Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (3. kötet) - 10

mind azokat a történeteket, akik a leányokon estek, belül kipingálni.
Ekkor kinek volt nagyobb öröme, mint a királynak, hogy már leányainak
minden kedveket be fogja tölteni. Ekkor elment a piktor, a kereskedő
fia, és a pingáláshoz hozzá fogott mint tíz órakor estve, amint a
holtlélek mondotta, és ekkor a holtlélek oda ment, és mindenféle
eseteket kipingált, nevezetesen először hogy mikor a tengerparton
sétáltak, mimódon fogattattak el a töröktől; annakutánna micsoda
állapotban voltak azon kegyetlen szigetben, mikor elküldötték; micsoda
nagy kínok alá voltak ott vettetve; és mikor az ő megváltójok Szent
János megtalálta elsőben is az inast, hogy micsoda nagy kínok alá volt
az inas vetve; és hogy ment a kereskedő fia vissza Konstancinápolyba,
hogy az ő megholt testét továbbra ne kínozzák, és mikoron mindent
megnyert a török császártól, hogy általadta nékie, mely nagy pompával
eltemette; de már mostan, minekutánna az inast eltemettette, továbbra is
akarta útját folytatni, amidőn el is ment útjának továbbra való
folytatására, el is érte ugyan a rémítő második kegyetlen szigetet,
amelyben megtalálta a két anglus princesznéket, és hogyan mondá: Ó te
kegyetlen pogány török, hogy nem szánod ezen ártatlanokat? és hogyan
ment a törökhöz, és mondotta hogy adja által neki, aki is a császárhoz
visszaigazította, és elment a szánakozó kereskedő fia, és ezeket is
megszabadította, és miként vitte be a hajóban, mint esedeztek a leányok
nékie a megszabadításért, és úgy bementek a hajóban, és útaztak
Csehország felé; amidőn oda értek, hogy micsoda boldogságban tartotta a
leányokat, és annakutánna mikor elérkezett a kereskedő Angliában, hogy
majdan portékát hoz, mi módon tudta meg a király nekiek jólléteket, és
hogy küldötte vissza portéka nélkül Csehországban, hogy két leányát haza
hozná; a generálist is, hogy miként küldötte egy batalion granatérossal
el, hogy ők majdan szerencsésebben haza jönnek; s amidőn már oda értek
Csehországban, akkor mimódon szállottak ki a hajóból, és hogy mentek be
a városba, hogy és miként látta meg a két leány a generálist az ablakon,
és mikoron megesmerte, micsoda sietséggel szaladt oda hozzája, és hogy
csókolták az ő megváltójokat Szent Jánost; annak utánna a generálissal
folytaták beszédjeket, és úgy felültek a hajóra, tovább utaztak a
tengeren; miként és mimódon annakutánna csináltatta azon sétálóhelyet,
ahol a kereskedő fia a tengerbe esett, és hogyan tartotta a pisztolt a
két leányra: egy szóval minden történeteket lerajzolt a holttestnek a
lelke. Midőn már minden készen volt, a lélek mondotta, hogy mostan
minden színedet elváltoztatom, és majdan midőn a generálissal a király
és felesége, leányaival, el fognak menni, és meg fogják ezen szörnyű
történeteknek képeit látni: akkor hát széljel néz a király, és kérdezi a
generálistól hogy beszélje el a leányainak történetét, hogy miképpen
volt? Ekkor mondja a generális: Éppen úgy volt, mint ahogy le vagyon
pingálva. Jaj, mond a király, tehát maga még az én leányaimat is meg
akarta szántszándékkal ölni? Én nem, felel a generális, az éppen hamis
pingálás. Nézi a király továbbra is, tehát megtalálja a kereskedő fiát,
akit a tengerben öletett, hogy miként vesztette el, aki bizonyos igaz
volt, hogy az ő leányait az találta meg. És ekkor a holttestnek a lelke
elváltoztatta a színét a megváltójának, vagy is a piktornak, és úgy ment
mindenütt őutánnok. Amidőn egyszer a kissebbik leány hátra nézett,
mindjárt a kereskedőnek fiát megesmerte, és a nyakában borúlt, úgy
csókolta és örvendezett mondván: Felséges király atyám, ez az aki minket
megváltott a haláltól, nem a generális, hanem a generális, amint ottan
vagyon, a tengerbe ölte. Tüstént a generálist megfogták, és négy felé
vágták, mondván akkor a király, beszélné el a történetet, amelyre mondja
a kereskedő fia: Beszélni el tudom, hanem a pingálást nem én tettem,
hanem azon szerencsétlen inasod, akit abban a szigetben eltemettem, ahol
őtet megváltottam. Legelőször is tehát annak a lelke csinálta mind ezen
épületet, amit csak látsz itten, és rajzolva; melyre felel a király:
lehetetlen volna az; akkor a holtlélek megszólalt nagy fényességben, és
mondotta a királynak: Igaz, felséges császár, én voltam a te hűséges
inasod, és ilyen kínos halál nemivel kellett meghalnom, és ez volt a mi
megváltónk Szent János. Ekkor megköszönte a királynak hozzá való
jóságát, és a megváltójának, és kiment, többet nem is látták.
Ezeknek utánna haza mentek, és mindjárt papot és hóhért hoztak, a pap
eskette, a hóhér seprőzte, még mostan is foly a lakadalom. Annakutánna
az atyját is oda szállította az édes anyjával együtt Csehországból,
mindeneket pénzzé tétetett velek odahaza, és úgy általvette a
királyságot az anglus királytól. Ő volt annakutánna a király, de
csakhamar megholt az anglus király atyja és anyja. Akkor a töröknek
üzent, hogy készüljön, mert mostan vagyok anglus király, aki voltam mint
kommandírozó generálisod; hanem meg kell lakolnod azon két ártatlan
princesznéért, akit az anglus királytól elraboltál egy inassával együtt.
Annakutánna nagy haddal reá ment, és szörnyen megverte a törököt úgy,
hogy a török császár maga is letérdelt előtte, és úgy kérte a
békességre, fogadván, hogy többet nem fog olyan kegyetlenséggel a
keresztyénhez lenni. Így ő is mondá: No grácia! mert te is engedtél
énnekem. Így holtig való békességet kötöttek egymás között, és mai nap
is élnek, ha meg nem holtak.


LII. APOLLÓNIUS KIRÁLYFI.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy király, kinek neve volt Antiochus.
Ennek volt egy szép s minden asszonyi ritka remek tulajdonságokkal
ékeskedő felesége, ki őtet házasságoknak második esztendejébe egy
kellemetes leánygyermekkel ajándékozta meg. Eleonórának nevezték a
leányt. Ez szüléinek különös gondjok alatt, minden asszonyi
tudományokban a festésben s muzsikálásban oly nagy előmenetelt tett,
hogy a vele egy idejűket sokkal feljül haladta; ezenkivül a természet
minden kellemetességekkel annyira felékesítette őtet, hogy még gyenge
korába imádásából a tisztelők már kifáradtak, s a liliomi deliséggel
pompásan felnyúló rózsaszál számtalan ífjakat fűzött rabláncaira még
korán. De az ő szerető anyja, kinek éjjeli nappali gondja ő volt
egyedűl, örömét benne nem láthatta, mivel a leánynak tizenöt esztendős
korába megholt. Fájdalommal hordozta ezt a sebet a király Antiochus, de
még talám keserve sebben érte a halálos csapás Eleonórát, kinek még édes
anyai ápolásra volt szüksége.
Történt azomba, hogy minekelőtte széttépte volna a halál a szeretetnek
rózsakötelét; Antiochus haldokló feleségétől azt kérdezte, hogy adna
néki tanácsot jövendőbéli házasodása felől, melyre a haldokló azt
válaszolta, hogy azt vegye el jövendőbéli feleségűl, kinek lábára az ő
cipője felmegyen. Több jeles asszonyságok s fő familiájú leányok
próbálták a megholt királyné cipőjét lábaikra, de egy sem találta
alkalmatosnak, tulajdon leányán Eleonórán kivűl. Borzadt ezen
szerencsétlen próbának következésétől a természeti irtódzást érző
Eleonóra; de atyja magát szeretett feleségének végrendeléséhez tartván,
elhatározta tulajdon leányát feleségűl elvenni, s bármint vonakodott az
ezen irtóztató cselekedettől, kénytelen volt megigérni, hogy igyekezik
magát meggyőzni, s atyja parancsolatjához engedelmes lenni. – Hogy tehát
a király annyival inkább elidegenítse fejedelmi házától, azokat az
ífjakat, kik leánya kezét megnyerni óhajtották: azt hirdettette ki hogy
aki az ő találós meséjét kitalálja, annak adja leányát, aki pedig nem
találja, életét veszti azonnal. Sok ífjak lettek szerencsétlen
áldozatjai a király kihirdetett parancsolatjának, mivel a rejtett mesét
ki nem találhatták, mely is e volt: „_ördögszekeren járok, anyai hússal
élek_.“ De volt azomba egy Apollónius nevű, mind testi, mind lelki
kellemekkel a természettől a pazérlásig felruházott jeles hercegfi, ki
nem irtódzván a reája várakozó haláltól, elszánt bátorsággal ment a
leány kezét atyjától megkérni. Hajókat készítvén fel minden szükséges
dolgokkal, csakhamar elérte a tengeren Apollónius a királyi várost, s
megköttetvén hajóit a kikötőbe, maga elindúlt a királyi várba,
kísérőinek azt parancsolván meg, hogy ha harmad napig vissza nem
érkezik, csak menjenek vissza hazájokba, s az ő részére csak egy kis
ladikot hagyjanak. Fényes rangjához illő hercegi ruhába felöltözvén,
méltóságos lépésekkel közelgetett a királyi lakhelyhez, mely imádott
tárgyát tőlle elzárta, s őtet bizonytalan jövendőkkel kecsegtette. Alig
hogy belépett Apollónius a királyhoz, midőn az ő jövetelétől és
szándékáról kérdeztetett meg, melyre ő kinyilatkoztatta, hogy
Eleonórával gyűrűt ohajtana váltani. Megborzadt ennek hallására, az ífju
deli testalkotását, s szép formáját andalogva szemlélő Eleonóra, és
sajnálta ezen hosszú életre érdemes ífjút, a hirtelen halál által
megöletni; sőt még maga a király is, ki külömben a leánya bírásába
kevélykedett, megsajnálta Apollóniust, különösen midőn ebéd felett
látta, hogy szeretett leányának gyöngy szemeiből, a vele általellenbe
ülő ífjú látására szüntelen hullottak a szánakodás könnyei. De
minekutánna elhatározott akaratját hallotta volna Apollóniusnak,
elbeszélte nékie a találós mesét, hagyván a gondolkodásra három napokat,
a melyek elmúltával hogyha meg nem fejti a mesét, tudtára adta a király,
hogy a több szerencsétlen ífjak sorába fel fog akasztatni.
Hogy ez ne történhessen, Eleonóra, midőn egyszer magát találta
Apollóniust, megfejtette neki a mesét, s ez által a királynak fertelmes
tettét felfedezte nékie. Dúlt mérgébe a király, s pokolbéli kínokat
készített az Apollónius számára, midőn a három nap eltölte után
megfejtette a találós mesét a királynak nagy megütközésére, s ámbár jól
tudta hogy igazán el van találva, meghazudtolta Apollóniust, s
kinyilatkoztatta, hogy mivel a találós mese valóságos értelmét ki nem
tudta fejteni, próbáját életével köti be. E végre Eleonórát kérdezte
meg, hogy micsoda halál nemével kivánná ezen ífjút kivégeztetni; aki
megörülvén ezen, térden állva huszonnégy óráig való gondolkozásért
könyörgött. Megengedte ezt a király, s megelégedve hallotta leánya
büntetését, mely Apollóniust kő közzé való rakatásra itélte. De a
különben szelíd lelkü Eleonóra előre beszélt az építő mesterrel, hogy
hagyjon egy titkos rejtek ajtót ezen kő épületen, hol valami kevés
ennivalót be lehessen nyújtani. A kirendelt nap csakugyan kő közzé rakák
Apollóniust, úgy mindazáltal hogy őrólla Eleonóra három hétig való
eledellel s itallal gondoskodott.
Ez által a király meg lévén engesztelődve, elhatározta magába, hogy
leányát nyilvánságosan feleségűl elveszi. E végre heted nap múlva pompás
ebédet, s ebéd után vídám mulatságot parancsolt, s számos vendégeket
hivatott, hogy ezek részt vegyenek az ő örömében. De az Apollónius
szépségétől a bódulásig elfogott Eleonóra a hét napokat arra szánta,
hogy magát az ífjuval való elszökéshez jó móddal elkészíthesse. E végre
egy meghitt dajkája által hajót bérelvén a tengerparton, arra minden
asszonyi drága ékességeit felhordatta titkon, ezenkivül igen sok kincset
és mindenféle enni és inni valót rakatott a hajóra nagy bővséggel, s az
esküvésre rendelt nap előtt való estve, kibontván tulajdon maga a
kőrakást, szeretett Apollóniussával együtt sebes lépésekkel a tengerpart
felé tartott. El is érkeztek szerencsésen, úgy hogy őket senki észre nem
vette, s kedvező szél hajtván vitorlájokat, a két szerelmes pár már
reggelre a tenger sík hátán roppant mérföldeket tett, s atyjok várától
már számtalan messziségre eltávoztak. Ellankadván a hosszas útazásba
különösen Eleonóra, kérte szeretett férjét Apollóniust, hogy valahol
szálljanak ki szárazra, s pihenjék ki magokat egy kevéssé. Engedett ez
helyes kérésnek Apollónius, s minthogy általlátta, hogy az Antiochus
ellenek való haragja nem tanácsolja, hogy az ő herceg atyjához menjenek,
elhatározta magába, hogy akármely esmeretlen tájékon örömestebb lakik a
maganosságba Eleonórával, mintsem mind a kettőjök életét
szerencséltesse. Egy kis szigetbe, hol kikötöttek, s hol semmi emberi
teremtés nem lakott, csendesen töltek el egynehány szerelmes hónapok, de
minthogy már részszerént az enni s inni való fogyott, s mind Eleonóra
minden nap várandós volt, elhatározták magokat, hogy olyan helyre
menjenek által, hol emberi társaságba részesűlhetnek. Ismét hajóra
rakván azért mindeneket, útnak indúltak, s szerencsés útazást tettek,
míg végre a harmadik napon Eleonóra szült egy leánygyermeket, kinek
szülése oly nagy fájdalmakkal esett meg, hogy Eleonóra elájulván,
holtnak látszott, s bár sürűen hullottak a fájdalmak könnyei a fájdalmas
szívű Apollónius szeméből, őtet mint megholtat kéntelen volt koporsóba
tenni. Maga készítvén azért koporsót, melybe ezt az előtte kedves testet
zárja, feje alá tesz 200 darab aranyat, s mellé egy irást, melyben a
megholtnak élete s familiája volt megírva, s egyszersmind kérte benne a
megtalálót, hogy ezen pénzből rangjához illő módon temesse el. A tenger
hátára bízván tehát e kedves kincsét, maga tovább folytatta útját, ahol
valami városra talála, s csakugyan három nap múlva ért egy régi
kikötőhelyet, hol megállapodott, s kikötvén hajóját, maga a szárazra
kiment, és egy hegynek tetejéről észre is vett egy várost, hová való
menetelét azonnal elhatározta.
Azalatt az Eleonóra koporsóját a tengerből kifogta egy halász, s
felbontván azt, észrevette csakhamar Eleonórán az életnek még némely
jeleit, s testét dörgölgetvén, csakhamar mozgását vette észre. Kettős
szorgalmatossággal ápolván a jólelkű halász feleségével együtt
Eleonórát, csakhamar visszanyeré életét, csakhogy már most ez a
mellétett irásokból megértvén a rajta esett szerencsétlenséget,
szüntelen zokogta szeretett férjének s gyermekének elveszését, s bár
semmit sem múlattak el a halász és a felesége, hogy őtet
vígasztalhassák, s megelégedést szerezzenek nekie, ő mindazáltal
vígasztalhatatlan volt, s gyakran leült a tenger partjára, s vigyázott
kisírt szemekkel, hogy nem láthatna-e valamely közelgető hajót, melyen
férje után tovább útazhatna.
De hogy vissza térjünk Apollóniusra, ez, minekutánna bémegy a városba,
egy legszélső háznál szállást bérel, s ezen város szokásairól s lehető
újságról tudakozódik. Hol minekutánna meghallotta, hogy van ott egy
özvegy királyné, ki a tengeri rablóktól most legközelebb annyira
megrongáltatott, hogy hajója s népe széljel verettetvén, királyi városa
is nagy summa pénz letétele mellett menekedett csak meg a végső
pusztulástól; elszánta magát Apollónius, hogy ezen királynét
megszabadítja azon semmirevaló emberek kegyetlenségétől. E végre felmegy
a királynéhoz, és magát kinyilatkoztatván hogy kicsoda, vezérnek
ajánlotta magát. Kegyesen fogadta a gyászos királyné ezen ajánlását
Apollóniúsnak; őtet teljes hatalmú vezérnek kinevezte, s a győzedelem
esetére, még kezével is megkínálta őtet. Apollónius tehát hajókat
készíttetvén; katonáit a katonai gyakorlatokra mindennap taníttatta, s
nem sok idő múlva annyira ment, hogy a tengeri tolvajokkal szembe mert
szállani kevés de válogatott embereivel. – Ezen szándékát midőn a
királynénak kinyilatkoztatta, ez őtet minden szükséges dolgokkal
felkészítvén, tulajdon személyébe elkísérte a hajókhoz; s néki sok
szerencsét kivánt. Apollónius megindúlván tizenkét hajóival, csakugyan
nem sokára észrevette a tengeri rablókat, s vitézeit felszólítván, hogy
ezen gazemberek ellen kiki vitézi módon tegye meg kötelességét; maga
oroszláni bátorsággal ment mindenütt a veszedelemre, s a tengeri
tolvajokat széljelvervén, vezéreket is kézre kerítette s tizenöt
hajójok, igen sok kincsekkel megrakva, az Apollónius birtokába esett. –
Kibeszélhetetlen örömmel fogadta Apollónius győzedelmét a nép, messziről
eleibe ment nékie, aranypárnákon vitték nékie a királyi koronát, s a
várnak kulcsait. Mindezeket szívesen fogadta Apollónius, sőt a királyné
kezét is bizonyosan meg nem vetette volna, ha kedves leánya, kit az
Eleonóra halála után ő a nevelés végett ezen királynéra bízott, meg nem
halt volna. Ezen való mély fájdalmában részt vett ugyan azokba a
mulatságokba, melyek az ő kedvéért tartattak, de kedves felesége és
leánya képei szomorúan lebegvén előtte, szivéből a víg kedvet csaknem
egészen kizárták.
Ilyen szomorú gondolatok közt küszködött éppen, midőn magát egy idegen
országból való drága portékás nálla béjelenti. Apollónius, nem annyira
vásárolni, mint valami újságot kivánván hallani, bébocsátotta magához, s
minekutánna tulajdon hazájából valónak titkon kiesmérte, az ő atyja
felől is, de csak alattomba kezdett tudakozódni, akitől midőn
meghallotta, hogy Antiochus király már ezelőtt három esztendővel
meghalt, az ő országát pedig a főrendek Apollóniusnak ajánlották, mint
aki a találós mesét megfejtvén, az által a leánya kezére magát érdemessé
tette; és hogy őtet az atyja különös leveleibe mindenféle országokba
kerestette; elhatározta magába hogy hazájába visszatér. Midőn ezt ő a
királynénak kinyilatkoztatta, hát ott lát egy gyászos öltözetbe hárfázó
személyt, akit midőn közelebbről kivánt volna meglátni, esméretes
orcavonásaiból csakhamar reá esmert megholtnak vélt Eleonórájára.
Ráborúlván szíve legkedvessebb birtokára; az sokáig tartó néma ölelések
után kérdezte, hogy mi módon nyerte vissza életét. Eleonóra
elbeszéllette, hogy a halász és felesége ápolásai által miképpen éledett
fel, s hogy most már, megúnván a pusztában lévő unalmas lakást, elindúlt
ezen királyi városba, hogy valami nagy méltóságú hercegi leányokat
tanítván a muzsikára, abból magát jobban el tudja táplálni. Apollónius
elbeszélvén mindazt ami őrajta esett azolta, miolta egymást nem látták,
tudtára adta mind azt amit a drágaportékástól hazája s atyja felől
hallott. A királyné látván ezt a ritka öszvejövetelt, s megtudván sorsát
ezen királyi párnak, számokra különös gazdagon aranyozott hajót
készíttetvén, azt esztendei eleséggel, sok kincscsel, és mindenféle
drágaságokkal megrakván, őket áldások közt útnak bocsátotta. Az
Apollónius és Eleonóra határtalan örömét, csak az ő kedves leánykájoknak
jókori halála zavarta meg, egyébaránt pedig kedvező szél hajtvan
hajójokat, három hónapi utazások után szerencsésen elértek abba a
kikötőbe, mely az Antiochus városa alatt volt. Itt hajójokról mindent
kiszállítván a szárazra, mentek egyenesen a királyi kastélyba, hol hét
esztendei távolléte után is a gyönyörű Eleonóra az udvari tisztektől
megesmértetvén, nagy tisztelettel fogadtatott. Apollónius magához
hivatván az ország főrendeit, elbeszélte nékiek rövideden mind azt, amit
ő kénytelen volt szenvedni feleségével együtt, az Antiochus dühösségét
akarván kikerülni, s minekutánna törvényesen öszveesküdtek volna, mind a
fő rendektől, mind a néptől törvényes uralkodóknak esmertettek el, és
ekképpen még most is boldogúl élnek, ha talám meg nem haltak.


LIII. HALÁSZMESE.
Volt egy király, és annak a királynak egy halásza, akit a király egyszer
elküldött, hogy fogjon nehány font halat, mert egy kis vendégséget akar
indítani. A király özvegy volt. Elmegy a halász, egész nap mindig
iparkodott hogy foghasson, de semmiképpen sem foghatott, mely miatt igen
búsúlt. Egy zöld ruhás ember, arra megy, és kérdi tőle hogy miért búsúl
oly igen? A halász azt mondja: A király azt parancsolta, hogy fogjak
egynéhány font halat, de épen egyet sem foghatok, akkor a zöld ember azt
mondja neki: Add nekem amit a házadnál nem tudsz, én elég halat fogok
neked. Az ember gondolkodik, hogy mi volna az, amit ő a házánál nem
tudna? hát mikor semmit sem gondolhatott, azt mondá: Na legyen a tied az
kit nem tudok az házamnál. Akkor mondá a zöld ember: Most ereszsz egy
kis vért a kisujjadbul; és adott egy kis vért a kisujjábul, a zöld ember
cédulát írt azzal, azután annyi halat fogott neki, hogy szekérrel
kellett hordani. A vendégség meglett, azután látta az ember hogy a
felesége teherben vagyon: akkor ijedt meg hogy mit cselekedett, hanem ő
senkinek sem mondta, csak magában tartotta. És mikor már a szülésnek az
ideje eljött, szült a felesége egy szép férfi gyermeket, kit hogy
meglátott az apja, majd hogy meg nem halt bújában.
A gyermek szépen nevekedett, azután oskolába járatták, ott jól tanult,
úgy hogy a tanítója nagyon örvendett rajta. Hanem mikor a gyermek haza
ment az oskolábul, az apja nagyon siránkozott: kérdi a gyermek, hogy
miért sír oly nagyon mikor haza jön? Azt mondta: Talán az ördögnek
eladott kend? Akkor az apja kivallotta, és megmondta, hogy hogyan járt.
A fia azt mondá az apjának: Apám, semmit se busúljon kend, megsegít az
isten engem az ördög kezibül. Akkor elment a paphoz, megbeszélte neki
hogy mi baja volna, a papok minden szentelt jószágokkal megrakták, hogy
az ördög hozzá ne férne, és mikor eljött az idő, elvitte az ember a fiát
a tenger mellé, s ott várta az ördögöt fiastul. Hát egyszer csak látja
hogy nagy szélvészszel jön az ördög a vizen hajóban; hogy oda érkezett,
megfogja a gyermeket és a hajójába bele veti, és elmegy nagy sebesen; az
ember meg haza megy nagy keserves sírással. Az ördög már három országon
általvitte a gyermeket, hanem a szentelt eszközök által úgy
megerőtlenedett, hogy már tovább nem vihette, el kellett a gyermeket
hagyni, maga pedig elment nagy haraggal, és a cédulát is visszavetette
neki.
A fiu hát most bujdosik mindenfelé, de semmit sem látott csak eget, és
földet, és vizet, és már besötétedett, akkor egy nagy kőszikla alatt
látott egy kis lyukat, és abbul a lyukbul nagy világosság jött ki; és
nagy kiáltást hallott, mondván: Segélj ki engem ebbül a lyukbul,
szerencsés ember lészsz a világon. Erre fut, és egy durungot talált,
avval a követ felfeszítette, és egy undok varasbéka jött ki alóla; a
legény megundorodott tűle, azután a béka megrázta magát, s egy szép
leány lett belőle, hogy a legény nagyon csudálkozott rajta, és látta
hogy a kősziklábul egy nagy aranyos vár lett, és körűlte szép aranyos
kert terjedt el; a leány pedig megszólamlott hozzá, mondván: Látod,
engem megszabadítottál egész várammal együtt, hanem most végy el engem,
és légy az én uram. Én el voltam átkozva, én király leánya vagyok. Ekkor
elvette, és más városba mentek, megesküdtek, hanem azután is csak abban
a várban laktak.
Egyszer a fiu nagyon szomorú volt; a felesége észrevette a szomorúságát,
és kérdezte hogy miért oly szomorú? Akkor mondá: Szeretném a szüléimet
még egyszer meglátni. Mondá a felesége: Szüléidet ha akarod meglátni,
megláthatod, hanem megbánod, mert nagy bujdosásodra fog esni. Mondja az
ura Csak még is szeretném meglátni a szüléimet. Akkor egy almáriomot
nyitott fel neki, és abban az apját és anyját meglátta, hanem szörnyű
messzi voltak hozzá; mondja hát: Még is csak elmegyek én, meglátogatom
őket. Akkor a felesége egy gyűrűt adott neki, és azt mondá: Vedd el ezen
gyűrűt, ennek oly ereje vagyon, hogy ahol akarod, mindjárt ott lehetsz,
és hogyha valami szükséged lesz, szorítsd meg a gyűrűt, én mindjárt ott
leszek segítségedre; hanem a király ha kérdezi tűled, hogy ha van-e
feleséged, és ha szép vagyok-e, azt ne mondd hogy szép vagyok, mert
megbánod. Akkor gondolta hogy az apjánál legyen, és mindjárt ott
termett.
Ahogy a király meghallotta, hogy a halász fia megjött, mindjárt magához
hivatta, és mindent kérdezett tűle, hogyan és miket kellett neki
próbálni; ő pedig mindent elbeszélt, hogy hol járt, és miket próbált.
Akkor a király mondá: Van-e szép feleséged? Ő pedig mondá: Van bizony,
olyan, hogy egész országában olyant fölséged nem talál. A királyné szép
de csak árnyékában sem állhat ennek. Akkor a király azt mondá: Na ha oly
szép, hozd el, hadd lássam, mert ha el nem hozod, vagy el nem hozatod,
én tégedet fölakasztatlak, mert a király azt gondolta magában: ha
egyszer itt lesz, akkor majd elveszem tűle feleségemnek. A tömlöcbe
vettette tehát, hogy, ha el nem hozatja a feleségét, fölakasztatja. Hát
szegény a tömlöcben szomorkodván eszibe jutott a feleségének mondása;
akkor gondolta magában, ha elhívom a feleségemet, talán csak nem veszi
el tűlem; azért a gyűrűt megszorítja, s a felesége mindjárt ott termett.
A király hogy meglátta, elcsudálkozott rajta, hogy micsoda szép asszony
az! és jó ebédet készíttetett, és ebédeltek. Ebéd után az asszony a
királytul kikéredzett, hogy hadd sétáljon egy kicsint az urával; a
király azt mondá, hogy kimehetnek, hanem soká odakint ne maradjanak,
kimentek hát a kertbe, sétáltak, azután leültek egy pázsitra, ott a fiu
a felesége ölibe tette a fejét, és elaludt; a felesége lehúzta a gyűrűt
az ujjárul, és egy pár vassarut hagyott neki, és a talpára azt írta:
Ezen vassarukat húzd a lábadra, és addig menj a világon, míg egy
darabjában tart, még sem találsz engem föl. És mikor fölébredt, senkit
sem látott mást, hanem egy pár vassarut. Mikor a talpán lévő írást
elolvasta, csak elájúlt, ijedtében a földre dűlt, soká ott feküdt;
azután bement a királyhoz, sírva mondotta neki: Felséges király, ime
mely szerencsétlenűl jártam, a feleségem itt hagyott, elment tűlem, egy
pár vassarut hagyott itt, azt írta a talpára, hogy ha addig megyek
széles ez világban, míg a sarukban egy kis darab lesz, még sem találom
fel többet soha. A király kiment, s vizsgálta, ő is csak úgy találta
amint hallotta, azután azt mondta neki: Na csak menj, keresd fel, adok
költséget az útra, valamennyit csak kivánsz. Azután elbujdosott; az apja
eleget siratta és az anyja, de éppen semmi sem használt, csak elment, és
már nagy messzi ment és mindenkitül kérdezte, hogy ki tudna az aranyos
vár felől valamit mondani, de senki sem tudott felőle hírt mondani.
Azután elment a Naphoz, és a Naptul kérdezte, hogy nem látta-e az
aranyos várat? a Nap azt mondta, hogy ő nem látta, hanem menjen a
Holdhoz, az talán meg tudja mondani. Elment, s a Holdtul is kérdezi, a
Hold azt mondta én ugyan nem láttam, hanem menj a Szélhez, talán az meg
tudja mondani. Elmegy a Szélhez is; a Szélnek az anyja volt oda haza,
bemegy, és jó napot mond a Szél anyjának; azt mondja a Szél anyja: Isten
hozott fiam, mit keresel? monda a legény: Öreg anyám, adjon nekem az
éjtszakára szállást. Az asszony azt mondá: Jaj fiam, bizony örömest
adnék, hanem a fiam majd nagy haragosan haza jön, és téged összeszaggat;
de ő sem hagyott békét, hanem előlbeszélte minden baját neki, hogy miért
fárad, akkor adott szállást neki, és estve, hogy a fia haza ment,
kérdezte: Micsoda idegen ember van a háznál? érzem a szagát. Az anyja
megbeszélte hogy mi járatban volna, azután behívta, és kérdezte a Szél,
hogy mit keres? A legény elbeszélte hogy hogyan járt, és mit keres;
azután a Szél mondá neki: Én hallottam és láttam is hol van az a vár,
hanem a feleséged férjhez megy, épen holnap lesz a lakodalma; nekem
holnap oda kell mennem tüzet fúni, velem eljöhetsz ha bízol hogy velem
érsz. Azután vacsoráltak, és lefeküdtek. A legény nem alhatott, hanem
kiment és járkált, s egy erdőbe ment, és lát három ördögfijat, hogy azok
egymással pöröltek. Oda megy és kérdezi, hogy mi bajok nekik? azok
mondák: Az atyánktul maradt ezen három hasznos jószág: bocskor,
köpönyeg, és erszény, és mindenik a jobbikat akarja választani. Akkor
mondja nekik: Mi hasznát lehet azoknak venni? mondák az ördögök: A
köpönyeget aki reá veszi, azt senki se látja, a bocskort ha felköti,
minden lépésre három száz mérföldnyire léphet, az erszényben pedig
mindig pénz van. Azután mondja nekik a legény No hát adjátok ide azon
jószágokat, elosztom köztetek; és egy nagy hegyet mutat nekik, hogy a
melyik leghamarébb oda fut, amelyiket akarja azt veheti el magának. Hát
megindúlnak, a legény pedig azalatt a bocskort felköti, a köpönyeget
ráveszi, az erszényt a zsebibe dugja; azután az egyik ördögfi oda
érkezett, akkor kérdi: Látsz-e engem? a másik is oda ér, attul is kérdi,
ha látja-e, az is azt mondta hogy nem látja; a harmadiktul is kérdezi,
hogy látja-e? az is úgy felel hogy nem látja. Akkor azt mondja: Na, ha
nem láttok, ne is lássatok soha. Akkor elvitte a jószágot, s a Szélhez
visszament, és lefeküdt; hanem igen elaludtak, a Szél fölébred, azt
mondja neki: No most ugyan elaludtunk, hanem én még is elmegyek; ha te
velem érsz, eljöhetsz. Ő pedig mondja hogy vele ér; akkor megharagudtak,
és útnak indúltak; a Szél ment amint csak mehetett, ez pedig mindig a
sarkában volt, úgy hogy a bőrt is letiporta a lábárul, és oda érkeztek,
és bementek. A vendégek éppen akkor ebédeltek. A legény bemegy a
vendégek közzé, hanem senki sem látta, ő pedig az ételt elvette előllök
és a másik szobába vitte, s a Széllel megették; azután a Szél elment, ő
pedig lefeküdt az ágyba, és a köpönyeget letakarta magárul; a szobaleány