Förgeteg János mint közerő és más elbeszélések - 6

amelyen teher van. Ha csak egy festett új szék van is rá föltéve, már
azt nem töretik össze a rázkódással.
Eszéki mosolyogva veszi észre, hogy mint hagyogatja el egymásután a
hosszu kocsisort, hol jobbra, hol balra kerülvén el egyeseket. A szivart
keményen szívja a szopókában, mert ha máskor a pipa járja is, de a
városból jövet szivar dukál. Halad előre, bár a lovait alig érintette
még az ostorral, elég, ha a gyeplőszárral egy kicsit a hátukat veregeti.
Már ott jár egészen az elején a sornak, mert hetivásáros napok
délutánján egész karaván az, amelyik a tanyák világába a városból
különböző útakon megindul. Van néha százával is, mind olyan emberek,
akik a városhoz tartoznak ugyan, de a messzi tanyákon élnek, ott
születtek, s meghalván, ott is temetődnek el. A városba csak a
terményeit eladni s adót fizetni jár s a dolgát végezvén, rendszerint a
kora délután indul meg a tömérdek kocsi s a nagy távolságok miatt olyan
is van köztük, aki csak késő éjjel ér haza a tanyájába. A távolságok a
hosszan elnyúló határ miatt itt akkorák, hogy más területekkel alig
hasonlíthatók össze. Mikor a gyorsvonat Félegyháza mellett szegedi
határba jut, még majd egy óra hosszáig szalad, míg a városhoz ér. A
csengeli pusztán lakó ember Félegyházával szomszédos, az átokházi
pusztán lakó tanyai pedig meghallja a szabadkai harang szavát. Erre a
nagy területre indul meg a vásáros délutánokon az a sok kocsi, amiket
most Eszéki Ferenc kerülget. Kevés biztatás kell a lovaknak s lemarad
mellette valamennyi. Már a legvégén van, csak az utolsót kell még
elkerülni. Úgy látszik, nem lesz nehéz, mert annak a lovai lassan
poroszkálnak, a gazda lapulva ül a kocsiban egy csomó szénán.
Eszéki neki is vág, de amint amaz a zörgést meghallja, gyorsan kap a
gyeplőhöz, ostorhoz. A lovak azonnal sebesebben mennek.
– No, ez nem enged, – gondolja Eszéki.
Ő is szorítja a lovakat most már még jobban.
– Gyü, Badár, – mondja a Pejnek, a Sárgára pedig jót húz.
Amaz még előbb járván egy kocsinyommal, ugyanazt cselekszi. Ha nem is
olyan jók a lovai, mint Eszéki kocsija előtt vannak, mégis előnyösebb a
dolga, mert ő eddig lassan járt, Eszéki pedig folyton kerülgetett.
De azért Eszéki egypár ostorcsapással behoz egy fél kocsinyomot s a
lovak fejei már egy irányban vannak a gazdával. Amaz hátra nem nézne egy
világért, hogy ugyan ki a versenytárs, hanem a fürhécre feszítvén a
lábait, rángatja a gyeplőt, s hol erről, hol arról biztatja a lovakat.
– Hej, pedig csak elkerüllek, – mormogja bosszúsan Eszéki s most már a
lovak hasaalját ütögeti.
Egyre jobban mennek az állatok, megnyúlnak s a könnyü homokjáró kocsi
úgy szalad utánuk, mintha nem is húznák. Ezzel aztán el is ér annyit,
hogy egy sorba jut a másikkal. Most már megláthatja, hogy ki a
versenytárs ott a nagy kalap alatt. Hát biz az éppen a Bárkányi
szomszéd.
– Nini, – kiáltja át Eszéki, – hát kend nem enged engem előbbre?
Bárkányi is fölismeri Eszékit.
– Én ám, Ferkó, – kiáltja vissza, mert kiáltozni kell a nagy zörgésben.
– Pedig csak elkerülöm kendet.
– Én nem úgy nézem, – vág vissza Bárkányi gúnyosan.
Mindketten az ostorozáshoz fognak, röpül a két kocsi s ahogy haladnak,
szakadozik már itt-ott a lovakról a tajték. De azért csak egyaránt
vannak, senki sem nyert még semmit.
– No, kerűjj hát, Ferkó! – kiáltja Bárkányi.
– Várjék kend.
Eszéki már a gyühózást is kevésnek tartja, s oly módon füttyentget a
lovainak, mint juhhajtó pásztoremberek a pulikutyának szoktak.
Ezzel sem nyer semmit, mert Bárkányi csak most kezdi még szólogatni a
lovait.
– Hej, – kiáltja át Eszéki, – a tarisznya lemarad a kocsiról.
Bárkányi ijedten fordul hátra, mert a tarisznyában sok minden értékes
dolgok vannak, amiket a városból hozott, dinnyemag, adókönyv, egyéb
ilyenek. Az nagy baj volna, ha elveszne. De a tarisznya ott van a
kocsiderékban s Eszéki csalt. Most látja ezt, mikor előre fordult
megint. Az ő hátraforgását kihasználta Eszéki, mert előbbre ugrott
annyival, hogy Bárkányi gazda most már amannak csak a hátulsó
saroglyájával van egy irányban. Emiatt aztán elfutja a méreg. Erősen vág
megint a lovak közé, s mikor már majd eléri Eszékit, dühösen átcsap
hozzá az ostorával. Éppen a nyakát éri s Eszéki most szintén haraggal
kiált át:
– Mér volt ez, ugy-e?
– Tudod nagyon jól, – vág vissza Bárkányi.
– Mi jogon üt kend engem? – kiált ismét a Ferkó s pislogat hol
Bárkányira, hol a lovakra.
A szomszéd erre nem is felel, csak hajt előre. Megint mennek egy
darabon, de az ostort már most ugyan erősen fogja mindenik. Még egy ütés
kell csak valamelyik részéről s kitör azonnal a harc a vágtató kocsik
tetején. Nem első eset volna. Az is megtörtént már ilyen dolgokban, hogy
a szénahányó villával társalkodtak. Ám most erősen megrántja Bárkányi a
gyeplőt s húzza vissza. Ugyanazt teszi Eszéki Ferenc is.
– Hó, hóha, hó, – kiáltják egyformán a lovaknak és meglassabbodnak
azonnal. Az ilyesmihez ennyi fáradság után nem kell nagy biztatás. Előbb
ugyan még kocognak egy kicsit, de csakhamar lépésre fogják mindaketten.
– No, ez útunkba akadt, – mondja csöndesen Eszéki.
– No, hogy, – felel Bárkányi.
Előttük lassan, szomorúan halad egy szegényes kocsi. Elől egy legény
hajtja, háttal fordulva pedig sír egy öregasszony. Fekete koporsó az
egyetlen teher még a kocsin, a tetejére ezüstös papirosból kereszt
ragasztva, öt-hat asszony, ember lépdel a kocsi mellett.
– Ezt mán csak nem akartad elkerülni, – mondja Bárkányi.
– Nem ám, – felel Eszéki Ferenc, – halottakat nem kerülgetek.
Így aztán lépésben mennek, de már nem sokáig, mert az útjuk elvál.
Bárkányi a legközelebbi dülőnél lefordul az útról, hogy így a nyomás
alsó végébe érjen, ahol lakik.
– No, Isten áldjon, – mondja. – Tisztelem az asszonyt.
– Isten áldja kendet is, – felel Eszéki Ferenc. – Ejnye, de jót húzott
kend a fülemre az elébb.
Bárkányi befordul a dülőútra s nevetve szól vissza:
– Baj is az. Hisz nem esett idegennek.
Úgy kell venni ugyanis a dolgot, hogy ők voltaképpen rokoni viszonyba
vannak elegyedve egymással.


Fecskék
Volt abban az időben nálunk, odalent a novibazári táborban egy
feketeszakállu, alacsony, mérges kis ember, káplári sarzsiban, bizonyos
káplár Maksa nevezetü. A legények, akik a szava alá tartoztak, a nevét
nem Maksának mondták, hanem mint Macskát tisztelték. Mert szigoru volt a
kis ember fölöttébb, rendet tartott, többet, mint kellett volna, mert
elvégre a rend is csak olyan orvosság, hogy megárt belőle a sok. Ő
túlságos sokat buzgólkodott ezen s minden alkalmat helyesnek talált
arra, hogy legényeit súlyosan leszidja, vagy egypár napra a tábor
áristomába vitesse. Egy alátartozó legény, a hosszu és szerfölött erős
Ördögh meg is mondta neki egyszer: „Hej, Macska, Macska, ha egyszer
innen hazaérünk Magyarországba, így félkézzel fölemellek a nyakadnál
fogva, de nem teszlek le addig, míg meg nem fulladtál. Akkor maradsz
majd csak igazán Macska.“ A Macska nem szólt rá semmit, csak börtönbe
vitette az Ördöghöt, mert effajta szigorúságot tartott azon a területen
belül, ahol húsz-huszonöt embernek az ő eszejárása szerint kellett élni.
Bár kitudódott, hogy a Macska eredendőleg nem volt sem szigoru, sem
pontos oly igen nagyon a végletekig, hanem keménységének oka tisztán
csak a magasabb rangúaktól való félelemben volt keresendő, ami nem ritka
dolog olyan helyen és közönséges nyelven ijedtségnek neveztetik. Ez az
ember hát ezen okból volt szigoru s mert csak a tények előadására kell
szorítkoznom, nem mondhatom el, hogy a hosszu és nagyöklü Ördögh a
hazatérés után csakugyan arra a színvonalra emelte-e, ahová emelni oly
erősen igérte.
Aligha tette, mert a Macska voltaképpen nem is volt rá érdemes, mert
néha mégis csak alább hagyott a szigorúsággal. Ez olyankor volt, amidőn
hazasóvárgó dalokat énekeltek a katonák. Nem olyankor, amidőn
szabadságukban állott, hanem tiltott időben, amidőn rendnek kellett
lenni. És még sem tudott olyankor szigoru lenni a Macska. Ahogy a nóta
szólt az otthonvaló Magyarországról, elfeledte ő is a rendszerét és
hallgatott. Ha már nagyon sok és nagyon hangos ilyenféle sóhajtás szállt
erre hazafelé s már gondolta, hogy a lárma miatt baj lenne, akkor is
csak szeliden szólt:
– Ugyan ne szaggassátok az ember szívét…
A szomoru dalok azért nem hallgattak el. Fölzokogott a barákok sarkaiban
a nóta a szép Magyarországról, amelytől mi messze estünk a vörös sziklák
közé s néhányan már itt is maradtak végképp a vörös sziklák között.
Ahogy a katonalegény parasztészszel a maga szíve verését versekbe
foglalni tudja, olyan különféleképp szól az ének a távol hazáról, lombos
nyárfaerdőkről, a kis pej lóról, amely talán bizony most szomjazik is,
mert nincsen, aki itassa rendesen, s ime, a tó is befagyott, amiből ő
tulajdon maga szokott inni. Hol hát az a fejsze, – ábrándozott a
bakavers sírva, – megyek, beverem a jeget, hogy ihasson a kis pej ló
eleget.
Gyerekes dolog ez, de mindenünnen csak azt dunogták; nótája csöndes,
elhaló, végeztével elborulva tekintettek egymásra az emberek. Mert
szomoru sors az, a jó kis pej lóról, amely idehaza a nagy mezőkön és
tágas helyeken éli világát, csak úgy messziről zümmögni verses dalokat.
De a Bodri kutyának se volt nyugta, a Sajó kutyának sem, továbbá a nagy
fehér Tiszát is emlegették a dalok. Ami a lentvaló élet napi nyűgéből az
emberek részére szabad idő gyanánt maradt, az leginkább csak ilyennel
telt el, míg ellenben máskor rendkívül nagyokat hallgatot a társaság.
Szótalan pipáztak, mígnem azt mondja egy:
– Otthon már járnak a betlehemesek.
Bólintottak az emberek és hallgattak tovább. És oly szótalan, mély
hallgatások voltak ezek, hogy a vad hegyi folyó zúgása közben is
behallatszott, hogy megy valahol a hegyen fölfelé valamely katona
valamely őrházhoz és nótában kérdezi a sötét vidéktől: Mikor megyek
hazafelé, szép Magyarország felé?
A dal szavát széthordta a völgyben az esti szellő a különféle katonai
népekhez. A minarétek tetején hiába gegőzött a török, ha a legszebben
fújta, akkor se hallgatott rá senki. Csak mindenkinek azon járt az esze,
hogy ugyan mikor megyünk hazafelé, szép Magyarország felé. De feleletet
senki sem adott, a feketülő hegyek csak hallgattak. Forró sóhajtásokra
és meleg vágyakozásokra nem indul meg az ő keblük, mert szokva is
lehetnek az ilyesmihez, miután a római légiók nótás katonái is
kérdezgettek tőlük annak idején egyet-mást. Mit tudják azok, hogy mi az,
mikor egy ember kezdi mondani: „Csárdás kis angyalom, más ölel, úgy
hallom“, – hogy ezen mindenki elszomorodik. A napfényes mezőkről, a sürü
nádasokról, a szelíd és halk folyóvizekről mit tudnak ők, kik még csak
szélkiáltó madarat sem láttak a barázdában futni? Nekik legfölebb
ilyenekről ha a föllegek beszélnek, amelyek lassan úsznak innen
arrafelé, mert bizonyára nekik sem kellemes ez az utazás.
Óh, a föllegek! Azok is igen kedves vendégek voltak, s ha ritkásan,
nyaratszaka úszott arra valamely olyan fehér bárányfelhő, amilyen a mi
kék egünkön otthonos, a katona fölnézett rá, megemelte a sapkáját és
mondta egymásnak: Nézd, ez alighanem hazulról gyütt… És azokról is
verses nótákat csináltak, a bánatfelhőkről, amelyek Szeged felől jönnek,
jaj de nagyon sebesen.
Semmiféle poéták nem voltak pedig azok, akik a honvágyat, amit a maga
valóságában az ő szívük kimondani restelt, így versbe és nótába
formázták. Csak egyszerü parasztlegények voltak, köztük egy-kettő
iparos, jó része azonban a tanyák világából és szomszéd falvak
ákácvirágos utcasoraiból. Viselkedésük itthon nem valami híres, ugy-e
bizony? és érzelmeik az ő hideg és nyers szokásaiknál fogva itthon is
igen el vannak vermelve. Abban a sivár életben pedig, amit oda alá
folytatni kellett, némelyiküknek már esztendőkön által, még ridegebbre
vált a lélek. De azért nem halt el annyira, hogy ne sírt volna titkon az
otthoni mezők után, mert azzal álmodott és azzal kelt valamennyi. Nem
bír az alul szabadulni senki, lelkének ez a tápláléka, ha a határon
kívül kell szomorkodnia.
Valamely alkonyat volt, őszeleji alkonyat, amidőn ahogy a tábor udvarán
és a zúgó víz partján a napi dolog végeztével álmodozott a nép, kisded
fekete fölleg jelent meg az égen a magas hegyek ormai között. Erről
hazulról jött és igen nehezen haladt és egyszer csak keringélni kezdett
a völgy fölött.
– A fecskék, a fecskék,! – kiáltozta a sok gyerek, – jönnek
Magyarországból!
Csakugyan azok voltak, Isten madarai, akik Kisasszony napja körül
szoktak útra kelni, hogy meneküljenek a tél elől. Nagy raj volt nagyon
és amint forogva röpdöstek a levegőben, látszott már rajtuk, hogy
éjszakai szállást keresnek. Mert ezen völgy után ismét nagy hegyek
következnek, a Balkán hegyes vidékei, oda bizony egy kis pihenés
szükséges. Nem volt akkor a kis, pár száz emberes táborban szem, amely
ne ezen apró légi madarakat nézte volna. És odajöttek pihenni a
fabarákok tetejére. Ott volt a szomszédban a török város, oda is
mehettek volna, de nem mentek, mert hiszen magyarországi utas idegenben
nem szállhat máshoz, csak magyarországihoz. Hármas, négyes sorával ülték
végig a tetőket; a kerítésekre, az eresz-gerendákra is jutott a seregből
és tele volt csipogásukkal az egész környék. A katonák meg néztek föl
rájuk és beszéltek hozzájuk, kérdezve, hogy mi ujság otthon, kis
fecskék? Ugy-e, nehéz volt a mars idáig a csúnya hegyeken keresztül? A
szegény kis vándorok csak csicseregtek a kérdésre, úgy, ahogy ők tudtak,
de az tökéletesen úgy hallatszott az elepedett füleknek, mintha magyar
beszéd volna. Mert arrafelé nem lakik a fecske, általában nincsen apró
madár. Nincsen ott semmi. Sasok és ölyvök birodalma az. Azonban csak
most mert volna jönni a sas, vagy csak egy dlyü is!
Halálok halálát nyerte volna ez estén, mikor az édes, apró magyar
vendégek az ereszet alatt beszélnek. Ameddig csak beszélgettek,
mindvégig lesték a szavukat a katonák, mígnem a kis törődöttek elaludtak
ott a tetőszélen, az ereszték gerendáin és a párkányokon. A barákok
szobáiban nem volt ez este lárma, csak beszélte egymásnak a nép
boldogan, hogy lám, hát erre jöttek. Hogy bizonyosan tudták, hogy erre
kell jönniök. Talán otthonról üzentek is velük, mert az ilyesmi
lehetséges, miután a fecskék az Isten madarai. (Mondja kend mán, komám,
nem-e veszi kend észre, hogy ez a nagyobbik-e, ez a kövér, nem épp az
öreg szüléméktül való?)
Azután csend volt, magyar raj aludt a födél fölött, magyar raj a födél
alatt. Ezen az éjszakán még könnyebb volt hazaálmodni, mint máskor, bár
az máskor sem ment valami túlságos nehezen.
De azért még nem riogott az őrségen a kürt, mikor már ébren volt a nép,
hogy a fecskéi után nézzen. Szerette volna azt mindenki látni, hogy
hogyan indulnak a tovább való messzi útjukra a kicsi magzatok.
Azzal azonban senki se számolt, se ember, sem fecske, hogy miféle szelek
lakoznak a feketehegyek katlanaiban. Elővágott onnan észak felől éjfél
után a nagy hidegség és havat hozott, amely belepte a tetőket, a
barakokat és igen nagy hideg lehetett, mert az útszélen járó
turkószerbek azt kiabálták egymásnak: Zima, komsia, zima.
Ami meg a fecskéket illeti, azoknak javarésze ott hevert a havas földön
megdermedve, kifagyva szépen. Némelyik, ahogy elállta altában gyenge
testét a fagy s lebukott a barak tetejéről, még vergődött valamicskét s
nem éppen a fal tövében dermedt meg, hanem szárnyaival verte a havat és
odább akart menni én szegény állatom, mert tudta, hogy neki útja van
valamerre. No, egypár lépést el is vergődött a hóban.
A nép pedig ott türelmetlenkedett a barakajtóban és el volt fagyva az ő
szívében is minden virág és nem mert kilépni az ajtó küszöbén, mert
akkor szeges lábbelijével halott fecskére taposott volna. Időbe telt,
míg valahogy átugrálták a dermedt testeket és a kurtatermetü tambur
Asztalost, aki akkora ugrásra nem volt alkalmatos, a hosszu Ördögh csak
úgy kivetette a hóba, hogy a halott fecskék fölött elhaladni bírjon.
Káromkodott is az Ördögh, (a nevével jár különben), mondván, hogy ilyen
sorsokat miért éreztet velük a sors? Senkisem volt rá felelettel: egy új
nehéz kéreg szorult a lelkek fölé. Infanteriszt Kéhler-féhler lépegetett
a fecskék közt. Kéhler volt a neve, de mert a golyó, amit ő küldött,
soha célt nem talált, okos német szó szerint Kéhler-féhlernek neveztett.
Igen kövér, de mindamellett bohó ifju volt ez a Kéhlerféhler, bár
egyébként tanyai származás, amin nincs mit csodálkozni, mert van itt
olyan juhász is, akit Hoffannak neveznek Hát Kéhlerféhler a hóba
térdelt, fölvett egy fecskét és nézte a két tenyerében.
– Nini, – mondta, – még meleg.
Két nagy tenyere volt ennek a Kéhlerféhlernek. Paraszti és durva a
tenyér, de annál melegebb a vér, amely alatta lökdösött. Ebbe a két
tenyérbe fogta a madarat. Tenyere melegétől a madár éledt. Szemeit a
félhalódó állat fölnyitotta és Kéhlerféhler nagyot ordított:
– Emberek, élnek még a fecskék.
És szinte tülekedve, egymást előzve rohanta meg a katonanép a
hóbafagyott fecskecsapatot. Ki mennyit bírt, annyit szedett föl belőle
és a hosszu Ördögh, aki az imént hajította a hóba a rövid tambur Emerich
Asztalost, már ismét behajította a barákba, hogy fűtsön, ahogy csak tud,
mert meleg kell ide.
A sok baka pedig hordta be a fecskét, az asztalokra rakta és
keszkenővel, fehérruhával, miegymással terítgette és akadt, aki fején
csókolva ébredő madarát, a száján keresztül igyekezett bele lelket
lehelni. Nem maradt a tábor udvarában elhullott fecske egy sem, csak
amely már végleg elhalt. Emezek meg, a barakszobákba hordottak,
egymásután nyitogatni kezdték a szemüket. Jaj, de nagy örömök voltak
azok!
– Néd-e, mán éled!
– Hát az enyim? Ni, hogy mozdul!
Mozogtak csakugyan a kis állatok. Volt, aki már fölült az asztalon és
széjjeltekintett. Gyönyörűséges szeme van a fecskének, kis acélgömbjében
le van rajzolva az, akire éppen tekint. Hordta a sok katona nekik a
komisz kenyeret és az erőre kapottak közül már akadt olyan is, amely
feléje nyúlt. Vizet is vittek nekik csajkákban, de továbbá hoztak
feketekávét is. Mert miután a bakanép igen szerette a feketekávét, amibe
baka-kenyeret aprított, a barakszobák haditanácsa hasznos tápláléknak
vélte a fecskék részére is.
Jó vol-e, nem volt-e: nem tudni, de annyi bizonyos, hogy egy-kettőnek a
kivételével mind életre jött a fecske. És azután, – bár ki is nevessenek
érte, – az az állat tudta, hogy hol van. Mert egy sem vadult meg, egy
sem röpdösött a falnak, hanem otthon volt valamennyi. Összeázott
szárnyaikat a legfinomabb eszközével: a fogkefével pucolgatta a baka.
Azután mindenkinek a fecskéjei ott laktak azon délelőttön az ágyon. Más
kompánia állt épp aznap szolgálatban, hát szabad volt a nap és kedve
szerint ajnározhatta kis magyarországiait a nép. Gügyögtek nékik a
katonák, mint ahogy apró gyereknek szokás. Rá válaszul csipogtak a
fecskék és a durvalelkü parasztkatona lelke síránkozva mondta nekik:
– Mért nem úgy mondod, hogy érteném, hogy mid fáj?…
Dél felé az idő kiderült, a szél abbamaradt. Tenyéren vitték ki az
udvarra a fecskéket és fölrebbentek onnan a tetőre. Ott beszélgetni
kezdtek s várták a társukat. Sokat hoztak ki a népek és ezek is elmentek
aznap délután. Szerencsés boldog útat sóhajtottunk utánuk.
Más felekezet pedig, a gyengébbje, még azon éjszaka is ott hált. Betette
a katona az elgyötört, az elvárvult kis madarat az inge keblébe és
együtt aludtak, a verekedésre fogadott legénynek és a rövidke kis
madárnak a szíve egymáson dobogott. Másnap aztán mind elment.
Infanteriszt Alekszander Hézső eresztette el az utolsót. Fölvágott a
magasba a madár, néhányszor körülkerítette a tábort, azután megindult a
társai nyomán.
– Eredj, csak eredj, hálátlan kutya, – kiáltotta utána Hézső, pedig
voltaképpen annyi köny pergett a nagy vörös szakállába, hogy az sem
bírta állni: arról is lepergett.


Vándorló földek
Senki ebből a napból nem gondolta volna, hogy mit lesz hozandó. Úgy
kezdődött, mint a másik, az állatok is azok maradtak, amik tegnap, pedig
mondatik, hogy az állat megérzi a veszedelmet. Bizonyos-e, senki
megmondani nem tudja, mióta a régi boszorkányok elmultak s ma már nincs
ember, aki a madarak és denevérek nyelvét értené. Egyedül a kutya az,
amely néha világos, napos délelőttön kifut az árnyékból a tanyaudvar
közepére s föltartván a fejét, olyformán, mint amikor a ló szokott a
felhőkre nevetni, idegen hangon hosszu, szomoru vonyításba kezd. Ez
rendszerint nem jót jelent, az bizonyos. De ezúttal a kutya sem tett
ilyest és semmi állatok nem nyugtalankodtak. A lovak italt kaptak rendes
időben, hajnaltájon és ugyanekkor a kakas az ő régi módján üdvözölte a
hajnali csillagot. Feketésbe volt még a táj, de az ákácok fiatal leveli
már ébredtek alvásukból, a jegenyék legteteje pedig bólongatni kezdett,
mert apránkint föltámadt a szellő.
Így volt ezen a reggelen a tanyán. Hajnalhasadtán fölkelt Fehér Máté és
szétnézett az udvarban az állatok között. A kutyát láncára kapcsolta
vissza az éjjeli szabadságából, s mire a felesége is kijött a házból,
fogadta az asszony jóreggel-kívánatát. Viktor a tyúkokat nézte körül s
kötőjéből sárga kását szórt az egészen apró fiókoknak. Máté egy ágat
vett föl a kert mellől s védte a párnapos csibéket a falánk kacsák
rohama ellen. A kacsák már meg is fürödtek ekkorra a kút mellett a
vízben s most el akarták enni a sárgakását a sárga csirkék elől. A
gácsér vezette a támadást, de Fehér Máté jól a fejére ütött az ággal.
– Te rossz csont, – mondta neki, – eredj kígyót fogni, még majd hogy
éppen téged traktálunk kásával.
A gácsér, – élemedett, okos kácsa volt ez, – el is ment és hápogva hívta
maga után a hadát. Siettek, megkerülve a sövényt, ki az árokszélre, s
ott lármázni kezdtek nagyon.
– Tanakodnak most, hogy mitévők legyenek, – szólt Máté Viktornak. – Jót
húztam a Makszi fejére.
Ezen nevettek. Viktor most elereszté a kötője sarkát s mind odaszórta az
ételt a csipogóknak. Mivelhogy odabent is csipogni kezdtek.
Kihallatszott a házajtón, hogy valaki azt kiáltja:
– Anaaa…
– Megyek, megyek, – felelt rá szinte öntudatlan az asszony, – megyek
már, kis pulykáim.
Máté boldog mosolylyal tekintett utána. Messzi a mezőség tulsó oldalán
hirtelen hosszu tűzdárda jelent meg az égen s utána rögtön a föld
peremén vörös világával föltűnt a mindenek élesztője, a nap. Libegett,
egyre jobban mutatva magát. Máté eldobta az ágat s kalapját emelvén,
köszönté. Aztán nézte, mert soha ennek a nézésével betelni nem lehet. Az
Isten küldötte ő, aki sírjából minden reggelen föltámad, lassan és
méltóságosan. Azonnal üdvözölni kezdik a madarak, a szarka cserreg és a
sas gyorsan emelkedik, mint illik is, hogy alantosai nevében tisztelje.
A Búböcze megszólal az istállóban és azonnal ki is lép a kúthoz s a
gazdára tekintvén, a maga nyelvén pár rövid szóval mondja neki:
– Vizet, Máté, vizet a Búböczének.
A libák meg egyszerre nekiiramodnak és keresztül a sövényen.
– Gágá, – mondják a libák a napnak s feléje terjesztik szárnyaikat.
A töröttlábu varju, a tanyaudvarok humoristája már rég lejött a
padlásföljáróról s ezúttal abban foglalatoskodik, hogy a zabos zsákon a
lusta macskát költögeti, a farkát csipdesvén. Az ákácok teljesen
fölébredtek, leveleiket szétbontják, illatuk azonnal érzik. A
jegenyenyár zöld levele a szőlőben fehér hamvas alját mutogatja. Mindez
egybeolvad és mindez gyönyörü.
– Kszü, pszü, – kiáltja mérgesen a macska és jól pofonüti a varjút. –
Grá, grá, kurkurkur, – felel rá emez ijedten s rögtön elugrik és billeg
a kutya felé, hogy ezentúl most már majd ezzel társalog.
Máté néz és hallgat és áll elmerülve, így nyújtván imáját mindezekért
annak, aki adta. Azután fogja a baltát s folytatja a dolgot ott, ahol az
este elhagyta és faragja az új kapubálványt a régi helyett, mert idővel
még a kapubálványok is elmúlnak. Akkor kijön a pitvarajtóba Viktor, a
két karján két apró emberrel.
– Apja, – mondja, – apja!
Máté leteszi a baltát és odamegy. A Pistika ez, meg a Miska. Pistika a
jobbadik, Miska a balabbik. Tökéletes egygyek, mert ikrek, de mégis a
Miska a tömzsibb, lyuk van a képin, ha nevet. Erről lehet megismerni,
hogy melyik kicsoda.
– No, mit kell mondani? – kérdezi Viktor.
– Addon Iszten ló löddet. – Így véli Miska, hogy ezt kell mondani. A
példán Pistika észretérvén, szintén szól:
– Addon Iszten ló loddalt.
– Ló löddelt, ló loddalt, – köszönti vissza őket boldogan Máté, csók
között.
István és Mihály lekívánkoznak a földre. Kissé hideg még és harmatos,
azonban azért nagyon jó. A kicsi meztelen lábak edződést szívnak föl az
áldott homokból.
– Újság van, apja, – szól Viktor mosolyogva. – Nagy újság.
– No? – mondja Máté.
– Hát nem látja kend?
– Újság? – ismétlé Máté. – Nem tudom. Nem vélek rá.
– Hát… – folytatja dévajkodva Viktor.
– Hát? Mond no, ha tudod.
– Hát épp ma két esztendősek a gyerekek.
– Óh, uram Isten, – nevet Máté, – hát ijen vén népek mán kentök,
iftyurak?
– A! Búböcze! – mondja Miska a tehénre.
– A! Búbocza! – mondja Pista is.
– Ugyan, hát mit adjak nekik? – szól Máté.
Tanyán nincs játék a gyereknek, de nem is kell. Ott a liba, tyúk,
csirke, kutya, sündisznó: mind jóbarát. Egyedüli ellenség a sánta varju,
mert az kiszedi rendesen a Pistika kezéből a tejes kenyeret. Hát a
dióval gurigázni kutya? Vagy beleülni a talicskába kettősen, aztán
hajtani a lovakat: Dü te Tárga, hóha hó! A homokba pedig olyan házakat
lehet építeni, hogy az valóságos ritkaság. Máté bemegy a belső házba és
két darab egészen fényes krajcárt hoz elő.
– Ne nektek. Egyik egyiknek, másik másiknak. Jól vigyázzatok rá. Ezen
vösz édesanyátok nektek ruhát. Ez pénz, úgy nézzétek.
– Péz, – szól Miska.
– Péd, – folytatja Pistika.
Teljes csodálattal tekintik meg, külön-külön, egyik a másikét. A
barnapiros apró arcokon a bámulat ül. Lám, ilyen is van a világon, amit
ők még eddig soha nem láttak.
– Ni! – mondják egymásnak.
– Az enyimek, – szól Viktor.
– Hát. Hogyne. Mindön a tied mán éppen, – felel évődve Máté.
Evvel aztán megy is vissza az ákácfarúdhoz, amit faragni kell. Az
asszony a házba tér, hogy rendezkedjen. Így vannak egy darabig. Viktor
már mindent rendbe szedett s a konyhában foglalatoskodik, hogy a tejet
melegítse a népeknek. A balta alatt kint kong a rúd s recscsen róla
sorra a darab, amit Máté lehánt. Egyszer bekiált:
– Viktor te! Vidd be a gyerekeket.
Az asszony kilép:
– Miért?
– Úgy nézem, föltámad a szél.
Valóban, a tanya mellett a vetéseken a szélkiáltó madár egyre erősebben
hallatja szavát. Fönt a jegenyenyárfák tetejének birodalmában már zúgás
van. Hirtelen messze vékony hegy emelkedik a homokból, egyre nagyobb,
egyre magasabb. Ott már a forgószél járja a boszorkánytáncot. Viktor épp
hogy ölbe kapta a gyerekeit és bevitte a házba, már ide is érkezett
süvöltve. Utána nagy zúgás következik és végigvágtat a tájon a száraz
vihar. A gólyafészek leröpül a kémény tetejéről és száll messze, az apró
gólyákkal egyetemben. A jegenyefák sírnak s a nagy elhajlásokban pattog
a derekuk. Minden, ami csak állat, sietve menekszik az udvarból födél
alá. – A varju nagyon jól megfér most a Jancsi macskával. – Minden madár
elül, csak a szélkiáltó szava hangosabb egyre, amely bolondul szaladgál,
a fejét épp most hányó búzavetés között. Máté sietve futkos az udvarban,
becsukva minden ajtót, ablakot, ami nyitva volt. Néhány eltévedt apró
csibét fölszed s bedobja a kotlóshoz, az ágasról leszedi a köcsögöket s
a földre fekteti. Az idő pedig mindig nagyobb. A szénapadlás elől
elfújta a nehéz létrát és bontogatja már a ház tetejét. Egyre lejebb
száll, a földet keresi, hogy abban kárt tegyen. Mikor aztán leér, hogy
egész hatalmával söpri a füvet, a homokot, egyszerre semmit sem lehet
látni. Ez az az idő, mikor a vasjáromszög megtanul röpülni. Nincs
levegő, se ég, se föld, csak homok van, szálló, röpülő homok, amely
elfog mindent és betemet mindent. Rettenetes a zúgás. Kétágu öreg
törzsek kettéhasadnak, fiatal fák gyökerestől fordulnak ki s földre
fekszenek, azon henteregvén. A föld fölszállt a levegőbe, a föld utazik