Grimm testvérek összegyüjtött meséi - 14

Kérdi a vén asszony:
– Hát neked mi bajod van? Talán bizony rossz dolgod van nálam?
– Dehogy van rossz dolgom, lelkem öreg anyám. Sohasem volt ilyen jó
dolgom. Hiszen otthon mindig ütöttek vertek, éheztettek, de hiába, mégis
csak haza vágyódik a szivem!
– Jól van, mondta a vén asszony, ha haza vágyódol, én nem is
tartóztatlak. Becsületesen szógáltál, megérdemled, hogy haza
igazítsalak.
Azzal szépen kézenfogta a leánykát, elvezette egy nagy kapú elé, azt
kinyította s amint a kapú alatt állottak, egyszerre csak aranyeső
hullott rá, teli s tele lett a ruhája színarannyal.
– Ez a te béred, mondotta az öreg asszony s odaadta neki az orsót is,
mely a kútba esett volt. Azzal bezárult a kapú mögötte s a leány ott
volt megint fent a hazájában, nem messzire a házuktól. Amint belépett a
kapún, meglátta a kakas s torkaszakadtából elkezdett kukorékolni:
/P Kukoriku, jertek ki, Egy szép lány van ideki. Színarany a
ruhája, Nem ismerek reája. P/
Nosza, szaladt ki az asszony, meg a leánya s bezzeg megörvendeztek,
mikor meglátták a teméntelen sok aranyat!
– De már oda te is elmégy, mondotta az asszony az édes leányának, mikor
a másik tövéről-hegyére elbeszélte, hol járt, merre járt, mit csinált.
Még aznap kiűlt a csúnya leány a kút mellé, de bezzeg neki nem serkedt
ki a vér az ujjából a fonás miatt. Fogta magát, tövissel összeszúrkálta
az ujját, csakhogy vérezzék, akkor az orsót bekente vérrel, beledobta a
kútba, utána ugrott s csakugyan ő is arra a szép rétre kerűlt. Ment,
mendegélt a réten, ő is megtalálta a kemencét, a kenyerek őt is kérték,
hogy szedje ki, mert mindjárt szénné égnek, de ő azt mondta:
– Hát csak égjetek szénné, tőlem éghettek, de a ruhámat nem piszkolom be
miattatok.
Azzal tovább ment s az almafához ért. Megint tele volt a fa almával,
földig hajlottak az ágak, kérte a fa, hogy rázza meg, de a leány azt
mondta:
– No, bezzeg, talán hogy betörjétek a fejemet, – s ott hagyta az
almafát.
Aztán megérkezett a kis házikóhoz, de bezzeg ő nem félt a hosszú fogú
vén asszonytól, mert hallott már róla. Bement hozzá nagy bátran s
mindjárt beszegődött hozzá.
Első nap szorgalmas volt, tett, vett, serénykedett, mert a sok aranyra
gondolt, de a második nap már nem fért a dolog a nyakára s harmadik nap
reggel fel sem akart kelni. Az ágyat nem rázta föl, dunyhából, párnákból
a tollat nem rázta ki.
– No, mondta a vén asszony, eleget szolgáltál, most már haza mehetsz
Isten hírével.
Azzal kézenfogta, elvezette az elé a nagy kapú elé, a kapút kinyította –
no, most majd hull az aranyeső, gondolta magában a leány. Az ám,
lesuppant a hátára egy nagy ütött-kopott rókabőr s úgy oda ragadt, hogy
le nem tudta vetni magáról.
– Itt a béred, mondta a vén asszony s becsapta utána a kapút.
Megy haza a leány nagy búsan s hát a kakas, a hogy meglátja,
torkaszakadtából elkezd kukorékolni:
/P Kukoriku, jertek ki, Hej, ki vagyon ide ki! Rókabőr a ruhája,
Nem ismerek reája! P/
Szalad ki az asszony, szalad ki a mostoha leány is, tépik, rángatják le
róla a rókabőrt, de bizony ott maradt az a lusta leány testén, hordozta
halálig.
Így volt, vége volt, igaz volt. Aki nem hiszi járjon utána.


A halász és a felesége.
Volt egyszer egy halász s annak felesége. Egy kicsi putriban laktak, a
tenger partján, s bizony nagy szegénységben éltek, mert mikor került
horogra hal, mikor nem.
Hát egyszer mi történt? Az történt, hogy egy szörnyű nagy cápa akadt a
halász horgára. Húzza, húzza a halász, de a hal megszólal:
– Hagyd meg az életemet, nem vagyok én hal, hanem elátkozott királyfi.
Ugyan mit érnél velem, ha kifognál? Úgy sem ehetnéd meg a húsomat.
– Igazad van, mondotta a halász, eredj Isten hírével, ha csakugyan nem
vagy igazi hal.
Eleresztette a halat s hazament üres tarisznyával.
– Hallá-e, hát megint nem fogott halat? – kérdezte az asszony. – Mi lesz
velünk?
– Dehogy nem fogtam, mondotta a halász, fogtam egy szörnyű nagy cápát,
de nem volt igazi hal. Azt mondta, hogy elátkozott királyfi, s addig
kért, hogy eleresztettem.
– No azt elég rosszúl cselekedte. Addig legalább ne eresztette volna el,
míg valami kivánságát nem teljesíti.
– Ugyan bizony mit kivántam volna tőle?
– Hát azt, hogy e helyett a nyomorúságos putri helyett építsen nekünk
egy tisztességes házat. Menjen csak kend vissza, s ha még egyszer a
horgára akad, el ne eressze, míg a házat meg nem igéri.
A halász csak csóválta a fejét, gondolta, hogy az ugyan hiábavaló
kivánság, de visszament a tenger partjára, s elkezdett kiabálni:
/P Itt vagy-e, itt vagy-e, Elátkozott királyfi? Hallod-e,
hallod-e, A tengerből szállj ki. P/
Abban a pillanatban nagyot csobbant, loccsant a tenger, kibukkant a hal
s kérdezte a halászt:
/P Mit akarsz, vén halász? P/
Felelt a halász:
/P A putrinál jobb a ház. Feleségem kivánsága: Putri helyett
legyen háza. P/
Mondotta a hal:
/P Eredj haza, vén halász, Meg lesz reggelre a ház. P/
Hát csakugyan reggelre megvolt a szép kis kőház, ebben ébredtek fel.
– No lássa-e kend, mondotta az asszony, csak kivánni kell valamit s
teljesül. Most menjen vissza, s mondja neki, hogy szép kis kőház, szép,
szép, de szűk nekünk, építsen helyette palotát.
– Ó, asszony, asszony, mit gondolsz. Elég nagy nekünk ez a ház. Mit
csinálnál a palotában?
– Arra ne legyen gondja kendnek, csak menjen s kérjen palotát!
[Illustration: A halász és a felesége.]
– Megharagszik a hal, asszony, ne bolondozz!
– Haragszik, nem haragszik, csak mondja kend, amit én mondok. Holnap
reggelre palota legyen itt, de olyan, hogy a királynak se különb.
Mit volt mit tenni, elment a halász, szólította a halat:
/P Itt vagy-e, itt vagy-e, Elátkozott királyfi? Hallod-e,
hallod-e, A tengerből szállj ki. P/
Jött a hal azonnal s kérdezte:
/P Mit akarsz, te vén halász? P/
Felelt a halász:
/P Kicsi nekünk az a ház. Feleségem azt kivánja: Legyen neki
palotája. P/
Mondotta a hal:
/P Hát csak eredj haza szépen, Reggel a palota készen. P/
Haza megy a halász, lefekszenek, s ím’ reggel egy akkora palotában
ébredtek fel, hogy volt annak hetvenhét szobája, a szobákban arany
lócák, asztalok, ágyak, földig érő tükrök. Még az ablak is színarany
volt, az a garádicsa is. Mindenfelé inasok, szolgálók sürögtek,
forogtak; a palotától nem messze volt egy rengeteg nagy istálló, abban
aranyszőrü paripák: éppen mikor beléptek oda, a halász meg a halászné,
akkor vakarták a lovászok arany vakaróval, kefélték arany kefével.
– No, mondta az asszony, ugy-e jó volt, hogy palotát kívántam.
– Jó, jó, mondta a halász, ennél már egyebet nem is kivánhatsz.
– Hát arról még gondolkozom, mondta az asszony.
Másnap reggel azt mondja az asszony:
– Hiszen szép ez a palota, szép, de akkor lenne csak igazán szép, ha
király volnék. Menjen kend a halhoz s mondja meg neki, hogy király
akarok lenni.
– Asszony, asszony, mit beszélsz? Meg sem merem azt mondani!
– Mért ne merné? Csak menjen kend, mondja meg bátran, hogy király akarok
lenni.
Elment a halász nagy búsan, mert sehogy sem tetszett neki az asszony
dolga. Most már bizonyosan megharagszik az elátkozott királyfi, hogyne
haragudnék meg! Az ám, a tenger színe sem volt tiszta, mint máskor,
szűrke volt, piszkos volt, mintha az is haragudnék s zúgott, morgott
erősen. Hanem a feleségétől még jobban félt, mint a tengertől, jobban,
mint az elátkozott királyfitól s szólította, mint máskor:
/P Itt vagy-e, itt vagy-e, Elátkozott királyfi? Hallod-e,
hallod-e, A tengerből szállj ki! P/
Nagyot loccsant, nagyot csobbant a tenger víze, a hal kibukkant, s
kérdezte a halászt:
/P Mi baj, mi baj vén halász? Tán nem elég nagy a ház? P/
Felelt a halász:
/P Jaj dehogy nem, baj sincs semmi, semmi, Csak az asszony király
akar lenni! P/
Mondta a hal:
/P Ha csak ez a kivánsága, Meg lesz ám a királysága! P/
Hát, Uram Jézus, mire hazaért a halász, a palota megnagyobbodott, meg az
udvar is, a palota előtt strázsák állottak, az udvaron generálisok
sétáltak fel s alá, zengett a katonabanda muzsikája, maséroztak a
katonák, jobbra, balra kanyarodtak, a halászné meg fent űlt a palota
legnagyobb termében, színarany trónszéken, előtte állottak a strázsák,
jöttek, mentek, szaladgáltak, hajladoztak előtte az udvari népek.
– Ó Jézusom, csapta össze kezét a halász, hát csakugyan király lett
belőled?
– Király bizony, mondotta az asszony. Talán bizony nem lát kend. Ihol
fejemen a korona.
– Na ez igazán szép dolog. Ezzel megelégedhetel halálod órájáig.
– Bezzeg, hogy kend megelégednék, de én nem. Mindjárt takarodjék vissza
a halhoz, s mondja neki, hogy pápa akarok lenni.
– Ó asszony, asszony, mit beszélsz. Pápa csak egy van az egész világon,
az nem lehetsz.
– Egy szót se többet, rikkantott az asszony, takarodjék kend, mert
mindjárt fejét vétetem!
De még a hideg is kirázta a szegény halászt erre a szörnyű nagy
kivánságra. De hiába, mégis csak ment a tenger partjára, szólt a halnak:
/P Itt vagy-e, itt vagy-e, Elátkozott királyfi? Hallod-e,
hallod-e, A tengerből szállj ki. P/
Haj, de a tenger zavaros volt, olyan zavaros, s úgy zúgott, mormogott,
hogy a szegény halász szemét, fülét befogta ijedtében. Aztán egyszerre
csak felvetette magát a hal, látszott rajta, hogy már ő is haragszik.
Rákiáltott a halászra:
/P No, mit akarsz, jer elébb, A királyság sem elég? P/
Felelt a halász:
/P Jaj, nem elég, nem elég, Most pápaság kellenék!
Csak pápaság? – szólt a cápa, Isten neki, legyen pápa! P/
Szalad haza a halász nagy örömmel, s hát a királyi palota mellett egy
akkora templom van, hogy a tornyai – volt vagy ezer! – majd az eget
verték, bemegy oda s hát ott űl az asszony a trónján, osztja az áldást
nagy kegyesen a népeknek, s aki csak odafér, csókolja a lábát. Az ám,
odavergődik a halász is, térdre esik, s a felesége lábát csókolja s
mondja e közben:
– No feleség, most már pápa is lettél, ennél több nem lehetsz, de ezzel
csakugyan meg is elégedhetel.
– Majd meglátjuk, mondotta az asszony.
Egész éjjel nem aludt, folyton hánykolódott, s mind azon gondolkozott,
hogy mi lehetne még belőle.
– Hopp, megvan! – kiáltott fel az asszony. Isten lesz belőlem.
Felköltötte az urát s mondta neki, hogy szaladjon izibe a halhoz, adja
elé a kivánságát: Isten akar lenni, nem elég neki a pápaság.
– Asszony, asszony, te megháborodtál az elmédben, mit gondoltál?
– Azt, amit, menjen kend szaporán.
Haj, édes jó Istenem, kétszer is kirázta a hideg a szegény halászt, míg
a tengerhez ért.
Hát még mikor meglátta a tengert! Mert volt ahogy volt eddig, de most a
tenger úgy zúgott, bőgött, kavargott, hánykolódott, mintha az egész
világot elakarta volna nyelni. A szegény halász csak állott egy helyben,
de ki sem merte nyítani a száját. De jött a hal, nem várta a kérdést, ő
maga kérdezte szörnyű haragosan:
/P A pápaság sem elég? Ugyan még mi kellenék? P/
Felelt a halász reszketve, fogvacogva:
/P Ó jaj, mit tudjak tenni, Most Isten akar lenni! P/
Hej, szörnyü haragra gerjedt az elátkozott királyfi, szikrát hányt a
szeme s akkorát ordított, hogy a szegény halász hanyatt esett ijedtében.
/P Mit akar a vén liba? Mars vissza a putriba! P/
Abban a pillanatban a tenger elborított mindent, de mindent, s másnap
reggel, mikor ismét vissza szállott a medrébe, nem volt egyéb a tenger
partján, csak a kis putri, ott űlt előtte a halász, meg a halászné nagy
búsan, éppen mint régen.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.


A csillagtallérok.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy kis leány. Ennek a kis leánynak nem
volt sem apja, sem anyja s olyan szegényül maradt ezen a világon, akár
csak a templom egere. Nem volt bár egy házacskája, ahol lakjék, nem egy
ágyacskája, hová lefeküdjék, nem volt egyebe csak a ruhája, annyi,
amennyi a testén volt s csak egy darabka kenyere: egy könyörületes szívü
ember adta azt is.
Mit volt, mit nem tenni, elindult a kis leányka, hátha megsegíti a jó
Isten. Amint ment, mendegélt a réten, szembe jő vele egy szegény ember s
kéri könyörögve:
– Te jó kis lány, adj ennem, három napja, hogy egy falást sem ettem.
A kis lány egy szempillantásig sem gondolkozott, a kenyerét oda adta a
szegény embernek.
– Áldjon meg az Isten, hálálkodott a szegény ember, s ment tovább.
[Illustration: A csillagtallérok.]
Ment a kis lány is s im szembe jő vele egy gyermek, sír keservesen s
könyörögve kéri:
– Adj nekem valamit, amivel befödjem a fejemet, mert úgy fázik a fejem!
A kis lány szónélkül odaadta a kalapját.
Tovább ment, mendegélt, ismét szembe jő vele egy gyermek, akinek a
testén egy szál ruha sem volt. Nem is várta, hogy kérjen, nekiadta a
kabátocskáját. Aztán beért az erdőbe. Éppen esteledett alkonyodott s hát
jő szembe vele egy gyermek s kérte, hogy adja neki az ingecskéjét, mert
különben megveszi az Isten hidege.
Mondta magában a kis lány:
– Ugy is sötét van, nem lát senki, odaadhatod az ingedet.
Oda is adta.
Most már csakugyan semmije sem volt. Igy állt, álldogált egy helyben,
feltekintett a csillagos égre, nagyot fohászkodott s ím halljatok
csudát! egymásután hullottak a csillagok, sűrün, mint a záporeső, s
ahogy a földre értek, mind tiszta tejfehér tallérokká lettek. És
lehullott az égből egy szép gyolcs ing is, olyan fehér s olyan finom,
hogy az csupa csuda. A tallérokat szépen fölszedte s ettől fogva nem
volt gondja többet: élt boldogan.
Holnap a kis lány legyen a vendégetek.


Egyszemű, Kétszemű, Háromszemű.
Volt egyszer egy asszony s annak három leánya. A legidősebb leányt
_Egyszemünek_ hívták, mert annak csak egyszeme volt, a homloka közepén;
a középsőt _Kétszeműnek_, mert annak két szeme volt, mint más embernek;
a harmadikat _Háromszemünek_, mert annak háromszeme volt, még pedig egy
ennek is a homloka közepén. Kétszemüt, merthogy olyan volt, mint más
közönséges ember, nem állhatta még az édes anyja sem, hát még a
testvérei! Ha lehetett volna, megfojtják egy kanál vízben. Folyton
szidták, verték, rongyos ruhában járatták, ételmaradékon tartották s azt
is mikor kapott, mikor nem, de már annál bővebben kijutott része a
munkából.
[Illustration: Egyszemű, Kétszemű, Háromszemű.]
Történt egyszer, hogy Kétszemü kiment a rétre a kecskével. Egész nap
őrizni kellett azt, pedig reggel alig hajitottak neki egy falás
kenyeret. Nagyon éhes volt szegény, leült s keservesen sírt magában.
Amint így sirdogált, egyszerre csak melléje lép egy szép asszony, aki
nagyon hasonlitott Szűz Máriára (bizonyosan ő is volt és senki más) s
kérdi:
– Miért sírsz, Kétszemü?
– Hogyne sírnék, mikor azért, mert két szemem van mint más embernek, sem
anyám sem testvéreim nem szenvedhetnek, ütnek, vernek, éheztetnek,
rongyosan járatnak. Most is olyan éhes vagyok, hogy majd meghalok!
Mondta Szűz Mária:
– Ne sírj, Kétszemü, ne félj, nem éhezel többet, csak szólj a
kecskédnek:
/P Kecském, kecském, jer ide, Teríts asztalt izibe, – P/
meglásd, mindjárt terített asztal áll előtted, ehetsz, amennyi beléd
fér. Hogyha aztán jóllaktál, s nincs szükséged az asztalra, szólj csak
megint a kecskének:
/P Kecském, kecském, jer ide, Vidd az asztalt izibe, – P/
s mindjárt eltünik az asztal, mintha föld nyelte volna el.
Ezt mondotta Szűz Mária s azzal elment. Gondolta Kétszemü, ő bizony
mindjárt meg is próbálja, mert szörnyen éhes, s mondta:
/P Kecském, kecském, jer ide, Terits asztalt izibe! P/
Alig, hogy kimondta az utolsó szót, előtte állott egy kicsiny asztalka,
megterítve szépen, aranykanál, kés, villa rajta, étel, ital bőven.
Kétszemü szépen összekulcsolta a kezét, elmondotta az asztali imádságot,
aztán evett, ivott s mikor jóllakott, szólt ismét:
/P Kecském, kecském, jer ide, Vidd az asztalt izibe. P/
Abban a pillanatban eltünt az asztal s ami rajta volt, minden.
Este, mikor haza ment a kecskével, valami maradék ételt vetettek eléje,
de Kétszemü hozzá sem nyult, reggel pedig, mikor a kecskét kihajtotta a
rétre, otthon hagyta a neki szánt száraz kenyeret. Első nap, második nap
a testvérei nem vették ezt észre, de mikor napról napra igy történt,
mégis csak észrevették s erősen csudálkoztak.
– Ez valami tilos úton jár, mondták egymásnak. Bizonyosan valaki enni ad
neki a réten. Meg kell nézni, mi van a dologban!
Elhatározták, hogy másnap _Egyszemű_ is kimegy a rétre, mintha ő is
őrizni akarná a kecskét. De Kétszemű megsejdítette, hogy _Egyszemű_
miben sántikál s mikor a kecskével kiértek a mezőre s ottan belecsapták
a jó magas fűbe, mondta Egyszeműnek:
– Üljünk le, Egyszemű, majd énekelek neked.
Fáradt volt Egyszemű nagyon a rekkenő melegtől s a szokatlan
járástól-keléstől s Kétszemű folyton ezt énekelte:
/P Ébren vagy-e, Egyszemű? Aluszol-e, Egyszemű? P/
Addig énekelt, hogy Egyszemű elálmosodott s elaludt. Csak erre várt
Kétszemű, elmondta a mondókáját, az asztal megterűlt, evett, ivott,
aztán mondta:
/P Kecském, kecském, jer ide, Vidd az asztalt, izíbe. P/
– s azonnal eltűnt az asztal. Akkor _Kétszemű_ felébresztette Egyszeműt
s mondta neki:
– Na, te szépen megőriznéd a kecskét. Tőled ugyan világgá mehetne. De
most jerünk haza, esteledik már!
Otthon _Kétszemű_ ismét maradék ételt kapott, de nem nyúlt hozzá s
Egyszemű sem tudott semmit mondani, mivelhogy aludott egész nap.
Másnap reggel _Háromszemű_ ment vele a rétre, Kétszemű neki is elkezdett
énekelni:
/P Háromszemű ébren vagy-e? P/
De ahelyett, hogy így folytatta volna:
/P Háromszemű aluszol-e? P/
így folytatta:
/P Kétszemű te, aluszol-e? P/
s folyton ezt énekelte:
/P Háromszemű ébren vagy-e? Kétszemű te, ébren vagy-e? P/
Erre az énekre bekoppant Háromszeműnek a két szeme, ez a két szem el is
aludott, de a harmadik nem. Háromszemű behunyta ugyan ravaszságból a
harmadik szemét is úgy féligre, hogy jól lásson mindent, a mi történik.
Mikor aztán Kétszemű azt hitte, hogy Háromszemű aluszik, mondta az ő
mondókáját:
/P Kecském, kecském, jer ide, Teríts asztalt izibe! P/
Az asztal megterűlt, evett ivott, aztán mondta:
/P Kecském, kecském, jer ide, Vidd az asztalt izibe! P/
Eltűnt az asztal, mintha nem is lett volna.
Akkor Kétszemű felébresztette Háromszeműt s mondta neki:
– No, te is szépen megőriznéd a kecskét! Egész nap aludtál. De most csak
menjünk haza.
Mikor hazamentek, Kétszemű hozzá sem nyúlt a maradék ételhez, de most
már akár nyúlt, akár nem: a Háromszemű elmondta, mit látott.
– Úgy-e, mondta az asszony. Hát ő jobban akar élni, mint mi! No,
megállj!
Még aznap este megölték a kecskét, hogy többet asztalt ne teríthessen
Kétszeműnek. Hej, sirt szegény Kétszemű, nem volt otthon maradása,
kiment a rétre, ott leűlt, úgy sírt, úgy kesergett magában. Hát
egyszerre csak ott áll mellette Szűz Mária s kérdi:
– Mért sírsz, Kétszemű?
– Hogyne sírnék, mikor az én drága, jó kecskémet, ki nekem asztalt
terített, megölte az anyám. Most megint éhezhetek, mint azelőtt!
Mondotta Szűz Mária:
– Ne sirj, hanem menj haza, s kérjed a testvéreidet, hogy adják neked a
kecske körmét, azt temesd el az ajtótok elé, meglásd, hogy szerencsét
hoz az reád.
Ezt mondta Szűz Mária, azzal eltűnt, Kétszemű pedig haza ment s mondta
testvéreinek:
– Halljátok-e, adjatok nekem is valamit a kecskéből. Adjátok nekem
legalább a körmét.
– Na, azt ugyan viheted, kacagtak a leányok s oda dobták neki a kecske
körmét. Kétszemű este lopva elásta a körmöt az ajtó elé s aztán
lefeküdt, mintha semmi sem történt volna.
Másnap reggel, mikor fölkeltek s kiléptek az ajtó elé, majd megvakúltak
a szertelen ragyogástól: egy csudaszép aranyalma-fa állott az ajtó
előtt, szebbnél-szebb aranyalmák csakúgy megfonták az ágait. Ámúltak,
bámúltak, nem tudták elgondolni, hogy kerűlt oda az aranyalma-fa, csak
Kétszemű sejtette, hogy ez a kecske körméből nőtt ki, semmi egyébből.
– Eredj, Egyszemű, mondta az anyja, mássz fel a fára s szedj almát róla.
Egyszemű felmászott a fára, de amint az almák után nyúlt, az ágak
kiszaladtak a kezéből, nem volt annyi istenes lelke, hogy csak egy almát
is le tudjon szakítani. Most Háromszeműt küldötte fel az anyja, de hiába
kinlódott, kapaszkodott erre, arra, ő sem tudott leszakítani, de még egy
almát sem.
– Hátha nekem sikerűlne, mondotta Kétszemű. Talán megpróbálom.
– Ugyan, mit akarsz a két szemeddel? csúfolódtak vele a testvérei.
Feküdjél le s aludjál.
De Kétszemű mégis felmászott a fára s im, az ágak nem távolodtak el
tőle, de sőt inkább mintha önként hajlottak volna feléje, s egy jó
kötény aranyalmát hozott le a fáról.
Most még jobban irígykedtek Kétszeműre, még rosszabbúl bántak vele, mint
eddig, ahelyett, hogy megbecsűlték volna.
Na, telt, múlt az idő, egyszer a leányok éppen a fa mellett állottak
mind a hárman, mikor arra jött egy dali, szép királyfi. Ahogy a leányok
meglátták, rögtön elbújtatták Kétszeműt egy üres hordó alá, mely ott
állott a fa mellett. Azért bújtatták el, mert Kétszemű rongyos volt
szegény s szégyenlették. Jön a királyfi, megáll, csodálja a fát, kérdi a
leányoktól, hogy: – Kié a fa? Aki neki abból egy ágat adna, kivánhatna
tőle akármit.
– Kié volna, mint a miénk, felelt Egyszemű, meg Háromszemű begyesen s
mindaketten neki estek a fának, hogy egy ágat leszakítsanak, de hiába
erőlködtek, csak egy levélkét sem tudtak leszakítani.
– Na, ez igazán csodálatos, mondotta a királyfi, hogy a tiétek a fa s
még sem tudtok egy ágat leszakítani róla.
A leányok váltig erősítették, hogy övék a fa, de amíg erősködtek,
kigurúlt a hordó alól egy pár aranyalma, éppen a királyfi lábához.
Kétszemű gurította ki haragjában, mert a testvérei nem az igaz valóságot
mondották.
– Hát ezek az almák honnét gurúltak ide? kérdezte a királyfi.
Nagy kénytelen-kelletlen megmondták, hogy van nekik egy csúnya, rongyos
Kétszemű testvérük, az gurított ki almát, mert mindig van alma nála,
lopja, lopocskolja az almát, mikor ők nem látják.
– Jere csak elé, Kétszemű, szólt a királyfi, hadd lássalak!
Kétszemű kibújt a hordó alól, de bezzeg szeme-szája tátva maradt a
királyfinak, mert hiszen rongyosnak rongyos volt Kétszemű, de olyan
szép, hogy a napra lehetett nézni, de reá nem.
– Tudnál-e egy ágat letörni nekem? kérdezte a királyfi.
– Hogyne tudnék, mondotta Kétszemű. Enyém ez a fa!
Abban a pillanatban letört egy ágat s odaadta a királyfinak.
– Mit adjak cserébe, Kétszemű? kérdezte a királyfi.
– Semmit, felelt Kétszemű, csak vigy magaddal, mert itt folyton éhezem,
ütnek, vernek, csúfolnak engem.
– Bizony ha úgy, jere velem, mondotta a királyfi, enyém vagy te s enyém
is leszel, míg a világ s még két nap!
Azzal fölkapta a nyeregbe s úgy elvágtatott vele, mint a gondolat. Még
az nap megérkeztek a királyi palotába, ott Kétszeműt felöltöztették
aranyos ruhába, papot hívattak, nagy lakodalmat csaptak, hét nap s hét
éjjel állott a lakodalom.
Még csak most irígykedtek igazán Kétszeműre a testvérei, mikor látták,
hogy milyen nagy szerencse érte.
– No, vígasztalták magukat, legalább az aranyalma-fa nekünk maradt. Aki
erre jár, megcsodálja s ki tudja, még minket is érhet nagy szerencse.
Bezzeg lefittyent másnap reggel az ajakuk! Az ám, hire, pora sem volt az
almafának, még az éjjel eltűnt s reggel ott állott a Kétszemű ablaka
alatt!
Most már csakugyan várhatta a szerencsét Egyszemű s Háromszemű. Merthogy
nem dolgoztak, leszegényedtek, koldulásra vetemedtek. Igy járták be az
országot s egyszer csak betévedtek a király udvarába is, oda, hol
Kétszemű volt a királyné. Hallja egyszer Kétszemű, hogy künn az ajtó
előtt keservesen síránkozik két asszony, kimegy, nézi, nézi őket, hát
_Egyszemű_ az egyik, _Háromszemű_ a másik. De bezzeg elfelejtette, hogy
vele olyan cudarúl bántak, szép gyengén megfogta a kezüket, bevezette,
jól megvendégelte s többet el sem eresztette őket.
Így volt, vége volt, mese volt.