Grimm testvérek összegyüjtött meséi - 09

– Mit beszélsz, te szemtelen veréb, te? No, megállj, azért is keresztűl
hajtok rajta.
Úgy tett, a mint mondta, egyenesen neki hajtott a kutyának s halálra
gázolta.
Hej, megharagudott a veréb szörnyen s mondta a fuvarosnak:
– Megöléd a pajtásomat, úgy-e? No, megállj, drágán fizeted ezt meg te!
– Hát ugyan mi kárt tudnál tenni te nekem, – kacagott a fuvaros s azzal
tovább hajtott.
A veréb nem szólt többet, azt is lassan mondta, hanem míg a fuvaros a
lovak mellett baktatott, szépen a szekérre röppent, a csőrével elkezdte
piszkálni az egyik hordón a dugót s addig piszkálta, fúrta, rugta, hogy
likat vágott rajta s azon a bor mind egy cseppig elfolyt.
Hátra néz egyszer a fuvaros s látja, hogy mi történt. Szedte-vedtézik,
kiabál, néz erre, néz arra, vakarja a fejét, de bizony vakarhatta: volt
bor, nincs bor.
– Oh, szegény fejem, sóhajtott keservesen, ez már csakugyan nagy kár.
– Lesz még ennél nagyobb károd is! – nyelvelt a veréb s abban a
pillanatban odaröppent az egyik ló fejére s a csőrével kivágta mindakét
szemét. De a fuvaros sem dugta össze a kezét, kapta a fejszéjét
hozzácsapott a verébhez amúgy istenesen. Az ám, hozzá, de a veréb
elröppent, a ló meg egyszeribe felfordúlt, úgy vágta fejbe a fuvaros.
– Oh, én szegény fejem, mi lesz velem! kesergett a fuvaros.
– Lesz még szegényebb is a te fejed! – ingerkedett vele a veréb s míg a
fuvaros a két lóval nagy búsan tovább hajtott, oda röppent a másik
hordóhoz, azt is kifurta s a bor abból is mind egy cseppig elfolyt.
Hátra pillant a fuvaros, látja, hogy volt bor, nincs bor, majdhogy sirva
nem fakadt.
– Ó, szegény fejem, mi lesz velem, – kesergett a boldogtalan.
– Lesz az még szegényebb is, – gúnyolódott a veréb s röppent a második
lóhoz, annak is kivágta mind a két szemét. A fuvaros magánkívül
hajította a verébhez a fejszét, de bezzeg a lovat találta s az
egyszeribe fel is fordult.
– Jaj, jaj, szegény fejem, mi lesz velem, – óbégatott a fuvaros.
– Lesz az még szegényebb is, – fenyegetődzött a veréb s a míg a fuvaros
a döglött lóról szedte le a hámot, azalatt a harmadik lónak is kivágta a
szemét. Most már csakugyan se látott, se hallott a haragtól, a
keserűségtől a fuvaros: két kézre fogta a fejszét s úgy vágta fejbe a
verebet, akarom mondani a lovat, hogy egyszeribe kiadta szegény a
páráját.
– Ó, jaj, szegény fejem, mi lesz velem, – sírt a fuvaros. – Se lovam, se
borom, koldusabb vagyok az útszéli koldusnál.
– Dehogy vagy, dehogy, – szemtelenkedett a veréb. Még csak otthon leszel
igazi koldus.
Ott hagyta az út szélén a szekeret, az üres hordókat, a döglött lovakat,
úgy ment haza a fuvaros nagy búval, bánattal. Mondja a feleségének, hogy
mi nagy szerencsétlenség érte, de még el sem mondhatta panaszát, az
asszony is elkezdett panaszolni:
– Hát itthon meg mi történt! Ide jött egy istentelen madár s ez a mi
madár van a világon, mind idecsődítette, megszállották a búzánkat s úgy
elverték, hogy egy szem sem maradott!
Szaladt a fuvaros a búzaföldre s hát csakugyan ott a veréb s vele egy
rettentő nagy sereg madár, most éppen a földre vert búzaszemeket
szedegették s lakmározták nagy vígan.
– Ó, jaj, jaj, koldus vagyok, koldus, – kesergett a fuvaros.
– Még nem eléggé, – mondotta a veréb. Az életeddel is megkeserülöd, hogy
az én pajtásomat megölted!
Azzal tovább repült a veréb.
A szegény fuvaros úgy lekoldusodott csakugyan hogy éppen a házacskája
maradott. Ott ült, üldögélt a tűzhely mellett, egész nap búsúlt,
kesergett magában. Egyszer csak az ablakra száll a veréb, kopogtat s
beszól:
– Búcsúzzál az életedtől, fuvaros!
Hej, lett most hadd el hadd! A fuvaros mindent össze-vissza tört a
szobában, a mint a veréb után dobálta a fejszét s végezetre csakugyan
megfogta a verebet.
– Üsd agyon! – bíztatta a felesége.
– Dehogy ütöm, – kiabált a fuvaros – ez nagyon szép halál volna neki:
lenyelem azon elevenen.
Hamar bekapta, lenyelte, a verebet. Bizony ha lenyelte, a veréb
elkezdett röpkedni, ugrálni a fuvaros gyomrában, aztán mind fölebb,
fölebb röppent, föl a fuvaros szájába, ott a fejét kidugta s éktelenűl
csiripolt:
– Búcsúzzál el az életedtől, pajtásom gyilkosa!
– Várj csak! – mondta a fuvaros. Azzal a fejszét odaadta a feleségének:
– No, feleség, most üsd agyon!
Az asszony nekihúzakodik, egész erejéből szájba vágja az urát, de úgy,
hogy egyszeribe szörnyet halt az együgyű ember. A veréb meg, huss!
kirepűlt az ablakon.
Ha a veréb az ablakon ki nem repűlt volna, az én mesém is tovább tartott
volna.


A libapásztor királykisasszony.
Hol volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, volt egy öreg királyné
s annak egy szép leánya. Amint a királykisasszony eladóvá serdűlt, a
királyné feleségűl igérte egy királyfinak, aki messze, nagyon messze
lakott s aki nem is jött a királykisasszonyért: úgy egyeztek, hogy a
királykisasszony felül az ő táltos lovára s azon megy az ő mátkájához.
Hát, eljött a házasság ideje, a királyné felöltöztette a leányát
aranyos, gyémántos ruhába, adott neki aranyat, s mindenféle drágaságot,
amit csak magával vihetett s melléje adta a szobalányát is, hadd kisérje
hosszú útján a királykisasszonyt. Minekelőtte azonba’ útnak indúltak
volna, a királyné bement a szobájába, ott az újját egy késecskével
megvágta, s három csepp vért eresztett egy üvegecskébe. Ezt az
üvegecskét átadta a leányának s mondta:
– Tedd el, lelkem gyermekem, s vigyázz reá, mert útközben szükséged
lehet rá.
Azzal elbúcsuztak egymástól keserves könyhullatások közt, a
királykisasszony felült az ő táltos lovára, a szobalány is egy lóra s
útnak eredtek. Mikor úgy egy órányira haladtak volna, a királykisasszony
megszomjazott s mondta a szobalányának:
[Illustration: A libapásztor királykisasszony.]
– Szállj le a lóról s hozz vizet nekem az aranypoharamban.
– Ha szomjas vagy, – mondta a szobalány, eredj s igyál, nem vagyok én a
cseléded.
Bántotta a királykisasszonyt ez a kemény szó, de nem mert szólni,
leszállott a lóról, ment a patakhoz, úgy ivott belőle, aztán
felsóhajtott: Istenem, Istenem, mi lesz velem! A kebelében volt az
üvegecske s megszólalt benne a három vércsepp: Hej, ha tudná ezt az
anyád, meghasadna a szíve!
A királykisasszony semmit sem szólt, félt a szobalánytól s mintha semmi
sem történt volna, visszaült a lovára.
Tovább mentek, erdőn, mezőn által, egy nehány mértföldet elhaladtak s
merthogy nagy hevet sütött a nap, ismét megszomjazott a
királykisasszony. Már elfeledte, hogy milyen durván szólt hozzá a
szobalánya, mondta neki ujra:
– Szállj le a lóról s hozz nekem vizet az én aranypoharamban.
– Szállj le s igyál, ha szomjas vagy, vetette oda nyersen a szobalány.
A királykisasszony egy szót sem szólt, csak leszállott, ment a patak
mellé, lehajolt s keservesen sóhajtozott: Istenem, Istenem, mi lesz én
velem!
Szólt a három véres csepp:
– Ha tudná az anyád, megszakadna a szíve.
E közben ivott a királykisasszony, s nem vette észre, hogy az üvegecske
kiesett a kebeléből, bele a patakba s az meg vitte, Isten tudja hová,
merre. Ám látta ezt a szobalány s örűlt nagyon mer tudta, hogy azzal a
három csepp vérrel elvesztette a királykisasszony az erejét s most már
akármit csinálhat vele. Nem engedte, hogy a királykisasszony visszaüljön
a táltos lovára, a másik lóra ültette, ő meg ült a táltosra; de még az
aranyos, gyémántos gúnyát is elvette tőle, magára vette s a
királykisasszonyt az ő szobalányi ruhájába öltöztette. Mikor ez
megtörtént, megeskettette a királykisasszonyt, hogy soha senkinek el nem
árúlja, máskülönben itt ebben a helyben szörnyű halálnak halálával
halatja meg.
Bezzeg hogy a táltos ló látott, hallott mindent jól!
Na, jó. Tovább mentek, hol lassan, hol sebesen s egyszer csak
megérkeztek a királyfi országába, királyfi országában a királyi
palotába. A királyfi messziről meglátta őket, eléjük szaladt, a
szobalányt szép gyöngén leemelte a lováról, fölvezette a palotába, az
igazi királykisasszonyra ügyet sem vetett. De az öreg király jól látta
az ablakból a királykisasszonyt, s azt is látta, milyen szép, milyen
finom teremtés. Kérdezte is a menyét, már mint a szobalányt, hogy ki az
a szép lány, akit az udvaron hagytak?
– Azt én magammal hoztam az útra, hogy ne legyek egyedűl, mondotta a
szobalány. Adjanak neki valami munkát, hogy ne lustálkodjék itt.
– Na, én nem tudom, mi dolgot adjunk neki, mondotta az öreg király, ha
csak a libapásztor fiú mellé nem állítjuk.
Mindjárt kiüzentek az igazi menyasszonynak, hogy álljon Gyurka mellé, a
libapásztor fiú mellé, őrizzék együtt a libát. Hanem a szobalány mégis
nyugtalankodott, hátha kisül a hamisság. Különösen a táltos lótól félt,
hogy az majd elárulja. Mondja egyszer a királyfinak:
– Lelkem uram, volna egy kérésem, megtennéd-e?
– Hát én hogyne, csak beszélj.
– Hívasd el a sintért s üttesd agyon azt a lovat, a melyiken jöttem,
mert az úton nagyon sokat rakoncátlankodott; csuda, hogy élve kerűltem
ide.
– De hiszen, ha ilyen kutya rossz természetű, még ma megüttetem,
mondotta a királyfi.
No, szegény táltos, meg kell halnod, kimondotta rád a királyfi a halálos
itéletet! De az igazi királykisasszony, hogy-hogynem, meghallotta, hogy
mi készűl. Suttyomban szólt a sintérnek, hogy szép ajándékot kap tőle,
ha megteszi, amit kér tőle. Volt a város végén egy nagy fekete kapu,
azalatt járt el minden reggel, minden este a libákkal s arra kérte a
sintért, hogy a táltos ló fejét szegezze föl a kapu alatt, hadd láthassa
azt ő mindennap. A sintér megtette ezt, ugyan mért ne tette volna meg?
Másnap reggel, mikor az igazi királykisasszony s Gyurka a libákat
hajtották a kapu alatt, a királykisasszony felsóhajtott:
/P Lelkem szép paripám, Jaj, mire jutottál! Gondoltad-e, mikor
Én velem futottál! P/
Felelt a lófej:
/P Hát te szép királylány, Jaj, mire jutottál! Gondoltad-e, mikor
Én velem futottál! Megszakadna szíve Az édes anyádnak, Ha tudná a
sorsát Egyetlen lányának! P/
Sírt a királykisasszony, keservesen sírt, úgy ment ki a rétre. Ottan
leült a földre, aranyhaját kibontotta, fésülte, Gyurika meg ott ült
mellette s jaj de szeretett volna kihúzni belőle egy pár szálat. Jól
tudta ezt a királykisasszony s mondta szép csendesen:
/P Fújj szél, fújj szél, jó erősen, Gyurikának a kalapját, Piros
pántlikás kalapját Vigyed, vigyed jó sebesen, Hadd szaladjon, hadd
nyargaljon, Addig vissza se forduljon, Míg a hajam ki nem bontom,
Ki nem bontom, be nem fontam. P/
S im, kerekedett rettentő sebes szél, fölkapta Gyurika fejéről a
kalapot, vitte árkon-bokron át, Gyurika szaladott utána, s mire
visszajött, a királykisasszony a haját kibontotta, megfésülte, befonta.
Mérges volt Gyurika, de mérgelődhetett, egy szálat sem kapott a
királykisasszony aranyhajából. Egész nap nem szóltak egymáshoz, úgy
mentek haza este.
Másnap reggel, mikor a kapu alatt mentek el, a királykisasszony ismét
felsóhajtott:
/P Lelkem szép paripám, Jaj, mire jutottál! Gondoltad-e, mikor
Én velem futottál! P/
Felelt a lófej:
/P Hát te szép király lány, Jaj, mire jutottál! Gondoltad-e, mikor
Én velem futottál. Megszakadna szíve Az édes anyádnak, Ha tudná a
sorsát Egyetlen lányának. P/
Aztán kimentek a rétre, ott leült a királykisasszony, bontogatta a
haját, Gyurika meg odakapott, hogy kihúzzon belőle egy pár szálat, de
szólt a királykisasszony szép csendesen:
/P Fújj szél, fújj szél, jó erősen, Gyurikának a kalapját, Piros
pántlikás kalapját Vigyed, vigyed, jó sebesen. Hadd szaladjon, hadd
nyargaljon, Addig vissza se fordúljon, Míg a hajam ki nem bontom,
Ki nem bontom, be nem fontam. P/
Kerekedék erre rettentő nagy forgó szél, Gyurika kalapját felkapta,
vitte árkon, bokron át, s mire Gyurika visszakerűlt, szépen kibontotta
arany haját, megis fésülte, be is fonta rendesen.
Látta ezt jól a vén király a palota ablakából s este, mikor hazamentek,
vallatóra fogta a királykisasszonyt.
Mondta ez:
– Felséges királyom, életem, halálom kezedbe ajánlom, nem szólhatok,
mert megesküdtem, hogy soha senkinek sem szólok arról, ami velem
történt.
Hiába vallatta, faggatta, egy szót sem tudott kivenni belőle.
– Hát ha nekem nem szólhatsz, bújj be a vaskemencébe s panaszold el
annak, a mi a szívedet nyomja! – mondta a király haragosan s ott hagyta
a leányt.
A királykisasszony be is bújt a kemencébe s ott hangosan elsírta az ő
búját, bánatját, keserves panaszát, kezdettől végezetig. De bezzeg a
király nem ment messzire, mindent jól hallott. Akkor oda ment a
kemencéhez, beszólt: jere ki, lányom, jere ki.
Ahogy kibújt a kemencéből, felöltöztette aranyos, gyémántos ruhába,
aztán hivatta a fiát, s mondja neki: nézzed, fiam, nézzed, ez az igazi
menyasszony, szobalány a másik.
Hej, örült is, haragudott is a királyfi. Örült, mert világéletében nem
látott még ilyen szép leányt. Nosza, mindjárt hívták a szobalányt, elé
egy nagy hordót, abba belé bújtatták, a hordó elé fogtak két tüzes
paripát, közéje csaptak, a lovak vágtattak, mint a sebes szél,
árkon-bokron át, még talán ma is vágtatnak. Aztán még az nap nagy
lakodalmat csaptak, szólott a muzsika, hogy zengett belé a palota,
ettek, ittak, táncoltak, még ma is élnek, ha meg nem haltak.


A szerencsés János.
Volt egyszer egy legény, János volt a neve. Ez a János hét teljes
esztendeig lakott egy gazdánál, s mikor a hetedik esztendő kitelt, azt
mondta a gazdájának:
– Gazduram, kitelt az időm, most már hazamék az édes anyámhoz: fizesse
ki a béremet.
– Jól van, János, mondotta a gazda, derék legény voltál, becsületesen
szógáltál, itt a béred.
Adott neki egy akkora darab aranyat, mint a János feje, még annál is
valamivel nagyobbat, azt János belekötötte egy zacskóba, felvette a
vállára s elindúlt hazafelé. Amint ment, mendegélt, szembe jön vele egy
lovasember s János elkezdett sóhajtozni:
– Hej, Istenem, de szép dolog a lovaglás. A lovasember úgy űl a lovon,
akár a széken, nem botorkázik a kőben, a csizmáját sem szaggatja s mégis
halad előre.
Hallotta ezt a lovasember s mondja Jánosnak:
– Hát aztán mért jársz gyalog?
– Azért, mondta János, mert nincs lovam. Ezt az aranyat pedig haza kell
vinnem – hét esztendőt szolgáltam érte! Hej, pedig de nehéz, majd
leszakad a vállam.
Tudod mit? Cseréljünk, mondotta a lovasember. Én neked adom a lovat, te
meg add nekem az aranyat.
– Jó szívvel, mondotta János s abban a pillanatban levetette válláról a
zsákot.
A lovasember leszállott a lóról, Jánost fölsegítette rá s még jó
tanácscsal is ellátta:
– Aztán ha gyorsan akarsz haladni, akkor csak bíztasd: nye, te, nye! s
úgy szalad, mint a sebes szél.
Na, Istennek ajánlották egymást, elváltak, ketten mentek kétfelé. Hej,
hogy örűlt János! Most már van lova. De milyen lova! Megrántotta a
kantárszárat, bíztatta a lovat: nye, te, nye! s a ló csakugyan neki is
iramodott, de úgy, hogy János egyszer balra, másszor jobbra billent s
addig billent erre, arra, míg egyszer csak – supp! belefordúlt az
árokba.
Alig tudott szegény feje feltápászkodni, a csontja is ropogott, fájt
minden tagja s ugyancsak megbánta, hogy lóra cserélte az aranyat. Éppen
mikor feltápászkodott, jött arra felé egy ember, ki tehenet hajtott. Ez
az ember megfogta a lovat s kérdezte Jánost:
– Mi baj, öcsém? Levetett a ló, úgy-e?
– Jaj, le, hogy a farkasok ették volna meg. No de nem is ülök többet
erre a dögre. Hej, csak jobb a tehén a lónál! Az ember szép csendesen
ballag utána s amellett még tejet is ad, vajat is ad.
– Tudod, mit, szólt a paraszt, cseréljünk.
– Jó szívvel, mondotta János. Szakadjon meg a kend nyaka, ne az enyém!
– Ne félj te attól, mondotta a paraszt, s azzal felpattant a lóra s úgy
elvágtatott, mint a sebes szél.
János is elindúlt a tehénnel, szép csendesen eregéltek. Hej, Istenem, de
boldog volt János! Most már egész életében nem lesz gondja. Csak kenyere
legyen, lesz hozzá tej is, vaj is, ha akarja, sajt is: mi kell még,
János? Útközben betért egy korcsmába, ott a mi kenyér volt vele,
megette, volt egy pár garasa, ivott bort is, aztán virágos kedvvel
megint felkerekedett s mentek ketten, mendegéltek, szép csendesen
eregéltek hazafelé.
Délre járt az idő, rekkenő meleg volt, s János úgy eltikkadt a
szomjúságtól, hogy a nyelvét is kivetette. Gondolja magában: itt a
tehén, megfeji s vége a szomjúságnak. Megköti a tehenet egy fához s
merthogy sajtár nem volt vele (már honnét is lett volna), vette a
sapkáját, a tehén tőgye alá tartotta s elkezdette fejni. Fejte, fejte,
de biz’ egy csepp nem sok, annyi tej sem cseppent. S mert mindenképpen
tejet akart, erősen szorongatta, rángatta a tehén tőgyét, ez meg megunta
a tréfát s úgy fejbe rugta Jánost, hogy hanyatt esett, elterűlt, még el
is ájúlt a boldogtalan.
Mikor nagy későre fölébredt, azt sem tudta, hol van: égen-e, vagy a
földön. Szerencsére, arra jött egy mészáros, ki egy malacot tolt a
talicskáján. Megáll s kérdi Jánost:
– Mi baj, ecsém?
Mondja János, hogy mi történt vele. A mészáros odanyújtja neki a
kulacsát, kinálja, hogy igyék, majd magához tér. Aztán nézi a tehenet,
megcsóválja a fejét s mondja:
– Ezt ugyan fejheted, ecsém, egy csepp tej sincs ebben. Vén állat ez,
nem is lesz ennek már teje soha ezen a világon.
De bezzeg elszomorodott János!
– Hát ezt ugyan ki gondolta volna, kesergett magában. Már most mit
csináljak? Megüttessem? Ki eszi meg a húsát ennek a vén dögnek?
– Tudod, mit, mondotta a mészáros, segítek én a te bajodon. Neked adom
ezt a malacot, te meg add nekem a tehenet, majd kivágom én a húsát s
valahogy csak eladom a többi hús között.
– Ó, az Isten áldja meg kendet, – hálálkodott János.
A malacot levették a talicskáról, kötelet kötöttek a hátulsó lábára s
János elindúlt vele.
Alig bírt magával, majd kibújt a bőréből, hogy lám, milyen szerencsés ő,
most is milyen jó vásárt csinált! Hát csak mentek, mendegéltek. Egyszer
csak hozzá szegődik egy suhanc, a ki egy szép fehér lúdat vitt a hóna
alatt. Beszédbe elegyednek, János elmondja az ő nagy szerencséjét, a
suhanc is, hogy keresztelőre viszi a lúdat.
– Emeld csak, milyen nehéz, mondta a suhanc. De nem csuda, nyolc hétig
tömtük. Na, aki ebből eszik, tudom megtörli a száját utána.
János kezébe vette a lúdat, megemelte.
– Igazán jó nehéz, mondta, de az én malacom se kutya!
Eközben a suhanc aggoskodva nézett körűl, csóválta a fejét s hümgetett.
Egyszer aztán megszólal:
– Hallod-e, barátom, ezzel a malaccal majd meggyülik a bajod.
– Mért gyűlne meg, te?
– Azért, mert éppen most hallottam a falúban, ahol keresztűl jöttem,
hogy a birótól elloptak egy malacot. Keresik is az emberek mindenfelé.
Hátha ez éppen a lopott malac? Bizony mondom, tömlöcbe kerűlsz.
De bezzeg megijedett János. Elkezdett könyörögni a suhancnak, hogy
cseréljen vele. Jó szívvel neki adja a malacot a lúdért, csak bajba ne
kerűljön.
A suhanc egy darabig kérette magát, aztán – isten neki – oda adta
Jánosnak a lúdat, ő meg a malaccal gyorsan félrecsapott egy mellékútra s
nagy gyorsan eltünt vele. Ment János is az útján s hányta-vetette
magában a cserét.
– Ha jól meggondolom, mondotta magában, jó cserét csináltam. Egy az,
hogy ennek a kövér lúdnak sok zsírja van; más az, hogy van tolla is,
abból vánkost töltünk, – hej, de megörűl az édes anyám!
Hát csak ment, mendegélt János s mikor az utolsó falúhoz ért, meglát ott
egy öreg köszörüst, a ki szorgalmasan köszörűlt, s közben folyton
énekelt:
/P Forog, forog a kerék, Van zsebemben pénz elég. Csak kést s
ollót köszörülök, S a zsebemben sok pénz csörög! P/
Megáll János, köszön a köszörüsnek s mondja:
– Hej, de jó dolga lehet kigyelmednek, hogy olyan virágos kedve van!
– Meghiszem azt, felelt a köszörüs. Nincs jobb dolga embernek a földön,
mint a köszörüsnek. Csak köszörűl, csak köszörűl s zsebe soha ki nem
ürül, mindig tele van pénzzel.
– Ugyan bizony?
– Ugy van, bizony. Hát ezt a szép lúdat hol vetted?
– Nem vettem, cseréltem egy malacért.
– Malacért? Ugyan bizony?
– Úgy van, bizony.
– S hát a malacot hol szerezted?
– Kaptam egy tehénért.
– Ugyan bizony?
– Úgy van, bizony.
– Hát a tehenet?
– Azt egy lóért kaptam.
– Ugyan bizony?
– Úgy van, bizony.
– S hát a lovat?
– Azt egy akkora darab aranyért kaptam, mint a fejem.
– Ugyan bizony?
– Úgy van, bizony. Akár meg is esküszöm.
– No, hallod-e, mondotta a köszörüs, sok szerencsés embert láttam, de
hozzád hasonlatost még nem, pedig megöregedtem, kenyerem javát megettem.
[Illustration: A szerencsés János.]
– Meghiszem azt!
– Látod-e, kár, hogy nem vagy köszörüs. Neked lenne még csak sok pénzed.
– Az ám, mondta János, de ha nincs köszörüm.
– Tudod, mit, adok én neked egy köszörűkövet. Azzal kezdhetsz valamit.
Te meg add nekem a lúdat.
– Jó szívvel, öreg, – rikkantott János nagy örömmel.
Ott mindjárt kezet csaptak, a köszörüs adott neki egy vásott, csorba
köszörűkövet, s ráadásúl felvett a földről egy nagy követ, azt is neki
adta:
– Nesze, fiam, vigyed, ezzel egyenesre verheted az elgörbűlt szegeket –
használd egészséggel.
Na, volt öröm.
– Igazán burokban születtem, mondta magában János, amint mendegélt. De
egyszerre csak ellankadt, mind nehezebb, nehezebb lett a kő, éhes volt,
nem volt mit egyék; szomjas volt, nem volt mit igyék, – hej, hej, bizony
nem bánta volna, ha megszabadúl a kövektől. Áldott szerencsére, egy
kúthoz ért, ott a köveket ledobta s neki hajolt a kútnak, hogy igyék
belőle. Ahogy neki hajolt, hogy, hogy nem, elég az, hogy mind a két kő
belecsobbant a kútba.
– Hopp! de jó! Ó, de jó! – ugrott fel János örömében. – Nem kell haza
cipelnem, ó, de jó! Na, ilyen szerencsés ember sem volt még a világon,
mint én!
Meg sem állott hazáig, futva-futott haza az éd’s anyjához.
Holnap legyen János a ti vendégetek.


Az okos leány.
Volt egyszer egy szegény ember s annak egyetlen leánya. Ennek a szegény
embernek a házikóján kivűl nem volt semmije az ég világán, még csak egy
darab földecskéje sem. Azt mondja egyszer a leány:
– Édes apám, menjen el a királyhoz s kérjen tőle bár egy darabocska
földet. Hallottam, hogy jó szíve van a királynak, ad az bizonyosan, mért
ne adna?
A szegény ember el is ment a királyhoz, előadta kérését s a király adott
is neki egy darabocska földet, de még pénzt is, hogy ökröt, meg ekét
vegyen, mert mit ér a föld, ha nincs a mivel megszántsa.
Hát mikor volt ökör is, eke is, kimennek a földre, hogy megszántsák, de
még kettőt sem fordulnak, az ekevas csak kifordít a földből egy arany
mozsarat. Nézik erről, nézik arról, vajjon csakugyan arany-e. A bizony
arany volt, akármerről nézték.
– Na, mondja a szegény ember, ezt a mozsarat elviszem a királynak. Ő
földet adott nekünk, illő, hogy mi is ezt neki adjuk.
Mondja a leány:
– Jobb lesz, ha itthon marad kigyelmed s hallgatunk a mozsárral.
– Mért hallgassunk? Nem loptuk!
– Hiszen nem loptuk, az igaz, de a mozsárnak nincs meg az ütője s
meglássa kigyelmed, hogy még emiatt bajba kerűl!
De már ezt nem hitte a szegény ember, hiába beszélt a leánya, elvitte a
mozsarat a királyhoz. Bezzeg hogy a király mindjárt kérdezte:
– Hát aztán egyebet semmit sem találtál?
– Nem én, felséges királyom, semmit.
– Az lehetetlen, mondta a király. Amellett a mozsár mellett ütőnek is
kellett lenni.
Hiába fogadkozott, esküdözött a szegény ember, a király nem hitt a
szavának, tömlöcbe záratta s azt mondta, hogy onnét ki sem eresztik, míg
a mozsár is elé nem kerűl.
Telt, múlt az idő, nap-nap után, a szegény ember csak kesergett,
sóhajtozott a tömlöcben s mind azt sóhajtozta:
– Istenem, Istenem, mért is nem hallgattam a leányom szavára!
Hallották ezt az inasok, akik kenyeret s vizet vittek a szegény
embernek, jelentik a királynak, hogy mit hallottak.
– Mindjárt hozzátok elém! parancsolta a király.
Viszik a szegény embert a király elé, az meg kérdi:
– Mért sóhajtod folyton, hogy bárcsak a leányodra hallgattál volna? Mit
mondott a leányod?
– Azt, felséges királyom, hogy ne hozzam el a mozsarat, mert akkor az
ütőt is elő kell teremtenem.
– No, ez okos egy leány lehet. Eredj haza s küldd ide, hadd beszélek
vele.
Haza megy a szegény ember, küldi a leányát, az megy is a király elé,
köszön illendőképpen s még meg is kérdi, hogy s mint szolgál drága
egészsége.
– Szolgál, amint szolgál, mondotta a király, de most egyébről akarok
veled beszélni. Hallottam, hogy nagyon okos leány vagy, szeretném tudni,
hogy igaz-e? Hát hallgass ide. Feladok neked valamit, ha azt
végbeviszed, feleségűl veszlek.
– Csak mondja, felséges királyom, mit akar, végbeviszem én, olyant nem
tud mondani.
– No, jó. Eredj s aztán jere hozzám, de úgy, hogy se fel ne légy
öltözve, se meztelen ne légy; gyalog se jöjj, kocsin se jöjj, semmiféle
állatra fel ne ülj s mégis jöjj; úton se járj, de út mellett se. Ha ezt
megteszed, itt a kezem, feleségűl veszlek.
Elment a leány haza, levetette minden ruháját, tehát nem volt
felöltözve; akkor jól belégöngyölödött egy nagy hálóba, tehát nem volt
meztelen; vett egy szamarat, a hálót a szamárnak a farkához kötötte s az
úgy vonszolta maga után, tehát nem jött gyalog, nem jött kocsin, sem
semmiféle állaton s mégis jött; a szamarat beléállította egy
kerékvágásba, csak abba lépett, tehát nem járt az úton s az út mellett
sem. Így érkezett a királyhoz.
Mondta a király.
– Végbevitted, amit vállaltál, én sem másolom meg a szavamat – s még az
nap megtartották a lakodalmat.
Telt, múlt az idő, éltek vígan, boldogan. Egyszer a király kilovagol a
palota udvaráról s látja, hogy a kapú előtt egy sereg parasztember áll,
ki lóval, ki ökörrel: fát hoztak a városba, azt árúlták. Megáll egy
percre s hallja, hogy két paraszt ugyancsak veszekedik, osztozkodik,
vikotálódik. Azon veszekedtek, hogy az egyik parasztnak a csikaja
lefeküdt a másik paraszt ökre mellé s ez a paraszt magának akarta
tartani a csikót. Na, éppen jókor jött ki a király, mindjárt hozzá
fordúltak, hogy tegyen igazságot. Mit gondolt, mit nem a király, olyan
igazságot tett, hogy azé a csikó, kinek a marhája mellett fekszik.
Azzal a király tovább ment, de a lovas paraszt nem hagyta annyiban a
dolgot. Hallotta, hogy a királyné paraszt ember leánya volt s jó szívvel
van a szegény emberek iránt, fölment hozzá, elkeseregte a baját.
Mondta a királyné:
– Ha megfogadod, hogy el nem árúlsz, adok neked egy jó tanácsot. Holnap
jókor reggel, mikor a király kilovagol a rétre a katonákhoz, ülj le az
útra egy hálóval, tégy úgy, mintha halásznál.
Megmondta aztán azt is, hogy mit feleljen, ha a király megkérdezi.
A paraszt ember úgy tett, ahogy a királyné tanácsolta: másnap reggel
leűlt az út szélén, a hálót betartotta az út közepére, emelgette, mintha
igazán halásznék. Bezzeg, hogy megállott a király, mikor meglátta ezt a
bolond dolgot. Kérdi:
– Hát te mit csinálsz, szegény ember?
– Halászok, felséges királyom.
– Nincs itt víz, hogy fogsz itt halat?
– Hát bizony, ahogy az ökörnek csikaja lehet, úgy az úton is lehet halat
fogni, felelt a paraszt ember.
Szeget ütött a királynak a fejébe ez az okos felelet, mindjárt sejtette,
hogy erre az ő felesége tanította ki. Vallatni kezdette a parasztot,
hogy ki tanította erre az okosságra, de a paraszt folyton csak azt
felelte, hogy maga eszitől találta ki.
– Hiszen mindjárt megmondod te az igazat! kiáltott a király szörnyű
haraggal. Azon a helyen lekapatta a húsz körméről s olyan huszonötöt
vágatott rá olvasatlan, hogy a szegény paraszt az eget is bőgőnek nézte.
Végre is bevallotta, hogy a királyné tanította ki.
Megy vissza a király, szörnyen rátámad a feleségére, hogy hát ez mi
dolog? Az ő háta megett hogy mer szövetkezni mással? Hogy meri őt
kicsúfolni?