Gróf Kaczaifalvi László avagy a természetes ember - 07

ifjúnak, kinek bizodalma minden emberhez határtalan, gyanakodást vettem
észre Manczi jósága ellen. Kivánnám, hogy ez többször ne történjen.
Koczkára veti viczispán uram kisasszonyának boldogságát, ha fiamnak
kezébe adja minekelőtte nem bizonyos, ha e szerelmesek egymáshoz
illenek-e, vagy sem? Az én fiam minden tartóztatás nélkül elhagyná
hitvesét, mihelyt méltatlan lenne arra, hogy hitvese legyen.
– E nyiltszívűséggel tett jegyzéseket, méltóságos gróf uram! úgy
vegyük-e, mint annak tekervényesen előadott jelét, hogy e házasságot
atyai szíve helyben nem hagyja? kérdezé a viczispán.
– Semmikép sem, kedves viczispán uram! Én senkitől sem félek a világon;
nincs tehát okom arra, hogy tekervényes utakon járjak. Itt egy leányka
lakott, a mint hallom, Hadasi Veronka, ki fiamnak rajzolása szerint
ártatlan és kellemetes alkotmányka lehet. Ez már nincs a faluban, úgy-e?
– Én szinte oly egyenes és nyiltszívű ember lévén, mint méltóságod,
mondá Potrohosi, tartóztatás nélkül megvallom, hogy mi ezt a leányt
innen eltakarítottuk.
– Nekem úgy látszik, hogy az én fiamnak hajlandósága Veronka között és
Manczi kisasszony között fel volt osztva.
– Ugyanezért takarítottuk el láb alól.
– Ugyanezért inkább itt kellett volna hagyni. Veronka próbaköve volt ama
szerelemnek, melyet fiam Manczi kisasszonyhoz mutatott.
– Igaz! De hátha Veronka lett volna a nyertes, akkor is szabad akaratára
hagyta volna méltóságod az ifjú grófot?
– Egy-két esztendeig elhalasztottam volna egybekelésüket és ha ezen
időnek elfolyása után is szerették volna még egymást, Veronka hitves
társa és jószágimnak holtom után örökös asszonya lett volna.
– Méltóságodnak tréfálni tetszik.
– Én sohasem tréfálok, mikor a kérdés fiamnak egész boldogságát illeti;
és ez hathatós bizonyság gyanánt szolgálhat arra is, hogy fiamnak Manczi
kisasszonynyal való egybekelését nem ellenzem. A juhpásztornak leányát,
ha fiam szeretné, szinte oly atyai szívességgel ölelném meg, mint
akármelyik herczegét. Higyjék el az urak, hogy én ama magányos életben,
melyet szerencsés völgyemben több esztendeig viseltem, tökéletesen
meggyőződtem arról, hogy az igaz erkölcs egyedül az, a mi e világon az
embert valóban megboldogíthatja. Én fiamnak boldogságát sohasem fogom
akadályoztatni; de lépéseit ellenben úgy vezérlem, hogy valaha belső
meggyőződéssel mondhassa: boldog vagyok!
Ezzel a gróf a viczispán elejébe terjesztette feltett szándékát, hogy
előbb fiát a nagy világgal akarja megösmerkedtetni. Elviszem magammal,
úgymond, a főbb városokba. Tanulja meg ott nevetni és megvetni az emberi
agyvelőnek fondorkodásait, utálni az emberi szívnek alacsony
gonoszságát, hogy annyival hamarább visszakívánkozzék a völgybe, melyben
neveltetett, önként megvallván magának, hogy ezen kívül a nyugodalmat és
az igazságot hasztalan keresi. Ha egyebütt leányt nem talál, a kivel
boldogabb életet remélhetne, mint Manczi kisasszonynyal, maradjon ennek
szomszédságában egy egész esztendeig, hogy tapasztalásai által
megnyilandó eszével még ezen egybekelést is bővebben megfontolhassa. Ha
ezen időnek elfolyása után ismét megkinálja szívével és kezével a
kisasszonyt, akkor viczispán uramnak gyermekét minden szorgalom nélkül
úgy ölelem meg, mint leányomat s mint jószágaimnak örökös asszonyát.
Földi paradicsomnak fogom társaságát nézni, mivel bizonyosan fogom
tudni, hogy karjai között fiam földi mennyországot lelt.
A grófnak okait könnyű volt átlátni és így viczispánék is könnyen
ráállottak, hogy e házasság még egynéhány esztendeig halasztassék.
Míg az öregek között ezen alku végrehajtatott, addig az ifjú gróf
különféle majd örvendetes, majd szomorú kifejezésekkel megbeszélte
Manczinak, hogy tőle hat hónapra elbúcsúzik. Elmegyek az atyámmal,
úgymond, a nagyobb városokba.
Manczi eleinte nem hitte, azután pedig sírva fakadt. Szomorú sorsukat
panaszolván egy darabig egymásnak, végre Manczi a grófot arra kérte,
hogy hozzá hű maradjon. A gróf ezt nem értette s Manczi által a hűséget
megmagyaráztatván magának, megigérte neki, hogy őt minden bizonynyal
ezerszer jobban fogja szeretni, mint a nagy városokban lakó
kisasszonyokat. És írj nekem mindennap, édes Laczim! mondá azután
Manczi; egyébiránt búmban meg kell halnom.
Oh kedves Manczim! én írni nem tudok, felelé a gróf. Taníts meg rá,
kérlek.
Ezt Manczi megint nem hitte s elpirulván, arra kérte a grófot, hogy ezt
meg ne mondja senkinek. A gróf pedig újra azt kivánta tőle, hogy tanítsa
meg írni. Felszaladtak tehát együtt Manczi szobájába. Manczi egy árkus
papirost vevén, rárajzolta neki az első betűt. Utána rajzolta ezt
azonnal a gróf is. Ezt cselekedték a többi betűkkel is. Majd azután
silabákat s végre egész szavakat iratott vele. Valahányszor a gróf a
kimondott szót helyesen kiírta, mindannyiszor neki Manczi a jó
tanulásért apolásokkal fizetett. Egypár óra alatt a gróf írni tudott,
Manczi pedig örömében majd megbódult.
A firkálásnak már most nem volt vége. A gróf felírta Manczi nevét.
Manczi ezt előle elkapván s a szobában vele őrült gyanánt idestova
szökdösvén, oly nagy lármát tett, hogy az öregek alul nem tudták, mit
gondoljanak. Felmentek tehát hozzájuk s az egyiket a tanításban, a
másikat pedig a tanulásban serényen foglalatoskodni látván, megörültek,
hogy a szerelem oly hamar kigondolta s oly könnyen végbe is vitte azt, a
mi az ő viszontag való szövetségüknek fentartására és táplálására oly
elkerülhetetlenül szükséges volt s a min a fejüket az öregek szinte azon
órában alul haszontalanul törték.
Már most az öregek is segítették az oktatást s másnap egy vászonfalnak
egyik részén az egyik, a másikon pedig a másik ülvén, rövid leveleket
írtak egymásnak, melyekben szerelmüket érzékeny kifejezésekkel
kinyilatkoztatták s hűségüket nagy igéretekkel pecsételték. Összehajtván
azután levélkéiket, áthajították egymásnak a vászonfalon, mely mögül
minduntalan kiszaladtak, hogy egymást jutalmul megöleljék. Így mulattak
együtt egynéhány napig.
Eljött végre az óra, hogy egymástól elváljanak. Megölelvén egymást,
egyik a másiknak karjai közül ki nem tudta magát fejteni. Isten hozzád
Laczi! Isten hozzád Manczi! kiáltották felváltva. Azután ismét
megölelvén egymást, zokogtak s egymástól újra elbúcsúztak. Végtére
Potrohosi kiragadván a grófnak karjai közül hugát, azzal fenyegette,
hogy erővel a szobába viteti, ha a grófot mégegyszer megöleli. A gróf a
lóra felülvén, könnyező szemmel és csak lassú lépésekkel hagyta el édes
atyjával ama kedves helységet, melyben Manczija lakott.


XVII.
Az ifjú gróf a városban.
Még azon este megtétetett minden rendelkezés az útra és másnap reggel az
öreg gróf kedves fiával együtt elindult Pestre. A mezővárosokat,
melyekre útjukban akadtak, csak a nagyságban találván az ifjú gróf a
faluktól különbözni, türelmetlenséggel várta, hogy a fővárosba beérjen.
Ötödnapra estefelé feljutván a pesti részen a czinkotai látóhegyre,
egyszerre szemébe tünt egész Pestnek és Budának pompás tekintete. A
kocsi szögletéből, melybe ledőlt volt, felemelvén fejét, átnézte
szótalan álmélkodással vagy kétszer ennek a nagy lakóhelynek hoszszát.
Esze felséges gondolatokra emelkedett, szíve pedig gyorsabban dobogott.
Majd azután a szőke Dunának széles vizét szent Gellért hegyétől Csepel
felé pompásan folyni, mellette pedig a Sashegy alatt fekvő térséget
Budaörs felé kiesen kinyúlni megsejtvén, mosolyogva emlékezett meg a sík
mezőről, melyet gyermekkorában ama hegynek tetejéről legelőször
meglátott, mely nevelésének helyét a többi világtól elkülönözte.
Minekutána ama nagy képet, mely e két várost környékeivel együtt elejébe
terjesztette, egészen átvizsgálta volna, különös részeire és
szembetünőbb épületeire függesztvén figyelmét, vizsga kérdésekkel
kezdette irántuk az öreg grófot ostromolni, ki oktató egyszersmind és
gyönyörködtető feleleteivel fiának szívét egészen megbájolta. Végre
beértek a városi életnek e gyönyörű paradicsomába, hol a büszke
gazdagságok a vajudó szegénységgel, a vásott gyönyörűségek a rettenetes
nyomorúsággal, a fellengző filozófia a babonás ostobasággal, a
legnemesebb jóságos cselekedetek a legiszonyúbb gonoszságokkal együtt
uralkodnak.
Másnap reggel az első órákat az ablaknál töltötte az ifjú gróf, melytől
elvonni lehetetlen volt. A számtalan emberek, a kik a vendégfogadó előtt
az utczán idestova tolakodtak, a hintóknak, kocsiknak és szekereknek
szünetlen zörgése, a magas és pompás házak új jelenségek voltak előtte,
melyek képzelő tehetségét kellemesen mulattatták. Majd azután az öreg
Istókkal betolakodott a piaczon a nép közé, mely ott a hetivásárra
összegyült s melynek zajgását már messziről hallotta. Ez itt nekem
tetszik, mondá egynéhányszor Istóknak, a mint vele a szekerek közt, a
boltok közt vagy a kofák, molnárok, mészárosok és kertészek között fel s
alá járt. De mihelyt olyan utczákba jutott, a hol kevesebb nép volt s
melyekből a nagy házak miatt a szabad mezőre ki nem nézhetett s még az
égből is csak egy darabkát láthatott, meg-megfordult Istókhoz és azt
mondotta neki: Én ezek közt a falrakások közt a világért sem lakhatnék.
Minduntalan azt gondolom, hogy fogságban vagyok.
Hazaérkezvén, arra kérte az atyját, hogy mivel a nélkül is feltett
szándéka a vendégfogadóból valamely polgári házba költözni, fogadjon
inkább a külső városban olyan szállást, mely mellett kert is van.
Az öreg gróf rendeléseket tett, hogy fiának kivánsága beteljesedjen. Az
új szállásra költözvén, az ifjú grófnak első kérdése, melyet a
gazdasszonynak tett, az volt, ha van-e kertje? Azok között a kőrakások
között én tovább nem maradhattam volna, úgymond. A szabad térség,
asszonyom! a szabad térség, a mi nekem legjobban tetszik.
– Ezt nagyságod az én kertemben feltalálja, azt fogadom, mondá a
gazdasszony s elvezette a kertbe.
Az ifjú gróf egy tekintettel átnézvén a kertet s a gazdasszonyhoz
fordulván: Te minden bizonynyal soha életedben nem láttál még szabad
térséget, úgymond.
A gazdasszony mosolyogván és kezét a gróf vállára tevén: Nemde szép és
nagy kert? úgymond. Ebben nagyságod mindennemű mezei szépséget feltalál.
Ah kedves asszonyom! mondá viszont a gróf, az ilyen kert jobb volna, ha
inkább nem is volna. A fák benne szintolyanok, mint az idevaló emberek.
Nincs bennök sem elegendő épség, sem elegendő nedvesség.
A gazdasszony meggörbítette a száját.
– De semmi! folytatá szavait a gróf. Te ennek oka nem vagy. Szép városi
kert lehet. Idővel még talán meg is szeretem.
Az ifjú grófnak kedve napról-napra jobban komorodott, a mint a várossal
és ennek lakosaival naponkint jobban és jobban megismerkedett. Könnybe
borultak többnyire szemei, valahányszor sétálásairól hazatért, melyeket
vagy az atyjával, vagy az öreg Istókkal, vagy Mályvási kapitánynyal, az
öreg grófnak régi barátjával tett, mivel valamerre ment, mind csak
nyomorúságra akadt, melynek elegendő segedelmet nem nyujthatott,
kesergést hallott, melyet meg nem enyhíthetett, könnyhullajtásokat
látott, melyeket meg nem vigasztalhatott. Keserűségében annyira ment,
hogy felét a városnak őrültnek, felét pedig gonosznak mondotta. Ellenben
pedig az ő falujáról, kertjéről, Manczijáról és gyönyörű völgyéről,
melyben neveltetett oly indulatosan beszélt, hogy az öreg Mályvásit
sokszor egészen elbájolta.
E próbált és érdemes vitéz, ki Pesten penziójából és vékony ősi
vagyonából élt, az ifjú grófot úgy megszerette, hogy végtére szüntelen
körülötte volt. Egészen akaratára hagyta ő e különös ifjút és csak
imitt-amott intette meg, hogy vigyázzon magára, mivel jó szívével
egy-két gazember már visszaélt volt.
Az első pénteken reggel a budai várat akarván megnézni, valamerre
tekintett, csoportonkint látta a rongyos koldusokat házról-házra járni.
Az elsőknek pénzt adván, hozzácsődültek a többiek is, a kik adakozását
még messziről megsajdították. Az egész váron keresztül menvén, alig
látott egyebet koldusnál és pénze egészen elfogyott. Ez történt vele
másnap Pesten is. Hogy van az, édes bácsim, mondá Mályvásinak, hogy e
gazdag városokban annyi szegényt látni, holott a mi szegény falunkban
egy sincs?
– Egy sincs? kérdezé álmélkodva a kapitány, s minekutána neki a gróf
bizonynyal mondotta volna, hogy az első koldusokat e városokban látta,
nem tudott neki egyebet felelni, hanem hogy a kis helységben könnyebb a
szegényeket mind számba venni, mind segíteni, mintsem a nagyobb
városokban. Az atyja neki otthon e kérdésre imígy felelt meg: A mi
falunkban, édes fiam, kevesebb ugyan a nép és így a szegény is; de csak
járnának koldulni némelyek mégis, ha azt a rendelést nem tettem volna,
hogy mindaddig, míg a szegény dolgozhat, munka nélkül ne maradjon; a
többieknek gyámolítására pedig a templomban zárt persely tartassék,
melybe kiki annyit tegyen, a mennyi tőle ünnepenkint kitelhet. Ehhez az
uraság annyit ád, a mennyi szükséges az erőtlen szegényeknek
tisztességes eltartására.
– Ezt a nagy városokban végbevinni lehetetlen, mondá a kapitány. A
szegények institutuma nem győzi őket tartani.
– Elhiszem, felelé az öreg gróf; mert a házról-házra kolduló
szegényeknél sokkal több az olyan, a ki dolgozni nem akarván, vagy
munkát nem kapván, a házi szegénynek neve alatt az alamizsnához fúrja
magát, nem annyira hogy szükségeit megenyhítse, mintsem hogy jobban
élhessen. Én jobbaknak tartanám a műházakat, melyekbe a házról-házra
járó koldusokat egybe kellene gyüjteni s melyekből még a házi
szegényeknek is munkát lehetne adni. Fő törvénynek pedig azt tenném,
hogy az egészségesek közül az vegyen több segítséget, a ki többet
dolgozik.
– Már akkor, tudom, fele is elenyészne a házról-házra járó koldusoknak,
mondá a kapitány; mert sok van közöttük olyan, a ki egész héten
kofáskodik, vagy könnyű munkából jól él és pénteken vagy szombaton
rongyokba öltözködvén, a külső városból bejön és koldul. Sokan közülök
jobban élnek, mint mesterembereink.
– Tudok én a külső országokban olyan műházakat, folytatá szavait az öreg
gróf, melyekben még a legerőtlenebb személyeknek is tudnak munkát adni.
Egyikben olyan masinát láttam, melyet egy ülő öreg ember saját terhével
hajtott, mint a vasgolyóbis, mely a nyársat forgatja. Minden második
órában más öreg embert ültetnek egy födeletlen ládába s vele együtt jó
magasra felvonják. Az ilyen műházak külső segítség nélkül nem
szűkölködvén, az alamizsnát, mely a templomokban összegyülne, mind az
ispitályoknak lehetne adni.
Az ifjú gróf ispitályt még sohasem látott. A kapitányt tehát arra kérte,
hogy vezesse el másnap a betegekhez; az atyjától pedig ismét pénzt kért.
– Hallod-e Laczi! te engemet koldussá teszel, ha oly bőven adakozol.
Az ifjú grófnak könnybe borultak szemei s atyjától a pénzt szinte félve
vette el.
Mályvásit kéz alatt arra kérte a gróf, hogy ismertesse meg fiával minden
tartóztatás nélkül a városi nyomorúságot és hogy könyörületes
adakozásának semmi akadályt ne vessen. A ki, úgymond, maga szerencsétlen
nem volt, vagy legalább az idegen szerencsétlenségnek keserű
következéseit saját szemeivel nem látta, másokon könyörülni nem tud.
Remélem azonkívül, hogy fiamat a városi nyomorúságnak rettenetes képei
hamar visszaűzik örökös jószágába, hol, Istennek hála, a csendes
boldogság uralkodik.
Az ifjú gróf megjárván az ispitályban a nagy szobákat, a hol a betegek
fekszenek, elosztogatta ezeknek ismét az egész sommát, melyet atyjától
vett. A gyógyulók szobájában meglátott végtére egy halavány ifjú embert
egy kesergő menyecskével. Mind a ketten kopott ruhában és gondolatokba
merülve ültek egymás mellett. A férfi könyökére támasztván fejét, meredt
szemmel nézett maga elejébe; az asszony pedig sírdogálni látszott. Az
ifjú grófnak irántuk való kérdezősködésére az ispitálynak lelkipásztora
imígy felelt: Ez egy szerencsétlen asztalos mester, úgymond,
feleségestől. A ház, melyben mint kezdő zsellérkedett, a házigazda
kocsisának gondatlansága által meggyúlván, ennek a szegény embernek is
fája, deszkája, szerszáma, egyszóval minden vagyona elégett. Ezt ő úgy
szívére vette, hogy halálos nyavalyába esett, mely egy ideig még eszétől
is megfosztotta. Felesége kézimunkájával eleinte mind beteg férjét, mind
magát két kis gyermekével együtt tartogatta, de hosszas lévén a
nyavalya, végtére a keresztény irgalmassághoz folyamodott, csak azt
kérvén a várostól, hogy míg ő magát gyermekeivel együtt mosással és
varrással, a mint lehet táplálgatja, nyavalyás férjének gondját
viseltetni méltóztasson. Most már veszedelmes nyavalyájából kigyógyult
ugyan, de a búbánat és szorgalom jövendőbéli kenyere iránt oly nagyon
epeszti, hogy eszét újra féltjük.
Erre a gróf az asztaloshoz közelítvén, könyörületes tekintettel kezet
nyújtott neki, mondván: Szegény szerencsétlen ember! ne aggódj
olyannyira szomorú sorsodon. Bízz az Istenben! Atyja ő minden
ügyefogyott embernek.
Az asztalos felemelkedvén üléséről, kezet fogott az ismeretlen gróffal.
Csak ez a gondolat is egyedül, mondá bágyadt szózattal, mely bennem a
lelket feltartja. Mert a mennyei Atya nem lehet oly irgalmatlan, hogy
engemet a veszedelmes nyavalyából csak azért segített volna ki, hogy
ártatlan gyermekeimmel együtt koldulni járjak. De oh! mitévő legyek?
hova forduljak segítségért? mindeddig nem tudom.
– Mennyi pénz kell neked arra, hogy magadnak szerszámokat és fát
szerezhess? – kérdezé a gróf.
Az asztalos nyomozó szemmel nézvén reá, könnyen kitanulta tekintetéből,
hogy e kérdést neki nem csupa mulatságnak okáért, hanem oly szívvel
teszi, mely rajta, hacsak lehet, minden bizonynyal segít. A bizodalom
tehát gyenge szivében véletlenül feléledvén, erőtlen inait oly
hathatósan megillette, hogy a székre le kellett dőlnie. Felesége sírva
fakadt félénk örömében, melyet benne a grófnak reménytámasztó kérdése
okozott s férjének orrát és halántékait eczettel mosogatta. Magához
térvén az asztalos, oh uram! úgymond, sok kell ahhoz, felette sok! Nem
hiszem, hogy e szűk időkben jó ismerőseimtől csak negyedrészét is
összeszedhessem. Az ismeretlen emberektől pedig mit várjak?
A gróf azalatt nem tudta könyörülésében, mit tévő legyen? Már a
kapitánytól akart pénzt kölcsön kérni, már a lelkipásztornál tanácsért
esedezni, már meg zsebébe nyult s üresnek találván, elkeseredett. Az
asztalos feleletét hallván, még egyszer kérte, hogy mondja meg,
mennyivel lehetne rajta bizonyosan segíteni?
– Legénykoromban, mondá az asztalos, száz tallérkát szereztem magamnak
össze. Feleségem szinte annyit gyüjtött leány korában kézimunkájából.
Ezzel a sommával tettem meg a kezdetet.
A gróf ennél többet nem akarván tőle hallani: Légy jó reménységgel,
úgymond, szegény ember! én neked ennyi pénzt azonnal szerzek. Kapitány!
siessünk haza. Ha térden állva kell is az atyámat kérnem, ennyit még
kikérek tőle. De azután, édes bácsim! azután bucsut veszek azonnal Pest
városától és haza megyek. Én itt ezt a sok irtóztató nyomoruságot többé
nem nézhetem.
Haza érkezvén, egyenesen az atyja szobájába szaladt, de üresen találta.
Az inastól hallván, hogy az öreg gróf csak későn este fog haza érkezni,
hol vegyek pénzt, édes bácsim! mondá a kapitánynak, hogy azt a
szerencsétlent megvigasztalhassam?
Mályvási vállat vonván, csak azt felelte kérdésére, hogy az tőle, mint
szegény legénytől, ki nem telik; egyébiránt tiszta szívből adna neki
kölcsön, a mennyit kivánna.
Azalatt meggondolván magát a gróf, tegnap érkeztek el, úgymond, utánunk
paripáink; én az enyimet eladom. Gyalog is eljárhatok én; az a
szerencsétlen pedig e pénz nélkül mit csináljon?
A kapitány melléhez szorítván a grófot, a háznak gazdája talán megveszi,
úgymond. Ehhez tehát a gróf a kapitánynyal együtt azonnal lement.
Hallod-e, házi gazda! adj te nekem a paripámért háromszáz forintot!
Nagyságos uram! nekem paripa nem kell. Én még szamáron sem tudnék ülni,
nem hogy lovagoljak.
A kapitány szemeivel jelt adván a gazdának: De ha paripáját lezálogolja
kelmednek a gróf, úgymond; még az atyja haza jön, csak ád kelmed neki
annyi pénzt kölcsön?
– Kétszáz forintot adok érte, de többet nem.
– Adj, kérlek, háromszázat! Épen ennyire van szükségem, hogy egy
szegényt megboldogíthassak.
A gazda a kapitányt jól ismervén és jeladásait megértvén, oda adta neki
a háromszáz forintot. Ezzel a sommával visszaszaladt ő az asztaloshoz. A
kapitány alig győzött utána ügetni. Itt a háromszáz forint, mondá a
gróf, amint az asztalost meglátta; végy magadnak rajta szerszámot és
fát!
– Az Isten fizesse meg az Úrnak e különös jóakaratát. Én azonnal írást
adok magamról, hogy mind az interest, mind pedig idővel a tőkepénzt is
köszönettel visszafizetem.
– Nekem a te írásod, jó ember, nem kell. A pénzt pedig nem azért adom,
hogy nekem visszafizesd, hanem hogy rajta szerszámot és fát végy. Isten
hozzád!
– Boldog Isten! sóhajtá az asztalos, az égre emelvén szemeit; de azon
szempillantásban sietni látván magától a grófot: Még egy kérésem van az
Úrnál, kiáltja vala utána. A gróf visszafordult és megállott. Micsoda
nevet nevezzek, folytatá szavait az asztalos, ártatlan gyermekeimmel az
Istennek szine előtt, mikor jótévőmért velök imádkozni fogok?
– Én gróf Kaczajfalvi László vagyok, felelé a gróf könnybe borult
szemmel. Ha ujra megszorulsz, Kaczajfalván feltalálhatsz.
A körülállók a gyógyuló szegényekkel együtt sírva fakadtak ezen érzékeny
eseten; a városban pedig alig tudták magukkal az emberek elhitetni, hogy
egy ismeretlen ifjú egy ilyen szegény emberen segített légyen, a nélkül,
hogy tőle legkisebb hasznot várjon.
Az ifjú gróf mindeddig pazarlott! de a pénznek nagy becsét az efféle
alkalmatosságokban ismerni megtanulván, fösvénykedni kezdett. Eljött az
öreg grófhoz egy reggel különféle drága portékákkal egy kalmár. Ez a
szép zsebóra gyönyörű emlékezet volna Manczinak, mondá az öreg gróf. Az
ifjú gróf szinte elnyelte vizsgáló szemeivel az órát. Manczinak? úgymond
s megkérdezte az árát. Azután kezében tartván és sokáig nézegetvén, még
egyszer mondotta lassú szózattal: Manczinak? örök emlékezetül? és ezt
mondván, mosolygott.
Azalatt Mályvási megpanaszolta rövid szókkal az öreg grófnak, hogy ma
korán reggel házi gazdájának szerencsétlen vejét az ispitályba kellett
vitetni.
– Az ispitályba? kérdezé az ifjú gróf s visszaadta a kalmárnak
lassacskán az órát, a nélkül, hogy szemeit róla elvonta volna. A kalmár
olcsón akarta neki odaadni, de ő nagyot sóhajtván, ah! úgymond, én meg
nem vehetem.
Az öreg gróf elfordulván fiától, felemelte örömkönnyekbe borult szemeit
az égre s hálát adott magában az Istennek. Mályvási pedig megnyomta
kezét, e szókat súgván elejébe: szerencsés atya! Az ifjú gróf azonban
megnézte a többi drágaságokat is, sóhajtozott s végtére semmit sem
vásárolt.
Esténkint Manczinak irdogált leveleket, melyekben, a mit látott, hallott
és tapasztalt, mind tudtára adta. Az óra, édes Manczim! szép, felette
szép volt. Ah! mily örömest megvettem volna számodra! De ha meggondolom,
hány szerencsétlenre akadhatok még e két nagy városban, még az atyámnak
dolgai miatt itt kell mulatnunk? hány háladatos könnyhullajtást láthatok
még azoknak bágyadt szemeiben, a kiken segíthetek? Oh bocsáss meg, édes
Manczim! egy ilyen könnyhullajtás édesebb örömet, kellemetesebb
elégedést okoz énnekem, mintsem ha száz órát adnék neked, ki az ilyen
csecse nélkül, tudom, nem szükölködsz.
Igy mult el egy hónap. Az ifjú grófnak epekedése a városi élet ellen
naponkint növekedett, mivel naponkint több és több szerencsétleneket,
nyomorultakat és szegényeket látott, a kiken nem segíthetett. Ha valaha
a pesti és budai szerencsétleneket elfelejthetem, mondá az atyjának,
csak akkor lehetek egészen boldog. Vajha e városokat sohasem láttam
volna. Fájni fog szivem, még élek, valahányszor az idevaló nyomorúság
eszembe jut.


XVIII.
A dupla öröm.
A mint egyszer Mályvásival az ifjú gróf a Duna mellett sétálgatott,
hozzá sompolyodván egy öreg asszony. Nagyságos uram! úgymond, legyen,
kérem, oly kegyes és látogasson meg egy szegény asszonyságot, a ki
nagyságoddal igen örömest megismerkedne.
Az ifjú gróf oldalvást Mályvásira tekintvén, szinte kérdezni akarta
tőle, mit tévő legyen? De a kapitány az öreg asszonyra mosolyogván:
Anyjuk! úgymond, most egyszer megcsalódtál. Ez a legény nem a te hálódba
való ponty!
– Ha ezen úrfi gróf Kaczajfalvi László, minden bizonynyal meg nem
csalódtam és ha tiszt uramnak az ifjú gróffal utánam jönni tetszik,
saját szemeivel láthatja, hogy meglett és beteges asszonyság, a ki a
gróffal szólani kíván.
Az öreg asszony elvezette őket egy házba s fölmenvén velük a
garádicsokon, megnyitott egy ajtót s beeresztette őket a beteg
asszonysághoz, ki egy karszékben ült. Halavány orczáját futékony
pirosság borította el, amint a grófot meglátta. Fel akart kelni, de
erőtlensége nem engedte. Megdőlvén könyökével a széknek karjára, könyező
szemeit a keszkenővel eltakarta ugyan, de zokogásait el nem titkolhatta.
Egy-két szempillantásig tartó hallgatás után Mályvási megszólítván, az
asszony, úgymond, ezen ifjúval szólani kívánt?
Igenis, mondá viszontag az asszony, szembetünőképen azon iparkodván,
hogy illetődését eltitkolja; de örömest négyszemközt szólanék vele
egy-két szempillantásig. Az úr tehát engemet nagyon lekötelezne, ha vele
magamat hagyna.
A kapitány meghajtván magát, kiment.
– Az úrfi gróf Kaczajfalvi Jánosnak a fia és a neve László?
– Az vagyok és Lászlónak hínak. Te, az asszony, látom, rosszul érzi
magát.
– Hallod-e, Laczi! Nekem egy fiam volt, ezen egyetlen egy fiamat
elvesztettem, Istenem, hová legyek? Cselekedje meg nekem, haldokló
asszonynak, a gróf, azt a barátságot és látogasson meg némelykor! Óh
Laczim, édes Laczim! A gróf nagyon eszembe hozza nekem az én kedves
fiamat! Őtet is Laczinak hítták. Az atyád, a grófnak ura atyja mint van?
Nem szomorkodik-e?
– Oh! ne grófozz te engemet, kérlek! Mondd nekem: Te! Én is örömestebb
beszélek így veled. Te szerencsétlen vagy, úgy-e?
– Felette szerencsétlen! Az atyád boldog-e?
– Az atyám? Boldogabb nehezen lehetne. Segíthetek-e rajtad valamivel, jó
asszony?
– Az édes anyádról sohasem hallottál semmit?
– Az édes anyámról? Nem hallottam. Te nekem rendesnek tetszel! Az atyám
sohasem szólott nekem róla semmit. Ismerted talán? A gróf ezt mondván,
közelebb lépett hozzá.
Az asszony oda nyujtotta neki kezét, ő pedig ezt ajakihoz nyomta. Amaz
még közelebb vonván magához a grófot, megölelte és sírva fakadván: Fiam,
úgymond, édes László fiam! Ezer hála neked, felséges Istenség! hogy
halálom elótt nekem ezt a nagy kegyelmet megadtad! Laczi! én vagyok a te
szerencsétlen anyád.
[Illustration: Az úrfi gróf Kaczajfalvi Jánosnak a fia?]
Az én anyám? az atyám hitvese? kérdezé hangos szóval és mély
álmélkodással a gróf. De miért nem laksz tehát férjeddel? Vagy talán
csak tréfálsz? De igazat kell mondanod, amint látom, mert sírsz!
– A te szíved, édes fiam! semmit sem mond neked?
– Az én szívem? Semmit sem. De mit is mondhatna? Én téged nem ismertelek
és azt sohasem hallottam, hogy velem valaha jót tettél volna.
Az asszony az égre emelvén töredelmességgel s bűnének megvallásával
teljes tekintetét: Ennél, úgymond, egyebet, Istenem! nem érdemlettem.
A gróf átvizsgálván az asszonyt, megrázta vagy kétszer bizalmatlanul
fejét s még egyszer azt kérdezte tőle, miért nem laksz tehát az
atyámmal? Második kérdésére sem vévén feleletet, egyszersmind pedig a
szerencsétlennek sírása által nagyon megilletődvén, egyszerre megfordult
és a szobából kiszaladt. Az asszony fel akart kelni, de a fájdalom a
székre visszavonta. Laczi! úgymond fennszóval, Laczi! ne hadd el szegény
édes anyádat! Az ifjú gróf magán kívül lévén, a szerencsétlennek
kiáltását nem hallotta.
– Hová oly sietve? kérdezé Mályvási.
– Az atyámhoz, felelé a gróf, ide hívom az anyámhoz.
A kapitány utána sietett, de semmikép el nem érhette.
Az atyjához berohanván a gróf, igaz-e? atyám! úgymond, hogy nekem van
még anyám?
Az öreg gróf megijedvén: Mit kérdezel te, úgymond, boldogtalan fiú!
mikép jutsz e kérdéshez?
Felette természetesen, mert szinte magától az anyámtól jövök. Ő nekem
nem akarta megmondani, miért nem lakik veled? E mellett pedig sír és azt
mondja, hogy szerencsétlen. Te csak nem vagy talán az oka, hogy
szerencsétlen?