Gróf Kaczaifalvi László avagy a természetes ember - 08

Nagy illetődéssel felkelvén üléséről az öreg gróf: Az anyád ugyan él
még, fiam! úgymond, de meg nem érdemli, hogy te az ő fia légy. Erre
elbeszélte fiának oly kiméléssel, amint csak lehetett, a mit az olvasó e
könyvnek elejéből már tud. Egynéhány rövid fejtegetés után átlátta
végtére az ifjú gróf, hogy az édes anyja férjét elhagyván, nagyot
vétett. De annyival állhatatosabban megmaradt annál, hogy már most
könyörülést érdemel, mivel szerencsétlen.
– Ő boldogtalan, mondá az atyjának, a nélkül, hogy ellenkezésének okaira
figyelt volna, te férje vagy, én pedig fia vagyok. Jer velem hozzá!
Hányszor mondtad te azt nekem, mikor oktattál, hogy a szerencsétlennek
nincs egyéb neve, hanem szerencsétlen és hogy e név szent just ád néki,
akárki és akármi legyen, a mi segedelmünkre. Óh atyám! mondá végtére,
amint vonakodását látta, te legjobb vagy amaz emberek között, a kiket
ismerek! Ha az indulatok a te szívedet is elzárhatják a boldogtalanok
elől, ne gúnyold nekem többé a nagyokat, kiknek szívét a büszkeség úgy
megedzi, hogy az idegen nyomorúságot hidegvérrel nézhetik. Jer velem,
édes atyám! jer, kérlek, velem! Lám! mondom, hogy szerencsétlen.
Az atyja tovább ellent nem állhatott. Egy fertály óra mulva kinyitotta
neki az ifjú gróf amaz ajtót, mely szerencsétlen anyjának szobájába
nyílt. Az öreg gróf megállott a küszöbön, az asszony pedig felemelvén
karjait az égre, irgalmas Isten! kiáltja vala szüszorulással, hát még
sem elég? Azután pedig képét a keszkenővel eltakarta.
Az ifjú gróf hozzá sietvén: Anyám! úgymond, édes anyám! Én ugyan még nem
szeretlek, de látom, hogy kevés idő alatt szeretni foglak, mert bánod,
hogy férjedet elhagytad. Megfogván azután kezét, megcsókolta és szívéhez
szorítgatta.
Gróf uram! mondá az asszony az öreg Kaczajfalvinak nagy illetődéssel, ha
talán azért jön hozzám. Zokogásában többet nem szólhatott.
Az asszony, reménylem, bocsánatot én tőlem nem vár, mondá komoran az
öreg gróf.
Dehogy nem vár, kiáltá viszontag az ifjú gróf. Atyám! e kebel adta nekem
az életet, ezen emlők tartották azt fenn bennem. E kezek hordoztak
engemet, e kezek ápoltak. Édes szülőim! tik énbennem együtt éltek; miért
nem akartok egyébiránt is együtt élni? Ime atyám! ez az én édes Anyám!
bocsáss meg neki, fiadnak és az ő fiának kedvéért!
Mindenható Isten! mit hallok? mondá az asszony, álmélkodó tekintetet
vetvén az ifjú grófra s azon szempillantásban fiának lábaihoz borulván
és térdeit átfogván, ne bocsáss meg nekem, úgymond, méltán bosszankodó
férjem! A te bocsánatod nélkül is szerencsés vagyok én, mert e
nemesszivű ifjú az én fiam! Az ifjú gróf felemelte és megölelte az
anyját, ez pedig vállára bocsátván fejét, könyekkel áztatta fiának
orczáját. Az ifjú gróf férfias tekintetet vetvén atyjára. Atyám! úgymond
fontos szózattal, az én anyám jó! Én a Mindenhatónak hálákat adok, hogy
rá akadtam. Megátkozzam-e ezen órát, mivel a te szíved a nemes
erkölcshöz, a magába térő szerencsétlenhez hideg?
Az öreg gróf az égre tekintvén, odament hitveséhez, megfogta kezét, egy
darabig ránézett, azután reszketni kezdett s orczáját fiának másik
vállára bocsátván: Veronka! úgymond, én neked megbocsátok.
Az ifjú gróf az atyját egyik karjával, az anyját pedig a másikával
magához szorítván, ártatlan mellén találkoztak össze szülőinek ajkai a
békecsókra. Azután az öreg gróf karjai közé vevén hitvesét: Menj fiam!
úgymond és rendeld ide a hintómat. Az ifjú gróf nyíl gyanánt szaladt
haza a hintóért, a szolgát szülőinél hagyván. Azalatt az öreg gróf még
egyszer bizonyossá tévén bocsánatjáról hitvesét, lerajzolta neki
rövidesen fiuknak nevelését, érzékeny szívét, ártatlanságát és nemes
erkölcsét a végből, hogy édes anyja iránta való itéletében meg ne
tévedjen.
A hintó elérkezvén, haza vitték a háladatos öröm és az anyai szeretet
között édesen habzó asszonyságot. Az ifjú grófnál nem volt széles e
világon szerencsésebb ember. Lángoló szemmel nézegette szülőinek már
egyikét, már másikát s valahányszor édes atyját édes anyjára
barátságosan tekinteni vagy mosolyogni látta, mindannyiszor édes
atyjának nyilván vagy legalább szívében mély tisztelettel hódolt.
De még egy másik öröm várakozott e nemesszívű fiúra, szinte mintha az
eset meg akarta volna nagy tettét jutalmazni, mely által szülőit
egymással kibékítette.
Mályvásival ki akart ő menni a városnak erdőcskéjébe, amint a külső
városnak egyik utczájában a kocsiból meglátta, hogy egy felső ház előtt
a nép összegyül. Közelebb jutván, értelmesebben látta, hogy a városnak
egyik hajdúja kezénél fogva húz maga után egy tisztességes öltözetű
leányt, a másik pedig szitkok között bottal fenyegeti, ha vezetőjét jó
szerével követni nem akarja. A leány eleinte viaskodott, azután pedig
szívreható sírásra és jajgatásra fakadt. Egyszerre az utczának tulsó
végéről a sereghez látszott nyargalni egy ifjú ember. A lovat, melyről
sebesen leugrott, a lovásznak adván, a szerencsétlen leányhoz
tolakodott. Ah! segítsen nagyságod rajtam, mondá hangos és keseredett
szózattal a leány, amint meglátta, az Istenre kérem, segítsen rajtam!
Ereszszétek el! mondá az ifjú ember a hajdúknak, kik azonnal szót
fogadtak. Kivévén azután zsebéből pénztartóját, a leány fülébe valamit
sugott. Az ifjú gróf azalatt a kocsival közelebb érkezett a sereghez, de
a leányt, ki hozzá háttal volt fordulva, szemébe nem vehette. A leány
egybekulcsolván kezeit, a mellére homorítván bús fejét, gondolatokba
merült, mintha magával tusakodott volna. De kevés szempillantások után
fölemelvén kezeit az égre, kétségbeeséshez hasonló indulatossággal
felkiáltott: Mindenható Isten! ments meg te engemet; egyébiránt
elveszek.
Lányka! ne vonakodj, mondá az ifjú ember. Öt minutum után késő lesz
minden segítség.
Gonosz lelkű ördög! kiáltá viszontag a leány, szeme közé köpvén; te vagy
az, a ki engemet szerencsétlennek teszel! Azt gondolod talán, hogy nem
tudom? Utálatos szívű gazember!
Hurczoljátok el, mondá erre az ifjú ember mosolyogva; majd meglátjuk, ha
nem szelídülsz-e meg? A hajdú a leányt újra megragadta; ez pedig teli
torokkal felkiáltott: Segítsetek, jó emberek! az Istenre kérlek
benneteket, segítsetek! Én ártatlan vagyok!
Szilaj szózatjának iszonyú hangja nyíl gyanánt hatott be a mi grófunknak
érzékeny szívébe, ki a kocsiból kiugorván, mint a villanat a roppant
épületnek falait, úgy hasította szét a népet s a hajdúkhoz áttörvén,
álljatok meg! úgymond. Kicsoda ez a személy?
A leány rá vetvén tekintetét: Gróf László! úgymond hangos szózattal,
gróf László! s karjai közé omlott. Hadasi Veronka volt a szerencsétlen
leány. A gróf elsikította magát örömében, megölelte a leányt,
megcsókolta, nem győzvén e szókat kiáltani: Veronkám! kedves jó
Veronkám!
A hajdú ki akarta a leányt a grófnak karjai közül ragadni, de ez
megfogván melyruhájánál, úgy ellökte, hogy hanyatt esett. Azon
szempillantásban amaz ifjú ember vonta magához a leányt, kit ez imént
összegazemberezett. A gróf a hajdút lelökvén, Veronkához lépett és újra
megölelte. Az ifjú emberrel is minden bizonynyal megverekedett volna, ha
őket Mályvási, mint közbenjáró, le nem csillapította volna. Hallván a
gróf, hogy Veronka semmit sem vétett egyebet, hanem hogy házi
gazdasszonyának, ki őtet Pestre csalta s mindeddig ingyen tartotta, most
pedig rajta a tartásért való költséget követi, meg nem fizethetett; oda
vetett a hajdúknak egynéhány forintot borra és azt mondotta nekik, hogy
a házi gazdasszonyt küldjék hozzá; ő neki, ha igazsága van, a leánynak
tartásáért megfizet. Megmondotta nekik azután mind nevét, mind
szállását. A leány a grófnak nyakába borulván, szinte magán kívül
kiáltotta diadalmas szózattal: szabadítóm, őrző angyalom, mindenem!
A nép, mely körülöttük állott, tapsolni kezdett, azután pedig hangos
szitkokra fakadt amaz ifjú ember ellen, kit a leány leszidott, s ki most
a leányra és a grófra együgyű tekintettel és csak messziről nézett. Csak
egy hajszálon állott, hogy a nép sárral meg nem hajigálta.
A gróf ezzel legkisebbet sem gondolván, Veronkát a kocsiba emelte,
melybe Mályvásival együtt maga is beült. A kocsiban a leányt nem engedte
szabadon ülni, hanem ölébe vette és magához szorította, mintha attól
félt volna, hogy valaki el ne ragadja. Haza érkezvén, egyenesen
bevezette az atyjához, s megállván előtte: atyám, úgymond nagy örömmel,
az én Veronkámat is feltaláltam. Ez az! Már most mind a kettőnknek van
Veronkája. Eleinte az öreg gróf ki nem tanúlhatta, micsoda új Veronka
az, a kit neki a fia hozott? mert az ifjú párral sokáig csak egy okos
szót sem lehetett szólani, oly nagy volt örömük! Az ifjú gróf azon
örvendezett, hogy Veronkáját feltalálta, a leány pedig azon, hogy a
gonoszságnak körmei közül megmenekedett. Csak lassan-lassan lehetett
Veronkának következendő esetét kitanúlni.
Veronka az atyjánál lakott abban a faluban, melybe őket Potrohosi
számkivetette s mely Kaczajfalva és Pest között oldalvást feküdt. Közel
volt a helységhez gróf Bujafi jószága. Ennek fia Veronkát meglátta és
megszerette. Nagyon utána járt, s már igéretekkel és ajándékokkal, már
hitetésekkel és apolásokkal ostromolta, hogy valamikép megejthesse. A
leány akár állhatatosságból, akár ártatlanságból Bujafinak minden
igyekezetét sokáig megjátszotta; de mivel incselkedéseit a gróf még sem
szakasztotta félbe, végre az atyjának a dolgot megpanaszolta. Az öreg
Hadasi bottal fenyegette az ifjú Bujafit és fenyegetéseit katonás
merészségével és szörnyű esküvéseivel oly hihetősöknek is tette, hogy
Bujafi a leánynak nyilvánvaló üldözésétől elállott. De hozzá lévén
kicsinységétől fogva ahhoz szokva, hogy rendetlen kivánságától semmit se
tagadjon meg, kéz alatt annyival buzgóbban folytatta fortélykodásait,
hogy e szeplőtlen virágot meghervaszsza.
Egy nagy nemű és gazdag dáma megáll egyszer valamely színfogás alatt
Hadasi háza előtt, leszáll a hintóból, bemegy Hadasiékhoz, meglátja
Veronkát, beszélget vele, megszereti és szülőitől elkéri, szentül
igérvén, hogy édes anyja helyett édes anyja lesz. A szülők rá állanak és
Veronkát erővel rábírják, hogy ő Excellentiájával Pestre menjen. Pesten
a nagy nemű és gazdag dáma leveti az álarczát és Veronka egyszerre
Bujafi kerítőjének ismeri.
A leány minden segítség és ismeretség nélkül lévén, noha még ifjú és
félénk volt, elegendő bátorsággal bírt mégis arra, hogy e két nyomorúlt
embernek mindennemű fortélykodásait semmivé tegye. Minekutánna
egynehányszor már el is akart szökni, elvégezték maguk közt e földi
ördögök, hogy a végső ostromlásra minden erejöket megvetik. A kerítő
asszony Veronka szobájába sompolyodik egy reggel és azt mondja neki:
Veronka! én a veled való bajlódást elúntam. Ha teneked oly kevés eszed
és oly balgatag lelkiismereted van, hogy tulajdon szerencsédet lábaiddal
taposod, menj, a hová tetszik!
Veronka lábaihoz borúlván, megköszöni jó akaratját, egy-két nyalábba
ruháit összerakja és el akar menni. Nem úgy, édes angyalom! mondá az
asszony. Fizess te nekem előbb a szállásért és a tartásért száz tallért,
azután elmehetsz. A leány megijedt, pénze nincs, esedezik, igéreteket
tesz; az asszony pedig hidegvérűséggel ott hagyja és a szobát rázárja.
Alig múlik el egy fertály óra, ott termenek a hajdúk s fogadott bérért
lerajzolják a leánynak előre a fogságnak rettenetességét. A leány
állhatatoskodott s az asszonynak súgásaira megvetéssel felelt. Ennek
intésére tehát a hajdúk a házból kihurczolták. Bujafi a kerítő
asszonynyal elvégezte volt előre, hogy Veronkára, ha inkább árestomba
vitetné magát, hogysem akaratjokra álljon, még tolvajságokat is fogjon.
Az együtt koholt plánumhoz tartozott az is, mint fődolog, hogy mikor a
hajdúk a házból kiviszik, Bujafi véletlenűl oda érkezzen és Veronkának
segedelmet igérjen, ha arra rááll, a mit az utcán, a mint már feljebb
megírtam, fülébe súgott.
Ennek az esetnek elbeszélésénél senki sem csodálkozott úgy, mint a mi
ifjú gróf Kaczajfalvink. Az neki nem tudott fejébe menni, hogy Veronkát
gróf Bujafi szereti és mégis szerencsétlenné akarta tenni.
Csak szeretőjének kívánta, mondá Mályvási, nem pedig hitvessének.
– S ezzel ő vétett volna? – kérdezé az ifjú gróf.
– Kétségkívül, mondá az atyja, mert ez nemcsak a leányt, hanem még a
gyermekeket is megbecsteleníti, melyek tőle, mint puszta szeretőtől,
születnek.
– De hiszen ha Veronka anya akar lenni, előbb asszonynak, ha pedig
asszony akar lenni, előbb szeretőnek kell neki lenni, mondá az ifjú
gróf. – Ti nekem csodálatos embereknek látszotok lenni! Egyszóval, meg
nem tudta ő gróf Bujafi szándékát fogni, míg az atyja, minekutána
Veronka a grófnéhoz hivatott volna, az egész dolgot értelmesebben elébe
nem terjesztette, a nélkül mindazáltal, hogy szemérmetességét
megsértette volna. Megértvén a dolognak alacsonyságát, úgy megharagudott
gróf Bujafira, hogy helyben megverte volna.
Ezen esetet minden körülményeivel együtt megírta ő Manczinak, sőt
nyíltszívűsége még azt a kimondhatatlan és majdnem az őrüléshez hasonló
örömet sem hallgatta el, melyre fakadt, mikor Veronkát véletlenűl
feltalálta. Egész levele csak Veronkáról szólott és arról a
boldogságról, melyet érez, mióta ezt a jó leányt a gonoszságnak körmei
közül megmentette. Manczi összegyűrte, gyötrötte kínjában a levelet s
három egész napig tusakodott magában, hogy feleljen-e reá vagy nem?
Egynéhány nap múlva az öreg grófot originális fiával együtt ebédre
hivatta a kertbe gróf Barnai. Ennek mulató házába felmenvén atyjával az
ifjú gróf, az első tárgy, mely szemébe akadt, gróf Bujafi volt,
Veronkának üldözője. Az ifjú gróf Kaczajfalvinak szemei semmit sem
láttak többé az ártatlanságnak ezen utálatos ellenségén kívűl. Gróf
Bujafi elpirúlt egy keveset, nem ugyan szemérmetességből, hanem mivel
ifjú grófunknak tekintetétől, melyben haragot és megvetést látott, egy
keveset megdöbbent. Hogy színének változását elpalástolja, egy
kisasszonyhoz fordult, kivel már Kaczajfalviéknak érkezésekor is
beszélgetett és ezzel előbbeni értekezését nagy indulatossággal
folytatta.
A mi ifjú grófunk a beszélgető párhoz menvén: Szép kisasszonykám, mondá
barátságosan, őrizkedjen kérem ettől az alacsony szívű gonosz embertől.
Könnyen meggondolhatja kiki, mily kellemetlen érzést okoztak e szavak az
egész társaságban. Gróf Bujafi elhalványodván, mondani akart valamit, de
ajkait meg nem nyithatta. Szomszédjához fordulván kiki, erről vagy arról
a kicsinységről kezdett beszélni. Az érzékenyebbek még balgatagságokra
is fakadtak, csak hogy elhitessék másokkal, hogy ők az ifjú gróf
Kaczajfalvinak szavait nem hallották.
Gróf Bujafi az öreg gróf Kaczajfalvihoz osonván: Gróf uram, úgymond, a
bolondokat be kell záratni, nem pedig úri társaságba hozni.
– Az én fiam, mondá viszontag az öreg gróf, ész nélkül nem szűkölködik,
hanem egy keveset egyenes szívű, a mint a gróf csak imént is
tapasztalhatta.
– Hagyja tehát gróf uram a parasztok között, a kik közé egyenes
szívűsége miatt tartozik.
– Ha a gróf megengedi, felelé az öreg gróf, hogy az én fiam a
társaságnak azt az esetet elbeszélje, mely néhány nap előtt a külső
városban Hadasi Veronkával történt, meglátja a gróf, hogy ő a dolgot
korántsem parasztosan, hanem úgy fogja előadni, a mint illik.
Gróf Bujafi elhalványodván, elhallgatott; az öreg gróf pedig fia helyett
bocsánatot kért tőle és így a közmegelégedés az egész társaságban éledni
kezdett.
Gróf Bujafi ezzel meg nem elégedvén, ifjú grófunkat ebéd után egy
ablakba vonta, hol fülébe valamit súgott. Az ifjú gróf Kaczajfalvi
fennszóval felelvén: a város erdejébe? úgymond; és ott azután mit
csináljak?
– Engemet lőjjön agyon, ha végbe viheti, mondá fennszóval gróf Bujafi,
ellenségének hidegvérűsége által nagy boszankodásra gerjedvén.
– Az úrnak nincs esze, mondá viszontag az ifjú gróf. Azt ugyan, hogy az
urat agyonlőjjék, megérdemlette, de én hóhér nem vagyok. Zárassa be
magát az úr.
– Már ez sok! már ez tűrhetetlen! – mondá gróf Bujafi, szemeit és ökleit
az égre emelvén, s reszkető ajakit idestova vonogatván. Az egész
társaság úgy tetette megint magát, mintha semmit sem hallott volna. Gróf
Bujafi lement a kertbe, hogy könnyebben magához térhessen. Az öreg gróf
Kaczajfalvi látván az ablakból, hogy ezen ifjú ember fel s alá sétálván,
magába dühösködik, a beszédet a pisztolylyal való lövöldözésre csavarta
s egy gróffal felfogadott, hogy bizonyos számú lépésekre pisztolylyal a
czélt eltalálja.
Lemenvén azonnal a társaság a kertbe, pisztolyokkal kezdettek a kitett
czélra lövöldözni. Némelyek eltalálták, némelyek elvétették. Végre az
ifjú gróf Kaczajfalvit is megkinálták a lövéssel. Hatszor egymás után
úgy eltalálta a czélt gróf Bujafinak álmélkodására, a mint kellett.
Az öreg gróf hozzá közelítvén: Én a grófnak, úgymond, azt tanácslom,
hogy fiamat ne vigye magával a város erdejébe. Látja a gróf, hogy ő a
czélt pisztolylyal szinte oly bizonyosan eltalálja, mint szóval. Gróf
Bujafi haza ment és a hol az ifjú grófot tudta, ott meg nem jelent. Az
ifjú gróf Kaczajfalvi sem Pesten sem Budán vele többé össze nem akadt.


XIX.
A nyavalya megújúl.
Az ifjú gróf egynéhány napig Veronka társaságában kimondhatatlanúl
boldog volt. Manczihoz írt levelei tömve voltak az érzékeny örömnek
indulatos csevegéseivel; Manczi pedig mindenik levelénél mélyebb és
mélyebb kesergésbe sülyedvén, vígasztalhatatlanúl síránkozott.
Bizonyosnak tartotta szegény, hogy tőle az ifjú grófnak szíve e
veszedelmes társaságban örökre elidegenedik. Veronkát keservesen
átkozván, az öreg grófra kiváltkép boszankodott, hogy a leányt fiának
karjai között a neki igért hűségnek rövidségével csüggedezni hagyja. Sőt
sokszor még az ifjú gróf ellen is indulatos szitkokra fakadt.
Azalatt az ifjú gróf naponként udvariasabb lett és a te szóval csak
legbizalmasabb barátjait illette. De tudományai is naponként
gyarapodtak, mert a históriákat s kiváltkép a históriának filozófiáját
és az utazásokat nagy buzgósággal olvasta. Magaviselése szemlátomást
nemesedett, szavának hangja férfiasodott s valamint tekintetéből a
rettenthetetlen bátorság, úgy minden mozdulásából a nagyság ragyogván
ki, tiszteletre gerjesztette magához, valamerre ment, a férfiakat, a
legnemesebb szívű és legszebb kisasszonyoknak szíveit pedig magához
hódította. A természetes nevelésből, melyet atyjától a völgyben vett,
semmit sem tartott meg magán egyebet, mint a jóhoz való mély és
indulatos hajlandóságot, a legkisebb rossznak vagy kényszerítésnek
kimondhatatlan gyűlölését és az igazságnak oly buzgó szeretetét, mely
vele még a legkisebb igazságtalanságot is azonnal megéreztette és
megboszúltatta.
Egynéhány hét múlva Veronkát haza vitte. Ennek szülői nagyon megörültek,
hogy leányuk a gonoszságnak körmei közül megmenekedett. Az ifjú grófot
úgy nézték, mint házacskájuknak angyalát. Nagy volt a háladatosság, mély
volt a tisztelet, melylyel hozzá viseltettek. Maga az öreg Hadasi sem
tudott már vele oly barátságosan beszélni, mint azelőtt, a nélkül, hogy
félénkségének okát átlátta volna.
Hadasiéktól elbúcsúzván a gróf, bizonyossá tette Veronkát, hogy hozzá
való szeretete meg nem csökken, míg él s egyszersmind arra kérte, hogy
akármily bajában és szükségében minden kétkedés nélkül hozzáfolyamodjon.
Hidd el, Veronkám, mondá a leánynak, az, a mi az én tehetségemben áll,
mind a tiéd.
Veronka Pesten az öreg grófnak házánál úgy tartatván, mint a familiának
bármelyik tagja, hamar beletanult a finomabb társalkodásba s oly nemesen
viselte magát, mintha valóban a familiához tartozott volna. Nem volt már
ő ama természetes, tudatlan és ártatlan Veronka, ki a serdülő Laczit
melléhez szorította. Szerencsétlensége által a világgal megismerkedvén,
úgy megfinomodott, hogy még szabadítójának is szerelmet ajánlani
illetlennek tartván, csak örökké tartandó tiszteletet igért. Veronka egy
szóval finom városi leányka lett. Az ifjú gróf annyi jövedelmet
rendelvén neki, a mennyi szükséges volt arra, hogy tisztességesen
élhessen, visszatért Pestre, hol egész idejét a tanulás és a levélírás
között felosztotta. Nevette ugyan még magában a világnak bolondságait,
de a bevett szokásoknak törvényei alól magát ki nem vette. Ebből látni,
mondák az öreg grófnak ismerősei, miként formálja Pest az ifjú embert.
Gróf László hasonló volt a nyers drágakőhöz. Egy esztendeig legyen még
Pesten, egészen megfényesedik.
Így múlt el a hat hónap a fővárosban. Elvitte azután magával az atyja
Bécsbe, hol egy-két hónapot töltvén, az ősznek végével Kaczajfalvára
visszatértek. Az ifjú gróf azonnal lóra ülvén, Manczihoz nyargalt.
Manczi az ablakból látja a lóról leszállani és meg nem ismeri; látja a
szobába jönni és meg nem ismeri; látja magához sietni és meg nem ismeri.
Édes Manczim, mondja végtére örvendetes szózattal. Az Istenért, az én
Laczim, kiáltja Manczi s karjai közé omlik. Majd azután eltolván magától
egy keveset a magán kívül elragadott kisasszony: nem győzök rajtad,
úgymond, eleget álmélkodni, kedves Laczim, úgy megváltoztál s átnézvén
tetőtől-talpig, újra karjai közé borúlt.
A gróf megköszönvén azután Manczi szülőit, Potrohosinak barátságosan
kezet nyújtott. Erre Potrohosi egy tréfát mondott. A gróf férfias
tekintetet vetvén reá, csak mosolygott és a tréfa csak fél tréfa lett.
Nézzétek, mondá Potrohosi, micsoda felséges a termete, micsoda hódító a
tekintete! Előtte még a nyájasság is elhal.
Manczi a grófot eddig szerette, most már tisztelte, majdnem imádta is.
Szemeit róla el nem fordíthatván, ajkaira bámult, mikor beszélt és
bámulásában elfelejtkezett arra vigyázni, a mit mondott. Ha a gróf rá
talált beszédje között tekinteni, lebocsátotta szűz szemeit, melyekkel
rá bámult volt. Érzette egyszóval, hogy a grófra nézve egész belseje
megváltozott. Szinte nem is mert már vele oly bizalmasan enyelegni, oly
gyermekesen nyájaskodni, mint azelőtt, mivel feljebbvalóságát látta és
tisztelte. Feltette volt ő magában, hogy Veronka miatt jól megszidja,
hogy vele legalább egy-két óráig truczol és hogy meg nem bocsát neki
mindaddig, míg meg nem fogadja, hogy Veronkával egészen felhágy; de most
már e leánynak csak nevét sem merte említeni. Mikor a gróf megcsókolta
kezét, ezt ő oly nagy tiszteletnek tartotta, hogy szinte körülnézte
magát büszkén, hogy látják-e mások is azt a nagy becsületet, melyben
őtet e különös úri legény tartja? Nagyobb társaság gyűlvén össze,
egybehasonlította vele a többi ifjakat és szeméből értelmesen
kiragyogott ama diadalom, hogy az ő kedvese valamennyiök között a
legszebbik, a legnemesebbik, mind termetére, mind szívére nézve.
Másnap a régi bizalom megújult ugyan köztük, de bizalmas játékaikban a
személyeket felcserélték. Most már a gróf volt Manczinak oktatója és
kalauza, valamint azelőtt az övé Manczi volt. Ha Veronkáról szó esett és
a gróf e kedves barátnéjának magasztalására fakadt, Manczi ugyan ezt
sajnosan hallgatta, de azért vele nyilván még sem mert ellenkezni, hanem
elfordulván, csak titkon nyomogatta ki könnyeit kesergő szemeiből. Még
egy levelet is mutatott neki Veronkától, mely módosan volt írva s mely
Manczinak szívét hegyes tőr gyanánt átjárta. Az örök barátságnak oly
forró fogadásait és a grófhoz való hajlandóságának oly bizalmas tónusát
lelte ő benne, hogy olvasására szemei elhomályosodtak, tekintete pedig
elkomorodott. Kimenvén, egy egész óráig sírt és mélyen epekedett.
Az öreg gróf elérkezvén, hogy fiát haza vigye, szó történt az ifjú
párnak összeadásáról és ő már most maga is azt vélte, hogy veszedelem
nélkül össze lehet őket adni, ha nekik még egy darab idő engedtetik
arra, hogy egymást jobban megismerjék.
Én Manczit úgy szeretem, mint önönmagamat, mondá az ifjú gróf és én
reméllem, hogy megboldogítom. Jobban szeretem Laczimat saját életemnél,
mondá Manczi, és én még akkor is tökéletesen boldog volnék, ha vele a
legsúlyosabb nyomorúságot felosztanom kellene. Az öreg gróf mosolygott.
Fia Manczi szivére bocsátván kezét: ha e szív, úgymond, csak a felét
érzi annak, a mit e szép ajakok mondanak, én szerencsés ember leszek.
Csak jó légy, édes Manczim, hogy szavadat megtarthasd. Ezzel búcsút vett
kedvesétől s édes atyjával egy hónapra a bányákba ment, hogy ezekkel is
bővebben megismerkedjen.
Manczi ennek a négy hétnek hosszú napjait szomorúan számlálgatván, nem
győzte bevárni ama szerencsés szempillantást, mely őtet a gróffal örökre
megegyesítse. Potrohosi álomképnek nevezte, mert a mint járt-kelt,
szüntelen álmodozni látszott, olyannyira, hogy a kérdésekre fonákúl
felelt s tréfáló bátyjára oly bámulással mosolygott, mintha tréfáját meg
sem értette volna. Édes álmodozásaiban Veronka is többnyire fontos
személyt játszott. Manczi őtet csábító szépségnek tette, ki a grófnak
kelepczéket rak, s kinek mesterkedéseit az ő szépsége mind megjátsza.
Veronka ezen álmokban mindig vesztett. A gróf végtére csábításait
megutálván, elhagyta és boldogságát hű Manczijának karjai között
kereste.
Ezen álmodozások arra a gondolatra vezették Manczit, hogy nem ártana
talán Veronkát megkémleni. E gondolatból hamar forró kivánság lett.
Potrohosi által tehát arra biratta szülőit, hogy édes atyjának
testvéréhez abba a faluba induljanak, a hol Hadasiék laktak. Itt Manczi
az első két nap hasztalan várakozott amaz esetre, mely Veronkát
véletlenül elébe hozza és mivel harmadnapra délután szülői már hazafelé
készültek, kénytelen volt Hadasiékhoz menni, hogy czélját elérhesse.
Megcselekedte ő ezt ama színfogás alatt, hogy látni akarja, ha új
lakásuk jobb-e a réginél? Megnyitván a szobát, egy tisztességes öltözetű
leányt látott az asztalnál írni. Veronka volt. Veronka felkelt, elébe
ment és módos tisztelettel fogadta.
Veronkában Manczi többet talált, mintsem gondolta. Sorsához illendő
ugyan, de felette jó izlésű ruhában úgy állott előtte, mint egy gráczia
és Manczi a személyt, melyet Veronka előtt játszani akart, egészen
elfelejtette. Egy kérdés jött nyelvére, melylyel Veronkát meg akarta
alázni s bosszankodott magában, hogy Veronkának szép magaviselete e
kérdéstől őtet elijesztette.
– Módos kis lakása van itt a lányasszonynak, mondá végtére Manczi
kegyesen.
– Gróf Kaczajfalvi László úr oly kegyes hozzám, hogy tisztességesebb
lakásomról és élelmemről gondoskodik. Ő engemet barátnéjának nevez.
– Úgy-e?
– És én e névre nem tartom magamat méltatlannak.
Én sem. A lányasszony elég szép arra, hogy e nevet viselhesse.
Elég szép? A gróf, amint én őtet ismerem, nem becsüli a szépséget oly
nagyra, hogy egy puszta lárvát barátságával megtisztelhessen.
Így beszélgettek a leányok egy darabig, meg-megbökvén egymást szóval s
minden bökésre elpirulván. Manczi azonban átlátván, hogy az efféle
beszélgetés, ha az ifjú grófnak füleibe megy, szívében kellemetlen
indulatokat okozhatna, megfordította lassankint a köpönyeget és
Veronkával oly barátságosan bánt, hogy ez vele tökéletesen megelégedett.
A búcsúzás hasonlóképen barátságos volt.
Manczi haza utazván szülőivel, foglalatos képzésének sokat engedett,
mely viszontag szívébe ezer meg ezer hegyes töviseket szúrt. A hintónak
szögletébe megdőlvén, szinte teljes erővel igyekezett azon, hogy magát
kínozza. Meg találta ő Veronkának mondani, hogy ő nemsokára a grófnak
hitvestársa lesz. Akkor neki úgy látszott, mintha Veronka mosolyogva és
gúnyoló szózattal mondotta volna e kételkedő kérdést: úgy-e?
Megemlékezett arról is, hogy Veronka azt mondotta, hogy a lakodalom
előtt kívánna a gróffal még egyszer szólani. E kicsinységekből Manczi a
következendő idomtalan rajzolatot alkotta össze: Veronka mosolygott,
mikor én neki azt mondtam, hogy a gróf engem elvesz. Mintha azt akarta
volna mondani: abból nehezen lesz valami. Minekutána pedig át kezdette
látni, hogy egybekelésem a gróffal bizonyos, azt kívánta, hogy a gróffal
lakodalmunk előtt még egyszer beszélhessen. Mi végből akar ő a gróffal
beszélni? És miért épen lakodalmunk előtt? Ennek egyéb oka nem lehet,
hanem hogy csábító fortélyaival meg akarja a grófot még egyszer
tántorítani.
Igaz ugyan, hogy Veronka mosolygott és csupán csak e szóval: úgy-e?
felelt, de koránt sem gúnyoló szózattal, hanem inkább szíves örömből.
Elhitette ő magával, hogy őt a gróf szereti, mert ő is leány volt,
valamint Manczi. Igaz ugyan, hogy magától a gróftól sokszor hallván,
hogy Manczit elveszi, nem tudta, mit gondoljon a dologról? De ha
ellenben látta, mely buzgó szeretetet mutat hozzá a gróf, mely hevesen