Giroflé és Girofla: Regény (1. kötet) - 5

  – Látom, – szólt, – hogy minden áron belém akarsz kötni. De én nem
  ugrom. Ha megint hősködni akarsz a kövér lány tiszteletére, keress
  magadnak más baleket. Én nem nevettetem ki magamat. Jegyezd meg, hogy
  ugyanegy Ciprianit csak egyszer lehet lóvá tenni, kétszer nem.
  Kaszaboltasd le magad más valakivel.
  – Soha se kapkodjál a fringiádhoz, – felelt Vidovics. – Azért, hogy ezt
  a pártit is elveszíted, még nem kell hajba kapnunk.
  – Azért boszantottál, hogy elszórakozzam a játékot? Hallod, ez nem
  járja. Akkor ez a párti nem gilt; kezdjük újra.
  – Nem. Hét óra elmult; gyerünk a szinházba.
  Elmentek a szinházba, de a lányokat nem találták ott. A szinészpáholy
  egész este üresen maradt. És másnap is hiába rostokoltak a kávéházban
  déli félegy óráig. A leányok csak nem akartak mutatkozni.
  – Ejnye, a haszontalan! – szólt magában Vidovics.
  – Talán nem is volt próbájok? – tünődött fönhangon a katona. – Hiszen
  csak észre vettük volna őket?!…
  – Kikerültek bennünket, – felelt Vidovics. – Vége a barátságnak.
  – Nem értem.
  – Hát én értem? De így van.
  Fölkelt, előkereste a kalapját s fütyölt a kutyájának.
  – No hát így is jól van, – szólt, mintha magában beszélne.
  S mialatt átmentek a vendéglőbe, megkérdezte Cipriánitól:
  – Nem jössz ki?
  – Hová?
  – Árokszállásra.
  – Kilovagolsz?
  – Nem, a gyorsvonaton megyek.
  – Ebben a szép időben?
  – Ruhát is viszek magammal, mert meglehet, ott maradok három-négy napig.
  Nem szeretek a Jóska ingeiben járni ez előtt a csokoládé királyné előtt.
  – Mit csinálsz ott annyi ideig?
  – Kirándulunk Szilas-Almásra.
  – Fürdőzni? Áprilisban?
  – Barátom, ez a hölgy a szamócát januárban, a szőlőt februárban, a tó
  vizét pedig áprilisban szereti.
  – Fene gyerek, az igaz. Szeretnék veled menni, de szolgálatom van.
  Ebéd után elbúcsúztak egymástól. Vidovics haza ment, pakoltatott s
  kikocsizott a vasúthoz.
  Mikor Van der Kerkhoven kisasszonynak megigérte, hogy velök fog tartani,
  még úgy gondolt erre a kirándulásra, mint valami igen-igen problematikus
  dologra. Kényelmetlennek tartotta kifogásokat rögtönözni, annyival
  inkább, mert nem akart abba a hírbe keveredni, hogy holmi szinházi
  princesszek miatt visszavonul az egész világtól. De reménykedett benne,
  hogy majd csak közbe jön valami, ami elmossa ezt a nem nagyon érdekesnek
  igérkező kirándulást. Például földindulás támad, vagy a sok Vidovics
  közül valamelyik agg rokon náthát kap. Egy staféta elvégzi a többit s
  Van der Kerkhoven kisasszony bizonyára vigasztalódni fog.
  De tegnap óta változtak a viszonyok. Most már kisértésbe sem jöhetett,
  hogy kibujjék az igérete alól. Mától fogva semmi oka rá, hogy kibujjék
  alóla. S elhitette magával, hogy úgy is kiürítette volna a keserü
  poharat. Amit egy gavallér megigér, azt meg kell tartania s talált
  volna-e mentő ürügyet? Nem. Elég az hozzá, minden jól van úgy, ahogy
  van…
  Hanem azért a vasúton is ugyanaz a gondolat foglalkoztatta, amely
  délelőtt a kávéházban.
  – Ejnye, a haszontalan! Kacérkodik velem, mint akármelyik komédiásné?
  Sértődöttnek, kevélynek és titokzatosnak óhajt feltünni? Meg akar
  gyötörni, hogy annál kivánatosabbnak találjam? De hisz nekem ehhez a
  banális, sokszorosan lejátszott _flirt_-höz semmi kedvem! A
  szinésznőkből már elég volt; úgy a műkedvelőkből, mint az igaziakból. S
  ha azt sejtem, hogy olyan, mint a többiek: bizony, egy lépést sem mentem
  volna utána. Azt hittem, bolond véletlen, ha szinésznőnek tartják s hogy
  valójában nem komédiáshölgy, hanem egy édes, kedves jó gyermek, akit
  csak a szegénység dobott ezekre a nyomorult deszkákra. Nem az volna,
  akinek képzeltem? Én voltam a naiv, nem ő? Lám, lám. Fölhúzza az
  orrocskáját, mert azt hallja, hogy megházasodom! S ha úgy volna, mit
  tartozik rá ez a história? Csak nem gondolta, hogy majd őt veszem el?
  Nem, annyira nem lehet gyermekes. Ezzel tisztában lehet, akármilyen
  fiatal s akármilyen kevéssé szinésznő. És ha csak egy kicsit érdeklődik
  irántam: mit törődik a jövővel, mért ingerli a gondolat, hogy egyszer,
  valamikor, nekem is meg kell házasodnom? Számítana valamire? Mire? Vagy
  nem számít szegény semmire a világon, csak egyszerüen fáj neki, hogy más
  nő képét hordom a szivemben?
  Eszébe jutottak a szavai s eszébe jutott a tekintete. Néha, igaz, a
  kulisszák tájékán divatos pojáca-nyelven szólalt meg; máris úgy beszélte
  a komédiások nemzetközi jargonját, mintha ott született volna
  Arkádiában, a vidámság, a pajkosság, a könnyüvérüség és a hazugság
  világában.
  De milyen más volt a tekintete! Ha koronkint komolyan, figyelmesen
  hallgatta, amit egy léha életü, de alapjában szomoru ember beszélt neki,
  olyan szépen tudott nézni, mint soha senki más.
  S mikor erre a meleg, odaadó tekintetre gondolt, kedve lett volna
  kiszállni és tüstént visszafordulni.
  – Eh, mindegy! Úgy van jól, ahogy van.
  A vonat megállott.
  – Árokszállás!
  *
  Mikor benyitott a kancelláriába, Horváth Jóskát nagy dologban találta. A
  főszolgabíró úr pedagógiával volt elfoglalva.
  Leckét adott egy tizenkét esztendős ifjunak, aki mint ő, a Horváth Jóska
  nevet viselte, s akinek kerek koponyáján és hatalmas vállcsontjain
  mindjárt az első pillantásra meglátszott, hogy véréből való vér.
  Nem mintha Vidovics mindezt most vette volna észre (mert a fiatal úr
  feje és vállai láthatatlanok voltak), de nem lehetett kétsége, hogy ki a
  családi kettős másik szereplője, mert a jelenet félreérthetetlen volt.
  A minta-gimnázium derék, érdemes tanárai bizonyára fejcsóválva nézték
  volna ezt a jelenetet. Ők, akik a büntetés maximumát akképpen
  alkalmazzák, hogy nevén szólítják a vétkes ifjut s szemrehányóan
  integetnek neki a mutató ujjokkal, igen elitélik a Horváth Jóskáéhoz
  hasonló eljárást, s meg kell vallanunk, hogy ez idő szerint Közép-Európa
  legtöbb gondolkozója nekik ad igazat.
  De Horváth Jóskának a nevelés terén is megvoltak a maga önálló nézetei.
  Az újkori eszmék nyomtalanul tüntek el feje fölött, mint bérc fölött a
  szél; vagy meglehet, el se jutottak hozzá. Az őstatár nevelési módszert
  ellenben, mint kipróbált és századokon át célszerünek bizonyult
  metódust, igen helyeselte; és megmaradt mellette.
  Szóval, a térdei közt tartotta sarjadékát olyképpen, hogy kényelmesen
  oktathassa a fiu legkevésbbé érzékeny testrészét. A nádpálca
  szorgalmasan pótolta Pestalozzit; a láthatatlan fej ordított; s Vidovics
  úgy jelent meg, mint egy mentő angyal.
  – Miért bántod szegény Józsi komát? – kérdezte a vendég, mikor a
  váratlanul megszabadult fiatalember sietett elhagyni a kancelláriát.
  – Nem hagyta békén a szobalányt, – felelt az öregebb Jóska elégedetten.
  – S a szobalány panaszkodott?
  – Van esze, hogy panaszkodjék! De véletlenül rányitottam az úrfira. Azt
  képzelte, valahol messze járok.
  – Nos aztán? Volenti non fit injuria. Ha a leány megbocsátott neki,
  miért ez a szigoru példa-adás?
  – Hja, barátom, a fődolog: a rend. Ennek már így kell lenni. Ha valaki a
  függetlenségi jelöltre akar szavazni, azt én természetesnek találom. De
  ha van mód rá, azért mégis csak lecsukatom az illetőt. Mert ez a rend.
  – Nem volnék ilyen szigoru a komához. Az apja se volt jobb a Deákné
  vásznánál.
  Ezt nem igen lehetett tagadni. A koma már vagy hat esztendős volt, mikor
  Horváth Jóska megházasodott. S csak tavaly történt, hogy Joannovics
  Terka, sürü könnyhullajtások között, adoptálta a magától jött emberkét,
  akiről addig nem is tudott.
  – Hja, barátom, nem arról van szó. Én, mint magánember, helyeselhetem a
  kölyök eljárását; bizony nem is szeretném, ha valami anyámasszony volna.
  De más a filozófia és más a kötelesség. Az apai tekintély arra való,
  hogy gyakoroljuk; ezt már így rendelik az institúciók és a pandekták is,
  nem tudom, melyik. Páter familias est, quem… különben te jobban tudod
  nálam a római jogot.
  – Azt hiszem, egy kicsit szabadon értelmezed Gaiust és Justinianust. Ha
  jól emlékszem, az institúciók és a pandekták egyáltalán nem intézkednek
  az ilyen esetekről. Nem látták előre, hogy a magyar virtusnak tizenkét
  esztendő is elég a virágzáshoz. Szeretem a komát. Ezt a fickót ugyan
  anyától született ember nem fogja az asztal alá inni.
  – Remélem. Csakhogy attól tartok, húsz esztendős korában annyira tele
  lesz mindenféle bölcsészettel, hogy a leheletétől a hegyi kristály is
  mindjárt kávéházi tükörré válik. De ma nem akarok búslakodni.
  – Máskor se igen érsz rá.
  – Mit csináljak, barátom? Olyan gyönge szervezetü vagyok, hogy ha
  egy-két liternyit búsulok, már megárt az egészségemnek. Azért hát nem is
  búsulok; nem akarok Karlsbadba kerülni. Aztán meg miért is szomorkodnám,
  mikor van még egy jó barátom, aki nem felejtkezett meg rólam végképpen,
  hanem elnéz hozzám, hogy egy-két poharat koccintson velem?! Te, fiu, nem
  is tudod, milyen nagy jót tettél velem! Áldjon meg érte az Isten, hogy
  eljöttél!
  – Pedig nem hozzád jöttem, hanem az asszonyokhoz.
  – No azt meg éppen jól tetted!… Mert ha hozzám jöttél volna, soha se
  volnánk biztonságban. Míg, ha föláldozod magadat a hazáért, visszaadod a
  szabadságomat, az életemet, az ifjuságomat!…
  – Ejnye, be sokat mondasz! Úgy látszik, nem bájolt el a vendéged. Hát ez
  az a híres beduin vendégszeretet, mondd?
  – Mit akarsz? Mindjárt két hónapja, hogy németül kell ebédelnem, pedig
  magyarul se szeretek beszélni, amikor eszem. Aztán meg, köztünk szólván,
  egy kicsit sok is nekem ez a hosszu robot. Tudod, egy idő óta átkozottul
  gyönge a szervezetem. Mióta ez a Brabanti Elza itt van, félig-meddig
  özvegységre vagyok kárhoztatva s hidd el, semmi sem árt annyira az
  egészségemnek, mint az özvegység.
  – Nem is Brabantból való, szegény. Hollandia és Brabant, az török,
  görög, de nem egy ördög.
  – Nekem nem imponál a tudományod. A tudomány szép; elérhet vele az ember
  ezernégyszáz forint évi fizetést s nem tudom mennyi ötödéves pótlékot,
  de te, aki úgy iszod a pezsgőt, mint a homok a vizet, bizony nem élnél
  meg a tudományodból. S mondhatom neked, ez a hölgy, aki jobban elüt a mi
  asszonyainktól, mint a brabanti csirke a derék, tisztes, egyszerü magyar
  csirkétől: itt, a környéken s talán egész Szilas-Bodrog vármegyében
  népszerütlenné tette a tudományt ujabb ezer esztendőre. Ha látnád!
  Elmegy a paraszt-lakodalomba s táncolni akar a vőlegénynyel; az
  nekigyürkőzik, végigviszi az udvaron, mint egy vedret s ő el van
  ragadtatva! Szeretne szüretelni, szeretne tollat fosztani s eped egy
  disznótor után; végre, elcipeljük a tanyai szolgáló gyerekének a
  keresztelőjére, halálra gyötri a papot, hogy ki festette Kalazanti Szent
  Józsefet s hazajövet el van ragadtatva. Meg akarja várni a husvéti
  öntözést, időközben cigánykereket vettet a fekete és fehér ifjusággal,
  forintokat osztogat szét köztük s el van ragadtatva! Aztán visszavonul
  szűzi szentélyébe s ilyeneket ír be az albumába: „A szerelem a szív
  zenéje“… „A szerelem patak, amelyben az ég tükröződik“… „A szerelem
  virágtartó“… „A szerelem lámpás, hajnali csillag, remontoire-óra“… s az
  ördög tudja még mi. Barátom, én nem vagyok próféta s a Jeremiásokkal nem
  akarok versenyezni, de mondhatom neked, hogy az öreg Rockfeller nem tud
  annyi csokoládét csinálni, amennyivel ezt a leányt elveszik feleségül.
  – Féltékeny vagy rá, mert Terka szíves hozzá. Derék, okos, kedves leány
  ez; nem közönséges eszü…
  – Éppen az a baja, a szerencsétlennek. Van rettenetesebb alak, mint az a
  leány, akinek az esze nem közönséges?! A lánynak csak annyi esze legyen,
  hogy értse a módját, miképpen lehet főkötő alá kerülnie. Ha több esze
  van, az baj. Olyan, mintha az orra nagyobb a rendesnél. Mennyit fog ez
  beszélni, barátom, ha egyszer a nyakába varrják valami boldogtalan
  csokoládé-amateurnek! Pedig már a biblia is azt mondja, hogy a hét
  egyiptomi csapás közt a beszédes asszony volt a legrettenetesebb.
  – Látod, ez a pandektákban van.
  – Nekem beszélhetsz! Az én házamban annyi most a tudomány, hogy sok is;
  azt hiszem, már rajtam is kiüt ez a betegség, hiába csúfolódol!…
  Különben soha se tedd magad, udvariasságból Terka barátnője iránt!…
  Párisban vannak emberek, akik még nálad is párisiabbak. A fejem teszem
  rá, úgy se sokat ér, hogy titokban azt gondolod, amit én.
  – Tudom is én, mit gondolsz.
  – Hát majd megmondom. Az asszonyban, barátom, a fődolog az, hogy tudja a
  módját annak, amit tennie kell. Ha másra is van esze, az nagy
  szerencsétlenség. Tőlem beszélhetsz vele, öreg, a pizai toronyról, a
  szép Meluzináról, vagy akár Nostradamus jóslatairól, én csak azt mondom
  neked, hogy nem szeretem azt a dámát, aki okosabb akar lenni, mint Deák
  Ferenc.
  Ha Joannovics Terka tudta volna, mily pontos értesülései voltak
  nyiltszivü férje meghittjeinek afelől, hogy ő mennyire tudja a módját
  mindannak, amit tennie kellett: Joannovics Terka egyszerüen meghalt
  volna szégyenletében.
  De Joannovics Terka ezt nem tudta meg soha. S az is bizonyos, hogy e
  pontos értesülések azt az általános respektust, melynek Joannovics Terka
  örvendett, nem kisebbítették, sőt ellenkezőleg.
  Hetven évvel azután, hogy a türelmes olvasó e regényt letette a kezéből,
  Joannovics Terka, mint a legboldogabb hitves fog átköltözni egy finomabb
  világba, sejtelme nélkül annak, hogy férjének cinizmusa mily határtalan
  volt.
  Amiből ismét csak az következik, hogy lelki bajaink nem is volnának se
  olyan nagyok, se olyan számosak, ha folytonosan nem gondoskodnék róla,
  hogy legyen mivel szórakoznunk, két házi ellenségünk: a tudatosság és a
  képzelet.
  – Azt magam se értem, – szólt Vidovics, – hogy mit akar ezzel a
  kirándulással? Mit csináljunk áprilisban Szilas-Almáson? Hisz nincs ott
  most egy patkány se.
  – Hát tudom én? Kérdezd meg tőle. Valami okos ember elhitette vele, hogy
  a wörthi tó Almáshoz képest semmi. Csónakázni akar; már régóta nem
  csónakázott. Kinézte a naptárból, hogy mikor van holdtölte; holdas éj,
  víz, csónak, evezősök és friss baritonhangok kellenek neki.
  – És Terka? Nem magyarázta meg neki, hogy ezért ugyan nem érdemes
  Almásra menni?
  – Egy ideig rajta volt, hogy megértesse vele, micsoda képtelen gondolat
  ilyenkor oda baedekerezni, de minél többet beszélt, ez az Őrült Janka
  annál nagyobb kedvet kapott a vállalkozáshoz. Azt képzeli, hogy valami
  elhagyatott tündérkertről van szó. Utóljára Terkának is eszébe jutott,
  hogy: igaz, ő sem volt még Almáson áprilisban soha; ej, be furcsa világ
  lehet ott ilyenkor! Ilyenek az asszonyok, barátom. Igaz,
  figyelmeztetlek, ne nagyon bízzál a feleségemben. Azt gyanítom, igen
  szeretne összeboronálni ezzel a sajátságos hajadonnal.
  – Álmodozol.
  – Te, vigyázz magadra! Ne mondj neki könnyelmüen udvariasságokat. Az én
  menyecském, amilyen kicsi, olyan ármányos s alig várja, hogy rajta érjen
  benneteket valami holdfényes ábrándozáson. S akkor aztán jaj neked, mert
  negyven milliót nem kompromittálhatsz büntetlenül. Hallod-e ember,
  helyén legyen az eszed! Még csak éppen az kellene nekem, hogy a
  barátnőnk mindig itt legyen a szomszédban!
  – Ártatlanokat gyanusítasz. Különben ne félj semmit; Szilas-Almás nem az
  a hely, ahol a regényeket szövik. Emberemlékezet óta nem volt eset rá,
  hogy ebből a fürdőből egy lányt férjhez vittek volna. De most itt
  hagylak; megyek köszönni a feleségednek.
  – Előbb igyál egy pohár konyakot. Ez az egyetlen igazi öröm, amiben most
  szegény, elzüllött házamban részed lehet. Te, pajtás, köszönöm, hogy
  megmentettél ettől a kirándulástól. Nem felejtem el soha ezt a baráti
  cselekedetet; ha függetlenségi programmal akarnád magad megválasztatni,
  még akkor sem felejteném el… S aztán, vidd el őket minél hamarább!
  Áldásom rátok!