Förgeteg János mint közerő és más elbeszélések - 9

Gondolkozik az ember, azután kezdődik az alku. Két árát kéri, fél árát
ígérjük, mint már szokás, végül megegyezünk. Fele árát mindjárt oda is
adjuk, hogy meg ne bánja az alkut.
– De hát… De hát, – szól meglepődve, – még oda sem adtam…
– Majd ideadja. Hiszen magyarok vagyunk, vagy mi?
– Hát hiszen, – vélte csendesen, – hát persze hogy persze.
De a muzsikát nem hagyta ott a korcsmárosnál az ember, amint az alku
szerint ez állt volna. Hanem másnap reggel behozta maga, s ahogy
hangszerét a város utcáin cipelve járt-kelt, megfordultak utána a
jövő-menők: a városi nép legtöbbje manap már hírből sem ismeri ezt a
lantot.
– Hát behoztam magam, – mondja. – Veszekedés volt ott az éjjel, mondom,
még majd összetörik, ha ott hever. Meg apró gyerekei vannak a
csárdásnak, elronthatnák.
Tekintete szeretettel siklott végig a lanton, amelynek fényesre kopott,
barna födelére égetve van: Én, Csendes István készítettem ezt a
muzsikát, Szentes… – az évszámok lekoptak róla.
Hát jól van így is. A még járó pénzt eltette, s az ember, aki tegnap nem
szívesen hallotta a bőgőbe hulló koronák csöngését, most ráadásul némi
útiköltséget kért, mert, – mondta, – hogy behozhassa épségben a
muzsikát, lemaradt a társai kocsijáról s most vasúti jegybe kerül, hogy
hazaérhessen.
Azután leült. A lantot az ölébe vette s hosszu szíjjait átcsatolta a
derekán. A köszörűt megforgatta, a fabillentyűkön még egyszer próbára
végigjártatta a balkezét s még egyszer elzúgta az öreg szerszám:
Szőkét, csinosat,
Barnát, gavallérosat…
Még az ajtóból is visszaszólt:
– Sohase adtam volna el, ha rám volna szabva… Hanem hát nekem nagy,
magas embernek való ez… Majd csinálok másikat, – vígasztalta magát és
csendesen behúzta maga után az ajtót.


Megállás közben
Másfelől jövén s jó hosszu ideig, ahogy a dorozsmai fürdő lombos ákácait
elérjük, a kocsikat visszaküldöm, mert elég lesz nekik innen is
hazaérni. Innen majd kapunk más kocsit a további útra s itt jó is
megpihenni. Érdekes kis hely ez itt. Egy fehérvizű tó, tele sziksóval. A
homokban magasra nyúlik a ritkás erdő. Odább vendéglő, terraszszal, –
szikből, mivel a szik is olyan, mint a suba, mindenről jó. Fürdőnek
véve, a görbe lábat egyenesre hozza s elkergeti a járó-kelő fájdalmakat,
amiknek manapság már oly sok neve van. Továbbá alkalmas országútnak, de
a tanyák udvarán aszfaltul szolgál és a szobák földjének kitapasztásában
is használatos. Ezenfelül seprővel róla szedik a szódát s ugyancsak ő
termi a valódi chamomillát, a széki füvet, amelyből nyolc garasért adnak
egy félkilót teának s minden gyerek rettentően szeret vele élni. No,
neki ilyen hasznai vannak s így van vele ez a fürdő. A vendéglő két
oldalán szobák, jó kis kurtácska szobák, ám azért aki akarja, el bír
bennük férni. Már végig van lakókkal mind, közeli és távolni népekkel,
még Budapestről sem sajnálják az idejövést. De tudok rá esetet, hogy a
Magas-Tátrából jönnek le ide nyaralni. S idestova húsz éve, hogy a
kezemet, amely keresztül lövődött, egy hét alatt helyrehozta.
Vannak olyan helyek a lapos tájakon is. Mint mondatik, volna valamely
Gyopáros nevezetü tó, valahol Békésben, oda aki mankón megy, ott szokta
a mankóját hagyni. Csodálatos, hogy mégis ezideig nem építettek rá
búcsújáró helyet. Úgy volna az szép, ha valami szent szedné el a
mankókat, nem a tó. Legalább pénzt is hajigálnának érte, mert, a szél
hordja el a förtelmes világ baját, a pénz nem túlságos módon kutya.
Jó pár hete Radnán gyüszmékelve, a búcsúsokkal följutottam azon
hegyekre, ahol viaszbábokból való egyszerü adományait az elérhetetlen
magasba áldozat gyanánt nyújtja a nép. Volt ott közönség sok mindenféle
fajta, egész etnográfiai kiállítás. Fekete bihariak, papucsos svábok,
kövér, bácskai bunyevácok, fehér posztóba öltözött bessenyői bolgárok,
akiknek asszonyai máig is a hegyes orru, sárga csizmát viselik, piros
bőrrel fejelve. Nagy tömeg nép, mégis rend mindenütt, a világi
bajlódások itten eltűnnek. Három csendőrfiú, akikre a rend őrizete
bízatott, csöndesen ült egy padon, télen-nyáron egy posztóruhájukon
kívül senki más nem vétett ellenük. A nép húzódott fölfelé, por volt és
énekek sokasága. Zengtek belé az ívek és a lépcsők. S a számtalan sok
ódon lépcsőkön négykézláb, meg térden másztak föl a hit vérezői, mert
véresek valának a térdek és rongygyá szakadoztak az ünneplő
asszonyszoknyák ezen áldozattétel és vezeklés alkalmával.
Lihegve, fejüket lehajtva és tenyerükről könyökükre ereszkedve pihentek
meg olykor a lépcsőkön s pergett róluk a víz, az izzadságos, fülledt
helyen. A bizalomnak s a hitt helyre való fölsóhajtásnak csudálatos képe
ez. És mindenütt egyforma. Láttam a tersatói hegyen hasonlóképp, hogy
dalmát és insuláner asszonyok, akiknek tengerész-uraik a vizeken
kódorogtak, a vízi-edény rendben maradása céljából szintén térden
járultak föl a jó magas hegyre és csúszásaik vérnyomát ott hagyták a
fehér köveken…
… Azt mondja ott a radnai téglaívek alatt magyarázólag egy úrforma
asszonyság, bár kit senki sem kérdett:
– Kérem, már ma egy siketnéma visszanyerte a hangját.
A könyvből való beszéd bántó volt és szomoru volt. A vasaltszoknyás és
pirosképü reklám-ifiasszony bízvást elmaradhatott volna, vásári
szószátyársága nehéz bűnnek tetszett, ott, azok között, akik a földön,
szótalan lihegéssel, négykézláb másztak, s mert egyebet nem adhattak,
szenvedésüket nyújtották a magasság felé. Nincs mit tagadni rajta: a
megilletődés, amelyen egyébként szintén nem volt mit tagadni,
szertefoszlott és eltűnt, s az áldozatul vitt viaszfigurák nem voltak
többé egyebek, csak viaszfigurák, amikből majd viaszgyertyákat öntenek.
Ezeknek kapcsán az eszembe jutott egy régebbi történet akkorról, amidőn
a szemközt való városban, Lippán, katonai sorsban heteken át hevertünk.
Abban az időben útban voltunk Bécs felé, a mert a legrövidebb útat
kerestük, útba ejtettük Lippát is. Nagyon alkalmas oláh
csizmadiamesternél volt szállásom, azóta kerestem már a házat, de csak
az utcáját találtam, a mester eltűnt és elveszett végképp, mert elvégre,
– utóvégre nemcsak a csizma pusztul, hanem a mester is. (Tökéletesen jó
bőr nincsen a világon.) De mindegy, akkor megvolt a mester háza s a
szomszédos házakban laktak a katonák, az udvaron és a szalmán. Délelőtt
volt a bódorgás, a puskákat meg kellett hordani eme jó bortermő hegyeken
is, tehát meghordták. Széjjelmentek. De volt eset rá, hogy kellett volna
ember munkaerőnek, tíz-tizenkettő. Kiáltok a napos káplárnak, hogy
adjon. A káplár végigjárja a házakat, azután jelenti, hogy nincsen. Hej,
mondom, de kell! De megint mondja, hogy nincsen. Hogy hol a pokol
egyházában vannak? Jelenti a napos, hogy a becses társaság, mihelyst a
délelőtti járás-kelés után kipihente és rendbeszedte magát, azonnal
haladt át a marosi hídon Radnára.
No, ez furcsa. Már ez katonában igen csak rendes publikum. Ilyen
nézetben voltam azután róluk egy ideig, mígnem egyszer a lakóhelyeiken,
az udvarokban félig elkoptatott szent viaszfigurákat találok. Akkor
derül ki, hogy az istentelen nép ezeket a viaszalakokat „fogdosni“ járt
át, mivelhogy akkoron még viaszkolni kellett a fölszerelés szíjjazatát…
Ez azonban mind csak ide s tova való beszéd. A fődolog, hogy ülök a
szikterraszon, nagy csendességben, mivelhogy mindenki belebújt a tóba.
Odább menni bajos, mivelhogy kocsi nincsen. Ládáim, bogarászó holmik,
szerteszét hevernek. Persze, nyomtatás ideje van éppen, nem bolond
senki, hogy országúton járassa a lovát, amikor búzán is járhat. Közben a
tóból kijön a közönség s ebédbe kezd, ez nem rossz foglalkozás, érdemes
a követésre. Azután zörög egy kocsi, megáll, s kisvártatva fölhalad egy
magos, ősz tanyai ember.
Az asztalhoz ül és kezel:
– Az Isten éltesse az urat.
– Isten éltesse, Hódi bácsi.
– Hát a nevemet is tudja?
– Hát.
– Hát akkor én majd kérök egy pohár bort a vendéglőstül.
– Hát az csakugyan jó lesz, Hódi bácsi, mert még innen messze van
Zákányig.
– Hát azt is tudja, hogy odavaló vagyok?
– Hát.
Hódi bácsi hallgat egy darabig, azután azt mondja:
– Maga tán orvos vagy mérnök?
– Nem én.
– Nono, – mondja ismét Hódi bácsi, kissé mentegetőzve, – ültem én egy
asztalnál a polgármester úrral meg tanácsnokkal is. Tudja maga, ki
vagyok én. Az öreg Hódi.
– Nono.
Hódi bácsi azon veszi észre magát, hogy asszonyok is jönnek az asztalhoz
s az most már szerfölött kellemetlen volna, ha nem hallaná mindenfelől:
nini, a Hódi bácsi, – jó napot, Hódi bácsi, – hát hogy van, Hódi bácsi?
Meglepődve nézett hol erre, hol arra, azután éles, szőke szemei
megcsillantak, mondván:
– Nini, hát maguk csakugyan maguk?… Az Úristen ő szent felsége éltesse
mindnyájukat… Hanem most már, nézzék csak, én is csak öszök valamit.
Ebbe a pohár borba is vizet kérhettem volna.
– Majd öntünk.
– Az bizony jó lössz, – hagyta rá, – úgy tovább tart. Tudja, ez már a
harmadik pohár bor máma. Mert odabent jártam a városban, barackot
vittem, negyven krajcárért kelt garabolya. Hát tudja, éjfélkor indultam,
mert nem ér az az embör sömmit, aki későn ér a piacra. A maguké is úgy
kelt. Hát tudják, odabent is ittam egy pohár bort, aztán Dorozsmán is,
meg most itt. Az asszony ugyan mondja, mért állok meg annyi helyen, de
hát, mondom, más mulatságom úgy sincsen. Ha most haza érök, nem fekszök
ám le, mögyök a fiakhoz, nézöm, mit munkálnak. Ha jól van, azt mondom:
jól van, édös cselédöm, ha nem jól van, azt mondom: édös fiam, nem így,
de amúgy. Mert tudják, ez a testvérisülés. Tanulni köll. Neköm nem köll
se pör, se politika. Hanem a testvéri viszonyban köll virágozni. – De, –
s fölemelte a karját az öreg ember, – csak lassan, lassan. Mindig csak
lassan. Csak lassan.
Elhallgatott. Szétnézett az ereszetek alatt, ahol mindenütt ebédeltek.
– Milyen sok úri nép, – szólott azután. – Talán engöm zokon is vösznek,
hogy ilyen kopottan, porosan…
– Dehogy, Hódi bácsi. Letelt a ruha ideje. A munka az első! Rangban az
van legelül.
Az ősz, agg ember bólintgatott:
– A munka, – szólott elgondolkozva, – a munka… fogatlan koromtól
fogatlan koromig az egész élet: munka. Ez a cél. Ez a testvérisülés.
Tenyerébe támasztotta a fejét s úgy folytatta:
– A cél a munka. Nincs más cél. Jegyözzék mög maguknak, hogy nincs más
cél. Öreg embör mondja. Én maguktól tanulhatok, tudom; de maguk is
tanulhatnak éntülem. Ez a testvérisülés. Hanem, – s komolyan integetett,
– csak lassan, lassan. Csak lassan, lassan…
Elkezelt s fölült a kocsira az alcserényre. Jó két sárga patkolatlan
lovával a tanyák világának vidáman nekiindult. Még a kocsiból
visszaszólt:
– Tisztölöm az egész közönségöt…


Vélemények

I.
Pár kocsival ünnepnap reggelén megyünk a tanyákra. Otthon, azaz, hogy
odakint már várnak, ebéd tekintetében, ennélfogva semmi baj sincsen. De
éppen ezért némi kódorgások történnek, az első kocsin a kocsis mellett
ülő férfiu parancsszavai nyomán, mert hogy nézzünk be imitt-amott az
utunkba eső tanyák udvarára is. Mert olyan emberek is voltak a kocsikon,
akik sohasem voltak ezen a tájon. Benszülött pestiek, akik még erre nem
jártak s akik bizonyára nem is ismerhették a tanyavilág sajátos életét:
ennélfogva az első kocsin a kocsis mellett ülő férfiu nézete szerint a
szemléltető oktatás terére kell lépnünk. No jó, forduljunk be tehát ama
tanyába, ott a szélmalom mellett. Az országútról letérve, nem hosszu
dülőút vezet odáig, de nem is dülőút, hanem csak olyan vágás a földben,
amelyen csak egy kocsi fér el egyszerre.
Ez ugyan nem baj, mert nem jön szemközt senki. Csak az a baj, hogy egy
nagy fekete ló keresztben áll az úton. Kantár a fején, nyereg a hátán; a
kantárszár a fűbe húzódik, a ló egy helyben áll: erről alighanem vagy
leesett a gazdája, vagy leütötték a lóról.
No, inkább az előbbi. Valami szombat esti mulatságról haladhatott haza a
gazdája hajnal felé, a ló hátán elaludt s itt a csöndes nyári mezőkre a
nyeregből szeliden kifordult. A francia grófról mondatik, hogy leveti a
ló, a gróf repül, de a monokli a szemében marad, – sőt a gróf estében
kitöri a nyakát, de a monokli akkor is a szemében marad: így hozza ezt
magával a világi előkelőség. Hát emez meg itt az úton bukott le a lóról,
de a kantárszárat nem eresztette ki a kezéből, azzal együtt szállt le a
harmatos fűbe s menten elaludván, a ló mellette megállt.
A lovat tehát, mert az úton keresztben állt, kissé szóval hajkurászni
kellett. Csak szeliden, hogy egy kicsit oldalt álljon ugyan a kocsi
elől, de azért a gazdájára ne taposson. Mindez így annak rendje és módja
szerint történék. A kocsi mehet, mert a ló, megértvén a helyzetet,
félreállt.
De aki az első kocsin ül a kocsis mellett, a pesti vendégek előtt a
tekintélyt mutatni óhajtja és rákiált a fűben alvóra erősen:
– Hé! Hé! Kinek a lova ez, hé?
Az alvó, ahogy a két karjára fekve aludt, a második hé!-re fölérzett és
a kérdést már tisztán hallotta. Ennélfogva fölemelte a fejét és kurtán
mondta:
– A gazdájáé, hé!
Azután megint letette a fejét a két karjára és pihent tovább. Az ördög
törődik ilyenkor az ilyen gyüszmékelő urakkal, ha akár hat kocsival
lennének is…

II.
Különös kis tábori helyőrségünkben odalent Novibazárban, lehettünk annak
idején olyan négyszázhúsz lélek-formán. Az idegen helyet tekintve: nem
nagy társaság, de azért ez is különböző osztályokra tagozódott.
Legtöbben voltunk persze gyalogosok, mivelhogy az írás szerint úgy is
mink voltunk a hadsereg eleje. Azután volt egy kadétalja vártüzér, mint
külön osztály, talán nyolc ember az egész. Azután voltak számvevő
hivatalnokok. Azután volt két dragonyos katona, akik a tábori
csendőrséget képviselték. Azután volt egy postaőrmester, aki egymaga
külön osztályt képezett. Meg ismét volt egy pékőrmester, akinek az
osztálya egyetlen legényből állott, annak parancsolt életre-halálra. Ez
utóbbi urat úgy hívták, hogy harmadosztályu élelmezési segéd, s
rendkivüli igyekezetet fejtett ki abban, hogy lehetőleg
harmadosztályulag élelmezzen. Egyébként tekintettel arra, hogy mégis
csak az élelmezés az első, igen fontoskodva viselkedtek mindketten,
különösen az öreg strázsamester, aki még a legelső csapatokkal jött le,
ennélfogva a tiszthelyettesi és az őrmesteri fizetést is egyaránt húzta:
a vén zsoldos boldog volt tehát és előkelő. Ha jött bort kóstolni, azaz,
hogy inspiciálni a jólelkü öreg generális a szomszéd faluból, akkor
mindenek fölálltak rendben és új ruhában a tábor udvarán és kijött
írásban, hogy die Fahne ist zu hissen. Hát hiszen jól van, a Fahneról
mindenki tudja, hogy a Regimenz Fáni, az az ezredzászló, amely különféle
okok alapján a magyar ezredeknél ily szívreható módon tisztelődik s ily
példátlan lelkesedés veszi körül. Hanem hát, hogy mi az a „hissen?“
Inkább katonák voltunk, mint német nyelvészek, így nem is tudtuk, de
azért a parancs nyomán, ha már a Fániról volt szó, fölvonult az
árbócokra a lobogó és lobogott ott, mint szokta, fekete-sárgán. Török
katona és magyar katona egymás szemébe nevetett, persze csak a szemével,
mivelhogy a hapták hapták. És akkor ünnepi inspiciumra kivonult az
élemedett pékőrmester a maga pék-katonájával és fölálltak ketten egymás
háta mögé külön osztályba. És jött azután a tiszteletreméltó ősz bácsi,
a generális úr, hogy majd mindeneket inspiciál, s a pékőrmester stentori
hangon vezénylé:
– Osztály, jobbra nézz!
Amire a harmadosztályu élelmezési segéd a fejét mereven, hogy úgy
mondjam, jól kisütött tartásban vetette a generális úr felé. A tábornok
elhaladt előttük, tisztelgett: vannak pillanatok, amidőn a komolyságot
meg kell tartani.
Voltak azonban más foglalkozásu népek is abban a kicsiny táborban.
Ilyképp a szanitészek, tán három, vagy négy, egy ezredorvos vezérlete
alatt, köznyelven dögészeknek neveztettek, de káplárjuk, mint jó
borbély, halott csak imitt-amott akadván, az eleveneket borotválta és
okarinán furulyázott.
És voltak azonfölül a gálánt katonasághoz tartozó szerzetek közül is ott
némely népek. Persze csak a csekélyebb mértékben vettek, akik ama
szekerészettel és mulizással voltak elfoglalva, amely szekerészet csak
arra mehet, amerre kocsiút van s amely mulizó arra is mehet, amerre
kocsiút nincsen.
Ugyanis a lentvaló népek sok évezredet átéltek anélkül, hogy országútról
fogalmuk lett volna. Ahol a rómaiak annak idején csináltak utat, hát azt
használták, ahol meg nem volt, mentek a hegyen át, úgy ahogy bírtak:
tamu góre, tamu dóle – vagy fölfelé, vagy lefelé, miután egyenesen menni
úgysem lehet ott semmiképpen sem.
Ezért kelle tehát a vitéz lovasságból oly társaság is, amely kocsin ül
és kocsiúton tud csak járni, de egyben olyan is, aki olyan helyen is tud
járni, ahol nincsen kocsiút. Az efajta katona félig-meddig lovas ugyan,
de maga gyalog jár s kantárszáron vezeti az állatját, amelynek háta meg
van rakva teherrel.
Nem igen ló, hanem inkább muli szokott lenni ez az állat: jobbfajta
öszvér, amely hihetetlen terheket elbír, ha vasnyereg van a hátán; a
vasnyereg arról jó, hogy a teher alatt a bordái össze ne roppanjanak.
No, egyszóval négyszázhuszunkban sokféle fajtáju népség foglaltatott.
Nem említve a levélhordási osztályt, amelyet egy karddal ellátott
gyalogos töltött be és a vizityukokat, akik a Lim vizén csajkáztak
volna, ha a víz sebjétől tudtak volna; maga az őrnagy urunk is kétféle
hivatalt viselt, mert amíg egyrészt a katonai dolgokban parancsnok volt,
másrészt a civilis ügyekben konzul. És hát így némely fehérnépek is
fönhatósága alá tartozandók voltak. Négyszázhúsz katona után mindig
vetődik le egy-két afféle hazájavesztett fehérnép, akit már mindenünnen
kitoloncoltak, – ha e fehérnépek módfölött berugtak és igen szidták a
császárt, akkor a konzul becsukatta őket, más hely nem lévén, a
katonabörtönbe. No jó.
Mint látható, mindenfélével el voltunk látva, csak éppen a
haditengerészet és a hegyi tüzérség képviselete hiányzott. Ámbár a
tengerészetet a vizityukok képviselték, akik nagybátran csak kötélre
kötött csónakkal mertek a vad vizekre ereszkedni. De nem volt hegyi
tüzérségünk, ami mély gyászszal töltötte be a lelkeket; e lelkek előírás
szerint voltak nyírva és borotválva. Volt ugyan fönt a hegy tetején a
sáncban néhány vártüzér, de mit értek azok, amikor az volt a nézet
felőlük, hogy nemsokára honvédek lesznek. Ez a nézet még abból az időből
való, amidőn a honvédek piros nadrágot hordtak és paradicsomos üvegnek
neveztettek. Ez időben minden generálist és minden vártüzért leendő
honvédnek tekintett a baka, mondván: – Már kezd pirosodni a nadrágja.
Mire tökéletössen bepirosodik, honvéd lössz. – A tüzéreknél nem vált be
a jóslat, öreg generálisoknál inkább, bakanyelven szólva: inkádabb.
Mindez a beszéd azonban egy árva garasárát sem ér, mert azért csak nem
voltak hegyi tüzéreink. Ezen búslakodott még a hegyi pékütegosztály is:
köznyelven így tiszteltük a harmadosztályu élelmezési segéd urat.
Annál nagyobb volt ennélfogva az öröm, amidőn híre jött, hogy, habár
csak egy napra ugyan, de egy egész őrnagyalja hegyi tüzér érkezik a
faluba. Társaságunk szeretettel várta ezt a katonaságot, amelynél nem a
tüzér van lovasitva, hanem az ágyu. A tüzér gyalog jár, a muli viszi az
ágyút és szalad vele hol ide, hol oda: ahová mondják. Délután értek
hozzánk, másnap reggel mentek vissza Plevljére. Illendő volt jelen lenni
távozásuk alkalmával is. Lengyel volt valamennyi. Ahogy a
gyülekezőhelyen kora reggel összeálltak, a Lim párás ködébe kezdtek
belehangzani a szokásos katonai kiabálások. E gyalogosított lovasságnál
a vezényszó a formát illetőleg majdnem ugyanaz, mint a puskával lőni
tudó csapatoknál, ahogy már az szokás volt: Antreten, Rechts richt euch,
Auf zwei Schritte rückwärts marsch, Rechts um, Links um, meg mi egyéb.
A ház ablakából mindezt tünődve nézi és hallgatja Kutásó János fiatal
katona, innét az alsótanyáról. Azután, amikor a csattogó vezényszavakat
elunta, felkönyökléséből megbotránkozva fordul be a szoba felé:
– Nézze mán, káplár úr, hát még ezöknek az ebatta pojákoknak is magyarul
komandéroznak…


Viszik a pénzt kifelé
Miután Jánosék sok ideig hordogatták befelé a pénzt, most kezdik kifelé
hordogatni. Az év folyamán sokat behordanak ruha, kalap, suba árában,
továbbá porcióban ama kis adókönyvecskére, amely olyan nagy, mint egy
ujság. Mindenféle vonalak vannak benne, azokba mindenféle számokat írnak
az adótiszt urak és az mind fizetéssel jár, bár néha alig is lehet
tudni, hogy honnan vegye elő a rávaló pénzt az ember. Mindegy,
valahonnan elő kell annak kerülni. Azután csak így hordódik befelé a
pénz az asszonyok, leányok ruhájára, valamint ha új ekét kell venni. De
még ha kis gyerek születik odakint, azt is megérzi a város, mert akkor
is pénzt hoznak be Jánosék, ha egyebekre nem is, legalább gyerekkocsira.
Most ennek a divatja járja odakint. Azelőtt falusi mestertől vettek
ringatós bölcsőt, az ácsszekercével bánni tudó gazda meg némely helyen
otthon maga is megkészitette. Ez idő szerint pedig a négy vaskerekü,
vastengelyes, fonottkasos, sátoros gyerekkocsit keresik. Bár nem
újkorában veszik, hanem a _szögénypiacon_, amely név alatt a zsibárusok
társasága értendő. Ott mindig van ilyen kocsi, amit úri családok adnak
el s aszerint, amint a bele való gyerek, vagy kihalt, vagy kiöregedett
belőle, újabbak, vagy használtabbak a kocsik. De hiszen jó odakintre a
legócskább is.
Szóval, így jönnek be mindenfélére a pénzek a városba a kintvalóktól.
Egyre jönnek s már igazán nem volna odakint egy krajcár sem, ha megint
az emberek a városból a pénzt nem hordanák vissza. A pénz olyan
járó-kelő jószág, bemegy pántlikáért, ruháért a városba, tyúkért,
libáért, buzáért, bürgéért meg ismét kihalad. De kifelé haladása mégis
leginkább ilyenkor van neki, aratás után. Ilyenkor mégis jobban hordják
a buzát, meg egyéb magot, mint máskor. Mert Jánosék nem hogy a még lábán
eladott vetés üzletét ismernék, de még az a szokásuk sincs meg, hogy
aratás után azonnal eladják mind a termést. Ennek részben az igen nagy
távolságok az okai, de másrészt az úgy is szokás, hogy akkor hoznak a
városba egy-egy kocsival, amikor már jól bejött a pénz a tanyából s
vinni kellene kifelé.
A kocsit ilyenkor előkászolítják. A tengelyeket jól megkenik,
nemkülönben a kerekek agyát. Egy kis kenőcs megy a rúd fordítójára is,
hogy könnyebben csúszszon. Akkor a kamrában zsákba öntik a buzát, jó sok
zsákba, mert akármilyen vékonynak látszik is a pusztai kocsi, sok terhet
elbír. Ez a dorozsmai bognárok és kovácsok tudományának köszönhető, mert
ezen a téren azokat tartják a legokosabbnak, minek megfelelőleg van is a
faluban negyvenkét kovácsmühely. A zsákok a kocsira kerülnek. Azután a
tarisznya, széna a lovaknak, az ülés pedig subából készül, mert nincsen
jobb jószág a világon, mint a suba. A kocsi ezután megindul, lassan
döcögve a homokos úton. Az indulás ideje a hely távolságától függ, meg
attól is, hogy milyen karban van az út. Ha Jánosék itt laknak valahol a
Domaszéken, akkor elég hajnali három órakor indulni, amíg a zákonyi úgy
éjféltájon indul. Ha Csorvára való János, akkor úgy tizenegy óra tájban
is megindulhat, míg ha az átokházi pusztaszéleken gazdálkodik János,
akkor már előtte való nap este, vacsora után megindulhat, hogy kora
reggel a buzapiacra érjen. Lassu, halk s csöndes utak ezek. János pipál
a zsákok tetején, a lovak egyenletes buzgalommal haladnak, mert nagyon
szeretek hűs éjjeleken járni a lovak, mivel:
– Nem bánti őket a légy, – mondja János, aki ez oknál fogva igen
kényelmes most, miután nem kell az ostor végével a lovak hátáról a
csípős bögölylegyeket piszkálni.
Amire megvirrad, így beérnek a buzapiacra. A tér, ahol a buzát árulják,
István első szent királyunkról neveztetik, bár ezenfölül aztán nincs is
rajta emlegetni való semmi. Már van ott sok kocsi, akik közelebb laknak,
hamarabb érnek. Ha nincs is ott a gazdájuk, meg lehet ismerni, hogy
melyik melyik. Ez a vastagkerekü a nagy lovakkal, az rác kocsi. Ez a
hosszu, ez sváb kocsi. Ezek a Tisza másik oldaláról jönnek. János beáll
a sorba s leveti a lovak istrángját. Két zsákot a kocsisaroglyához tesz
le és kinyitja, hogy azokból vidáman mosolyog elő a buza. S jönni
kezdenek azonnal ama férfiak, akik „cendzál“-nak neveztetnek s
elhaladván János zsákjai mellett, óvatos tekintetet vetnek a buzára. A
buza szép, de nem szólnak semmit. János sem szól semmit, ellenben inkább
a felhőket vizsgálja.
– Apám, – mondja a gyerek a kocsiról, – micsoda kémény az, amelyik ott
füstöl?
– Az a gőzfürdő.
– Aztán abban a gőz fürdik?
– Az, – kénytelen János ráhagyni, mert az igazat megvallva, nem egészen
ismerős e dologgal.
– Aztán mér füstöl? – faggatja tovább.
– Mer kémény, – felel János. – Azér van a kémény, hogy füstöljön.
– Azér…? – kérdezi az apró kis magyar és elgondolkozva néz végig e
furcsa tájékon, ahol se mező, se liba, se fa, se semmi. Kis szemei,
amelyek már megszokták, hogy a föld pereméig ellássanak, az álmatlan éj
után idegenül pislognak az egymásra rakott nagy téglahalmok között.
Ismeretlen világ ez nagyon s nem jó benne lenni. Bóbiskolva hajtja le a
fejét s a zsákok tetején boldogan elalszik. Ahogy elaludt, apró lelke
alighanem mindjárt hazaszaladt innen a jegenyenyárfák alá, mert csettint
a nyelvével, ami azt jelenti, hogy álmában eszik. Friss túróval kinálja
bizonyosan az anyja.
János is megéhezik, bár ő nem álmában, hanem valóságosan. Tarisznyázni
kezd. Szalonnát vesz elő s az alkalmat fölhasználván, hozzá egy
pékgyerektől zsömlyét vásárol. E tökéletes úri mód mellett van, amikor
jönnek cendzálok s nézni kezdik a buzát, eregetvén egyik kezükből a
másikba.
– Köll nyóc negyven?
– Nem köll, int a szalonnavágó bicskával János.
– Hát nyóc negyvenöt?
– Nem. Nyóc kilencven az ára.
A vásárlók tovább mennek, János nem bánja s az elaludt gyerekre egy
otthonszövött pokrócot terít. Azután becsattantja a bicskát, a tarisznya
szíját a csatba fűzi s az unalom elűzése szempontjából a dohányzacskóhoz
folyamodik.
– Nyóc ötven, János gazda? Más sem kap többet ilyen buzáért, – kerülgeti
egy cendzál.
– Nagyon bolond kend, ha azt hiszi, – gondolja János, de nem szól
semmit, csak int a fejével. (El löhet mönni…)
Az idő azután elérkezett arra, hogy János odaszóljon a legközelebbi
szomszédhoz:
– Kend milyen árban tartja?
– Nyolc hetvenötre, felebarátom, – feleli az ember, aki a
„felebarátom“-nál fogva nazarénus.
– Tiszta a buza?
– Tiszta, egészen tiszta.
Ha a dolog így áll, a nyolc kilencvenről le kell menni. János le is
megy. Megint jön egy ügynök, akinek most már a kérdésére így felel:
– Nyóc nyócvan.
– Nagyon meg van kend bukva, – mondja az ügynök és tovább halad.
János ezt sem bánja, mert elég idő van még délig s engedni még akkor is
ráér. Közben jön Czicza Miska, akire a városi gyerekek siccet szoktak
kiabálni s ezért szerfölött haragszik, bár egyébként csak koldus. Ez a
piac a területe, itt nem bántják a gyerekek, mert jó hosszu nyélen
szokott lenni a tanyaiak ostorszíjja. Két tarisznyája is van Czicza
Miskának, csak olyan zsákvászonból valók, keresztbe vetve a vállán.
Azokkal ér János elé, énekelve a könyörgést: Hajtsd meg keménységünket,
Hevitsd hidegségünket, Térítsd a tévedteket… János két kézzel nyúl a
zsákba s abból egy összemarok buzát kivéve, Czicza Miska tarisznyájába
önti.
– Adjon Isten ezör ennyit, – mondja Czicza Miska, de János rámordul:
– Ne parancsolgassék kend Néki; ád az úgy is, ha akar.
Az idén adott, nem lehet tagadni. Jót is, eleget is, sőt szépet is. Mert
úgy kell venni a dolgot, hogy nem mindig szép az, mivelhogy az a buza,
ami az eleje a többinek, amit tiszamenti buzának neveznek, voltaképpen
nem a Tisza mentén terem, hanem Békésben a tótok között, ami nem helyes
dolog, miután a tótot ősi juss alapján a zabbal való foglalkozás illetné
meg… Jön egy úr János felé, valami nagyobbfajta kereskedő, vagy malmos
lehet, mert két-három cendzál csak úgy messziről halad utána. Ránéz a
zsákra s önkénytelen mondja:
– Ejnye, de szép buza. Milyen tiszta!
– Nagyon sokat fürdött növendék korában, – mondja János, példázván ezzel
a szerfölött való tavaszi esőket.
– Maga termelte? – kérdezi az úr.