Grimm testvérek összegyüjtött meséi - 01

GRIMM TESTVÉREK ÖSSZEGYÜJTÖTT MESÉI
MAGYARBA ÁTÜLTETTE
BENEDEK ELEK
KÉPEKKEL ÉS NYOLC SZINES MELLÉKLETTEL
BUDAPEST
LAMPEL R. Kk. (WODIANER F. ÉS FIAI) R. T.
KÖNYVKIADÓVÁLLALATA
Ezen kötet a Grimm Testvérek
meséi és Grimm Testvérek válogatott meséi
czimü _könyveket_ tartalmazza.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.


Tartalom.
A békakirályfi 3
Szűz Mária leánya 11
A félelemkereső 20
A farkas és a kecskollók 37
A tizenkét testvér 43
Kakaska és tyukocska 53
Boriska és Gyurika 58
A törpék 68
Pila 77
Jancsika és Juliska 82
Hamupipőke 94
A hét holló 105
Piros sapkácska 110
A muzsikusok 115
Az okos Kati 121
Hüvelyk Matyi 127
Babszem Jankó vándorlása 137
Csipkerózsa 143
Hófehérke 148
A hű szolga 163
A kevély királykisasszony 177
Madárka és Rózsika 185
Az aranyfonál 190
A veréb 196
A libapásztor királykisasszony 202
A szerencsés János 210
Az okos leány 218
Mindentudó doktor 224
A félkegyelmű asszony 228
A szegény és a gazdag ember 237
A molnárinas és a macska 244
A madarak királya 249
Az okos emberek 254
A jókedvű János 260
A rest királyfik 266
A két testvér 268
Az okos szabócska 285
A tyúkocska halála 291
Hófehérke és Rózsapiroska 294
A fehér és a fekete menyasszony 304
A hét sváb 311
A négy testvér 316
A serény meg a lusta leány 322
A halász és a felesége 328
A csillagtallérok 337
Egyszemű, Kétszemű, Háromszemű 340


A békakirályfi.
Itt sem volt, ott sem volt, de valahol mégis volt, volt egyszer egy
király s ennek három leánya. Szép volt mind a három, de különösen a
legkisebb. Ez olyan szép volt, olyan gyönyörű volt, hogy a napra
lehetett nézni, de rá nem.
Volt a király palotájához közel egy rengeteg erdő, rengeteg erdő közepén
öreg zádogfának árnyékában egy kút. A kicsi királykisasszony, ha meleg
idők jártak, mindennap kisétált az erdőbe, leült a kút mellé. Itt ült,
üldögélt sokáig s ha elúnta magát, elővette arany golyóját, azzal
labdázott. Ez volt az ő legkedvesebb játéka.
Hanem egyszer mi történt? Az történt, hogy a golyó nem esett a kicsi
királykisasszony kezébe, hanem esett a földre, onnét pedig belegurult a
kútba. Belegurult s abban a pillanatban el is tűnt. Hiába nézte,
vizsgálta a kicsi királykisasszony: mély volt a kút, nem látott a
fenekére, – volt golyó, nincs golyó! Hej, sírt a kicsi királykisasszony,
nagy búnak eredt szegény feje. Egyszerre csak hallja, hogy valaki beszél
hozzá:
[Illustration: A békakirályfi.]
– Mi bajod, királykisasszony, mért sírsz olyan keservesen?
Körülnézett, de nem látott eleven lelket. Az ám, nem ember szólt hozzá,
hanem egy nagy csunya béka a kútból.
– Hát te szóltál hozzám, mondotta a királykisasszony csudálkozva. –
Azért sírok, mert arany golyóm a kútba esett.
– Egyet se búsúlj, – mondotta a béka. – Visszaveszem én a te arany
golyódat. De mit adsz nekem, ha felhozom a kút fenekéről?
– Amit csak kivánsz, édes békám. Ruháimat, gyöngyeimet, drágaköveimet,
de még aranykoronámat is.
Mondotta a béka: Nem kellenek nekem a te ruháid, gyöngyeid, drága
köveid, szép királykisasszony. Az arany koronád sem kell. Hanem ha
megigéred, hogy jó barátom, játszótársam leszel; ha megigéred, hogy
asztalkádnál melletted ülhetek, a te arany tányérkádból ehetem, a te
poharacskádból ihatom, a te ágyacskádban hálhatok, felhozom neked az
arany golyót.
– Mindent megigérek, mondotta a kicsi királykisasszony, csak hozd fel az
én kedves arany golyómat! De magában egyebet gondolt. Azt gondolta: csak
brekegj, béka, brekegj, itt maradsz te a kútban s bizony nem ülsz te az
én asztalom mellé. No bezzeg!
Több sem kellett a békának, csak a kicsi királykisasszony igéretét
hallja, hopp, leszállott a tó fenekére, egy szempillantás mulva ujra
felbukott a viz színére, hozta szájában az arany golyót s szépen
átnyujtotta a kicsi király kisasszonynak. Hej, örült a kicsi király
kisasszony! Ugrált, táncolt örömében s futva indult hazafelé az ő kedves
játékával.
– Várj csak, várj, kiáltott a béka, vigy magaddal, én nem tudok úgy
szaladni, mint te! De hiszen brekeghetett, ahogy a torkán kifért, a
királykisasszony rá sem hallgatott, futva futott haza s úgy elfeledte a
békát, mintha nem is lett volna. A béka pedig mit tehetett? Nagy búsan
leszállott a tó fenekére.
Hát hiszen jó, jó, de mégsem úgy történt, mint a hogy a kicsi
királykisasszony magában elgondolta. Másnap délben, mikor éppen ebédnél
ültek mind, a király, a királyné, a királykisasszonyok s az udvarbéliek,
hallják, hogy odakint a márvány garádicson pliccs, placcs, ugrál fölfelé
valami, aztán egyszerre csak az ajtó mellé lepcsen, kopogtat s beszól:
– Nyisd ki az ajtót, kicsi királykisasszony!
Szalad a kicsi királykisasszony az ajtóhoz, nyitja, kikukkint a nyiláson
s hát a béka ül ott, az ajtó előtt. Hirtelen becsapta az ajtót,
visszaült az asztalhoz, de bezzeg nem izlett az ebéd, s csakúgy dobogott
a szíve az ijedtségtől. Látta ezt a király s kérdezte:
– Mi bajod, kis lányom? Mitől ijedtél meg? Talán bizony valami óriás áll
az ajtó előtt s elakart vinni téged?
– Nem, nem, felelt a királykisasszony, nem óriás, hanem egy csunya béka,
az áll az ajtó előtt.
– Mit akar tőled az a béka?
– Jaj, lelkem édes jó apám, mikor tegnap az erdőben játszottam,
aranygolyóm a kútba esett. Keservesen sírtam s ekkor egy béka felhozta a
golyót a kút fenekéről. S merthogy nagyon kivánta, megigértem neki, hogy
játszótársa leszek, de ki gondolta volna, hogy ez a csunya béka ide
jöjjön? S lám, most itt van s be akar jőni hozzám.
E közben másodszor is kopogtatott a béka s bekiáltott:
– Nyiss ajtót, nyiss ajtót, szép királykisasszony! Talán bizony
elfeledted, mit igértél tegnap nékem? Nyiss ajtót azonnal!
Mondta a király:
– Bizony, édes lányom, a mit igértél, meg is kell tartanod. Hát csak
eredj és nyiss ajtót.
Mit volt mit nem tenni, fölkelt az asztal mellől a kicsi
királykisasszony, az ajtót kinyitotta, a béka meg, hopp, hopp, pliccs,
placcs, végig ugrált a szobán, éppen a kicsi királykisasszony széke
mellé.
– Végy föl magadhoz, szólt a királykisasszonynak.
A kicsi királykisasszony huzódozott, vonakodott, de a király rászólt
haragosan:
– Vedd föl!
Fölvette hát a békát, az meg a székről egyenesen az asztalra ugrott s
mondta:
– Na most told közelebb hozzám a tányért, hogy együtt együnk.
Odatolta kénytelen-kelletlen, de majd kirázta a hideg, úgy félt. A béka
jóizüen falatozni kezdett, de bezzeg a kicsi királykisasszonynak elment
az étvágya. Mikor aztán a béka jól lakott, azt mondta:
– Most már eleget ettem, fáradt vagyok, álmos vagyok, vigy a szobádba,
fektess selyem ágyadba s feküdj le te is, aludjunk.
De most már „eltört a cserép“. Sírt a kicsi királykisasszony, sírásától
zengett a palota. Hogy ő a mellé a hideg, utálatos béka mellé feküdjék!
Inkább meghal!
– De így meg úgy! – förmedt rá a király – ha jól esett a segítsége,
essék jól a fekvés is mellette. Indulj!
Tetszett, nem tetszett, meg kellett fogni a béka hideg testét s vitte a
szobájába. Az ám vitte, de a szobában ledobta egy sarokba s egyedül
feküdt a puha selyem ágyba.
– Nem addig a’! szólt a béka. Fáradt vagyok, álmos vagyok, s éppen olyan
jól akarok aludni, mint te. Végy föl az ágyadba, különben megmondom az
édes apádnak.
A kicsi királykisasszony leszállott az ágyból nagy boszusan, felkapta a
békát, s a falhoz dobta.
– Nesze, aludjál, csunya, utálatos béka!
Hanem ebben a pillanatban mi történt? Hej, nagy csuda történt.
Hallgassatok csak ide. A csunya békából királyfi lett, de olyan szép
királyfi, hogy a királykisasszonynak szeme-szája elállt a
csodálkozástól.
– Ki vagy te, mi vagy te? – kérdezte a királykisasszony, mikor egy
kicsit magához tért a nagy csudálkozásból.
Most a királyfi szép sorjában elmondta, hogy őt egy vén boszorkány
békává varázsolta, merthogy annak a boszorkánynak a leányát nem akarta
feleségül venni. Egyedül csak a kicsi királykisasszony szabadíthatta ki
a kútból, más nem, különben béka maradt volna teljes világ életében.
– Jössz-e velem az én országomba? – kérdezte a királyfi.
– Elmegyek én veled a világ végire is, felelt a kicsi királykisasszony.
Másnap reggel kinéznek az ablakon s hát egy aranyos hintó áll az ablak
alatt; a hintó előtt nyolc hófehér paripa, a bakon pedig János ült, a
királyfi hű szolgája. Ez a szolga olyan erősen szerette a királyfit,
hogy mikor a királyfi békává változott, nagy bújában, bánatjában majd
meghalt s hogy a szíve megne szakadjon, három vasabronccsal körülfogatta
a szíve tájékát.
Na, bezzeg most volt öröm! A királyfi meg a kicsi királykisasszony
beültek a hintóba, János felült a bakra, közéjük csördített a paripáknak
s vágtatott a hintó szélnél sebesebben, de még a gondolatnál is
sebesebben.
Már jómesszire voltak a várostól, egyszer csak a királyfi hallja, hogy
valami nagyot pattan.
– Hé, János, kiáltott előre a királyfi, valami elpattant a hintón!
Hátra szólt János:
– Nem a hintó, felséges királyfi, hanem a szívem tájékán pattant el egy
vasabroncs. A mikor te béka lettél, akkor rakattam rá három
vasabroncsot, hogy a szívem meg ne szakadjon. Abból pattant el most egy.
Tovább vágtatott a hintó s egyszerre csak megint nagy pattanást hallott
a királyfi.
– Hé, János, bizony mondom, a hintóban baj esett.
– Semmi baj sem esett, felséges királyfi, – a második abroncs pattant le
a szívem tájékáról.
Vágtatott a hintó tovább, s mikor éppen a királyfi palotája elé értek,
akkorát pattant az abroncs, hogy a paripák megriadtak tőle.
– Hé, János, nem törött le a hintó?
– Nem törött le, felséges királyfi, csak a harmadik abroncs pattant le a
szívem tájékáról!
Abban a szempillantásban begördült a hintó a palota udvarára. Ott a
királyfi szép gyengén leemelte a kicsi királykisasszonyt, felvezette a
palotába, aranyszékbe ültette, aztán papot hivattak, megesküdtek, s
csaptak hét országra szóló lakodalmat.
Még ma is élnek, ha meg nem haltak.


Szűz Mária leánya.
Volt egyszer egy szegény favágó. Ennek a favágónak felesége s egy
háromesztendős kicsi leánya. Olyan szegény volt ez a favágó, mint a
templom egere, majd megölte a gond s a bánat, hogy mit adjon enni a
kicsi leányának. Egyszer kiment az erdőre nagy búsan, hogy fát vágjon s
hát amint dolgozik, feléje jön egy gyönyörüséges szép asszony, a kinek
ragyogó csillagkorona volt a fején. Köszönt a szép asszony a favágónak,
az fogadja illendően s még megis kérdi, hogy ki s mi, mi járatba’ van.
Felelt a szép asszony:
– Én Szűz Mária vagyok, a kicsi Jézus édes anyja; hallottam, nagy
szegénységben éltek s azért jöttem, hogy add nekem a leánykádat,
elviszem magammal s anyja helyett anyja leszek neki.
Hej, örült a szegény ember! De jó dolga lesz az ő leányának! Nem éhezik,
nem sanyarog többet. Szaladt a leánykáért, vitte Szűz Máriához s egy
szempillantás mulva már eltűntek a szeme elől: Szűz Mária felszállott a
gyermekkel a fényes mennyországba.
De bezzeg jó dolga volt a gyermeknek Szűz Máriánál. Kalácsot, tejet
kapott, s minden jót, aranyból, ezüstből volt a ruhája s az angyalkák
játszadoztak vele.
Telt, múlt az idő, csakúgy repűlt – hogyne repűlt volna! – s mikor a
leányka tizennégy esztendős lett, megszólítja Szűz Mária s azt mondja
neki:
– Hallod-e, kis leányom, én most nagy útra megyek. Nesze, itt van
tizenhárom kulcs, reád bízom ezeket. Tizenkét ajtót kinyithatsz, de a
tizenharmadikat nem szabad kinyitanod. Vigyázz, ki ne nyisd azt, mert ha
kinyitod, bizony mondom, szerencsétlenűl jársz.
Elment Szűz Mária, otthon maradt a kis leány s még az nap kinyitotta az
első szoba ajtaját, aztán mindennap kinyitott egyet, míg éppen a
tizenharmadikhoz ért. Hej, édes Istenem, de szépek voltak ezek a szobák!
Csakúgy ragyogtak, tündököltek. Mind a tizenkét szobában egy-egy apostol
ült s nagy fényesség ragyogott a fejük körűl. Az angyalkák mindig vele
voltak, mind a tizenkét szobába elkísérték s azok is úgy örültek! Bezzeg
hogy szeretett volna bemenni a tizenharmadik szobába is. Ha be nem
menni, legalább bepillantani. Mondotta is az angyalkáknak:
– Szűz Mária megtiltotta, hogy kinyissam ezt a szobát. Nem is megyek be,
de egy kicsit kinyitom az ajtót s legalább a nyíláson bepillantok.
– Ne, azt ne tedd, mondották az angyalkák, ha Szűz Mária megtiltotta.
Bünt követsz el azzal, ha megszeged a tilalmát.
De a kis leánynak nem volt nyugodalma, úgy égette a nagy kiváncsiság,
hogy vajjon mi lehet abban a tilalmas szobában. Csak azt várta, hogy
eltávozzanak az angyalkák.
– Most már egyedűl vagyok, – gondolta magában, – senki sem tudja meg,
hogy mit csinálok.
Bedugta a kulcsot a zárba, fordított egyet rajta s abban a
szempillantásban az ajtó felpattant. Haj, édes Istenem, majd megvakult a
szertelen ragyogástól! Ott ült a szoba közepén a Szentháromság, tűzben,
szemkápráztató fényben, ragyogásban; nézte, nézte nagy álmélkodással,
aztán közelebb, közelebb lépett hozzá, egy kicsit megérintette ujjával a
fényességet, hogy vajjon éget-e s im, az ujja egyszeribe
megaranyosodott. Jaj de megijedt a leányka! Kiszaladt a szobából,
becsapta maga után az ajtót s hátra sem mert nézni, úgy reszketett a
félelemtől. Mi lesz most vele? Mindenképpen próbálta ujjáról lemosni az
aranyat, de hiába, nem ment le az. Most már hiába tagadja, Szűz Mária
tudni fogja, hogy bent járt a tizenharmadik szobában.
Kevéssel ezután csakugyan haza is jött Szűz Mária. Mindjárt szólitotta a
leánykát s elvette tőle a kulcsokat. Amint a kulcsokat átvette, erősen a
leányka szemébe nézett s kérdezte tőle:
– Nem nyitottad ki a tizenharmadik szoba ajtaját?
– Nem, felelt a leányka.
De a szive dobogott erősen, s az arca lángba borúlt.
– Csakugyan nem nyitottad ki? – kérdezte ismét Szűz Mária.
– Nem, felelte a leányka másodszor is.
Akkor Szűz Mária ránézett a leányka aranyos ujjára s megkérdezte
harmadszor is:
– Nem nyitottad ki?
– Nem, mondta a leányka harmadszor is.
– Na jó, mondotta Szűz Mária. Te nem engedelmeskedtél nekem, de még
hazudtál is, nincs helyed többé a mennyországban.
Merőn ránézett a leánykára s ez abban a pillanatban mély álomba merűlt.
Akkor szép csendesen leeresztette a földre s letette egy rengeteg erdő
közepére. Mikor fölébredt a leányka, szólni, kiabálni akart, de egy szó
nem sok, egy hang sem sok, annyi sem jött az ajakára. Felugrott a
földről, futni akart, de semerre sem mehetett: mindenfelé sűrű tövises
fák s bokrok állották útját. Búsult a szegény leányka, majd megszakadt a
szive nagy bánatában, de hiába, nem mehetett tovább. Szerencséjére,
talált egy vén odvas fát, annak az odvába bebújt: ez lett az ő lakása a
ragyogó fényes menyország után! Szél elől, eső elől ide huzódott, itt
hált éjjelenként. Hej, szomorú egy élet volt ez s keservesen sirt, ha
elgondolta, hogy de jó dolga volt a menyországban, de szép volt ott
minden s milyen jól telt ott az idő az angyalkákkal! Nemhogy kalács, de
száraz kenyér sem volt itt. Gyökereken rágódott s ugyancsak örült, ha
epret, málnát kapott. Mikor pedig őszre járt az idő, összegyüjtötte a
száraz leveleket, abból csinált ágyat magának télre, hogy meg ne fagyjon
s összeszedegette, ami mogyorót talált: ez volt az ő téli elesége. A
ruhája is mind leszakadozott, lerongyolódott s tavasszal hosszú selyem
hajával takarta be gyenge testét. Igy telt, múlt az idő, esztendő
esztendő után, szörnyü nyomorúságban, örökös sanyarkodásban.
Bizony szánta-bánta bűnét a leányka, imádkozott éjjel-nappal, hogy Isten
bocsássa meg az ő bűnét s im, csakugyan Isten megelégelte sok s nagy
szenvedéseit. Egy tavasszal véletlenül arra vetődött a királyfi. Ott
vadászott a rengetegben, üzőbe vett egy őzet s már éppen célba vette,
mikor a sűrűségben úgy eltűnt, mintha föld nyelte volna el. De a
királyfi nem volt amolyan tedd el s elé s vedd legény, neki vágott a
sűrűségnek, kardjával utat nyesett a sűrűségben s éppen az odvas fa
előtt bukkant ki a sürűségből. Ott már mehetett volna tovább bátran, de
halljatok csodát, úgy megállott, mintha földbe gyökeredzett volna a
lába. Az ám, ott ült a leányka a fa alatt. Arany-haja sarkig betakarta.
Olyan szép volt, olyan gyönyörü volt, hogy a napra lehetett nézni, de rá
nem. Na, nagy nehezen megjött a szava a királyfinak s kérdi a leánykát:
– Ki vagy te, mi vagy te, gyönyörü szép leányzó? Hogy kerültél ide,
rengeteg erdőbe?
A leányka azonban csak nézte a királyfit, de nem felelt, mert nem tudott
szólani.
– Eljössz velem az én palotámba? – kérdezte a királyfi.
A leányka most sem felelt, csak intett a fejével.
Most a királyfi szép gyengén a karjára vette, a lovához vitte, fölült a
lóra s magához emelte a nyeregbe. Aztán haza mentek a palotába,
csináltatott neki arany ruhákat, s egy hét, kettő alig hogy eltelék,
feleségül vette.
Aztán telt, múlt az idő, eltelt egy esztendő s im a néma királynénak
olyan szép aranyhajú gyermeke született, hogy a kicsi király nem találta
helyét nagy boldogságában. Az ám, nem sokáig tartott a nagy boldogság.
Még az éjjel eljött Szűz Mária a kicsi királynéhoz s azt mondta neki:
– Ha megvallod, hogy jártál a tizenharmadik szobába, visszaadom a
hangodat, ujra beszélhetsz; de ha tovább is tagadod, magammal viszem a
gyermekedet.
A királyné megszólalt, de azt mondta:
– Nem, én nem nyitottam ki azt az ajtót.
– Hát akkor csak maradj néma ezután is, mondotta Szűz Mária s elvitte a
gyermeket.
Hej, lett reggel a palotában nagy felfordúlás! Keresték a gyermeket
minden felé, tűvé tették az egész palotát, de bizony nem találták. Erre
aztán elkezdettek suttogni az udvarbéliek, hogy a királyné emberevő,
bizonyosan megette a saját gyermekét. A királyné jól hallotta ezt, de
nem szólhatott. Hallotta a kicsi király is, de ő nem hitte el ezt a
hitvány beszédet. Fájt a szive a szép aranyhaju fiúért, de nem bántotta
a feleségét, mivelhogy erősen szerette.
Na, eltelt ismét egy esztendő s a királynénak megint született egy
aranyhajú fia. Még szebb volt az elsőnél és bezzeg örült a király. De
csak másnap reggelig tartott az öröme, mert éjjel leszállott Szűz Mária
a mennyországból s mondta a kicsi királynénak:
– Valld meg, hogy kinyitottad az ajtót s visszaadom szavadat is, a
gyermekedet is; máskülönben ezt is magammal viszem.
– Nem, nem nyitottam ki, mondta most is a királyné.
Szűz Mária nem szólt többet, csak karjába vette a gyermeket s elszállott
vele. De volt a hogy volt először, most már éktelenűl lármáztak az
udvarbeliek s hangosan vádolták a királynét, hogy megette a gyermekét.
Követelték a királytól, hogy hivassa össze a tanácsosait s azok
mondjanak itéletet a királyné felett. De a király nem hallgatott rájuk,
megparancsolta, hogy többet szó se essék erről a dologról.
Harmadik esztendőben leánykája született a királynénak s Szűz Mária
leszállott hozzá harmadszor is. Most csak annyit mondott neki:
– Jere velem!
Megfogta a királyné kezét, felvitte a mennyországba s ott megmutatta
neki a fiait.
Éppen játszottak a fiúk s a királyné hozzájuk akart szaladni, hogy ölbe
kapja, össze-visszacsókolja őket, de Szűz Mária nem engedte.
– Elébb valld meg, hogy kinyitottad az ajtót. Akkor aztán magaddal
viheted a fiaidat.
– Nem, nem nyitottam ki, mondta a királyné harmadszor is.
Szűz Mária leszállott a földre a királynéval és a kicsi leánykáját
magával vitte a mennyországba.
De most már csakugyan csordultig telt a pohár. A király nem birt az
udvarbéliekkel, össze kellett hivatni a tanácsosait, hogy mondjanak
itéletet a királyné felett. A tanácsosok, merthogy a királyné semmit sem
felelt a kérdésükre, – felelt volna szegény, ha tudott volna! – halálra
itélték, még pedig tűzhalálra. Kimondták az itéletet, hogy máglyára
kötik s úgy égetik meg. Össze is hordották a fát, megrakták a máglyát, a
királynét megkötözték, a máglyának alája gyújtottak, a láng már körül
szaladt, lobogott s most már ellágyúlt a királyné szive is. Szánta-bánta
bűnét s oktalan makacsságát.
– Még is megkellene vallani bűnömet a halálom előtt, gondolta magában.
Ebben a pillanatban megjött a szava s hangosan kiáltotta:
– Mária, Mária, bűnös vagyok!
Mostan pedig – halljatok csudát! Megnyíltak az égnek csatornái, esni
kezdett az eső, kialudtak a máglya lobogó lángjai s mennyei fény áradott
a máglya fölé. Mennyei fényben, ragyogásban ereszkedett lefelé Szűz
Mária, oldalán a két kicsi királyfi, karján a csecsemő. S leszállván a
földre, mondá Mária:
– A bűnét megbánónak megbocsátok, ime, gyermekeid.
Álmélkodék ezen a nagy sokaság, miközben Mária ujra visszaszállott a
fényes mennyországba…


A félelemkereső.
Egyszer volt, hol nem volt, hetedhét országon is túl, volt egy szegény
ember s annak két fia. Az idősebb ügyibevaló, okos fiú volt, de a másik:
féleszű, kolontos volt, minden dolgával csak bosszúságot szerzett az
apjának. Az idősebb fiúnak csak annyi hibája volt, hogy este sehová sem
lehetett küldeni, annyira félénk természetű volt s különösen ha a temető
mellett kellett elmennie, a foga is vacogott a félelemtől. Bezzeg nem
félt a kisebbik. Ha hallotta, hogy ez vagy az az ember megijed attól
vagy ettől, szörnyen csudálkozott. Mondta is gyakran: Na, én igazán nem
értem, mi az a félelem. Ha egyebet nem, azt az egy _mesterséget_
szeretném megtanulni.
Hát hiszen, ha erre volt kedve, hamarosan lett alkalma is. Azt mondta
neki az apja:
– Hallod-e, már elég nagy s elég erős vagy, hogy te is tanulj valamit.
Látod-e, a bátyád mindig dolgozik, te pedig reggeltől estig lustálkodol.
Bizony nem érdemled meg, hogy Isten áldott napja reád süssön.
– Jól van, apám, mondta a fiú, én szívesen tanulok s ha kelmed is úgy
akarja, szeretném megtanulni a félelmet. Mert ezt nem ismerem.
Hallotta ezt a beszédet az idősebb fiú s nagyot kacagott.
– Ó, te bolond, te, mit beszélsz! Hiszen csak eredj, hamar kitanulod ezt
a mesterséget.
Hanem a szegény ember nem nevetett. Nagyot sóhajtott s azt mondta:
– Ó, te ügyefogyott, te! A félelmet akarod megismerni? Azzal ugyan nem
keresed meg a kenyeredet.
Na, jól van, a hogy lesz, úgy lesz, majd meglátjuk, hogy lesz. Éppen
akkor talált arra felé járni a harangozó, beköszönt az udvarra, szóba
állott a szegény emberrel, kérdezte, mi ujság, hogy s mint megy a soruk?
Az ám, jó helyen kérdezősködött, mert a szegény ember nem fogyott ki a
panaszból. Hogy ilyen meg olyan nagy a szegénység, mikor van kenyér,
mikor nincs, a kisebbik fia csak lógáz elé-hátra egész nap, nem fér a
nyakára a dolog, tanulni sem akar semmit.
– Dehogy nem akarok! – - szólt közbe a kolontos fiú. – Most mondtam,
hogy szeretném megtanulni a félelmet.
– No, hallja? Hát nincs igazam? – mondta a szegény ember. – Hát lehet
ezzel kenyeret keresni?
– Egyet se évelődjék kelmed, – mondta a harangozó. – Adja hozzám ezt a
fiút. Nálam jó dolga lesz s kitanulhatja ezt a mesterséget, ha olyan
nagy kedve van rá.
Se szó, se beszéd, hadd menjen Isten hírével, gondolta a szegény ember s
ment is a fiú nagy örömmel, beállott szolgálatba a harangozóhoz.
– Na, – gondolta magában a harangozó – majd megtanulod nálam, mi az a
félelem. Mindjárt felvitte a toronyba, megtanította harangozni s két nap
mulva, mikor már értette a harangozást, éjnek idején, éppen éjfélkor,
felrázta az ágyból, s küldte a toronyba, hogy harangozzon.
Fölkelt a fiú, ment a toronyba, megfogta a kötelet, de amikor éppen
rángatni akarta, látja, hogy a torony ablakában ott ül valaki, talpig
fehér lepedőben.
– Hé, ki vagy? – kiáltott a fiú – de a fehér lepedős valaki egy szót sem
szólt, azt is lassan mondta, s meg sem mozdult.
– Felelj, vagy jer ide, – kiáltott a fiú. – Nincs itt neked semmi dolgod
éjjel.
De a fehérlepedős valaki (a harangozó volt az!) meg sem mozdult, hadd
higyje a fiú, hogy kísértet.
Harmadszor is megszólította a fiú:
– Hé, fickó, mondd meg, ki vagy, mert különben ledoblak a lépcsőn!
– Abból ugyan nem eszel, gondolta magában a harangozó s meg sem mozdult,
nem hogy szólt volna.
Hej, megmérgelődött a fiú. Egy-kettőre a torony ablakához ugrott,
megragadta a „kísértetet“ s úgy ledobta a lépcsőkön, hogy az nagyot
nyekkent belé s most már csakugyan nem mozdult meg, merthogy nem tudott
megmozdulni. A fiú pedig többet nem törődött vele, harangozott s aztán
szépen hazament, lefeküdt, egy szó nem sok, annyit sem szólt senkinek,
elaludt.
Eközben a harangozóné csak várta, várta az urát, de várhatta, ott
nyögött, jajgatott az egy szögeletben. Mikor aztán megsokallotta a
várást, felrázta a fiút s megkérdezte:
– Te, nem tudod, hol maradt az uram? Még előtted felment a toronyba,
vajjon miért nem jön?
– Én nem láttam őkelmét, – felelt a fiú – de a torony ablakában állott
valami fehérlepedős fickó. Szólítottam háromszor, nem felelt, megfogtam
s a garádicson lehajítottam. Menjen, nézze meg, nem a harangozó-e?
Szaladt az asszony esze nélkül s hát csakugyan ott feküdt az ura egy
szögeletben, nyöszörgött, jajgatott: jaj, a lábam, jaj! Bezzeg hogy
kificamodott a lába a nagy esésben. Nagy nehezen lábraállította az
asszony az urát, hazatámogatta, aztán éktelen kiabálással, jajgatással
szaladt a szegény emberhez:
– Jaj, jaj! Jőjjön ki kend! Tudja-e, mi történt? A kend akasztófára való
fia ledobta az uramat a torony garádicsán! Az uram lába eltörött.
Mindjárt eltakarítsa a háztól azt a kötélre valót! Hallotta kend?!
Hiszen nem kellett bíztatás a szegény embernek, szaladt a harangozóhoz,
a fiút eldöngette, hogy a csontja is ropogott belé.
– Ne üssön kend! – kiabált a fiú. – Én nem vagyok hibás. Háromszor
megszólítottam, miért nem felelt?
– Hallgass, te istentelen, te! Eltakarodj a szemem elől, ne is lássalak
többet!
– Hiszen jól van, jól, mondta a fiú, nem is maradok itt, csak megvárom a
reggelt, megyek s meg sem nyugszom, míg a félelmet meg nem ismerem.
– Hát csak eredj, bánom is én akármit csinálsz, csak ne lássalak. Nesze,
itt van ötven tallér, menj világgá s meg ne mondd senkinek, hová való
vagy, kinek a fia vagy, hogy ne kelljen szégyenkeznem miattad.
– Ne féljen apám, mondotta a fiú, én miattam többet nem szégyenkezik.
Isten áldja meg!
Ahogy felkelt a nap, a fiú is felkászolódott, zsebrevágta az ötven
tallért s indult világgá. Ment, mendegélt s a mint ment, folyton csak
azt sóhajtotta hangos szóval: hej, ha megtanulhatnám a félelmet! Hej, ha
megtanulhatnám! Ahogy így sóhajtozik magában, szembe jő vele egy ember,
hallja, hogy min sóhajtozik s mondja neki:
– Mit beszélsz, te fiú? A félelmet akarod megtanulni? Látod-e amott azt
a fát? Nézd meg jól! Akasztófa az. Hét ember lóg rajta. Eredj, ülj az
akasztófa alá, hálj ott ma éjjel s reggelre megtanulod a félelmet.
– Bizony, ha megtanulom, mondta a fiú, kendnek is adom az ötven
talléromat, csak jőjjön ide reggel.
Azzal Istennek ajánlották egymást, az ember ment a maga útjára, a fiú az
akasztófa felé s hogy odaért, alája ült s várta szép csendesen a nap
lenyugvását. Na, lement a nap, besetétedik s egyszerre csak hideg szél
kerekedik, de olyan, hogy a fiúnak vacogott a foga belé. Nagy hirtelen
ágat-bogat gyűjtött össze, tüzet gyujtott, melléje telepedett, de
éjfélkor még erősebb szél kerekedett s a tűz mellett is majd megfagyott.
Fölnéz az akasztófára s látja, hogy a szél csakúgy lóbálja, hányja-veti
ide-oda az akasztott embereket. Gondolja magában: ej, ej, itt a tűz
mellett is majd megfagyok, hát még azok a szegények odafent! Volt az
akasztófa aljában egy lajtorja, nekitámasztotta az akasztófának,
fölmászott s egyik holttestet a másik után leoldotta, mind a hetet
lehozta s a tűz mellé szépen lefektette. Aztán megpiszkálta a tüzet,
hadd égjen jobban, még fát is szedett össze, rá rakta, lobogott,
pattogott a tűz s csakúgy örült a lelke, hogy most már azok a szegény
emberek nem fáznak. Bezzeg hogy nem fáztak, de merthogy mozdulatlan
feküdtek egy helyben, tüzet is fogott a ruhájuk.
– Hé, atyafiak, mondta a fiú, vigyázzanak kendtek, mert különben ujra