Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (3. kötet) - 09

valaha csizmadia a legény volt, az tűje és hegyes árra még akkor is nála
volt, egyetemben megtanította Lőrinc barátját is, és adott néki is egy
árrat a kezébe, hogy egy birkának a farkába akaszkodjon, és amidőn az
ajtó mellett lészen, szúrja a hasába, aki őtet hamarsággal ki fogja
húzni. János maga is így cselekedett, és szerencsésen mind a ketten
kijöttek, de amidőn már az birkák kimentek volt, megintlen betette
kövivel az ajtaját a vak óriás uram, és tapogatott mindenfelé, de
minthogy semmit sem talált, akkorát kiáltott, hogy ők a tengerparton
arra a kiáltásra hasra estek, és ennek az ordításnak meghallása után
azonnal maga formájú tizenkét óriások jelentek meg, és látták az ő
szerencsétlenségit. Mindjárt összeszaggatták őtet, azután a tengerhez
szaladtak mind a tizenketten; de már a két elszökött rab barátok
tizenkét ölnyire a tengerbe voltak, azért hogy ők bosszút nem állhattak,
mindnyájan együtt el kezdtek bőgni, ordítani, és sikoltozni úgy, hogy
ezen nagy sikoltozások után a tenger felháborodott, és habjaival
szegényeket majd eltemette.
De még is isten őket szerencsésen megtartotta; továbbá is mentek ők,
míglen egy erdőre találtak, ahol az ő lészáikat kikötötték, és bementek
sétálás képest az erdőbe. A többi között találtak itt egy szép
folyóvizet, ahol is megszemlélték hogy itten embernyomás volt, és ezen
nyomás után addig mentek mentek, míg egyszerre tanáltak egy remetének a
házára, ahová be is mentek, és tanáltak tulajdon egy öreg remetét, kit
szent Antalnak híttak. Ez a jövevényeket szívesen fogadta, és minthogy
ezek magokat ajánlották hogy itten maradhassanak; akarnák ők is ezen
szent életet viselni, minthogy úgy is se hazájok se egyebök nincsen, a
remete szívesen megtartotta őket. Következendő nap a remete szokását az
én János és Lőrinc szökött uraimnak is be kellett venni, mely ebből
állott, úgymint reggel a háztól fogva a vízig térgyen kellett menni
imádkozni, és ott megmosogatták magokat, és onnan ismét térgyen vissza.
Amidőn a szobába bementek, már itten volt az asztalon három cipó hozzá
tartozandó étellel elkészítve, és mindegyik magáét megette. Más nap,
amidőn elvégezték szolgálatjokat, az erdőbe sétálgattak, és azt tanálta
mondani Lőrinc: Te János, üssük agyon ezen vén remetét, van ennek talán
sok elrejtett kincse. Felelt János: Mit beszélsz, látad hogy isten
szegénye, és csak jobban élne mint most. No tehát hagyjuk abba.
Következendő nap, amidőn kötelességekről együtt haza jöttek, hát az
asztalon csak két cipó volt, akkoron azt mondja a remete: Valamelyitek
nekem rosszat kívánt, ezért a házamtól mindjárt távozzatok, és haljon
meg olyan halállal, minőt énnekem akart tenni.
Ezzel útnak vették sátorfájokat, és az erdőkön bújdostak mint a rossz
cigányok. Akkor egy éjtszaka nagy tüzet láttak, oda mentek, s lám
haramiák voltak, huszonnégyen. Hát oda köszönnek; kérdezik: kik
légyenek; olyanok vagyunk mint tík. Erre a haramiabasa oda vet egy
aranyat, és János felvette, Lőrinc eleibe is oda vetett, aki eztet fel
nem vette, amelyen a basa megharagudott, és mindjárt nyársra huzatta
mint valami kis malacot, és megsüttette őtet, és így maga maradt János.
Hát egy időbe, mikor őtet vigyázóhelyre küldötték, arra a falunak az
útjára tanált menni, amerre legközelebbi falukból malomba búzával és
egymással jártak; azon egy szegény ember vitt volt egy kocsin hat zsák
búzát, melyet János tőle elvett, és magok lakóhelyekre vitt. Ezen első
cselekedetin nagyon megörűltek a több haramiák, és megintlen visszament
valami szín alatt, és felállt a paraszt kocsiára, és bementek együtt a
faluba, és onnét a város bírájához egy közelebbi városba mentek, és
János a károkat megösmerte, és kérte őket hogy ma tíz órakor estve sok
emberekkel jőjenek oda, és fogják őket meg, amelyet bíró uram meg is
cselekedett; de mindazonáltal jegyokúl aztat hagyta nekiek, hogy engemet
arról megismerhettek, hogy az én kalapom keresztbe fog lenni. Azzal a
János visszament, és vacsoráltak együtt. Kevés idő múlva a sok emberek
körűlfogták az elárúlt haramiákat, és egyenként megkötöztették őket, de
csak épen a basa maradt együtt Jánossal, kibe minden bizodalma és
reménysége volt, de éppen megcsalatkozott, mivel amidőn leült, ez hátra
taszította őtet, és erőssen megsebezte; akkoron aztat is megkötözték, és
feltették a kocsira mind mint valamely mangalica disznót, de még is csak
arra kérte Jánost, hogy ne azon halállal mulaszsza ki a világból, mint ő
a barátját Lőrincet. De midőn a legelső városba bevitték, mindenekre a
legerőssebb szentencia szállott, és a kövér haramiabasát megsütötték
mint ő a János barátját. Kinek volt itt nagyobb becsületi mint Jánosnak?
szerették is őtet méltán, s ezen tett érdemiért az király az gyermekek
mellé udvari mesternek tétette. Több időknek elfolyása után, minthogy
János jól viselte magát, és jámbor életű volt, különben szép gyermek is
volt, és tudományokkal is bővelkedett, az egész udvar őtet kedvelte; de
ami még több, az ő kellemetessége miatt az király leánya bele szeretett,
amelyet idővel atyjának megjelentett azzal a kéréssel, hogy engedné meg,
hogy János őtet feleségűl vehesse. Ezen a császár, azaz a király
megörűlt, és meg is engedte nekie a kérését, és tudtára adta Jánosnak
ezen édes érzeményt, aki örömiben majd meghalt. És egynehány napoknak
elfolyása után megházasodtak, és nagy mulatságot tartottak, és sok
esztendőket éltek szerencsésen, és többé János nem is kivánkozott
hazájába menni, és itten mint uralkodó király meghalt. A ki el nem
hiszi, menjen és kérdezze meg az agyon ütött vak óriástul.


LI. KALMÁR FIA.
Volt a világon, Csehországban, egy nagy gazdag kereskedő, kinek
egyetlenegy fia volt. Amidőn ez már annyira felnőtt, hogy oskolába járt,
és mindenféle irásokat és könyveket tanult, mondotta a fiának: Hallod-e,
kedves fiam, már mostan tanuld a pénzre való játékokat, hogy te is a
többi urakkal egy társaságban lehess. Erre mondotta a fia: Jaj édes
atyám, én azt nem javasolom magamnak, mert úgy lehet, hogy minden
kincset el találnék pazérolni, és aztán mindnyájan koldusok maradnánk és
utóljára is engem fognának kedves szüléim okolni, hogy énmiattam
szegényedtek el. Mondá az atyja: Fiam, ne félj semmit, mert vagyon nekem
annyi, hogy ha mindig költöd, sem fogod elkölteni. Azért neked javaslom
ezen játékokat, mivel te másképpen nem fogsz a városban való néppel
esmeretségben lenni. Mostantól kezdve tehát oly embert fogadok neked, ki
téged mindenféle játékokra, kártyára, kockára, biliárdozásra meg fog
tanítani. Újra mondta a fia: Én, atyám, soha se, mert tudom mi fog abból
következni utóljára is, s az éppen semmi becsületemre sem fog válni,
mivel ha én valamelyiknek a pénzit vagy úgy lehet a jószágát elnyerném,
bizony nem mondaná, hogy isten áldjon meg, hanem inkább átkozna; ha
pedig mindég vesztenék, akkor, tudom bizonyosan, hogy volna becsületem
míg a pénzemben tartana, de mikor elfogyna, épen senki sem nézne reám.
Azért atyám, ne is ingereljen engem arra, mert nekem semmi kedvem reá.
Atyja elhagyta a fiút egy darabig; de sok ízben még is csak mindig
emlegette neki a játékokat; amidőn egykor a fiú csak elment az
almáriomhoz, és kihúzta a fiókot, és kivett valami 10,000 forintot,
mondván: Atyám, én most elmegyek a kávéházba játszani, megpróbálom.
Mondotta az atyja: Most, fiam, szeretem dolgodat, mert ezután fogsz
majdan kipallérozódni, hogyha urakkal társalkodol.
Elment tehát a fiú, és a kávéházba mindjárt leült, és először is kártyát
kért hogy adjanak neki is az urak, akik ottan játszottak; melyre mondván
neki azok: szívesen adunk, el kezdett mindjárt kártyázni. De csakhamar
mind elvesztette azon pénzt, akit elvitt magával, és ismét kért még 5000
forintot a kocsmárostól; amidőn azt is elvesztette, akkor elment haza,
leült atyja szobájába, és úgy szomorkodott. Amidőn az atyja kérdezte
tőle, hogy miért szomorkodol? mondá a fia: Látod atyám, te engem mindig
ingereltél a kártyára, és mostan is már ezen a napon elvesztettem 15,000
forintot. Melyre az atyja feleli: Azért ne búsúlj semmit is; hogyha
mostan annyit vesztettél, máskor vissza fog jönni duplán. Ekkor a fiú
mondá: Hogyha te úgy beszélsz atyám, lásd meg majd utolsó következését,
hogy mi lesz majd belőlünk. Ismét monda az atyja: Annyi pénzem vagyon
fiam, hogy ha mindennap vesztesz annyit a mennyit tegnap elvesztettél,
még sem fogod elkölteni soha. Jaj atyám, folytatta a fiú, addig kellene
a pénzt megbecsülni, míg van, mert mikor már nincsen, késő lesz utána
bánkódni. De atyja nem hagyott neki békét, s a fiú hozzá fogott ismét a
nagy kártyázásnak, kockának és a biliárdozásnak; folytatta is mindig, és
többnyire mindig ott lakott. Amidőn már atyjának sok pénzit elpocsékolt,
hogy már nagyon megtetszett a jószágokon is, máskép kezdett a fiú
gondolkozni, és elment az aranyműveshez, és mondotta neki, hogy
csináljon neki egy oly sisakot, hogy annak sehol se legyen párja, meg
fogja érette a legbecsületesebben fizetni, meg is mondotta, hogy kinek a
fia légyen. Kérdezte az aranyműves: mikorára legyen készen; monda a
kereskedőnek a fia: mentül hamarább, hogyha lehet, mert nagy szüksége
volna reája. Ekkor az aranyműves ígérte, hogy egy hétre készen fog lenni
minden késedelem nélkül. És mikor eltölt az egy hét, oda ment hozzá a
kereskedő fia, vitt magával ötszáz ezer forintot, hogy majdan meg fog
érette fizetni; de midőn kérdezte tőle, hogy mivel tartozik, mondá az
aranyműves: két millió fttal; a kereskedő fia azt felelte, hogy itten
vagyon; én ugyan annyit mostan magammal nem hoztam, hanem majd meg fogom
fizetni: ötszáz ezer forintot mostan megadok. Az aranyműves megnyugodott
benne, mert, úgy mond, tudom, hogy nem fog elveszni; contractust
csináltak tehát, és elvitte magával a szép sisakot, egy selyemzsacskóba
bele takarta, és mondotta atyjának estve, hogy: Hallod atyám, én most
elmegyek, mert már sok jószágodat elpocsékoltam, és mind addig vissza
sem jövök, míg a te elpazérlott pénzedet vissza nem fordítom. Felelt az
atyja: Kedves fiam, azt ne cselekedd, mert hogyha elmégy, bizony
életemet megrövidíted. Mondotta a fiú: Már atyám, énnálam fel vagyon
téve, tehát ne is hátráltasson tőle senki se. Így az atyja elbocsátotta,
mivelhogy a fiának kedvét nem akarta szegni, mondván: Fiam legyen úgy,
mint ahogy teneked tetszik, csakhogy azon kérlek, ne örökösen, hanem
bizonyos ideig maradj csak oda. Mire a fiú: Hét esztendő múlván, atyám,
haza fogok jönni, de elébb nem.
Ekkor reggel a fiú elindúlt, és ment egyenesen Konstáncinápolyba a
tengeren mindenütt, és mikor oda ért, kiszállott a hajóból, és bement a
törők császárnak a fővendégfogadójába. A fogadós csak mindjárt majdhogy
elnem ájúlt, mikor meglátta, gondolván hogy azon török császárnak az
inassa volna, akit tegnap délután eltemettek. A fogadós mindjárt oda
ment hozzája, és kérdezte tőle, hogy mit tetszik neki parancsolni? mondá
a legény: Egy itce bort hozzon nekie, és leült ottan a vendégfogadóban,
és múlatott. Tüstént elment erre a fogadós a császárhoz, és
megjelentette hogy azon kedves inassa, kit tegnap eltemettetett,
feltámadt, és ottan vagyon nála, bort iszik, melyre felel a császár:
Lehetetlen hogy az igaz volna. Monda a kocsmáros: Nincs különben,
felséges császár. Ekkor mindjárt a kocsiba fogatott a császár, és elment
ezen ífjúnak a nézésére; és mikor meglátta, kérdé az ífjút hogy ki
volna; melyre felel az ífjú: Én vagyok egy csehországi nagykereskedőnek
a fia, akinek is mint atyámnak a sok kincsét elpazérlottam, mivel ő
engemet mindig kártyára ingerelt; tehát sokat elvesztettem, és most
eljöttem, atyámat odahaza hagytam, hogy addig fogok szolgálni, míg
csaknem minden pénzét helyre szerzem. Ekkor kérdezvén az ífjút, hogy ki
volna a neve, felel: Én Kis János, ez meg ez vagyok. Erre a török
viszont kérdezte, hogy nem volna-e nekie kedve inasnak hozzá jönni?
Felelt az ífjú: Mindenkor, felséges uram, egy császár udvarába, és
megköszönöm hozzám való szivességét. Ekkor elmentek haza, és mint utólsó
inassának tette, mivelhogy még szokatlan volt udvarában; hanem nem telt
bele mint egy hét, mindjárt második inassának tette udvarába; harmadik
héten tette mint első inassának, mivelhogy jól forgatta magát. Elég az,
a mi aztat nézi, hogy mivel ő magát mindenek felett kimutatta, a török
császár gondolta, hogy bizony nem bolond ífjunak kell ennek lenni, de
mostan azért is megajándékozom egy majorsággal, hanem azért, mint első
inasom meg fog maradni a házamnál.
Lassan-lassan annyira vitte itt a kereskedő fia, hogy mint brigadéros
generális lett, és mind azok felett még is megmaradt mint inassa az
udvarnál, és mind a két gázsit szedte. Amidőn már eztet megkapta, mondá
a török császárnak, hogy valami kevés ajándékkal meg akarná ajándékozni,
hogyha jó néven venné, a császár ő felségét. Kérdezte ez: hogy mi lenne
az? Nem sok: grácia fejemnek. Mondá a török császár: Ha épen egy
pipájából álló volna is, jó néven venném tőled. Ekkor kivette azon
sisakot, akit csináltatott az aranyművessel, és mikor kitette, mondá a
török császár, mikor a fejébe tette: Nem hogy kicsiny ajándékot adtál
volna, hanem mondhatom hogy országomba nem találom fel ezen ajándékot;
amelyért is mostan mint commendírozó generálisságot fogok ezen
ajándékért adni, de még sem bocsátlak el udvaromból, sőt fogsz maradni
nálam. És így töltötte el majdan a hét esztendőt; de mikoron ez eltölt,
szólt a császár: Én tégedet elbocsájtalak, mivel szándékod vagyon haza
menni; de mint hűséges szolgámtól nehezen tudok megválni; esküdjél meg
hát az én kardmarkolatomnál fogva, hogy ismét visszajösz. Amelyre is ő
tüstént megesküdött hétszer, az a császár pedig megtöltött tele három
hajót aranynyal és ezüsttel, úgy bocsátotta útjára.
Amidőn már a hazájába ért, tehát nem is úgy mint becsületes ember
szokott a hajóval beköszönni a városban, hát nem három, hanem tizenkét
ágyút süttetett el; s mikor azt a városban meghallották, gondolták hogy
valami ellenséges hajók; tehát a városból mind kiszaladtak, és meglátták
hogy ezen kereskedőnek a fia érkezett haza; az atyja alig esmert reája,
de ő atyját mindjárt megesmervén, mondá: Atyám, itten vagyon az ajándék
akit neked hoztam. Ekkor csak hamarosan a hajóból mindeneket
kitakarítottak, számtalan sok kincseket találtak benne, és így első
alkalmatossággal atyját mindjárt felgazdagította a fia. De már most
esküvésének eleget kellett tenni, és visszamenni, mondá atyjának: Még
hét esztendőt fogok eltölteni a török császárnál, akkor visszajövök, s
többet, atyám, úgy lehet, hogy el sem megyek; de mostan kell.
Ottan volt egy darabig, és mint első kommendirozó, mivelhogy a nagy
anglus háború elkövetkezett, tehát el kellett nekie menni; hanem itten
szerencsétlenek voltak, mert az anglustól megverettetett a török, és
szégyenszemre vissza kellett menni Törökországban. Minekutánna ezek
megtörténtek, már csakhamar eltölt a második hat esztendő is, és ismét
eljött az ideje, hogy haza kellett menni a kalmár fiának; és mondá a fiú
a császárnak: Hallod-e, én mostan atyámat ismét meg akarom látogatni,
mert ismét eljött az idő; mond a török császár: Hallod-e fiam, hogyha
mostan elmégy az országomból, vissza, tudom, többet nem fogsz jönni.
Melyre felel: Én ismét esküvésemmel fogadom, hogy visszajövök; de, már
mostanában az isten előtt sok imádságot tett, hogy az ő esküvését hiában
vegye, mivel ő többet a törökhöz vissza nem akar menni. Tehát ismét
megesküdött, de olyformán, hogy isten bűnre ne vegye ezen esküvését.
Gondolván ekkor a török császár, hogy bizonyos fog lenni abban, hogy
ismét visszajön; ekkor is mint három hajót megterhelt sokféle portékával
és drága kincsekkel; de minekutánna ő esedező köszönetekkel elindúlt a
török császártól, mondotta a kereskedő fia: Hallod-e uram felséged,
nincsen-e valami titok elrejtve éntőlem, akit én nem tudok? Mondván:
Nincsen, ekkor elindúlt; és amint útazott ismét haza felé, talált egy
szerencsétlent, akit is két halálra való török egy szigetben cipeltek
mint a búzát; monda ekkor a kalmár fia kommendírozó generális: Micsoda
dolog volna ez? ő ezek felől semmit sem tud; ekkor felel a török rab:
Minékünk ezt kell cselekedni, míg csaknem porrá fog lenni, mert ennek a
gazdája nagy bosszút tett a császáron. Ez pedig volt az anglus király
inassa; akit is a tenger mellett találtak, a török rablók elragadtak, és
elvittek mint fogságban. A török minthogy bosszankodott, tehát őtet azon
halálra itélte, hogy itten mind addig kinozzuk, mígnem egészen porrá fog
lenni. Mondá a kalmár fia: Adjátok nekem által ezen holttestet, hogy
temettessem el. Mondván ekkor a két török: Nem lehet, mert minékűnk
kötelességünknek meg kell felelni hanem hogyha a török császártól valami
írást fog hozni, hogy mink adjuk által, akkor szívesen általadjuk, hogy
csináljon vele amit akar. Tüstént mindjárt a hajót kikötötte, hogy
visszamenjen Törökországban, és a császártól ki fogja kérni, hogy majdan
eltemeti; és csakugyan meg is nyerte nagy kérésére az töröktől, hogy
neki megengedte, és azon írást megmutatta azon kínzó törököknek: akkor
neki általengedték, és eltemettette ottan nagy pompával a szigetbe.
Úgy folytatá ismét útját továbbra a kereskedő fia a tengeren; s lám
egyszerre megtalálja azon anglus princesznéket, akit azon boldogtalan
inassal együtt elraboltak, és ottan egy török azon második szigetben
szántatta velök anyaszült meztelen a kősziklás hegyet, és utánok egy
szörnyűtelen drótból font korbácscsal ment ezen pogány török; és mikor ő
mint keresztyén ember ezt meglátta, csaknem elájúlt, hogy miként kínozza
ezen ártatlan személyeket, akik tudom hogy neki semmit sem vétettek,
mert csupa egy ártatlansággal vagynak tele, és nem nézem ki belőlök hogy
valami nagy csínyt tettek volna. Ekkor ismét visszament a török
császárhoz, és ismét nagy kéréssel hozzá folyamodott, mondván: Add által
még mostan énnekem azon szerencsétlen két leányt, akik a második
szigetben kínlódnak. Mondá a török császár: Aztat én semmi módon nem
cselekedhetem, mivel annak atyja tudod hogy nagyon megszégyenített
engemet, és egyszersmind nagy borsot tört az orrom alá. Hanem mondá a
kereskedő fia: Hallod-e felséges uram, hogyha istent esmersz, add által
énnekem, mert tudod hogy én szörnyen megsajnáltam azon ártatlan
leányokat. Ekkor mondván: Itten vagyon az írás, add által azon töröknek,
hogy adja által neked azon erős láncokkal megtörettetett szűz két
princesznét, és csináljad vélek amit a te tetszésed szerént jónak látsz.
Ekkor ismét vissza elindúlt, hogy őket a haláltól megszabadítja, és
majdan mostani alkalmatossággal el fogja haza vinni; aminthogy úgy is
volt. Hanem mivelhogy már a ruháik nagyon leszakadoztak rólok, mondotta
a kereskedő fia, hogy csinálnának magoknak ruhát az hajóban lévő
portékákból, amelyik nekiek tetszeni fog; de mivelhogy ők nagyon meg
voltak törődve, tehát inkább csak a nyúgovást kívánták meg, a ruhával
semmit sem gondoltak. Látván osztán a kereskedő fia, hogy mentűl
hamarább egy város alatt kiköt, a legszebb princesznéknek való ruhát
csináltatott, és úgy vitte be Csehországban: és amidőn atyjának házában
bevitte, a legszebb szobákat választotta számokra; és a hajókból minden
drágaságot kitakarított, s úgy bocsátotta vissza Konstantinápolba a
török hajósokat, mondván hogy ő mostan velek nem megyen, mivel
foglalatossága volna oda haza. Ekkor azok visszamentek, ő pedig ottan
maradt atyjánál, mivel többet nem is volt szándéka visszamenni a
törökhez. És ekkor istennek segítségével az atyjának azelőtt elprédált
jószágát visszaadta, és azon aranyművesnek is, akinek a sisakért még
adós maradt ötszáz ezer forinttal, annak is még interesűl annyit adott,
amelyért annyi időt várt utánna. Így élte boldogúl egy darabig világi
életét.
Amidőn így egykor elment a két leányhoz, és kérdezte tőlök, hogy kinek a
leányai volnának, azt felelé a két leány: Hallod én édes megváltónk
szent János! mert te mentettél meg a haláltól, tehát teneked szívünkből
megmondanánk, hanem ne legyen neheztelésedre, mivel mink aztat nem
akarjuk kinyilatkoztatni, míg csak ki nem fog tudódni idővel hogy kik
vagyunk. Ekkor mondá a kereskedő fia: Én nem is erőltetem azon a
princesznéket, hogy épen nekem kelljen megmondani, csakhogy legyenek
mostan atyám házánál, mintha oda haza volnának, minden dolog nélkül, míg
ki nem fog tudódni hogy kik volnának. Így múlatának a két szüzek a
kereskedő fiának házánál. De mostan a kereskedő fia, aki kommandírozó
volt a töröknél, elment Angliában portékákért, hogy majdan fog onnan
portékákat hozni; de midőn oda ért Angliában, bement a vendégfogadóban,
és kérdezte, hogy mi volna annak az oka, hogy az egész városban csaknem
minden házon egy fekete zászló, némelyeken pedig hat vagy hét is vagyon:
mondá a fogadós: szerencsétlen a királyi ház nagyon, mert a királynak
két leányát és inassát elrabolták a törők tengeri rablók, és mai napig
sem tudják hogy hol vagyon, él vagy hal? és aki valamit tudna felőle
mondani, tehát a király egyik leányát, és fele királyságát annak adná.
Melyre mondá a kereskedő fia: Én voltam a töröknél kommandírozó
generális, és mikor eljöttem onnan, én találtam egy szigetben egy holt
embert, akit a törökök ottan vertek, mint a búzát szokták csépelní; de
én aztat a török császártól kinyertem, hogy énnekem általengedte hogy
eltemessem; és mikor ezen holtat eltemettem, elindúltam ismét útamra.
Hasonlóképpen a második szigetbe tanáltam két ártatlan szűzleányt, akit
szinte úgy nagy nagy kérésemre a töröktől megnyertem, hogy énnekem
általadta; de már annakelőtte ottan szántották a nagy vas ekével a
kősziklás hegyet, hanem mostan nagy boldogságban vagynak atyámnak
udvarában Csehországba. Mikoron meghallotta ezen tudósítást a
vendégfogadós, tüstént a királynál szaladt, és tudósítást tett ezen ífju
felől, akit is a király még bővebben kikérdezett, és mikoron szavából
észre vette hogy bizonyosan az ő két leánya fog lenni, mondá a király:
Hallod-e én kedves fiam, mostan nem fogsz portékát vinni városomból,
hanem a leányomat hozasd haza, és mint királyfi úgy fogsz lenni az én
országomban; mostan tehát egy generálisommal elbocsátlak egy batalion
granátérossal, hogy szerencsésen haza jőjetek. Akkor el kellett jönni
Angliából a kereskedő fiának minden portéka nélkül, amelyre neki ugyan
több szüksége csakugyan nem is volt, mivel már olyan volt mint királyfi;
és úgy elmentek Csehországban; de amidőn ottan kiszállottak, és
bementek; a királyi princesznék meglátták azon jeles generálisát
atyjoknak, és mindjárt leszaladtak eleibe, és mondották hogy: hol jár
ezen az idegen földön? mondá ekkor a generális: Én hol járok? hanem a
princesznék hol járnak itten? melyre mondá a két leány: Jaj hogyha ezen
megváltónk szent János nem lett volna, régen megholtunk volna abban a
kegyetlen szigetben, amelyért is mostan őtet megtartjuk mint örök
megváltónkat. Nemde, mondá a generális, hogy akarnak-e mostan haza jönni
atyjoknak országában? Melyre a leányok mondották, hogy csak atyánkat és
anyánkat láthassuk még meg, mindjárt készek vagyunk a halálra menni.
Ekkor elindúltak a tengeren és mentek Anglia felé. De midőn már nem
messze voltak Angliától, megirígylette a generális a kereskedő fiának a
két princesznéket, tehát abban mesterkedett hogy elveszítse; amely
szándékában csakugyan végben ment, mert csináltatott egy olyan sétáló
helyet, hogy aki a vége fele ment, minden bizonynyal a tengerben esett;
és mikor készen volt, akkor kihívta őtet sétálni; de midőn ki akartak
menni, nem akart a kereskedő fia előlmenni, hanem mondván a generális:
Mostan magának elől kell mindenkor menni, mivel ne úgy gondolja magát
mint kereskedő fia volna, hanem mint princ. Ekkor ő ment elől, és mikor
a vége felé ment, belé esett a tengerben. Mondá ekkor a két leány: Jaj
oda a megváltónk. Ekkor a generális két pisztolt kirántott, és a két
leánynak szegezte, mondván: Mind egy, akár úgy meghaltatok volna, akár
itten, hogyha meg nem esküdtök hogy én találtalak meg benneteket. Ekkor
kénytelen kelletlen meg kellett nékiek esküdni, hogy aztat mondják, hogy
a generális találta meg őket a szigetben. Így tovább folytatta az útját
az generális.
De a megváltó szent Jánost azon holt lélek, akit eltemettetett, minden
sérelem nélkül megragadta, és a tenger fenekéről Anglia alá vitte és
ottan letette, mondván neki, hogy nem esmerné őtet hogy ki volna? melyre
mondá: Én nem esmerem; ekkor felel ezen ártatlan inasnak a holt lelke:
Én annak a lelke vagyok, akit te eltemettettél abban a szigetben; hanem
mostan csak fogadd meg amit én neked mondok: nem fog neked az rosszadra
lenni: itten van a pénz, csináltassál magadnak három öltő ruhát, egy
közönséges, egy kőmíves, és egy ácsruhát, és menj be a városba abban a
fogadóban, aholott legelébb voltál, és múlass ottan, míg én majdan el
fogok oda menni, és meg foglak tanítani, hogy mit cselekedjél továbbad.
Majdan mikor a generális haza jön, te csak hallgass magadba, ne szólj
semmit se, majdan kivilágosodik hogy te voltál az aki engemet, és a
princesznéket megszabadítottad. Alig hogy ők kibeszélték magokat,
mindjárt elérkezett a generális a princesznékkel, amidőn nagy ágyú- és
muzsikaszó alatt őket behozták, de mikoron a király kérdezte, hogy hol
vagyon a kereskedő fia, akkor mondotta a generális: Még mikoron mentünk
Csehország felé, akkor a tengerben esett, és nem is ő találta meg
leányodat, hanem én, amint oda járkáltam; a mely jótettért mostan én a
kissebbik leányodat kívánom magamnak feleségűl. De erre a királyi
princesznék aztat mondották: Atyám, én és a másik testvérem férjhez nem
megyünk addig, míg minékünk nem fogsz csináltatni egy kápolnát, aki
huszonnégy óra alatt elkészűljön, mind a kőrakása, mind a famunkája, és
az oltár is benne másik huszonnégy óra alatt készen legyen, és
mindenféle történetünk, akik csak rajtunk estek, mind le legyen a
templomnak belső részén pingálva, ez pedig a másik huszonnégy óra alatt
megtörténjen, máskülömben mink soha férjhez nem megyünk. Mely
kivánságaikra a király atyjok tüstént mindenfelé kipublikáltatta, hogy
ilyen s ilyen kápolnát ki vállalna fel, akit is ennyi idő alatt el
kelljen minden késedelem nélkül készíteni. Hanem senki sem vállalta fel;
még is a többek között volt egy korhely kőmíves mester, aki felvállalta
hogy el fogja készíteni huszonnégy óra alatt a kőrakását. Mondá a
király: Hallod-e: hogyha el nem fogod készíteni, tehát halál a fejeden;
más pedig, ha meg fogod csinálni, rémítő kincset kapsz. Ekkor elment a
kőmíves, és mindenfelé legényeket keresett; amidőn épen abban a
vendégfogadóban ment, ahol a kereskedő fia volt kőmíves ruhában,
mondotta a mester, hogy nem volna-e kedve jó fizetésért eljönni munkára?
mondá a legény, a kereskedő fia: Szívesen, miért nem? hanem a mester
úrnak valamit akarok mondani, nevezetesen hogy az pallérságot adja által
nekem a munkának elkészítésében. Mondá: Fiam, én általadhatom, de hogyha
majdan el nem találod készíteni, én fogok halállal adózni. Mondá amaz:
Ne búsúljon semmit sem, és a mellett aztat is kikérem, hogy én estveli
tíz óráig hozzá se fogjak; melyre felel a mester: Már én, fiam, csak
terád bízom, csináld, ahogy tenéked tetszik. Hozzá fogott tehát a legény
mint estveli tíz órakor, és a többi legényeket mind lerészegítette, és
midőn már látta hogy elaludtak, elment őhozzá azon holttestnek a lelke,
és a fundamentomnak a négy szegletiben egy csáklyával bele vágott,
mindjárt készen volt a kőrakása a kápolnának; így szintén a másik napon
is cselekedett az ácsmunkával; ekkor a mesterek rettentő köszönettel
voltak őhozzá, amidőn elkészítette a kápolnát, a legényeket mind ki
fizettette a mesterekkel, mintha csak annyit dolgoztak volna, bárha
ugyan hozzá sem nyúltak, és nem is tudtak felőle semmit sem. Hanem
lássuk mostan itt a harmadik esetet, azaz a pingálást: hogy ki fog lenni
aki majdan fel fogja vállalni! Nem egyéb senki sem, hanem csak a szegény
kereskedő fia; de őtet nem esmerték meg, mivel azon holttestnek a lelke,
akit eltemetett azon szigetben, egészen elváltoztatta, és a leányok sem
esmerték meg. Történt tehát, mikor már csak az oltárnak pingálása
hibázott a kápolnában, nem akadt senki aki felvállalta volna, mivel
számtalan sok bajból kerűlt ki annak pingálása, és még, ami nagyobb, az
hogy a leányoknak mindenféle történetét, aki csak rajtok esett, míg oda
voltak, mind úgy legyenek belül a kápolna falain lerajzolva, anélkül
hogy a princesznék valamit szólanak felőle. Nincsen már senki, búsúl a
király szörnyen, hogy már eztet nincsen kinek felvállalni. Elmegyen
tehát ekkor a kereskedő fia, és a királynak jelentést teszen, mondván:
Itten vagyok felséges király, abban a kápolnában oltárt csinálni, és