Francia kastély: Regény - 1

Total number of words is 3813
Total number of unique words is 1970
31.3 of words are in the 2000 most common words
43.7 of words are in the 5000 most common words
50.2 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.

Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái
Krúdy Gyula Összegyüjtött Munkái
EDDIG MEGJELENT KÖTETEK

1. A VÖRÖS POSTAKOCSI
2. A FRANCIA KASTÉLY
3. SZINDBAD UTAZÁSAI
4. PALOTAI ÁLMOK
5. PUDER
6. ANDRÁSCSIK ÖRÖKÖSE
7. A VÍG EMBER BÚS MESÉI
8. A PODOLINI TAKÁCSNÉ
FRANCIA KASTÉLY
REGÉNY
IRTA
KRÚDY GYULA
BUDAPEST, 1914 SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA
_Minden jogot fenntartunk._


ELSŐ FEJEZET, _amelyben álarcosok táncolnak._
Azon estén álarcos-bál volt a Francia kastélyban.
Szindbád, aki a régi, ábrándos és regényeskedő felvidéki városba gyakran
elutazgatott régi házakhoz, régi barátokhoz és régi órákhoz, az
álarcos-bálon fekete selyem papi öltönyben jelent meg, mert ebben az
öltözetben még jobban tetszelgett magának, mint a középkori
zsoldos-vezér pazar bivalybőreiben. Fehér keztyűt húzott és lángpiros
selyemmel fedte be az arcát, csattos abbé-cipőit már a tánchoz
nyújtogatta, amikor egy szevillai asszony marabú-legyezőjével
megérintette a vállát.
– Szeretnék önnel beszélni, Szindbád.
Szindbád végignézett a szevillai menyecskén. Nem ismerte meg, tehát még
inkább csodálkozott, hogy amaz teljes biztossággal fölismerte. A hang
kellemesen csendült a fekete álarc alól, az áll gömbölyü volt, szép
szavakra és hosszu csókokra való gördülékenység látszott a szájról és a
csipkekendő romantikus hanyagsággal volt a vállakra vetve.
– Mit parancsol? – kérdezte Szindbád az oszlopok mögött. – Miben lehetek
szolgálatára, asszonyom?
A szevillai asszony nemes, kicsi füle mellé nyúlt és meglazította a
selyemálarc egyik oldalát. Az álarcot félrevonta és Szindbádra egy
komoly, harmatos, elszánt arcocska nézett gyermekes bizalmassággal. Az
arcocska olyan üde és kellemetes volt, mint a mult századbeli hercegek
vagy lordok feleségeinek arcképei az aranyozott bőrtokban, amelyet az
urak a szívükre tettek, midőn a császárral vagy ellene hadba mentek. A
régi, arisztokratikus városkában, a divatját mult, ódon hangulatu
álarcos-bálon mást is megigézett volna e kedves arc, nem csupán
Szindbádot, aki fiatalabb éveiben nagyon szerette magát megigéztetni. A
zene nyomban finoman és messziről zengett és tompán hangzott az ablakok
mögött látható folyó jégzajlása. Szindbád közelebb hajolt az asszonyhoz,
mint egy illatos ritka virághoz.
– Rendelkezzen velem, asszonyom, – ismételte és mélyen meghajtotta a
fejét.
– Ön még mindig nem ismer engem, mert hiszen nem ismerhet, – felelt
halkan az asszony és az álarcot visszaigazította arcára. – Én gyakran
láttam önt házunk ablakából, amint ebben a városban barátaival vagy
barátnőivel sétált. A város kicsiny, a korzón nyomban észreveszik az
idegent. Bár mi sehová sem járunk, de mindent tudunk odahaza. Így
például azt is megtudtuk, hogy ön ismét e városkában van, ahol előkelő
és kevésbé előkelő barátaival mulatozni fog a mai álarcos-bálon.
Öltönye…
– Rendben van, asszonyom, ha szabad így neveznem?
– Igen, asszony vagyok, habár férjem elhagyott.
– Azt hiszem a nevét is megmondhatja, hisz holnapra úgy is megtudnám.
– Megmondom. Pálházi Ferencné vagyok. A keresztnevem Georgina.
– A Pálházi nevet ismerem. Előkelő úr, régebben gárdatiszt e névnek
viselője. Hires párbajok és kaszinói mulatságok jutnak eszembe…
– Valóban, a férjem tetőtől-talpig gavallér, ugyanaz, akire ön gondol.
És a mai éjszakán mégis oly merényletre gondol, amelynek
megakadályozásához az ön segítségére van szükségem, Szindbád úr.
– Asszonyom, velem rendelkezhet.
– Nos, uram, arról van szó, hogy férjem, akitől már régebben törvényesen
elváltam, ma éjszaka akarja elrabolni nálam lévő ötesztendős
fiacskánkat. Egy börtönviselt, mindenre elszánt ember, bizonyos Sármai
társaságában itt van az álarcos-bálon. Ha jelentéseink nem csalnak,
Sármai a nagy francia király lovagjának van öltözve, míg Pálházi remekbe
öntött alakját bő bohóc-jelmez födi el. Mi a Francia kastély
szomszédságában lakunk. Az utca, a környék ez éjjelen az álarcos-bál
vigalmától hangzik. Éjfélkor Sármai föllép az erkélyre, az ajtóhoz már
megvan a kulcsa, a hálószobában egyedül alszik a fiacskám, mert én a
bálon vagyok, a német nevelőnő a házmesternél farsangi fánkot eszik…
Szindbád meglepett mozdulatot tett.
– A rendőrségre óhajtja figyelmemet fölhívni? Nem tehetem férjem és
gyermekem neve miatt. Barátaim? Nem igen vannak barátaim, öreg
háziorvosunkon és Klein bácsin, a bérlőmön kivül, nem érintkezem az
emberekkel. Sem én, sem Mariett, férjem első felesége, aki mostanában
szintén velünk lakik anyám házában.
– És pontos értesülései? – kérdé Szindbád. – Például rólam vagy Pálházi
szándékáról?
– Igaz, hogy emberi kéz útján jut hozzám, de azt a kezet nem
használhatom. Mielőtt eltökéltem volna magam arra, hogy Sármait az
erkélyemen lepuffantom, önnel óhajtottam beszélni, akit már régen
ismerek, amint furcsa barátaival a Francia kastélyban iddogál.
Szindbád jó darabig nézett gondolatokba merülve a szevillai asszonyra.
Maga sem tudta, hogy min csodálkozik jobban. Az asszony nyugodt, finom
szépségén, vagy az előadott dolgok rendkívüliségén. Egy regényes helyzet
kellős közepén találta magát, amilyen helyzetek után gyakorta
vágyakozott, amint kényelmes karosszékében szivarját szívta vagy a kora
tavaszi délutánt szemlélte a téliesen elzárt erkély ablakai mögül. A
fantáziabeli vitorlás, amelyen annyi nagy vizet és szép kikötőt
behajózott idáig, mindig csak arra vette útját, amerre Szindbád keze a
kormányrudat fordította. Nőkhöz és férfiakhoz utazott, akiket szeretett;
tájakon szállott végig, ahol a régi fogadók mintha egytől-egyig a
Györgyhöz volnának címezve, mint az angol regényben és a hófödte mezőn
még a nyulak és rókák nyomai is jól ismertek voltak Szindbád úr előtt.
Az ablakok, amelyek alatt elsétálgatott, már régen kinyiltak, midőn
halkan megkopogtatta őket és az öreg szolgálóasszony köténye alá rejtett
lámpással kisérte be ismeretlen udvarokon végig, ismeretlen házba. Így
élt Szindbád regényeiben. És most egyszerre egy kalandos, furcsa helyzet
teremtődött előtte, anélkül, hogy egyetlenegyszer elsétált volna az
ablak alatt…
A szevillai asszony türelmetlen mozdulatot tett.
– Igaz, hogy még messze van éjfél, ám előre akarom elhatározni magam,
nem az utolsó percben.
A zene most élénkebben hangzott és karzatán a karnagy lebegve vezényelte
a lágy mazurt. Az oszlopok között, a homályos nagy csillár antik fénye
alatt az álarcos párok tarka lepkék módjára szökdécseltek. Mint
vadrózsabokor a szélben repkedett halovány ruhája egy rövidszoknyás,
finomlábu nőcskének lakkcsizmájában a gárdista, hajporos parókája alatt
izzadva tartotta magát a tánczene ütemeihez, míg egy fehérruhás,
pirosgombos bohóc nagy rivalgással kergetett végig aranyabroncsot a báli
termen.
Az ablakokra az éjjeli havazás fehér prémje rakódott és nem messzire
innen a folyó, amely most tartja csatáját a régi híd álmos oszlopaival.
– Parancsolja, hogy velem találkozzék Sármai úr az ön hálószobájában? –
kérdezte Szindbád megfontoltan, nyugodtan.
Georgina heves mozdulatot tett.
– Uram, azt kezdem hinni, hogy tévedtem önben!
– Önnek nem kell ott lennie, maradjon a bálban.
– Ez nem lehetséges. Öreg házmesterünkön kívül csupa nők lakjuk anyám
házát. Ön nem léphet be éjszaka abba a házba.
– Ha csak nem az erkély ajtaján át, mint később Sármai, a betörő, –
mondta csendesen Szindbád. – A különbség csak az lenne, hogy kegyed maga
nyitna ajtót, nem kellene álkulcsot használni.
Georgina lehajtotta a fejét és finom, félkeztyűs kezével csipkekendőjét
morzsolta.
– Az nem lehet, hogy önt nálam találja valaki. Férjem megtudná a dolgot
és én nagyon röstelném előtte. Habár bizonyos vagyok, hogy Pálházi nem
merészelne rosszat gondolni.
– Hiszen már régen elváltak egymástól.
– Az mindegy! – felelte határozottan Georgina. – Annyira sohasem
válhatunk el egymástól, hogy éjnek idején más férfiút fogadjak a
lakásomon, mikor őt magát sem fogadom.
Szindbádnak megvillant a szeme.
– Már többször megkisérlette a bejutást önhöz? – kérdezte hirtelen.
Georgina elmélázott.
– Azt hiszem, többször. De mióta Mariett nálunk lakik, azóta jól viseli
magát és többé nem hordja a cigánybandát sem az ablakaim alá. Mariett
sokkal szigorúbb nő, mint én. Neveletlenséget nem tud megbocsátani. Nem
is mertem Mariettnek Pálházi mai tervét elmondani. Gondoltam, csendben
megakadályozom gyermekem elrablását és Mariett soha sem lesz kénytelen
megtudni, hogy mi történt éjszaka a ház másik részében.
Szindbád érdeklődéssel figyelte az asszonyt. Előkelősége, finomsága,
gyermekes naivsága már az első percekben megindította. És a kaland
mindamellett elég veszedelmesnek is látszott, hogy az ember komolyan
meggondolja a dolgot.
– Az idő múlik, – szólt csendesen, gyöngéden Szindbád az asszonyhoz, –
el kell tökélnie, hogyan fogadja a betörőt házában.
– Lelövöm. És ha nem találom?… Vagy ha eltalálom? Botrány, lárma,
rendőrség, ujságírók Pestről és egész nyugodalmas életünknek egyszerre
vége van, – mondta szinte kétségbeesve az asszony.
– Talán figyelmeztetni kellene férjét, hogy terve nincsen már titokban,
tehát magától elállana szándékától?
– Az sem tehető. Pálházinak nem szabad megtudnia azt soha, hogy egy
bizonyos kéz útján nekünk tudomásunk van minden lépéséről.
– Nehéz dolog.
– A gyermek is maholnap felnő, férfias nevelésre leend szüksége; lehet,
hogy igaza van Pálházinak, midőn hatalmába akarja keríteni Gyurkát, –
mormogta töprengve az álarcos asszony. – Talán a gyermek érdekei ellen
vétek, midőn elrablását megakadályozom.
– Merész lépés Pálházitól…
– Nagyon szereti a fiát és félti Mariett gyülöletétől, holott Mariett
valóban szereti a mi gyermekünket.
– Tehát? Az erkélyen várjam talán be Sármait? – kérdezte Szindbád.
– Az sem lehetséges… Hogyan kerülhet ön az én erkélyemre tudtom és
beleegyezésem nélkül. Pálházi joggal lehetne féltékeny és bánkódna
miattam.
– Hisz már régen elváltak!
– Az mindegy, – ismételte erélyesen az asszony. – Mariettől is elvált és
soha sem felejtették el egymást. Mariett büszke arra, hogy az én uram
felesége volt.
Szindbád a kezébe vette az asszony kis kezét, amely olyan gyöngéd és
finom volt, mint a messzi délről vattában megérkezett virág.
– Mindent megteszek önért, asszonyom. Ne féljen, nem fogom
kompromittálni.
A Georgina hangja megremegett a nyájas szavakra.
– Tehát, kérem, én azt gondolnám, hogy ön éjfélkor ott sétálgatna
véletlenül az erkélyem alatt, a folyó mellett. A házunk előtt kert van
és a vasrácsok elég magasak volnának másnak, de nem Sármainak. Kérem
csak véletlenül… Megtalálja a házat?
– Amint én ezt a várost ismerem, a ház, amelyben kegyed lakik,
hármasfödelü, sárga ház, amilyent a mult század elején építettek a
franciák.
– A kapun címer van, három sassal és nyílvesszővel.
– Régi jegenyefák állnak az ablakok előtt.
– És samoá-függönyök az erkélyen. Tehát ott lesz, pontban éjfélkor.
Lehet, hogy látni fog.
Szindbád megcsókolta a drága kezet.
– Kérem. Mindenesetre boldogabb leszek, ha jelt ád, hogy ébren van és
esetleg reám is gondol.
– Én már akkor is gondoltam önre, midőn maga még azt sem tudta, hogy én
a világon vagyok, – felelte csendesen, elkomolyodva a szevillai asszony,
aztán könnyü kendőcskéjét összekapta és kisuhant a báli teremből.
Szindbád a mennyezetre bámult, ahol pufók reneszánsz angyalok
kergetőztek a megbarnult falfestményen.


MÁSODIK FEJEZET, _amelyben egy szán jön._
– Az első igazi kaland, – dünnyögte Szindbád, a csodahajós, amint
éjféltájban elhagyta a Francia kastélyt és farkasbundában az ismeretlen
ház felé ballagott. – Éppen háromszáz esztendeig kellett várnom erre az
órára.
Így dörmögött Szindbád a bundagallér mögött, mert az ismeretlen nő
szépsége, bája, gyöngédsége (amelyet Szindbád már magában
barackvirágszínűnek látott), határozottan fölizgatta. A csodahajós, –
hiszen ismerjük, – végigkalandozott ezeregy éjszakát; utazott aranyozott
gálya bibor vitorlái alatt, de mendegélt gyalog, porosan, esetleg éhesen
az országúton; nőket hódított meg, kik nem akartak meghódolni; a torony
ablakából az alant fekvő polgárházak titkait kémlelte és egy
szoknyafodor után elment a hegyekbe. És bár ennyit tapasztalt, látott
Szindbádunk, a farsangi éjszakán, komoly megilletődéssel szedte hosszú
lábait a Francia kastély környékén, – egyetemi hallgató volt ismét
Oxfordban, a Themzén evezett és egy londoni színésznőbe volt szerelmes,
miss Toterhaybe. És hetenkint Londonba utazott!
A házat csakhamar megtalálta a Francia kastély háta mögött, a folyópart
közelében. Régi urasági ház volt, amelyben bizonyosan volt valahol egy
széles, aranyozott lábu ágy, amelyben a családi hagyományok szerint
egyszer Mária Terézia aludt.
A ház most sötét volt és egyenletes, nyomtalan hóréteg borította a
kertecskét a ház előtt. A három jegenyefa olyan szikáran állott helyén,
mint sovány jezsuita páterek. A gömbölyü erkély samoá-függönyei habosan
borították a jégvirágos ablakot.
Szindbád már jó darab idő óta sétált a ház körül, a merénylőknek nyomuk
sem volt. Ha a folyó nem beszélgetett volna a háta mögött a befödött híd
régen ismert pilléreivel, akkor valóban elunhatta volna Szindbád az
éjszakai sétát. Ám a folyó fáradhatatlanul hozta hátán a jégtáblákat és
olimpusi makacssággal csapkodta a híd lábaihoz.
A Francia kastély báli termének hátulsó ablakai idáig látszottak és néha
elsuhantak a párok az ablakok mögött.
Egy-egy színfolt a jégvirágos üveg mögött, egy cseppnyi rózsaszín egy
női arcról vagy nyakról, egy elsuhanó hajbodor, kipödrött bajusz és egy
szegletes férfifej: ez volt a bál innen az utcáról, amely bál már
hónapokkal előtt izgalomban tartotta Magyarországnak egy jó részét.
A régi vigadóház széles oszlopaival, lapos, messzeálló fedelével (hol a
vásárt tartották esős időben), olyan közömbösen hunyorgatott
kivilágított ablakaival, mint egy vén éjszakázó, aki vacsora után
feketekávéját minden nap táncos helyen fogyasztja el.
Távolabb régi házak, ódon kertek füleltek a folyó hátán történő
eseményekre, egy udvari épületen hangos csendüléssel ütött az óra
tizenkettőt. Szindbádnak olyant dobbant a szíve, mint bármely
regényhősé.
Messziről halk csilingeléssel szán közelgett. Ernyős szán volt, ruganyos
talppal, amilyenen falusi uraságok egymás látogatására szoktak járni,
vagy hetivásárkor a városba, amikor a Francia kastély előtt egész
éjszaka vár a szán és benne búskomor lovak.
A szán hirtelen megállott és az ernyő alól magas, megtermett férfiú
lépett ki. Hosszú bundája alól kinyúlott vékony kardjának vége, valamint
harisnyás lába, csattos félcipője. A fején tollas barett és a kezében
kis táska. A szánból valaki megszólalt, a házra mutatott, amely
csöndesen látszott aludni a samoá-függönyök mögött, holott bizonyára
halálos aggodalom némítja ott a szíveket.
A nagytermetü férfiu ügyet sem vetett Szindbádra, aki pedig a
félhomályból az út közepéig lépett előre. Mintha a világ
legtermészetesebb dolgát cselekedné, átvetette magát a kerítésen,
amelynek hegyein most kis hósüvegek helyettesítették nyári napok
aranyozását. A látogató nemcsak tornászi ügyességét bizonyította be,
hanem csakhamar mint mehanikus is vizsgát tett. A kis táskából
előszedett szerszámokkal úgy kezdett dolgozni az erkélyajtón, amint a
harkály kopog az erdő mélyén. Az erkélyajtó föltárult.
Szindbád akkor háromszor a levegőbe lőtt.
A lövöldözés láthatólag nem tetszett az erkély körül szorgalmaskodó
férfiúnak, mert abbahagyta munkáját, a kerítéshez visszatért. A szánban
a horihorgas lovak nyugtalankodva kapkodták hegyes fejüket és a szánban
ülő férfiú keményen meghúzta a gyeplőt, mialatt halkan egy bizonyos
szentet emlegetett.
– Valami baj van? – kérdezte a kerítés mögüli férfiu a szánkást.
– Úgy látom, valaki megzavarja a dolgot, Benedek. Hagyjuk máskorra. A
szomszédban most világosság támadt, hangokat hallok.
– Kár, mert már a nehezebb részén túl vagyok, furfangos angol lakat volt
az ajtóra erősítve.
– Most már a fogadó felől is jönnek. Jőjjön, Benedek, mert itt hagyom.
Az emígy biztatott férfiu egyetlen ugrással átvetette magát a kerítésen,
majd a szánban termett és a pompás lovak állóhelyükből hosszu ügetésbe
ugrottak. A szán kisérteties gyorsasággal tünt el a folyópart
kanyarulatánál.
Amint a szán elsuhant, a néma és alvó házban is gyönge világosság
támadt. A félig nyitott erkélyajtót egy fehér kéz bezárta csöndesen, a
függöny egy kissé félrehúzódott. Szindbád mozdulatlanul állott a havas
országút közepén.
Aztán csakhamar elaludt a gyönge fény a függönyök mögött. Ismét
csendesség lett.
A folyó konok hűséggel csapkodta a jégfejszékkel a régi híd lábait.
Szindbád egy másodpercig arra gondolt, hogy hivatásának immár rendes
ember módjára eleget tett, akár el is utazhatik a hajnalban átjáró
expresszvonattal a városból, midőn húzni-vonni kezdte valamely benső
érzés a ház felé. Már ölnyi mélységben is feküdt a befagyott folyó
vizében, elsüvöltött füle mellett a pisztolygolyó és két szeme közé,
szinte tudományos biztonsággal furódott egy alkalommal a francia úr
tőre, tehát nem tudta ott hagyni a lakatnélküli erkélyajtót, sem a
kertet, amelynek haván mély nyomait már úgy is ott hagyta imént a derék
Benedek úr. Mert a táj elcsendesedett, a szánkó messze járt és a
világosság is elaludt a finom régi házban.
Ifju korában ügyesen mozgott a kötélhintán a magasban, egy hajporos,
nefelejts-kékszemü lovarművésznő kedvéért félesztendeig utazott együtt a
Variante-cirkusszal. A kerítésen átkelni könnyü föladat volt számára és
ujjnyomásra az erkélyajtó is csendben kitárult. Egy másodperc mulva
délinövényekkel megrakott erkélyen találta magát, azután finom
lakószobákban szokásos könnyü illat lengett arca körül. A kályhából a
hamvadó parázs olyanformán világított, mint egy vadállat szeme.
Midőn a szoba közepére ért volna, mialatt a bútorokat tapogatta,
hirtelen fölgyulladt a mennyezeten egy antik csillár villámos-lámpája. A
megvilágosodott szobában az ajtó mellett Georgina állott, a kezében
lövésre emelt fényes kis pisztoly, a szevillai nő ruhája helyett immár
puha, halavány-rózsaszínü pongyola fedte a közepesnél valamivel kisebb
termetét. A szívalaku arcocska fehéren tündökölt, a harmatos szempár
elszánt komolysággal szegeződött a pisztoly csövével együtt Szindbádra.
– Távozzon!
– Szeretem, Georgina, – felelte egyszerűen Szindbád és nyugodtan a
pisztolycsőbe nézett.
– Ezt máskor is megmondhatta volna, – felelte az asszony. – Valóban nem
tételeztem föl önről ezt az elbizakodottságot. Lármát csapok és
elfogatom önt, mint betörőt.
– Megteheti, – felelt Szindbád igen nyugodtan, mert az asszony hangjában
megcsendült a félelem, a megindultság, finoman, mint régi aranypénzek
hangjában a hamiskás velencei arany pengése. – Látni akartam magát még
ma, a kezét megcsókolni, aztán tovább utazni, hogy többé soha se lásson.
– Ezért tette kockára az életét? – kérdezte kissé megkönnyebbülve a
szorongó asszony és kezében remegni kezdett a pisztoly.
– Mit ér az egész élet, ha egyszerre céltalannak és üresnek kezdjük
látni? – mondá halkan, ábrándosan Szindbád. – Az én életem már
elvégeztetett ma este, midőn magát megláttam, Georgina és hangja
szívemre szállott, mint rózsaszínü felleg. Vonatra ülök, messzire
utazom, de magát többé már úgy sem felejthetem el. Élni fogok talán, de
örökös vágyakozásban, álmodozásban és minden gondolatom ezután csak maga
körül borong, mint a szent dervisé Mekka mecsetje körül. Kegyed
szerelmes, boldog-boldogtalan férfiúvá tett egyszerre, holott azt
hittem, hogy szívem már halott, mint a tél fagyában megdermedt madár az
erdő havában. Szeretem magát, csupán ennyit akartam megmondani. És most
már el is megyek.
Szindbád mélyen meghajolva hátrált.
Midőn az erkélyig ért, fölemelte a tekintetét.
– Haragszik rám?
Az asszony mozdulatlanul, elfehéredve állott helyén.
– Nyújtsa a kezét és mondja, hogy nem haragszik, – szólott esdeklő
hangon Szindbád. – Adjon egy virágot a hajából, egy mosolyt és én
eltünök nyomtalanul, hogy soha többé alkalmatlanságára ne legyek.
Az asszony erre lágy, de vonakodó lépésekkel közeledett. A pisztolyt
leeresztette és balkezét, amelyen a karikagyűrü mellett egy régi,
zöldszínü ékkő ragyogott, csendesen Szindbádnak nyújtotta.
– Nem haragszom, – mondta halkan.
Szindbád megcsókolta a kis kezet, amelynél drágább most nem volt semmi
előtte a földön.
– Isten önnel, Szindbád, – szólott Georgina. – Ha a véletlen is úgy
akarja, akkor még látni fog.
Szindbád szótlanul meghajolt és aztán gyorsan lekúszott az erkélyről.
Később visszanézett az elsötétedett régi urasági házra és feje körül,
mint a zajló Dunán a jégsirályok, úgy röpködtek az ábrándos gondolatok.


HARMADIK FEJEZET, _amelyben a szinészet is fölbukkan._
A Francia kastély piac felőli oldalán volt a színház bejárata. Egy
bőkezü, régen meghalt gróf alapítványából tartották itt a szinészetet,
mert a színház alig jövedelmezett valamit. Magyarországon, a vasúti
fővonalak mentén, az emberek bizonyos távirati stilusban élnek. A
„gyorssal“ estére Pestre vagy Bécsbe „szaladnak“, – a szegény szinészek
még nem tudtak a legújabb darabok felől, midőn azt már csaknem az egész
város megnézte Pesten. A nemes gróf, akinek címere sok mindenfelé volt
látható a Francia-kastélyban, a kettősfarku oroszlán a vörös medvével,
amint kőbevésetten a színház előcsarnokában álldogált, szomorúan
tapasztalhatta, hogy a látogatók száma évről-évre megfogyatkozik. Az
igazgató mélabúsan sétálgatott a hátulsó bejárat körül, ahol a régi
színlapok csaknem falvastagnyira fedték a tölgyfakaput. Narancshéj,
hervadt virág, cifra cukorkás dobozok hevertek itt a földön, a
szinésznők vígan szaladgáltak föl a kopott grádicson öltözőikbe, míg
Rápolti, a színházi szolga sört hordott a folyóparti Vörös békából, ahol
tudvalevőleg többször csapolnak naponkint. Az őszfejü igazgató lelkes
Shakespeare-imádó volt és szerette Hamletet, Leart, Coriolánt, de miután
a drámai előadásokra még a rendes bérlők sem váltották meg jegyeiket,
kénytelen volt elvei és meggyőződése ellenére az operette múzsájának
áldozni. Miközben kedvetlenül fordított hátat a színlapnak, Szirovka, a
karmester, esténkint elfoglalta helyét a zenekarban, amelyet a
katonabanda néhány tagja egészített ki, míg Szentlőrinczi, a drámai hős,
hétszámra nem mozdult ki a Vörös békából. Az igazgató neje, – egykor
hírneves csillag a vidéki drámában, – elhízott és befőttes-üvegeket
kötözgetett, míg Szalánczi kisasszony napról-napra énekelt az
operettekben és némi tiszteletnek örvendett a városban.
Szindbád természetesen jóbarátságban volt a színészekkel, mert mindig
szerette a vidéken csavargó múzsát és Szentlőrinczivel a régi szép
klasszikus darabok fölött együtt búslakodott a Békában, de estére
megjelent Szalánczi kisasszony öltözőjében is, ahol mindig volt egy
bókja, egy szál virágja a kisasszony számára, aki a színpadról
kellemetes jelenség volt. Közelről kissé himlőhelyes volt az arca és
szép szeme körül hajszálait már elhelyezte a hervadás. De finom,
jóízlésü teremtés volt, aki soha sem vattázta túlságosan a trikót, bár
ezt az első sorban ülő látogatók a helybeli szinésznőktől megkövetelték.
Edit, – mert hiszen így hívták, – otthon főzött és az utcákon
alázatosan, fekete kalapkájában csöndesen bólintgatva ismerőseinek,
sietett végig a városon és sohasem hordott föltünőbb ruhát, mint bármely
úriasszony a városban. Barna haja soha sem volt boglyas, de a
nagyszabásu frizurát sem kedvelte. Könnyü kis fátyolt kötött arca elé,
amelyet azonban olyan bájosan helyezett el, hogy a városi nők ezt
mondták: „Edit mégis csak szinésznő!“ Editnek tudniillik sok barátja és
még több barátnője volt a városban, mert hirneve kifogástalan volt. Az
őszfejü direktor azon furcsa, régi-módi emberek közé tartozott, aki
ezredes módjára őrködött tisztjei hírnevére. Adósságot, botrányt és
egyéb könnyelműségeket nem követhettek el nála a tagok. A szinészek az
úri kaszinóba jártak billiárdozni és néha párbajoztak. A nők otthon
ültek vagy látogatóba jártak az úri házakhoz, amelyek egytől-egyig
nyitva voltak számukra.
Egy este azt kérdezte Szindbád az öltözőben Szalánczi kisasszonytól:
– Edit, maga jár biztosan Pálháziékhoz is, abba a folyóparton levő ócska
házba?
– Igen, barátnőim a hölgyek. Néhanapján a hatos számu páholyban szoktak
ülni, de előbb információt kérnek a darabról.
Szindbád nevetett.
– Sajátságos nők, úgy élnek, mint a középkorban, talán még elpirulnak a
kövér Bunkói tréfáin is?
– A mi kómikusunkat nem tartják elsőrangu erőnek. A karzatnak játszik,
mint már többfelé a városban hallottam. Persze, mert csak a karzaton
vannak többnyire emberek.
– Szeretnék egyet-mást hallani a Pálházi hölgyekről, – kérte Szindbád a
szinésznőt.
– Most nem érek rá, mert végig a fölvonáson dolgom van. Ellenben a
másodikban van egy kis időm, hisz tudja, a „Madarász“ megy.
A Postás Milka zöld kalapját már a hajára tűzte és az ügyelő másodszor
nyitotta ki az öltöző ajtaját. Kivülről csengve hangzott a zenekar gyors
játéka, a fölvonás megkezdődött.
A pirossal és arannyal díszített nézőtér alig telt meg, a kedves kis
színház mennyezetén szinte elárvultan henteregtek a festett angyalok és
a súgólyukból erősen hangzott a súgó hangja az üres szálában.
Szindbád önkéntelenül körülnézett a páholysoron, amelyet a város előkelő
hölgyei tartottak megszállva. Idős patricius-asszonyok és itt-ott egy
rendjeles öreg úr ezüstös feje. Egy páholyban három kipirult arcu fiatal
leány, majd egy öreg grófnő, társalkodónéjával, továbbá a térparancsnok
sovány és számos leányaival. A polgármester egy finom fejü öreg uracska,
frakkban és nőies, gyöngyháznyelü látócsövét élénken forgatva
jobbra-balra.
A hatos számu páholyban pedig három hölgy, kissé hátrahúzódva a páholy
függönyei mögé, de Szindbád nyomban megismerte Georginát, bár most
divatos nagy kalap volt rajta, amelyen a hatalmas fehér structoll
hátrahajlott, mintegy havas fényben tündökölve a fekete bársonyon.
Látta-e Georgina Szindbádot, amint helyét a második sorban elfoglalta és
alig észrevehetőleg meghajolt a hatos számu páholy felé? A színházban,
mint mondám, igen kevesen voltak és mindannyian hivatalos, szinte komoly
meggondoltsággal üldögéltek a látogatók, mint olyanok, akik nem
mulatságból vannak itt, hanem mert támogatni kell a szegény szinészeket.
A színpadon Szalánczi kisasszony csaknem elcsúszott, midőn fiatalos
fürgeséggel és pajkos jókedvvel beugrott a kulisszák mögül, az énekes
olyan buzgalommal fujta Ádám dalát, mintha az élete függne a sikertől és
Szirovka, a szőke, hosszuhaju karmester kézzel-lábbal, lebegve,
féloldalra esve, majd hirtelen kiegyenesedve, mint egy kötéltáncos
dolgozott a karmesteri széken, míg a nézőtéren az a régies szabásu
frakkba bújt, kigöndörített pofaszakállu szemüveges úr és valamennyi
társa arra gondolt, hogy mennyi terhet kell elviselni a közpályán
szereplő embereknek! A patricius-dámák szigoru tekintettel mérték végig
Szalánczi kisasszony toalettjét, nem találnak-e benne valami kifogásolni
valót? Nem, nem a ruhácska meglehetősen avult volt és a fűzőscipőnek
elég alacsony a sarka. Csak a szemével ne kacsintgatna annyiszor, vagy
ezt talán a szerep írja elő? Mindenesetre változtatni kell a szerepen,
majd holnap, uzsonnánál megbeszélik ezt a kisasszonnyal. A régi
fölvidéki városka lakosai, akik hetenkint többször is Pestre vagy Bécsbe
„szaladnak a gyorssal“, hogy végig lumpolják az éjszakát, megnézzék a
balettet az operában, a táncosnőkkel poharat koccintsanak az Olympia
földalatti csarnokában és hajnalban káposztalevest egyenek az
artista-korcsmában, amely mulatságokban gyakran maguk a patricius-dámák
is résztvettek, mint nagyanyáink idejében a fürdőhöz való kirándulásban,
a Francia kastélyban szigoru gonddal őrködtek arra, hogy a Szalánczi
kisasszony sohase mutathassa meg harisnyakötőjét, szegény.
A hercegi páholyban is némi mozgalom támadt. Két fehérköpönyeges, merev
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Francia kastély: Regény - 2
  • Parts
  • Francia kastély: Regény - 1
    Total number of words is 3813
    Total number of unique words is 1970
    31.3 of words are in the 2000 most common words
    43.7 of words are in the 5000 most common words
    50.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Francia kastély: Regény - 2
    Total number of words is 3781
    Total number of unique words is 1944
    32.0 of words are in the 2000 most common words
    45.0 of words are in the 5000 most common words
    51.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Francia kastély: Regény - 3
    Total number of words is 3854
    Total number of unique words is 1944
    31.1 of words are in the 2000 most common words
    44.5 of words are in the 5000 most common words
    51.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Francia kastély: Regény - 4
    Total number of words is 3831
    Total number of unique words is 1885
    35.4 of words are in the 2000 most common words
    48.1 of words are in the 5000 most common words
    54.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Francia kastély: Regény - 5
    Total number of words is 3880
    Total number of unique words is 1974
    31.7 of words are in the 2000 most common words
    44.4 of words are in the 5000 most common words
    50.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Francia kastély: Regény - 6
    Total number of words is 3743
    Total number of unique words is 1853
    34.0 of words are in the 2000 most common words
    47.5 of words are in the 5000 most common words
    54.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Francia kastély: Regény - 7
    Total number of words is 3669
    Total number of unique words is 1812
    34.9 of words are in the 2000 most common words
    47.7 of words are in the 5000 most common words
    54.3 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.