Grimm testvérek összegyüjtött meséi - 04

Esztendő mulva kis fia született a királynénak s mikor az asszony
meghallotta, hogy mely nagy szerencse érte a mostoha lányát, elment az
édes lányával a király udvarába, látogatóba. A királyné jó szívvel látta
őket, de bezzeg a gonosz lelkű asszonyt ette az irigység s mind rosszban
törte a fejét. Egyszer aztán mikor a király elment hazulról, fejbe vágta
a királynét, felkapta az ágyából s az ablakon kidobta. Éppen az ablak
alatt folyt el egy nagy folyó, abba esett a szegény királyné. Bezzeg,
hogy a maga csunya leányát a királyné helyére fektette, fejétől talpáig
szépen betakarta s mikor a király hazajött s beszélgetni akart a
feleségével, kikiáltott adta gonoszlelkű anyja:
– Ne, ne, most ne jöjjön be, mert nagy forrósága van a királynénak!
Másnap reggel bejött a király, beszélgetett a „feleségével“, de haj!
majd kirázta a hideg attól, a mit látott! Már hogy is ne, mikor eddig
mindég egy arany esett ki a királyné szájából, most meg minden szavára
egy varangyos béka.
– Hát e’ mi dolog? – kérdezte a király.
– Ó, ez a nagy forróság után van, mondta az asszony, majd elmulik!
Hanem mi történt? Az történt, hogy éjjel a kis kukta kinézett az ablakon
s látta, hogy ott egy kácsa uszik a folyón s mind azt kiabálja:
/P Király, király, mit csinálsz? Ébren vagy? Vagy szundikálsz? P/
Mikor aztán senki sem felelt erre, azt kérdezte:
/P A vendégek mit csinálnak? P/
Felelt a kis kukta:
/P Azok bizony szundikálnak. P/
Kérdezte tovább a kácsa:
/P Hát a fiam mit csinál? P/
Felelt a kukta:
/P A bölcsőben szundikál. P/
Abban a pillanatban a kácsából királyné lett, felment a palotába, kicsi
fiát megszoptatta, elringatta, aztán szépen betakarta, kácsa képében
leröppent a folyóba, s tovább uszkált fel s alá a folyóban.
Így volt ez két éjjel egymásután, harmadik éjjel mondta a királyné a
kuktának: eredj, menj a királyhoz s mondjad neki, vegye a kardját s
háromszor suhintsa meg felettem.
Szaladt a kukta, mondta az üzenetet a királynak, ez meg fogta a kardját,
háromszor megsuhintotta a hazajáró lélek felett s im a harmadik suhintás
után előtte állott a felesége, olyan szépen, olyan épen, mint azelőtt.
Hej, örült a király! Bezzeg kinyilt a szeme egyszeribe. No de elrejtette
a királynét egy szobában, aztán ment abba a szobába, ahol a vén asszony
lakott a lányával s kérdezte tőle:
– Mit érdemel az, a ki mást az ágyából kivesz s a vízbe dob?
– Biz’ az megérdemli, mondta a boszorkány, hogy hordóba fenekeljék s
vízbe dobják.
– No, akkor kimondtad magadra az itéletet! kiáltott a király szörnyű
haraggal.
Hordót hozatott azonnal, az asszonyt is, a leányát is belezáratta s
vízbe dobatta.
Most már élhettek boldogan. Éltek is, mint két gilice madár.
Holnap legyenek a ti vendégetek.


Pila.
Volt egyszer egy szegény asszony s ennek egy leánya. Ez a leány olyan
lusta volt, hogy hetedhétországban nem volt párja a lustaságban. Hiába
kérte az anyja szép szóval, csúf szóval, hogy: fonj, Pila fonj, annak
ugyan beszélhetett, az egyik fülén be, a másikon ki, Pila csak egy orsó
fonalat sem font, kezét, lábát összerakta s lustálkodott egész nap. De
bizony az asszonyt elhagyta a béketűrése, elé a guzsaly nyelét s úgy
megrakta Pilát erről is, túlról is, hogy bőgve szaladt ki az utcára.
Éppen akkor járt arra felé a királyné aranyas hintaján, látja a leányt,
hallja keserves sírását, megesett a szive s bement a szegény asszonyhoz,
hadd kérdje meg, mért verte meg a leányát. A szegény asszony szégyelte
megvallani az igazat s azt mondta a királynénak:
– Jaj, lelkem királyném, hogy ne vertem volna meg. Mindég fonni akar ez
a leány, én pedig szegény asszony vagyok s nem győzöm kenderrel meg
lennel.
– Bizony ha annyira szereti a fonást, add hozzám a lányodat, van ott len
is, kender is elég, fonhat, a míg a kedve tartja.
Hiszen örült a szegény asszony, adta jó szivvel a leányát, hogy ne adta
volna, de bezzeg ment a leány is örömmel, hogy ne ment volna! Gondolta
magában, még csak ott lustálkodhatik Isten igazában.
Na, megérkeznek a palotába s ott a királyné mindjárt elvezeti a leányt
egy nagy szobába, mely az aljától a padlásig telistele volt kenderrel.
Mondta a leánynak:
– No Pila, ülj le ide s fonjad a kendert. Ha mind felfonod, ami itt van,
nem nézem a szegénységedet, feleségül vetetlek a legidősebb fiammal.
Hej, Uram Jézus, megijedt a leány, de hogy megijedt! Hiszen annyi kender
volt ott, hogy élne háromszáz esztendeig s fonna mindennap reggeltől
estig, akkor sem tudná felfonni. Mikor magára maradt, elkezdett sírni
keservesen s három nap úgy űlt magában, mint a halálraitélt. Jő
negyednap a királyné, hadd lám, mennyit font Pila, s erősen
elcsudálkozott, mikor látta, hogy még bele sem kezdett.
– Hát te mit csináltál három teljes nap? kérdezte a királyné.
– Felséges királyném, meg ne haragudjon, de örökösen sírtam, merthogy
távol estem az édes anyámtól.
– Hiszem, hiszem, mondotta a királyné, de holnap reggel mégis csak kezdj
bele a fonásba.
Na, most már csakugyan elkeseredett a leány, nem tudta mit kezdjen,
merre facsarodjék nagy szorultságában. Egy darabig űldögélt, aztán fel s
alá járt a szobában, gondolt erre, gondolt arra, mindenre gondolt, csak
éppen a fonásra nem. Nagy bújában, bánatjában kihajolt az ablakon s
nézett le az útra, hátha valahogy innét megszabadulhatna. Amint
nézdelődnék, arra felé tart három öreg asszony. De még ilyen asszonyokat
sem látott világ életében. Az egyiknek olyan széles volt az űlőkéje,
mint egy kemence, a másiknak az ajaka térdig fittyent, a harmadiknak
pedig vastag, kemény volt a hüvelykujja, de olyan vastag, olyan idétlen,
hogy megborzadott tőle.
Megáll a három asszony az ablak alatt, felnéznek, látják a leányt kisírt
szemmel s kérdik: mi baja? Elmondja a leány, hogy mely nagy bajba
keveredett, de a vén asszonyok nagyot kacagtak: hát még ez is baj?
– Tudod, mit? Ha megigéred, hogy meghivsz a lakodalmadra, asztalod mellé
űltetsz, mind egy szálig felfonjuk a kendert.
– Hogyne hívnálak meg, örvendezett a leány, csak jertek be s fonjatok!
Fölmentek a vén asszonyok, mindjárt fonni kezdtek, pergett a három orsó,
fogyott a kender, de úgy fogyott, hogy az csupa csuda. A királyné
mindennap meglátogatta Pilát, de a vén asszonyokat ügyesen elrejtette s
a királyné nem győzte dicsérni a leányt: bizony mondom, ilyen ügyes
fonóleányt még nem láttam. Csak fonj, Pila, fonj, bíztatta a királyné s
én is megtartom a szavamat.
Még három nap sem telt el, a vén asszonyok mind egy szálig felfonták a
kendert, elbúcsuztak Pilától, de ugyancsak lelkére kötötték, hogy meg ne
feledkezzék róluk.
Jött a királyné, látja, hogy Pila mind felfonta a kendert, hivatja a
fiát, ez is örült, hogy az anyja ilyen ügyes, szorgalmatos leányt
szerzett neki. Nem is gondolkozott sokáig a királyfi, azt mondta: te az
enyém, én a tied, ásó, kapa s a nagy harang válasszon el minket.
No, jó, kitűzték a lakodalom napját s Pila nem is feledkezett meg a
három vén asszonyról. Azt mondta a királynénak s a királyfinak, hogy van
neki három nagynénje, szeretné, ha azokat is meghívnák a lakodalomra.
Jószívvel teljesítették a kivánságát, meghívták a vén asszonyokat, azok
el is jöttek pontosan, de a királyfi majd hanyatt esett, mikor meglátta
az éktelen csúf asszonyokat.
– Hogy lehet ilyen szép leánynak ilyen csúf atyafisága? kérdezte a
királyfi elszörnyüködve. De még nem is felelhetett Pila, a királyfi
odament a széles-lapos ülőkéjű asszonyhoz s kérdezte tőle:
– Ugyan bizony, néne, mitől laposodott úgy meg a kend ülőkéje?
– Jaj, lelkem királyfi, a sok üléstől. Mióta az eszemet bírom, mindig
ülök, mert teljes életemben mindig fontam.
Most a lefittyent ajakut szólította meg a királyfi:
– Hát magának mitől fittyent le az ajaka néném asszony?
– Mitől-e? Attól, hogy egész életemben nyálaztam a kendert fonás közben.
Megy a harmadikhoz, a bütykös ujjú vén asszonyhoz:
– Hát kendnek, néne, mitől bütykösödött meg a hüvelykujja?
– Az bizony attól, hogy teljes életemben sodrottam a fonalat.
Hej, megijedt a királyfi szörnyen. Hiszen akkor az ő feleségéből is
ilyen éktelen csúf vénasszony lesz, mint ezek, ha még ezután is fon.
Bezzeg hogy megtiltotta neki a fonást azonnal.
– Többet orsót ne végy a kezedbe, értetted-e! mondta a királyfi.
Hát bizony Pila nem is vett orsót a kezébe azután sem s úgy belétalálta
magát a királynéságba, hogy az már igazán csupa csuda.
Még ma is él Pila, ha meg nem halt.


Jancsika és Juliska.
Volt egyszer egy szegény favágó s annak felesége és két gyermeke: fiú
volt az egyik, leány a másik. A fiút Jancsikának hívták, a leánykát
Juliskának. Nagyon szegény ember volt a favágó, mikor volt kenyér az
asztalfiában, mikor nem s majd felvetette a gond szegény fejét: hogy
tudja eltartani feleségét s két gyermekét. Este, mikor lefeküdtek, mind
ezen sóhajtozott a favágó s a nagy gondtól, bánattól be sem tudta hunyni
a szemét. Azt mondja egyszer az asszony:
– Hallá-e kend, sokat ne sóhajtozzék, hanem reggel menjünk ki az erdőbe,
vigyük magunkkal a gyermekeket, a hol legsűrűbb az erdő, rakjunk tüzet,
a gyermekeknek adjunk egy-egy darab kenyeret a kezébe s hagyjuk ott. Mi
elmegyünk a dolgunkra, ők meg nem találnak haza.
– Könnyen beszélsz te, mondta a favágó, mert nem a te szivedről
szakadtak a gyermekek, de én arra nem volnék képes, hogy a gyermekeimet
elhagyjam.
– Hát jó, mondta az asszony, akkor mind éhen pusztulunk, akár meg is
csinálhatod a koporsónkat.
Addig beszélt, addig duruzsolt az ura fülébe, hogy beléegyezett nagy
szívbéli bánattal: hát Isten neki, vigyük az erdőbe!
A gyermekek nem tudtak elaludni az éhségtől s jól hallották, hogy mit
határoztak felőlük. Megvárták, mig az öregek elalszanak s akkor Juliska
megszólalt szipogva-szepegve:
– Hallottad, mit végeztek felőlünk?
– Hallottam, mondta Jancsika, de ne búsulj, nem hágy el az Isten.
Szép csendesen fölkelt, fölvette a kicsi kabátját s kiment a hátsó
ajtón. A hold éppen akkor járt az ég közepén s az udvaron ragyogtak,
fehérlettek a kavicsok. Ezekből a kavicsokból felszedett egy csomót,
annyit, amennyi a zsebébe fért, aztán visszament a szobába, lefeküdt s
mondta:
– Ne búsulj, Juliska, nem hágy el az Isten!
Hajnalban, mikor még alig pitymallott, bejött az asszony s felverte
álmukból a gyermekeket.
– Keljetek fel, lusta kölykek. Megyünk az erdőbe fáért.
Fölkeltek a gyermekek, az asszony mind a kettőnek adott egy darab száraz
kenyeret s mondta nekik:
– No, itt a mára való kenyeretek, de addig nem szabad megennetek, mig
meg nem szolgáltátok.
Juliska a kötényébe dugta a két darab kenyeret, mivelhogy a Jancsi
zsebje tele volt kavicscsal, aztán elindultak mind a négyen az erdőbe.
Alig értek ki a faluból, Jancsika visszafordult, egy kicsit hátramaradt.
Aztán, hogy tovább mentek, mindegyre hátramaradott.
– Miért maradsz el tőlünk mindegyre? – kérdezte az apja.
– A házunkat nézem, édes apám, felelt Jancsika. Ott ül a macskánk a ház
fedelén s búcsút integet felém.
– Ó te bolond, te, mondta az asszony, nem a macska ül ott, hanem a nap
ragyog a ház fedelén.
Jól tudta ezt Jancsika is, nem is a macska miatt maradott el, hanem az
apró kavicsokat dobálta el az úton.
Beérnek az erdőbe, ott a hol legsűrűbb volt az erdő, megállanak s a
favágó mondja a gyermekeknek:
– Na, most gyűjtsetek fát, hadd tegyünk tüzet, nehogy megfázzatok.
Jancsi és Juliska nagy szorgosan egy jó rakás fát gyűjtöttek össze,
aztán meggyujtották s mikor már javában égett a tűz, mondta az asszony:
– Üljetek le ide, a tűz mellé, mi meg beljebb megyünk az erdőbe fáért.
Ha készen leszünk, visszajövünk értetek.
Jancsi és Juliska leültek a tűz mellé s délben megették a kenyerüket.
Azt hitték, hogy az apjok közel van, mert folyton hallották a
fejszecsapásokat, pedig nem a fejsze vágta, döngette a fát, hanem egy
nagy vastag faág, melyet egy fára kötöttek: ez ütögette, döngette a fát,
amint a szél ide-oda kalimpálta. Csak ültek-üldögéltek a tűz mellett,
egyszer aztán elálmosodtak s elaludtak. Sötét éjjel volt, mikor
felébredtek. Haj, Istenem, keserves sírásra fakadt Juliska.
– Hát most hogy találunk ki az erdőből?!
– Ne búsulj, mondta Jancsika, csak várjuk meg, míg a hold feljő s szépen
hazatalálunk.
Mikor aztán feljött a hold, Jancsika kézenfogta Juliskát, a hold világa
mellett csak úgy ragyogtak, fénylettek a kavicsok s ezeknek a nyomán
reggelre hazaértek. Kopogtak az ajtón, az asszony kinyitotta s mikor
meglátta őket, szörnyen rájok förmedt:
– Hol voltatok, hitvány kölykek? Már azt hittük, hogy többet nem is
jöttök vissza!
Mérgelődött az asszony, majd felvetette a bosszúság, de bezzeg annál
jobban örült a favágó. Ő egész éjjel nem tudta lehunyni a szemét: nem
hagyta nyugodni a lelkiismerete.
Telt, mult az idő s a szegény favágó hiába dolgozott reggeltől estig,
még a mindennapi kenyeret sem tudta megszerezni. Az asszony megint
elkezdett beszélni, duruzsolni a fülébe, hogy így, hogy úgy, mind éhen
pusztulnak, ha valamiképpen meg nem szabadulnak a gyermekektől.
– Még csak éppen egy fél kenyerünk van, mondotta – s ha az is elfogy,
akár megfaraghatja kend a koporsónkat. Azt mondom hát, hogy vigyük el a
gyermekeket az erdőbe, de sokkal beljebb, mint először, akkor majd nem
találnak haza.
– Hej, gondolta magában a favágó, jobb volna, ha megosztanád a
gyermekekkel az utolsó falatodat, semhogy ilyen gonoszságon törjed a
fejedet, – de csak gondolta, mondani nem merte. Egyszer már ő is
ráállott a rosszra, nem volt mersze most már nemet mondani.
A gyerekek most is jól hallották a beszédet s mikor az öregek elaludtak,
Jancsika fölkelt, ki akart menni a hátulsó ajtón, de az asszonynak volt
rá gondja, hogy bezárja az ajtót s Jancsika nem tudott kimenni. Sírt
Juliska keservesen: most már mi lesz velük, de Jancsika vigasztalta: ne
sírj, édes Juliskám, nem hágy el az Isten, csak jól imádkozzál.
Reggel bejött az asszony, felrázta álmukból, adott nekik egy-egy darab
kenyeret, de még jóval kisebbet, mint először. Aztán elindultak, de
Jancsika a maga kenyerét a zsebében felmorzsálta, s a mint
mentek-mendegéltek, mindegyre hátramaradott s egy-egy morzsát eldobott
az úton.
– Mit csinálsz, Jancsika? – kérdezte az apja. – Mért maradozol hátra?
Mondta Jancsika:
– Nézem a galambunkat. Ott ül a ház tetején s búcsút integet felénk.
– Ó, te bolond, te, mondotta az asszony, nem galamb az. A nap sütött a
ház fedelére, azt látod te.
Jól tudta ezt Jancsika is, de nem szólt semmit, csak dobálta a
kenyérmorzsákat, mikor nem látták.
Beértek az erdőbe, mentek mind beljebb, beljebb, jó messzire, a hol még
sohasem voltak világéletükben. Egy nagy sűrűségben aztán megállottak,
ott nagy tüzet raktak.
– No, ide üljetek le, mondta az asszony. Ha elálmosodtok, el is
alhattok. Mi megyünk a dolgunkra s ha készen vagyunk, visszajövünk
érettetek.
A gyermekek ottmaradtak a tűz mellett, délben a Juliska kenyerét
megették, aztán lefeküdtek s elaludtak. Sötét éjjel volt, mikor
felébredtek s Juliska elkezdett keservesen sírni: jaj, Istenem, Istenem,
hogy találunk ismét haza!
– Ne sírj, vigasztalta Jancsika, mindjárt feljő a hold s annak a
világánál hazamegyünk.
Hát a hold fel is jött, el is indultak, de egyetlen egy kenyérmorzsát
sem láttak: a madarak mind felszedték napközben. Egész éjjel bolyongtak
az erdőben, aztán reggeltől estig, de nem találták meg az igazi utat.
Éhesek voltak szegények, egész nap nem ettek egyebet, csak egy-egy szem
epret, málnát, mit itt-ott találtak, nem bírta már a lábacskájuk,
lefeküdtek hát egy fa alá s ott elaludtak.
Reggel ismét elindultak, keresték az útat, de mindjobban, jobban
belevesztek az erdőbe. Amint így bolyongtak, meglátnak egy faágon egy
szép hófehér madárkát. Ez a madárka olyan szépen, olyan gyönyörűen
énekelt, hogy a gyermekek megállottak s úgy hallgatták nagy
gyönyörűséggel. Egyszer aztán csak felröppen a madár, mindenütt előttük
röpdösött, ők meg mentek utána s addig mentek-mendegéltek, míg egy kicsi
házacskához értek. A madárka leszállott a ház fedelére, ők meg néztek
föl hozzá s im, szemük-szájuk tátva maradt a csodálkozástól. Kenyérből,
kalácsból, mézespogácsából volt az egész házikó, az ablaka meg tiszta
cukor.
– Hej, de jó helyre vezetett a madárka! ujjongott Jancsika. No, itt
megebédelünk.
Hopp, egy szempillantásra fent termett a házfedelén, leszedett egy pár
kalácsot, mézes pogácsát, Juliska meg az ablaknak dült s úgy nyalta a
cukrot. Hiszen ez így éppen jó volt, de egyszer csak kivisít a házból
egy rikácsoló hang s kérdi:
/P Ki kaparász, mi kaparász? Ma még összeomlik a ház! P/
Feleltek a gyermekek:
/P A szél fújja, kaparássza, Az ablakot mind a’ rázza. P/
S ettek tovább, mintha semmi sem történt volna. Na, hanem egyszerre csak
kinyilt az ajtó s kilép egy vén asszony, de olyan vén, hogy az orra a
térdét verte s odatipeg a gyermekekhez. Hej, de megijedtek, szegények!
Bezzeg, hogy egyszeribe kihullott a kezükből a sok mindenféle jó! De a
vén asszony nem mutatott haragot, de sőt inkább nyájasan bólintgatott a
fejével s kérdezte tőlük:
– Hát ti, édes fiaim, hogy kerültetek ide? Jertek csak be, maradjatok
itt, bizony mondom, jó dolgotok lesz nálam.
Azzal kézenfogta a gyermekeket, bevezette a házba, leültette, adott
nekik tejet, kalácsot, almát, diót s minden jót. Aztán este szép fehér
ágyat vetett nekik, lefektette, édes szóval becézgette. Azt hitték a
gyermekek, hogy a menyországba kerültek.
De a vén asszony csak színlelte a jóságot. Gonosz boszorkány volt, a ki
csak azért építette ezt a házikót, hogy idecsalja a gyermekeket, aztán
megegye. Ha csak egy gyermek odavetődött, azt jó kövérre hízlalta, aztán
megölte, megfőzte, megsütötte s megette istentelen boszorkánya. Reggel,
mikor még Jancsi és Juliska édesen aludtak, odament az ágyukhoz, nézte,
vizsgálta s vigyorogva mormogta magában: Ej, de pompás pecsenye lesz
ezekből! Csak éppen azt várta, hogy felébredjenek a gyermekek, megfogta
Jancsit, vitte az ólba, bezárta, Juliskára meg rákiáltott:
– Eredj, te lusta, hozzál vizet, főzz valami jót a bátyádnak, hadd
hízzék. Ha aztán meghízott, megeszem, meg ám!
Hej, édes Jézusom, sírt Juliska, hullott a könnye, mint a záporeső, de
sírhatott, azt kellett tegye, amit a boszorkány parancsolt. Jancsikának
a legjobb ételeket főzték, de Juliska csak száraz kenyeret kapott, azt
is keveset, a boszorkány pedig minden reggel odabicegett az ólhoz s
bekiáltott:
– Nyujtsd ki az ujjadat, Jancsika, hadd lám, hízol-e?
De Jancsikának volt esze, az ujja helyett csontocskát nyujtott ki. A
boszorkány rosszúl látott, azt hitte, hogy az csakugyan a Jancsika ujja
s ugyancsak csudálkozott, hogy nemhogy hiznék, de még inkább soványodik.
Mikor aztán eltelt négy hét s Jancsika még mindig sovány volt, elhagyta
a boszorkányt a béketűrése s mondta Juliskának:
[Illustration: Jancsika és Juliska.]
– Hallod-e, hozzál vizet. Akár kövér, akár sovány a bátyád, én már
tovább nem várok, holnap reggel megöljük s megfőzzük.
Sírt Juliska, hullott a könnye, mint a záporeső s míg a vizért járt,
folyton imádkozott; Istenem, Istenem, segélj meg minket! Bár inkább
széttépett volna valami vadállat az erdőben, legalább együtt haltunk
volna meg!
De hiába sírt, hiába imádkozott, reggel a vizet fel kellett tenni a
tűzre.
– Hagyd, csak forrjon a víz, mondta a vén boszorkány, addig még
begyujtunk a kemencébe s kenyeret sütünk.
Begyujtnak a kemencébe, a lisztet meggyúrják, eközben leszakad a tűz s
mondja a boszorkány:
– No, most bujj be a kemencébe, nézd meg, hogy jól kihevült-e?
Hiszen Juliska mindjárt megsejtette, hogy min járatja az eszét a
boszorkány s mondta:
– Ó lelkem nénémasszony, én nem tudom, hogy kell bebujni a kemencébe.
– Ejnye te ostoba, rikácsolt a boszorkány, nem tudsz bebujni? Hisz olyan
nagy a kemencze szája, hogy magam is beférnék azon!
Odament a kemencéhez, benézett a száján, mutatta Juliskának, hogy milyen
nagy, de Juliska sem volt rest, úgy meglökte a boszorkányt, hogy
egyszeribe begurult a kemencébe, aztán meg hirtelen rázárta a kemence
vasajtaját. Haj, de bőgött, sikoltozott adta gonosz boszorkánya! Hiszen
bőghetett, sikoltozhatott, nem tartott ez sokáig. Izzé-porrá égett egy
szempillantás alatt.
De bezzeg szaladott Juliska is az ólhoz, kinyitotta az ajtót, Jancsika
kiugrott, egymás nyakába borultak, ugráltak, táncoltak nagy örömükben s
most már hogy nem kellett félniök a vén boszorkánytól, bementek a
házikóba, a hol minden sarokban volt egy láda, szinültig tele aranynyal,
ezüsttel s mindenféle drágasággal.
Jól megrakták a zsebjüket, a kötényüket s azzal uccu neki! ki a házból,
mentek, amerre a szemük látott. Mentek, mentek, mendegéltek s egyszerre
csak egy nagy folyóhoz értek. No, most ezen hogy menjenek átal, mikor
nincs hid rajta?
– Nini, mondta Juliska, amott úszik egy fehér kácsa, szólítsuk meg,
hátha átvisz a hátán. Mindjárt meg is szólította Juliska:
/P Kácsa, kácsa, édes kácsa, Végy a fehér hátacskádra. Még csak
egy szál palló sincsen, Kedves kácsa, ne hagyj itten! P/
A kácsa egyszeribe partra úszott, Jancsika felült a hátára s maga mellé
akarta ültetni Juliskát is, de Juliska azt mondta:
– Csak eredj te elébb s küldd vissza utánam. Nem bír át egyszerre
kettőnket.
Úgy is lett. A kácsa először átvitte Jancsikát, azután Juliskát,
megköszönték a kácsa jóságát, elbúcsuztak tőle s tovább mentek,
mendegéltek, míg egyszerre csak mind ismerősebb lett az erdő s im
megpillantották az édesapjuk házát. Nosza, megfutamodtak s meg sem
állottak, míg haza nem értek. Hej, édes jó Istenem, volt öröm! Nem
győzték ölelni, csókolni az édes apjukat. Hát még a szegény favágó! Sírt
örömében, hullott a könnye, mint a záporeső. Aztán kirakták mind, ami
drágaságot magukkal hoztak s bezzeg többet nem éheztek, nem sanyarogtak.
Na, tudom, most már a mostohájuknak sem lettek volna többet a terhére,
az ám, csakhogy míg ők az erdőben laktak, meghalt az asszony. Most már
élhettek boldogan s éltek is, míg meg nem haltak.
Itt a vége, fuss el véle!


Hamupipőke.
Volt egyszer egy gazdag ember s annak felesége és egyetlen egy leánya.
Egyszer nehéz beteg lesz az asszony s merthogy érezte a halála óráját,
ágyához hivatja a leányát s mondja neki:
– Édes leányom, érzem, hogy közeleg halálom órája. Csak azt az egyet
kötöm lelkedre: maradj jó, mint eddig voltál s akkor megsegít az Isten.
Ne sírj édes lányom, lenézek rád az égből s veled leszek mindég.
Többet nem mondott az asszony, lehunyta a szemét s meghalt.
Na, eltemették az asszonyt nagy pompával, elsiratták nagy jajszóval,
aztán telt, múlt az idő, de a leány nem feledte édes anyját, minden nap
kijárt a sirjához, ott szive szerint kisírta magát. De azt sem feledte
el, hogy mit kötött a lelkére az ő édes anyja s olyan jó, olyan szelid
volt azután is, mint annak előtte.
Gondolta a gazdag ember: még sem hagyja anya nélkül ezt a leányt s
esztendő múlva asszonyt hozott a házhoz, kinek két leánya volt. Szép
leány volt mindakettő, de a milyen szép, épolyan gonoszlelkü mindakettő.
Haj, szegény árva! Még csak most lett igazán szomorú az élete! Egy nap,
két nap alig hogy eltelt, a mostohatestvérek nem engedték meg, hogy az
árva velük egy szobában legyen, kikergették a konyhára.
– Ott a helyed, mondták, a ki enni akar, dolgozzék.
Az ám, hiszen ezt jól mondották, csakhogy ők maguk bezzeg nem dolgoztak,
mind csak azon járt az eszük, hogy milyen ruhát vegyenek magukra s míg
ők szebbnél szebb, cifrábbnál cifrább ruhába jártak, az árvának
odadobtak valami rongyot s kicsi gyenge lábára durva facipőt húzattak.
Hajnaltól késő estig folyton dolgozott az árva, sűtött, főzött, mosott,
sepergetett s még az sem volt elég, a gonoszlelkű leányok borsót s
lencsét kevertek a hamuba s megparancsolták, hogy azt a hamuból szemelje
ki. Haj, még ez sem volt elég. Hiába dolgozott, folyton csúfolták s
este, mikor alig állott gyenge lábán, nem engedték, hogy ő is puha ágyba
feküdjék, hanem a tüzhely mellé, a hamuba fektették. E miatt mindég
poros, piszkos volt a szegény árva s most még csúf nevet is adtak neki:
elnevezték _Hamupipőkének_.
Telt, múlt az idő, egyszer a gazdag ember vásárba készült s kérdezte a
leányokat, hogy mit hozzon nekik.
– Szép ruhákat, mondotta az egyik, – gyöngyöt s drágakövet, mondotta a
másik.
– Hát neked mit hozzak, Hamupipőke?
– Ne hozzon nekem, édes apám sem ruhát, sem gyöngyöt, sem semmiféle
drágakövet. De mikor az erdőn át hazafelé jön, amely ág először legyinti
meg a kalapját, azt törje le s hozza haza nekem.
Elment az ember, a vásáron vett a két leánynak cifra ruhákat,
gyöngyöket, drágaságokat, aztán amint jött át az erdőn, a kalapját
meglegyintette diófának lombos ága, azt letörte, s hazahozta
Hamupipőkének. Bezzeg nevettek, csúfolódtak a leányok, de Hamupipőke nem
törődött velök, megköszönte a faágat, kivitte a temetőbe, ott az anyja
sirján elültette, könnyeivel öntözte s ím az ág megfogant, nőtt,
növekedett szemlátomást: még egy hét sem telt el belé, nagy erős fa
növekedett a gyenge ágból, nagy erős fának az ágai közt mindennap ott
repdesett egy fehér madárka s ez a fehér madárka mindent ledobott, a mit
csak a Hamupipőke szive kivánt.
Történt egyszer, hogy a király három napig tartó bált adott s arra
valahány szép leány volt az országban, mind meghívta, hogy a fia
válasszon közülök feleséget magának. Na, bezzeg örültek a
mostohatestvérek! Mindjárt beparancsolták Hamupipőkét, szépen
megfésültették a hajukat, fényesre mázoltatták vele a cipellőjüket, s
dicsekedtek nagy fennen, hogy őket a király bálba hívta. Hamupipőke
mindent elvégzett rendben, a mit parancsoltak, de ő neki is szegénynek
nagy kedve lett volna elmenni a bálba s kérte, olyan szépen kérte a
mostoháját, hogy vigye el őt is.
– Ugyan bizony, mit gondolsz, mondotta a mostoha – hiszen csupa piszok
vagy. Ruhád sincsen bálba való, cipőd sincsen táncra való, – mit akarsz?
De Hamupipőke csak kérte tovább az anyját, olyan szépen kérte!
– Jól van, mondta az asszony. Egy véka lencsét a hamuba öntöttem, ha azt
két órának a leforgásán kiszemeled, jöhetsz a bálba te is.
Kiment Hamupipőke nagy búsan a kertbe s szólította az ő kedves
galambjait:
/P Jertek, jertek, galambocskák, Szedjétek fel a magocskát.
Jertek, jertek, szemeljétek, Szebbje legyen a tiétek! P/
Abban a pillanatban beröppent a konyhára két fehér galamb, két fehér
galamb után egy sereg gerlice, aztán még egy sereg mindenféle madár,
aztán szedték, szemelgették, lencsemagot csipegették, mit begyükbe, mit
kosárba s még nem is volt egy órája, készen voltak, elrepűltek, ki a
kertbe, ki erdőbe.
De repűlt Hamupipőke is a lencsével, mutatta a mostohának nagy
örvendezéssel.
– Jó, jó, mondta a mostoha, de még sem jöhetsz, mert nincs ruhád bálba
való, nincs cipellőd táncra való.
Sírt Hamupipőke keservesen, hullott a könnye, mint a záporeső, de bizony
sírhatott, a mostoha most meg azt mondta:
– Ha két véka lencsét kiszemelsz a hamuból egy óra alatt, nem bánom,
jere te is.
[Illustration: Hamupipőke.]
Bizonyos volt abban adta gonosz lelke, hogy annak már nem lesz képese.
Azzal beleöntött a hamuba két véka lencsét, Hamupipőke pedig kiszaladt a
kertbe, szólította az ő kedves galambjait:
/P Jertek, jertek, galambocskák, Szedjétek fel a magocskát.
Jertek, jertek, szemeljétek, Szebbje legyen a tiétek! P/
Jött a két fehér galamb azonnal, beröppentek a konyhára s repűltek a két
fehér galamb után a gerlicék s mindenféle madarak, aztán szedték,
szemelgették, lencse magot csipegették, mit begyükbe, mit kosárba s még
nem is volt fél órája, készen voltak, elrepűltek, ki a kertbe, ki
erdőbe.
Repűlt Hamupipőke is a mostohához. Gondolta: no, most már őt is elviszik
a bálba.
– Hiába, hiába, mondta a mostohája, nincsen ruhád bálba való, nincs
cipellőd táncra való. Azzal bement a lányaihoz, azokat felcicomázta s