Francia kastély: Regény - 4

Szindbád halkan megszólalt most:
– Azt hiszem, hogy Pálházi úr éppen a városban időzik. Mintha tegnap a
színházban láttam volna.
Mariett szótlanul bólintott.
– Akarja a kis beteget látni, Szindbád úr? – kérdezte később, míg a
csodadoktor receptjét írta az asztalnál. – Csak innen a függöny mögül.
Látja szegénykét?
A szomszéd szobában, amelynek függönyéig Szindbád lábujjhegyen
ellépkedett, fehér ágyacskájában nyugtalankodva feküdt egy kis fiu. Az
ernyős lámpánál az öreg asszony, míg az ágy fejénél szoborszerü
merevséggel ült Georgina, liliomszárakhoz hasonlatos, félig meztelen
karjai összefonva mellén, mintha megérezte volna a Szindbád tekintetét,
lassan fölemelte hosszu pilláju, harmatos szemét és búsan a függönyre
nézett.
Ballábát, amelyen fehér harisnya és keskeny szallagokkal megkötött
félcipőcske volt, lassan a szoknyája alá visszahúzta.
– Ugy-e nagyon beteg? – hallotta Szindbád füle mellett Mariett lágy,
meleg hangját.
Szindbád kénytelen volt a szegény fiúcskára nézni, aki nyöszörögve
fordult meg takarója alatt.
– Anyám! – kiáltott föl siránkozó, boldogtalan hangon, ahogyan csak egy
megsebzett kis madár, vagy egy beteg gyermek tud kiáltani.
Mariett nyomban félretolta Szindbádot a függönytől és a szobába futott.
Szindbád a csodadoktorral ballagott ki a házból.
– Megmarad a gyerek? – kérdezte Szindbád az utcán.
Az öreg orvos a bunda gallérjába burkolózott.
– Mit tudom azt én! – felelt mogorván és ellenséges pillantást vetett
Szindbádra, mintha ez most az ő mesterségébe kontárkodott volna.
Bizonyosan nem tetszett neki a bizalom, amelyet Szindbád az ódon házban
élvezett.


HETEDIK FEJEZET, _amelyben a pezsgő palackjában marad._
A Francia kastély éttermében, amely akkora volt, mint egy lovagterem, a
szinészek részére hosszu asztal volt föntartva, ahol többnyire
virágbokréta állott. A Francia kastély vendéglősének kedveskedése volt
ez a bokréta. Az ország minden részébe eljutott híre (a szinészek révén)
a galáns Bercinek, aki nagy murikat és áldomásokat szokott csapni a
szinészek tiszteletére. Kedvenc szinészei évek hosszán át hitelben
ettek-ittak nála és minden nap végignézte az előadást, az állóhelyről,
miközben fekete selyem sapkájával meghatottan tapsolt az érzelmes
jeleneteknél. Midőn félig üres volt a nézőtér, a kómikus Berci barátunk
tiszteletére külön vicceket szőtt a darabba, sőt a kisebb szinésznők
ábrándosan forgatták a szemüket a kis kopasz, kövér férfiu felé, aki
többet sírt, nevetett a színházban, mint élete egyéb részeiben. Mintha
intendánsa lett volna a városka színházának, minden színházi eseményben
benne volt a keze. Kevés szakértelemmel, de annál több rajongással
hallgatta végig a premiéreket, neki minden darab tetszett, és csak azt
sajnálta, hogy az utolsó fölvonás végső jelenetét nem várhatta be.
Fekete selyem sapkáját a fejére csapva, átfutott az étterembe, hogy
megfelelően fogadhassa a színházból kitóduló publikumot. Már tudta, hogy
kik jönnek színház után vacsorázni és az asztalokat előre elrendezte. A
társulat súgója későbben úgy is elmondta neki, hogy mi történt – azután.
Berci azon az estén, midőn Pálházit a színházban meglátta, rendkívüli
intézkedéseket tett a nevezetes úr fogadtatására. A háziszolgát
elfuttatta a cigánybandáért és személyesen nézett körül a konyhában, bár
az ételszagot nem szerette. A szinészek asztalára készített
virágbokrétát az utolsó percben fájó szívvel ugyan, de megosztotta a
Pálházi úr részére föntartott asztallal. Még néhány perc múlott el és
Pálházi ritkás feketeszakállu arca, tatár-feje és bundája, amelyet egy
muszka herceg viselhetne, megjelent az étterem előcsarnokában, mellette
Szalánczi kisasszony hervatag és finom alakja. A kisasszony kivételesen
egy olyan nagy és soktollas kalapban jelent meg, amely a térparancsnokék
társaságának véleménye szerint, inkább volt méltó egy félvilági nőhöz,
mint egy szolíd szinésznőhöz. A kiséretet Brankovicsné, a társulat
anyaszinésznője alkotta, amin ugyancsak csodálkoztak némelyek, hogy a
komoly és derék Brankovicsné ilyen játékhoz adja oda személyét.
Szalánczi kisasszony, mint aki már úgyis leszámolt mindennel, kihívóan
nézett körül a fehér falu teremben, a tiszti-asztal fölött kevélyen
túlnézett és a főjegyzőék felé sem vágott alázatos, kislányos bókocskát;
csupán a térparancsnokék társaságában lévő öreg grófnő előtt sütötte le
a szemét, mert az öreg hölgy aranyszélü lorgnetjén át olyan éles és nem
titkolt fölháborodással meredt rá, hogy még Brankovicsné is csak a
keztyűjének merte mondani, hogy: kezét csókolom.
Szalánczi kisasszony nyilvános „elbukásá“-nak hirére sokkal többen
jöttek el az étterembe, mint máskor. Három esztendő alatt senki sem
mondhatott rosszat a szinésznőre. A finnyás úriházak kinyitották előtte
kapuikat és a kisasszony most így hálálja meg a közbecsülést! Bizonyosra
vette mindenki, hogy Kisfalvi direktor tudni fogja kötelességét. Ezt az
arculcsapást nem viselheti el a város.
Pálházi olyan unottan és fanyar mosollyal ment végig a termen, mint aki
senkit sem akar ismerni a városban. Hanyagul húzta lábát és csak a
szemével köszöntgetett vissza azoknak, akik köszöntötték. Körülbelül
negyven esztendős volt akkor Pálházi, de éppen úgy lehetett nyolcvan,
vagy harminc. Az arca sárga volt, mint a cigarettafüst és a szeme egy
halálosan kiégett férfiu szeme volt. Csak izmos válla és minden
hanyagsága mellett rugalmas alakja árulta el, hogy a rokkantságtól még
nagyon messzire van.
– A kártyás! – mondta az öreg grófnő a térparancsnokék asztalánál, de
nyomban hizelgő mosoly terült el az arcán, amint Pálházi rövidre nyírott
fejével bólintott feléje. „A kártyás“ senkinek sem hajtotta meg a fejét,
csak neki. Az öreg grófnőnek az öccse befolyásos férfiu volt a
külügyminisztériumban.
Tehát most ott ült a híres kártyás a Francia kastély éttermében és a
vidéki város publikuma, amely jól ismerte őt, de akiktől mindig
idegennek tudta magát tartani, kimeresztett szemmel figyelte a
történendőket. Hiába, bármit mondanak is Pálházira a házasságai miatt,
mégis csak ő az egyetlen ember ebben az órában Magyarországon, akiről
mindenki tudja, hogy milliókat nyert kártyán és lóversenyfogadásokon. A
fiatal katonatisztek, akik a kantinban huszonegyesen nyerik el egymás
gázsiját, a tisztiasztal mellett elmerengtek, a főtrafikos, Számmer
bácsi, akit messzi vidéken a legjobb kalabriászjátékosnak mondanak és
nem egyszer fölfüggesztik Komáromban vagy Győrött a játékot, amíg
Számmer bácsi véleménye telefonon vagy telegráfikus úton megérkezik, a
maga sarokasztalánál, az agglegények társaságában bizonyos
megzavarodottsággal piszkálta a sótartót.
– No, Számmer? – szólalt meg végre egy öreg ügyvéd, aki mint
tréfacsináló volt ismeretes a városban.
De Számmer nem felelt.
Az ügybuzgó Berci és a pincérek útján csakhamar híre futamodott annak is
az étterem vendégei között, hogy az esti vonattal megérkezett Bozsákné,
a Pálházi tésztagyúró asszonya, akit mindenhová magával visz a világon.
És már a vacsorához Bozsákné gyúrta a tésztát. Majd a színészek
asztalánál francia pezsgősüvegek vonúltak föl.
– Pfuj, – mondták némelyek, – ezek a komédiások elfogadják a kártyás
pezsgőjét. Mint a cigányok…
De nyomban elmúlott a fölháborodás, amikor Pálházi asztalától lustán
fölemelkedett és a színészekhez lépkedett, hogy velük poharat
koccintson.
– A legjobb színészek itt vannak Magyarországon, – mondta szuggesztiv
hangon Pálházi, mintha maga is hitte volna, amit mond.
Később a térparancsnokék asztalánál vizitelt, de ott igen rövid ideig
maradt, mert a nyers öreg tábornok azzal kezdte a beszélgetést:
– Nos, hogy hajtanak mostanában az agarak, Pálházi úr?
Pálházi nem szeretett játékról beszélni.
A cigánybanda diszkréten, csöndesen húzott egy régi bécsi valcert, majd
egy másikat, harmadikat, mert hiszen Pálházi ezt szerette. Szalánczi
kisasszony kipirosodott orcával ült a helyén és ritka rózsáit
szagolgatta, mintha máris menyasszonynak érezte volna magát, hisz hány
nagyúr vett már el színésznőt feleségül, csupán Brankovicsné piszkálta
kedélyesen a fogát.
– Az én főztömet kóstolná meg, Pálházi, – mondta nagy
elbizakodottsággal. – Olyant még az édesanyjánál sem evett.
Pálházi lovagiasan bólintott és megkérdezte Szalánczi kisasszonyt, hogy
nem parancsol-e valamely mulatságos fiút meghívatni a színészek
asztalától?
– Nem, – felelt hűvösen Edit, – én jól ismerem őket. Nem nagyon
mulatságosak.
Tovább hallgattak tehát, mert Pálházi szófukar, csendes ember volt, aki
nevetni soha sem szokott és legjobb kedvében is (a monda szerint) bezárt
szobában, egyedül szokott csárdást táncolni.
Ebben a pillanatban a Francia kastély öreg portása sapkáját kezében
tartva, mély meghajlással Pálházihoz lépett és olyan halkan, amint régi
hotelportások tudnak beszélni, valamit súgott a kiváló férfiú fülébe.
(Szindbád – aki természetesen egy sarokasztalnál ült ezen idő alatt,
mert hiszen Pálházi őt is érdekelte, – nyomban észrevette, hogy a
törökösen sárga arc elhalványodik.)
Pálházi egy-két pillanat múlva engedelmet kért a hölgyektől és kisietett
az étteremből, de Szindbád megelőzte. Szindbád az utca felé lépett ki,
mert úgy gondolkozott, hogy Pálházit a fogadó portás-fülkéjében várják
és a kapu vasrácsozatán át tanúja lehet mindennek. Körülbelül tudta,
hogy miért hívják Pálházit, – nyilván a beteg gyermek rosszabbúl lett, –
csak arra volt kiváncsi, hogy a két nő közül melyik jött Pálháziért?
Természetesen Mariett állott a portás fülkéjében, az öreg őrmester
társaságában.
Pálházi fázósan húzta össze frakkját, amint Mariettet megpillantotta,
néhány halk szó hangzott el a levegőben, aztán Pálházinak olyan lett az
arca, mint a kisérteté. Egy hangot sem szólt, fedetlen fővel, frakkban,
amint volt, a kapunak indult.
– A kalapját! – hallatszott a Mariett figyelmeztető hangja.
Pálházi erőszakos, szinte vad mozdulatot tett.
– Menjünk, – kiáltotta rekedten.
Az öreg kapus ijedten nyitott kaput, Pálházi kirohant, Mariett hosszú
köpönyegében a bicegő őrmesterrel alig tudták nyomon követni. Aztán
eltüntek a mellékutcában, amely a régi ház felé vezetett, mint a
látomás.
Az éj csípős volt, alattomos szél süvített az olvadó folyó felől és a
Francia kastély kapujánál táncolt az üveg a lámpásban. Szindbád tehát
visszatért az étterembe és sokáig szivarozgatva nézegette Szalánczi
kisasszonyt és kisérőnőjét. A magára hagyott kisasszony arca mind
pirosabb lett, hogy aztán gyorsan haloványodni kezdjen.
Reménykedve, majd kétségbeesetten figyelte az antik óra mutatóinak lassú
mozgását a terem oldalfalán és nem igen volt az étteremben senki, aki
ugyancsak nem az óramutatót találta most a legérdekesebb látnivalónak.
Még a térparancsnok is megfordult helyén és szigorúan, tetőtől-talpig
végigmérte a magára hagyott hölgyeket, bosszús pillantást vetett az
órára. Az öreg grófnő le nem vette átható szemüvegét Editről, míg
Brankovicsné a kézmosóba öntötte a pezsgős-pohár tartalmát.
– Jobb ennél a vinkó, – mondta mély meggyőződéssel. – Engem se hívjál
többet vacsorázni.
A főtrafikos az agglegények társaságában szinte az egész terem
fülehallatára mondott el egy kalabriászesetet, amely Nyitrán történt és
a cigányok olyan csendesen húzódtak meg sarkukban, mintha nem is ők
lettek volna azok, akik valaha muzsikáltak.
– Pszt, Berci! – hangzott innen is, onnan is, pedig máskor meglehetősen
foghegyről beszélnek az idevaló urak a fogadóssal. – De a mindenttudó
Berci sem tudott fölvilágosítást adni, csupán annyit hozott föl
védelmére, hogy hiszen ott függ a Pálházi úr bundája, kalapja.
A színészek az üres palack mellől elkomorodva meresztették a szemüket
Szalánczi kisasszonyra, aki végképpen megszégyenülve már csaknem arra
gondolt, hogy a pezsgőzést folytatja a saját számlájára.
Végre a térparancsnok kirúgta maga alól a széket, hogy az fölborult és
ez mintegy jeladás volt arra nézve, hogy a kellemetlenül végződött
mulatságból hazafelé kászolódjanak az emberek. Csak az öreg grófnő állt
meg öltözködés közben, hogy egy-egy gyilkos, megvető pillantást vessen
Szalánczi kisasszonyra, mintha ő volna az okozója az egész zavarnak. A
Pálházi anyja mégis csak csillagkeresztes dáma volt és ő maga is
szolgált az udvarnál. És az a senki lánya? Az a csúf, vén
komédiás-leány? Bizony megérdemelné, hogy kisöprűzzék a városból.
Szindbád egyik szivart a másik után szívta, a terem csendesen kiürült, a
cigányok visszaszöktek a kávéházba, csupán a szundikáló nagybőgős maradt
ott őrnek, mikor Brankovicsné keményen csengetett a vizespalack oldalán.
– Kellner, fizetek! – kiáltotta, hogy mások is meghallják és
méltatlankodva csóválta a fejét, amikor Berci szabadkozva hajtogatta
előtte kopasz fejét.
Szalánczi kisasszony elmenőben síró, vörös szemét szinte kétségbeesetten
fordította Szindbád felé. Szindbád már némi hajlandóságot is érzett
lovagias szívében és csaknem hazakísérte a hölgyeket, amikor az utolsó
percben a súgó ajánlkozott.
Így tehát Szindbád végigszívhatta szivarját, későbben pedig megtehette
szokásos kémszemléjét az ódon ház körül, amelynek kapuja fölött három
sas volt kőbe vésve.
A függönyök mögül lágy, szinte álombeli világosság szűrődött kifelé és
csendes volt minden, mintha mindenki meghalt volna a házban. A szél
élesen süvöltözött és a folyó olyan fekete volt, hogy Szindbádnak
önkéntelenül szegény, elhagyott árva-gyermekek jutottak eszébe, akik
csöndesen sírnak apjuk után a sötét szobában. A titokzatos folyón
valahol egy vízbefulladt kisfiú holtteste úszik és valahol messze,
messze, kétségbeesetten sír egy szegény anya… Valóságos megváltás volt
Szindbádra, midőn lépéseket hallott kopogni a kövezeten, amely lépések
most visszhangoztak, mintha egyszerre titkos alagútak támadtak volna a
város alatt.
Bozontos bunda-gallérból a doktor Corvinusz bársony-sapkája meredt elő.
Szindbád élénken a csodadoktor vállára csapott.
– Hopp, doktor úr, jó, hogy találkozunk. Hogy van a kis fiú?
A vén doktor olyan mérgesen kapta föl a fejét, mint egy kígyó.
– Mi az? Útonálló az úr? Már régen szerettem volna öntől megkérdezni,
hogy mért leselkedik folyton nyomomban? Mi köze hozzám, mi köze a
beteghez? Hejh?
A csodadoktor azután szó nélkül tovább rohant. Szindbád hazafelé menet
mindenféle regényes históriákra gondolt. Összeaszott vén vadalmákra,
akik a Pálházi-hölgyekbe szerelmesek.


NYOLCADIK FEJEZET, _amelyben Shakespeare kimondja az utolsó szót._
Nagyon nehéz meghatározni, hogy mennyi idő múlik el a regényben egyik
fejezettől a másikig. Olvastam már olyan regényt is, ahol a nagyanyák
még a várkertben bujósdit játszanak egy helyen, míg a másik oldalon már
a templomba falazzák be koporsójukat. Scott Walter tudná csak
megmondani, hogy mi történt közben. De ne ijedjünk meg, Szindbád még
mindig a régi rajongó szerelmes, midőn egy napon aranyporzóval
behintett, zöldpecsétes levelet hozott számára az őrmester a Francia
kastélyba. A levélpapir sarkában finom, alig látható aranyos nyomással
egy név: Georgina. És a betűk, amelyek egymásután tipegő kis kacsákhoz
voltak hasonlatosak, Szindbád urat fölszólítják azon régi házban való
megjelenésre.
Georgina a régi szépség, csak búskomoly szemében látszik valamely
elmúlott, könnyű sírásnak a nyoma, mint erdőszélen a tovairamodott nyári
zápor hagyja jóillatú lábnyomát. A szája azonban vidoran mosolyog, amint
Szindbáddal szemben helyet foglal és könnyedén így kezdi:
– Egy régi francia könyvben olvastam egyszer, hogy a reménytelen
szerelmestől fogadnak el a nők legtöbb szolgálatot.
– Én is olvastam. Miben lehetek szerencsés szolgálatára lenni,
mindenekfölött való úrnőm?
Georgina egy másodpercig elhallgatott. Szindbád fürkészve nézte, vajjon
előre betanúlta volna szerepét? Nem, a kis úrhölgy sokkal közvetlenebb
teremtés volt, vagy talán Szindbádnak gyengült meg a látása?
– Hát én színésznő leszek, Szindbád.
Szindbád szerette, ha a nők bolondokat fecsegnek, sőt leginkább akkor
szerette a nőket, ha nem voltak okosak.
– Helyesen teszi. Már magam is gondoltam rá.
Georgina kerekre nyitotta a szemét, mintha megijedt volna Szindbád
szavaitól. Szívalakú arcocskáján fájdalom, öröm, meglepetés jelentkezett
és egy kis hajfürt a kerek fülecske mellett olyanformán helyezkedett el,
mint egy fűben figyelő gyikocska.
– Ön már tudja? Gondolt rá?… Nem értem.
– Pedig igen egyszerű dolog. Volt egy barátom, akit a tót grófnak
hívtak… Pardon, ne vegye kérkedésnek, de gróf volt és barátom volt. A
tót gróf felesége egy napon azt vette észre, hogy az ura igen sokat
forgolódik a falusi tót asszonykák körül, akik többnyire bocskort
viselnek lábukon. Szép, fehér, pirosszijjas bocskort. A grófné okos
asszony létére a párisi cipőt nyomban fölcserélte bocskorral, ebben járt
otthon állandóan és boldogan élt az urával. Pálházi a színésznők után
kezd futkosni, tehát…
Georgina mindent kifecsegő arcán egy kedvetlen kis rajzocska
jelentkezett.
– Akkor Mariett megelőzött volna szándékomban, mert hisz én… Én már nem
igen fogok bocskorban járhatni valakinek a kedvéért. Más oka van
elhatározásomnak. A kenyérkereset.
– Tisztelem azokat a nőket, akik kenyeret keresnek.
– Mert hisz én tulajdonképpen nem tudok semmit, Szindbád. Abban az
időben, amikor én még leány voltam, nem volt szokásban tanítónői
oklevelet szerezni, a doktor-kisasszonyok sem jártak az egyetemre. Maga
körülbelül tudja, hogy miféle képzettsége van egy magamfajta nőnek.
Tudunk egy kicsit zongorázni, festegetni virágokat és erdőket,
megértjük, ha franciául szólnak hozzánk. Szilvu plé, – merszi. Higyje
el, hogy éppen elég ennyit tudni franciául.
Szindbád csendesen mosolygott a vidáman előadott szavakon. Valóban
gyermek volt ez a kis, kedves, jó, ártatlan gyermek. Az ódon házban soha
sem látta az életet.
– Tehát, csak ezért lesz színésznő?
– Lám, a fődolgot szinte elfelejtettem… Szindbád úr, mi tönkrementünk.
Vidor, szinte titokzatosan jókedvű mosollyal nézett Szindbád szemébe,
hogy Szindbád maga is derülten fölkiáltott.
– No, ez nagyszerü. Hát hogy történt?
A finom nőcske gyöngéden előrehajolt, mintha nagyon meg kellene
magyarázni a dolgot, hogy Szindbád kemény feje megnyiljon.
– A tőzsdén játszottunk és doktor Corvinusz közvetítette az üzleteket.
Erre már talpra állott Szindbád, de még mindig mosoly volt az arcán.
– A csodadoktor?
Georgina halkan fölkacagott.
– Ne bántsa. A kis fiamat mégis csak meggyógyította. Gyurka most olyan
egészséges, mint a makk. Annyit eszik, mint egy arató. Reggeltől estig a
tornaszereivel foglalkozik, holott azelőtt csak a képeskönyvet szerette.
A doktor csodát mívelt a fiúval.
– De a tőzsde? – szólt közbe Szindbád kissé érdesen.
Georgina vállat vont.
– Pechünk volt, vesztettünk.
– Mennyit?
– Mindent. Rövidesen a ház sem lesz a miénk. Váltók vannak. Mind a
hárman aláírtuk, amint a készpénz elment, szegény mama, azóta azt hiszi,
hogy a foga fáj, pedig…
– Nincs is foga! – szólt közbe Szindbád. – Tehát a mamán kezdte a
doktor?
– Igen, már régóta játszottak, amikor rájöttünk. A mama álmában
kibeszélte a dolgot. „Alpinen! Alpinen!“ – kiáltozta mindig. Azok valami
papirosok.
– És Mariett, aki állítólag a legokosabb nő a világon?
– Mariett nem okos. Csak nagyon jó, nagyon nemes és a legdrágább szív,
de a pénzhez annyit ért, mint a mama.
– A gazember! – szólta el magát Szindbád. – Nekem sohasem tetszett az az
ember.
– Ne bántsa szegényt. Bánatában elbujdosott a városból. Hál’ istennek
Gyurka most egészséges.
Szindbád, bár eleinte a maga fölindultsága foglalta el, későbben mégis
csak észrevette a Georgina jókedvü nyugalmát és ebben megnyugodott ő is.
Tudják ezek a nők, hogy nem érheti őket semmi baleset.
– Persze, Pálházi úr nem tudja még a dolgot? – kérdezte csendes
célozgatással.
– Remélhetőleg nem is fogja megtudni, mert azt csendesen elhatároztuk,
hogy eltitkoljuk előtte.
– Az ilyesmit nehéz titokban tartani.
Georgina ekkor valami furcsa pillantást vetett Szindbádra, amely
tekintetből Szindbád csalódást, néma kicsinylést és nemes gőgöt olvasott
ki. Mintha csak azt mondta volna ez a tekintet, hogy meddő fáradságot
végez Szindbád, midőn egy másik férfiú nyakába akarja keríteni a
bajokat, hisz tulajdonképpen itt magára, Szindbádra sincs valami nagy
szükség. Ebből a furcsa pillantásból értette meg végtére Szindbád, hogy
Georgina nem a gyermeteg, butácska nő, amilyennek néha látszik.
Az asszony az ablakra nézett, ahol a téli délután utolsó napsugarai
játszottak a mályvaszínű függönyökkel és a függönyöknek mondta:
– Mi olyan nők vagyunk, akik, amit megfogadunk, azt megtartjuk… Pálházi
különben már valahol a tengeren mulattatja a yorki herceg ő fenségét,
aki mint szenvedélyes ecarté-játékos, néhány pártira meginvitálta
Indiába való utazásához.
Szindbád makacsul összeráncolta a homlokát. Bántotta az asszony hűvöskés
gőgje.
– Indiából is vissza lehet térni, – felelt konokul.
– Ismétlem, – mondá jéghidegen Georgina, – mi nem szándékozunk bajunkkal
sem Pálházit, sem mást terhelni. Midőn a fia volt beteg: kivételt
tettünk vele. A fiút szereti; információink szerint egyedül a fiút
szereti. Nem tudom, helyes volt-e Mariett részéről, hogy a lázas fiúcska
ágyához meghívta az apát? Végeredményében helyes volt, mert nyugodtan
utazott el a yorki herceg ő fenségével, miután meggyőződött arról, hogy
Gyurka nálunk a legjobb helyen van.
– És a gyermekről hogyan szándékoznak gondoskodni?
– Ezt ismét Mariett vállalta magára. Amit Mariett magára vállal, azt
teljesíteni szokta. Ő talán nálamnál is jobban szereti Gyurkát. Mama
velem marad. Engedje meg, hogy rövid idő alatt annyi bajt okoztunk
önnek, Szindbád úr, midőn ön csak éppen átutazóban volt a városon.
Gondjai voltak miattunk, talán idejét is megraboltuk… Miért? Ön már sok
asszonyi szeszélyt látott és bölcs férfiú módjára megbocsátott.
Reméljük, hogy nekünk is megbocsát.
– Elkényeztetett, nagyon kényes úridámák voltunk, akik gőgösségükben azt
hitték, hogy nekünk kötelesség a férfiak részéről szolgálni, hódolni. Az
élet most megtréfált. A magunk építette várkastély összeomlott, mint a
legtöbb légvár összeomlik. Közönséges, mindennapi nők lettünk, akikkel
sűrűn találkozni az életben. Az érdekességhez bizonyos tekintetben mégis
csak szükség van a jó cipőre, bármit állítanak a költők.
Szindbád komolyan hallgatta végig a drága nőt, hisz bármennyire titkolta
is Georgina, hangjából némi bánatos érzelmesség zengett, mintha máris
csalódott volna Szindbádban, holott még csak a kezét engedte
megcsókolni.
Némely férfit mindennél inkább érdekel a nők nemes, eltitkolt fájdalma,
búskomoly bánkódása, amellyel az élet eseményei meglepik őket. A
könnyeket, viharzó sírásokat némelyik férfiú kevésbbé szereti, mint a
téli alkonyatot, midőn a tűz olyan csendesen szundít el a fehér kályha
mélyében, mint egy éjszakai pihenőre térő madár fáradt szállongása, –
vagy mint az őszi köd, amely az erdőszél felé lopózkodik. Szindbád
mindig szeretett estefelé utazni és az utazókocsi ablakából elborongva
nézte a hegytetőn a várat, amint ablakai kivilágosodtak… Megfogta az
asszony kezét.
– Ennél a kéznél ma sem drágább nékem semmi, mint tegnap vagy
tegnapelőtt. Én nem változtam, sőt bizonyos melegség szállja meg a
szívemet, hogy mint az élettel küzdő férfiú közelebb látom magamat az
ábrándok és álmok asszonyához. Az élet a legjobb vegyész. A
legkülönbözőbb elemeket is egymásba olvasztja. Talán még bennünket is
közel hoz egymáshoz, hisz az álomvilágból ime ön előlépett, nem elzárt
kastélyban fog többé élni, hanem az élet kellős közepében. Tehát
színésznő akar lenni?
Az asszony nem vonta vissza kezét, de nem is viszonozta Szindbád gyöngéd
szorítását.
– Színésznő leszek, de úri dáma maradok.
– A maga egyénisége nem is lehet másforma. Tudja, hogy iskolát kell
végeznie?
– Végeztem. Kisfalvi direktor úr volt a tanárom. Csupán próbaidőre van
szükségem.
– És az a huncut ezt nekem sohasem mondta! Pedig mennyit beszélgettem
vele magáról!
– Kisfalvi komoly férfiú. Azok a férfiak, akik Shakespearet szeretik,
megbízható emberek. Nála szeretnék föllépni… Néhány teli házat
biztosítana e szenzáció.
– És nem fél, hogy Pálházi a szuezi csatornánál visszafordul? Ott
utoléri a posta, vagy távíró.
– Pálházi akkor éppen nem fordul vissza. Szerződésünk van arra, hogy én
nem leszek színésznő. Ezért kaptam tekintélyes tartásdíjamat.
– Tehát már régen is színésznő akart lenni?
– Mindig. Fiatal leány koromtól kezdve, midőn a hercegi palotában
először játszottam egy műkedvelői előadáson. Moliért játszottuk.
– Nekem Kisfalvi ezt sohasem mondta, – csodálkozott Szindbád. – Hisz
akkor könnyebben megértettem volna önt. Művészvér van az ereiben.
– Az anyám is színésznő volt fiatal korában, de egy darabig nem
dicsekedtünk ezzel. Habár az udvari színházban játszott és Metternich
hercegnő volt a pártfogója.
Szindbád összecsapta a kezét.
– Nagyszerű. Hisz maguk egész kedvemre való emberek kezdenek lenni!
Irtózom a mágnásoktól. Félek a gőgjüktől, világnézeteiktől, nevetséges
önérzetüktől.
– Bennünket mágnásoknak nézett? Ebből láthatja, hogy jól komédiázunk.
Köztünk csupán Mariett a komoly nő. Ő csakugyan hiszi azt, amit mond.
Csak arisztokratikusan tud gondolkozni, cselekedni. Gyűlöli a
mindennapiságot. Most majd előveszi tanítónői diplomáját és valahol
állást keres. Olyan álruhás hercegasszony még nem ült a katedrán,
amilyen Mariett lesz. Bizonyos, hogy versaillesi mintára nyírja meg az
iskola udvarán álló akácfát és az iskolaszolgát rábeszéli, hogy
borotválja le bajuszát és húzzon térdnadrágot. De éppen jön.
Mariett szokása szerint szürke szemével fürkészve nézett végig
Szindbádon, mintha állandóan gyanakodott volna, hogy a könnyen szürkülő,
de fiatalos arcú férfiú rosszban töri a fejét. Majd kérdő pillantást
vetett Georginára.
– Igen, arról beszélgettünk, – felelte Georgina és kicsinyt lehúnyta a
szemét.
Mariett most Szindbádhoz fordult és némán ránézett. Mintha csak azt
kérdezte volna, hogy: mit szól ehhez az őrültséghez?
Szindbádot megzavarta a szürke szem. Mintha bűnös lett volna, úgy
felelt:
– Azt hiszem jó színpadi alakja van… Hisz játszani nem láttam.
Mariett vállat vont és szótlanul indult a függönyök felé, amelyek a
szomszéd szobát elválasztották.
Georgina hirtelen talpra ugrott.
– Maradj, Mariett. Te mindig azt mondod, hogy nem tudok semmit.
Hallgassa meg Szindbád úr is.
Három-négy lépést tett a szobában, aztán színpadi állásba helyezkedett.
– Hallgassa Juliát, kit játszani fogok:
Már menni készülsz? Még nem is virrad!
Nem a pacsirta volt, ha’ fülemile,
Félénk füled mitől megrezzene.
Hidd el, szerelmem, csak a fülemile.
Szindbád nevetve ütötte össze a tenyerét.
– Brilliáns. Én láttam Duset, Sarah-t, Márkust. Becsületemre, egyik se
tudta jobban.
– Igen, itt a Miasszonyunk-utcában, a szalonunkban, – szólt közbe
hidegen Mariett. – A színpad ide messzire van.
És hosszú lágy léptekkel kiment a szobából.
Georgina kipirult arccal ült vissza helyére. Harmatos szép szemét
Szindbádra függesztette és szinte könyörgő volt a hangja, amint
kérdezte:
– Mondja meg őszintén: tudok?
– Amennyire meg tudom itélni: igen, – felelt komolyan Szindbád.
– Kisfalvi is mindig azt mondta, hogy nagy színpadi talentum rejtőzik
bennem. Nos, ha talentum, itt van az ideje, hogy aprópénzre fölváltsuk.
Eddig az előkelő, megközelíthetetlen úri dáma volt a szerepem, most majd
a rendező osztja ki. Shakespearet majdnem végig tudom, mert hisz
Kisfalvitól nem tanúlhattam csak egyebet! De tudok néhány Ibsen-szerepet
is. Nórát! Ismeri?
– Ismerem, – felelt Szindbád és az asszonyt a két kezénél fogva
gyöngéden magához húzta.
– Az újabbak közül Monna Vannát, – mondta halkan, álmadozva Georgina és
a homlokát csöndesen odanyujtotta Szindbádnak.
Ez volt az első csók.
Az erdővágáson fut át oly pattogva, jószagúan a nyári permeteg, mint