Francia kastély: Regény - 3

Total number of words is 3854
Total number of unique words is 1944
31.1 of words are in the 2000 most common words
44.5 of words are in the 5000 most common words
51.1 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
amíg kellőképpen meg nem magyarázom a dolgot, de a hat neveletlen árvát
vajjon az utcára küldhetjük-e azért, mert Shakespeare volt az egyetlen
ember a világon, akivel egyáltalában érdemes ismeretségben lenni?
– Attól félek, – mondta Szindbád, – hogy nemes barátomnak ebben is igaza
van.
Szólt és bámulattal szemlélt meg egy ritka acélmetszet-gyűjteményt,
amelyben régi Shakespeare-figurák sorakoztak ó-angol mesterek ónját
hangosan dicsérve.
Fátyol Márta hervadt, de gömbölyü arcán fájdalmas mosoly jelent meg és a
kötényével letörölte a kezeügyében heverő római sisakot.
– Én csak egyszerü nő vagyok, – mormogta némi megindultsággal, – de
sehogy se tudom elhinni, hogy a saját gyermekeinél közelebb lehessen
bárki az ember szívéhez, – pláne, miután a Shakespeare-előadások még
vasárnap délután is félig üres ház mellett mennek. Mit akar Shakespeare
az én uramtól? Beleegyezem, hogy tiszteletreméltó angol ember volt, bár
ott egy ötszáz forintba került rajz nem a leghízelgőbb állapotban
ábrázolja egy korcsmaszobában! Belenyugszom, hogy a szinészetért sokat
szenvedett és majdnem annyit játszott falusi csűrökben, mint nálunk az
öreg Kerékjártó. De már Kerékjártónak megmondtam, midőn ákontó napokon
büszkén a mellét verdeste az irodában és kiállhatatlanul hazudozott,
hogy bátran elmehetett volna kapálni, ahelyett hogy szinész lett volna.
– Asszonyom, – felelt nemes hévvel Szindbád, – hisz Julia kegyednek
legszebb szerepe volt. És Ofélia, amelyben a régi Nemzetiben vendégként
játszott!
– Mit ér az, ha már nem játszom, – mondta vállát vonogatva a
színházigazgatóné. – Gyermekeim vagyonát, kevés félretehető vagyonkánkat
mégis csak elviszi Shakespeare. Ezek a drága régi lim-lomok. Vagyonban
kerültek a falon a képek és azon kézírások ott fenn, a göngyölegek
gyakran piacpénzemből az utolsó forintokat is mozgásba hozták, midőn
Stronszky, a Kis és Fia könyvkereskedő cég mostani tulajdonosa, egy
égetni való gazember, fuvolázni kezdett Kisfalvi fülébe és zsebéből egy
régi Shakespeare-kiadást szemhunyorgatva, titkolózva elővont, mint a
tilos dohánylevelet a paraszt szűre ujjából. És a régi szerepeket is
mind elfelejtettem már, mert hisz itt a kutyának se kell Shakespeare!
Azt mondja, hogy újra megtanulhatom? Melyiket, ha szabad érdeklődnöm?
Stronszky, ez a németbe ojtott pénzlopó, egy napon Hamlet anyjának
szerepét ajánlotta figyelmembe! Megkapta a magáét. Nem azért lettem
direktorné, hogy kimustrált öregasszonyokat játszak. Ha már nem
játszhatom Oféliát, talán az öreg dajkát válasszam helyette?… Nem, nem,
Kerékjártó eleget másolta a színlapot vándorszinész korában, de én már
mégis csak a legünnepeltebb szinésznő voltam Magyarországon, akinek
ajtaja előtt térdepelt a direktor az új szereppel. Az ördög vigye el
Shakespearet! Azok a lehetetlen kosztümök a legfiatalabb nőből is
öregasszonyságot csinálnak a színpadon.
A falon, három oldalról régi Shakespeare-alakítók ódon képei lógnak alá.
Garrick számtalan alakban és az a bizonyos postakocsi, (amely a régi
angol városokba, fogadókba vitte az utazókat), hol a
Shakespeare-korabeli London, hol Windsor utcáin robogott. Amott Falstaff
ült a bormérésben és mögötte a kanyargó utca látszik nyurga, egyenetlen
házaival, fecsegve állnak a sarkon a „víg nők“, máshol törpe jegenyék
látszanak egy folyó partján, régi fametszetben, – és harminc forintot
vitt el érte Stronszky, – mint Kisfalviné mélabúsan megjegyezte.
– Istenem, – rebegte az asszony, ügyesen előcsalt könnyek között, –
inkább mentem volna egy szinészhez, egy kómikushoz vagy Kerékjártóhoz,
aki jeles drámai erő minden társulatnál, mint egy direktorhoz. A pénz
inkább megmaradt volna. Semmink sincs, Szindbád, pedig tíz esztendeje
vagyunk ebben a városban. Elviszi Shakespeare! Habár antik ékszereimet,
(amelyekkel Kisfalvi néha meglepni szokott) nem igen cserélném el a
Somogyi direktorné brilliánsaival. Könnyü neki! – De nincs is hat
egészséges gyermeke.
Szindbád itt alkalomszerűnek vélte, hogy mély hódolattal megcsókolja az
asszony kezét.
– Márta, kegyed a legjobb anya és a legjobb szinésznő. E két ellentétes
állapotot senki sem oldotta meg oly könnyüszerrel, mint kegyed, drága
asszonyom. Mondja, ismeri a Pálháziékat a városban? – kérdezte Szindbád
és egy ócska foliánst vett le a polcról, amelyben csupán arról volt szó,
hogy a Shakespeare királyi udvarainál milyen volt az öltözködés divatja.
A színházigazgató neje nyomban bólintott a trónuson, ahol helyet
foglalt.
– Nagy rajongóim voltak, midőn még a szinpadon játszottam Juliát vagy
Oféliát!
– És házuknál gyakran megfordult? Mert úgy hallom, szalont tartanak, hol
a szinésznők szívesen fogadtatnak?
– Pardon, nem szinésznők, hanem a szinésznő! – felelt Márta asszony némi
büszkeséggel. – Elismerem, hogy sok furcsaságuk, sőt hibájuk van a
Pálházi hölgyeknek, de holmi táncosnék vagy ugrándozó énekesnők sohasem
foglalhattak helyet nemes, antik szalonjukban. Csupán a drámát tartották
művészetnek, amíg az egyáltalán művészet volt ebben a városban.
– Sajátságos hölgyek, – mormogta Szindbád egy rongyos füzetet kezében
tartva, amely füzetben postakocsikról volt szó, amelyek a régi Angliában
ide-oda közlekednek, – soha sem hallottam még hasonló esetről. Elvált
asszonyok, egy férfi elvált feleségei és a legnagyobb barátsággal élnek.
Regényekben…
– Ördögöt, – mondta a színházigazgató neje. – Igen közönséges história
az egész. Pálházi, no az egy gazember. Először elvette Roncsy Mariettet.
Mariett fölolvasónő volt az öreg Walter Keresztélyné mellett. Egy
kamarás özvegye, némi kis birtok, valami készpénz és sok régi ékszerek
tulajdonosnője megengedhette magának azt a lukszust, hogy az
elszegényedett Roncsy lányát házába vegye, habár Georgina lánya már
szintén nagyocska volt és akár nyomban is férjhez mehetett volna
Pálházihoz, nem kellett volna előbb a társalkodónőt férjhez adni
Pálházihoz.
– Érdekes.
– A manóba! Ez is érdekes? Roncsy aféle kurtanemes volt ezen a vidéken,
kocsiján (igaz, csak két lóval) bejárt a cukrászhoz pálinkát inni és a
színházba az előadást megnézni. Akkor még sokszor játszottuk Júliát! Egy
napon itt járt dr. Stein, a bécsi udvari színház igazgatója és
becsületszavára kijelentette, hogy olyan Júliát, mint én voltam, még nem
látott életében. Igaz, hogy az én alakom, – karcsú, sugár, eszményi alak
voltam, – kevés színésznőnek adatott meg a drámában; a hangom, mint a
harang, úgy zengett végig a nézőtéren. Mikor a koporsóban feküdtem,
fiatal férfiak elővették a zsebkendőjüket. Kerékjártó (akkoriban ügyelő
volt nálunk) bőgött, mint egy tehén a kulissza mögött és csaknem
eltévesztette a fölvonás végét. Azt mondta, nem tudja a szemeit levenni
rólam.
– És Roncsy? – vágott közbe Szindbád és ásókat, kapákat mozdított meg a
sarokban, amelyekkel Hamletben először játszottak.
– Roncsy? – kérdezte a színházigazgató neje és végigsimította homlokát.
– Nem emlékszem, hogy valami nagy rajongója lett volna a színpadnak. A
cukrásznál poharazott, dominót, écàrté-t játszott, kockázott a dragonyos
tisztekkel és csak akkor jött be a Francia-kastélyba, ha balletet
hirdetett a színlap. Akkor ott ült vörös fejével az első sorban. Aztán
mikor meghalt, a leánya Walter Keresztélyné jóságából a dobra vert
falusi kastélyból fölolvasónőnek (vagy minek) a házukhoz került, onnan
Pálházi, a gazember, ki abban az időben (sőt azt mondják, hogy még most
is) első gavallér volt, gárdatiszt, grófok és hercegek barátja,
párbajhős, kártyás, kalandor, színésznők után futkosó úriember, egy
napon – elvette; azt mondják: szánalomból.
– Szánalomból? – ismételte Szindbád, a falon függő régi színészek
arcképeit tanulmányozva. – Azért is szokás megházasodni?
– Hát az ilyenféle cinikus ember mint kegyed, Szindbád úr, talán nem
szokott, – mondta szigorú hangon Márta asszony. – Csakhogy nem minden
férfi egyforma. Állítólag Walteréknál rosszúl bántak volna az árva,
elszegényedett leánnyal… Pálházi egy darabig nekem is csapta a szelet.
Nem mondhatok róla semmi rosszat. Inkább szomorú ember volt, mint vidám;
mint azok a férfiak, akik sok mindent megpróbáltak már az életben. Nagy
vagyont elkártyázott, majd milliókat szerzett megint, mert a török
követségnél egy jó barátja a kisázsiai vasutak üzletét neki juttatta.
Feketeszakállas, egykedvű, életúnt, de mindig chevallièr. Gárdatiszt
korában Bécsben annyi pénzt költött, hogy barátai szomorúan bólintottak
a fejükkel, midőn egy napon szabadságot kért és kapott. Szegény fiú
elmegy haza a vágmenti hegyek közé, rombadőlt várába, hogy az erszényét
pihentesse. A Vágból halat horgász és szabad tűzhelynél megsüti, amíg
erszénye kipiheni a bécsi fáradalmakat, a Ronacher vagy a Jockey-Club
éjszakáit és az udvari opera ballet-corps-át, amelynek bőkezü mecenása
volt. Addig a halat nyárson süti egy vadregényes várrom udvarán, hol
hajdan tán Mátyás király vadászkürtje zengett, – mondta Csitvay, kamarás
az udvar első hölgyénél és régi magyar, aki szerette fitogtatni
történelembeli ismereteit, – amint ezt egykor hallottam.
Szindbád engedelmet kért, hogy szivarját meggyújtsa, aztán
lovagló-helyzetben letelepedett egy apródi székre s így szólott:
– Úgy látom, Márta barátnőm, hogy kegyedet mindig érdekelték a jóravaló
uriemberek. De nem is érdemes más emberekkel foglalkozni, mint finom,
előkelő emberekkel, akik jó mesternél tanulták a táncot.
– Hagyja el! – legyintett Márta. – Pálházi úgy táncolta a csárdást, mint
egy falusi parasztlegény. A Francia kastélyban eleget táncoltam vele.
Hanem vigasztal az a tudat, hogy nemcsak a báli közönség, de a zenekar
tagjai és szolgák valamennyien tudják, hogy Pálházi előkelő úr és
gárdatiszt, bizony százszor otthagytam volna tánc közben. Csak
illegette-billegette magát, mint Kerékjártó, mikor Göndör Sándort játsza
a Falu rosszá-ban. Az sem perdülne egyet, de még csak a táncosnőjére sem
néz valami udvariasan, amit az ember a táncosától legalább is
elvárhatna. Hogy a derekához nyúljon a nőnek? Nyúl, nyúl, de bizony én
másképpen tanultam a csárdást kezdő szinésznő koromban Morfoki Sámuel
társulatánál. Akkoriban az volt a manier – akár dráma, akár operett, –
hogy a fölvonás végén jó darabig roptuk a táncot, előadás után bál volt
a nagyvendéglőben és reggelig muzsikált a cigány. Szép idők! Akkor
tanultam meg papirossal bélelni a cipőtalpat. És soha sem aludtam!
Morfoki ugyan egy gazember volt, mindig azon járt az esze, hogy
elcsábítson, de a legjobb szerepeket mégis csak nekem adta, mert én
voltam, aki tudtam is valamit a társulatnál.
– Morfoki, – mondta Szindbád és csendesen nevetett. – Jeles színigazgató
volt ő kelme. Most markőr abban a kávéházban, ahová Pesten a szinészek
járnak.
– Lehetséges, – felelt elmerengve Fátyol Márta. – Mindig különös ember
volt.
– És… és, – szivarját így szívta Szindbád, – Morfoki tán barátságban
volt Pálházi úrral?
A színházigazgató neje olyan keserü gúnnyal nevetett, amely nevetés
legjobb szerepeire emlékeztetett.
– Pálházi és Morfoki? – Uram, Pálházi lehetett egy gazember, (ami nem
volt), táncolhatta a csárdást a maga méltóságos hányiveti módja szerint,
szerethette a balletet és rövid kis fekete szakállát mindennap ugyanaz a
bécsi borbély hozta rendbe, aki a világ mind a négy tája felé utána
utazott, Rómába éppen úgy, mint Szentpétervárra, – de mi köze mindehhez
Morfokinak? Morfoki, az elzüllött vidéki direktor, aki minden alkalommal
elszökött a társulattól, legszívesebben társulata hölgytagjait
bocsátotta volna árúba Marokkóban a piacon, ha ugyan még vannak
asszonyvásárok Marokkóban… Pálházi úr volt tetőtől-talpig, aki
sajátságos lovagi érzületből nyomban feleségül vette Roncsy Mariettet,
amidőn a ház asszonya, az öreg Walterné Georgina miatti féltékenységből
az elárvult, elszegényedett nemesi kisasszonyt egyszer Pálházival
meggyanusította és néki ajtót mutatott. Némelyek azt mondják, – így
többek között az én rajongó, bolondos Kisfalvim is, akit a világért sem
számítok a szavahihető emberek közé, habár a tehetséget tőle senki el
nem vitathatja, – hogy Pálházi Georginát, az öreg Walterné leányát
akarta elvenni. A jómódu család ellenben büszke volt a letört
gavallérral szemben, akinek ősei Árpáddal lóháton jöttek be a Kárpáton,
míg Walterék legföljebb pásztorok lehettek akkoriban, habár Nagy
Frigyes, porosz császárral való rokonságuk a helybeli hercegi család
által is elismertetett. Erre azután történt, hogy Georgina miatt bánkodó
Pálházit bécsi ösmerősei, – akik a várromot képzeletükben kirajzolták, –
költekezni látták Pesten, mint a perzsa sahot. Egyik fejedelmi lakoma a
másikat követte. Blahánénak négy fehér kocsilovat küldött, mert a
szerepében látta. Pálmayt boldogult Edwárd király figyelmébe ajánlotta a
kaszinóban, midőn estélyt rendezett a velszi herceg tiszteletére.
Károlyi Pista karonfogva sétált vele a turfon és midőn így megalázta a
Walter-családot, feleségül vette Roncsy Mariettet, a ház
társalkodónőjét. Csak egy vérbeli úr képes erre, higyje el, kedves
Szindbád.
Szindbád merően nézett Shakespeare egyik régi acélmetszetü arcképére,
mintha mérhetetlenül csodálkoznék a költő kopaszságán, amit Angliában
mostanában nem tartanak a legdivatosabb hajviseletnek.
– És Georgina? – kérdezte, majd kibámult a Falstaff utcájára, mintha a
„víg nőket“ lesné a sarkon a régi ház előtt.
A színházigazgató neje leszállott a trónusról, amelyen, lehetséges,
nemrégen mint Hamlet anyja ült a színpadon.
A francia drámákban szokásos melankólikus mozdulatot tett.
– Kedves Szindbád, – mondta régies színpadi helyzetbe állván, – én is
csak asszony vagyok. Igazán nem méltó önhöz, hogy a kedvese
magasztalását, dicséretét egy más nő ajkáról kivánja zengni hallani, –
aki maga is csak egyszerü nő, bár régente eleget működött a
színészetnél.
Szindbád tehát ezután nemsokára ajánlotta magát, miután néhány rozsdás
dárdát figyelmesen megnézett, amely dárdákkal (hiteles írások szerint)
Shakespere színpadán az őrök jártak Helsingsfor körül.
A grádicsokon lefelé menet, – abban a bizonyos ravasz utcácskában, – a
Hófjáger előtt hallgatózva megállott. Odabentről Stánczy Pista hangja
világosan hallatszott. Szindbád tehát irányt változtatott. Nem a város
felé ment, hanem balra tért a Hófjáger felé.


HATODIK FEJEZET, _amelyben egy kis gyermek sír._
Szindbád tulipánokat rajzolt botjával a hóba a színház hátulsó
bejáratánál, mert mostanában mindig tulipánt rajzolt a hóra, amidőn
délutánonkint a folyóparton hosszan elsétálgatott. A folyópartról
látszott egy erkély, rajta samoá-függönyök és a kis kert haván Szindbád
még igen jól látja azon réginek tetsző éjszaka nyomait. Hosszan sétált
tehát, mint egy nyugalmazott alezredes az irodából, az erkélyt, a
folyót, a messzi halmokat csodálatos érdeklődéssel figyelte, a
bástyafalban, mely útjában állott, verebek fészkeltek. Még a verebek
számára is volt egy-két megfigyelő tekintete. „Joghallgató vagyok ismét
Szigeten!“ – gondolta magában Szindbád és tényleg csak egy jogász
ámulhat annyit azon körülmény fölött, hogy az erkélyajtó mindezideig nem
nyílott ki. Szindbád csaknem harmadik napja nem látta Georginát.
Legutoljára is csupán egy percig láthatta, egy eldugott
régiség-kereskedés homályos ablaka mögött. A kis bolt a bástyafal
tövében húzódott meg és a kirakatban nemcsak ódon kéziratok, de
mindenféle régi ékszerek is helyet foglaltak. Násfák, kösöntyűk és
láncok, amelyeket kétszáz év előtt viseltek a dámák. Amott egy régi kis
biblia, itt egy megsárgult rózsafüzér. Kardok és forgók, bádogdobozokban
régi oltárterítők… Szindbád a kirakat ablakán át észrevette a boltban
Georginát és Mariettet, amint Türm úrral az üzletben alkudoztak. Türm úr
mindenben olyan volt, amilyennek egy régiségkereskedőnek illik lenni.
Kicsiny, kopasz, pápaszemes emberke volt, az arca ellenben olyan finom,
mint egy régi kámea. Mondják, hogy a városkában, ahol a nők és férfiak
igen szerették az ékszereket.
Türm úr holmijai közkedveltségnek örvendenek. Az antik ékszerek
többnyire pótolják a megfizethetetlen drágaköveket, a brilliáns modern
találmány, és a városkában takarékos emberek laktak.
Georgina és Mariett bizonyos képecskékre alkudoztak, amelyek kopott
bőrtokokba voltak zárva és egy-egy régi asszony pasztell-képét rejtették
magukba. Szindbád látta a maroquin-kötésü női arcképeket, amint azokat
egykoron a megfelelő férfiak a szívük tájékán hordták, Mariett és
Georgina finom kezeikkel sorban vizsgálták az elmúlt hölgyek eme
emlékeit, és Szindbád lassacskán maga is olyan formájúnak látta a két
nőt a régiségkereskedő boltocskájában, mintha ők is maroquin-kötésbe
volnának foglalva, finomra csiszolt üveg alatt és egy késői rajongó ágya
fölött függnének valahol, valamerre… A boltajtó kinyilott. Szindbád mély
tisztelettel leemelte a kalapját, a nők fátyoluk mögül bólintottak, majd
Georgina Mariett karjába kapaszkodva hosszu léptekkel tovább lépkedett a
girbe-gurba utcácskában, a vékony hóban. Midőn visszavette volna a
tekintetét, a boltajtón át a Türm úr vizsgálódó szemével találkozott a
szeme. A finomfejü boltos előbb gyanakodva, majd figyelmesen, később
nyájasan pillantott a boltja előtt állongó idegen úrra és Szindbád már
azon gondolkozott, hogy mégis csak megvásárol egyet a hölgyek által a
bolti asztalon hagyott képecskékből, amidőn jobbnak látta kullogó,
óvatos léptekkel a sarkon elkanyarodó dámák után venni útját.
A nőket messziről hazáig kisérte, szokott sétáját elvégezte a ház előtt
és midőn megállott a kivilágosodó ablakok alatt, hamarosan tulipánt
rajzolt a hóra, mintha abból valaki megtudhatná, hogy Szindbád itt járt
és ácsorgott az ablak alatt.
És még sokszor rajzolta a tulipánokat a hóra, éppen a színház hátulsó
bejáratánál is, ahol egy ócska ládán ülve a lábát lóbálta délután, mert
egyéb teendője nem volt. Egyszerre Szalánczi kisasszony állott meg
mellette és kis keztyűs kezét nyújtotta.
– Még mindig búslakodik, Szindbád? – kérdezte pajkos részvéttel. –
Igazán sajnálom, hogy megszomorítottam. Nem, többé nem kacérkodom
senkivel, ha maga városunkban van. Ilyen költőiesen érzékeny kedélyt
valóban nem szeretnék megbántani.
– Kivel kacérkodott? – kérdezte Szinbád némi csodálkozással.
– Helyes, ön büszke férfiu, – felelt Szalánczi kisasszony és az esti
színlapra nézett kis kalapja alól, amely fekete bársonnyal volt díszítve
és éppen egyszerűségével volt hajlandó föltünést kelteni.
A színlapot (persze könyv nélkül tudta) kedvetlenül végigbetűzte az
ócska ajtón, amelyen a ragasztószer és a régi színlapok, elmúlt szép
esték síremlékeként növekedtek ki a deszkából. Mennyi taps, mennyi szép
remény, sóhajtás, boldogság és keserv rejtőzködik az ócska színlapok
mögött! Csak nagyfalvi Kisfalvi Demeter igazgató kéri rendületlenül a
nagyérdemü közönség kegyes pártfogását.
– Tudom, hogy megvet, – mondta egyszerre mély sóhajjal Szalánczi Edit. –
Ismerem én magát alaposan, Szindbád úr! Magának középkori szerzetesházi
főnöknek kellett volna lenni. Ott kedvére nyúzhatta volna a feslett
barátokat! De hogy azért megharagudjon egy okos ember, mert egy
színésznő egy virágcsokrot elfogad, amit a zenekarból fölnyújtottak!
Ilyent igazán még soha sem hallottam! Remélem legyalázott a sárga földig
azóta helybeli ismerősei, barátai előtt. Tán még Stánczy Pistának is
elpanaszolta az esetet és Pista nem ír több népdalt, nekem ajánlva a
kottát!
Szindbád, bár ebben az időben meglehetősen szórakozott ember volt, (mért
nem nyílik ki soha az erkélyajtó a folyóparton?) nyomban észrevette,
hogy Szalánczi kisasszony valamely félreértésen nyargalász. A kisasszony
nevezetes volt arról, hogy aprólékos dolgokból kifolyólag egész életre
szóló haragot kezdett a kollégáival.
– Hát ki küldte a virágcsokrot? – kérdezte Szindbád, hogy valamit
kérdezzen.
– Ugyan ne tetesse magát, – felelt a kedves művésznő és negédesen vállat
vont. – Maga éppen olyan jól tudja, mint én, hogy Pálházi Ferenc, ki
halálosan szerelmes belém, amióta az Uff királyban látott.
Szindbád leszállott az ócska ládáról, amelyen nemcsak a direktor szokta
kipihenni gondjait, hanem a kövér komikus és a többi idősebb szinészek
is, akik nem féltették ruházatukat a ládában leselkedő alattomos
szegektől. Még egy utolsó tulipánt rajzolt a hóra.
– Tehát Pálházi küldte a virágcsokrot? – kérdezte. – Ugyanaz a Pálházi?…
– Sajnos, egy kedves, meghitt és örökké emlékezetes szalont veszítek el,
midőn a virágokat elfogadom, – folytatta elmerengő hangon a szinésznő. –
A Pálházi-hölgyek kedvessége mindig felejthetetlen leend, hisz
meglehetősen bizalmas barátnőim voltak. Ők ugyan csak kisvárosi
asszonyok, akik nem sokat értenek a művészet, divat és irodalom
dolgaihoz, de vajjon hol is tanulhatták volna! Elzárkózva, maguknak,
magukért élnek a kis városban és a Képes Családi Lapok régi
évfolyamaiból másolják a divatot. De azért nagyon kedves, derék nők
voltak és én sok mulatságos percet köszönhetek nekik. Habár, mondom,
majdnem műveletlen nőknek merném őket nevezni.
Szindbád meglehetősen bárgyu mosollyal hallgatta végig a szinésznő
gyorsan elmondott szavait, aki olyanformán vágtatott a mondatokkal, mint
mikor nagyon hosszu a szerepe és tíz órára mégis csak szeretne
hazakerülni.
– Sajnálom a hölgyeket azért, mert rossz szívü teremtésnek fognak
tartani, habár hogy ők doktor Corvinusszal nem látják tisztán a modern
világot, azt én eleget hangsúlyoztam előttük. És nincs rossz szívem sem!
Van a karban egy szegény leány, aki titkon az én régi harisnyáimat
viseli, a Takács. Ismeri?
– Pálházi tehát ismét a városban van? – kérdezte elgondolkozva Szindbád.
Szalánczi kisasszony türelmetlen mozdulatot tett, mintha minden eddigi
beszédét kárbaveszettnek látta volna.
– Én nem tudom, honnan is tudnám… De hát mégis csak Pálházi áraszt el
napok óta a drágábbnál drágább virágcsokrokkal. Mi is megy ma este? (A
karmantyúból aranyszélü lorgnett került elő.) Igen, a Suhanc. Már megint
trikós-szerep. Istenkém, csak a mi drága jó direktorunknak jönne már meg
egyszer az esze és hagyna föl ezekkel a trikós-darabokkal. Szégyenlem
magam minden áldott este trikóban mutogatni. Az embernek egyebet se hoz
a posta, mint szerelmesleveleket. Az asszonyok mind meggyülölnek és azt
hiresztelik, hogy tömöm magam. Pedig abban a vékony francia trikóban
igazán nincs egy csöpp vatta sem. Isten önnel, Szindbád úr. Remélem,
látom este a nézőtéren. Az öltözőmben nem fogadhatom. Sokat kell
vetkőzni. És a virágokért ne haragudjon. Hisz maga is küldött nekem elég
virágot. Istenem, milyen boldog is voltam akkor! Persze, már
elfelejtette!
A kisasszony a keztyűjét félig lehúzta és a kezefejét csókra nyújtotta
és a tekintete is harmatos és meleg, szinte búbánatos lett, amint
Szindbádra nézett, majd besietett a hátulsó kapun.
Szindbád a vállán keresztül utánapillantott.
– És ezért a nőért rajongtam, – gondolta magában elkeseredve, amint
tétlenül visszaereszkedett az elhagyott ládára és még egy, az
eddigieknél nagyobb tulipán rajzolásába fogott. A gondolatai, mint
fáradt madarak, szállongtak Pálházi és Pálházinék körül. Vajjon mi igaz
abból, amit Edit kisasszony itt gyorsan elbeszélt? A csélcsap Pálházi
valóban udvarolni merészelne a szinésznőnek abban a városban, ahol
elhagyott feleségei laknak? Hirtelen fölvillant előtte Mariett szürke
hideg szeme, mozdulatlan arca, előkelő alakja, aki bizonyára nem venné
szivesen, ha volt férjéről a Szalánczi kisasszonnyal egy napon hallana!
Georgina, – de Georginával már nem merészelt teljesen tisztába jönni
Szindbád, habár bizonyosan ő is szégyenkezne sorsa fölött.
Ezután elvégezte a megszokott sétáját a folyóparton, miközben a
samoá-függönyök olyan mozdulatlanok voltak, mintha végképpen elzárták
volna a házat a külvilágtól, Szindbádtól, mindentől.
A fedett hídnál, hol búsan pislákolt a mécses a kőszent lábánál,
hirtelen Mariettbe ütközött. A szürkeszemü asszony fölhevülten, csaknem
kétségbeesett arccal állott meg hosszu prémes köpenyében a fülkébe
húzódó kőszent előtt és önkéntelenül összefonta a kezét. Harász-kendő
volt a fejére vetve és a köpenyegén sem volt minden gomb begombolva.
– Mi történt? – kérdezte megdöbbenve Szindbád, midőn az alkonyi órában e
rendkívüli helyen találta a nagyrabecsült dámát.
Mariett hangja szinte megcsuklott a visszafojtott zokogástól.
– Egy óra óta mindenfelé keresik a cselédek doktor Corvinuszt. Most
végre magam indultam lakására és én sem találtam otthon.
– Georginát baleset érte? – kiáltott föl megrendülve Szindbád.
– A kis György rosszul lett!… Georginát nem szokta semmiféle baleset
érni.
Szindbád megkönnyebbülve lélekzett föl.
– Asszonyom, engedje meg, hogy a kapuig kisérjem, már sötétedik itt a
parton, magam pedig azonnal nyakamba veszem a várost, a föld alól is
előteremtem doktor Corvinuszt, a csodadoktort.
Mariett hálásan nyújtotta a kezét.
– Nagyon lekötelez vele, Szindbád úr. Kérem, nem felejtjük el önnek. Már
úgyis barátunknak tekintettük. Tudja, a magunkféle szegény, elhagyott
nőket nagyon könnyü megnyerni. Siessen az istenért. Most már magam is
elérek a kapunkig.
Az asszony alakja eltünt a régi ház boltíve alatt, Szindbád néhányat
fújt bundagallérjába.
– A véletlen, a vakeset az én legjobb cimborám, – dörmögte magában. –
Ime a séták első gyümölcse. De hát most honnan vegyem elő azt az
ördöngős csodadoktort?
Corvinus urat nem sokáig kellett keresni. Valamiképpen megtudta, hogy a
Pálháziék cselédei hajszolják a városban, jött, mint a puskagolyó.
Szindbádnak csak éppen annyi ideje volt, hogy a karjába kapaszkodjon és
vele egyszerre suhanjon be az ódon házba, ahol szinte ijedten látszottak
égni még a lámpások is a folyosón. Az öreg doktor először az ajtót nyitó
nagybajuszu vén inasra kiáltott rá:
– Nem kell mindjárt megijedni!
Pedig egy kissé ő maga is meg volt ijedve.
A szalon közepén ünnepélyesen, brokát-ruhában állott Walterné és
ezüstszürke haja magas toronyba volt rakva fején.
– Ugy-e nem lesz semmi baj, doktor Corvinusz? – kérdezte a doktort, amíg
az a szomszéd szoba ajtaját fölnyitotta, ahonnan hangos, keserves
gyermeksírás verődött Szindbád füléhez.
Walterné méltóságteljesen helyet mutatott Szindbádnak a szalonban, aztán
kecsesen bólintgatva kihátrált.
– Megbocsásson, jó uram, a kis beteg nékem is hozzátartozóm, a drága
életért nagyon aggódom. Au revoir!
Szindbád egyedül maradt a fehérkabátos, hermelines osztrák császárokkal,
a nagy óra cimbalom-hangon ketyegett a fele fölött és egy
pasztell-képről élénken figyelni látszott őt egy hosszúlábu, kiskalapos
dáma, igen rózsaszínü arccal, ölében tarka ebecskével. A dáma egy padon
foglalt helyet, háta mögött tán Versailles tornyai… Szép dáma volt. De
Georgina szebb. Sokkal szebb. És mintha most valóban egy kép elevenedett
volna meg, a függönyök mögül Georgina rózsaszínü háziruhájában,
rózsaszínü szívalaku arcocskájával kilépett és szinte lábujjhegyen osont
Szindbádhoz, kezét csókra nyújtva…
– Köszönöm, – mondta suttogva. – Már másodszor van segítségemre,
Szindbád. Hálás vagyok.
– Adja még egyszer a kezét, – rebegte Szindbád. – Mind a két kezét,
imádott asszonyom. Boldog vagyok, hogy önnek szolgálatára lehetek. Az
életemet szeretném föláldozni önért, hisz oly véghetetlenül szeretem…
– Pszt, – intett halkan Georgina. – Ez óra nem alkalmas a beszélgetésre.
Megyek vissza a betegszobába.
Forrón, gyorsan megszorította a Szindbád kezét és eltünt ismét, mint egy
jelenés. Könnyü női illat borongott Szindbád arca körül és ez hitette el
vele, hogy nem álmodott.
A pasztell-képről a tornyocskák, az ölebecske, de maga az igen
hosszúlábu dáma is bizonyos megértéssel tekintettek Szindbádra. Igen,
úgy volt az akkor is, amikor a tornyocskák és a kis kalap alatt a
rózsaszínü arc még a valóságban létezett. Már akkoriban is így volt a
dolgok sorja.
Később Mariett jött a doktorral. Doktor Corvinusz a lázmérőjét tette
vissza tokjába.
– Lázas, igaz, de nem kell mindjárt megijedni.
Mariett aggódó arcát mondhatatlan figyelemmel fordította a csodadoktor
ráncos arcára. Mintha e vén, fogatlan szájban rejtőznének a megváltó
igék.
– Tehát borogatás?
– Igen, és este még egyszer visszajövök.
– Én majd nyomban sürgönyt küldök a fiu apjának, – mormogta Mariett. –
Hátha komoly a baj. Legyen a gyermeke mellett.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Francia kastély: Regény - 4
  • Parts
  • Francia kastély: Regény - 1
    Total number of words is 3813
    Total number of unique words is 1970
    31.3 of words are in the 2000 most common words
    43.7 of words are in the 5000 most common words
    50.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Francia kastély: Regény - 2
    Total number of words is 3781
    Total number of unique words is 1944
    32.0 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    51.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Francia kastély: Regény - 3
    Total number of words is 3854
    Total number of unique words is 1944
    31.1 of words are in the 2000 most common words
    44.5 of words are in the 5000 most common words
    51.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Francia kastély: Regény - 4
    Total number of words is 3831
    Total number of unique words is 1885
    35.4 of words are in the 2000 most common words
    48.1 of words are in the 5000 most common words
    54.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Francia kastély: Regény - 5
    Total number of words is 3880
    Total number of unique words is 1974
    31.7 of words are in the 2000 most common words
    44.4 of words are in the 5000 most common words
    50.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Francia kastély: Regény - 6
    Total number of words is 3743
    Total number of unique words is 1853
    34.0 of words are in the 2000 most common words
    47.5 of words are in the 5000 most common words
    54.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Francia kastély: Regény - 7
    Total number of words is 3669
    Total number of unique words is 1812
    34.9 of words are in the 2000 most common words
    47.7 of words are in the 5000 most common words
    54.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.