Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (3. kötet) - 08

csak melegedjél meg. Ez lefekszik a tűz mellé, és megmelegszik jól; és
egyszer egyik ember fölkél a tűztől, előlvesz egy nagy pipát, és kér egy
pipa dohányt; a vándorló legény ad neki egy pipával, az lefekszik. A
másik is fölkél, az is kér egy pipával, akkor már megijedett a legény,
hogy magának se marad, de azért még is csak ád neki, az is reá gyújt;
azután a harmadik is fölkél, és hozzá megy, hogy adjon neki is egy
pipával, akkor azt mondja neki: Csak add ide a mi van, majd lesz neked
dohányod a mennyi kell; akkor az utolsót odadja neki. Azután fölkél
ketteje, és elmegy, egyik pedig ott marad a tűznél; egyszer jönnek, és
két szekér dohányt hoznak, azt a tűz mellé ledöntik, és azt mondják
neki: Na te, hogyha ezt a dohányt holnap reggelig meg nem dohányzod,
tehát oda lészsz; majd mind elmegyünk, de reggelre vissza jövünk. El is
ment mind a három, ez pedig a bokrokba ment, és egy hosszu póznát
levágott, abbul pipaszárat csinált, azután a dohányt a tűzre rakta, a
pipa szárat bele dugta, úgy dohányzott. Reggel, mikor a három fekete
ember hozzá jött, már a dohányt mind megdohányozta: hogy látták, a
vállát megveregették, hogy végbe tudta vinni. Azután elvitték, s egy
várost mutattak neki, és azt mondák: Látod ezt a várost, abban lakik egy
gróf, annak van három leánya, hanem mind egész háza népével oly
istenfélők, hogy mi sokszor próbáltuk, még sem tudtuk megkapni őket, mi
pedig ördögök vagyunk; már most próbáld te, hogy ha egyet megkaphatsz
közűlök. Menj be a városba, végy egy házat, mi annyi pénzt adunk hogy
teljes életedbe nem szűkölködöl pénzbűl, hanem egész esztendőn által nem
lesz szabad magadat megtörülni, sem pedig megmosni. A legény elmegy, s
mindent úgy cselekszik amint az ördögök parancsolták: a városba egy szép
házat vett, abba lakott, és a pénze kád számra állott, úgy élt sokáig.
Egyszer a gróf minden jószágát elvesztette a játékon, igen szegény módon
kellett neki élni, azonban egy ember megmondta a grófnak, hogy itt a
városba volna egy ember, az kinek igen sok pénze van, menjen ahoz, az
majd ád neki valamennyi kell. Elmegy a gróf hozzá, már akkor ő igen
piszkos és szurkos szőrös volt, és könyörgött neki, hogy adjon neki
egynehány ezer forintot, majd a jószágát kiváltja, azután megfizet neki
becsületesen. A piszkos, úgy mint az ördögök jobbágya, adott neki pénzt
valamennyi tetszett neki, avval a gróf haza megy, és azt gondolta, hogy
majd elmegy, és a mit a játékon elvesztett, majd vissza fogja nyerni. El
is ment, és azt is mind elvesztette, azután haza ment nagy bújában,
senkinek sem szólt, hanem egyszer azt gondolta magában, hogy elmegy ahoz
a piszkoshoz, majd az megint ád neki pénzt, és el is ment, könyörgött
hozzá, hogy adjon neki pénzt, inkább a három leányai közzűl akármelyiket
akarod, feleségednek veheted. Akkor a legény annyi pénzt adott neki,
hogy egész jószágát kiválthatta a gróf, azután hogy mindent kiváltott,
szépen élt oda haza a leányival.
Egyszer a piszkos elmegy a grófhoz, és mondja neki: Az úr nekem a
leányai közűl egyet ajánlott, már most adja meg. A gróf az öregebbik
leányát behívja, s azt mondja neki: Édes leányom, nekem ez az úr sok
pénzt adott, hogy a jószágomat kiválthattam, azért én közűletek egyet
neki feleségnek igértem, azért elmégy-e hozzá? Felel a leány: Én ehez a
taknyoshoz mennék-e? elszaladt, és reá köpött. Azután a középsőt
hivatta, annak is megbeszélte szándékát, de az is azon szerint reá
köpött, és elszaladt. A harmadikat is behivatja, annak is megbeszéli
akaratját. Az felel az atyjának: Mivel, atyám, parancsolod, én hozzá
megyek, és mindjárt kezet adtak egymásnak. A legény napot tett, hogy
mikorra várják. Akkor elment az erdőre a tűzhöz, és a három ördög már
várta; a tűz mellett egy kád meleg víz volt, és egy fél mázsa szappan.
Mindjárt megkapták és a kádba vetették, megszappanozták és megmosták,
azután kivették, és egy szép inget adtak reá, azután megborotválták, és
igen szép ruhát adtak reá. A kocsik már ott álltak, minden kocsiba hat
hat lovak, az elsőbe fölültették, elől két vadász ült, és hátul két
huszár állt, úgy a többi azon szerint, pedig mind ördögök voltak. Így
nagy parádéval a gróf udvarába mentek, a gróf es leányai nagyon
csudálkoztak rajta, hogy ki legyen az a nagy gavallér. Tehát hogy
megállottak, a huszárok mindjárt leugráltak, és karjánál fogva fölvitték
a garádicson. A menyasszony eleibe jött, megölelték egymást, és
megcsókolták. Ezt hogy a nénjei meglátták, kiszaladtak a kerten. És
mivel hozzá nem mentek, mind a kettő felakasztotta magát. A három ördög
a vőlegényhez mentek, a vállát megveregették, és mondák: Ember vagy,
mert nekünk is hármunknak kettőt szereztél, magadnak pedig egyet, de meg
is érdemled. Akkor nagy lakodalom lett. Azután egymástul elváltak. A
házasok most is élnek ha meg nem haltak A két öregbik pedig az ördögöké
lett.


XLVI. A KÉRKEDÉS JUTALMA.
Egy parasztnak volt három fia, és azokat mesterségre megtaníttatta; az
egyik barbél lett, a másik kovács, a harmadik vitéz. Elmentek
vándorolni; egynéhány esztendőkig oda voltak, azután haza mentek az
atyjokhoz. Az atyjok nagyon megbetegedett és magához hivatta mind a
három fiait, és azt mondá nekik: No most melyitek tanulta ki legjobban a
mesterségit? beszéljétek meg nekem hogy mit próbáltatok: a melyik
legjobban kitanulta mesterségit, az legjobban jár. A barbély azt mondá:
Atyám, én úgy kitanultam a mesterségemet, hogy mikor a nyúl legjobban
futott, akkor borotváltam meg. Az apja azt mondá: Fiam, te ugyan
kitanultad a mesterségedet, magam is szeretem azt. A másik, a ki kovács
volt, azt mondá: Én az én mesterségemet úgy kitanultam, hogy mikor a ló
legjobban futott, a patkót felütöttem, és megint le is szedtem. Az apja
azt mondá: Fiam, te is ugyan jól kitanultad a mesterségedet. A vitéz
gondolkozott hogy mit mondjon az apjának, hát azt mondja: Atyám, hogyan
jártam: egyszer kimentem sétálni a mezőre, oly nagy zápor jött hogy
iszonyatos volt, rajtam volt a legszebb ruhám, mind oda lett volna,
hanem a volt a szerencsém, hogy a kardom velem volt, azt kirántottam, és
úgy hadarásztam magam körűl, hogy egy csöpp esső sem esett rám hazáig,
szárazon mentem haza, a tisztek csak úgy csudálkoztak rajtam, hogy
megláttak, hogy úgy tudok fektérozni; annyi ajándékot kaptam, hogy alig
tudtam elvinni. Erre az apjok azt mondá: Ugyancsak jól kitanultátok
mesterségteket, fiaim, már most az én pénzemre nem szorúltatok, azt a
szegényeknek adom. Hát oda hivatta a papot, és minden pénzit a papnak
adta, hogy a szegényeknek osztogassa; a pap elvitte, és a szegényeknek
osztogatta; a paraszt azután megholt, a fiai nagy haraggal elmentek
vándorolni, és akkor bánták, hogy mesterségekkel annyira kérkedtek. Így
csalatkoztak meg szegények a kérkedés miatt.


XLVII. A SZERENCSÉTLENSÉG JÓL ESETT.
Egy parasztnak három fia volt, azok elmentek szolgálatot keresni. Mikor
mentek, a kissebbik kenyeret kért, mert nagyon megéhezett; a bátyjai azt
mondák neki, hogy ha az egyik szemét ki hagyja szúrni, kap kenyeret; a
szegény gyermek ki hagyta szúrni az egyik szemét, és érte kenyeret
kapott. Azt csakhamar megette, de csakhamar megint megéhezett, és újra
kenyeret kért. A bátyjai azt mondák, hogy ha a másik szemét is
kitolatja, úgy adnak neki; ő hát minthogy nagyon éhezett a másik szemét
is kitolatta, azután egy akasztófa alá vezették; és azt mondák neki:
Maradj itt, ez város, majd mi bemegyünk a városba; és elmentek, és
szegényt ott hagyták az akasztófa alatt. Ők pedig azért cselekedték azt,
mivelhogy az öcscsök szép legény lévén, gondolták, hogy majd minden
ember azt szereti meg, ők pedig szolgálatot nem kaphatnak, aminthogy nem
is kaptak, hanem végtére katonáknak kellett lenniök. A szegény vak pedig
az akasztófa alatt ült, azt gondolta hogy valami város; éjtszaka éjfél
tájban, az akasztott emberek az akasztófárúl leszállottak, és azt mondta
az egyik: Az éjtszaka oly harmat fog esni, hogy ha a vakok a szemeket
megmosnák benne, mindjárt látnának, és más betegségre is igen jó. A
másik azt mondá: Látod, a városban a király leánya már régen beteg, és
senki sem tudja meggyógyítani, pedig könnyű volna, mert a feje alatt egy
varas béka van, azt meg kellene égetni, és azután mindjárt meggyógyúlna.
Azután fölmentek megint az akasztófára. A szegény vak mindjárt elmászott
a fűbe, harmattal megmosta a szemit, és mindjárt látott mint azelőtt.
Akkor fölkelt, és bement a városba, amint bemegy egy házhoz, éppen annak
az embernek a fia vak volt, mert úgy született erre a világra. Kérdi,
hogy miért nem gyógyíttatják azt a gyermeket? felel az anyja: Oh már
sokat költöttem rá, még se használt. Felel a legény: Én meggyógyítom.
Mond az asszony: Csak gyógyítsa meg az úr, a mit kíván, megfizetem.
Mindjárt megkente a gyermek szemeit, és látott a gyermek; kiáltozott,
mondván: Édes anyám, látok mindeneket. Az anyja nem tudta mit csináljon
örömében. Haza jött a gazda; amint látta hogy a fia lát, azt mondta:
Barátom, ezt nem tudom megköszönni, hanem maradj a házamnál mintha
gyermekem volnál; és ott is maradt. Hát elfutott a híre, s így sok
vakokat hordtak hozzá gyógyítani. Azután a király fülébe is ment a hír,
hogy olyan nagy doktor ért a városba, hogy a született vakot is
meggyógyítja, kiküldött egy szép sézát hogy menjen hozzá; fölült és
bement a királyhoz. Monda neki a király: Nekem vagyon egy beteg leányom,
hogyha meggyógyítod, mindjárt neked adom feleségednek, fele
királyságommal együtt. Felel a legény: Hadd lássam én azt a beteget! és
bemegy a beteghez, a pulsusát megtapintja, s azt mondja: Csak hamar
fűtsétek be a kemencét, és jól befűtöttek, ő pedig fölemelte a
királyleányt az ágybul, és a másik ágyba vitte, a békát titkon kivette,
és a kemencébe vetette, és ott állott míg el nem égett. Mihelyt a béka
elégett, mindjárt fölkelt az ágybul a leány, és egészséges lett. A
király mindjárt papot hivatott, és összeesküdtette őket, és vicekirály
lett belőle. Ez aztán a bátyjait magához hivatta, mert az ő
regementjében voltak, és kérdezte hogy vagyon-e több atyjokfia oda haza?
Felelnek: Fölséges király, egy öcsénk van még oda haza, hanem szegény
vak, vakon született. Mondá nekik: Megösmernétek-e, hogyha itt volna?
Felelnek: Mi megösmernénk, mert jegy van a mejjén. Felel a király veje:
Látjátok, én vagyok az öcsétek, itt van a jel a mejjemen. Ti azt
gondoltátok, hogy a ti gonoszságtok rejtekben fog maradni, holott egy
falat kenyérért a szemeimet kiszúrtátok. A bátyjai térdre estek, és
könyörögtek, hogy csak az életeket hagyja meg, akarhogy megbünteti is
őket. De ő azt mondá: Én megbocsátok mindeneket, hanem a regementtől el
kell mennetek, s el is mentek.


XLVIII. AZ IRÁSTUDÓ SZEGÉNY FIU.
Volt egy szegény ember, kinek sok gyermekei voltak, és kenyere kevés. Az
öregbik fia oskolába járt; már jól tudott olvasni, és okosabb is volt
mint a többi, azért hogy látta a nyomorúságokat, azt mondá az apjának:
Édes apám, mink igen szegény módon élünk, azért én azt gondoltam, hogy
elmegyek szolgálni, majd a mit keresek, haza hozom, hogy könnyebben
élhessünk. Az apja mondá neki: No fiam, csak menj el, és keress
szolgálatot. A legényke elmegy egy nagy erdőbe, eleibe jön egy zöld
vadász, és mondá neki: Mit fáradozol szegény legény? Felel neki a
gyermek: Én szolgálatot keresek, ha valaki megfogadna. Kérdi a vadász:
Tudsz-e olvasni? Felel a gyermek: Nem tudok, mert szegény szüléktül való
vagyok, nem taníttathattak. Felel a vadász, ki az ördög volt: No épen
ilyen kell nekem, megfogadlak szolgának és jó bért adok. És akkor
elvitte a házához, és a szobájában az ágyat megmutatta, és mondá neki:
Most az lesz a dolgod, hogy az én ágyamat mindennap föl kell vetned, és
a szemetet kisöpröd mindennap. A legény híven szolgált, amit neki az ura
mondott, azt mind végben vitte; az ura csak ritkán volt oda haza, s
mivel a legénynek dolga sok nem volt, azért a könyveit forgatta, hanem
egy sem tetszett neki; végtére egy rongyost legalól kihúzott, és
olvasta, az megtetszett neki, mert minden ördöngösség benne
megtaláltatott. Azért hogyha az ura odahaza nem volt, mindig abbul
tanult, és végtére jobban megtanulta, mint az ördög maga tudta;
vigyázott is jól, hogy el ne felejtse az ördögi tudományt. Mikor az
esztendeje kitelt volna, az ördög kifizette amiben megegyezett vele,
azután elvitte oda vissza, ahol megfogadta. Azután egymástul elváltak, s
a legény haza ment az apjához.
Míg a pénziben tartott, addig jól éltek, de mikor elfogyott, akkor
megint csak szegény módon kellett nekik élni. Mivel pedig már tudott
magán segíteni, az apjának mondá: Tudod édes apjám, hogy megint
szegénységgel kell élnünk; azért én majd egy nagy ökör leszek, akkor te
hajts el engem a vásárra, és adj el száz forintért, hanem a kötelet oda
ne add, ha mindjárt száz forintot adnak is érte. Az apja más nap a fiát
elhajtotta a vásárra, egy nagy szép kövér ökör lett belőle. Mikor már a
vásárba értek, mindjárt sok kérői voltak, hanem hogy száz forinton alul
nem adta, nem vehette meg senki is, utóljára egy fiatal mészáros jött
hozzá, aki remekelni akart, az megfogta, el akarta vezetni; az ember
pedig mondá: Uram, a kötelet el nem adtam, mert az nekem oda haza kell.
A mészáros egy forintot akart neki adni, de az ember mondá: Uram, száz
forintért sem adom a kötelet. A mészáros megharagudt, visszavetette neki
és újat vett, s rá kötötte, és haza vezette, az istállóba bekötötte,
maga pedig a szobába ment enni. A legényeinek azt mondá: Menjetek,
adjatok szénát annak az ökörnek. A legények szénát vittek neki, hát az
ökör megszólamlott hozzájok, és mond: Nekem széna nem kell, hanem
pecsenye és jó bor. A legények megijedtek hogy az ökör szól, és
kiszaladtak, a gazdának megbeszélték, hogy az ökör emberi nyelven szól.
Erre a gazda szalad, kapja a fejszét és kést, le akarja vágni, de mire a
mészáros oda ment, az ökör elszaladt, és mire az apja haza ment, már a
fia a szobába fütyölt, min az apja mód nélkül megörűlt.
Azután megint jól éltek míg a pénzben tartott; és mikor a pénz
elfogyott, az apjának azt mondá: No most egy szép paripa leszek, aztán
ülj rám, és alább ne adj mint három száz forinton. Az apja úgy
cselekedett mint a fia parancsolta. Más nap egy igen szép paripa lett
belőle, az apja reá ült, s a vásárba vezette. Az ördög, akinél tanulta a
mesterséget, megtudta, hogy oly igen megtanulta, az is elment a vásárra,
és az emberhez megy, és kérdi, hogy mire tartja a lovát? Felel az ember:
Három száz forinton. Az ördög mindjárt ezüst pénzzel kifizette, az ember
pedig elfelejtette a kantárt kivenni a fejibül, mivel a pénz igen szép
volt, azért elment haza; az ördög pedig felült a legénybül lett
paripára, és hegyeken völgyeken ment mint a szél. Egyszer egy korcsmába
teként be, tehát sok részeg ember volt ott, s káromkodtak. Ez
megtetszett az ördögnek, a lovat megkötötte egy fához, maga pedig bement
a korcsmába, a szegény legény ló képibe búsúlt, de el nem
szabadulhatott; arra megy egy gyermek, mondja neki a legénybűl lett ló:
Te gyermek! gyere szabadíts meg, ezt az állam alatt való szíjat kapcsold
ki; a gyermek megijedt, elszaladt tűle. Azután egy leányka ment arra,
annak is mondta, az oda ment és kihúzta a kantárt a fejibül, és az én
paripám vissza szalad nagy messzi. Az ördög ezt észre vette, utána
szaladt, már el is érte volna, hanem a legény egérré lett, és egy lyukba
bújt; az ördög pedig macskává vált, és a lyuknál leste, hanem hogy
sokáig elől nem jött, a macska elaludt; az egér a lyukbul kijött, és
galambbá változott, és elröpűlt nagy messzi, úgy hogy mikor az ördög
felébredt, és észbe vette, már jó messzi volt. Akkor csakhamar tikölő
kányává változott az ördög, utána röpűlt, már el is kapta volna, de a
galamb egy király udvarába röpűlt, és a király leánya épen a folyosón
sétált, eleibe röpűlt, és aranygyűrővé vált; a királyleány látta a
galambot és a gyűrőt, azt gondolta, hogy a szentlélek hozta neki, s az
ujjába dugta a gyűrőt. Erre az ördög a királyba bújt, és annyira
kínozta, hogy majd csaknem meghalt, az ágyban meg sem tudott mozdúlni.
Orvosokat hívatott tehát, hanem senki sem tudta meggyógyítani; hát az
ördög kiment belőle, és doktornak adta ki magát, s a királyhoz ment. Azt
mondta neki, hogy mit fizet neki? ő meggyógyítja; felel a király: Én
neked adom valamit a világon kivánsz; felel a doktor: Én csak azt a
gyűrőt kivánom a mely a leányod ujján vagyon. A király megigérte. Akkor
egy kis üvegből adott neki inni, mindjárt meggyógyult. Azonközben a
gyűrő megszólamlott a leányhoz, és monda: Lásd az a doktor nem más,
hanem az ördög, engem el akar vinni, azért hogyha az atyád parancsolja,
adj oda, de a kezibe ne adj, hanem ejts a földre, majd én köles leszek.
Mikor a király fölkelt az ágybul, a doktorral együtt a leányhoz megy, és
mondja a leányának: Édes leányom, ez az úr engem meggyógyított, hanem a
gyűrődet kivánja, add neki. Felel a leány: Én a gyűrőmet neki nem adom;
és siránkozott; az atyja pedig parancsolta, hogy adja neki; a leány
tehát oda dobta neki a földre, és a gyűrő kölessé vált, a doktor pedig
egy csunya kakas lett, a kölest ette, hanem azt, aki a padlás közé
szorúlt, nem ehette meg, a kakas pedig azt gondolta, hogy mind megette,
azzal elröpült pokolba, a köles pedig, aki a padlás közé szorúlt,
fölemelkedett, s egy szép legény lett belőle. A királyleány
elcsudálkozott rajta, és hogy igen szép legény volt, megszerette, és az
atyjának könyörgött hogy legyen az a legény az ő ura, a király
megengedte, és öszveházasodtak, így a szegény legénybül király lett, még
pedig most is élnek, hogyha meg nem haltak.


XLIX. KÖNNY-KERESZTSÉG.
Volt egy ember, akinek semmi gyereke nem volt. A felesége mindig
könyörgött az istennek, hogy adjon neki egy gyermeket, ha malac lenne
is; és lám az az asszony teherbe esett, és szült egy malacot. A malac
mindjárt tudott beszélni, de az anyja sírt kesergett, hogy malacca lett.
Látta a malac, hogy az anyja örökké sírt, kérdezte hát az anyjától, hogy
miért sír örökké? Felel az anyja: Hogy ne sírnék, mikor gyermeket vártam
az istentől, és malacot adott. Felel a malac az asszonynak: Lásd édes
anyám, nekem hasznomat vehetd, majd a disznókat kihajtom és őrzöm a
makkon.
Egyszer hogy kihajtotta a disznókat, és az erdőn őrizte, arra megy egy
király, és azon az erdőn eltévedt, nem tudott semmiképpen elmenni az
erdőbül. Hát a malachoz megy, s azt mondja a malacnak: Segélj ki engem
ezen erdőbül, a leányom a tied lesz. A malac mindjárt kivezette a
királyt az erdőbül, de aztán megint vissza ment az disznókhoz. Azután
megint más király ment arra; az is eltévedt az erdőben, az is hozzá ment
a malachoz, s mond neki a király: Te malac, vezess ki engem ezen
erdőbül, a leányomat neked adom. A malac azt is kivezette az erdőbül,
azután megint a disznókhoz ment. Harmadszor is jött egy harmadik király,
az is eltévedt az erdőben, azt is szinte azon szerint kivezette az
erdőbül. Azután haza hajtotta a disznókat. Az anyja és apja nagyon örült
rajta, hogy oly szorgalmatos a fiok malac képiben.
Volt pedig az anyjának egy kakassa, kit a malac megszeretett, azért
monda az anyjának: Anyám asszony, a kakasnak adjon ki kukoricát, hadd
hízzék meg jól. Mikor a kakas jól meghízott, akkor megnyergelte, felült
a kakasra, és elment az első királyhoz, és mondá neki: Király, tudod-e
hogy mit igértél, hogy a leányodat nekem adod? A király a leányát neki
adta igéreti szerint, és vele egy komornikot is felültetett a hintóba,
és mikor az erdőbe mentek, a kocsisnak azt mondta a malac: Megállj
kocsis, hadd szállok le; és mikor leszállott, a komornik a leánynak azt
mondta: Menjünk más uton, hogy a malac ne jöhessen utánunk; mit csinálsz
vele? inkább én veszlek el, légy az én feleségem, kár leszesz annak a
csúnya malacnak. Azután más uton elmentek. A malac pedig mind tudta hogy
mit beszélnek; mikor más uton akartak elmenni, utánok szaladt a malac,
és fölugrott a kocsiba, mind a leányt, mind a komornikot lehányta a
kocsibul és mondá nekik: Mivel engem megcsúfoltál, most már nekem nem
kellesz. Akkor a kocsival pénzzel haza ment az atyjához, hol is az atyja
megörűlt annak, hogy a fia oly sok érő jótzágot kocsit lovat vitt nekik.
Akkor megbeszélte hogy hogyan járt.
Más nap a kakast megint megnyergelte, fölült, és elment a másik
kírályhoz, és monda neki: Fölséges király, eljöttem az igéretért, most
adja meg nekem a leányát. A király a szavát nem akarta vissza vonni,
neki adta a leányát, és az is befogatott hat lovat, a leányát
fölültette, és egy komornikot adott vele. A malac a kakast a kocsi
teteibe tette fel, és maga a kocsiba beült, és elmentek az erdőig. Mikor
az erdőbe értek, leszállott a kocsibul, és elmaradt tűlök; mikor egy
darabig mentek, mond a komornik: Hagyjuk el ezt a csúnya malacot, majd
én elveszlek. A leány reáállott, monda: Nem bánom, hogyha elhagyjuk ezen
csúnya malacot; a kocsisnak mondják, hogy nyargaljon; de a kocsis nem
akart, mert félt hogy a malac valami rosszat tesz neki. A komornik tehát
levetette a kocsist, és maga hajtotta a lovakat, és nyargalt amint
lehetett, de a malac utána futamodott, és elérte őket, és a kocsirul
lehányta mind a leányt, mind pedig a komornikot, és minden ruhájokat
lehúzta nekik, azután a kocsist megvárta, és együtt az atyjához mentek,
mind kocsival s pénzzel.
Harmadszor is elment a harmadik királyhoz, és annak három leánya volt;
monda a malac: Fölséges király, emlékezik-e arra, hogy mit igért az
erdőben, mikor eltévedt, hogy a leányát nekem adja? Felel a király: Igen
is, emlékezem. Három leányom van, amelyiket szereted, az legyen a tied.
Felel a malac: Én nem bánom, amelyik szeret, azt add nekem. Bemegy a
király a leányaihoz; az öregbiknek mondja: Menj el vele, édes leányom,
lásd az engem kivezetett az erdőbül; akkor igértem neki, hogy egyet
közűletek neki adok. Felel a leány: Kedves atyám, én el nem megyek azzal
a malaccal. Azután a király a másik leányának mondá, de az is azon
szerint felelt az atyjának. A kissebbik pedig, ki a legszebbik volt,
sírva megy az atyjához, s mondá: Szerelmes atyám, egyik néném sem akar
parancsolatodnak engedni, azért én engedek, és elmegyek vele, akármit ád
az isten; és el is ment vele, és egy komornik. Az erdőben megint
leszállott a malac, és elmaradt, a komornik ezzel is úgy akart; hanem a
leány azt mondta: Isten adta nekem ezt, el is megyek vele. Erre eléjön a
malac, a komornikot levetette, azután a kocsiba ült, és a leány ölibe
tette a fejét, úgy aludt. A leány sírt, és egy csöpp könyü a malacra
potytyant; erre a malac bőre lepattant, és a legszebb ífju lett belőle.
Bezzeg megörült a leány, ölelte, csókolta; azután haza mentek, apja
anyja nem ismerték meg, azt gondolták hogy királyfi: akkor mondá nekik:
Lásd-e édes anyám, hogyha megkereszteltek volna, mindjárt emberi színben
lettem volna; most csak egy keresztyén könnycsepp emberré tett. Azután
nagy öröm lett a háznál, a lakodalmat is ellakták, most is zeng fülembe
a muzsikája, pedig már vége van.


L. A HÁROM VÁNDORLÓ LEGÉNY.
Egy időben árván maradtak három vándorló legények, akiknek nevek volt
Sándor, Lőrinc és János. Amidőn már sok ideig vándorlottak volna az
országban, egykor útazások közben egész a török gránicig jöttenek,
ugymint Belgrád városáig. Midőn ezen három vándorlókat az törökök
meglátták, azonnal megfogatták, és az legelső urodalom kezébe adták, hol
is mint foglyok egy esztendeig voltak, és dolgok jól ment, ámbátor rabok
voltak is. De esztendőnek elfolyása után vásárra vitték és háromszáz
forintért egy más urodalomnak eladták, ahol is szinte jó dolgok volt; de
ellenben minden héten kétszer az talpokat megverték erőssen azon okból,
hogy el ne szökjenek. Ezen szegény vándorlók alig várták az esztendőnek
elfolyását; amidőn kitölt ezen rabságok ismét vásárra kihajtották, és
Holofernes nevezetű basának adták el szinte háromszáz forintért, aki is
ugyan hét esztendőnek elfolyása előtt az napkeleti királynak leányát
elfogta, de minthogy szüzességét azon esztendők alatt is el nem vehette,
azért is a legerőssebb tömlöcbe tétette. Azon három rabokat egy időben
kiküldötte volt a szőllők hegyére puttonnal kigyókat fogdosni; de
minthogy ők azon vastag nagy mérges kígyókat megfogni nem merészlették,
azért a basa önnön kezeivel a puttonokba berakta, és így ővelek haza
vitette. Már annakelőtte készíttetett ő két koporsót, aki az egyik
nagyobb volt a másiknál, a kissebb pedig ki volt jóforma nagyságú
lyukakkal furkálva, azután a princesznét a koporsóba egy ingbe
befektette, és úgy a kígyókat reá öntötte, az két koporsót pediglen jó
erőssen reá szegezte, és így, amidőn a kígyók a leány testiből jól
laktak, a másik koporcsóba a lyukakon heverni általmentek. Így hagyta ő
a szegény leányt az erős tömlöcbe negyven napokig, és azon idő alatt úgy
megették a kígyók, hogy a legkissebb csontját sem lelhették. Ezen
fájdalmat, gondolhatja mindenki, mely erős volt kiállani. Negyven
napoknak elfolyása után felhozatta Holofernes a tömlöcből a koporsót, de
a kígyók is mind döglöttek voltak; és azon kígyókat egy nagy kazánba
belé rakatta, és belőlök mérget szándékozott főzni. Amint már két napig
főttek, próba gyanánt egy kanállal az kutya szájába bele öntött, aki is
tőle mindjárt megdöglött. A többi között, midőn ezen cselekedetet látták
ezen három ottan lévő foglyok, csak egymás szemibe tekingettek. Mond a
János a többieknek: Barátim, mi annál inkább úgy is rabok vagyunk, tehát
majd én is egy kanállal az basa szájába bevágok; a melyre mindnyájan reá
álltak. Az főzés mellett minthogy már elfáradt a basa, és nagy melegség
által kevessé rosszúl is lett, Jánosnak két baráti megkapták basa
uramat, és a szájába jó nagy dózsist öntöttek a méregből, a kitől
mindjárt meghalt őkeme. Ezen cselekedet után a három barátok
öszvebeszéllettek, és elvitték basa uramnak három aranyszőrű lovait is
magokkal; de minthogy egy hídon a gránicon által nem mehettek, azért a
lovakat egy rejtek helyre lekötötték, és úgy magok a setét éjtszaka
idején, legnagyobb mennydörgések villámlások között hason az hídon
általmentek szerencsésen. Amidőn így általmentek volt már a gránicon,
nem messzi volt egy magas hegy, a melyet akaskányi hegynek neveztek, és
az a hegy akkora volt, hogy ha egy ember fent volt, idelent akkorának
látszott mint a legkissebb madár. Már pediglen ezen elszökött barátok
egy lészát csináltak, hogy az tengeren annál könnyebben keresztül
mehessenek. A mint ők jól messzi mentek volt már az hegyen, és a
legfelsőbb parton állottak, következendő nap a hír elszélledett, hogy
azon három foglyok elszöktek, és a basát ölve hagyták; azonnal utánnok
küldöttek tehát, és egy török más rabbal éppen azon az úton találtak
menni, amerre ők vették útjokat; a hegynek tetején látja az kopasz török
a három állatot, és valóban azt gondolta, hogy azon elszökött foglyok
volnának, amelyek ugyanazok is voltak, de minthogy azon vele volt
keresztyén gondolta azoknak lenni, azzal ámította őtet el, hogy valamely
sasok volnának; és így ők lészára felültek, és a tengeren elereszkedtek.
Mentek mentek, hét nap hét éjtszaka annyira mentek, hogy nem is tudták
merre volnának; de minthogy az éhség kénytelenítette őket szárazra
kimenni, azon igyekezetöket reá is fordították, és úgy a szárazföldre
kevés idő múlva ki is szálltak. Amint így az erdőben járkálgattak,
birkanyomot találtak, a kin is addig mentek, míg egy helyütt az erdőben
egy akolra találtak, és amidőn bementek volt az akolba, hát látnak egy
nagy óriást, akinek csak egy szeme volt, és az is a homlokán, és kérdezi
őket mi járatba vannak? akinek is dolgokat azonnal elbeszéllették. Az
óriás azután nekik enni adott, és minthogy nem sokára beestvéledett, a
birkákat behajtotta az akolba, akik akkorák voltak mint minálunk a
szamár, és más zárja nem volt mint egy kő, de eztet olyan közönséges
emberek tizenketten sem emelhették volna helyből el. Már most amidőn
bezárta volt ajtaját, maga is a tűzhöz jött beszélgetés okáért az óriás;
többi között mindegyiknek a nyakát megtapogatta, melyiké volna
legvastagabb; hát a szegény Sándorét legvastagabbnak tanálta, azonnal
megfogja hát a késit, és a nyakát levágta, és birkáinak enni oda
vetette. Itten a két barátok néznek egymás szemibe, öszvebeszélgetnek, s
amidőn látták volt hogy óriás uram a tűznél hanyatt lefekütt, egy üszkös
fával János a szemét kitolta, és így semmit sem látott. Már reggeledett
s amidőn a madarak megszólamlottak, ő elvette a követ ajtaja elől, de
ily fortélysággal eresztette ki birkáit, t. i. keresztül vetette két
lábát, és azok közt egyenként eresztette ki őket, de minthogy János