Grimm testvérek összegyüjtött meséi - 02

felfüggesztem kendteket.
Hát azoknak ugyan beszélhetett, nem hallottak azok egy szót sem, csak
feküdtek mozdulatlan s egyszerre csak lángba borult a ruhájuk. Hej,
megmérgelődött a fiú!
– Mit, hát hiába beszélek nektek?! Azt akarjátok, hogy én is elégjek
veletek? Olyan nincs!
Megfogta sorba s felvitte őket oda, a hol voltak, hadd lógjanak,
kalimpáljanak ott tovább. Aztán lefeküdt a tűz mellé s aludt mint a
bunda. Reggel jött az ember, már előre örült az ötven tallérnak, de
bezzeg lefittyent az ajaka.
– No, megtanultad a félelmet? – kérdezte.
– Nem én, honnan tanultam volna meg? Talán bizony ezektől az emberektől,
kik még a szájukat sem nyitották ki?
– No, mondta magában az ember, ilyet még nem láttam világéletemben.
Tovább ment a fiú s a mint ment, mendegélt mind csak azt sóhajtozta:
hej, csak megtanulnám a félelmet! Hej, csak megtanulnám! Éppen mögötte
jött egy fuvaros, hallja a sóhajtozását s kérdi:
– Ki vagy, te fiú?
– Azt nem tudom.
– Hová való vagy?
– Nem tudom.
– Ki az apád?
– Azt nem szabad megmondanom.
– Hát mit dunnyogsz te folyton magadban?
– Szeretném megtanulni a félelmet s nincs, aki megtanítson rá.
– Már hogyne! Jere csak velem, én majd megtanítlak.
A fiú mindjárt hozzászegődött, mentek tovább együtt s éjjelre egy
vendégfogadóban szállottak meg. Amint belépett a szobába, az volt az
első szava: hej, ha megtanulhatnám a félelmet! Hallja ezt a korcsmáros,
nagyot kacag s mondja:
– No, ha csak erre van kedved, itt majd megtanulod!
– Ugyan hallgass, mondta a korcsmárosné! Már sokan megjárták itt. Kár
volna ezekért a szép szemekért, ha reggel nem látnák a napot.
– De, – mondta a fiú – akármilyen nehéz legyen, én meg akarom tanulni a
félelmet. Ezért mentem világgá.
Nem hagyott addig békét a korcsmárosnak, míg ez el nem mondta, hogy nem
messze innét van egy elátkozott vár, hol megtanulhatja a félelmet, ha
három éjet ott tölt. Aztán elmondta azt is, hogy a király annak igérte a
leányát, aki három éjet el mer tölteni a várban. Van ott rengeteg kincs,
azt a gonosz szellemek őrzik s aki azoktól megszabadítja, egész életére
elvetheti a gondját, úgy meggazdagodik. Már sokan próbáltak szerencsét,
de még eddig mind otthagyták a fogukat.
Alig várhatta a fiú, hogy megvirradjon, ment a királyhoz s jelentette
magát:
– Felséges királyom, életem, halálom kezedbe ajánlom, ha megengeded,
három éjet ott lennék az elátkozott várban.
– Jól van, mondta a király, eredj. Háromféle dolgot választhatsz
szabadon s viheted magaddal.
Mondta a fiú:
– Köszönöm, felséges királyom, hát akkor csak adasson nekem tüzet, egy
esztergapadot, meg egy gyalupadot s bárdot hozzá.
Mind amit kivánt a fiú, a király nappal a várba vitette s mikor
esteledett, fölment a fiú a várba, az egyik szobában tüzet rakott, a
gyalupadot melléje tette, a másikra pedig ráült. Aztán elkezdett
sóhajtozni: hej, csak megtanulnám a félelmet! De itt ugyan nem lesz,
akitől! Éjfél felé a tűz leszakadt, megpiszkálta, a tűz lángot vetett s
abban a pillanatban valami nyávogást hall a szoba egyik sarkából: nyáu,
nyáu, nyiáu! Jaj de fázunk! Majd megfagyunk!
– Mit nyávogtok, bolondok! kiáltott a fiú. Ha fáztok, jertek ide, a tűz
mellett majd megmelegedtek.
No, ha hívta, hát jött is egyszeribe két nagy fekete macska, azaz, hogy
mit mondok: jöttek! Egy ugrással ott termettek, a tűz mellé telepedtek,
az egyik a fiúnak jobb, a másik a baloldala felől s aztán szörnyű
haragosan, rettentő vadul néztek reá. Mikor aztán fölmelegedtek,
kérdezték a fiút:
– Pajtás, nem akarsz velünk kártyázni?
– Mért ne? Hanem előbb mutassátok a körmötöket, hadd látom.
A macskák szó nélkül kinyujtották a lábukat s mutatták a körmüket.
– Ej, de hosszú körmötök van, mondta a fiú. Minek az? Várjatok csak,
hadd vágom le előbb.
Feleletet sem várt, nyakoncsípte a macskákat, föltette a gyalupadra,
odasrófolta a lábukat, aztán mit gondolt, mit nem, elég az, hogy azt
mondta: na, jól megnéztem a körmötöket, nem játszom én veletek kártyát –
agyoncsapta mind a kettőt s kidobta az ablakon. Megint leült a tűz
mellé, azaz hogy le akart ülni, mert egyszerre csak seregestűl tódultak
be a szobába a nagy fekete macskák s a még nagyobb fekete kutyák; a
macskák nyávogtak, a kutyák ugattak rettenetesen, csikorgatták a
fogukat, a szemük csak úgy hányta a szikrát. Annyian voltak, hogy a fiú
már nem tudta, merre húzódjék.
– Ej, ilyen-olyan adta, gondolta magában, elég volt már a tréfából, hadd
vetek véget ennek. Fogta a bárdját, közéjök csapott s a melyik idejében
félre nem ugrott, azt mind agyoncsapta s kidobta az ablakon. Aztán
megint felélesztette a tüzet s nagy nyugodtan tovább üldögélt,
melegedett mellette. Egyszerre csak laposokat kezdett pislantani,
szeretett volna lefeküdni s aludni. Néz erre, néz arra, vajjon van-e
ágy. Az ám, az egyik szegletben volt egy nagy ágy.
– No, ez éppen jó lesz, ebbe belefekszem, mormogta magában s lefeküdt.
De mikor éppen be akarta hunyni a szemét, megmozdult az ágy, elindult s
körüljárt az egész várban.
– Hát csak eredj, mondta az ágynak, ha nincs jobb dolgod.
Hiszen ment is az ágy, nem kellett annak bíztatás, úgy szaladt, mintha
hat ló lett volna elébe fogva, lépcsőkön fel, lépcsőkön le, aztán
egyszerre csak felborult.
– De már így nem alkudtunk, mondta a fiú. Nekivetette a vállát,
félrebillentette az ágyat, felkászolódott, visszament a tűz mellé, ott
feküdt le s reggelig aludt mint a bunda.
Jő reggel a király, látja, hogy ott fekszik a földön.
– Na, ezt bizonyosan megölték a kísértetek, mondja magában. Kár, igazán
kár ezért a szép fiúért.
De már erre megmozdult a fiú, fölnézett a királyra s mondta:
– Egyet se búsuljon, felséges királyom, kutya bajom sincsen!
Ámult, bámult a király, nem akart hinni sem a szemének, sem a fülének.
– Ugyan bizony, hogy tudtál életben maradni? kérdezte a fiut.
– Hát, felséges királyom, úgy maradtam, ahogy maradtam. Elég az, hogy
egy éjszaka eltelt, majd eltelik valahogy a másik kettő is.
Aztán ment a korcsmároshoz. De bezzeg hogy szeme-szája táltva maradt
ennek is.
– Na, mondta, nem gondoltam volna, hogy még életben lássalak. Hát
megtanultad-e, mi a félelem?
– Dehogy tanultam, dehogy tanultam, felelt a fiú szomorúan. Talán nem is
tanulom meg soha.
Este megint felment a várba, leült a tűz mellé s elkezdett sóhajtozni:
Hej, ha megtanulhatnám a félelmet! Éjfél felé egyszerre csak nagy
lármát, kiabálást hall, néz erre, néz arra, nem lát semmit s amint
erre-arra forgatja a fejét, hát csak leesik szörnyű nagy kiáltással
elébe egy félember.
– Hé! Hé! – kiáltott a fiú – még egy félember hibádzik innét – ez így
kevés.
Erre újra nagy lárma, sivalkodás, sikoltozás, ordítás kerekedett s
leesett elébe a másik félember is.
– Várj csak egy kicsit, szólt a fiú, elébb egy kicsit megpiszkálom a
tüzet.
A míg a tüzet piszkálta, fujta, azalatt a két félember összeragadt s
lett belőle egy szörnyű nagy ember s leült a fiú helyére.
– Hé, atyafi, hé! kiáltott a fiú, ez az én padom!
Hanem az a szörnyű nagy ember azt sem mondta: befellegzett, csak ült
tovább a padon. Na, megmérgelődött a fiú, megfogta az embert Isten
igazában s félre lökte, mintha ott sem lett volna. Alighogy félre lökte,
még több ember esett le a szobába, azok az emberek hoztak magukkal két
koponyát, egy sereg embercsontot s elkezdtek azokkal játszani.
A fiúnak is kedve kerekedett a játékra s kérdezte:
– Hé, halljátok-e? Játszhatok-e én is veletek?
– Igen, ha van pénzed.
– A pénz a legkevesebb, mondta a fiú, de a golyótok nem elég kerek.
Azzal fogta a halálfejeket s az esztergapadon jó kerekre esztergázta.
– Így la! Most már jobban fognak gurulni. Hát hadd kezdődjék a játék.
Játékba fogtak, csak úgy döngött a padló, hanem amint éjfélt ütött az
óra, minden eltünt, mintha a föld nyelte volna el. Mit volt, mit nem
tenni, lefeküdt s aludt reggelig, mint a bunda.
Jött a király jókor reggel, csudálkozott, de nagyon s kérdezte, hogy mit
csinált az éjen.
– Én bizony, felelt a fiú, egy kicsit kugliztam, egy pár fillért el is
vesztettem, de se baj, maradt még elég pénzem.
– S nem féltél?
– Dehogy féltem, dehogy féltem. Sohasem mulattam még ilyen jól. Hej,
csak megtanulnám, mi az a félelem!
Harmadik éjjel ismét leült a padjára s sóhajtozott: hej, ha
megtanulhatnám a félelmet! Éjfél felé lefeküdt s amint ott feküdt a tűz
mellett, bejött hat magas ember, akik egy koporsót hoztak magukkal.
Megszólalt a fiú: Na, ez bizonyosan az én bácsikám, aki pár nap előtt
halt meg. Jere, bátyám, jere! – intett feléje. Az emberek letették a
koporsót a földre, ő meg oda ment, felnyitotta a koporsó födelét: egy
halott ember feküdött abban. Lehajolt, megtapogatta az arcát, de az
nagyon hideg volt.
– Várj csak, mondá, majd megmelegítlek én.
Visszafordult a tűzhöz, a kezét megmelegítette s aztán úgy tapogatta meg
a halott arcát. De bizony az akkor is csak hideg volt. Akkor kiemelte a
koporsóból, a tűz mellé vitte, a karjai közt ringatta, hátha megmozdul a
vére. Mikor aztán látta, hogy ez nem használ, azt mondta: – Talán ha
együtt feküdnénk az ágyba, felmelegednék, – vitte az ágyba, belefektette
s maga is lefeküdt melléje.
Hát csakugyan egy kevés idő mulva melegedni kezdett a halott teste s
megmozdult.
– Na látod, bácsikám, hogy megmelegedtél! – örvendezett a fiú!
A halott azonban felkelt s nagyot kiáltott:
– No, most megfojtlak téged!
– Mit!? pattant fel a fiú, – ez a hála s köszönet? Mars vissza a
koporsóba!
Fölkapta, vitte, beledobta a koporsóba, rácsapta a födelet. Erre odajött
ismét a hat ember, a koporsót felemelték s elvitték. A fiú pedig nagyot
sóhajtott: hej, haj, ettől sem ijedtem meg! Sohasem tanulom meg a
félelmet!
Ekkor egy ember lépett be, aki nagyobb volt valamennyinél, szörnyű volt
ránézni is. Öreg, nagyon öreg ember volt már, s hosszú fehér szakálla a
földet verte.
– Na, te fickó, most megtanulhatod a félelmet, mert meg kell halnod.
– Csak lassan a testtel, szólt a fiú. Ott is ott leszek én, ha meg kell
halnom.
– Már viszlek is, szólt az öreg.
– Csak lassan, lassan, ne olyan sebesen; vagyok én olyan erős mint te,
még erősebb is.
– Mindjárt meglátjuk, mondta az öreg, – melyik az erősebb. Gyerünk,
birkózzunk.
Kimentek a vár udvarára, vár udvarán az ólomszérűre, ott az öreg
felkapta a fiút, s úgy levágta, hogy hónaljáig süppedt a földbe. Hopp!
abban a szempillantásban kiugrott a fiú, megragadta az öreget,
megkerengette a levegőben s úgy lecsapta, hogy éppen nyakig süppedt a
földbe. Hiába erőlködött, nem tudott kimászni.
[Illustration: Gyerünk, birkózzunk!]
– No, most kezemben az életed, mondotta a fiú!
– Ne ölj meg, könyörgött az öreg. Ha kiszabadítasz innét, egész életedre
gazdaggá teszlek.
A fiú megkegyelmezett az öregnek, ez pedig visszavezette a várba, le a
pincébe. Ott volt három hordó, tele mind a három arannyal.
Mondta az öreg:
– Ebből egy rész a szegényeké, egy a királyé, a harmadik rész a tied.
Ebben a pillanatban tizenkettőt ütött az óra, az öreg eltünt s a fiú
egyedül maradt a sötétben. Körültapogatódzott s nagy nehezen kijutott a
pincéből, fel a szobába s ott lefeküdt a tűz mellé.
Reggel jött a király s kérdezte:
– No, fiam, most már csak megtanultad, mi a félelem?
– Nem, felelt a fiú. Itt volt a halott bátyám, aztán itt volt egy hosszú
fehérszakállas ember, megmutatta a pincében a kincseket, de a félelmet
nem tanultam meg, arról nekem egyik sem beszélt.
– Ember vagy, fiam, mondta a király. A váramat felszabadítottad az átok
alól, tied a leányom s fele királyságom.
– Jó, jó, mondta a fiú, az nagyon szép, de még mindig nem tudom, mi a
félelem.
Eközben felhordták a pincéből a tenger aranyat s még az nap megtartották
a lakodalmat. Tetszett a fiúnak a királykisasszony, de azért mind csak
azt sóhajtozta: hej, csak megtanulhatnám, mi a félelem!
Na, e miatt nagyon bosszankodott a felesége. Szólt a szobalányának:
– Hallod-e, tennünk kell valamit, hogy az uram tanuljon meg félni.
– Majd segítek én ezen, mondotta a szobalány.
Estére hozott a patakból egy dézsa vizet s mikor javában aludt a kicsi
király, lehuzta róla a takarót s a vizet rá öntötte. Voltak a vízben
kicsi halacskák is s ezek a hideg testükkel mind ott ficánkoltak a
mellén.
Haj, felébredt a kicsi király, nagyot ordított, el kezdett reszketni,
mint a kocsonya s csak úgy dideregte nagy fogvacogással: Jaj, de
megijedtem! Jaj, de félek, édes feleségem! Jaj, jaj, most már tudom, mi
a félelem!
Itt a vége, fuss el véle.


A farkas és a kecskollók.
Volt egyszer egy öreg kecske s annak hét kicsi kecskollója. Szerette az
öreg kecske az ő fiait, hát hogyne szerette volna. Mindig velük volt,
egy pillanatra sem hagyta el, nehogy valami bajuk essék, egyszer azonban
elfogyott a füvecske, ettek volna s nem volt mit: az öreg kecskének ki
kellett menni a rétre fűért. De minekelőtte útnak indult volna,
ugyancsak a szívére kötötte a hét kecskollónak:
– Halljátok-e, én most elmegyek a rétre, de vigyázzatok, nehogy
beeresszétek a farkast, ha ide vetődik, mert bizony mondom, szőröstől,
bőröstől felfal. Gonosz egy állat az, mondotta tovább a vén kecske. Hogy
megcsaljon, más bőrt húz magára, de ti ne higyjetek neki: megismeritek
durva hangjáról s fekete lábáról, csak vigyázzatok jól.
Mondták a kecskollók:
– Egyet se aggódjék, lelkem jó anyám. Ide ugyan be nem teszi a lábát
farkas-barkas koma.
Elment a vén kecske, de még a faluból sem ért ki, jött a farkas-barkas,
kopogtatott az ól ajtaján:
– Nyissátok ki, édes fiaim, hazajöttem s hoztam nektek zöld füvecskét,
leveles ágacskát.
De a kecskollók megismerték a farkast durva, rekedtes hangjáról s
kiszóltak:
– Bizony nem nyitjuk ki az ajtót, mert te nem vagy a mi édes anyánk. A
mi anyánknak kedves hangja van, a tied pedig olyan durva, rekedtes.
Farkas vagy te, nem kecske!
– Lám, lám, morgolódott magában farkas-barkas, de okosak a kis
kecskollók. De csak várjatok, majd túljárok én a ti eszeteken. Elment a
boltba, vett egy nagy darab krétát, azt megette s egyszeribe
megfinomodott a hangja. Azzal visszament az ólhoz, ismét kopogtatott az
ajtón:
– Nyissátok ki, lelkem fiaim, hoztam nektek zöld füvecskét, leveles
ágacskát.
Hanem a farkas az ól ablakára találta tenni a talpát s a kecskollók
kiszóltak:
– Bizony nem nyitjuk ki az ajtót, mert a mi anyánknak nincs fekete lába,
mint neked. Farkas vagy te, nem kecske!
– Ej, ilyen-olyan adta, – morgolódott a farkas – megálljatok csak!
Hiszen mindjárt nem lesz fekete a lábam.
Elszaladt a pékhez s annak elpanaszolta, hogy a lábát megütötte,
mindanégyet, kösse be tésztával.
A pék megsajnálta farkas-barkast, bekötötte mind a négy lábát tésztával,
aztán farkas-barkas szaladt a molnárhoz s attól lisztet kért.
– Dehogy adok, mondotta a molnár, valami rosszban sántikálsz,
farkas-barkas koma.
– Bizony ha nem adsz, mindjárt felfallak, fenyegetődzött farkas koma.
A molnár megijedt farkas-barkas komától s behintette a lábát liszttel.
Most már harmadszor ment az ól ajtajára, kopogtatott s beszólt
édes-kedves, anyás hangon:
– Nyissátok ki, lelkem fiaim, hazajött a ti édes anyácskátok, hozott
nektek zöld füvecskét, leveleságacskát.
– Mutasd a lábadat – szóltak a kecskollók – hadd lám, te vagy-e a mi
édesanyánk.
A farkas feltette lábát az ablak fájára s a bolond kecskollók a fehér
láb láttára kinyitották az ajtót. Szentül hitték, hogy az édesanyjuk az,
senki más. Az ám, a farkas volt az! Hej, édes jó Istenem, de szörnyen
megijedtek. Ha lehet, a föld alá bujnak, de nem bujhattak a föld alá,
bujtak hát, a hová lehetett: asztal alá, ágy alá, kemence mögé, ruhás
almáriomba, tálasba, pohárszékbe, a hetedik a tulipános ládába. De
hiszen bujhattak, a gonosz farkas sorba elé tessékelte őket s egymásután
felfalta. Csak éppen a legkisebbet, a hetediket nem találta meg. Na,
elég volt neki hat is. Ugy jól lakott, hogy alig birt elcammogni. Ahogy
kiért a rétre, lefeküdt egy fa alá s ott elaludt.
Nem sokkal ezután hazajön a vén kecske, de majd elájult szörnyű
ijedtében. Az ajtó tárva-nyitva, bent a szobában minden felforgatva,
keresi, szólítja a fiait, egy hang sem felel rá, sír, rí, keservesen
jajgat, óbégat s nagy későre megszólal a legkisebb kecske: Itt vagyok,
éd’s anyám.
– Hol, lelkem gyermekem?
– A tulipántos ládában.
Nosza, felnyitja a láda fedelét, kikapja onnét a kis kecskollót, öleli,
csókolja s kérdi: hol a többi. Mondja a kis kecskolló, hogy mi történt.
Hogy itt járt a farkas-barkas s hamm! bekapta mind a hat testvérét.
De bezzeg nem volt otthon maradása a vén kecskének. Mondta a kicsi
fiának:
– Jere, fiam, jere. Egy életem, egy halálom, addig meg nem nyugszom, míg
azt a gyilkost meg nem találom!
Szaladtak a rétre, de hogy szaladtak! Mint a sebes szél, még annál is
sebesebben. Hát éppen arra a fára bukkantak, amelyiknek a tövében
aludott a farkas. Kidüllesztette a hasát s úgy horkolt, fujt, hogy
zúgtak belé a falevelek, hajladoztak, bólintgattak a fa ágai.
Megáll a vén kecske, nézi, nézi, vizsgálja erről is arról is a farkast s
hát látja, hogy valami mozog a felpüffedt hasában.
– Ó Istenem, édes jó Istenem! fohászkodott fel a vén kecske, úgy tetszik
nekem, hogy még élnek az én édes fiaim!
Uccu, nem sokáig gondolkozott, haza szaladt, s ollót, tűt s cérnát
hozott magával. Szép csendesen a farkas mellé guggolt, az ollóval
kihasította a belét s hát abban a pillanatban egy kecskolló kidugta a
fejét. Hasítja tovább, s im, egymásután mind a hat kecske kiugrik:
kutyabaja sem volt egyiknek sem, mert a falánk farkas-barkas csak úgy
lenyelte őket.
Na, volt öröm, de milyen öröm! A kecskollók ugráltak-bugráltak, nem
találták helyöket széles jókedvükben. Mikor aztán jól kitáncolták
magukat, mondta a vén kecske:
– Elég volt a táncból, most szaladjatok a patakra, hozzatok köveket,
töltsük meg a gyomrát farkas-barkasnak, míg alszik.
Szaladtak a kecskollók, hoztak egy csomó követ, azt bedugták
farkas-barkas hasába, a vén kecske meg szépen bevarrta a nyilást, de
olyan ügyesen, hogy meg sem mozdult farkas-barkas. Aztán, usdi neki,
vesd el magad, szaladtak haza!
Hát a farkassal mi lett? A farkassal bizony az lett, hogy mikor
felébredt, erősen megszomjazott s elindult a patakra, hogy igyék egyet.
Az ám, de a mint elindult, a kövek egymáshoz ütődtek, zörögtek-börögtek,
gurultak erre-arra a hasában. Megáll farkas-barkas, néz jobbra, balra,
ámul, bámul, nem tudta elgondolni, hogy mi zörög-börög a hasában. Mondta
magában, amint a patak felé vánszorgott:
/P Tyhű, valami de zörög, Ide-oda höngörög! Hat kecskollót
bekaptam, S kő zörög a hasamban! P/
No ez csoda! Az bizony! Alig tudott a patak partjára vánszorogni, neki
hasalt a víznek, de ahogy neki hasalt, a kövek egyet nagyot zördültek s
belehuzták farkas-barkast a patakba.
Azalatt pedig a kecskollók otthon táncoltak, ujjogtattak, majd ki rugták
az ól ódalát. Még ma is táncolnak, ha meg nem unták.


A tizenkét testvér.
Volt, hol nem volt, hetedhétországon is túl, volt egy király s egy
királyné, azoknak tizenkét gyermeke, mind a tizenkettő fiú.
Azt mondta egyszer a király:
– Ha a tizenharmadik gyermekünk leány lesz, akkor a tizenkét fiúnak meg
kell halni, hogy egyedűl az övé legyen az egész ország s minden
gazdaságunk.
A király mindjárt csináltatott is tizenkét koporsót, azokat megtöltette
gyaluforgáccsal, halotti párnát is tetetett mind a tizenkettőbe, aztán
egy külön szobába vitette, oda bezáratta, a kulcsot meg odaadta a
feleségének s megparancsolta, hogy erről a dologról senkinek se szóljon.
Ettől a naptól kezdve szomorúra vált a királyné élete, folyton sírdogált
magában. Észrevette ezt a legkisebb s legkedvesebb fia, a kicsi
Benjámin, s megkérdezte:
– Mért vagy oly szomorú, édes anyám?
– Azt én neked nem mondhatom meg, lelkem fiam, mondta a királyné.
De a kicsi királyfi nem hagyta békén, addig kérte s addig könyörgött,
hogy a királyné megfeledkezett ura parancsolatáról, elvezette Benjámint
abba a szomorú szobába, s megmutatta neki a tizenkét koporsót.
– Látod, édes fiam, ezt a tizenkét koporsót a te apád neked s a tizenegy
testvérednek csináltatta, mert ha leányom születik, nektek meg kell
halnotok s ebben temetnek el.
Sirt a királyné, mig ezt mondta, mint a záporeső, de a kicsi királyfi
nem ijedt meg, vigasztalta az édes anyját:
– Ne sírjon, édes anyám, elmegyünk világgá, semhogy meghaljunk.
Azt mondta a királyné:
– Jól van, édes fiam, jobb is, ha elmentek. De ne menjetek világgá, csak
menjetek ide az erdőbe. A legidősebb másszon fel egy fa tetejére, onnét
láthatja a palota tornyát. Ha fiam születik, fehér zászlót tűzetek ki a
toronyra s akkor jöhettek haza bátran; ha lányom születik, vörös zászlót
tűzetek ki, akkor fussatok, amerre a szemetek lát. Én minden éjjel
felkelek, imádkozom értetek: télen, hogy tüzet találjatok, ahol
megmelegedjék gyenge testetek, nyáron, hogy a szomjúságban meg ne
tikkadjatok.
Titokban találkozott a többi fiúval is, sorba ölelte, csókolta, s
keserves sírással útnak eresztette.
Sírtak a fiúk is, keserves könnyhullatások közt elmentek az erdőbe s ott
a legmagasabb fának a tövében letelepedtek. Itt aztán sorba őrt
állottak, hol ez, hol az mászott fel a fa tetejére, úgy lesték, hogy
milyen zászlót tűznek ki a toronyra: fehéret-e vagy vöröset. Már
tizenegyen nézték a fa tetejéről, mi ujság otthon, de még nem látszott a
tornyon semmiféle zászló. Most Benjáminra kerűlt a sor, fölmászott a
fára, nézett a palota felé s hát – Uram, Teremtőm, ne hagyj el! – vörös
zászló lobogott a palota tornyán!
Leszáll Benjámin a fáról, mondja a szomorú hírt. Hej, Istenem, lett erre
nagy búbánat s szomorúság! De nemcsak búsúltak, hanem haragudtak is.
Mit, hogy nekik egy leányka miatt kell meghalniok! Ez már mégsem
igazság! Megesküdtek szörnyű haragjukban, hogy valahol csak leányt
találnak, megölik.
Azzal elindúltak, mentek mind beljebb, beljebb az erdőbe, egyszerre
aztán egy házikóra bukkantak, mely üres volt: egy lélek sem lakott
benne. Itt ebben a házikóban mindjárt szállást vertek, a kicsi Benjámint
megtették házőrzőnek, ők pedig mentek, hogy az erdőben valami ennivalót
keressenek. Lőttek nyulat, őzet, mindenféle madarat, a kicsi Benjámin
tüzet rakott, sütött, főzött: úgy éltek, mint hal a vízben. Úgy telt az
idő, mintha csak repűlt volna, esztendő esztendő után, már tíz esztendőt
éltek így s annyi volt nekik, mint tíz nap.
Ez alatt a kicsi királykisasszony is nőtt, növekedett. Szép volt, kedves
volt, jószivű gyermek volt, a homlokán arany csillag ragyogott: bizony
mondom, olyan szép volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá nem. Egyszer
azonba’, mikor nagy mosás volt, a tenger sok fehérnemü közt
megpillantott tizenkét fiuingecskét s ezen nagyon elcsudálkozott.
Kérdezte az anyját:
– Édes anyám, kié ezek az ingecskék Az édes apámé nem lehet, mert neki
nincs ilyen kicsi inge.
Felelt a királyné nagy búsan:
– Azok, édes lányom, a te tizenkét testvéredé.
– Hát hol vannak ők? Sohasem hallottam róluk.
– A jó Isten tudja, hol vannak. Világgá mentek szegények.
Megfogta a leányka kezét, elvezette abba a szomorú szobába, ott
megmutatta neki a tizenkét koporsót.
– Látod, édes lányom, ez a tizenkét koporsó nekik volt szánva, de ők
világgá mentek, mielőtt te megszülettél.
S elmondott neki mindent, úgy a mint történt, keserves sírással.
– Ne sírj, édes anyám, mondta a kicsi királykisasszony, elmegyek én
utánuk s megkeresem őket, ha addig élek is!
Vette a tizenkét inget s ment egyenesen az erdőbe. Ment, mendegélt egész
nap s estére ahhoz a házikóhoz ért, ahol a testvérei laktak. Bement a
házikóba, s hát ott egy kis fiú üldögélt magában. A kicsi Benjámin volt
ez, kinek szeme-szája tátva maradt, mikor meglátta a szép kicsi
királykisasszonyt.
– Ki vagy te, mi vagy te, mi jóba jársz itt? – kérdezte Benjámin a
királykisasszonyt.
Felelt a kicsi királykisasszony:
– A király lánya vagyok, tizenkét testvéremet keresem s addig meg sem
nyugszom, míg őket meg nem találom.
Megmutatta a tizenkét ingecskét, mondotta, hogy ez az ő testvéreié volt
s erről Benjámin mindjárt tudta, hogy a kicsi királykisasszony az ő
testvére.
– Bizony, ha te a király lánya vagy, én meg a tizenkettedik fia vagyok.
Az én nevem Benjámin.
Hej, Istenem, sírtak mind a ketten a nagy örömtől, egymás nyakába
borúltak, ölelték, csókolták egymást! Hanem mikor jól kisírták,
örvendezték magukat, a kicsi Benjámin elszomorodott.
– Hát te mért szomorodtál el egyszerre? – kérdezte a huga.
– Óh, Istenem, nem is merem mondani. Most jut eszembe, hogy mikor
világgá mentünk, megfogadtuk, hogy valahány leány utunkba akad,
megöljük, mivelhogy egy leányka miatt kellett világgá mennünk.
Mondta a kicsi királykisasszony:
– A miatt egyet se búsulj. Örömmel meghalok, ha azzal tizenkét
testvéremnek javára lehetek.
– Nem, nem, neked nem szabad meghalnod.
Bújj a kemence mögé s ha hazajönnek, én majd beszélek a testvéreimmel.
E közben este lett, a fiuk hazajöttek, asztalhoz ültek s vacsora közben
kérdezték Benjámintól, hogy mi ujság.
– Ti semmit sem tudtok? – kérdezte Benjámin.
– Nem, mi semmit sem tudunk, felelték a fiúk.
– No, lám, én itthon voltam, mégis többet tudok, mint ti.
– Hát beszéld el, biztatták a többiek.
– Igérjétek meg, hogy az első leányt, kivel találkoztok, nem ölitek meg,
akkor elbeszélem.
[Illustration: A tizenkét testvér.]
– Jó, jó, megigérjük, csak beszélj.
– Nos hát itt van a mi hugunk!
Abban a pillanatban a kemencze mögül előlépett a kicsi királykisasszony.
Hej, volt öröm! Ölelték, csókolták, majd hogy fel nem falták a kicsi
királykisasszonyt, a kinek a homlokán úgy ragyogott a csillag, hogy a
házikó megvilágosodott belé.
A kicsi királykisasszony ott maradt a testvéreivel s míg a nagyobbak
vadászni jártak, ő Benjáminnal sütött, főzött, mosott, ő vetett ágyat a
testvéreinek, éltek vígan, megelégedetten.
Így telt, mult az idő, nap nap után, hét hét után. Egyszer a kicsi
királykisasszony kiment a virágos kertbe (mert az is volt a házikó
mellett!) ottan leszakított tizenkét fehér liliomot, gondolta, mikor a
testvérei haza jönnek, mindeniknek a tányérja mellé tesz egy-egy
liliomot. Kedveskedni akart ezzel, de hajh, mily szomorú vége lett a
kedveskedésnek! Abban a pillanatban, hogy a tizenkét liliomot
leszakította, mind a tizenkét testvére hollóvá változott, az erdőn
átrepűltek nagy szárnycsattogtatással s ugyanakkor eltűnt a házikó is,
el a kis kert is. Egyes-egyedűl maradt a kicsi királykisasszony az
erdőben s amint így állott magában, egyszerre csak látja, hogy egy öreg
asszony áll mellette.
– No te leányka, szólította meg az öreg asszony – mért szakasztottad le
a tizenkét liliomot? Tudod-e, hogy az a tizenkét liliom a te tizenkét
testvéred volt s hogy azok most örökre hollóvá változtak?
– Óh, Istenem, Istenem, sírt a királykisasszony, hát azt én honnan
tudtam volna? Most már mit csináljak? Meglehet-e szabadítani őket?
– Hm, mondta az öreg asszony, annak csak egy módja van, de az olyan
nehéz, hogy arra ugyan hiába ne is vállalkozzál. Hét álló esztendeig
némának kell lenned, sem beszélned, sem nevetned nem szabad, s ha csak
egyetlen egy szót is szólasz s ha csak egy óra is hiányzik a hét
esztendőből, hiába való volt minden tűrésed: a testvéreidet egyetlenegy
szóval megölöd.
Mondta a királykisasszony magában:
– Na, azt az egyet bizonyosan tudom, hogy megszabadítom a testvéreimet.
Azzal elindúlt, ment, mendegélt, aztán felmászott egy odvas fának a
tetejére, ott leült, elkezdett fonni, s sem nem beszélt, sem nem
nevetett.
Történt ezután, hogy egy király vadászat közben ebbe az erdőbe kerűlt. A
király kutyája az odvas fa mellé vetődött, meglátta a fa tetején a