Förgeteg János mint közerő és más elbeszélések - 7

s nő a homok, mindegyre nő. Máté kiáltana bele a zivatarba, de nem bír,
a röpülő homok úrrá lett az emberen.
– Isten, hol vagy? – szól elhaló szava.
Még egy ideig dőlnek a fák és visz mindent a szélzivatar: gerendát,
szénaboglyát, azután haragja kezd elülni. Egy nagy, utolsó fúvás elviszi
még a galambok ducát, azután óriási hosszu sóhajtással elvész a zivatar.
Vonul odább, három-négy forgószél homokhegye fut végig a tájon,
távozóban.
A homok lassankint leszáll, a reszkető levegő elcsendesül. Máté rázza
magáról a földet, ami ellepte s mély szomorúsággal néz végig a tájon.
Lám, mit hozott a nap. A szálló homokban, ami ellepte az udvart, a
sövényajtóig megy, hogy megnézze azt, amit megnézni rettegés és lelki
kínszenvedés: mi lett a vetésből Isten ezen csapása után. Ám a
sövényajtót kinyitni nem lehet, úgy tele van fújva mindennel, fával,
karóval, vödörrel, homokkal. Hát csak a sövény fölött tekint szét a
fekvőségre és amint a szúrós ágakat széthajlítván, tekintete a vetésekre
esik, följajdul. Mintha kétágu szigonynyal szaggatnák a szívét, mintha
kalapácscsal vernék a fejét, a homokkal lepett haját a vihar
boszorkányai. A nyilegyenes táj most dombos, hepe-hupás. Ahol a
búzavetés állott, nagy, tágas mélyedés látszik, mint amilyen a kiszáradt
tófenék szokott lenni, ahol pedig az árpa virult, ott se síkság, se
árpa, hanem magas domboldal: a búzavetés földestül átvándorolt az
árpavetésre. Látván ezt s a maga tiszta eszével azon pillanatban
fölfogva e dolgok következményeit, Máté szemeiből kicsurran a köny és
vize elvesz a képét borító homokban. Úgy érzi, az esze pusztul, s
minden, ami a világon van, előtte elfeketedik. Lassan megfordul az
ember. Visszamegy a házig s éppen mikor Viktor halaványan nyitja az
ajtót, szemközt ér vele.
– Viktor, – mondja megtört szomorúsággal, – látod-e? Látod-e? Nézd,
nincs semmink. Amit a jobb kezével adott az Isten, elvette. A balkezével
járt itt. Nézd. Elpusztultunk. A nincstelenségbe jutottunk.
A szeretett ember könyázott, poros arcára függeszti szemeit az asszony
és az ajtófélfába fogódzik e megrendülések alatt szótalan. Ki tudna erre
mit felelni? Ő is csak úgy van, mint amaz, itatni kezdi az egereket a
szeméből s állnak a pusztulás közepett hallgatag.
Ám Miska félretolja az anyja szoknyáját és előlép. Csillog a kezében az
új krajcár és kínálva nyújtja az apja felé:
– A! Apám! Pénz!
Pistika a másik oldalon következik elő és röviden kínálja vagyonát:
– Péd! Péd!
Fehér Máté letérdel az istenhozta homokba, átvette két karjával két
gyermekét és Viktorra nézett. Könyezése már elcsillapodott.


Főzés
Meg volt apadva a víz nagyon. Alant, egészen a kőfal alatt, kilátszottak
belőle a nehéz gránitok, amiket a fal oldalába erősítés gyanánt
hajószámra dobáltak évek előtt, amikor itt attól tartottak, hogy nem a
Tisza jön ki a partra, hanem a part kínálkozik be a mederbe. Ezenfelül
csendes nyári reggel volt. A tulsó parton, az ártéri füzesek között
fehér tehenek és tarka tehenek legeltek, messze fönt Tápé felé kevéske
köd legelt a lapályos vízen. A malmok lapátjai lassan forogtak s
feketére barnult deszkáikról aranycsöppek hullottak a sárga vízbe
vissza. Maga a víz kétféle színt játszott. Világos az innenső oldala, ez
az ősfolyó, ez az a víz, amely Sziget alól, Szolnok alól, Szentes alól
következik. A tulsó a Marosé, az sötétebb s így nagy apadások idején
nincs annyi vágása, hogy a másikba elegyedhetne. Együtt haladnak, külön,
halkan, hogy semi zajuk nem hallatszik. A tömérdek nagy vashídak lomhán
állnak fölöttük, öt-hat lába van egyiknek-egyiknek, de egy lábat se ér a
víz, annyira patak a folyó. Ki nézné ki belőle a tavaszi harsogó tengert
ilyenkor, amikor oly lassu, hogy ágat kell bele vetni, hogy
megláttassék, merre van a folyása. Fölötte halszag érzik. A tulsó parton
hálót húz lassan néhány ember, egy egyfából való halászcsónak lassan
halad a közepén; az az ember, aki a végében ül, lyukas fadarabbal ütöget
a vízbe, s ennek a kuttyogásával ijeszti a harcsákat a háló felé. Csend
van ezen a tájon, a tengerhajósok állomására még nem jött a szentesi
gőzös, a többi parti forgolódás helye meg lejebb esik. Lementem az
iszapjárt lépcsőkön a mederbe, amit a folyó elhagyott, mert az
ilyesmiben néha különös érzés van. Járni a víz fenekén. Nagy darab kövek
voltak itt, amiket a Maros tavaszi árja már erősen kiporondolt néhol. A
kövek között apró halak kínlódnak s vetik magukat jobbra-balra,
igyekezvén a víz felé. Elemük azonban elhagyta őket s elvesznek a
parton. Van ott aztán azonfölül törött bögre, bádogkanál feje s egy
nagydarab szigony és bele van ütve a földbe, amely valamely horgonyt
vetett vasmacskából szakadt ki. Továbbá rőzseágak s az apró bojtorjánfű,
amely azon a helyen, ahonnan a víz tegnap elment, ma már kifakad s fehér
virágját hullatja a tátogó apró halakra.
Odább a kövek közt mozog valami feketeség. Közelebb érve, látnivaló
volt, hogy ez egy ember, bocskorban és zölddel cifrázott szűr a vállán.
A mellén bőr, amelyre piros, zöld és sárga zsinórokkal csodálatos
tulipántok vannak hímezve. Ez a melledző, egy rácos ruhadarab. Magyar
ember közül csak az hordja, aki köhög és fél a hűtéstől. Ez megvédi a
szelektől, mert a bőr belseje nem cifra, hanem rajta van a birka szőre
és ezen áldott jó állat még holt korában is így melegíti az embert.
A bocskoros mellett egy nagy iszák hevert, abból már előszedett egy
bögrét. Ebből sem ma főztek először, mert füstös az oldala nagyon. Három
kőből tűzhelyet is csinált már, az aljába pedig azon galyakból, amiket a
víz a partra hordott, tüzet rendezett. Lement a partszélre, ott
lehajolt, kezében a bögrével. Az edény aljával szétvert egy kicsit a
habok között, hogy tisztátlanság ne jőjjön bele, azután pedig megmeríté.
Eközben nem szólt semmit, halkan járt, igen ügyesen lépdelve bocskorával
a kövek között. Szigoru arcu ember volt ez, a képe jóformán feketebarna
a napégéstől, harcsabajusza hajósok szokása szerint lefelé lógott.
– No, – mondom, – adjon Isten.
– Adjon Isten, – felelt és a kopottas sipkából, ami a fejére volt húzva,
igen bizodalmasan integetett ki.
– Hát mire végzi?
– Ehun-e, – mondta megint, – nézze. Majd főzök.
Letette a bögrét a tűzhelyre, vigyázva igen, hogy valamiképp oldalt ne
forduljon. A tüzet is megpiszkálta. Előbb guggolt, azután leült ismét,
bocskorait kinyújtva. Akkor az iszákba nyúlt. Sok minden volt ebben a
nagy bőrtáskában, szinte csörgött. Legelsőbb krumplit szedett ki, vagy
három szép és nagy darabot. A bicska is az iszákban volt, azt kotorászta
most már. A bicskának szokása, hogy elbújik, de csak előkerül, ha kutat
utána az ember. Hámozta a burgonyákat, jól vigyázva, hogy igen sokat le
ne nyessen róla a héjával. Amit letisztított, ketté vágta, a darabjait
megint csak kettőbe s így a bögre vizébe dobta. Így járt a többi is,
amely után újból az iszákban kellett keresgélni. Mélyen belenyúlt, hogy
szinte a válláig elveszett a karja benne.
– No, – szólt csöndesen, – gyüssz vagy nem gyüssz?
Gyütt. Egy szép fej vöröshagyma volt, az gyütt ki. Ennek a tisztításával
már nem sokat törődött. Hanem lehántotta a külsejét, kettévágta s a
bicska lapjával nyomta széjjel.
– Ereggy a többi után.
Az is a vízbe került, amely már főni kezdett.
– Hallja, – szólt megint az ember, – hogy duruzsol? Nincs ijen bögre
több a világon, akibe így megforrjon a víz…
Tévedne, aki azt hinné, hogy zsír nem tartózkodott az iszákban. De
bizony tartózkodott. Vele együtt jött elő a napvilágra egy ütött-vert
cinkalán is. A zsír fehér ruhában volt, azon belül pedig egy
bádogedényben. Ez a boldog világban itce vagy messző lehetett. A
kanállal mért a zsírból, a szűrből pedig skatulyát szedett elő, amelyben
fűszerszámok voltak. Só, paprika és egyéb ilyenféle. Ebből mind jutott a
bögrébe a zsírral együtt s a kanállal kavargatta az egészet. Senki el
nem gondolná, aki nem tapasztalta, hogy milyen csodálatos jó illata van
az ilyen mis-másnak, ami egy füstös bögrében fől a part kövei között.
Egy-egy galyat rakott az oldalára, hozzáértő módon, hogy mindenfelől
érje a láng.
– Nem vetök neki három órát, – adta föl most tréfásan a szavat, hogy
megfől.
– Gondolom, várja is már.
– No, – felelte, rázva a fejét igenlőleg. – Éjfél előtt indultam, de még
nem öttem ma. Hát az embör mögéhözik.
Megkavarta a bögre belsejét a kanállal s vágyó szemekkel tekintett bele,
főlt a krumpli, egyet kivett s megpróbálta, omlós-e eléggé. Még egy
kicsit várni kell vele. Hanem a leve, az tökéletes volt már egészen, s
ami a kanálon maradt, nagy gyönyörrel szürcsölte le róla.
– Csak azt mondom én, hogy a főtt ételnek nincsen párja, – mondta.
– Aztán elég lesz ez reggelinek?
– Hát, tuggya, több is löhetne. De ez a bögre így is nagyocska az
iszákban… Mög ez is ölégbe kerül. Nézze, fél kanál zsír, három krumpli,
egy hagyma, só, paprika, könyér… Mit tögyön a szögény?
Kése nyelével verdesni kezdte ültőhelyéből a bocskora orrát s görbedten,
elgondolkozva tekintett szét a vízen.
– Az ám, – folytatta sóhajtva, de csakhamar abbanhagyta e gondolatokat.
Bugyborékot vetett a bögrében a víz s habos teteje ki is futott. A
burgonyadarabok játszottak benne, hol fölkerültek, hol lementek. Már
most elemelte a tűzről. Újjai meg sem érezték a bögre fülének a melegét,
mert lassan, vigyázattal vette maga elé, hogy ki ne lötyögjön a jó meleg
étel. A két térde közé szorította s újból benyúlt az iszákba kenyérért.
Nem volt sok, de jól megőrizve, piros kendőben. Megfogta a csücskét,
fölemelte s a kenyér lassan kiforgott belőle a kőre. Lassan kezdett enni
s fújta az ételt a kanálban s párologva szaladt szét a levegőben a
paprikás hagyma és a zsíros burgonya szaga.
– Ízlik, látom.
– Hát igen, – mondta. Azután, mint akinek valami az eszébe jut, rántott
egyet a vállán. – Nekem jó.
Ez az étel pedig, amit te főztél, már csalogat erre valakit. Ez a valaki
egy parti gyerek, amilyen sok van. Félig elzűllött apróságok, akik, ha
halat vesz valaki, hazaviszik egy garasért s vágtatva futnak a
hajóállomások felé, ha gőzös közeledik, hogy lesz talán olyan utas,
akinek a batyuját utána kell vinni. A gyerek rongyos és sovány, lassan
lépegetett a kövek között, vigyázva a meztelen lábaira. Megállt aztán jó
távolosan és nézett. Nézte a bögrét, a kenyeret s igyekezett jóllakni az
étel szagával.
– Hát te, csipisz, – szólt rá az ember, – mit bámulsz?
A gyerek szégyenülten kapta le róla a tekintetét s zavartan a víz felé
fordult. Lassan lépett egyet-kettőt előre, aztán vissza, amerről jött.
A kanál a bögre oldalában a felén alul kopogott már. Az ember
belenézett, azután megmerítvén jól a kanalat, ezt még a szájához emelte.
Azután a gyerek után kiáltott:
– Te.
Hirtelen visszafordult a fiu.
– Gyere no, – intett neki, nyújtva feléje a bögrét. – Ödd mög, de
sebösen, mer gyün mán átalrul a ladik értem…
A gyerek mohón kapott az étel után s nagy igyekezettel kotorta a
kanállal a bögre oldalát. A bocskoros nézte egy darabig, azután sietve
pakolázta holmiját az iszákba. A kenyeret már készült behajtani a piros
kendőbe, amikor meggondolta a dolgot s vágott még belőle egy darabot.
Annak felét magának törte, a másikat nyújtotta ismét a partigyerek felé:
– No, – kínálta békülékenyen. – Ne.


Vásár
Az átokházi kapitányság egészen odalent van Szabadka alatt, de azért
Vadlövő István mégis csak bejött a vásárba. Semmi vennivalója nem volt
éppenséggel, mert Vadlövő világéletében barkácsoló ember lévén, nem ád
pénzt kaszanyélért, hanem maga faragja. Ilyen furfangokkal gyarapszik
aztán a vagyon, mert akárki akármit beszél, csak úgy érdemes a pénzt
megkeresni, ha nem költi el mindjárt másra az ember. Azonban amit cifra
kaszanyélre sajnál, mégsem sajnálja magától, sem a családjától.
– Most vásár van bent, – mondta otthon, – ilyenkor sok mindenféle
mutogatások vannak, azokon az ember eszmélkedik. Aztán a gyerekeknek ez
gyönyörűség.
Ebben igazat adnak neki az otthonvalók, mert az átokházi pusztán néhány
kútágason kívül alig lehet egyebet látni. Így aztán el is határoztatik a
menés. Már szombaton este nem lehet birni a tanyában a Viktor leánynyal
és az Énok gyerekkel. A városba mennek holnap, a városba. Oda még a
tanító úr is csak egy hónapban egyszer megy.
– De talán még akkor se menne, – véli Vadlövő, – ha a fizetését nem ott
adnák oda neki.
Az asszony is tesz-vesz, vasalja a városba való szoknyát és sokáig
tépelődik azon, hogy az új ruhát adja-e az Énokra? Már a városban igazán
az új ruhát kellene ráadni, mert az ilyesmi ünnepélyes alkalom, más
oldalról tekintve azonban a dolgot, kocsin rettentő kopik a ruha. A
gyerek apja dönt a kérdésben. István azon véleményben van, hogy nem
lehet most itt Énoknak a kedvét szegni. Ha már kedvtöltésre van a nap
szánva, ne essen a gyereknek az zokon, hogy hát ő mostan itten nem új
ruhában jár-kel. A ruha ugyan kopik kissé, de hát majd egészen tiszta,
száraz szalmát tesznek a kocsiderékba. Azon majd úgy elhevernek a
gyerekek a városig, hogy az csupa gyönyörűség.
Vasárnap virradóra ugyan korán kelnek. A fiastyúk még fönn van az égen,
amikor Vadölő már tökéletesen elkészült, s mert az asszonynak az
öltözködéssel van dolga, ezúttal a reggeli gondját magára veszi. Pár
apró szilánk lángjánál szalonnát süt, hogy éppen ha már ilyen korán
kelnek útra, egyenek valami meleg ételt az aprók. Gyors falatozás megy
most, mert messze a város. Azután befog az apja. A tanyában ottmarad a
béres, annak kiadják egész napra az élelmét. Vadlövő pedig a
kocsiderékba helyezi a gyerekeket, az asszonynyal együtt ketten előre
ülnek a subára. Gyü no, Isten nevében, – szól a lovakhoz s vidáman
kocognak ki az eperfás udvarból. Szalad, szalad a kocsi, időközben
megvirrad s feljön a nap. Énoknak eszébe jut, hogy ma nem imádkozott s
most a kocsiderékban mondani kezdi a maga pár soros tudományát. István
hallgatja, elmosolyodik s figyelmezetetőleg oldalba üti könyökével az
asszonyt. Azután a gyeplőszáron kiveri a pipát s újra tömi.
– No, még ez a pipa, gyerekek, – mondja, – aztán ott leszünk a
tetthelyen.
Nemsokára kezdődnek a csodák. Nagy gyárak kéményei következnek. Továbbá
vasbikák húznak vaskocsikat a töltéseken. Egy háznál meg kell állni s
kardos ember közeleg a kocsihoz.
– No, – szólal meg haragosan Vadlövő, – ezt a két gyereket csak nem
akarja megvámolni? Nem eladók ezek.
– Más nincs a kocsin? – kérdezi a vámos.
– Hát a magunk étele, kulacsa, kenyér, szalonna, sült hús, füstölt
oldalastól, mög egy kevés kalács a gyerekeknek.
Voltaképpen ezt se kellett volna mondani, de Vadlövő ezzel bosszantani
akarja a vámost. Hagy lássa, hogy ha szegények is, de jól élnek.
Így aztán mennek belfelé. Találnak hamar istállót és korcsmaudvart, ahol
megálljanak. (A lóvásár is áll most, s a legtöbb kocsi odakint van,
amely bejött.) A lovakat bekötik, a subákat valamely becsületes ember
gondjaira bízzák, a tarisznyát és kulacsot ellenben viszik magukkal.
Énok buzgón söpörgeti magáról a szalmát.
– Édesapám, – mondja, – vesz-e kend nekem olyan labdát, amelyik fölmegy
a levegőbe?
– Jaj, cselédem, – feleli az anyja, – drága az nagyon.
– Aztán, – toldja Vadlövő, – ha egyszer elszalajtod, soha többet utól
nem éred.
Ezen Énok egy kissé elszomorkodik.
– Majd veszünk mást, no, – biztatja az apja. – Van itt mindön, még
tengöri herkentyü is.
Lassan járni kezdik az utcákat. Vadlövő néha egy-egy ismerőssel
találkozik. Legelsőbb a csőszszel a Matók-hegyből, aki ott a szőlőt
szokta őrizni. Új csizmában van már a csősz, azt most vette bizonyosan s
föl is húzta azonnal, kevélykedők szokása szerint. A kezében meg hosszu
új bot gyertyánfából, nagyon szép gombbal a felső végén.
– No, ez a bot hosszu egy kicsit, – szól neki Vadlövő. – Mért nem vettél
rövidebbet?
– Hát hosszúnak hosszu egy kicsit, – feleli a csősz, – hanem hiszen le
lehet ebből vágni.
– Felülről? – veti oda István.
– Fölülről? Mér fölülről?
– Hát hiszen fölülről hosszu, – évődik tovább a gazda a csőszszel.
Azután kezel vele és megint csak mennek odább. Végignézik a belső
vásárt, a tálasokét is. Azután a sajtpiacra mennek. Ott nagy juhsajtok
vannak egy rakáson s István az árak után érdeklődik. Némely túrót meg is
kóstol s a fölvett darab felét az asszonynak nyújtván, kérdő tekintetet
vet rá.
– Jobb a mienk odaki, – szól az asszony.
– Nono, – adja rá a helybenhagyó véleményt István.
A maguk dolgát ezzel körülbelül el is végezték. Most már semmi más
tennivaló nincs, mint haladni ki a komédiáspiacra, mert az lesz a
gyönyörűség. A komédiáspiac nagy téren van és sok mindenféle sátor körül
tömérdek ember tolong. Ott nóta szól, minden sátornál más, verik a
csengetyűt, a nagydobot, a rézüstöt, kiabálnak a sátorok előtt a
komédiások családjai és instálják befelé az embereket. Van olyan fölös
számmal, aki hajt a szóra.
– No, Viktor, – mondja Vadlövő a leányának, – ilyen muzsikára tudnál-e
táncolni?
Viktor féligmeddig-formán nemsokára az eladók sorába lép s vannak már
sejtései. El is pirul és zavarodását azzal rejtőzteti, hogy Énokra szól,
akit kézen fogva vezt a sokaságban:
– Ugyan ne maradozz el mindig…
De bizony. Énok hajlandó az elmaradozásra, mert egészen a különféle
mutogatások irányába értek már és sok a megcsodálni való. Ott van az
óriási hölgy Sziléziából. Egy sátorban van az és kívül ki van festve
egészen a maga valóságában. Nagy az nagyon. A derekára kék ruha van
festve, a szoknyája vörös, de a lába szára ebből térden fölülig
kimaradt.
– De szemtelen, – mondja az asszony, amire Vadlövő fölrántja az egyik
vállát:
– Hát ha ez a kenyérkeresete…
A ponyva előtt pedig áll egy ember és nádpálcával mutogat. Azután egy
nagy darab réztányért ütöget a bottal. Mikor a figyelem egészen
odafordul, szóba kezd:
– Itt láthatom az óriás hölgy Sziléziábul. Van fölülről lefelé az a
szász nedvenhét centiméter, alulról fölfelé az a szász hetvenkilenc
centiméter. Ed sumába a három méter és húsz centiméter megy a magasság
és elsüt ed ádjut a kebelin! Üt krajcárért mindenki megláthatom. El ne
mulaszom senkisem az olkalom. Ha én nem mondok igaszt, üthet engem
mindenki pofon…
Vadlövő igen jót mosolyog ezen beszéden s utolsó szavára ráfelel:
– Üssön a ménkü.
Azt mondja a kíváncsi Énok:
– Aztán, apám, igazán óriás?
– Ugyan már, te… – feddi az apja azon célból, nehogy valamiként a
bemenésre kösse magát a fiu, – hiszen ha az volna, ebből az alacsony
sátorból kilátszana a feje.
Ebbe Énok belenyugszik. Még egy darabig ugyan húzatja magát,
vissza-visszatekintve, de csakhamar megbékül, mert egy igen hosszu sátor
következik. Ez a történelmi kiállítás, amint a kiírás mutatja. Végig van
az oldala aggatva kívül képekkel. Ott van a Serajevo ostroma és ez
valósággal éppen ilyen lehetett, mert a cukfürer Gera Pétert meg is
lehet ismerni rajta. Azután ott van a Salamon király ítélete, ahogy
vágatná kétfelé a kisdedet. Túl rajta meg van rajzolva a zöldre festett
halfarku kisasszony. Bent elevenen is látható, ahogy a Vörös-tengerből
kifogták. A középső följárónál pedig egy nagyhaju asszony ül és szedi a
pénzt. Fölötte kosarak üveggyöngyből. Az ura meg piros mellényben van és
árvalányhajos kalapban, sarkantyús csizmában, lobogós inggel. Táncol és
közben fokossal mutatja az üvegkosarakat:
– Mindenki kapsz ed nyereméntárd.
Vadlövőék most ezeket nézik azon nyugalommal, amely mindezen furfangokat
figyelemre méltatja ugyan, de megveti.
– Lessük: ki mit nyer, – véli István.
Szórványosan jönnek kifelé a cédulákkal és a nagyhaju asszony osztogatja
kifelé a nyereménytárgyakat. Egy legény valami rossz garasos szivarszívó
szopókát kap, amit mérgesen visszadob. Ez a nézőkben kacajt támaszt.
Azután jön egy úrféle, aki már több szerencsével járt. Gyerekórát kap
láncostul s nem tudja, mit csináljon vele. Énok szemei mondhatlan
vágygyal tapadnak az úrfélére, amint lépked a följárón lefelé. Hihetőleg
tiszta színaranyból van ez az óra…
– Hogy hívnak, kis öcsém? – kiált rá az úrféle.
Énok megzavarodik, de aztán eszébe jutnak a tanító úr tanításai és
bátran felel:
– Engem hívnak Vadlövő Énoknak.
– Nohát akkor neked adom ezt az órát.
A kezébe is nyomja azonnal. Ilyen érzésekről, amik most Énokban
támadnak, csak az tud számot adni, aki valaha már főnyereményt csinált.
Köszönni is elfelejti, csak nézi s fölkiált:
– Édös anyám, nézze már kend is…
Az úrféle elveszett a tömegben s mert hogy a szerencsés Énok körül most
nagy csoportosulás támad, ismét csak odább haladnak. No, ez nem valami
híres. Odabent egy ember birkózik egy medvével. De bemenni és megnézni,
bárha csak két krajcár az ára, nem érdemes. Ugyanis ki van az oldalára a
dolog festve, egészen úgy, ahogy történik. Hanem ezentúl aztán
következik a hajóhinta. Ezen már sokkal többet lehet szemlélni. Nézik
sokáig. Énok bámulatát megosztja a hinta és az óra között. A hintát
elnézné reggelig is, egyben azonban már szeretne otthon lenni, hogy a
pusztai gyerekeknek megmutassa az órát.
– De hogy van az, édesapám, hogy nem jár ez az óra? – kérdezi megütődve.
– Hát hiszen majd jár, csak várd ki az idejét, – vígasztalja az apja. –
Te se tudtál járni kicsi korodba.
Most a tulsó oldalon, ahol szintén végig van sátorral a piac, rettenetes
lárma támad. Ott van a világ legelső állatsereglete, amely most jött a
francia országból és útban van az angol ország felé. Kezdődik az etetés
és ezen nagy dolgot méltó lármával hirdetik. Bent valami nagy láncokat
húzgálnak és valaki bőg. Ez így együttesen képezi az oroszlánok
ordítását a sivatagokon. A sátor ponyvája föllebben és két kopott tevét
kihoznak. Három ember, továbbá a híres oroszlánszelídítő hölgy áll az
emelvényen s hogy a tökéletes lármában, ami itt dúl, a szavakból valamit
mégis érteni lehessen, hosszu bádogcsőveken keresztül kiabálnak.
Kihoznak egy csenevész krokodilust is, amely a tudósok állítása szerint
Hamburgban hetven éves. Vadlövőék ezt a sátort nézik egy darabig,
különösen a tevét.
– De csúf apád lehetett, – mondja neki István.
A család lassan-lassan abbahagyja az érdeklődést. Volna ott még tömérdek
néznivaló, de a fülük már megunta a rettentő zsibongást, a lábuk kiállt
a nagy tolongásban, a szemük betelt a látnivalókkal. Jó szerencse, hogy
a szomszéd toronyban üti az óra a tizenkettőt s nyomban utána ünnepi
méltósággal szólni kezdenek a népekhez a harangok.
E pillanatban az egész sereg kalap és sapka megmozdul s a pusztai
emberek fejei mind, mind födetlenül maradnak. A harang megmozgatja azon
emberek szívét, akik ritkán hallják s bensőjükbe szállván, nyilvánvalóan
fordulnak el e vásári hiábavalóságoktól. Hasonlóképp Vadlövőék.
– Gyerünk, – mondja Istán és szavának senki sem mond ellent.
– Gyerünk ám, – mondja a felesége, Kiskabók Apolló, – mert már a
gyerekek is nagyon éhesek lehetnek.
Viktor azt mondja:
– A szemivel nem lakik jól az ember.
Így aztán most már visszatérnek a kocsira. A korcsma udvarán az a másik
kocsiról való derék, becsületes, jó ember, (neve nem tudatik), csakugyan
megőrizte a subákat, sőt vetett a lovak elébe is. Tisztesség okából
Vadlövő kitekeri a kulacs nyakát s kínálja a jó embert borral.
– Köszönöm szíves jóságát, de nem fogadhatom, – szabódik amaz kenetes
hangon.
– A bort? – kérdi csodálattal Vadlövő.
– Igen, a bort. Hitvallásom tiltja, – mondja megint az újhitü.
– Hát akkor Isten fizesse meg a szívességét, – szól Vadlövő és kezet
szorít az emberrel.
– Ő már meg is fizette azt nekem.
Fölülnek a kocsiba, ebéd irányában. Már akármennyire degez a tarisznya,
meglappad, mire a végit érik. Közben a kulacscsal is társalkodik István
s nyújtja a többinek.
– Már csak csunya állat az a teve, – mondja egyszer.
– Vagyis a sivatag hajója, – teszi hozzá a túdós Énok.
Ebéd végével befog Vadlövő s miután lefizette az egy hatos helypénzt,
útra kelnek. A Sárga és a Badár vígan kocognak, mert a lóban megvan az a
szokás, amit sok ember nélkülöz, hogy szeret hazajárni nagyon. Énok, aki
a kulacs rejtélyeit nem ismeri, többet kortyantott, mint kellett volna s
hamar elalszik a kocsiderék szalmáján. Viktor betakarta a subával s
előkotorászván zsebéből az órát, nézegeti. Csudálatos az, hogy ha a
gombját forgatják, forog a mutatója.
Haladnak. Egyszer azt mondja Kiskabók Apolló:
– Látja kend, most a képüket le lehetett volna vetetni.
– Lenek le, – mondja gondolkozás után válaszadásképp István, – de minek?
Ugyan hová tetted volna?
– Hová? – kérdezi az asszony. – A tiszta szobába. A Kossuth Lajos meg a
király képmása közt éppen elfértünk volna a falon.
Vadlövő nevet:
– No, ezt megént eltaláltad, – szól. – Éppen mi vagyunk azok közé valók.
Apollónia kissé ingerülten vág vissza:
– Nem tudom, mért ne? Kata ángyóék is éppen úgy ott vannak. Ha nekik
futja, nekünk mért ne futná?
Vadlövő egy darabig hallgat, mint ahogy ez már hiábavaló asszonybeszédek
után meggondolt férfiaknál szokás. Szólítja a Badárt s azután, hogy
válaszadásra mégis méltassa a feleségét, komolyan szól:
– Futja-e, nem futja-e, nem tudom. Hanem példaadásként Kata ángyójékat
ne hozd elő, lelkem. Más nép az ám, nem affajta, amilyen mink vagyunk.
Nem tudom, tudnának-e Kata ángyójék egész napon át egy hatosbul
elmulatozni a családjaikkal együtt…
Az asszony, belegyőződvén az igazságba, nem szól semmit. A kocsi békén
gördül a mezők füvei fölött az átokházi puszta felé.


Förgeteg a kompaktornál
Förgetegen akkora suba volt, mint egy ház. Ennélfogva egész
szélességében nem férvén be az ajtón, úgy tesz, mint a nagyszarvu ökör:
féloldalt kecmeleg befelé.
– Alig fér be az embör, – mondja.
A kompaktor fölteszi a pápaszemét, mert anélkül nem tökéletes az olyan
ember, aki tudományos könyvekkel foglalkozik, s Halbőrre tekint.
Halbőr Förgeteg János ezenközben letette már a kalapját is, Isten
jónapot kívánt s bizonyos negéddel rázza meg a vállain a subát. Az alja,
ahogy lebbenve csapódik, lever a székről néhány könyvet. Halbőr utánuk
néz, úgy tesz, mintha föl akarná venni, de azután csak megállapodik
megint. Jó azoknak ott is.
– Begyüttem, – szól és kinyújtja barátságos üdvözlés szempontjából a
kezét.
– Be? – kérdezi kedvetlenül a könyvkötő, aki nem sokat néz ki Halbőrből
s egyáltalán nem tudja elgondolni, hogy mit kereshet nála.
– Be ám. Ide magáhon. Mert ide utasítottak.
– Nem árulok én patkószeget.
Förgeteg ránéz, hogy nem-e tréfál. De ahogy látja a komolyságát,
sértődött arccal kezdi rázogatni egyik válláról a másikra a subát.
– Nono, – dünnyögi lassan. – Tudom én azt.
Nagyobb igazság okáért benyúl a subán belül s tapogatódzik a nagy darab
állati bőr alatt. Előbb a balkezével kanyarog a suba jobboldala alatt,
azután a jobbal a balfelül eső részen.
– No né, – mondja ijedten. – Hát hun van? Pedig idetöttem. Hun is, hun
is csak… no nézze mán, hát nincs itt. Pedig idetöttem, éppen ebbe a
subába… Nné… No, no, lösz, nem lösz? Ahán…
Hát igen. Nem volt egészen tiszta a visszaemlékezés, mivelhogy nem a
subába, hanem a kabátba tevődött a keresett jószág. Hát most már nincs
más tennivaló, le kell vetni a subát, hogy előszedessék.
Förgeteg ezt hozzáértő ügyességgel teszi. Kiakasztja a bőrgombokat,
fordul egyet s lelöki a fapadra a subát.
– Jó lösz neki itt a kanapén, – mondja jólelkűleg.
S most már egészen egyenes, büszke állásba helyezkedik, hogy lemult a
válláról a teher. A kabátot kigombolja s a belső zsebből vékony füzetes
könyvet húz elő. Becéző gondossággal tekint rája, lesímogatja széles,
barna kezével a lapokat, melyek meggyűrődtek a belső zsebben hordott
paksaméták között. Azután a pulpitus fölött, amely a könyvkötőtől
elválasztja, kínálja által, de amint ez utána nyúl, hirtelen visszakapja
a kezét és gyanús szemmel nézegeti a másikat.
– Kompaktor maga? – kérdezi.
– Az én. Talán be kellene kötni azt a könyvet?
Förgeteg arcára a szája szélén meg a szeme körül ráncok szaladnak föl s
most már vidáman integet a fejével.
– Eltalálta. El. Azért gyüttem. Mert okos könyv ez nagyon, tudja.