Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (3. kötet) - 07

látta, hogy megint meg van csalódva; a felesége pedig szidta s
mocskolta, hogy miért játszik vele? Az embernek pedig még volt aranya,
azt a feleségének adja, maga pedig elmegy.
Mikor a korcsmába megy, szint azon módon cselekedett vele a korcsmáros
mint előbb, kiverte a szobábul. De ismét a korcsmárosné valami kicsint
adott neki enni inni. Más nap megint az erdőre megy a szegény ember az
öreghez, az öreg ember azt mondja neki: No mi az újság? megint meg vagy
csalódva? Felel a szegény: Megcsalt a korcsmáros. Felel az öreg: Most
már látom hogy szerencsétlen ember vagy, hanem még egyet próbálok: adok
egy tarisznyát, hogyha mondod: ki muzsika; mindjárt muzsika jön ki
belőle, és mindennek kell táncolni rajta. Másodszor azt mondd: ki
kalapács! és mindjárt két kalapács jön ki, és azkit akarsz, azt
megverethetd velek; hanem a korcsmároson kezdd el. Elmegy a szegény
ember a korcsmához. Hogy meglátta a korcsmáros, mindjárt gondolta, hogy
megint hozott valami újságot: hát kérdi: No mit hoztál most? Felel a
szegény ember: Most muzsikát hoztam. Kérdi a korcsmáros: Hát hol van?
Mondja az ember: Ki muzsika! azonnal nagy muzsika lett, a korcsmáros
mindjárt táncolni kezdett a feleségivel; mikor eleget táncoltak, akkor a
szegény azt mondja: Ki kalapács! és üssétek a korcsmárost feleségével
együtt. A két kalapács úgy megveri a korcsmárost és a feleségit, hogy
majd meghaltak, és addig ütötték, míg az abroszt és a bárányt vissza nem
adták neki. Mikor visszakapta mindenét, akkor a tarisznyába küldötte a
muzsikát és a kalapácsokat, és haza ment. A felesége kérdi: No hát mit
hoztál? Felel ő: Muzsikát hoztam. A felesége szidja, hogy: hogyha mást
nem hoztál, az ördög vigyen el azzal is. Kapja tehát a szegény ember a
tarisznyát, s mondja: Ki muzsika; és oly muzsika lett, hogy minden
zengett, s a felesége és gyermekei táncolni, kezdtek. Mikor már eleget
táncoltak, akkor a muzsikát leparancsolta, az asztalt megteríti: tehát
minden elég lett rajta. Hát szegények örömmel ettek s ittak, azután
mondja a feleséginek: Édes feleségem, még mást is hoztam; a felesége
kérdi, hogy: mit hoztál édes férjem? Felel a férj: egy bárányt, és
beviszi a bárányt, és megrázza, mindjárt sok arany folyt ki a szőri
közül, akkor hát örűlt a felesége, s így lett a szegény emberből nagy
gazda: így megsegítette az öreg ember őket.


XLIII. AZ ARANYHAJU HÁRMASOK.
Egy városban volt egy pék, kinek három szép leánya volt. És a péknek egy
szép kertje is volt a király kertje mellett, a király pedig ífju volt.
Egyszer kimegy a kertjébe sétálni, hát a pék leányai is épen a
kertjekben voltak, s az öregebbik leány azt mondá: Ej édes öcsém, én
szeretnék a király kocsisa felesége lenni. Felel a közepső: Én is
szeretném hogyha a király inasa felesége lehetnék. Felel a kissebbik: Én
pedig szeretném hogyha a király felesége lehetnék, én egyszerre három
gyermeket szülnék neki, két princet és egy princesznét, akik mind
hármoknak aranyhajok és a homlokokon aranycsillagok lennének. Ezt a
király meghallotta, mindjárt haza ment, és a leányokat magához hivatta,
és kérdi tülök hogy a kertben mit beszéltek? Az öregebbik azt mondá:
Felséges király, én azt mondtam: szeretnék a felséged kocsisa felesége
lenni. Felel a király: Jól van. Azután a közepsőtől kérdezi hogy mit
beszélt? az is felel: Én, úgymond, azt mondtam, hogy szeretnék a
fölséged inasa felesége lenni. Felel a király: Az is meglehet. Hát te
kissebbik, mit beszéltél? a kissebbik pedig nagyon félt, nem mert semmit
se mondani, hanem a király reá parancsolt, hogy mindent megmondjon amit
beszélt. Akkor mond a leány: Én azt mondtam, hogy ha én Fölséged
felesége lehetnék, én egyszerre három gyermeket szülnék, két princet és
egy princesznét, akiknek aranyhajok és a homlokokon aranycsillag lenne.
Felel a király: Hogyha úgy vagyon, tehát legyen úgy. Mindjárt papot
hívatott, a kocsissal az öregebbiket, a közepsőt az inassal elvetette,
maga pedig a kissebbiket feleségül elvette, és így egy füst alatt mind a
háromnak a lakodalma elkészűlt, azután szépen éltek egymással.
Volt pedig a királynak egy vén anyja, az mindig haragudt a fiára és a
menyire. Az ifju asszony teherbe esik, és szült később három
gyermekeket: két fiat és egy leányt. A bába hogy meglátta a gyermekeket,
csak elijedt, hogy aranyszál hajok és homlokokon aranycsillagok
ragyognak; befut az öreg asszonyhoz, nagy álmélkodással beszéli neki, a
vén királyné pedig a gyermekeket egy szatyorba teteti, és a tengerbe
veti, az asszony alá pedig három kutyakölyköt tétetett. Az ifju asszony
tudta hogy gyermekeket szült, de nagy álmábul felébredvén, látta hogy
kutyák vannak mellette; hát nagyon el kezdett siránkozni, hogy mi
történt vele; a király pedig háborúban volt, azért a vén asszony levelet
küldött a királynak, hogy a felesége három kutyát szült a világra. Mikor
a király ezt meghallotta, nagyon megbosszankodott, és levelet küldött az
anyjának, hogy tömlöcre vettesse a feleségit míg haza fog menni. Mikor
már a háborúnak végi lett, haza ment a király, és kérdezte hogy s miként
vagynak? akkor a vén királyné még jobban elárulta a szegény menyecskét,
úgy hogy a király azt parancsolta, hogy az asszony míg él, tömlöcben fog
szenvedni. Így aztán a király mindig csak szomorkodott.
Már most a gyermekekhez fordúljunk. Azokat a tenger elvetette egy nagy
sziget mellé, ott egy halász kifogta őket, és látja hogy a szatyorban
három szép gyermek vagyon, haza viszi tehát, és a feleséginek mutatja
hogy micsoda szép gyermekeket talált; a felesége nagyon haragudott,
mondván: Minek hozod a más gyermekit, mikor magadnak is elég vagyon?
Felel az ura: Hogyan édes feleségem? ha gyermekink vagyunk, ezeket is
velek együtt felnevelhetjük, mert valami nagy nemzetbül valók ezek a
gyermekek, mert látod hogy aranyszál hajok vagyon, és az homlokokon
aranycsillag. Azután csak nevelték a gyermekeket, hanem a halász jobban
szerette azt a hármat akit talált, mint a maga saját gyermekit, melyért
az asszony még nagyobban haragudott reájok; azért egyszer egy hajóba
hányta mind a hármat, s a tengernek eresztette, a víz pedig messzi
elvitte, míg egy malomhoz értek. A molnár meglátta őket, és kifogta, és
mivelhogy gyermekei nem voltak, igen nagy őrömmel fogadta őket, és
megnyíratta mind a hármat, és a parokás hat száz forintot adott neki a
hajért; azért a molnár még nagyobban örűlt nekik, és gyakorta
megnyiratta őket, és a hajokat eladta. Egyszer a leány észben vette,
hogy az ő hajokbul annyi pénzt vásárlanak, azért a bátyjainak ezt mondá:
A mi hajunkbul sok pénzt vesznek be, azért én azt mondom: szökjünk el,
mi magunk egymást megnyírhatjuk, és adjuk el, vegyünk magunknak egy
házat, én majd főzök, tí pedig vadászni járjatok, így elélhetünk mind a
hárman. El is szöktek mind a hárman, elmentek egy városban, egy házat
vettek, abban laktak, a princek vadászni jártak, a húgok pedig főzött.
Egyszer az erdőn összeakadt a királylyal, ugymint az atyjokkal; hogy a
király meglátta a princeket, elcsudálkozott rajta, hogy micsoda szép
ífjak, és mindjárt invitálta ebédre mind a kettőt; az ífjak magokat
ajánlották hogy elmennek, a király pedig haza ment, s az anyjának
megbeszéli hogy mely szép ífjakra talált az erdőben, kiknek aranyhajok,
és aranycsillag vagyon az homlokokon. A vén királyné hogy azt hallotta,
elijedett mindjárt, azt gondolta, hogy azok lesznek azok a gyermekek,
akiket ő a vízben vettetett, azért csakhamar egy pulykát megöletett, azt
megtöltette, és a tölteléket méreggel megkeverte, azután elküldötte a
szolgálótul abba a városba ahol voltak a princek, hogy azt megegyék. A
princeszné csak maga volt oda haza, a szolgálónak hát megköszönte a
pulykát, és a királynénak; azonban bemegy a szobába, és a szobába lévén,
egy kis kutyája a pulykát megkezdette, és mire kiment, a kutya meg volt
dögölve. Azon elijedt, s a bátyjai hogy haza mentek, mindjárt
megbeszélte nekik, hogy micsoda ajándékot küldött a király anyja nekik.
Ezen az eseten megharagudtak a princek, és nem mentek el a királyhoz
ebédre, hanem másnap megint az erdőre vadászni mentek. Megint
összveakadtak a királylyal; kérdi tűlök, hogy miért nem mentek el hozzá
ebédre? Ezek pedig felelnek neki: Fölséges király, nekünk igen szorgos
dolgunk volt, az hátráltatott bennünket. Felel a király: Nohát ma
eljőjenek hozzám ebédre; azok pedig magokat ajánlották, hogy elmennek. A
király haza ment, és az anyjának mondta, hogy: no ma eljön az a szép két
princ, jó ebéd készűljön. A vén királyné pedig egy itce bort küldött,
azt is méreggel megcsinálta, a leány elvitte a princesznéhez, az pedig
megköszönte, azután kikísérte; a szoba teli volt madarakkal, még oda ki
volt, a borbul ittak, s mind megdöglöttek. És hogy a princek haza
mentek, megbeszélte nekik hogy: nagy ellenségünk van, mondá, el akarnak
veszteni; azért a princek akkor sem mentek ebédre. Harmadik nap megint
kimentek vadászni, és a királylyal megint összeakadtak; mond a király
nekik: Ugyan nem tudom hogy miért tartotok engem bolondnak, hogy el nem
jöttetek ebédre? Felelnek a princek: Mi azért nem mentünk, hogy felséged
anyja minket meg akar öletni. Akkor megbeszéltek mindent, hogy mit
küldött nekik, a király megharagudott, és haza ment, az anyját tömlöcre
vettette, azután kocsira űlt, és elment, mind a hármat magával a várba
vitte, ettek ittak, azután kérdi a király, hogy ki gyermeki volnának?
Felelnek ezek: Mi nem tudjuk hogy ki az atyánk, és ki szült e világra
bennünket. Ekkor a király már tudta hogy az ő fiai. Akkor a vén banya
már nem tudott mit mivelni, meg kellett mondani, és mond a fiának:
Kedves fiam mivel oly alacsony rendbül házasodtál, azért haragudtam
reád, és én cselekedtem mind valami rosz történt a házadnál. Akkor a
király haraggal mondá az anyjának: Tehát mit érdemel az, ki a házasokat
egymástul elválasztja ily hamissággal, és ily szép gyermekeket úgy el
akar veszteni? Felel a vén királyné: Én már magam a sententiát kimondom:
azért te engem egy hordóban fenekeltess, és a hordót szögekkel veresd
meg, s vitess föl egy nagy hegyre, onnét eresztess a tengerig, ez lesz a
bérem. A király nem is késett, csakhamar megcselekedte, végire járt a
vén anyjának amint maga kivánta, azután a feleségét fölhozatta a
tömlöcbül, megkövette, és bocsánatot kért tűle; az asszony megbocsátott
neki, és nagy öröm lett az egész országban. De mivel a bánat megölte az
ífju királynét, azért nem sokáig tartott az öröm, s harmadnapra megholt.
Ezért a király nagy búba esett, de mivel az ő kedves gyermekeit
megtalálta, szomorúságát avval elfelejtette. Igy aztán örömmel élt
gyermekeivel, s él mind maig, ha meg nem halt.


XLIV. A HATALMAS SÍP.
Volt hol nem volt, hegyen vőlgyön túl volt, erdőn kösziklákon innen
volt, de az óperenciás meg a grőnlándiai tengereken is túl volt; volt
Flandriában egy rongyos ringyes város mellett egy nagy szegénységü
embernek egy kis házacskája, meg egy szőlleje, mely csak kilenc rendben
lévő útból állott, és három cseresnyefából. Midőn az öreg megélemedett
létire már érzette gyengeségét, fiainak általadta a csekély gazdaságot.
Három gyermeke volt, tehát hárman el nem osztozkodhattak, hanem a
szőllőt magok között felosztották; jutott egynek-egynek három rendbeli
út szőllő, és egy cseresnye fa.
Elközelgetett már a tavasz, mindenek a szőllőbe munkálkodtak, és a három
fiu is elment nem annyira a dologért, minthogy a cseresnyét valaki tőlök
el ne lopja, így amint őrzötték a cseresnyét, oda ment hozzájok egy vén
koldus, a ki is kérte, hogy adnának neki egy kevés cseresnyét isten
nevébe. Ezek egymásra igazították a vén koldust. Végre a legkissebbik,
kit Palkónak híttak, mondja neki, hogy ha akar cseresnyét enni, tehát
menjen fel a fára, és egyen amennyit akar. Az öreg leveti a szűrit, és
felmegy a fára, és eszik amennyit kivánt. Míg ő oda fent ett volna,
addig az ífju akié volt a cseresnyefa, kikutatta mi van az öregnek a
szűr-ujjába; és talált benne egy gyönyörű sárgaréz sipot; megörűl a vén
koldusnak a sípján, és eltette. Lejön az öreg a fáról, és felveszi a
szűrit, és mondja a fiúnak: Hogyha volna pénzem, most ugyan megfizetnék
a cseresnyéért, hogy magad sem gondolnád. Ekkor mondja az ífju hogy, ha
olyan jószívű volna, tehát adnád nekem, úgymond, azt a sípot, amely a
szűrödnek ujjába vagyon. Azt mondja a koldus: azt fiam nem adhatom
neked, mert az tartogatja fel életemet. Mondja neki az ífju: De öreg,
vagy akarod vagy nem, a síp nálam van. Már ezen elkezdte a koldus kérni
az ífjut, hogy adná vissza, de ez nem akarja semmiféleképpen neki vissza
adni; akkor mondja neki a koldus: Már ha úgy vagyon, legyen a tied, de
tudd meg, hogy annak a sípnak az ereje oly nagy, hogy akármely nótát
gondolsz magadba, tehát ha a sípot fújod, az oly nótával fog hangzani, s
ami több: aki a sípnak hangját fogja hallani, tehát annak kell táncolni.
Evvel elmegy az öreg, szerencsét kiván az ífju neki, azután elmegy a
bátyjaihoz, és mutatja nekik hogy mit kapott; ezek pedig kinevették hogy
miért adja ő a tavaszi termését. Ez pedig mondja nekik: Oh de csak
hallgassátok mely gyönyörűen szól, és elkezdi fújni, melyet emezek
hallván, felugrándoztak, és a legnagyobb táncot járták. Ezt látván az
ifju paraszt, hogy az ő bátyjai mely szépen táncolnak, nagyon nevette
őket, és elhagyván a sípolást, mondja bátyjainak: Kedves bátyáim,
bírjátok ezt az én részemet is, és én elmenek a világba, és próbálok más
szerencsét.
Ezzel elbucsúzik bátyjaitól, és elmegy, heted hét országon bújdosik,
hegyeken völgyeken, erdőkön, kősziklákon, még a jeges óperenciás
tengeren is túl ment, ment, ment. Érkezvén egy nagy városba, mely
városnak nincsen neve, és nagyon megéhezvén, bement egy nagy traktérba,
ahol sok uraságok ebédeltek, és a szép muzsika hangjára némelyek
pípáztak, némelyek pedig boroztak. Megáll ő is közöttök, és kéri a
fogadóst hogy nyújtson neki is valami kevés eledelt, mert igen ehetnék;
ezt hallván a fogadás, rútúl kezdi őtet pirongatni; mondván hogy inkább
dolgozni menne, mint így csalja a világot. De ő keveset hajtott a
korcsmáros szavára, hanem csak ott állott és kunyorált a vendégektől.
Ezt látván a kelner, megharagszik, veszi a bikacsököt, és kezdi Palkót
fenyegetni hogy, ha el nem távozik, tehát jól megrakja őtet. De ő erre
sem hallgatott; hanem midőn látván hogy már több kettőnél, és a kelner
veszi a bikacsököt; tehát veszi ő a sípját, és gondol egy stájer nótát,
és azon nótán szólt a síp. Ezt hallván a vendégek, egybe fogódzván a
fogadóssal együtt stájeres táncot jártak; mivel pedig az asztalok nagyon
sűrűn voltak, tehát nem fértek, az asztalokat mindenestől felforgatták,
és a sok drága edény mind összetört. Annyira fújta pedig a sípját Palkó,
hogy már a vendégek egészen kifáradtak a táncolásban. Kérvén végre a
fogadós a Palkót hogy ne fúja a sípját, nem csak hogy ételt ad neki de
még máskép is megajándékozza, csak hogy ne sipoljon: ezt hallván Palkó,
felhágy a sípolással, és a fáradt vendégek erre amarra eldűledeztek.
Ekkor a fogadós Palkónak jól megrakta a tarisznyáját hússal, kenyérrel,
és egy nagy üveg bort is adott nekie, csak hogy távozzon a házától.
Így megrakodva jól, tovább ballagott. Palkó elhagyván a várost, megy
mendegél hát egész estig, be is setétedik reája, s amint egy nagy
erdőben érkezik, rettenetes éjtszaka következett; a szél igen nagy
zuhogással fújt, az ég mendörgött, és nagyon villámlott. Így botorkázott
szegény Palkó, s az útat egészen elvesztvén, tébolygott; aztán távolról
lát egy kevés világosságot, s a felé igyekezvén végre ugyan csak eléri,
és csodálkozván örömibe, hogy egy kisded házacskát talált, benéz az
ablakon, és lát bent egy igen vén asszonyt hogy a házban
foglalatoskodik, kopogtat hát az ablakon, és kéri az öreget, nyitná meg
neki az ajtót. Az öreg asszony nagy hamar megnyitván az ajtót, beereszti
őtet hajlékába. Mídőn már leültette volna, kérdi hogy és merre, és miért
utazik? Palkó pedig mondja a vén banyának, hogy ő szolgálatot keresne;
melyet hallván az öreg, mondja: Hogyha szolgálni akarsz, fiam, maradj
meg nálam, én is adok neked szolgálatot: három napból fog az esztendőd
állani, és csak három kecskebakom vagyon, azokat fogod őrzeni, ha pedig
kitelik az időd, tehát a három bak a tied leszen; ha azonban ez idő
alatt a bakok tőled el találnak veszni, akkor leveszem a fejedet, és
karóba húzom, a beledből és csontjaidból pedig sövényt fogok csinálni.
Ezt hallván Palkó, egy kevessé megbátorodott, és mondja magában: Hiszen
vagyon nekem oly eszközöm, hogy az ördög sem tudna éppen három nap alatt
tőlem elszökni; kezit nyújtja hát a vén anyóknak, és mondja hogy ő
megmarad nála. Ekkor ki megy a vén szatyor, és hoz be a fiának egy kevés
madárhúst sülve, melyet eleibe tett egy fejér cipóval. Midőn már jól
lakott volna, tehát lefekszik Palkő, és békével aluszik egész reggelig;
reggelre viradván pedig felöltözik, és az öreg asszony átadja neki a
három kecskebakokat. De mely csodálkozása volt Palkónak, midőn látta
hogy a bakoknak aranyszarvai és körmei vannak; de még a szőre is csupa
arany volt; kezibe vett Palkó egy ostort, és egy botot, és hajtotta maga
előtt a kecskéket; de alig távozott el vagy háromszáz lépésnyire a
háztól, tehát a bakok vissza akartak menni; fogja hát Palkó az ostorát,
és verte a kecskéket, de ez nem használt nekie semmit; végre fogja Palkó
a sípját, és kezdett sípolni, melyet hallván a kecskék, rettentő
ugrálásokat kezdettek. Így egész estig nem hagyta a kecskéket legelni,
hanem mindig táncolni kellett nekik. Estve felé haza hajtotta, és a vén
asszony csodálkozott nagyon, hogy a kecskék napközbe haza nem jöttek, és
behajtotta végre maga az istállóba, és rettenetesen megverte. Midőn így
kinozná a bakokat, tehát elkezdette az egyik, hogy háromszor nagyobb
ördög ez mint te, mivel egész nap kéntelenek voltunk táncolni. Mondja a
vén asszony, hogy ha holnap haza nem jöttök, tehát a vas doronggal
szétverem a fejeteket. Másnap reggel viszont kihajtotta Palkó a
kecskéket, és viszont szerencsésen haza, mikor az estve elérkezett. A
vén asszonyt majd megette a méreg, hogy a kecskék haza nem jöttek.
Harmadik nap viszont kihajtotta Palkó a kecskéket, és viszont vissza
akartak jönni, de ő is megfúja a sípját, és a kecskék ugráltak még a fák
tetején is. Déltájban pedig kocsik mentek arra, melyek fával meg voltak
terhelve, melyet egy pap az erdőn vágatott. Midőn meghallották a sípnak
a hangját, tehát leugráltak a kocsikról és táncoltak; az utolsó kocsin
ült pedig a pap, ez egy nagy vastag fösvény ember volt: ez is hogy
meghallotta a síp hangját, leugrott a kocsiról és táncolt, de mivel
nagyon vastag ember lévén hamar elfáradt, kérte Palkót az istenért
hagyná el; de ez nem is hallgatott reá, mivel féltette a kecskéit, hogy
majd elszöknek ha nem sípol. Végre a pap kérte a kocsisát, hogy kötné a
kocsi oldalához; a kocsis fogván a saroglyaláncot, az oldalhoz láncolta
a papot, de ott is nyughatatlan volt, mindig mozgott, és a bőrit mind
ledörgölte a hátárul. Ez így eltelvén egész estig, estve haza hajtott
Palkó a vén banya kvártélyára, és a kocsisok is úgy tovább ballagtak. A
vén asszony nem tudott mit mivelni mérgibe, hanem csak hallgatott, mivel
már hatalma nem volt Palkón, ez pedig reggel eleibe vette a kecskéket
mint saját jószágát, és elhajtotta a vén asszonynak legnagyobb átkai
között.
Elment most Palkó, és beért egy nagy városba, ahol midőn hajtotta volna
a kecskéit, meglátja az a pap aki az erdőben táncolt; hirtelen becsapja
szobájának ablakát, hogy netalán megint táncolnia kellene, Palkó
tudakozta hogy hol lakna a bíró, amelyet midőn megmutattak neki, bemegy,
és szállást kér, magának és kecskéinek. A bíró mivel látta ezeket a
drága jószágokat, tehát kérdi, hogy hová hajtaná azt a szép jószágot?
Palkó mondotta, hogy ő a királynak hajtaná, mivel annak juhásza. Ezt a
bíró hallván, mindjárt a kecskéknek egy tiszta szobát adott. Ebbe a
szobába háltak a bírónak három leányai is. Ezek már mind a hárman eladó
sorban voltak, és nagy-kényesek. Ezek amint már estve feküdni mentek;
hát mondja a legöregebb, hogy nagyon szép volna azoknak a bakoknak a
szőreiből nekik bokrétákat csinálni, majd úgy mond, hogyha holnap a
templomba elmegyünk, tehát senkinek nem lesz a keblibe oly drága
bokrétája, mint nekünk. Így megegyezvén mind a hárman, egy akarattal
leszállnak az ágyaikról, és mindegyik egy-egy baknak szőriben
ragaszkodván, húzzák a bakok szőreit, de amint megfogták marékban, úgy a
kezeik mind ott maradtak, és többé el nem vehették kezeiket rólok. Így
ültek mind a hárman oda ragadva egész éjtszaka. Reggel Palkó felkelvén,
nevette a leányokat, de mivel, úgy mond, a királyi jószágokat meg
akartátok lopni, tehát el kell vele együtt nektek is menni. Így a
leányokat a bakokkal együtt elhajtotta. Midőn már a városban egy templom
mellett hajtotta, jön egy fiatal szép legény, és oda megy a leányokhoz,
az egyiknek a farára üt kezivel mondván: Nem szégyenled magadat egyingbe
járni? Ekkor legnagyobb bámulására a legénynek is a keze a leány farán
ragadt. Így tovább hajtotta. Midőn meglátta egy vén asszony ezt a
gyalázatos legényt, szalad az udvarba, és hoz egy lapátot, melylyel úgy
rá vágott a legény farára, hogy a lapát azon ragadt, a nyele pedig a vén
asszony kezibe; a vén asszony nem akart utánok menni, tehát Palkó
kénytelen volt az ő korbácsával ösztönözni. Midőn már a városból kiment
volna, meglátja a kanász, hogy az a vén banya hogy szurkálja azt a
legényt, hát megharagszik az öreg szatyorra, és úgy vág a korbácsával az
asszony farára, hogy a korbács az asszonyon, a nyele pedig a kanász
kezibe maradt; ezzel így történvén, Palkó mind elhajtotta őket, és így
ért be egy királyi városban. Behajtja tehát furcsa jószágát a
vendégfogadósnak istállójába, maga pedig bement a fogadóba, bort kért,
és kérdi hogy micsoda újság vagyon itt a királyi városba? Akik ott
ültek, mondják neki, hogy a királynak vagyon egy leánya, ki azt adta
kihirdetni, hogy ő csak ahoz megy férhez aki őtet meg tudja nevettetni.
Ezt hallván Palkó, mindjárt mondja magába, hogy ő megpróbálja a
szerencsét hogy megnevetteti-e vagy sem; másnap tehát jelentette magát a
királyi udvarban, ahol mondották nekie, hogy meg lehet próbálni, de oly
feltétel alatt, hogy ha meg nem nevetteted, akkor fejeddel fizetsz.
Mondja Palkó hogy nem bánja, ha ennek embere nem lesz.
Más napra volt az idő kirendelve hogy jőjön. Ekkor sok urak és főrendek
összejöttek, hogy megláthassák ennek az embernek a rettenetes
mesterségit, melylyel a királyi kisasszonyt megnevetteti. Palkó tehát
eleibe viszi a bakjait, melynek szőrin három leány, a leány farán az
ífju legény, a legényen a vén asszony lapátja a vén asszony farán a
kanász korbácsa. Ily móddal felhajtotta a cúgot a királyi palotába. Itt
midőn a nagy szálába behajtotta volna, mindenek mosolyognak ezen a csoda
történeten, de a kisasszony nem is pillantott szemeivel; fogja tehát
Palkó a sípját, és kezdi fújni; és fúj rajta egy kalamajkát, melyen el
kezdettek mind a bakok mind a hozzá valók táncolni: ezt látván a
királykisasszony, nagyon el kezdett kacagni, melyet látván Palkó, eleibe
megy, és mélyen meghajtotta magát. Ezt látván a király, nagyon
megszomorodott, hogy az ő leánya egy paraszttal nyerettetett meg; tehát
válaszoltak Palkónak, hogy holnap jőjön el. Palkó jó ajándékkal
eltávozott, s már magáénak tartotta a kisasszonyt, a kecskékhez
ragaszkodott személyekét elbocsátotta, a három leánynak ami a markába
szőr volt, azt akkor kihúzhatták, és ezzel elmentek. Más nap megjelent
Palkó a királyi udvarba, de már akkor azt válaszolták neki, hogy ha a
kisasszonyt akarja, tehát vagyon itt a királynak egy medvéje, hogy
háljon azzal egy éjtszaka. Palkó erre is reá állott, és elmegy a piacra,
és vesz magának egynéhány száz diót és mogyorót, és egy hegedűt; azután
haza ment, és megnézi a szállást; tehát a szoba egy asztalos műhely
volt, melybe a medve már be volt zárva. Palkó elébb még sok kissebb
nagyobb köveket tett a tarisznyájába, azután bement a medvéhez a
szobába: ekkor azonban reá lakatolták az ajtót, hogy onnan többé ki ne
jöhessen. Leült tehát Palkó, és kezdi a diót törni, melyet látván a
medve, megkivánta tőle, kéri hogy adna neki is; Palkó bele nyúl a
tarisznyába, és veszen egy vagy két követ, és adja a medvének; ez foga
alá vette, de nem tudta megtörni, mivelhogy kő volt; kérte hát Palkót,
úgy mond: látom, te erősebb vagy, törd meg; így csalogotta Palkó a
medvét annyira hogy már kifogyott a dióból: ekkor elővette a nála lévő
hegedűt, és kezd hegedűlni. Mondja a medve: Hallod-e Palkó, nagyon
tetszik nekem a muzsika, taníts meg engem: Palkó pedig mondja, hogy
nagyon görbe körmeid vannak, azért neked nem lehet. Mond emez: Tehát
egyenesítsd meg, úgymond, a körmeimet, csak hogy taníts meg; mondja
Palkó: Hallod-e koma, tedd csak ide ebbe az asztalos présbe a kezedet,
mindjárt megegyenesedik. A medve koma belé tette a két kezeit a présbe,
eme pedig ráhajtotta a srófot; a medve rimánkodik hogy már elég volna,
de ez annál jobban szorítja; ekkor elővette a korbácsát, és nagyon
megverte a medvét, úgy hogy már pisszenni sem mert; azután kivette a
borotváját, megborotválta a medve alfelit, és egy sort vert a medve
borotvált részire, és így Palkó lefekszik, és aluszik minden félelem
nélkül. Reggel egy szolga megy az ajtóra, hogy megnézi el van-e
szaggatva Palkó; de e helyett inkább elcsodálkozott, midőn hallotta a
medvét pisszegni, és könyörögni, hogy ott ne járkálnának, mert ha Pál úr
felkél, megint megborotvál és megver. Ezt hallotta az inas, egyenesen
szalad a királyhoz hogy neki megmondhassa; a király maga megy a dolgot
megvizsgálni, de ő is csak úgy találta mint előlmondották; ekkor
felnyitották az ajtót, és Pál kijött egésségesen. Pált tehát úri ruhába
öltöztették, és a király ebédre marasztotta. Ebéd felett mondja a
király: Fiam, a leányom csak az éjjel választja meg melyiteké lesz,
tiéd-e, vagy a melletted levő hercegé; mert a melyitekhez lesz reggel a
kisasszony fordúlva, azé lészen. Elmegy Palkó a boltban, és veszen ott
mindenféle drága fűszerszámokat, és a szakácsot megkérte hogy őneki
külön főzzön vacsorára mézes mákos tésztát, melyet midőn megfőzött, és
vacsora alatt eleibe tettek Palkónak, azt nagyon megkivánta a mellette
lévő herceg is, és kéri hogy engedne neki is belőle valamit kóstolni.
Melyet Palkó által is engedett nékie, a herceg pedig mind megette;
azután bevitték mind a hármat egy szobába; a kisasszony lefekszik előre,
azután a herceg mondja hogy átkozott nagy szorultságban van, pedig ki
nem mehet, mivel az ajtó be van zárva; mondja Palkó: Eredj az ajtó megé.
Ezt megfogadván a herceg, mivel kénytelen volt vele, Palkó is megy, és a
hercegéhez teszi a maga terhét, és egy kis idő múlva leszáll az ágyáról,
és megy a ruhájához, és azokat a fűszerszámokat kezdette enni, kiket
vett volt a boltba. Kérdi tőle a herceg hogy mit eszik? ez pedig mondja
hogy amit ide letettem, mert reggel majd szégyen lesz rajtam ha ezt
meglátják. A herceg is felkél, és megeszi az egész rakást. Hajnal felé a
kisasszony a herceg felé fordúlván, nem állhatja a rettentő bűzt;
elfordúl tehát a Pál felé: ennek pedig a legdrágább illat jött ki a
szájából, és így elaludt a kisasszony Pál felé fordúlva. Mikor reggel a
király nézte, kérdezte egyszersmind a leányát, hogy miért cselekedte
legyen? mondja a kisasszony, hogy rettenetes büdös a szája a hercegnek,
neki nem is kell soha más Palkónál egyéb, mert ennek a szájából a
legdrágább illat jött ki. Így megnyerte Pál a királyi kisasszonyt, és
megesküdött vele, végre az öreg király halála után őtet koronázták meg.


XLV. A SZERENCSÉS VÁNDORLEGÉNY.
Volt egy mesterlegény, a ki sok országokat bejárkált, hanem sehol dolgot
magának nem talált. A pénze tehát elfogyott, és dohánya sem volt több
mint három pipára való, pedig őkeme igen nagyon szerette a dohányt, úgy
hogy mindég dohányozni akart. Egyszer egy erdőbe jutott, de mivel az
erdő igen nagy volt, sokáig ment, hanem ki nem érhetett; gondolkozott
magában, hogy mitévő legyen: ha lefekszik, vagy megfagy, vagy a vadak
megeszik; soká gondolkozott, végtére még is csak lefeküdt, és hamar
elaludt. De sokáig nem alhatott, mivel igen hideg volt; felkel tehát, s
lám messzi lát egy tüzet: gondolá magában, hogy én oda megyek, talán
csak nem ölnek meg; s fogta magát, a tűz felé sietett, és mikor a tűzhöz
ért, látja hogy három csúnya fekete ember fekszik a tűz mellett; mondja
nekik: jó napot bátyáim! felelnek: Néked is jó napod legyen. Mondja
nekik a vándorló: Szépen kérlek barátim, engedjétek meg, hadd
melegedhessek meg a tüzeteknél; felelnek neki a három fekete emberek: