Förgeteg János mint közerő és más elbeszélések - 8

Total number of words is 4342
Total number of unique words is 1964
30.9 of words are in the 2000 most common words
44.4 of words are in the 5000 most common words
50.6 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
Röttenetössen mulatságos, ha érközése van az embörnek hozzá, hogy
olvasson benne.
Az ujjaival böködve az asztalt, magyarázólag teszi hozzá, hamiskásan
hunyorítva a szemével:
– Én ugyan nem hiszöm el, ami hogy bele van írva, de az eszit csudálom
annak, aki csinálta… mert ész köll ehhön is…
A könyvkötő az egyszerü szavakra mosolyogni kezd. Halbőr fölhasználja a
könyvkötői lélek e derűs pillanatát s gyorsan nyújtja át most már neki a
könyvet.
– No, mit kér érte? Mondja.
A fejét kissé féloldalra hajtja, balkezét a csípőjére teszi s némi
izgatottsággal, hol az egyik, hol a másik lábára helyezve át testi
súlyát, várja a választ.
Egy ideig tart a műértő becsülgetés.
– Nagyon rongyos.
– Rongyos? – tör ki Halbőr. – Az a jó könyv, amelyik rongyos. Mit akar
az úr?
– Jó, jó. De több a dolog vele.
Miután Halbőr Förgeteg ezen szavakból a kötés árának fenyegető
emelkedését érzi ki, el akarja ütni egy kis tréfával a dolgot.
– Hát ez már az úr dolga. Minek lett kompaktor, ha sokalja a dolgát, –
feleli vidáman.
A könyvkötő átadja a könyvet Förgetegnek.
– Negyven krajcáron alul nem lehet megcsinálni, – mondja.
Halbőr lehajtja a fejét, a szemeit tágra nyitja s úgy tekint a mesterre.
– Mit? – kérdezi bárgyún.
– Mit? – s föltámad a sok haszontalan szóbeszéd miatt a kompaktorban is
a méreg. – Hát ezt a könyvet.
– Hát mög van már az a könyv csinálva. Nem köll ezt már csinálni.
Az iparos azonban úgy gondolkozik, hogy elég időt vesztegetett már így
is a tanyai emberrel. Nem is felel, csak a dolga után néz s apró
darabokat kezd hasogatni egy nagy papiroslemezből. Halbőr nézi egy
darabig hmgetve, hogy talán majd csak szól valamit. De hát nem szól. Hát
nem szól már. Halbőr oldalt fordul és hangosan mondja:
– Gyere no, suba.
A középre áll vele, ahol nagyobb a térség, s nagyot lendítve rajta, a
nyakába keríti. Mialatt illegeti s a vállaival rázogatja bele magát,
folytonosan a könyvkötőre sandít. A könyvet bedugja a kabátba és lassu
léptekkel elmegy egészen az ajtóig. Ráteszi a kilincsre a kezét s a
fejét hátrafelé fordítva, nyikorgatja, hogy mégis csak visszahívják
talán tán. De nem hívják.
Most aztán elhagyja a türelme egészen. Mérges, nagy léptekkel megy
vissza, kicsapja a pulpitusra a könyvet és fölcsattanó hangon kezd
veszekedni:
– Hát azt hiszi az úr, hogy én bolond vagyok? Mi?
– Nem hiszem én, – mondja a békülékeny mester.
Annál jobban pöröl Förgeteg:
– De pedig nagyon azt hiszi az úr. Minek néz éngöm az úr? Nem azért
gyüttem én ide, hogy le nézzön engöm. Van énneköm annyi, mint az úrnak.
Hun a _keszám_, hagy csapom ki azt a rongyos négyhatost…
Förgeteg rettenetes huzakodások között szedi elő a keszát. A könyvet
lerakja az asztalra, a négy ezüst pénzt meg a kezében csörgetve, elkezdi
az alku komolyabbik felét:
– Osztán mijen _rámába_ köti?…
– Vörösbe.
Halbőr gyanakodva néz rá. Nagyon olcsó lehet az a vörös ráma, hogy ilyen
nagyhirtelen rámondta a kompaktor.
– Vörösbe? Miért vörösbe?
– Hát kékbe.
– Kékbe… – ismétli tünődve Halbőr.
– Jó lönne a kék szín?
– Az már a maga dolga. Olyanba kötöm, amilyenbe akarja. Ha jobb szereti,
lehet feketébe is.
– Hogyne! – kiáltja Halbőr tiltakozva. – Nem vagyok én kántor.
– Hát ha ezt nem akarja, akkor jobb lesz kékbe kötni. Szép szín az.
Halbőr reáhagyja, hogy jó lesz. Szép az. Az égnek is olyan színe van, a
kékítőnek is. Hát az éppen jó lesz. A másik héten majd be is jön érte.
Akkorra készen legyen aztán. A könyvkötő biztatja, hogy készen lesz
bizonyosan. Halbőr ezen örülni látszik. Kezel a mesterrel vidáman, s
ahogy leteszi a pénzt, jó egészséget kíván s féloldalt férkőzve ki a
boltból, ahogy jött, úgy elmegy.
Az utcán aztán megindul nagy sebesen, mert már sok időt vesztett. De
alig tesz egypár lépést, megáll. Azután megfordul, visszatér a bolthoz
és benyitja az ajtót:
– Nini, – kiált be. – _Vörös rámába_ kösse…


Infanterist Csupak
Volt nekem egy komám a katonaságnál, úgy hívták, hogy Csupak. Tudvalévő
dolog, hogy akik egy esztendőben kerülnek sor alatt fegyver alá, azok
mind végesvégig komák egymással és hát így volt nekem komám a Csupak.
Ő ugyan nem mondta nekem, hogy komám, de én sem mondtam neki, hogy
komám, mert igen el voltunk búslakodva abban az időben, mivelhogy, mint
a jó Mikes Kelemen mondja, jó Isten nekünk Novibazárban hullajtott el
egy nagy darab kenyeret s oda kellett mennünk, hogy mi azt ott megegyük.
Hát mondom, Csupak sem igen beszélt, mert rettenetesen magával jó
tehetetlen gyerek volt, – sohasem láttam magyarban olyan ábrázatot.
Savószín apró szemei voltak a fiúnak, hosszu arca, görbére konyult orra,
mint a horogvég.
Azonfelül azt tette ő, hogy nem értett meg semmit; ha azt mondták,
jobbra fordulj, hát három fejet lehetett tenni egy fületlen gomb ellen,
hogy ő most már okvetlenül balra fog fordulni; ha azt mondták: állj, hát
ő Isten ellen való véteknek tartotta volna a megállást. Kurtaeszü
embernek tudták Csupakot és azt mondták rá, hogy buszma, ki is próbálták
a félkegyelműségét hol egyben, hol másban; hát csak buszma maradt ő
mindig s egész mondák jártak a táborban a horribilis ostobaságokról,
amiket elkövetett. Mert hogy el volt maradva gyakorlat dolgában a
többitől, egymagában ekzeciroztatta a frájter úr Csúri s igen nevetni
való volt az, mikor Csupak úgy kapdosott a puskához, mintha el akarná
dobni. Azt is kommandirozták neki egyszer, mikor egymagában állott
ottan, hogy: oszolj! Csupak nézett, nézett és markolászta a fegyver
szíjját és nem bírta fölérni véges észszel, hogy miként oszolhatik föl
egymagában az egyes ember, amit talán még a főgenerális urak se tudnak,
– de azok mégsem fakadtak volna el úgy sírva rajta, mint a komám,
Csupak.
Hát így volt ez egy darabig Csupakkal, a buszmával, – pedig az ő magas
homlokában, a savószínü szemek mögött több sütnivaló volt, mint
valamennyiünknek, akárki meglássa. Mert már az elejében is azt
jelentgette a frájter úr a káplár úrnak, hogy nem lesz ebből a Csupakból
sohasem katona, mert visszájáról csinál ez mindent, a káplár úr
jelentette firer úrnak, a firer úr a hadnagy úrnak és ment ez így tovább
és egészen jó úton volt már a komám arra, hogy kivetkőztessék a szép kék
ruhából, kivegyék a fejéből a fényes gombos sapkát és hazaküldjék a maga
valóságában a tanyákra, libát legeltetni.
Mert nem lehetett annak semmiféle hasznát sem venni, csakhogy éppen
nevettek rajta. Minden olyan tél-túl állt a kezében és rettenetes
bárgyúnak mutatta magát. Próbálgatták a komámat erről is, arról is, hogy
– hátha mégis valamifajta okos észt, egy kis ügyességet találnak benne.
De hát nem volt. Még a kapitány úr is odaállott elébe egyszer, összeütve
a sarkantyúit, hosszú császárszakállát húzogatva keskeny, fehér kezével.
– Hát hogy hívnak engem?
A savószemek nagyra nyíltak, Csupak iszonyu feszes állást akart venni,
aminek folytán rendkívül görbére változott és a tudás biztosságával
vágta oda:
– Hát Her Hapman Csupak.
Hát most már a kapitány úrnak is be kellett látni, hogy a Csupak
valósággal a legostobább fajtája ennek a kanasszen und jogasszen népnek,
akiket a hadi tudományokba bevezetendő, az ő kezei alá adtak. Nem ér ez
az ember egy hajítófát sem.
Az ilyen őszinte vélekedéseket ott nyilvánvalólag mondták el Csupak
előtt, nem tagadva el belőle egy szemet sem. Csupak hallgatta bárgyun,
némán, s benső énjének egyetlen nyilvánulása az volt, hogy igen kemény
haptákokat állott, ha róla beszéltek.
Olykor azonban, ha nem figyeltek reá, ha az ágya előtt a ládáján ülve
varrogatott, gúnyos mosolygás ült ki az ajka szélére, a szemei
megvillantak, az arca megváltozott, mintha hirtelen rákentek volna
valami kevéske okosságot. Azután hirtelen, mint ahogy az őszi napfény
elsuhan a tavi sás fölött, levált az arcáról, ami egy pillanatra
ráköltözött s megint csak a régi Csupak lett ő, a félkegyelmű. Ott
állott Csupak már egészen, hogy hazakergessék az ármádiából, mivelhogy
fölöttébb kevés esze van neki.
Hanem azután megváltozott minden, akárhogy is adta komám Csupak az
ostobát. Valami céllövészeten, a legelsőn történt, hogy Csupak bajtárs
úgy lőtt, mint a parancsolat. Ami célt nem tudtak eltalálni a vén
katonák, akiknek már úgy a kezeik közé illik a fegyver, mint teszem azt,
az ácsnak a szekerce, azt a koma eltalálta. A tanyai legényben fölébredt
a vadásztudomány, ha az ő furfangos lelke elébe bírt is húzni egy másik
ostoba lelket a komának, ahhoz már nem volt ereje, hogy ne tudjon lőni,
ha tud. Gyönyörűen puskázott, csak bámulni kellett azt, lelkeim, ahogy
háromszáz lépésről beleküldözgette a mozgó figurákba az egyest. Minden
esetlen volt ezen az emberen, csak mikor célzott, lőtt, vált egészszé,
szívós karjain szilárdan nyugodott meg a cső, mint a sziklán, a savószem
élesen tekintett ki a ráboruló szemöldök alól.
Az összes vélemények nagyhamar megváltoztak Csupak úr irányában. Hohó,
hiszen ez jeles katona, ha egy csöpp esze sincs is. Csupak ezt
fájdalommal vette észre s a legközelebbi csütörtöki napon este hat
órakor hanyattvágta magát, verte fejét, kezét, lábát kíméletlenül a
padlóhoz, vonaglott, túrta a tajtékot a száján, hogy azt rettenetes volt
nézni. Csupak úr átváltozott nyavalyatörössé. Ezután aztán minden
csütörtökön este pontban hat órakor ahol állott, ott fölborult a koma és
járta fekve az iszonyatos vitustáncot. A legények rettegve nézték. Aki
odament hozzá, hogy lefogja a vonagló test kezét, ellökte magától
hatalmas erővel, mint egy gép acélrúgója.
A dolog vége az lett, hogy a komát bevitték a maródiházba zur
Beobachtung. Nem hittek neki. Valami kicsi gyanu férkőzött az orvos
agyába, hogy Csupak polgártárs szimulál. Beobachtolták aztán ott vagy
három hónapig s e fertályesztendő alatt nem volt olyan csütörtöki nap,
melyen kékre ne verte volna magát a koma. Az orvos belegyőződött, hogy
valóságosan nyavalyás ez az ember. De nem merte a saját felelősségére
elereszteni. A komát bevitték Taslidzára, hogy ott több orvos előtt
mutassa be a nagy tornyos barákban, hogy mit tud.
Bemutatta és színművészeti sikerei oly nagyok voltak, hogy a harmadik
bemutató előadás után hazakergették.
– Haza fog menni, Csupak.
– Haza…
– Magyarországba, haza.
– Haza… – ismételte bárgyúan.
S eljött, hogy hírét se hallották többé odalent.
Most néha, ha vásárra, piacra bejön, látom. A maga kocsiján hajt, szép
fiatal menyecske ül mellette, az a felesége a komának. A koma vidáman
tekintget szét a világba a kalapszél alól s ha az ostoros kezét félig
fölemelve, a fejét egy kicsit megbillentve köszön a kocsiderékból,
hamiskásan hunyorítanak egyet-kettőt a savószín szemek. Mintha csak azt
mondaná:
– Magáhon való esze lögyön az embörnek.


Darabbanmaradtak
A juhászatban épp úgy, mint bármely más mesterségben, megesik, hogy
odakerül valaki gyerekkorában, azután halad vele az idő, fiatal bárányok
igen sokszor nőnek anyajuhokká, csak éppen a gyerek nem megy előre, ő
megmarad egy helyben. Az ő csontjai nem akarnak hosszabbak lenni, a
bajusza nem ütközik ki sohasem, mint mondani szokás, ő afféle darabban
maradt ember. Ilyen volt Pirittyó is a tanyában, csak afféle kis juhász,
tedd-ide, teddoda, sovány, senki és semmi, az apró, gyerekforma fejével.
Az igazi nevét már úgy lehet, nem is tudták a többiek, talán ő maga sem,
a gúnynevek szálló madarak ugyan odakint, de ha valakire rászállnak,
tovább nem igen röpülnek. Neki nem volt neve más. Lenézték, megvetették,
olykor megsajnálták, Pirittyó mindezt szótlanul tűrte, mert mit tehetett
volna egyebet: köteles volt vele. A nagy, hórihorgas többi cselédek akár
lapdának kaphatták volna föl, ámbátor – ez bizonyára elismerhető –
lapdának nem használták. Csak tréfaképp megtevék vele, ami tehető volt,
amazon egyhangu életben amúgy is kevesek a mulatságos napok. Ennélfogva
mondták tehát Pirittyónak, hogy ezentúl ő fejje a juhot, amikor este a
gyerek behajtja a legelőről.
– Te amúgy is olyan juhászos ember vagy, Pirittyó, – szóltak neki
komolyan, – te érted az ilyesmit.
– Hát, – mondta meleg bizalommal Pirittyó, s valóban jól eshetett neki,
hogy még ily szolgálatokat is bíznak reá. – Hát. Majd megfejem én.
A juh azonban nem olyan természetü egyéniség, mint például a tehén. A
tehenet, ha bejön a mezőről, előbb megitatják, s a gyerekek azt mondják
neki: bejöttél, édös búböce? A tehén erre azt mondja: bú, s a következő
pillanatokra gondolván, néhány kövér könycsepp kiesik a szeméből. Tudja,
hogy a jászolhoz kötik s megy a Veron leány a sajtárral hozzá, hogy
belőle, az eleven és négy lábon járó tejcsarnokból a tej felét kifejje s
csak felét hagyja meg a Búböce borjujának. Búböce szereti ugyan a
gyerekeket is, de a borjúját még jobban szereti. Fájdalma csillapitásául
Veron, amíg feji, dalol neki. Veron énekel a boszniai várnak
várkapuablakáról, Búböce ezen elszomorodik és leadja a tejet. De csak a
felét. Veron azontul már hiába dalolna, mert Búböce rúg, azaz, hogy
inkább csak olyan tehénféle kalamolást végez a lábaival, de az is elég
arra, hogy feldöntse Veront kis-székestől, sajtárostól együtt.
A juh nem ilyképp van. Azt nem igen szokás kötni sehová, hanem aki
rendes juhász, útközben elfogja, elkapja a tőgyét s megfeji ott. Ehhez
szükséges, hogy meg tudja állítani a juhot, mivelhogy az sem áll meg
éppen szép szóra, a tejét az sem engedi. Az övé, hát minek akarják
elvenni tőle. A juhfejő cselhez folyamodik. Mielőtt a juh elszaladhatna
előle, elkapja a tőgyét és többé el nem engedi, amikor aztán szegény
állat engedni kénytelen s megáll a fejéshez.
Pirittyó tanulmányozta a helyzetet és szintén így akart cselekedni,
azaz, hogy így is tett. Amikor a testes anyajuh estefelé komolyan
baktatott volna be a tanyába, megállította, megfogta a tőgyét és fejni
készült. A juh látván ez emberi gonoszságot, nem akart engedni.
Megfutott és vonszolta maga után Pirittyót, aki szintén nem engedett,
hanem ezúttal nem képletesen, de valóságosan is csüggött az emlőn. A
többi tanyabeli nép nézte ezt a mulatságot s igen nagyokat nevettek
rajta. De azután baj történt. Mert Pirittyó olyan ember ugyan, aki nem
enged, de a birka is olyan állat, hogy csökönyösségben kevés van hozzá
fogható. Szánkázott hát egy darabig Pirittyó a homokban, a juh meg
futott ijedten. Útjába esett egy félig kész kút, még nem volt kávája: a
juh átugorta, Pirittyó meg beleesett a kútba. No, most már nem nevettek
az emberek, sietve tolták le a létrát Pirittyó után, hogy fölmászhasson
rajta. Hogy azonban nagyobb baleset nem történt, este megint csak
nevetésbe fogtak az emberek, a leányok is vihogtak, Pirittyó
elszomorodva csendesen hallgatott.
Másnap estefelé más ember vette elő azt az edényt, amelybe a juh tejét
fejni szokás. De Pirittyó odament hozzá és félénken mondta:
– Adja kend ide. Majd én fejem.
– De, – mondta amaz, – megint a kútba visz.
– Csak adja kend ide.
Pirittyó nem félt a kúttól, hanem várta a juhot. Estefelé jött be megint
a mezőről és Pirittyó elkapta. A juh ismét szabadulni igyekezett,
szaladásba fogott és húzta Pirittyót. De alig mehetett vagy öt-hat
lépést, meg kellett állania, nem lehetett tovább. A juh hátranézett s
meglátván, hogy azért nem mehet tovább, mert Pirittyó odakötötte magát a
diófához kötéllel, megadta magát. Pirittyó fejni kezdte s büszkén mondta
neki:
– Nem az a juhász van ám itt most, aki tegnap volt, hé!
És az öregbéres, aki sokáig lakott a városon is, mondá:
– Hát kicsi ez a Pirittyó, de mégis csak látszik, hogy taluntuma van
neki.
Csodálatos nagy madárpusztítás élte a világát sok ideig, némely helyen
ugyan még most is, ebben az országban. A gyerekek a fészkét szedték,
tojását eldobálták; a nagyok puskázták, hát fogyott, helyette pedig
megnövekedett a mindenféle irtó hernyók hadserege. Valóságos küzdelmet
kell ellenük viselni a gyümölcsös szőlőben. Egyfelől a fákat permetezik,
mint a szőlőt. Másfelől leveleire lapáttal szórják föl a homokot, ami a
hernyókat lesodorja. Déltájban, amikor forró a homok, ettől el is
pusztul. De más időben, ha leesett, csak visszamászik. Sok ember van,
aki a körtefát az almafától nem igen bírja megkülönböztetni, de ez az
alig pár napos hernyó sohasem mászik a szomszéd körtefára, ha almafáról
esett le.
– Ü is oda vágyik vissza, – véli a vén kapás, – ahol született! – S ezt
az öreg obsitos tudja, mert ő annak idején álló kilenc esztendeig
vágyakozott a Pádovából, a Mántovából, meg a Venéciából ide, a szülőhaza
homokjára, állván fegyver alatt, de ma sem tudja megmondani, hogy miért.
Ennek a hernyópusztításnak van még egy harmadik fajtája. Hogy tavaszszal
kézzel leszedik a fáról, a levelet is letépik ugyan vele. Lányok végezik
ezt a munkát, mászkálván a faágakon. Akármilyen foglalkozás is, de
májusi időben, amikor a gyümölcsös szőlő a leggyönyörübb, szép nagyon,
amidőn tizenöt-húsz fiatal leánynak vidám nótája szállong szét a fákról
a tájra.
Dél van, hát jönnek be a lányok a tanyába ebéd irányában. Éhesek
bizonyára, mert reggeltől délig a fákon mászkálni, akár a majmok, ez
csinál egy kis étvágyat. Ugyan nyáron is jó étvágyuak, de akkor mégis
inkább van dolog közben is valami ennivaló, a fákról leesett gyümölcs
képében, de tavaszon még nem termett semmi. Jönnek hát és várják, amíg
mind egybe érkeznek, csendben köszöntvén, amint az ereszet alá érnek.
Ahányszor napjában a dologról bejönnek, annyiszor köszönnek. Amilyen
nótásak odakint, olyan csendben vannak bent. Össze kell várniuk egymást,
mert öten-hatan egy tálból esznek a földön. Már együtt vannak, csak a
kis, apró Sós Róza hiányzik, de látszik, hogy már az is ballag. Amikor
megérkezik, leülnek a nagy cseréptáblák köré s a kapás osztogatja szét a
nagy karéj kenyereket.
Azt mondja halkan Dicső Veron:
– Ebben a darabbanmaradt Sós Rózának adta a legnagyobbat, Tóni bácsi.
Pedig most is utolsónak maradt.
Csendben szoktak lenni bent, de most Sós Róza, a vékony kicsi teremtés
fölsivít:
– Hát utolsó vagyok az ételnél, ugy-e, Veron? De a fahegyben én vagyok
az első, nem mersz utánam gyünni, ugy-e? Te nagy, te kövér!
Veron elvörösödik, a többiek nem szólnak, csak a cinkanalak kezdenek
halkan kopogni a tál oldalán. Az öreg kapás sem beszél, csak másnap
délben már nem osztogatja a kenyereket, hanem tálra teszi, vegye
mindenki ki belőle, amelyiket akarja.
– Ördög vigye az ilyen világot, – mondja, – amelyikben már még ezek a
tacskó-lányok is szavallni mernek. Bezzeg az én időmben… – s belekezd
valamely történetbe, amit már százszor elmondott, de százszor elfeledte,
hogy már százszor elmondta. Ami különben nem baj, csak egészség legyen…


A muzsika
Már őszre hajlott. Nem volt sem meleg, sem hideg, a lovacskák a
pusztáról jövet jóízűen kocogtak a fasoros úton. Csak olyan
egyszerű-forma kocsin, az nagyon jó a lovacskáknak, mert teherrel is
könnyebb, mint amaz a vastengelyü üresen. Nem hiába vannak errefelé
nevezetes bognárok és jó kovácsok, azok már régen kitalálták, hogy
milyen kocsi való ide.
Nem jó, ha valahol van az ember, későn indulni, mert csak estére,
sötéttel ér haza. Annak semmiféle értelme nincsen. Eltörődik a kocsin;
mert sötét van: nem lát semmit, csak ül; ha elszunnyad, a nyaka
félrebicsaklik s másnap, de még harmadnap se tudja, mitől fáj a nyaka,
pedig a nap sem süthette föl. Unalmas is, ásítozik, alig várja, hogy
hazaérjen, hogy a kocsi az utcákba jut, idegenül néz körül a lámpák
között, s megcsodálja a járókelőt, hogy miként lehet ilyen későn, esti
kilenckor még a házon kívül mászkálni. A kapuja elé érve, úgy száll le,
mint a holtrafáradt; ha nem várják: mérges, ha várják, az a baja, hogy
miért várták, – nem, ez a mesterség nem ér semmit, napvilággal kell
hazaérni, az bizonyos.
Szép őszi délutánokon mennyi gyönyörűség telik. A kocsi halad, már ahogy
éppen akar, mert ilyen kora indulással az út nem sietős. Továbbá a
dohány élvezetül szolgál, mert látni lehet a füstjét. Tüzet sem oly
könnyü vele csinálni, az ember nem égeti ki vele a másiknak a kabátját,
kocsira való szűrét. Pedig lám, a sógor pipára gyújt, hasonlóképp a
másik sógor is és büszkén mutogatják a dohány parazsát:
– Ehol-e! Keresi a fináncot.
A dohány ugyanis, régi hit szerint, ha a pipából parazsalva kidudorodik,
nemes vérbeli faj, s a pipából csak azért jön elő, hogy a határban
szétnézvén, keresse a fináncot. De nem találja, mert szép illatának
hallatára megbúvik a finánc, (az effajta dohányok oly különösek lévén,
hogy halladzik a szaguk). És a nap kellemesen jár-kel a fák fölött,
játékos sugarai az emberi képekkel enyelegnek. Némely légyfélék állandó
kísérőül a kocsihoz szegődnek, s úgy laknak rajta, mint más a palotában.
Barátságosan duruzsolnak, egyik emberről a másikra másznak, s csak akkor
rebbennek odább, ha a kocsi a város alá ér: a pusztai szabad legyek oda
be nem mennek. A kútnál pedig megállani, – ki ne állna meg az útszéli
kútnál? A lovacskák feje már jó ideje arra felé van fordulva, amerről az
ágast látják; a lovacskák szaladás közben szívesen kortyantanak egyet és
a hüs vizecske hosszu torkukon úgy szalad le, hogy kívülről is látszik,
amint hullámzik belül. A vízmerésnél pedig ismét mulatságok vannak, mert
mindig az akar merni a lovacskáknak, aki legkevésbé ért hozzá. Mert a
jártasabb itató nem vödörre jár, hanem dézsára s az ostorfát a dézsa
állása szerint fogni nem minden embernek adott tudomány. Különösen, ha a
karjai sem szolgálnak hozzá, mivelhogy nem könnyü a dézsa, kávája sincs
a kútnak, hanem fölötte köll a deszkákon állni; aki már most ehhez nem
ért, semmi vizet sem juttat a lovacskáknak a vályúba, hanem mindet
magára locsolja s azután ilyen csurom vizesen a magas kútról a homokba
ugorván, úgy elkeveri magát, hogy akár a küldött ördögnek is lehetne
tekinteni. (Nem tall ez, hé, se nem kalamáris…) Azután pedig megint csak
halad a kocsi, kihallatszik a lovacskákból, amint taktusra kotyog bennük
a dézsa víz, ellenben a sógor kiált, hogy baj van. Elmaradt a pipa.
Mindenki látta ugyan, hogy a sógor ottfeledte a pipát a kút oldalában,
de hát aki nem tud a pipára vigyázni, az ne pipázzon. Megint csak
megállunk, a sógor visszaszaladt a kúthoz, s jön aztán vidáman, mert ki
látott ekkora örömet? – a dohány magára hagyatva is még mindig kereste a
fináncot.
Ily mulatságok történnek, és az őszi enyhe napos délután szépsége
valóban csodába illő. Ami a földeket illetné, amiken a kocsi átszalad,
azokban vannak úgymondott feketeföldek, meg homokok. Valójában azonban
egyik is homok, a másik is, csak az egyik színe fekete-szürke, a másiké
sárga, míg megint másé oly fehér, mint naponjáró apró kis tanyai
leánykák lenhaja szokott lenni. A fák derekai barnák, meg fehérek, már
amelyik ahogy szokta, azonfelül pedig minden zöld, ami csak a
magasságbéli úrnak a kék ege alatt van. Hanem ennek a zöldnek a
sokféleségén el lehet ringatózni, mert bár számos, nem kápráztató, hanem
szelídségében a természet tiszta bájával teljes. A fák levele más,
sokszínü, azután itt-ott a szőlők, az egyik még éled, a másik hervatag,
azután más a fű zöldje, más a nádasé, amodébb aranyszínében szinte
világít a tarló. Nincsen piktor, aki le tudná festeni, nincsen ember,
aki el tudná beszélni, s lám, a csendesen kocogó kocsi üléséről mégis
látható.
Látszik azonban a fák törzsei között némi fehérség is. Mindenki tudja,
hogy no most, nemsokára ez következik. Kis útszéli csárda ez, mert még
némelyek annak nevezik. Udvarának a kapuja nyitva, beállhat, aki akar,
most igen alkalmas oda beállni, mert nóta van ott és tánc van. Nem
valami nagy tánc, csak két magyar sétál az udvar homokján, a másik három
magyar megy utánuk zenével. A zenében két ember van pikulával, egy ember
pedig valami kis koporsófélét visz a nyakába akasztott szíjjon, ez a
koporsó a dalnak a lelke. A pikulák csak sivítanak, de ez a koporsó
mondja a nótát. Az ember, aki kezeli, kis alacsony zömök, hátul csattra
járó csizmában, huszonöt év előtt úri divat volt az ilyen csizma, ma nem
tudná megmondani egy sem, aki akkor viselte, hogy miről volt jó rajta
akkor az a csatt. De hát divat volt, s mint minden divat, átszolgált a
néphez használtabb csizmák alakjában, – tehát így fölöltözve hordozta a
furulyások után a dalos koporsót a zömök ember és igen csak szólaltatta:
Két karikagyürü van az ujjamon,
Találok szeretőt falun, városon.
Találok én szeretőt,
Minden ujjamra kettőt,
Szőkét, csinosat,
Barnát, gavallérosat.
Mikor a pikula elhallgat, még egyszer mondja a kis koporsóforma zenei
edény: barnát, gavallérosat. És lippenek rá egyet a mulatók. A
mulatságban (ünnep van ugyanis) semmiféle hátráltatást nem tesz az, hogy
a kocsi az udvarba fordul, a zene azért hangzik, csak okosan kitér
egymás útjából zene meg ember. Dunog tovább az ember oldalán a muzsika.
A formája az, ami a kisbőgőé, csakhogy nincsen neki nyaka. Vonó se kell
hozzá, csak a jobbkezével hajt az ember egy köszörűkőformát, amikhez a
húrok hozzáérnek, persze zúgnak is. Huszonkét játéka van a zenei
edénynek, id est: huszonkét billentyűje, fából faragva, amiket
különféleképp a balkeze ujjaival szolgáltat a húrokhoz a
csattos-csizmás, ezekkel ütögeti ki a nótát, tíz félhang is tartózkodik
közöttük. De mindebből nem látszik semmi, szemérmetesen le vannak a
húrok födéllel takarva; a köszörűkőforma sem látszik, födele van,
nemzetiszín pántlika óvja a zúgó födélt, hogy ha leesik, a földre ne
essen. És egyfelől hajtja a köszörűkövet, másfelől pedig balkézzel
huszonkét fadarabon, paraszti klaviatúrán muzsikál az ember. Zeneedénye
hasába épp olyan lyukak vannak vágva, mint a hegedűn, brácsán és bőgőn
szoktak f-formában lenni, csakhogy kisebbek. A forint be nem férne
rajtuk, épp a koronához alkalmatosak: az első korona tehát az edénybe
csúszik, mint valaha a nagybőgőbe a huszas. Jó. De a sógor szintén utána
óvakodik, amint haladna az udvaron lippentgető pusztafiak után s megint
belekoppan az edénybe egy korona, amazzal összecsördülvén. No, még tűri.
De amikor a harmadik is beleesik, mérgesen rázza meg a szerszámot:
– Ne bántsanak engem, – mondja haragosan. – Akkor zavargassanak, ha vége
van a zenének. Akkor adjanak, kinek mi tetszik.
Őszinte szó. Ez nem cigány, sohase volt az. Ami pedig a muzsikáját
illetné, ez nem más, mint a lant, a régi magyarul tekerőlantnak nevezett
formája a lirának. Nem igen gondolom, hogy akadna ember, aki meg tudná
mondani, hogy miként vált a mostani formájára, s hogyan s mely módon
került az Alföldre s itt is csak egy vidékre. Régi, igen régi hangszer
ez, de ami itt-ott felőle írva van, azon nagyon bajos elmenni, mert
összetévesztik mással. Comenius a debreceni janua linguaeben említi,
ahol az éneklésnek tudományáról beszél s tekerőlantnak mondja, latinul:
sambuca sen barbitus nevet ád neki. A nürnbergi Orbis pictusban említi a
muzsikáló hangcsináló szerszámok között: „a tekerőlant (kíntorna) belül
a keréktől, amely forgattatik, a forgácsok a balkézzel szoréttatnak,
fogattatnak, illettetnek.“ Itt lirának meg leiernnek is nevezi, de
képben másnak mutatja: azon nem fabillentyűkkel játszanak, hanem kézzel
nyomják a húrokat. A sambuca pedig másfelől nem más, mint a
bodzafafurulya: „bozfában alkotott igreckésség“-nek mondja a bécsi
kódex. De megint másfelől meg ugyane név alatt parasztciterának említik:
genus citharae rusticae. Ebből a fajtából, amelyen most a
csattos-csizmás játszik, egy darabot ismer a lipcsei De Wit-féle
hangszermúzeum, csinálási éve 1720, s mert szép kalapács van a
vasalására verve, azt hiszik, hogy valaha bányászemberé lehetett. Ott
Bauernleier-nek tartják; a francia a viellek közé sorozza; az angol
neve: hurdygurdy. Mint látható, elég változatos és körülményes sorsu
muzsika, amely most itt szól a csárda udvarán. Hangja úgy zúg, mint a
nagybőgőé s a szentesi tanyai embereket, akik még csinálni tudják és
játszani is értenek rajta, messzebb vidékekre is elviszik falusi
lakodalmakba muzsikásnak.
Vége a dalnak, elállt a tánc, gyerünk tovább. Előbb azonban a szíjjra és
kerékrejáró muzsika iránt alkudunk, hogy meg lehetne-e venni.
– Meg, – mondja az ember, – de ma nem. Mert nekem az éjjel muzsikálni
kell, szerződésbe vagyok ide a korcsmárossal.
– Hát itt hagyjuk. A korcsmáros majd beküldi alkalomadtán.
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Förgeteg János mint közerő és más elbeszélések - 9
  • Parts
  • Förgeteg János mint közerő és más elbeszélések - 1
    Total number of words is 4325
    Total number of unique words is 1912
    30.6 of words are in the 2000 most common words
    42.7 of words are in the 5000 most common words
    48.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Förgeteg János mint közerő és más elbeszélések - 2
    Total number of words is 4222
    Total number of unique words is 1924
    33.2 of words are in the 2000 most common words
    45.2 of words are in the 5000 most common words
    51.9 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Förgeteg János mint közerő és más elbeszélések - 3
    Total number of words is 4448
    Total number of unique words is 1967
    31.9 of words are in the 2000 most common words
    44.6 of words are in the 5000 most common words
    51.5 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Förgeteg János mint közerő és más elbeszélések - 4
    Total number of words is 4327
    Total number of unique words is 1932
    33.2 of words are in the 2000 most common words
    45.4 of words are in the 5000 most common words
    51.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Förgeteg János mint közerő és más elbeszélések - 5
    Total number of words is 4275
    Total number of unique words is 2035
    31.2 of words are in the 2000 most common words
    43.0 of words are in the 5000 most common words
    49.4 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Förgeteg János mint közerő és más elbeszélések - 6
    Total number of words is 4312
    Total number of unique words is 1977
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    45.9 of words are in the 5000 most common words
    51.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Förgeteg János mint közerő és más elbeszélések - 7
    Total number of words is 4271
    Total number of unique words is 2001
    30.3 of words are in the 2000 most common words
    41.5 of words are in the 5000 most common words
    48.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Förgeteg János mint közerő és más elbeszélések - 8
    Total number of words is 4342
    Total number of unique words is 1964
    30.9 of words are in the 2000 most common words
    44.4 of words are in the 5000 most common words
    50.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Förgeteg János mint közerő és más elbeszélések - 9
    Total number of words is 4252
    Total number of unique words is 2003
    32.5 of words are in the 2000 most common words
    43.5 of words are in the 5000 most common words
    49.7 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Förgeteg János mint közerő és más elbeszélések - 10
    Total number of words is 471
    Total number of unique words is 296
    47.5 of words are in the 2000 most common words
    55.8 of words are in the 5000 most common words
    60.0 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.