Gaal György magyar népmese-gyűjteménye (3. kötet) - 01

GAAL GYÖRGY
MAGYAR NÉPMESE-GYŰJTEMÉNYE.
KIADTÁK
KAZINCZY GÁBOR ÉS TOLDY FERENC.
HARMADIK KÖTET.
PESTEN.
EMICH GUSZTÁV SAJÁTJA.
M. DCCC. LX.
Pest, 1859. Emich Gusztáv könyvnyomdája.


ELŐSZÓ.
E harmadik kötettel bérekesztjük a nemzet érzékeny köszönetére jogosúlt
gyűjtő készletének kiadását, amennyiben az közlésre méltó, vagy
egyébként alkalmatos volt.
Öt van ezen mesék közt, miket Gaal György, német kidolgozásában,
utánbeszélt, (XXXIII. XXXV. XLIII. XLVII. LIII.), egy melyet e
gyűjtemény kéziratából Erdélyi adott (L); azonfelűl egy (XXVIII), mely
ettől függetlenűl, más gyűjtő által leírva, ugyan Erdélyi által a
Kisfaludy-Társaság Magyar Népköltési Gyűjteménye III. kötetéből
ismeretes, is mely az összehasonlításnak tanulságos momentumokot nyújt;
végre egy (LII.), mely a Romai Gestákból népkönyveinkbe átmenvén, itt
szájhagyomány után, jóformán elváltozva, s egy népembere által, elég
választékos nyelven _leírva_, szinte felveendőnek látszott.
Tehát húsz merőben újat, sőt magyarban huszonötöt, hoz e harmadik s
utolsó kötet. Felveendőnek hittük a Halászmesét is LIII. sz. alatt, mert
ámbár a XXIII. számúnak (a II. kötetben) eszmében s mintegy rámájában
csak változata, sok részletben tőle különbözik, s érdekesen mutatja,
mikép vegyítik a népi elbeszélők a mesetőke mindenféle elemeit, s
egyszersmind mily helyes érzékkel szerkesztenek azokból újakat meg
újakat. Azt is látjuk ezekből, mily mesteri kézzel tudta Gaal a nép
igénytelen s egy és más részben tökéletlen összeállításaiból – mert a
népi elbeszélők hol feledve holmit, hol toldva: majd egy előzmény, majd
következmények hiányzanak nálok, s így a compositio ritkán mutatja azon
épséget és kerekdedséget, mely után a műköltészet öntudatosan törekszik
– mint tudott, mondom – elhagyás, kiegészítés által oly kerek egészeket
összeállítani, melyek aztán a müvészi eszme követelményeinek is
megfelelnek. A müvészi átdolgozó fő feladása, hogy a feltalálás, melyhez
gyakran folyamodnia kell, a népmesészet szellemében történjék: az
előadásban, nézetünk szerint, ép azon szabadsága, sőt kötelessége van,
melylyel más tárgyak kezelésében bír. Nem a népnek dolgozván, hanem
költői míveltséggel bíró olvasónak, tárgyának érdekét mind azon
eszközökkel igyekszik emelni, melyek nélkül a mesének végre is csak
ethnologiai becse van. S így vajmi rosszúl fogná fel például Homer
hirdetett „népköltőségét“ az, ki úgy gondolkodnék, hogy midőn a görög
összes nép mondáit éneklé, compositióban és előadásban az alnép
álláspontján maradt, vagy arra szállt le. Műköltő ő is, és népies csak
amennyiben eszme és tárgy a néptől vétetett: előadása a herosokat, nem a
földmívelőt és rabszolgát tartotta szem előtt. Ezek legyenek itt érintve
azon óhajtás indokolására, hogy bár átültetve nyernők meg a Gaal valóban
költői s a népmesei naiv felfogástól el nem távozó kidolgozásait; bár
valahára a Mailáthéit is, melyek Kazinczy Ferenc kezétől több mint
harminc év óta készen hevernek kéziratban. De azért is, hogy szűnnénk
meg a _népies_ költőnek, ki mindig műköltő – mint Kisfaludy K. és
Czuczor „Népdalaik és népmondáikban,“ Vörösmarty a Tündérvölgyben stb –
jogait a népköltőéire szállítani le, s oly irodalmi faj felállitására
törekedni, mely épen a valódi népköltészetnek nem csak szépségeit, mik a
naiv felfogásban vannak, hanem gyengéit is, melyek a nép szellemi
fejletlenségéből származnak, tehát alkotási hiányait, nyerseségeit,
ürességeit, nyelv és verselési tökéletlenségeit szentesíteni törekszik,
s így költészetünket, versben és prózában, elsülyesztéssel fenyegeti.
A népmesék, melyeket a jelen gyűjteményben adtunk, s melyek az Erdélyi
által négy helyt adottak felett (kevés kivétellel) épen a népi kifejezés
megőrzése által is jeleskednek, kedvesek lehetnek a lélektani vizsgáló
előtt mint ethosi és mythosi adattár, kedvesek a mívelt olvasó előtt, ki
_koronként_ szívesen leszáll a néphez, meghallgatni ennek a müvészettől
még illetetlen, primitív nyelvét; kedvesek a költő előtt, mint müvészi
tárgyalás anyagja: de nem teszik feleslegessé a költő átdolgozásait, mik
a természet e nyers adományaiból igazi műéldeletet nyújtó irodalmi
műveket alkothatnak.
Pest, october 31. 1859.
_A kiadók._


TARTALOM.
XXVI. A Vénus madara 1
XXVII. Egy Tátosról 15
XXVIII. A pelikán király 23
XXIX. Ördög leánya 34
XXX. Három királyleány 46
XXXI. Zöldike 52
XXXII. A szegény ember, ki az ördögöt megcsalta 66
XXXIII. A szalonnavár 72
XXXIV. Babszem Jankó 81
XXXV. A kigyó-királyfi 86
XXXVI. A bűbájos lakat 94
XXXVII. Kökény Matyi 112
XXXVIII. A tündérgyűrű 116
XXXIX. A színváltozó királyné 127
XL. Kincskeresők 133
XLI. Jóért jó 137
XLII. Az ostobán isten is csak bajjal segít 142
XLIII. Az aranyhajú hármasok 148
XLIV. A hatalmas síp 155
XLV. A szerencsés vándorlegény 169
XLVI. A kérkedés jutalma 174
XLVII. A szerencsétlenség jól esett 176
XLVIII. Az irástudó szegény fiu 180
XLIX. Könykeresztség 186
L. A három vándorló legény 191
LI. Kalmár fia 200
LII. Apollónius királyfi 223
LIII. Halászmese 234


MAGYAR MESÉK A NÉP SZÁJÁBÓL.
XXVI–LIII.


XXVI. A VÉNUS MADARA.
A régi világ lefolyásiba volt egy igen nagyon elöregedett király, aki
már mintegy lassu lépésekkel láttatott közelíteni koporsójához. Ezen
király a természet fő urától oly különös testbeli állatással vala
alkotva, hogy az egyik szeme mindenkor mosolygott, a másik pedig
szűntelen sírt. Az urodalmába lévő mindenféle okosságú és bölcseségű
emberek ezen csudán szörnyüképpen tünődtek és nyughatatlankodtak, nem
tudván kitalálni, vagy csak gyanítani is a dolog valóságos okát. De
senkinek sem ada ezen dolog nagyobb gondolkodásra és tűnődésre való
okot, mint az ő igen jeles három fiainak. Ezek szüntelen tudakozták
egymás között, hogy: ugyan mi lenne annak oka, hogy felséges atyánk
szeme, egyike szűntelen mosolyog, a másik pedig örökké sír. Egyik egyet,
másik másat monda, de egy sem tudta bizonyosan megmondani okát.
Meghatározták tehát egymás között, hogy a reájok jövő reggel ennek oka
megtudása végett be fognak menni atyjokat megtudakozni.
Másnap reggel tehát legelsőbben is bement a születés rendje szerint a
legnagyobik fia. Aki amint bement, mindjárt így szólítá meg atyja: No,
kedves szerető fiam, mi ok indított tégedet arra, hogy engemet ily
szokatlan időbe korán megkeressz? Ezen szavaira a királynak így szóla a
fia: Felséges atyám, kétségünk és tünődésünk rengeteg csoportja
késztetett elődbe jönnöm, hogy megtudhassam, mind én, mind a tégedet
híven szerető fiaid, hogy mi legyen annak oka, hogy neked az egyik
szemed szüntelen mosolyog, a másik pedig örökké sir? Kérlek szerelmes
atyám, mondd meg az okát. A király ekkor vidor ábrázatját egyszerre a
legkomorabb tekintetre változtatta, s mindjárt egy mellette lévő
nyilakkal teljes tegezhez kapott, ebből kivont egy nyilat, és egyenesen
fiára lőtte. De elhibázván lövését az ajtóba állott meg a nyíl. Ekkor
megréműlvén a fia, hirtelen kiszaladott, nehogy még nagyobb
szerencsétlenség kövesse. A két kissebbik testvérek nagy buzgóan várták
bátyjok szerencsés megjövetelét. Akit mihelyt megláttak, egyszerre a
legnagyobb serénységgel siettek eleibe járása szerencsés vagy
szerencsétlen kimenetelének megtudása végett. De csak megnémúltak, midőn
semmi feleletet bátyjoktól nem hallottak mondván, hogy atyjok, középső
fiának kivánja minden titkát kijelenteni.
Égvén a középső fiu minél hamarább való megtudása eránt a dolognak, siet
legnagyobb gyorsasággal atyjához: amint bement és kérdését
előterjesztette, hogy minek a megtudása végett ment legyen:
hasonlóképpen bánt az öreg király második fiával is. Aki amint kijött,
csak annyit monda, hogy: kedves öcsém, mint legkedvesebb és
legmeghittebb fiának neked kivánná megmondani a dolog mivoltát atyánk.
Ekkor a legkissebbik fiu nagy bugón szalada atyja rezidenciájába: aki
amint bement, mindjárt így szóla: Nagy és különös szerencsémnek tartom,
hogy engemet választál három fiaid között titkaid megtudására. Légy is
szerelmes atyám oly nemes indulattal, hogy ne tagadd meg tőlem
titkaidat, hacsak lehet: ha életemet kelletik is feláldoznom éretted,
kész vagyok, csak tudjak valamit rajtad segélleni. A király fiához nagy
tüzessen szaladott egy kivont tőrrel, de elmellőzvén a szúrást, a falat
találta; fia meg nem réműlt, bátran állott, sőt így szólott: Kedves
atyám, előtted állok, szabad vagy életemmel, úgy bánjál velem, amint
neked tetszik. De hidd meg, addig előled ki nem megyek, mig meg nem
mondod szemeid különös voltok változásait. Amelyre a király mondá: no
szerelmes fiam, látom, hogy te vagy erántam a legnagyobb szívű és
hűségű, és tebenned helyheztetem minden reménységemet; bátyáidba semmi
bizodalmam nincsen, mivel csupa félelemből állanak. Kedves fiam, az én
egyik szemem mosolygásainak oka: hogy gyönyörű és kellemes három fiaim
vagynak, akiket legfőbb örömömnek tartok, noha mostan úgy tapasztaltam,
hogy kettejébe semmi örömöt nem fogok nyerni. A másik szemem szűntelen
való sírását okozza, még törzsökös királyi familiámtól reám maradott
Vénus madarának siratása, amelyet tőlem valami rabló ellopa; ettől függ
pedig az én életemnek vidor állapotja, mert ha eztet még egyszer
visszaszerezhetném, minden kincseimmel királyságomat annak adnám, aki
ezt nekem meghozná, mivel akkor még egyszer olyan ífju lennék mint a
huszonnégy esztendős ífju legény. Ekkor a királyfi megkéri édesatyját,
hogy legyen erántok annyi szerettel és hűséggel, hogy nékiek úti
költséget rendeltetni ne terheltessék, mivel ők, hacsak a felső és alsó
világba fog lenni azon madár, bizonyosan meg fogják hozni. Az atyja
megköszönte szíves igyekezetét, sok szerencsét kivánt mind a hármaknak
hogyha a bátyjai is meg fognának benne egyezni.
Az egyesség tökélletességre ment. Megindúltak tehát mind a hárman egy
úton, és útaztak ők számos mérföldekig együtt. Egyszer elérnek egy
rengeteg és nagy sűrű erdő aljára, a hol az út kétfelé ment, egyik ment
egyenesen a nagy erdőségbe, a másik ága pedig az erdő mellett mene el.
Itt tanácskozának, hogy mitévők lennének e két út felől, hogy ki melyik
úton menne? A kissebbik királyfi látja, hogy bátyjainak éppen semmi
kedvek nincsen befelé menni: én elmenek magamba, tí pedig, bátyáim,
menjetek együtt ahová akartok. De még minekelötte megindúlnának, az
útfélen vala egy nagy élőfa, a két út elágazásának közepébe. Ekkor a
kissebbik királyfi kiveszi zsebbeli késit, és belé szúrja a nagy fába
ezt mondván: Kedves bátyáim! ha valamelyikünk ezen úton hamarább
megfordúl, ezen kést ezen fából kihúzni ne sajnálja: hogyha a kihúzás
alkalmatosságával a fából vér fog folyni, úgy meg lehettek felőle
győződve, hogy bizonyosan valamelyikünk e földi életből egy más világba
hívattatott által: hogyha pedig víz fog belőle folyni, jelenten fogja
mindnyájunknak egészséges állapotba való lételét. Ezek után egymást
forró atyafiságos ölelgetések között öszve meg öszvecsókolták, és sok
szerencse kívánása után útnak indúltak, a kissebbik királyfi befele az
erdőbe, ketteje pedig mellette.
A kis királyfi nagy és terhes utazásai után, eljuta az erdőbe egy kisded
kunyhóhoz, a mibe bemenvén, szerencse és jó estve kivánásával idvezlé a
benne lakó szörnyű formájú bűbájos vén asszonyt, fogadván őtet anyjának.
Melyre a vén asszony: Ugyan felséges királyfi, mi hozott tégedet e
messze és idegen földre, holott itten még madarat sem lehetne azon föld
tájékáról találni, embert pedig még annyival inkább nem? Erre a királyfi
így szólt: Jószívű öreg anyám, légy erántam annyi szívvel és
szeretettel, hogy ha tudsz valamit a Vénus madaráról hogy hol lehet,
nyilatkoztasd, ki. Szivességed jutalom nélkül nem fog maradni; Felséges
királyfi, valóban hidd el nekem, hogy semmit sem tudok felőle, hanem van
nekem még egy néném, még ide valami 50 mérföld, nálamnál száz
esztendővel vénebb; ha csak e nem fog felőle tudni, én semmit sem tudok.
Ide is elverekedett szerencsésen a mi királyfiúnk, ahol a vén sibillát
megköszöntvén, ez kérdi útja oda való menetelét a királyfitól; aki midőn
megmondotta, mindjárt így szóla: Jaj kedves királyfi, én tudom hogy hol
van azon madár, de minek is mondom, haszna semmi sem lesz benne, sőt még
életedet fogod ottan veszteni, mivel igen nagyon erős helyen vagyon;
annál fogva jobb ha szándékodról leteszel, és szerencsésen visszamégy
hazádba, mert ha akármi nagy erővel birnál is, ottan meg kelletik
halnod. A királyfi így szól: Szerelmes öreg anyám, nekem az élet annyi
mint semmi, sőt dicsőségnek tartom azt, ha gyenge csecsemőkoromtól fogva
mindenkor híven ápolgató édes atyámért feláldozhatom; akkor tudom, hogy
atyámnak is bennem helyheztetett bizodalma meg fog valóságosodni, hogy
nem csak szóval emlegettem, hogy hív szívvel viseltettem eránta, és
buzgó voltam életem feláldozásával is megpecsételni az eránta való hív
szeretetet. Melyre a sibilla: Jó királyfi, látom és tapasztalom atyád
eránt való hívségedet és szeretetedet; megmondom hát, hogy miképpen
cselekedjél hogy se magadnak károdra ne légy, atyádnak is örömét és
kivánságát beteljesítsed. Ide már nem messze van, napkeletre, egy
kimondhatatlanságú nagy gazdagsággal bíró elöregedett király: ennek a
várába van a te familiád madara. Ezt ha meg akarod fogni, amidőn be
fogsz bocsáttatni azon szobába, ahol a madár egy óráig való éneklését
szokta követni, tehát vágj először, minekelőtte bemennél, egy bokor
töviset, aztat magad mellé rakosgasd ahol fogsz ülni, hogy ha el fogsz
aludni bájoló hangjától a madárnak, a székről a tövis közzé bukván,
minthogy ingedet is le kelletik vetni, fel fogsz ébredni, és megfoghatod
a madarat: de különben nem, sőt életedet elveszted. Itt a királyfi
megköszönvén nagy szívességét a vén sibillának mind a szállás, mind
pedig a hasznos tanácsadásért, azzal útnak indúla. Kevés napok
lefolyásai után beért ő a régen kivánt és óhajtott királyi rezidenciába,
ahol az öreg király egy széken könyökle. A királyfi módja szerént
idvezlé a vén királyt. A király így szóla hozzá: Mi járatba vagy, vagy
mit akarsz? Mely szavaira a királyfi említé, hogy őtet atyja
familiájának díszes madaráért küldötte volna, hogy ha méltóztatnék olyan
kegyes lenni, hogy ismét régi birtokosának visszaengedné. Az öreg
király: Fiam, nem bánom úgy, hogyha meg tudod fogni, vigyed; különben
három napok engedése után, melyeket a megfogásra adok, hogyha munkád
sikeretlen fog lenni: nézzed azon kétszáz kilencvenkilenc karóba húzott
embereknek fejeiket, a tiéd fogja a summát közöttök háromszázra
szaporítani. Ezek után kimene a királyfi, tusakodván a dolog
szerencsésen való megnyerése felől. Bement első nap a próbaházba, de
minden haszon nélkül töltötte ottan idejét, elnyomattatván a Vénus
madara bájoló hangjától. Második nap is hasonló szerencséje vala. Utólsó
napjára viradóra egész éjjel nyughatatlanságba és álmatlanságba tőltötte
idejét, félvén a következendő szerencsétlen esettől, hogyha tudniillik
nem tudja megfogni a madarat, úgy kénytelen lesz életét a reá kimondott
szentencia szerént végezni. Egyszer eszébe jön neki, hogy talán, amint a
vén sibilla javaslotta nekie, hogy tövisbokrot vigyen be magával, és
ingét vesse le, és úgy üljön a tövissel környülvett székre, talán nem
lenne rosz. Úgy cselekedett: lett is haszna, mivel a madár megfogására
csakugyan szerencsésen eljuta. Mihelyt a madarat megfogta, a vén király
azon minutumba életét végezte.
Ekkor három gyönyörű természet adományai, a király leányai, egyszerre
idvezlésére és köszöntésére előállának az ífju királyfinak, ajánlván
hármok közül szabad tetszése szerint való választást, azzal együtt a
királyi birodalmat. De ő nemes szívvel és indulattal bírván, mind a
három leányait a királynak elválasztá ily feltétel alatt, hogy ők is
hárman volnának testvérek, és így mindeniknek jutna egy feleség, és
amelyiknek majd kedve lenne a megholt király birodalmába jönni
uralkodni, hát a lenne ottan a király: addig gondviselőre bízván az
országot. Annakutánna magokhoz szedének kincsből és egyéb szükséges
holmikból annyit, amennyit elegendőnek lenni itéltek, azzal útnak
indúltak. Szerencsésen el is jutának azon pontra ahol a három királyfiak
egymástól az erdőszélen elváltak: itt ismét úgy öszvetalálkoztak, mintha
öszvesúgtak volna. Nagy örömmel fogadta a testvérbátyjait, akiknek
kimutatta idejek és rendjek szerént a jövendőbeli hitves társakat, akik
nem a legnagyobb szívvel nézték öcscsöket, minthogy fogadása szerént ő
hozta meg az atyjoknak fő örömét szerző Vénus madarát. Útaztak ők egy
darab ideig színmutató testvéri barátságba; de egykor azt mondja a
nagyobbik testvér a középsőnek: Hallod-e, nekünk még jobb volna haza sem
meni, mivelhogy minden pénzeinket a bordélyházakba egyáltaljába
elköltöttük, rongyosak is vagyunk, és még feleségről is öcsénk
gondoskodott helyettünk: meglásd eddig is kevés becset ada rajtunk
atyánk, mostan még annyit sem. Öcsénk fog lenni az örökös, vagy öljük
meg inkább, különben haza sem megyek. Mondá a közepső a nagyobbnak: Kár
volna megölnünk, inkább vessük ezen kútba, hadd haljon meg magába. Ezzel
leszedvén róla minden ruhát, meztelen bevették egy kútba, a melybe
szerencsére semmi víz nem volt, itt maradt a szegény királyfi nagy sírás
és zokogás között: hasztalan reménykedvén kőszivű bátyjai előtt. Azok
pedig nagy vígsággal folytatták útjokat a három királyleányok
társaságába, akiket keményen megeskettek, hogy egy szó nem sok, de
annyit se merészeljenek előhozni, különben halál leszen a jutalma nem
hallgatásoknak.
Mindnyájan szerencsésen haza érkeztek, az egész udvar örömünnepet tarta,
mindnyájan vígan valának, csak a kissebbik királyfi cserbe maradt
hitvese szomorú, aki szüntelen szeretője után búsonga. Az öreg király is
száma nélkül emlegeté legkedvesebb fiát. Megegyezett a király hogy fiai
elvehetik a hozott királyleányokat; készültek a pompás és felséges
menyekzőhöz, remélvén hogy a míg halad, addig kissebbik fia is
megérkeznék. De hagyjuk őket a menyegzőhöz készülni, nézzük a kissebbik
királyfi mit csinál a kútba? Amint ő ottan sír és tünődik magába, arra
megyen egy csoport rabló; egy közülök nagyon megszomjúhozott, vízkeresés
végett a kúthoz mene, a melybe egyebetmint egy meztelen embert nem lát;
ez kéri a rablót hogy segéljen rajta: e szolítja a többit, de azt
felelték, mi hasznunk ha kihúzzuk! semmit tőle el nem vehetünk. No de
mégis vegyük ki, és mindenik üssön rajta egyet. Így szegény ártatlan
királyfit megvervén ereszték útjára. Ekkor a szenvedések között lévő
királyfi kezeit öszvekócsolván, szemeit az ég fele veté, és így szóla:
Óh! mostoha sors! minek engedted meg hogy lételemmel csak épen a
nyomorúltaknak számát szaporítsam? Minek is tanultam meg mely jó legyen
szemeimmel néznem a napot, jobb lett volna ha örökös setétség zárolta
volna. Minek ragadott szívem barátimhoz, ha egy örökös elválást kelletik
mostan szenvednem? Nyílj meg föld, vagy szakadjatok reám, hadd veszszek
el, mert ez élet reám nézve kész itélet. Míg így ment a sivatag pusztán,
talált ő a varráshoz megkivántató eszközöket, ollót, cérnát, és
imitt-amott egy-egy ruhadarabot. Így gondolkodik magába: Ugyan
felvegyem-e? veszem-e én ennek valami hasznát? No de csak felszedé a
rongydarabokat, és azokból készíte magának olyas ruhát, amivel
mezitelenségét legalább eltakará; annakutánna eljuta egy korcsmába, ahol
ő magát szabómesterembernek adta ki; a korcsmáros maga is a volt, és igy
szóla: Soha jobb időbe nem jöhetett volna hozzám segítő: három leányaim
férjhez mentek; azoknak ruhát kell mindeniknek varrnom: más az hogy
királyfiak mostan házasodnak meg, és azoknak a feleségei számára is ime
itten vannak a munkák. Kinek van mostan nagyobb aggódása és búsulása,
mint a szegény királyfinak, aki soha még egy öltést se tett, csak éppen
mostan, amidőn a szükség reá készteté, adtak neki enni, és innya; de
búsulásába se enni, se innya nem merészlett, félvén a dolog igen
veszedelmes kimenetelétől. A korcsmárosból való szabó kiadja a leányai
számára való matériákat, azzal kimutatnak egy különös szobát is. Estve
bemegyen, lefekszik; de aludni sem mer, sőt úgy gondolkodik magába: hogy
reggelre el fog szökni, különben a gyalázattól megmenekedni másképpen
nem fog. Egyszer felveti szemeit, hát látja, hogy mindenféle szabósághoz
megkivántató eszközök magokban dolgoznak; ezen ő nagyon elcsudálkozék,
és ismét elaludt. Mikor felébredett reggel, minden ruhák a fogason
készen állának. Ezen a mester igen nagyon csudálkozott, és a
királyleányok ruháit is így varratta. Mikor megtudta hogy bátyjainak
lakodalma másnap fogna tartatni, ő is bement a maga koldusruhájában a
rezidencia kapuja eleibe bámulni, semmi fizetést nem vévén mesterétől,
sőt igérte, hogy szívességét, amiért befogadta, rövid idő múlva vissza
fogja fizetni. Itt a nagy lakodalom tartatott, az egész birodalmából a
királynak ott lévén boldog boldogtalan. De még is annak a híával volt az
öreg király, hogy fia meg nem érkezett, és hogy a Vénus madara is
szüntelen búsongott, és nem éneklett. Egyszer a rongyos királyfi, amint
a rezidencia kapuja előtt kéregetne a ki és bemenő emberektől, egy kapus
jól reá űt hogy miért nem menne be? ottan kapna elegendő ételt: melyre ő
azt felelé: Hogy menne oda egy nyomorult szegény a nagy rangúak közzé?
Erővel behajták tehát a többi koldusok közzé enni, ahová amint bement:
egyszerre az ajtó nyitva lévén, reá szállott a Vénus madara, és
felségesen éneklett, mindjárt bevitték a koldust, akire egyszerre a
bátyjai és szeretője reá esmertek. Abba a minutumba megífjodott az öreg
király is, és őtet királyi öltözetben felöltöztetvén a birodalmat atyja
is szabad tetszésére bízta, hogy úgy bánjon velek amint neki tetszenék.
Akiknek minden jelenvalók halált itélének. De ő így szólott: No ti
háládatlan és kőkemény szívet viselő bátyáim, akik nekem jóért
gonoszszal fizettetek, én most megbüntethetnélek benneteket halállal is;
de érezzétek, hogy öcséteknek igaz atyafiságos szíve van, aki bármely
gyalázatnak és szenvedésnek voltam is kitétetve, mindazonáltal
megfelejtkezem gonosz cselekedeteitekről, remélvén hogy ennekutánna
elkövetett hibáitokat dupla szeretettel és hűséggel fogjátok
bebizonyitani és megpecsételni. Így mindnyájan öszveesküvének, és számos
boldog esztendőket szemléltek víg örömök között.


XXVII. EGY TÁTOSRÓL.
Hajdanában volt a világon egy szegény és sok nyomorúságokkal küzdő
ember, akinek voltak tizenkét fiai. Ezen tizenkét fiai, amidőn azon időt
elérték, hogy valami szolgálatra alkalmatosak lennének, elmentek egy
királyhoz szolgálatba, és mindenik szolgált magának egy lovat. A
legkissebbik fiú, aki magát bátyjai előtt legtunyábbnak és restebbnek
mutatta, de alattomba a legnagyobb okosságú és serénységű volt, egy
lovat, amely a király istállójába leghitványabb és restebb volt, magának
elválasztott. A király nem igen örömest adá neki mondván, hogy száma
nélkül sok szép lovak lennének istállójába, miért nem választana ő is
mint a többi bátyjai, olyan szép lovat? de ő minden módon megelégedvén a
hitvány lóval, megköszönvén a királynak nagy kegyelmét, haza felé
indultak. Itta több testvérei nem is kívántak vele menni, minthogy maga
sem volt gavallér, a lova is rútúl nézett ki. Egyszer egy nagy sáron
kelletett általmenni: a hitvány ló bele maradt a sárba. A kis fiu kérte
tehát a bátyjait, hogy segítenék ki: de azok azt felelték: Ha jobban
szeretéd a hitvány lovat mint a jót, mostan úgy vegyed hasznát: vess
magadra, mi veled nem bajlódunk; azzal ottan hagyták. Alighogy testvérei
elmenének, megrázkodott a ló, egyszerre egy aranyszőrü paripa vált
belőle, és így szólt a kis gazdájának: Ime itten van a fülembe egy pár
arany öltözet, vedd fel magadra; és azzal, szárnyas ló formáját vevén
magára, azt kérdezte, hogy milyen sebességgel menjen? úgy-e mint a szél
vagy mint a gondolat? amelyre úgy felel a lovagló Kelf (így
neveztetett): Úgy menj, hogy se magadba se pedig bennem semmi kár ne
essék. Azzal amint széllelnézett, már hazájába volt. A bátyjai még sok
időre kerűltek haza, amelyen igen elcsudálkoztak, hogy öcscsök odahaza
volt.
Annakutánna hogy bátyjai megjöttek, elindultak házasodni, oly feltétel
alatt, hogy mind addig meg nem házasodnának, míg olyan emberre nem
találnának, akinek tizenkét leányai volnának. Egykor sok utazásaik után
egy a mezőségbe magába szántogató ember megszólítja őket, hogy hová
szándékoznának? Amelyre a szántóvetőnek így szólának: hogyha hallott
volna valahol olyan embert, akinek tizenkét leányai volnának, férjhez
menendők, megmondani ne sajnállaná! A szántó ember azt mondá hogy ebben
a legközelebb lévő városban lakna egy bűbájos asszony, annak tud
tizenkét eladó leányait, de többet sehol sem hallott. Bementek tehát a
városba lakó bűbájos asszonyhoz, ahol nagy szívességgel fogadtattak, s
mind magok, mind pedig lovaik jó kvártélyt kaptak. De egyszer amidőn az
istállóba bement a legkissebbik fiú Kelf; így szól hozzá lova: Kedves
kis gazdám, vigyázzatok magatokra, mert ezen az éjtszakán a bűbájos
boszorkány mindenikünket meg fog ölni; hanem én azt javaslom, hogy majd
valami tizenegy óra tájban légy ébren, én elmegyek az ablakra, és álmot
lehellek mindenikre, akkor te a bátyáidat fektesd a bűbájos asszony
leányainak helyekre, leányokat pedig bátyáid ágyokra; minden lovaitokat
az asszony lovainak helyekre.
Ez meglévén, éjjel tizenkét órakor a vén boszorkány felébredvén, egy
nagy bárdot fogva kezébe, minden leányainak és lovainak elvagdalta
fejeket, azzal bement ismét házába, s mint aki igen nagy hasznot
cselekedett, lefeküdt ágyába, és a Kelf tátosa ismét belehelvén az
ablakon, újra elaludt a vén asszony. Ekkor Kelf felköltötte bátyjait,
hogy minél hamarább siessenek ki a vén asszony határából, mert különben
meg kelletik halniok, ha fel fog ébredni. Elsiettek minél hamarább, Kelf
pedig megvárta a vén asszony felébredését, aki, mikor megtudta hogy
leányait ölte meg, nagy méreggel felugra egy még életbe lévő tátosára,
kergette Kelfet; de aminthogy a Kelf lova gyorsabb volt mint a vén
asszonyé, utól nem érhette, hanem így kiáltott hozzá: Várd el, kutya,
majd reá jősz máskor. Ekkor a Kelf lova így szólt: Mostan sehová se
nézz, hanem egyenesen. Azzal megindúlván mint a sebes szélvész, egykor
csak elkiáltja magát Kelf: Megállj lovam; melyre ez azt kérdezte: Hát
mit láttál? Felelt Kelf: Egy aranyhajszálat. A tátos ismét így szólott:
Ha felveszed, úgy is baj, ha nem veszed, még nagyobb baj; no de csak
vedd fel. Annakutánna azon mód szerint talált ő még egy aranylópatkót,
és aranykacsatollat; mind felszedte őket. Annakutánna nem ment ő haza,
hanem egy királynál beállott szolgálni.
Itten Kelf a leghűségesebb és tisztább lovász volt mindenek felett. Ő a
tisztogatáshoz soha gyertyát nem kért, még is lovai mindenkor a
legtisztábbak voltak: ezért a többi kocsisok nagyon gyűlölték, hogy mi
lenne annak az oka hogy gyertyát sem kér, és még is olyan tiszták a
lovai? Egykor meglesték: hát látják, hogy egy aranylópatkó világánál
tisztogat. A királyt a többi cselédek odahívták, és midőn maga is a
király személyesen látta volna, bement Kelfhez, akitől megkérdezte, hogy
hol vette volna ezen lópatkót? melyre Kelf így szólott: Ezen lópatkót,
aranyhajszálat és aranykacsatollat találtam az úton. Ezeket a király
elvette Kelftől, és bevitte. Másnap reggel behívatta a király Kelfet,
így szólván neki: Hallod-e: azt parancsolom neked, hogyha azon leányt,
aminek a hajából való ezen hajszál, nekem ide nem hozod, úgy tudd meg,
hogy halál a fejeden. Ekkor nagyon szomorúan kimegyen az istállóba,
egész napját sírással búsongással töltötte. Hát csak megszólal a tátos:
Kedves Kelfem, miért vagy olyan bús és szomorú, és miért siránkozol?
nekem semmi bajodat nem mondod? Könnyes szemeit Kelf felemelvén így
szól: Halál a fejemen ha azon leányt, akinek a hajából való azon
hajszál, a királynak meg nem hozom. A tátos mond: Jól tudtam, azért
mondtam hogy ha felveszed, úgy is baj, ha nem veszed, még nagyobb baj.
No de légy jó reménységbe; kérj mind nekem, mind magadnak útravalót.
Megnyervén az útravalót, elindulának mint a villámlás. Az úton így szóla
a tátos az ő gazdájához Kelfhez: Mostan oda kelletik mennünk, ahol a
bűbájos vén asszony kergetett bennünket: az ő házába van azon aranyhajú
leány egy bölcsőbe, a maga ágya mellett rengeti szüntelen; hanem arra
kérlek, hogy mikor én belehellem az álmat a vén asszonyra az ablakon,