Grimm testvérek összegyüjtött meséi - 12

nem értek ki belőle, az élelmük elfogyott, erősen megéheztek.
– Már csak lőjjünk valamit, mondta az egyik, külömben éhen halunk.
Ebben a pillanatban egy nyul ugrott ki a bokorból s az egyik legény
célba vette, de a nyul elkezdett rimánkodni:
/P Kedves vadász, ne lőjj agyon, Két fiamat neked adom. P/
Mindjárt szaladt is a bokorba a fiai után, mentek arra a fiúk is, hogy
átvegyék a süldőnyulakat, de a nyulacskák éppen akkor oly kedvesen
játszottak, hogy a legényeknek nem volt szivük megölni őket. Hanem azért
elfogadták a nyulacskákat, azok meg szépen mentek utánuk. Alig mentek
egy hajításnyira, egy róka szaladt elébük, arra is ráfogták a puskát, de
ez is könyörögve kérte:
/P Kedves vadász, ne lőjj agyon, Két fiamat neked adom. P/
Megkegyelmeztek a rókának is s a kicsi rókák csakugyan hozzájuk
szegődtek, mentek utánuk. Éppen így jártak egy farkassal, egy medvével
meg egy oroszlánnal is, ezek is a kölykeikkel váltották meg az életüket.
Most már ment utánuk két nyulacska, két róka, két farkas, két medve s
két oroszlán. Hát ez így jól volt, de a fiúk zöldet, vereset láttak, úgy
megéheztek. Mégis csak valahol harapni valót kellene keresni. Az ám, a
ravasz rókák mindjárt ajánlkoztak, hogy ők rövid úton kivezetik az
erdőből, be egy faluba, van ott tyúk, csirke, kácsa s mindenféle
majorság. Csakugyan be is értek hamarosan egy faluba, ott vettek a
legények minden jót, megenni valót, jól laktak, a vadakat is jól
tartották, aztán tovább mentek.
Több helyen szerencsét próbáltak, ha együtt találnának szolgálatot, de
mivelhogy nem találtak, azt határoztak a legények, hogy elválnak, mennek
ketten két felé. A vadakat két felé osztották, a kést egy nagy cserfába
beléütötték, elbúcsuztak egymástól keserves könyhullatások közt s azzal
az egyik ment keletnek, a másik nyugatnak.
A fiatalabbik csakhamar egy városba ért, de bezzeg szeme-szája táltva
maradt, mert ilyen várost még nem látott. Tiszta gyászfeketébe volt
húzva az egész város. Bemegy egy korcsmába, szállást szerez az
állatjainak az istállóban, ő maga beűl a korcsmába, falatozik s közben
kérdi a korcsmárost: ugyan bizony mért vonták feketébe a várost.
– Hej, nagy sora van annak, mondja a korcsmáros. Van a város mellett egy
nagy hegy, annak a tetején lakik a hétfejű sárkány. Ennek minden évben
egy leányt kell adni, mert külömben elpusztitja a várost s az egész
országot. Most éppen a király leányán a sor, holnap viszik a sárkányhoz.
Ezért borúlt gyászba a város.
– S hát aztán nem akad vitéz, aki megölje a sárkányt? kérdezte a legény.
– Hiszen akadni akadt, aki megküzdjön vele, de azokat mind megölte a
sárkány. Már senki sem mer kiállani, pedig a király a leányát s holta
után egész királyságát igérte annak, aki megöli a sárkányt.
A legény többet nem tudakozódott, hanem másnap reggel elindult az
állatjaival, ment egyenest a sárkányhegy tetejére. Volt azon a hegyen
egy templom, abban oltár, az oltáron három kehely s mellettük ez az
írás: „aki ezt a három kelyhet kiissza, úgy megerősödik, hogy föl tudja
emelni azt a kardot, mely a templom küszöbe előtt van elásva.“
A legény bement a templomba, olvasta az írást, de a kelyheket nem itta
ki, hanem ment a küszöb elé, a kardot kiásta, megfogta, hogy fölemelje.
Az ám, meg sem tudta mozdítani. Mégis csak visszament a templomba,
kihajtotta cseppig a kelyheket, s hát most nemcsak fölemelte a kardot,
de még meg is tudta suhogtatni, hogy csakúgy surrogott-burrogott belé a
levegő. E közben a királykisasszonyt is kikisérték a városból, a hegy
aljában szörnyű nagy sírással elbúcsuztak tőle, aztán istennek
ajánlották: eredj, szegény királykisasszony, eredj, menj föl a
sárkányhoz, mert külömben elpusztul az ország.
[Illustration: A testvérek.]
Fölmegy a királykisasszony a hegy tetejére, de nem a sárkányt találta
ott, hanem a vadászt, aki szép szavakkal vigasztalta, aztán bevezette a
templomba s bíztatta, hogy maradjon csak békén, ő majd végez a
sárkánnyal. Alig hogy bement a királykisasszony a templomba, jött a
hétfejű sárkány, ráordít a legényre, hogy megreszketett belé a levegő,
meg a hegy is.
– Mit akarsz itt, te emberizink?
– Meg akarok veled kűzdeni életre, halálra, felelt a legény nagy bátran.
Hej, még nagyobbat ordított a sárkány, szakadozott a láng s a füst mind
a hét szájából, hogy fű, fa, bokor, minden lángba borult körűlöttük, de
ott voltak a vadak, a tüzet eltaposták s e közben a legény egy csapással
három fejét vágta le a sárkánynak.
De még csak most okádta a tüzet igazán a sárkány, égette a láng,
fojtogatta a füst a legényt, hanem a vadak megint eltaposták a tüzet s a
legény második csapásra is három fejet vágott le.
Most már könnyen elbántak a sárkánnyal a vadak is: az oroszlán leharapta
a megmaradt fejét, aztán össze-vissza szaggatták. A legény kiszedte a
sárkány két nyelvét, aztán beszaladt a templomba s kihozta a
királykisasszonyt nagy örvendezéssel:
– Ne sírj, ne sírj, szép királykisasszony, megöltük a sárkányt!
– Bizony ha meg, mondá a királykisasszony, tied is leszek, vitéz vadász
legény.
Nagy örömében a legénynek adta selyemkendőjét, aztán levette a nyakából
a drága gyöngyöket, azokból minden állatnak kötött egyet-egyet a
nyakára.
– No hanem most alszom egyet, mondotta a legény, mert a nagy
viaskodásban elbágyadtam, – s leheveredett a gyepre.
– Én is elbágyadtam a sok félelemtől, mondotta a királykisasszony s ő is
lefeküdt a gyepre.
De mielőtt elaludtak volna, a legény a selyemkendőbe kötötte a sárkány
hét nyelvét, aztán meghagyta az oroszlánnak, hogy vigyázzon reájok,
nehogy valaki álmukban meglepje. Alighogy ezt mondta, elaludt a legény,
el a királykisasszony is, de bizony bágyadt volt az oroszlán is, ő meg a
medvére bízta az őrködést s elaludt. De bágyadt volt a medve is, ez meg
a farkasra s mert mind bágyadtak voltak, sorba egymásra bízták az
őrködést s mi lett a vége? – mind elaludtak!
Eközben a vöröshajú udvarmester, ki egyedűl a hegy tövében maradott,
észre vett valamit, azt, mintha a sárkány pórul járt volna. Gondolta
magában, föl megy a hegyre, körűlnéz. Hát csakugyan ott a sárkány, de
szerteszét szaggatva s nem messze attól a vadász meg a királykisasszony,
meg a vadak: mind alszanak, mint a fekete föld. Fogta magát gonosz lelkű
udvarmestere, levágta a vadász fejét, ölébe kapta a királykisasszonyt,
aztán felszedte a sárkány fejeket s indúlt a királyi palotába, hogy ott
eldicsekedjék a nagy vitézségével. Útközben felébredt a
királykisasszony, megijedt szörnyen, hát még mikor az udvarmester
halállal fenyegette, ha otthon nem bizonyítja, hogy ő ölte meg a
sárkányt. Mit volt, mit nem tenni, a királykisasszony igazat adott az
udvarmesternek, de mégsem lett mindjárt a felesége. Azt mondta: várjanak
az esküvővel egy esztendőt s egy napot. A király ebbe beléegyezett, a
királykisasszony meg örült magában: hátha ezalatt az idő alatt előkerűl
a vitéz vadász legény.
Ezalatt felébredtek a vadak is, de hajh lett szörnyű ijedtség, mikor
látták, hogy a gazdájukat valaki megölte. Vetették egymásra a vizes
lepedőt, de vethették, ettől ugyan nem támadott fel a gazdájuk. Azt
mondta aztán a nyúl: ismerek én egy erdőben forrasztó füvet, elszaladok
érte, ti csak maradjatok a gazdánk mellett. Elszaladt a nyúl, egy nap
mulva jött is a forrasztó fűvel, a legény fejét visszatették a helyére s
hát egy szempillantás mulva felébredett. Azt hitte, hogy azóta mindig
aludott. Haj, de elkeseredett a szíve, mikor megtudta, hogy a
királykisasszony nincs ott. Merthogy a vadak nem tudták, mi történt
vele, azt hitte, hogy bizonyosan megszökött mellőle, nem akar a felesége
lenni egy szegény vadászlegénynek. Nem ment be a városba, hanem nagy
bújában, bánatjában elment világgá, járt-kelt mindenfelé, de hogy-hogy
nem, esztendő mulva mégis csak visszakerűlt abba a városba, ahol a
királykisasszony lakott. De bezzeg most csupa piros bársonyba volt vonva
az egész város! Bemegy egy korcsmába, kérdi a korcsmárost, miért ez a
nagy öröm?
– Hm, hát még azt sem tudja kend? Ma van a királykisasszony esküvője az
udvarmesterrel, aki tavaly ilyenkor megölte a kétfejű sárkányt.
– Ugyan ugy-e, gondolta magában a legény. Hiszen várj csak, sárkányölő
udvarmester. Kiment az istállóba, szólt a nyulacskának: – hallod-e
nyulacska, szaladj a királyi palotába, egyenest a királykisasszonyhoz s
kérj abból a lakodalmi kenyérből egyet.
Egy kosarat a nyulacska nyakába akasztott, az meg uccu neki vesd el
magad! szaladt a palotába, be az ebédlő szobába, hol tenger vendég ült
az asztal körül, besurrant az asztal alá s mind ott matatott a
királykisasszony cipellője körűl.
Lenéz a királykisasszony, azt hitte, a kedves kis kutyája, de majd
elsikoltotta magát örömében, mikor a nyulacskát meglátta. Mindjárt
megismerte a gyöngyről, mit a nyakára kötött volt.
– Mit akarsz nyulacska? – kérdezte tőle.
– A gazdám küldött, hogy adj egyet a lakodalmi kenyérből.
A királykisasszony kiment a szobából, be a kamarába, adott a
nyulacskának egy kenyeret, az meg egy pillanat alatt visszaszaladt a
gazdájához.
Most aztán a legény sorba elküldötte a rókát, a farkast, a medvét, az
oroszlánt, mindenikkel kéretett valamit a lakodalmi ebédből. Vitt is
mindenik valamit, ettek, ittak, vígan voltak. Hanem mikor az ebédnek
vége volt a palotában, a király külön szólította a leányát s kérdezte:
ugyan bizony mit kerestek nálad azok a vadak?
– Azt én nem mondhatom meg, felelt a leány, de küldj el a gazdájukért,
akkor majd kitudódik.
A király el is küldött egy inast a korcsmába, de az vissza is jött
mindjárt azzal az üzenettel, hogy az az ember csak úgy jő el, ha királyi
gúnyát s hatlovas hintót küldenek érette.
– No, mit szólsz ehhez leányom? – kérdezte a király.
– Azt, hogy küldjed, amit kíván. Meglásd, hogy megérdemli.
A király nem akarta kedvét szegni a leányának, küldött hatlovas hintót,
királyi gúnyát s im egyszerre csak jő a legény, utána a vadak, be
egyenest az ebédlő szobába. Hej, édes Jézusom, de bezzeg elfehéredett az
udvarmester, mikor a vadászt meglátta! Hát még mikor a vadász az
asztalhoz lépett, melyen ki voltak rakva a sárkány fejek!
– Felséges királyom, kérdezte a vadász, ki hozta ide ezeket a sárkány
fejeket?
– Az udvarmester, felelt a király.
– Az ám, mondta a vadász, de hol a sárkánynak a hét nyelve?
Közbeszólt az udvarmester:
– Nincs a sárkánynak nyelve!
– Nincs? – kérdezte a vadász. Azzal elővette a királykisasszony
selyemkendőjét s letette az asztalra.
– Ihol, itt a sárkány hét nyelve, mert úgy tudja meg, felséges királyom,
hogy én öltem meg a sárkányt.
Most eléállott a királykisasszony is, elmondott mindent, úgy amint
történt. Na, lett melegje az udvarmesternek! A király szörnyű haragra
lobbant, egyszeribe halálra itélte az udvarmestert, fogták, vitték,
szeges hordóba zárták s úgy dobták egy feneketlen tóba.
Még az nap megtartották a lakodalmat, hét nap s hét éjjel szólt a
muzsika, járták a táncot, volt nagy öröm, vígasság, hétországra szóló.
Telt, múlt az idő, vígan élt a fiatal pár. A fiatal király gyakran
eljárt vadászni, s mindenüvé hűségesen követték a vadak. Volt azonban
egy rengeteg erdő, melynek az volt a híre, hogy aki belemegy, bajosan
kerűl ki onnét élve. Nagy kedve kerekedett a fiatal királynak, hogy
meglássa ezt az erdőt s hiába beszélte le a felesége, az apósa, az
udvarnépe, egyszer fölkerekedett a vadakkal, vele ment egy sereg vadász
is, meg sem állott, míg abba a veszedelmes hírű erdőbe nem ért. Ahogy az
erdőbe ért, felugrik előtte egy csodaszép, hófehér szarvas. Nosza, utána
a király, űzőbe vette. A kísérőinek megparancsolta, hogy csak maradjanak
egy helyben, ő egymaga akarja űzni azt a csodaszép szarvast. Csak az ő
hűséges állatai követték, s űzte, hajtotta a szarvast árkon, bokron át,
mind beljebb, beljebb a sötét erdőbe. Egyszer aztán úgy eltűnt a
szarvas, mintha föld nyelte volna el s a király már le is tett róla,
visszafordúlt, de úgy eltévelyedett a rengeteg sűrűségben, hogy nem volt
képes megtalálni az embereit. Szörnyen elfáradott s mit volt mit nem
tenni, leült egy nagy tölgyfa alá, ott tüzet rakott, elévette a
tarisznyáját, falatozni kezdett. A tűz körűl ültek a hű állatok is s
éppen leakart feküdni a fiatal király, mikor a fáról valami suttogást
hall. Fölnéz s kérdi; ki van ott? Hát egy vén asszony ül a fán, reszket,
mint a kocsonya s mindazt didergi: jaj, de fázom, jaj, de fázom!
– Ha fázol, hát jere le s fűttözzél, szólt fel a fiatal a király.
– Jaj, nem merek, mert összetépnek az állataid.
– Ne félj, csak jere le bátran.
– Nem, nem, mondta a vén asszony, – hanem ledobok egy vesszőt, ezzel
érintsd meg az állatokat, akkor megszelídülnek s nem bántanak.
– Hát dobd le!
Ledobja a vén asszony a vesszőt, aztán leszáll maga is. A fiatal király
megérintette a vesszővel a vadakat s im, halljatok csudát, abban a
pillanatban mind kővé meredtek. Még magához sem térhetett ámulatából a
fiatal király, adta gonosz boszorkánya őt is megérintette egy másik
vesszővel s ő is kővé dermedett. Akkor nagyot kacagott a vén boszorkány,
hogy csakúgy zengett belé az erdő s a fiatal királyt is, a vadakat is
eltemette egy rettentő nagy gödörbe, hová már sok-sok embert temetett
el.
Na, várhatták otthon a fiatal királyt. Nap nap után múlt el, tűvé tették
az egész erdőt; nem találták sehol. Szegény kicsi királyné sírt éjjel,
nappal, mint a záporeső, a vén király meg fele királyságát ígérte annak,
ki az ő drága kedves vejét megtalálja, élve haza hozza.
Ez alatt mi történt? Az történt, hogy a másik legény, a fiatal király
bátyja, visszatért ahhoz a fához, amelybe a kést szúrták volt. Kihúzza a
kést s hát az csupa rozsda! Hej, nagy bánatba borúlt a legény szíve! Nem
volt maradása, neki vágott a világnak, ha valahol élve vagy halva
megtalálná az ő édes öccsét. Ment, mendegélt, hegyeken, völgyeken át,
erdőkön, mezőkön keresztűl, vele az ő hű állatjai. Egyszer egy városba
ér s hát az a város gyász feketébe van borítva. Kérdi a város végén egy
embertől, miért borult gyászba ez a város? Elmondja az ember tövéről
hegyére, hogy mi történt. Hej, nagyot dobbant a legény szíve! Hiszen az
a fiatal király az ő öccse! Be sem ment a városba, ment egyenest az
erdőbe. Egész nap bolyongott az erdőben, este leült egy fa alá, éppen az
alá a fa alá, hol az öccse szerencsétlenűl járt. Nagy tüzet rakott,
leheveredett, de mikor éppen szundikálni kezdett, hallja, hogy valaki
didereg a feje fölött: jaj de fázom, jaj de fázom!
– Hát jere le s fűttözzél, kiáltott fel a legény.
– Jaj, nem merek, mert széttépnek azok a fenevadak. Hanem ledobok egy
vesszőt, azzal üsd meg a vadakat s akkor nem bántanak.
– De már azt nem teszem, hogy megüssem az én kedves állatjaimat. Jere
csak le bátran.
– Nem, nem!
– Jere, mert különben lehozlak! kiáltott a legény.
– Hát hozz le, ha tudsz! nyelvelt a vén boszorkány.
Most már tudta a legény, hogy boszorkánnyal van dolga. Fogta a puskáját,
célba vette, rálőtt, de a golyó lepattant a boszorkányról s akkorát
kacagott, hogy zengett belé az erdő.
– No megállj, gondolta a legény, mindjárt leszedlek én a fáról.
Volt a kabátján három ezüst gomb, azt hirtelen leszakította, beletette a
puskájába, úgy lőtt a boszorkányra. Hát, Uram, teremtőm, a boszorkány
egyszeribe lefordúlt a fáról.
– Jaj, jaj, kegyelem, könyörgött a boszorkány. Hagyd meg az életemet s
visszaadom a testvéredet.
– Hát egy, kettő! – kiáltott rá a legény.
A boszorkány egy szempillantás alatt kiásta a gödröt, egy vesszővel
megérintette a köveket s ím azok mindjárt megelevenedtek. Feltámadt a
fiatal király, fel a vadak s fel mindazok az emberek, kiket a vén
boszorkány kővé dermesztett. Hej, volt öröm! A testvérek ölelték,
csókolták egymást, de még a vadak is örvendeztek egymásnak, aztán uccu,
neki a vén boszorkánynak, összetépték, szaggatták, tűzre dobták, hogy
csak egy porcikája sem maradott. Ebben a pillanatban kivilágosodott az
erdő s egy óra sem telt belé, kiértek belőle s mentek be a városba nagy
örvendezéssel.
Na, volt öröm, mikor megérkeztek a palotába. A fiatal királyné első
pillanatban azt sem tudta, hogy melyiknek a nyakába borúljon a két
testvér közűl. Áldott szerencsére, az ura állatjainak a nyakán megvoltak
a gyöngyök, erről ismerte meg az urát.
De még csak most lett hétországra szóló vígasság, dinom, dánom. A vén
király az idősebb legénynek adta fele királyságát s most már mind a két
testvérből király lett.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.


Az okos szabócska.
Volt egyszer egy nagyon kevély királykisasszony. Ez a királykisasszony
hírül adta hetedhétország ellen, hogy ahhoz megy férjhez, aki az ő
találós meséjét kitalálja. Jöttek is az udvarba mindenfelől királyfik,
hercegek, grófok, bárók, nagysüvegű tótok, válogatott cigánylegények, de
amit a királykisasszony feladott, egy sem tudta megfejteni. Na, ez még
nem volt elég, de még ki is csúfolta a legényeket s lassanként nem akadt
senki, aki szerencsét próbáljon. Mikor már azt hitték, hogy senki ember
fia nem vállalkozik többet, három szabólegény összebeszélt: lesz, ahogy
lesz, ha már annyian próbáltak, ők is próbálnak, mért ne! A legkisebbik
legény olyan tedd el s elé se vedd legényecske volt, se szabni, se
varrni nem tudott becsületesen, a dolog sem fért a nyakára, félkótya is
volt szegény feje. Mondta is a másik kettő: jobb, ha itthon maradsz, s
fótot fótra vetsz, te bodogtalan, – de beszélhettek, ment ő is, hátha,
hátha… No, majd meglátjuk.
Hát fölmennek a palotába, jelentik magukat. A királykisasszony mindjárt
feladja a kérdést: Kétféle hajam van, miféle szín az egyik, miféle a
másik?
– Hát csak ennyi az egész? mondotta az első szabó legény. Fekete az
egyik, fehér a másik!
– No bezzeg, kacagott a királykisasszony. Felelj te másik.
– Se nem fekete, se nem fehér. Barna az egyik, vörös a másik, felelt a
második legény.
– Hogyisne, kacagott a királykisasszony. Állj elé, te harmadik.
Eléáll a szabócska s mondja nagy bátran:
– A királykisasszonynak ezüst meg aranyhaja van, az pedig kétféle szín.
Hej, lefittyent a királykisasszony ajaka, bezzeg nem kacagott, mert a
szabócska eltalálta az igaz valóságot! Szinte elájult ijedtében, hogy
most már ehhez a cingár, kasziba lábú szabócskához kell feleségűl
mennie. Hanem mikor nagynehezen magához tért, azt mondja a szabócskának:
– Ezzel még nem leszek a feleséged, szabócska, egyéb is vár reád. Van az
istállóban egy medve, azzal kell hálnod ma éjjel. Ha reggel életben
talállak, akkor a feleséged leszek.
Bizonyos volt abban, hogy a medve ezer darabba szaggatja a szabócskát,
de a szabócska nem ijedt meg, azt mondta: egy életem, egy halálom, érted
ezt is megpróbálom!
Este bement a szabócska a medvéhez s a hogy belépett, a medve már a két
hátulsó lábára állott, a két elsőt ölelésre tartotta, úgy ment a
szabócska elé.
– Csak lassan, lassan, várj egy kicsit, mondotta a szabócska, aztán
ügyet sem vetett a medvére, belenyúlt a zsebébe, onnét kivett egy marék
diót, azt elkezdte ropogtatni s a belét enni. Olyan jóízűen csámcsogott,
hogy a medvének folyt a nyál a szájából s nagy étvágya lett a dióra. A
szabócska ismét belenyúlt a zsebébe, adott egy marékkal a medvének is,
ez azonban nem dió volt, hanem kavics. Bekapja a medve a kavicsokat,
rágja, ropogtatja, de bezzeg a kavics nem roppant ketté.
– Hát e’ mi dolog? morrogott a medve. Erősebb volna a te fogad, mint az
enyém? Hallod-e, törd fel nekem a diót.
– Mit, gúnyolódott a szabócska, hát te nem tudod feltörni ezeket a
nyomorúlt kicsi diókat?
Azzal elvette a medvétől a kavicsokat, hirtelen kicserélte dióval, sorba
feltörte.
– De már ez csuda dolog, dörmögött a medve: Még egyszer megpróbálom.
A szabócska ismét adott neki egy marék kavicsot, a medve rágta, ahogy
csak birta, de egyetlenegyet sem tudott ketté roppantani. Hát hiába, be
kellett lássa, hogy a szabócskának erősebb foga van s hozzá sem mert
nyúlni.
Közben a szabócska hegedűt húzott elé a köpenyege alól, elkezdett
muzsikálni, a medve meg hopp, elugrott, táncolt, majd kiugrott a bőréből
széles jó kedvében. Mikor jól kitáncolta magát, kérdi a szabócskát:
– Te szabócska, nehéz-e a hegedűlés?
– Gyermekség, mondotta a szabócska. Nézz ide. A balkezemmel megfogom a
hegedű nyakát, a jobbal húzom-vonom a vonót felfelé meg lefelé – ennyi
az egész! – Igazán? Na ezt én is szeretném megtanulni. Egész nap
muzsikálnék és táncolnék akkor. Ez lenne csak a jó világ! Ugyan bizony
megtanítanál-e?
[Illustration: Az okos szabócska.]
– Hogyne! Tiszta jó szívvel, ajánlkozott a szabócska. Hanem a körmeid
nagyon hosszúk, elébb le kell vágni azokat.
– Helyes! mondta a medve, vágd le.
Azzal a szabócska becipelt egy gyalupadot, a medve lábát feltétette, jó
erősen oda csavarta.
– No most várj egy keveset, mindjárt hozom az ollót.
Volt is eszébe! Lefeküdt egy szegletbe a szalmára, s aludt reggelig,
mint a bunda, pedig a medve ugy ordított, hogy majd szét duvadt az
istálló.
Hallotta a királykisasszony a medve ordítását, szentűl hitte, hogy a
szabócskát miszlikbe szaggatta. Jókedvűen kelt fel reggel, úgy ment ki
az istállóba, de bezzeg lefittyent az ajaka, mikor látta, hogy a
szabócskának kutya baja sincs. Most már hiába minden, nem másolhatta meg
a szavát, a király sem vette tréfára a dolgot, befogatott aranyos
hintóba, azon ment a szabócska meg a királykisasszony templomba,
esküvőre. Ám alighogy a hintóba ültek, a másik két szabó legény, akik
majd megpukkadtak az irigységtől, hogy azt a nyomorú kis szabócskát
ilyen nagy szerencse érte, szaladott az istállóba s a medve lábát
kiszabadították. Nosza, a medvének sem kellett egyéb, esze nélkül
szaladt a hintó után, ordított veszettűl.
– No most véged van, szabócska! mondotta a királykisasszony.
De a szabócska nem ijedt meg, hirtelen a feje tetejére állott, a két
lábát kidugta hátúl a hintó ablakain s torka szakadtából kiabált:
– Látod a gyalupadot? Megint ide kerűl a lábad, medve koma!
De hiszen a medvének sem kellett egyéb, megfordúlt s úgy elfutott,
mintha szemét vették volna. A szabócska meg a királykisasszony azalatt a
templomba értek, ott megesküdtek, holtomiglan, holtodiglan s úgy éltek,
mint két gilice madár.
Aki nem hiszi, járjon utána.


A tyúkocska halála.
Volt egyszer egy kakaska, meg egy tyúkocska. Ez a kakaska, meg ez a
tyúkocska kiment a hegyre, ott kipirgéltek, kapargáltak s egyszerre csak
a tyúkocska egy mogyorót talált. Nézi, nézi, forgatja, soha még mogyorót
nem látott, – bizony ha nem, megpróbálja, mi a csuda – s kip, kop,
bekapja. Az ám, bekapta, de a torkán akadt a mogyoró, nem ment se
lefelé, se kifelé, na, szegény tyúkocska, vége az életednek,
megfulladsz, de mindjárt.
– Édes kakaskám, könyörgött a tyúkocska, szaladj s hozzál vizet, mert
különben megfulladok.
Szaladt a kakaska a kúthoz s mondta:
– Kútacskám, adj vizet, tyúkocska bekapott egy nagy mogyorót s meg akar
fulladni.
Felel a kút:
– Jó szívvel, csak eredj, szaladj be a menyasszonyhoz, kérd el tőle a
vedret.
Szaladt a tyúkocska a menyasszonyhoz:
– Menyasszony, add ide a vedret, vedret adom kútnak, kút ad nekem vizet,
vizet viszem tyúkocskának, a ki bekapott egy nagy mogyorót s megakar
fulladni.
Mondta a menyasszony:
– Szaladj, hozd el a koszorucskámat, ahol van ni, egy fűzfa ágán s akkor
adok neked vedret.
Szaladt a kakaska a fűzfához, levette ágáról a koszorucskát, vitte a
menyasszonynak, menyasszony odaadta a vedret, vedret vitte kútnak, kút
adott vizet, vizet vitte tyúkocskának, de már vihette, mire odaért,
megfulladt a tyúkocska.
Hej, istenem, sírt a kakaska, hogy zengett belé hegy, völgy, erdő, mező
s jöttek az állatok mindenfelől a temetésre. Volt a szomorú
gyülekezetben hat egerecske is, ezek csináltak egy kis kocsit, a
tyúkocskát ráfektették, aztán a kocsi elé fogóztak s vitték a tyúkocskát
a temetőbe. Amint mentek elébb-elébb, szembe jön velök a róka s kérdi:
– Hová, hová, kakaska?
– Temetem a tyúkocskámat, felelt a kakaska.
– Mehetek-e veletek?
– Jöhetsz, jöhetsz, de csak a kocsi farkán.
Azzal a róka feltelepedett a kocsi farkára, utána a medve, a farkas, a
szarvas, az oroszlán, s mindenféle erdei vadak. Így mentek tovább
lassan, csendesen, szomorúan, aztán egy patakhoz értek.
– Hát itt most hogy megyünk át? sóhajtozott a kakaska.
A patak mellett feküdt egy szalmaszál, ez megszólalt s mondta:
– Ne búsúlj, kakaska, én átalfekszem a patakon s rajtam átjöhettek.
Átfeküdt a szalmaszál a patakon, de ahogy az egerecskék ráléptek,
„letörött a híd“, az egerecskék vízbe estek s bele is fulladtak.
Akkor megszánta egy kő a kakaskát, ráfeküdt a patakra s kakaska ezen át
húzta egymaga a szekerecskét, de mikor éppen kilépett a partra, megakadt
a szekerecske, az a sok állat, ami a farkán ült, visszarántotta s mind
akik ültek a szekér farkán, a vízbe beléfulladtak. Most már a kakaska
egyedűl maradt a tyúkocskával, ásott neki egy gödröcskét, abba
belétette, a sirt szépen felhalmozta, arra ráfeküdt s sírt, sírt
keservesen. Addig sírt, hogy meghalt ő is.
Ha a kakaska is meg nem halt volna, az én mesém is tovább tartott volna.


Hófehérke és Rózsapiroska.
Volt egyszer egy szegény, özvegy asszony. Nem volt egyebe, csak egy
házacskája, a házacska előtt egy kertecske s abban két rózsafácska:
fehér rózsa nyílt az egyiken, piros a másikon. Két kis leánya volt az
özvegy asszonynak s merthogy hasonlítottak a két rózsafához,
Hófehérkének hívta az anyjuk az egyiket, Rózsapiroskának a másikat.
Kedves, jó gyermek volt mind a kettő, szorgalmatos, engedelmes s a
természetük csak annyit különbözött, hogy Rózsapiroska elevenebb,
vidámabb kedvű volt, mint Hófehérke. Szerette egymást a két leányka
nagyon, mindég együtt jártak erdőn, mezőn; nem féltek az erdei vadaktól,
nem is bántotta őket soha egy sem, de sőt ha látták őket, szeliden
közeledtek hozzájuk. Madarak ha megpillantották, vidáman énekeltek,
őzek, szarvasok ugráltak, táncoltak körülöttök. Akárhányszor megesett,
hogy egész nap az erdőben jártak-keltek, még éjjel is kint háltak s az
édes anyjuk nem nyugtalankodott miattok: tudta, hogy nem esik semmi
bántódásuk. Egyszer megtörtént, hogy az erdőben háltak s reggel, mikor
felébredtek, egy szép kis gyermek állott mellettük, ragyogó fehér
ruhácskában, nem szólt semmit, csak mosolygott s azzal eltünt. Mikor
aztán körűlnéztek, látták, hogy egy szörnyű nagy szakadék mellett háltak
s ha csak egyet lépnek a sötétben, szörnyű halálnak halálával haltak
volna meg. Mondták otthon hogy mi történt velük. Az édes anyjuk
mosolygott:
– Az a gyermek bizonyosan angyal volt, aki vigyázott rátok éjjel.
Esténként az özvegy asszony mesélt nekik, ők meg hallgatták, reggel
jókor keltek, segítettek az anyjuknak minden dolgában. Így telt, múlt az
idő szép lassan.
Hát egyszer aztán egy este mi történt? Az történt, hogy amint asztalnál
ültek s beszélgettek, kopogtatott valaki az ajtón.
– Nyiss ajtót, Rózsapiroska, szólt az asszony, hátha vándor-ember keres
szállást.
Rózsapiroska az ajtóhoz sietett, hátratolta a zárt, kinyitotta az ajtót,
de mindjárt vissza is ugrott: nem ember, de medve állott az ajtóban.
Rózsapiroska is, Hófehérke is az ágy mögé bújtak ijedtükben, de a medve
megszólalt s mondta:
– Ne féljetek, nem bántok én senkit. A nagy hidegben majd megfagytam,
azért jöttem, hogy felmelegedjem itt.
– Szegény medve, sajnálkozott az asszony, kerülj beljebb, feküdj a
tűzhely elé, csak arra vigyázz, nehogy a bundád meggyúljon.
[Illustration: Hófehérke és Rózsapiroska.]
Aztán szólt a leánykáknak:
– Hófehérke, Rózsapiroska, jertek elé, ne féljetek, nem bánt a medve.
Mindaketten elésompolyogtak s leültek ők is a tűzhely mellé. Megszólalt
a medve megint, kérte szépen a leánykákat:
– Jó leánykák, verjétek ki a bundámból a havat.
A leánykák elévették a kis seprüjöket s kiverték a medve bundájából a
havat, a medve meg dörmögött megelégedetten s hálálkodva pislogatott a
leánykákra. Úgy neki bátorodtak a leánykák, hogy le is ültek mellé a