Francia kastély: Regény - 2

katonatiszt ereszkedett a bársony-fotelekre és a színlapot oly
komolysággal nézték végig, mint a szolgálati parancsot. Aztán szigoruan
a színpadra néztek.
Látja-e Georgina Szindbádot, aki midőn ezt föltünés nélkül teheti:
gyönyörködve legelteti szemét a hatos számu páholyon, a benne helyet
foglaló structollas kalapon és Georgina kedves arcán, amely meglehetős
érdeklődéssel figyel a színpadon történendő dolgokra?
A páholy első székén egy ezüsthaju asszonyság foglal helyet, akit
gondosan szoktak felöltöztetni egy régi kép után, amely kép az ebédlő
sarkában függ és esetleg boldogult Amália Mária főhercegnőt ábrázolja. A
keztyűk könyökig érnek és a kis legyező szakadatlanul eltakarja az
arcnak az egyik felét. Az öreg dáma néha halkan, gyermekes jókedvvel mer
nevetni, de csakhamar tetten éri magát és a legyezőt arca elé emeli.
A másik hölgy, Georgina mellett lehetne egy angol lady az Anna királynő
korabeli képekről, ha Szindbád nem tudná, hogy az illető Roncsy Mariett,
Pálházi első felesége. Mariett olyanformán ül a széken, mintha lóháton
ülne, nyeregben, kinyújtott derékkal. A kis kalapja mellett egyetlen
hosszu fácántoll, amely férfias kifejezést ad arcának. Állát mindig egy
kissé hátrahúzza, homlokát előre, mintha a makrancoskodó paripát fékezné
a szárakkal. A szeme szürke, nyugodt, szinte szenvedélytelen, mint a
nagyon előkelő dámáké Angliában. A grófság első hölgye ilyen a képeken
és a regényekben, a kopófalka társaságában a vörösfrakkosok élén lovagol
és könnyedén veszi az akadályokat. Hamvasszürke haja, amely messziről
ősznek látszik, arról beszél, hogy ebben a ladyben vagy nagyon kevés,
vagy igen sok adag hiúság van. Szindbád pompás lóverseny-távcsővén át
teljes biztonsággal látja, hogy a gyöngéden halovány és lassan hervadó
arcon csupán a friss hideg víznek van nyoma, rizspor vagy festék
hiányzik onnan.
És az előkelő szép hölgyek teljesen magukra hagyva üldögélnek
páholyukban, mintha senki sem törödne velük. Egy rendjeles öreg úr
bólint csupán feléjük a földszintről, akinek üdvözlését az ezüsthaju
asszonyság fogja föl és legyezőjével viszonozza. A hosszúlábu gavallérok
ásítozva (mint a színházban szokás) ballagnak ki és be a széksorok
között, a császárszakállas térparancsnok tábornoki kabátjában
mozdulatlanul, szinte megmerevedve ül szomszéd páholyában a lányai
között, de hirtelen csupa készség, figyelem és előzékenység egy
pillantás alatt gőgös tartása, amint a hatos számu páholyból az öreg
asszonyság megszólítja és valamit kérdez a legyezője mögül.
A tábornok előrehajlik, nagy tisztelettel válaszol, – aztán puffog
tovább a nagydob, az előadás csendesen halad, hacsak a földszintről
érkező hosszadalmas ásítások valahol majd meg nem akasztják. Szindbád a
hátulsó ajtón a színpadra sietett, mint ezt fiatalkorában gyakran
cselekedte.
– Gratulálok, Edit, – kezdte, – ma ismét tanúbizonyságot tett páratlan
művészetéről. A hangja, az egyénisége egyszerre megtölti a színpadot,
nem látni ott mást, mint magát. Kérem, fogadja hódolatomat!
A színésznő egy pohár sört hajtott föl és perecet ropogtatott.
Szomorkásan mosolygott.
– Kegyed nem is látott engem, – mondta halkan és nyugodtan, – a szemét
le sem vette a Pálháziék páholyáról. Azt hiszem ezt mindenki
észrevehette a színházban. Mi dolga van magának Pálháziékkal?
Szindbád vállat vont.
– Azt hiszem, semmi. Csak érdekelnek, mert furcsa népek, két elvált
asszony, egy férfiu feleségei együtt élnek és mondják, hogy még egyik
sem akarta megmérgezni a másikat.
– Ah, hogy gondol ilyent? – kiáltott föl becsületes, asszonyos
tiltakozással Szalánczi kisasszony. – Élnek, halnak egymásért és olyan
harmonikusan töltik életüket, mint egy szép Chopin-ábránd.
– Hallom, kegyed bejáratos házukhoz?
– Igen, azon szerencsés és ritka kivételek közé tartozom, aki előtt
megnyílik jól elzárt szalónjuk. Néha-néha érdeklődnek a színészeti
dolgok iránt és tőlem tudják meg azt, amit a bécsi ujságból nem
olvashatnak. Másrészt Európa legjobb divatlapját találni náluk és finom
ízlésük gyakran kisegített toalett-gondjaimban. A házban van egy kis
princ, az ötesztendős Gyurka. Egy csodagyermek, aki művészi módon
zongorázik, mert Mariett művésznő a zongorán.
– Anyagi gondokat nem szenvednek?
– Úgy tudom, az öreg asszonyság meglehetősen gazdag és különben is igen
takarékosan élnek. Bár a városban ők hordják a legjobb cipőt és a
legdrágább kalapot.
– Mégis, mivel töltik el életüket?
A szinésznő tükre elé ült és némi javításokba kezdett arcán.
Szórakozottan, csendesen beszélt:
– Én már sokfelé játszottam Magyarországon, amint tudja, Szindbád,
fölléptem Pesten, Kolozsvárott és mindenütt ünnepeltek, de ilyen furcsa
várost eddig még nem ismertem. Valami régi álomvilágban élnek itt az
emberek, mintha egy elzárt leveles-láda vagy ócska ruhaszekrény
fiókjaiban töltenék napjaikat. Hangos szót alig hallani a házak belső
szobáiban és a karosszékek a kandallók mellett mindig el vannak
foglalva. Knopf és fia, a helybeli könyvkereskedő több német és francia
könyvet ád el, mint magyart, de a regényekből csak az ábrándozást, a
halk, előkelő szenvedélytelen hangokat tanulják meg az idevalósiak, nem
pedig a gyujtó szenvedélyeket. Azelőtt magam is egy kis ördög voltam a
színpadon, mint a kritikusok gyakorta megírták; csupa elevenség,
temperamentum, szenvedély égett játékomban. Emlékszik Keszler doktor
szavaira? Mióta idekerültem, lassan átalakultam, ma olyan vagyok, mint
egy porcellánbaba… Nemde porcellán-baba vagyok, Szindbád? Porcellán-baba
egy finom üzletből, ahonnan a főherceg kisasszonyok részére is
vásárolnak.
– Maga egy csodálatos művésznő, mindig a publikum ízlése szerint játszik
s ez a legnehezebb művészet, – felelt bókolva Szindbád. – De hát a
Pálházi kastélyban is piros vér folydogál az asszonyok ereiben! A vérnek
az a természete, hogy néha nyugtalankodik, akaratoskodik és nem elégszik
meg a divatlappal vagy a karosszékkel?
– Nem értek hozzá, – felelt csiklandós nevetéssel Szalánczi kisasszony.
– Az én vérem olyan nyugodt lett ebben a városban, mint egy öreg udvari
dámáé.
– Nem udvarol nekik senki?
– Minden városban tíz-húsz udvarlóm volt egyszerre, itt csak az öreg
katonatisztek fordulnak utánam az utcán. Akik még csatában voltak. Mert
a fiatal hadnagyok manapság már csak a cukrásznál billiárdoznak.
A festékszagu kis női öltözőben, ahol a falnak olyan bolthajtása volt,
mint egy börtönnek, rózsaszínü puder-felhők közepette még sokáig
panaszkodott volna Edit kisasszony a helybeli vízre, levegőre, de a
csengő megszólalt, fölvonása kezdődik. Jelentőségteljesen megszorította
Szindbád kezét:
– Ha Pestre ér, remélem irat rólam a lapokban. Önnek jó összeköttetései
vannak, – így szólt a művésznő és hivogató mozdulattal nyújtotta
meztelen vállát Szindbád felé.
Szindbád tehát gyorsan megcsókolta a bepuderozott vállat és magában
dörmögve sietett a nézőtérre.
– Milyen ostoba minden szinésznő! – mormogta. – És én még nem régen
rajongtam Editért!
Midőn a hatos számu páholy mellett elhaladt és félénken lesütötte a
szemét, a páholyból egy jól ismert, igen kellemetes zenéjü hang
megszólalt:
– Szindbád úr!
A férfi boldog mosollyal emelte föl a tekintetét.
– Asszonyom.
– Legyen szerencsénk! – ismételte az előbbi drága hang.
Az öreg asszony nyájasan legyintett fekete legyezőjével, míg Mariett nem
titkolt érdeklődéssel nézett szürke szemével Szindbád halvány arcába.
Csupán a kis szívalaku arcocskán látszott a zavarnak, lámpaláznak némi
pirossága, mintha valami igen nagy dolgot cselekedett volna.
– Uram, kapitány úr, fogadja köszönetét egy egyszerü asszonynak, –
kezdte finom mosollyal az öreg asszony. – Megtudtuk, hogy ön lövöldözött
azon a kérdéses éjszakán, midőn a rablókat elriasztotta házunkból,
kapitány úr, hálás köszönet érte. Azóta intézkedtem, hogy rendőr álljon
a folyóparton, írtam a hercegnek.
– Nem vagyok kapitány, – felelte Szindbád és titkosan a Georgina
arcocskájába nézett. A kis nő füllentett valamit anyjának, de hisz
rövidesen kiderül minden, hogy mennyi maradt meg közös titoknak az
elmúlt éj eseményeiből.
A gömbölyü kis széket olyanformán helyezte el, hogy mindig láthatta a
páholy rojtos függönyei alatt Georgina rózsaszínü arcát, de nem vette le
szemét Mariettről sem, aki hallgatagon kémlelte végig Szindbádot, mintha
már nagyon régen látott volna férfiembert.
– Ön nem kapitány? – kérdezte hideg, csodálkozó hangon Mariett. – Minket
úgy informáltak (és most Georginára nézett), hogy Szindbád úr
szolgálatonkívüli kapitány egy sziléziai dragonyos ezredben.
– Bizonyára a testvére, – mondta gyorsan Georgina és hirtelen Szindbádra
pillantott.
– Igen, a testvérbátyám szolgál, – mondta Szindbád titkon elmosolyodva.
– Tehát udvarképes foglalkozást talált ki számára a kis nő, mielőtt
családja körébe bevezette? Persze, az ő semmittevő foglalkozása nem igen
lett volna ajánlatos a régi szalonajtó föltárásánál.
A szíve csendesen, de boldogan dobogott, hisz ime Georgina maga nyújtott
segédkezet, hogy közelébe juthasson. Lopva rápillantott Georginára, de
miután észrevette, hogy lesütött pillái alól Mariett egyetlen mozdulatát
sem felejti ki, csakhamar az öreg asszonysághoz fordult és míg arca,
szíve, szeme szinte megmámorosodva lehelte magába a páholy ifju
asszonyaiból kiáradó gyöngéd illatokat, finom mozdulatokat és lágy
vonalakat, az öreg asszonysággal Széchenyi István régi báljairól
beszélt.
A beszélgetés végén engedelmet kapott arra, hogy a Pálházi-szalonban
másnap, csütörtökön négy órakor megjelenhessen.
– Mert csak akkor fogadunk, – mondta most Georgina és titkos, rejtett
pillantást vetett Szindbádra, ama éjszakai kalandra célozva.


NEGYEDIK FEJEZET, _amelyben csupán tiszteletreméltó emberekkel
találkozunk._
Szindbád a régies szalónban, amelynek falán nem egy megholt osztrák
császár és főherceg képe díszlett, (a család mindig dinasztia-párti
volt) természetesen a Mariett környékén foglalt helyet csütörtökön
délután, mert Georginába volt szerelemes.
A császárpiros aranyozott bútorok kissé megkopott fényben ragyogtak és
az antikságnak valami olyan zománca volt itt mindenen, amely már szinte
keresettnek látszott. Kerek rózsakoszorús rámák közé akasztott női
fejek, parókás, nyirott bajuszu urak a falakon. Fehér kabátban a fiatal
császár és nem messzire, csaknem a terem főhelyén egy rózsaszínü arcu
Metternich hercegnő, aki abroncsszoknyában, ékszeresen uralkodott a
szalón fölött. A kép sarkában a hercegi család címere. Fehérbóbitás,
szenveteg arcu német szobaleány, egy inasruhába öltözött,
strázsamester-bajuszu idős férfiu tekintélyesen és unottan jártak a
vendégek körül, akik Szindbádon kívül még doktor Corvinusz nevü férfiból
(akit Szindbád magában csodadoktornak nevezett) és egy igen előkelő
tartásu, idősebb grófnőből állottak. A grófnő aranyfoglalatu lorgnettjén
át többször csudálkozva nézett Szindbád felé, majd bizonyos
méltatlankodással vitte át a franciáról németre a beszélgetést, amelyet
az öreg asszonysággal és a csodadoktorral folytatott. A németet
lerchenfeldi dialektussal beszélte a tiszteletreméltó dáma és bizonyos
volt, hogy sehogy sem tetszett neki Szindbád, aki igen fesztelenül,
bohémes allürökkel mozgolódott a jószagu szalónban.
(Regényekben és színdarabokban számtalanszor le voltak írva a
Pálháziékéhoz hasonlatos szalónok. Ezeket egy divat szülte és egy divat
tartotta életben, a Bidermayer. Mondják, hogy Pozsonyban, valamint
Bécsnek régi házaiban még ma is ülnek e doktor Corvinuszok az aranyozott
keskenylábu székeken és a vén dámák a franciát némettel keverik. Régen
letünt szalonélet ez, amelynek fölelevenítéséért most bocsánatot kérek
az olvasótól, aki az elmult században unos-untalan megtalálta
regényeiben a muzsikáló órát, valamint Metternich hercegnő arcképét. És
ha csodálkozott az olvasó, hogy ilyen régi szalonba merészelem vezetni,
gondoljuk meg, hogy mennyire csodálkozott Szindbád e helyen, aki
ugyancsak azt hitte már, hogy az utolsó Biedermayer-szalont a múzeumba
rakták, lakóival együtt. És kissé vakmerőnek ítélte most meg éjszakai
tettét, midőn olyan könnyü szívvel lépett be az ablakon, mint egy diák a
varróleánykához. Nem, itt csupán a szalónon át van a bejárás a ház
kincseihez. Vagy igazán az ablakon volna?)
Mariett, aki szürke, hűvös tekintetü szemét szerette kutatólag szegezni
az emberekre, mintha rejtett gondolataikat óhajtaná kitalálni, közelről
csakugyan ősz asszony volt. Pedig nem igen lehetett több harminc
évesnél. Ez a hamvas, lágy haj, amelynek itt-ott olyan fénye volt, mint
az ezüstrókának, kezdettől fogva érdekelte Szindbádot. És míg félszemmel
Georginát leste, aki halkan, finomkodva, álmatagon végezte a
háziasszonyi teendőket, egy-egy percre alaposan szemügyre vette a
Mariett haját, amely olyanszerü volt, mintha egy éjszaka alatt őszült
volna meg, de maradtak sötétszőke fürtök is. Az omlatag, könnyedén
csinált frizura bizonyította, hogy a tulajdonos igen pontosan tudja
sajátszerü hajának varázsát és nem búslakodik korán jött ősz fürteiért.
Természetesen a színházról beszélgettek, ahol tegnap este együtt voltak,
midőn is Szindbád megjegyezte, hogy az orosz balett (a szentpétervári)
páratlan az egész világon. Irók kerültek szóba, akik szegények tán most
körmölnek valahol, vagy megfeszülten lesik a kártyajárást. Mariett a
régiek közül Dickenst szerette, az újak közül egy bizonyos Malvi
Fuchsot. Szindbádnak barátja volt minden író és igen csodálkozott: Malvi
Fuchsot nem ismeri.
– Igen szép divatleveleket szokott írni a német ujságba, – mondta
csendes hangon Mariett, – mert hisz Dickens óta nem érdemes olvasni más
elbeszélőket.
Szindbád, (mert egyéb dolga nem volt) eleven írókat, jeles elbeszélőket,
majd költőket emlegetett, akikkel „gyakran ebédel együtt a klubban“ vagy
Bálónénál, a halász-csárdában. „Bródy úr nagyszerűen főzi a halászlét és
a király is megnyalhatná utána a száját.“
Mariett csendesen vállat vont.
– Igen keveset szoktam olvasni, mert a szemem gyönge. Ha már olvasok,
csak külföldi könyvet veszek kezembe. Legutóbb Carlylehez fogtam hozzá,
mert azt mondják, hogy majdnem olyan jeles író, mint Boz. Meddig
szándékozik maradni városunkban?
– Ezt bizony magam sem tudom. Barátaim vannak itt.
– A szinésznők, nemde?
– Ó, mások is. Homonnai tanár úr, az itteni főiskolában a híres régész,
Stánczy Pista, a népdalköltő…
– Furcsa emberek, akiket néha ablakomból látok. Kegyed nem nagyon lehet
ismerős a helybeli viszonyokkal, mert különben nem dicsekedne a
fentemlített urak barátságával.
– Horácot hiába keresem e helyen, meg kell elégednem Stánczyval. Az öreg
katonatisztek mogorva férfiak, a színésznők igen tisztességesek. Magam
sem tudom, miért járok oly gyakran e városba. Tán mert régi házak, régi
tornyok vannak benne és Medve, a Francia-kastély régi portása már igen
jól tudja minden szeszélyemet. Szeretek végigsétálni a Barátok-utcáján,
ahol gyermekkoromban iskolába jártam és örömmel tölti el szívemet itt a
téli hó, amely furcsa alakban rakódik le a háztetőkre, mintha nem is egy
modern magyar városban sétálgatnék, hanem visszatérve az időben száz,
kétszáz esztendő előtt egy kis német városban volnék. Szeretem a kosztot
a vendéglőben, a Szőlőnél és a dolgaimtól ráérek megállani régimódi
erkélyek alatt, ahol fiatal nőt látok.
– Érdekes, – mondta Mariett minden érdeklődés nélkül. És nemsokára
ezután doktor Corvinuszszal, a csodadoktorral kezdett beszélgetni a
mostani időjárásnak káros hatásáról az egészségre. Egyszerre, félvállról
odafordult Szindbádhoz:
– Edit kisasszony, a színház tagja, néha el szokott jönni hozzánk ebben
az időben.
– Ma délután is játszik, – felelt Szindbád, – ünnep van.
– Sajnálom, egy szép régi tollamat készítettem ki neki. Fölhasználhatná
szerepéhez. És mondja, kedves doktor, csupán délben hagyjuk nyitva az
ablakokat? Látta Györgyöt mostanában?
– Az előbb tapogattam meg a kis fickó pulzusát, – felelte doktor
Corvinusz.
Az öreg grófnő már búcsúzott, a teát a térparancsnokéknál issza meg,
„bocsássatok meg, édes barátnőim, Mili betegeskedik mostanában!“,
méltóságteljesen fogadta Szindbád mély meghajlását és igen kiföstött
arcán most már hangosabb volt a csodálkozás: „hogy kerül ez az ember
ide!“, mintha legalább is régen haragudott volna Szindbádra. Nem, a
grófnő nem haragudott, csak már harminc év óta nem ismert senkit, mint
néhány háznak a lakóját a Francia kastély körül.
Egy másodpercre Szindbád négyszemközt került Georginával.
A szívalaku arcocska már huzamosabb idő óta titkon reá figyelt és mintha
valami rejtett tréfán nevetgélt volna jó előre, halk, nevető hangon
kérdezte:
– Igaz, Szindbád, hogy maga amolyan félig-meddig elzüllött ember?
– Lehetséges, – felelt Szindbád mosolyogva. – Az ember sohasem tudhatja,
hogy mely cselekedete után itélik meg. Körülmények, hangulatok,
leküzdhetetlen érzések. És a többi.
Georgina, mintha valami nagy titkot súgna, szinte egy vonalnyival
közelebb hajolt Szindbádhoz.
– Azt mondják, hogy magának nincs semmi foglalkozása? Mondja, miből él?
A kapitányi rangot én ajándékoztam.
Szindbád majdnem hangosan elnevette magát, amikor Georgina vidám,
titokzatos arcát látta.
– Sajnálom, nem mondhatom kegyednek, hogy vándorlovag vagyok. A lézengő
ritterek már kihaltak, de azért mégis félig-meddig olyanszerü ember
vagyok. Szeretek cél nélkül kóborolni a világban, kis anyai jussom éppen
elegendő ahhoz, hogy beszálljak minden kedvemre való fogadóba, betérjek
tetszetős városokba. Néha irogatni is szoktam. Természetesen álnév
alatt. Ez is hoz valami pénzecskét a konyhára.
– A szinészek azt mondják, hogy… Hogy a levegőből él.
– A szinészek szeretnek rosszat mondani barátjukról. Vidám, könnyűszívü
emberek ők és csupán egymásnak a gázsiját ismerik mértékadónak a
világban. Kénytelen vagyok önnek megvallani, hogy nekem még a derék
helybeli szinészeknél is előkelőbb barátaim vannak. Főuraink közel nem
eggyel volt szerencsém találkozhatni és herceg F. a mult évben
megengedte, hogy vele utazzam Angliába, midőn telivér lovakat ment venni
Newmarketbe.
Georgina kissé elcsodálkozott ezeken a szavakon és bizonyos
meglepetéssel ismételte:
– Tehát ön nem kalandor? Kár, határozottan sajnálom, hogy egy percig
meggyanusítottam. Valaki, – sajnálom, hogy nem mondhatom meg, hogy ki, –
a helybeli színház részéről némi csekélységet kért tőlünk ma kölcsön az
előadáshoz. Ez a bizonyos tegnap páholyunkban látta és ezen módfölött
elcsodálkozott.
– Természetesen, hölgy volt az illető, – felelt jókedvü nevetéssel
Szindbád és elhatározta, hogy estére kis virágcsokrot küld Szalánczi
kisasszonynak.
– Engedje meg, hogy némi alapos aggodalmaim lehettek ön felől, midőn… De
erről ne beszéljünk. Remélem, kigyógyult már oktalan szenvedélyéből,
Szindbád úr? – kérdezte halk, barátságos hangon az asszony.
– Korántsem, asszonyom és azóta ezerféle kötelék támadt, amely
mindjobban megláncol állhatatosságomban. Kegyes meghivatásomat korántsem
merészelem bátorításnak venni, de mégis csak arra szolgált, hogy
kegyedet közelről láthassam és elveszendő szívemet még jobban
elveszítsem.
– Majd megtalálja, – mondta Georgina és félrefordította a fejét. – Igya
meg teáját.
Szindbád természetesen az öreg asszonyság asztalkájánál kérte a tea
fölszolgálását a nagybajuszu őrmestertől, míg doktor Corvinusz a fiatal
nők társaságában maradt.
– Ismerte ön Wesselényit? – kérdezte az öreg asszonyság rendületlen
nyugalommal. – Az este, midőn a színházban elváltunk, kénytelen voltam
többször önre gondolni, mert a régi Redout-bálokat oly nagyszerűen tudta
elmondani.
– Igen, ismertem, – mondta tökéletes bátorsággal Szindbád, miután az
öreg hölgyön már tegnap is észlelt némi idegességet.
Az öreg asszony arca boldogan elmosolyodott, a megfakult szemek
tündököltek, mint havas hegyhát mögött bujdosó csillagocskák.
– Én többször táncoltam vele, – mondta és teáját örömteli vígsággal
kavargatta.
Mariett, aki mindenre figyelt, hirtelen átszólt a szomszéd asztalkától:
– Mama, még forró a tea!
Az öreg asszonyság bólintott.
– Köszönöm, lányom, – felelt gyöngéden.
Mariett később néhány teasüteménnyel jött az asztalhoz.
– Mama, ezeket szereti, – mondta a Georgina anyjának.
Valamint nemsokára így szólott doktor Corvinuszhoz:
– Megnézem Gyurkát, legalább most kéznél van a doktor!
És hosszu lágy léptekkel kiment a szalonból, hogy a Georgina gyermekét
megnézze.
Szindbád bizonyos idő multával elmerengve jött el a régi házból. A
csodadoktorral sietve, idegenül búcsúztak egymástól a kapunál, mintha
attól féltek volna, hogy valamelyik a nyakán marad a másiknak. Az
ezüstfejü ember bundagallérjában fürgén szaladt a havas úton, míg
Szindbád meg-megállott, a befagyott folyóra nézett, (ahol a jégtáblák
olyanformán emelkedtek ki, mint csatamezőn a halottak) és a gondolatait
rendezgette. Egy kézszorítás és egy szomorkás-vidám tekintet, amely
lehetett éppen úgy búcsu, mint marasztalás: „Isten vele!“ vagy „Soha sem
látom többé?“ sokáig motoszkált a fejében. Az emlékeiben összezavarodott
öreg asszonyka, aki báró Podmaniczky Frigyessel táncolna még egyszer, ha
a bárónak is kedve volna ehhez, – majd Roncsy Mariett, a vendégként
meghúzódó volt Pálháziné a későbbi Pálháziné mellett… A férfiu eltünt és
ők egymásban ápolják emlékét. Majd egy gyermekkiáltás hangzott feléje és
a strázsamester már medvesüvegben áll a kapuban, hogy a vendégeket
tiszteletreméltóan eleressze…
– Néhány napig még e városban maradok, – gondolta magában Szindbád.


ÖTÖDIK FEJEZET, _melynek a végét az író sem tudja teljes
bizonyossággal._
A színházigazgató, nagyfalvi Kisfalvi Benedek a hegyen lakott, ahová
grádicsokon lehetett följutni egy kanyargós, hosszadalmas utca során. A
házak tán még a török hódoltságból maradtak ebben az utcában és sűrűn
fölbukkant a régi várfal, amelyhez a lakosok házaikat ragasztották. A
kővályuban olvadó hó csurgott lefelé és a házak minden másodika bormérés
volt. A hegyen szőlő termett és a korcsmákat közel építették a
borházakhoz. Vidám, zöldre festett, nagyon barátságos, de öreg
korcsmacégérek üdvözölték itt Szindbádot, aki az idők folyamán csaknem
mindegyik korcsmában megfordult. Egy helyen látszott a most hófödte
hosszu kuglizó és a földbe ásott nyári asztalokon varjak üldögéltek. A
Hófjáger (amelyben barna sört is csapoltak), majd a Szőlő szinte
csodálkozva maradoztak el Szindbád úr mellett, hisz a Hófjágerban mindig
megkóstolta a frissen érkezett bécsi kolbászkát és a Szőlő mellett sem
szokott elhaladni anélkül, hogy Stánczy Pista felől kérdést ne intézzen
Toncsi kisasszonyhoz, aki mostanában lett menyasszonya egy udvari
zsandárnak és a zsandár az esküvő után maga vezényli a Szőlőt. Mintha a
régi város valamennyi korcsmája ezen a helyen gyülekezett volna össze,
hogy minél nagyobb barátságban legyenek egymással. Csábító, pohos hordók
álldogáltak az udvarokon és a kisebbfajtáju hordók, amelyekben a bécsi
sör érkezik, a behavazott udvar sarkában egymásra borulva szomorkodnak
ifjúságuk fölött. Nagyszerü pinceajtók láthatók mindenfelé, amelyekbe
éppen most száll le fonott üvegeivel Mátyás, a Zöld sipka csaposa. A
pinceajtóból barátságosan integet Szindbádnak, de a jeles férfiu, aki
néhanapján a gitározó zenész miatt hosszan elüldögélt a Sipkában, most
minden csábítás dacára tovább haladt a grádicsokon.
Ha Mátyás a pincéből utánanézett, biztosan láthatta, hogy minden
megindultság nélkül kapaszkodik tova a híres, nevezetes Mária
Terézia-kioszk terraszán, ahol nyaranta a szerelmetes polgárbálokon sok
fiatal hölgy elveszté a szívét, míg télen a lövészek komor és ünnepélyes
tanyája ez, de vasárnaponkint vígan szól benne a polgári zenekar.
Ezután már csak nagyfalvi Kisfalvi Benedek színigazgató háza
következett, aki itt lakott magányosan a hegytetőhöz közel, mint olyan
férfiúhoz illik, aki csupán Shakespearerel szeret társalogni és az
újmódi operettek színlapját mélységes megvetéssel ragasztatja ki a
városban a megfelelő helyekre.
Mintha valamely régi Falstaff-illusztráció nyomán épült volna e ház,
vagy talán azért vette meg annak idején a rajongó direktor, mert kedves
szerzőjének vélt hódolatot bemutatni: a ház régi volt, hegyes tetejü,
magas ablaku és a keskeny gyalogúton (bizonyára) Benedek úr gyakran
látta eljárogatni maga előtt a vindsori víg nőket.
A kapun kopogtató volt és midőn Szindbád kívül jelt adott, az udvarról
egy mélyen zengő női hang hangzott föl.
– Pista, szaladj a kapuhoz.
Egy aranyszőke haju, rövidzekés fiúcska, aki a színházban a
gyermekszerepeket szokta játszani, fölnyitotta a kaput és hamarosan
felelt az idegennek.
– Az apám, a színházigazgató nincs itthon. Az irodájában tessék
fölkeresni.
A nyitott ajtón át azonban észrevette Szindbádot nagyfalvi Kisfalvi
Benedekné, aki a ruhateregetésre ügyelt föl (és benne segédkezett) a
mosónővel és a szolgálóval. Piros pongyolában volt, – egykor tán
Erzsébet köntöse – és kendővel volt lekötve a feje. Az arca piros volt a
hidegtől és a pongyola színétől. Jókedvűen emelte föl a kezét és mindig
megmaradt zengő, drámai mély hangján, rákiáltott a látogatóra:
– Kerüljön beljebb Szindbád úr, már elkészültünk a dolgunkkal.
Szindbádnak ez az eset igen megtetszett, mert idáig mindig úgy ismerte a
színésznőket és más jobb hölgyeket, akik ruhateregetésnél, disznóölésnél
és egyéb háziteendőknél szeretnek elrejtőzködni az idegen előtt. Habár a
direktornéról – egykor Fátyol Márta néven csillag a vidéki drámában és
tragédiában, – mindig igen jó véleménnyel volt, aki soha sem fordult
különösebb érdeklődéssel a katonatisztek, vagy más előkelőségek páholya
felé. Sokáig, házasságuk első éveiben, sokat civakodtak Benedek úrral,
amíg Szindbád (aki véletlenül a városban tartózkodott), a direktor
nevében párbajra hívta Margittait, a társulat akkori hősszerelmesét. A
pisztolyok igen nagyokat dörrentek és Márta ezután a legjobb feleség,
háziasszony lett, a színpadra sem nagyon kivánkozott vissza, mert
hamarosan négy gyermeke született.
Kisfalviné Szindbádot a bolthajtásos folyosóról a házba vezette,
miközben jókedvűen csapkodta meg a férfi hátát.
– Régen nem volt nálunk, uram. A haja azóta megderesedett és az arca
olyan kenetteljes, mint egy papé.
Szindbád csöndesen bólintgatott, mint aki pontosan tudta jó előre ezen
szavak elhangzását.
– Demeter, persze, nincs itthon, mert hisz soha sincs itthon, – mondta
az asszony és egy szobába vezette Szindbádot a régi házban, amely szoba
tetejéig meg volt rakva könyvekkel, képekkel és hervadt koszorúkkal.
Kimustrált színpadi bútorok, mint például vékony szövettel bevont
fapadok és székek, amelyek talán egy királyi tróntermet jelképeztek; a
falak mentén, szoba közepén Julia koporsója, míg a mennyezetről
aranyozott facsillár függött le, benne a félig leégett rózsaszínü
viaszgyertyák.
Szindbád, bár azelőtt is megfordult a háznál, ezt a szobát még nem
látta.
– Magam is tisztelem az ősöket, – mormogta – és szeretem látni, midőn
mások is tisztelik.
– Mi csak azóta tiszteljük, mióta kevesebbet játszunk, – felelt a
színházigazgatóné a trónuson helyetfoglalva. – Ezt a drámai szobát azóta
rendeztem be Kisfalvinak, mióta kedves szerzője, az öreg Shakespeare
végképpen megbukott e városban. Itt szavalhat, tombolhat, dühönghet és
senkit sem zavar a háznál. Kisfalvi már öregedik. És a korral a legjobb
ember is elnehezedik egy kissé.
Szindbád egy százesztendős Shakespearet vett ki a könyvszekrényből.
– Hogyan „nehezedik“ nemes barátom? – kérdezte a sárga lapokat forgatva.
– Tudtommal mindig rajongója volt a szépnek, a művészetnek?
Az asszony kedélyesen vállat vont.
– Hisz ez a mesterségünkhöz tartozik. De azelőttiben mégis csak
elismerte, hogy gyermekeket nemzett, akiknek eltartásáról, jövőjéről
gondoskodni kell, reggel a piacra kell a pénz és, bár nem vagyok önző,
magam is szeretnék már egyszer a városba jutni, amihez egy új fekete
kalapra volna szükségem. Kisfalvi (lehet, hogy ebben igaza van) nem
ismeri el a kalap szükségességét, nem törődik a piaccal sem mindaddig,