Förgeteg János mint közerő és más elbeszélések - 3

zsineg, azután kivágta hosszan, egyenest és minden morajló jegek fölött
átrepülve, kiesett a partra, koppant is a fagyon.
– No, – mondta az ember, – aki akar, az mehet.
A parti népek elkapták azonnal és vonták át a zsinegen az alattságot.
Kikötötték cövekhez és most már valóban mehetett, aki akart. Olyan sűrűn
járt a jég, hogy lépni lehetett rajta, ha pedig megbillent valamely
tábla, haladt az ember a kötélen a karjaival. Mert nemcsak a lábakkal
lehet előre jutni. Elsőbb a Kiskovács Mihály indult útnak s hogy
szerencsével járt, Kalapis próbálkozott. Harmadiknak Jakab Pált
eresztették, neki azonban jó erős madzaggal a derekát körülkötötte Török
Mihály, hogy azon esetben, ha jég és kötél is elhagyná, segedelem nélkül
ne maradjon. Utolsónak pedig az első legény, ama bizonyos nevezetü
Kanizsay Ferenc maradt.
– Te még ne menj, – szólt neki Török, – mert majd levelet viszel a
partra, hogy postára add.
Meg is írta a hajócsárdában fehér papiron az ő betüivel. Ismeretes betük
ezek nagyon, mert Török Mihály nem szereti a cifraságot s ez okból a g
betünek rendszerint elfelejt farkat csinálni. Így írta, amint itt van;
ha valaki kételkednék benne, tanu vagyok rá, mert láttam (legföljebb a
névben lehet különbség):
Tisztelt gazda uram!
Jövetben a porondot értük és az jég oldalba kapott és borzasztó
hasigatja a deszkákat a hajórul. Már itt járt a Sirály és az Ven
gőzösök, hogy kivontassanak, de azok se tehettek semmit a jégségben.
Vasbádogokat hagytak itt, hogy az jég ne zakgassa annyira a Szent
Mihályt, de hiába, mert az jég mindent elsodor. Úgy nézze a sorsot,
gazda úr, hogy alighanem utoljára látta a Szent Mihályt. Engem is. A
levelet viszi a partra Kanizsaji Ferentz.
Török Mihál.
Most tépte le az első kormányt a jég.“
Kijött a kis házból Török a levéllel és odaadta azt Kanizsay Ferencnek.
– Ezt, – mondta, – mihelyest falut érsz, föladd.
Kanizsay Ferenc ránézett Török Mihályra.
– Hát kend, – kérdezte, – Mihály bátyám? kend nem jön?
A kormányos, aki a sarogján fölment a domentátumra, szótalan, onnan
aztán kérdést adott föl Ferencnek:
– Én? – szólt rekedten. – Én? Innen?
Roppant megint a hajó dereka, mert valami nagy darab jég furakodott alá.
Kanizsay sietve kapott a kötélhez, ment a többi után. Török lenézett a
jeges vízre, ki a parti ködbe s magára maradván a félredült hombárral,
önmagának tette föl a kérdést:
– Én? Innen?
*
Akárki akármit beszél, vannak csodák. Bizonyára úgy történhetett, hogy
az égbeli Szent Mihály nem hagyta itt a fából való Szent Mihályt,
dacára, hogy a Mária-kép mécseséből kidőlt az olaj, mikor félrebillent a
hajó. Még azon az éjszakán jött a hajónak neki egy iszonyatos tábla jég,
azon nyilvánvaló szándékkal, hogy tökéletesen fölbillenti. De Mihály
arkangyal óvta a hajót, mert nem borította föl a tábla, hanem csak
meglökte olyformán, hogy leszaladt a porondról. Mihály aludt már egy
subán a csárdában, mikor ez történt, de azonnal észhez kapott,
fölugrott, kiszaladt és látta, hogy a Szent Mihály a ködben lassan az
orrával ismét délnek fordul.
– Dicsőség, dicsőség! – mondta, azaz, hogy gondolta inkább, mert nem
volt kinek mondani a kietlenségben s a kormányhoz állván, megtömte
azonnal a pipáját. Azontul aztán haladt. Egymaga úr a vizeken az
elevenre vált hajóban. S történt, hogy haza is ért, mert az idő
megenyhült s a jég úgy elveszett a vízről észrevétlen, mint az apró
kácsák tollából a sárga szín. Titeltől fölfelé megint csak vasbika
huzta, fölérvén, kikötött Mihály, orral a víz ellen, mint szokás. Amint
eközben foglalatoskodna és rendelkeznék, útközben fölkapott értetlen
legényeivel, azt kérdi tőle a partról a sógora, Baráczius Illés
(kormányos az Isten velünk, ki ellenünkön):
– No, meggyütt kend?
– Meg.
Egy szót se szólt többet.
De szótalansága mellett is az olvasó egyet gondol, hogy idáig eljutott:
az elvállalt dolognak hőse Török Mihály uram.


A mag története
Nagy, komoly ökrök mennek be legelőször a földbe, huzván maguk után a
nagy kést, amely a föld hátát hasogatja. A föld az ellen nem szól
semmit, áldottabb teremtés, mint ő, sehol e világon nem létezik. Azután
emberek állnak a földbe s dobálják szerteszét a buzamagot. A nagy kés
által tett hasításokba esnek a magok, mikre előbb az Isten hasznosító
kegyelme kéretett. Majd megint a nagy, komoly ökrök mennek végig a
földön a boronával s betakarják a szétszórt magot. Ezzel aztán jóidőre
el is van intézve az egész dolog. Ezentul az Isten dolgozik s az ember
nem tehet mást, mint hogy jó akaratát kérje. Adjon őszi esőt, de ne
sokat, de mégis annyit, hogy elpusztuljanak a mezei egerek. Azután
fagyot ne adjon idő előtt, ha ád is, kicsit adjon, s a nagyobbat csak
akkor adja, ha már előbb havat adott. Szép fehér havat, amit az emberek
hidegnek találnak ugyan, de a földnek az nem hideg, hanem jó meleg, az
ajnározza a magot.
Azután jön egy hosszu tél, melynek leforgása alatt nem is tudnak mit
csinálni az emberek a tanyákon. Jóformán a napot lopják, a jószág
etetése csak, ami munka, s néha, ha sok hó esik, el kell hányni s néha
adót is kell fizetni. A mag nyugodtan van a föld alatt, pihen s kezdi
kikezdeni oldalait a melegség. A földben, amely meg van fagyva, a
földben, a melyet méteres hó föd be fehéren, a mag nyilni kezd. Előbb
álmodik, azután szül. E nagy darab földek, mikben öregjeink csontjai
nyugosznak, apa. Apja a magnak, melyet termékenyít a hideg hónapok
alatt, nyilásra fakasztja s minden módon azon van, hogy a maga erejéhez
képest éltesse.
Idők multán a nap közelebb jön s vetni kezdi tüző sugarait. A hó
apránkint elvész, úgy tünik el a mezőkről, hogy észre sem lehet venni.
Alig hogy így búcsútlan távozott s fehérsége helyében ott maradt a
fekete föld, abból kicsinyke zöld szálak bújnak elő. Oly vékonyak, oly
elhagyatottak, egy nünükebogár semmi módon meg nem állhatna rajtuk. (Bár
nem is igen megy rájuk, a nünüke a vonatok bolondja s a vasuti
töltéseket kedveli.) A nap szeliden öleli körül fényével a gyenge
növendéket, hogy erősödne. A gazda is kijár már a földre és nézi, öröme
telvén benne. Nyől a kis zöld szál, miből idővel kenyér lesz és bárcsak
legyen is belőle sok. Mert, ha elején keressük a dolgot, hát a büftök
nem föltétlen szükséges, de a kenyér föltétlen szükséges ahhoz, hogy
éhen ne haljanak az emberek.
Ez a kenyér most még ott van abban a félujjnyi törékeny szálban és senki
más, csak az Úristen tudhatja azt tenni, hogy e törékeny fattyúból
valaha kenyér származhasson. A gazda igen nagyon jól tudja ezt s el
lehet mondani, hogy harmincesztendei klastromélet nem tanít meg úgy a
valódi istenség ismeretére és félésére, mint egy esztendei gazdálkodás.
Mert valóban csak a legfelsőbb hatalomtól függ minden igyekezete.
Hitében népünk ezért tántoríthatatlan s istenéhez való mély
ragaszkodásában olykor valóban a tökéletes bájosság képét nyujtja az
elé, aki a mai furcsa világban az ilyesmiben való gyönyörködést még
élvezetnek tartja.
– Jézus Krisztus urunk minden buzaszemben ott van, – mondja a nép, az
asszonya különösen.
Ténybeli dolog, hogy a buzaszem legtöbbjén (ritkaság a kivétel) valami
jelzés van. Vagy az alján, vagy a tetején, már ahogy fogja az ember a
kezében. S valahol látni rajta egy olyfajta jelt, mint amilyent
aranynemüekre nyom rá a hiteles próba bizonyítására az állami ötvös.
Hogy mit jelez, szabad szemmel épp úgy nem látható, mint ezen az állami
verésen, de a nép ráfogta, hogy a Jézus Krisztus képmása. A pénzeken,
amiket a király veret, ott lehet a király feje, de a buzaszemen, mit az
Isten kegyelme húz elő a föld alól, csak az Isten fiának képmása lehet.
Így is hiszik és így is vallják. Ha föltekintjük, hogy volt idő, amidőn
nem az aranyat akarták pénzül, hanem a buzát: im itt a pénz, amit az
Isten veret tulajdon titkos erőivel a fia képmására. Mit azonfölül meg
is lehet enni. Mert az éhes gyermeknek hiába adsz aranyat, abban
legföljebb csak a fogát töri.
*
Most hát csak félni kell, továbbá hinni és remélni. A börziáner nem nézi
oly mohó szemmel az árfolyamot, mint a nép az égalját, a támadó felhőt,
s névtelen aggodalmak szorongatják szívét. Mert minden időben van valami
baj. Jaj, talán már sok is lesz az eső. Jaj, talán már sok a nap nagyon,
ugyan hova lettek a felhők? (Eladták a boszorkányok Oláhországba.) Most
meg szél van, most meg kevés a harmat, most meg ni, már köd mutatkozik.
Igen ritka az, hogy a gazda teljes lelki nyugalommal mondja:
– Ejnye, de gyönyörü szép időnk van.
Ilyenkor örül s reménykedik, mert élete javarésze a reményhez van kötve.
Minden apró kis gyökérke, amely odakint a földbe ereszkedett, az ő
szívében is helyet foglal.
Azután jönnek az apró bajok. Itt bogár van, amott rozsda, más helyen
rossz emberek lóval behajtottak a vetésbe és összegázolták. Ezt
észrevévén, már nemcsak nappal kerülgeti, de éjjel is, fegyveresen. Őrzi
a mag növelkedését, miből augusztusra kenyeret süttethet gyermekeinek.
Az nől is. Már hozzávetőlegesen számolgatni is lehet, mi lesz és hogy
lesz. Ugyan mennyit ad? Hányan vághatják?
A kaszákat is elő kell szedni. Nyelek megpántolandók, ha rajtuk törés
volna, de talán egy új fenőkő is vétetnék. De még a fenőkő bőrtokját is
megvarja az asszony, ha szakadozott, jó erős zsineggel. Víztartó
csobolyók körülnézendők.
Egyszer pedig, valamely igen meleg délután, szél támad, igen gyorsan
haladó. Előbb csak a messzi határ sugár jegenyéin látszik, hogy
hajladoznak az idegen erő előtt, de abban a szempillantásban már eme
tanya fölött is ott terem. Zúgásán kivül semmi egyéb nem hallatszik. Még
a szarka sem csereg, a láncos eb mogorván bujik az ódújába s mondják
ugyan, hogy esőt jelent, ha a macska mosakszik, de bíz nem mosdik az
ilyenkor, hanem még az egyhez ki sem mondtuk a kettőt, már a padláson
terem. S jön a rettenetes felhő, nagylomhán terjesztve barna szárnyait a
vidék fölé. Minden elfakul, a virágok elvesztik színüket, a barna
föllegben zöldes darabok mutatkoznak, erre, aki csak látja, keresztet
vet s reményei rombadőltére gondol: mert az ott a jég. Az eső megindul,
azután erősebb paskolások az ereszek tetején, jön az apraja jég. Utóbb
nagyobbak koppannak, mígnem egy olyant vág a tetőre, hogy
pisztolydurranásnak beillenék. A gyermekek sírva fakadnak, az asszony
rémülten sikolt s a gazda, figyelmes szemével, az udvar földjét kémleli.
Mást tenni nem lehet. Minden más veszedelem ellen dolgozhat az ember, a
tűzből ki lehet menteni valamit, a víz elől futni lehet, itt azonban
nincs más, mint belenyugodni s legföljebb számítani lehet az udvarra
hulló jegeken, hogy mennyi esik a buzába belőle, hány darab két araszon
vagy három araszon s ebből a tapasztalat kigondolja, hogy mennyi veszett
el reményeiből.
– Hála Istennek, – sóhajt a gazda, – csak a nagyja hull.
Ez ugyan a hova leüt, letöri a növényt, de mert nagy, kevesebb, mint az
apró. (Sok kicsiből ragadt össze, míg leért.) Idő multán a jég elhalad s
a határban beáll az irtóztató csönd. Sem nóta, sem fütyülés. A tanyákból
lehorgasztott fejü emberek, síró asszonyok és hallgatag gyermekek
lépdelnek a vetés felé. Jól föltekintvén ezt, némi megkönnyebbülés
támad. Hát még sem vert el mindent. Még maradt. S ebben is van öröm, a
legszomorúbb sorsok is kinálnak néha ebből valamit.
Azután jön a jégaszaló, ahova jön, de nem mindenhova jön. Az most a
boldog ember, aki a nagy írást a ládafiából előkeresi. Ej, ez de nagy
büszkeség, mikor ama tekintetes urnak, ki a városi fiakkeron érkezik,
elébe terjeszti, hogy ehol van ni. Az alku megindul, a vetést megnézik s
mondják a biztosítók, hogy sehol olyan könnyü szerrel nem végeznek, mint
épp itt, ennél a népnél.
– Úgy nézem, gazda, hogy itt egytized termés elveszett.
– Hát uram, – szól rá az ember, – épp egy gondolaton vagyunk. Én is
éppen ebbe vagyok beleállapodva.
No, itt az egyezség nem lehet valami nehéz.
*
A könnyü, homokjáró kocsik csodálatos vékony kerekei nyomát nagy, széles
nyomok kezdik fedegetni az úton. Kévék és keresztek között ismét a
komoly nagy ökrök viszik a vasbikát s ha jó helyre érnek vele, azonnal
be is fűtik. A kőszénfüst ismeretlen szaga terjeng szét a tájon, le a
pusztalegelőkig, ahol a cséplődob búgását hallva, mérgesen bőgi vissza a
választ valamely fiatal bika. Itt is búgás, amott is, a gépek járó
kéményei mindenütt füstöt eregetnek. Másutt lovak forognak körben s a
hajtóember így szól nekik:
– Hajrá!
Máskor sohasem mondja ezt a lónak, máskor a gyü-vel nógatja. A változás
talán azért van, mert a lovak most nem egyenesen előre indulnak, hanem
körben forognak az ágyon.
Nem sokkal ezután a szélmalmok is jobban forgatják vitorláikat, mint
eddig. Minden kis szél elébe odatologatják az egész tetőt és forognak
folyton a kövek. A szélmolnár most arat. Jön egy kocsi s elmegy, jön a
másik s szintén viszi hazafelé a lisztet. Nem sokat: egy zsákot, két
zsákot, csakhogy ez a frissből való legyen. Az aztán megint nagy nap,
mikor ehhez a liszthez fog az asszony, hogy megdagaszsza.
– Holnap új buzából sült kenyér lesz, – mondja a gyerekeknek.
Ennél különb öröm nincs a világon már ismét. A gyerekek ezen éjjel nem
igen alszanak. Hisz mikor az anyjuk hajnalban a dagasztáshoz lát, már
figyelve nézik e munkáját apró, csillogó szemek. Mikor a szakajtóból a
megkelt kenyér a széles lapáton a kemencébe vándorol s szájához teszik a
tévőt, gondolkozva szemlélik e különféle dolgokat. S egyszer csak a
lapáton előjön a kenyér. Friss, illatos, óh, de valami fölséges lehet.
De hülését várni kell s addig apjukhoz szaladnak…
– Apám! apám! – kiabálják, – új buzából van már kenyér…
Tíz hónap munkájának első eredménye ez. A gazda bicskáját előveszi s
kicsattantja. Balkézzel a kenyeret fogja meg, jobbjával a bicskát, annak
hegyével a kenyérre kétszer keresztet vet. S megszegi.


Föl is hajózunk, le is hajózunk
A hajó, amely Szlavóniából fával igyekezett hazafelé, a moholyi partok
alatt két nap szelet hevert. Az ilyen nagy bőgőshajókat ha megrakják
fával, még a tetejére is tesznek, ameddig csak lehet, így nagy szelet
fog, nagy oldalszélben nem mehet, mert a parthoz verődik, nem tehet hát
mást, mint hogy kiköt és hever addig, amíg a szél mérge alább hagy.
A szélheverés nem szokott unalmasan folyni. A legénység vagy bemegy a
kormányos lakásába, a csárdába, ott tárgyal, pipál, tüzel, ételt főz,
kártyáz, vagy pedig ha nem olyan fajta a kormányos, hogy a legénységet a
csárdában szeretné, van a hajó orrában egy kis fülke, a bas, hát ott
tartózkodnak. Pár literes kis hordó mindig van a hajón, összehánynak
némi pénzt borra, egy legény elmegy a hordóval a faluba érte s
visszajövén, citeraszó mellett töltik az időt. Ritka hajós, aki a
citerához ne tudna, ritka hajó, amelyen citera ne volna. A nótákat
tollal verik ki rajta, régi szomoru dalaikat búsan zengi a rézhúr:
Csináltatsz-e rózsám diófakoporsót?
Csináltatok, csináltatok márványkőkoporsót.
Megismersz-e engem három leány előtt?
Megismerlek, megismerlek egész világ előtt…
Épp ezen az „Isten velünk, ki ellenünk“-ön kettős bas volt a hajóorrban,
mert nagy volt a hajó, a legénység tehát ott egész rendesen elférhetett,
bár ott tüzelni nem lehet. A csárdába azonban mégsem kivánkoztak, mert
nem afajta ember volt a kormányos, ez a Vetró Barna Pál. Családos ember,
asszonyostól, gyermekestől él a hajón, meg némiképpenformán büszke is:
hozzá át amúgy sem mentek volna. De azért a kettős basban sem volt kedv,
nem szólt a citera, borért sem küldtek senkit, az emberek szótalan
üldögéltek s foglalkozásképpen befonták a hajókötelek kioldódzott végét.
A szótalanság oka onnan van, hogy előző nap, még mikor útban álltak,
tett történt a hajón. Egy legény, a mint haladtak és csáklyázott a part
felé való oldalon, a csáklyavéggel megütötte Vetró Barna Pált. A
kormányos, hirtelen lévén, mint büszke emberek szokása, a domentátumról
leugrott, mellette termett és visszaütötte a legényt kézzel, fültövön. A
legény, Thököli Mihály – leginkább hajósok szoktak lenni ezek a
Thököliek, de némely része mégis varga, – a csáklyát előbb úgy emelte,
hogy beleüti Vetró Pálba, de ezután meggondolta magát és nem tette.
Nemrég került még a legény Pólából haza, az őszszel történt mindössze,
hogy hazajött, a négy év alatt jól benne maradt a reglama, hát csak
letette a csáklyát. De amúgy arcában elborul és azt mondta a
kormányosnak:
– Ha partot érünk, lemegyek a hajóról.
Többet nem szólt, de Vetró Barna is érezte, hogy a hajóról lement
emberrel úgy hamarjában nem lesz alkalmas találkozni. De nem sokat
törődött vele: egy emberrel mindig elbír.
Másnap szél miatt parthoz nyomult a hajó s ott dángováztak két nap. Ezt
nem lehetett parthozérésnek tekinteni, mert nem maguk akaratából
macskázták le. Így a hajón maradt Mihály, de kedvetlenül s ült komoran a
basban a többi legénynyel. Jó hideg szél fujt, beszűrt a bas oldalán, ez
volt az egyetlen, aki fütyült, mert a többi nép is szótlanra vált. Ami
Mihálylyal megesett, velük is megeshet s volt közöttük, aki mondta, hogy
ő ilyenkor a bicskát venné elő. A dolgot igen sérelmesnek itélték, annál
is inkább, mert a legények között gyakran van öregebb ember, mint a
kormányos és ez emberek a szóval való szidást eltürik bár, de az ütést
nincs, aki tűrje. Barna, izmos markaik azonnal készek elkapni a mellényt
s fordítani rajta félkézzel akkorát, hogy a belegombolt is fejjel lefelé
fordul.
A szél alábbhagyott, de már késő volt az idő, nem fogtak útba, úgy
gondolták, hogy majd reggel. A kormányosné ezt az időt arra használta,
hogy majd füröszti a tyukokat. A tyuk homokban szokott fürdeni, de a
hajóbeli tyuknak nincs homokja, valamint a hajóbeli kutyának sincs
udvara. De a tyuknak azért a fürdés jó, így bedobják a vízbe a hajó
orránál s nyeles hálóval várják a hajó végén s mikorra a víz odáig viszi
a tyukot, kiemelik.
Ez gyereknek is jó mulatság, ott settenkedett a hajóvégben a kormányos
kis fia, lesve, hogy ugyan idején kikapdossa-e az apja a tyukokat a
vízből. Ez ugyanis igen szorgalmas munka: a vízben a tyuk nem szeret
soká tartózkodni, inkább beleful. Ott állt hát a gyerek az apja mellett
egészen, mikor előrehajolt és beleszédült a vízbe. Belezuhant s még
sikoltani sem ért rá, mert elmerült benne rögtön.
– Ladikba, ladikba! – kiabál Vetró Barna Pál, mire hirtelen
előtolakodnak a felső basból a legények. Sietnek és ugrálnak, de vékony
az oldaljáró, a kősóbálványnyá meredt asszony is az útjukban – bizony
későn érne a ladik, ha hirtelen fejest nem ugrik a vízbe Thököli Mihály.
Megy lefelé a gyerek után.
A kormánytól nem messze megáll a vízben és nézdegél, hol veti föl a víz?
Fölvetette, de messze, mire a legény odaért, a kis test újra elmerült,
emez pedig szótalan nembánomsággal bukott utána, mint olyan ember, aki
nem ilyen vizeken, hanem a tengerben tanulta az uszást. El is kapta még
a víz alatt, mert a haláltusában kapálódzó gyerek éppen szájon rugta s
így elkaphatván, fölbukott. Fogta félkézzel az ájult gyermeket s a part
felé tartott vele.
A part mellett, olyan helyen, ahol szirtes a part, szokott lenni a
limány. Ahol a víz örvényes és kavarog. Aki úszik, nem látja meg, de a
hajó magasáról azt látni lehet s Vetró Barna látván, hogy limányon akar
keresztül menni Thököli, kiáltotta neki:
– Ne arra te! Ne arra, ha mondom!
Elfutotta a düh ott a vízben Thököli Mihályt, s hirtelen az eszébe
ötlött, hogy visszakiáltja neki, hogy: – ne ugass! – de nem tette, nem
szólt. Kiért a partra, a gyereket megrázta kissé a lábainál fogva, mint
már ilyen esetekben szokás, amitől hamarosan életre is kelt. Bevitte
azután a hajóba, az anyjának adta gondozás végett s maga a basba ment. A
kormányos utána indult, mondta neki, hogy menne a csárdába szárítkozni,
mert ott tűz is van, de a legény csak azt kérdezte meg, hogy a gyermek
hogy van, azontúl a hívásra nem felelt semmit, csak éppen a megállott,
vizes zsebóráját mutatván a kormányos elé, mondta:
– A reperálást kend fizeti.
Megbánta azután, hogy mondta, de mindegy, már kimondta. Más aztán nem is
történt, másnap reggel elindultak s idő multán el is értek oda, ahová
kellett: parthoz álltak. Végezte kiki a dolgát, már ami ilyenkor
szokásos s készültek azután a legények a gazdához, hogy az útért járó
fizetést elkérjék. Mihály is így tett, előbb azonban minden cók-mókját
összeszedte, berakta a bőrtarisznyába, meg egy kis zsákba s mielőtt a
hajóról lement volna, beszólt a kormányoshoz a csárdába. Régi rend ez.
– Lemegyek a hajórúl, – szólt be kurtán, – viszem a holmimat. Mög löhet
nézni, hogy van-e közte olyan, ami nem az enyim.
Megütődve tekintett Mihályra a kormányos, az asszony s a kis gyerek.
– Hát csakugyan elmégy? – kérdezte Vetró Barna. – Hát már minek mégy el?
Az asszony nem szólt semmit, férfiak dolgába beleszólása nincsen. Csak
nézett Mihályra, aki pár nap előtt istenként tartotta kezében az ő
gyermeke sorsát. A gyermek pedig símult az anyjához; a gyermek, ha
észszel föl nem éri is, de ösztönével megsejti a komoly pillanatokat.
Azt mondta Mihály:
– Mondtam, hogy lemegyek, hát lemegyek. Meg lehet nézni a holmit.
Vetró Barna rekedten beszélt:
– Hát ne menj el, hát már csakugyan ne menj el. Ha éppen olyan nagy
bajod, hogy hozzád nyúltam, inkább üss vissza, akkor aztán az egyik
tizenkilenc, a másik egy híján húsz. De ne menj el, mert minek mennél
el, mikor mondom, hogy ne menj el.
Thököli csak állott, az asszony pedig ezen megalázkodások és a másiknak
nyakassága között lévén, elfakadt sírva:
– Mihály, ha istent ismer kend…
Sírván az asszony, megmozdult a gyermek és Mihályhoz szaladt. Csizmáit
átkarolta:
– Ne mennyék kend el, Mihály bácsi, ne mennyék kend el. Ha kend elmén,
ki húz ki engem másszor a vízbül?
És Vetró Barna szólt:
– Hát üsd vissza, ha akarod, hát üsd vissza.
De Mihály nem ütötte vissza. Tarisznyáját szíjánál fogva a válláról
leeresztvén, a gyermek mellé térdelt, hogy a szemébe nézhessen.


Szüreten
Amikor a bojtorján levelét az útszélen befogja a por, itt a nyár vége.
Amikor a napimádó virág, a napraforgó gyümölcse oly nagyra érik, hogy
nem forgathatja többé a méltóságos csillag melege felé: itt az ősz.
Ugyan zöld még sok minden s az ég kék sátrába merészen nyújtják föl a
jegenyék sötét oszlopukat, de azért a fű már szárad s az eperfák alatt a
lucernaföld sárga egészen a lehullott levelektől. Reggel hűvös van, sőt
hideg, de délelőttre kelve, csak besüti a tájat a nap.
– Fölmelegszik az idő, – mondják odakint.
Igen. Az idő fölmelegszik, a kabát lemelegszik az emberről, a suba pedig
rámelegszik. A fák között szél jár s egy-egy napraforgót, amelynek
gyökerei nem bírják már meg a homokban a nagy tányérgyümölcs súlyát,
kidönt. A homok száraz, kevés eső ját, de ha eddig nem volt, ezután már
nem is nagyon kell, ameddig áll a szüret.
A szüret áll, ami onnan is tudnivaló, hogy a darazsak mind részegek, a
legyek pedig egyáltalán nem haldokolnak, hanem igen hadakozós kedvében
van valamennyi. A must illata fekszik végig a szőlőkön, ahogy a présház
nagy, nyitott ajtaján kiszabadul. Itt bent a kapás tesz-vesz és azt
mondja az embereknek:
– Jobban táncoljanak kentek.
A nagy sutúkádakban táncolnak az emberek a szőlőn. Kemény munka ez a
csumiszolás, azonban azért a pipa el nem maradhat. A pipa olyan
szerszám, mint a gyárnak a kémény, anélkül nem lehet ellenni.
– Ügön, – szólnak ki a pipa mellől, meg a kádból az emberek s azzal
folyik a tánc tovább a drága gyümölcsön.
Az idén lehetősen drága. A termés kicsi s a szegényebb helyeken keveset
ér. A szőlő sok ápolásra szorul, ahol ez elmarad, csak egy részében,
azonnal meglátszik a termésen. Ha a tanyalakó elmegy az ilyen szőlő
mellett s műértő szemmel rátekint, hamar készen van a véleményével.
– Ennek se adták mög, ami mögkivántatódik.
– No nem, – feleli a koma, akivel együtt mennek az úton, a szőlőbeli
árak kitapasztalása szempontjából.
Bejárják a határt, gyalogosan, ostorral a kezükben s beszólnak egy-egy
ismerős helyen. Csak úgy futólag, mert most kinek sincs arra érkezése,
hogy ünnepies formákban vendéget fogadjon. Az alma szüretje összeesett a
szőlőével, a diókat is le kellene már verni a fákról, de meg a kevés
hajnali esőt fölhasználva, szántani kellene az őszi ugart. S amellett,
miután a pusztának nincsen terménytőzsdéje, ahol jegyeznék az árakat,
így csatangolni kell annak megtudása végett, ki mennyiért veszi a
szőlőt.
A kisbirtokos, az elhagyatottabb szegény ember szőlőt termel, de bort
nem, csak éppen a maga szükségére valót. Nincs hozzá módja. Hiányzik
nála a tisztességes bor első alapföltétele: a pince. A homokba pincét
ásni nem lehet s kőből nem minden ember épít ott pincét, ahol a házak
fala is csak földből van verve. De meg nem is bajoskodik vele. Megszedi
a szőlőt s eladja a gyümölcsöt annak, aki veszi s ezek közül megint
annak, aki jobb áron veszi.
Ezért szól be az utat járó ember a komával a tanyákba:
– Szödik-é erre?
– Szödik.
– Kicsoda?
Útba igazítják s azzal megy odább. Valamely nagyobb tanya előtt lelép az
útról az ember, meg a komája s bemennek. Elintézvén a kutyával az
elintézni valót, a gazda elé jutnak.
– Adjon Isten, – mondják.
– Adjon Isten, – fogadják.
– No, – mondja a koma, – hát mire végzik?
– Hát csak csináljuk, – feleli a tanyabeli.
Ezzel egy kevés szünet van. Akkor a sógor szót emel, ütögetve a csizmája
orrát az ostor nyelével:
– Kérdözze már, hogy mit akarnak kentek?
– No, nem ögyebet, – szól a sógor odavetőleg, – hanem, hogy szödi-é?
– Szödöm.
– Aztán milyen árban? – kérdezi ismét a sógor.
– Hát kit így, kit úgy.
– Úgy hát? – vontatja most a szót a sógor s kedvetlenül sikálja végig az
állát a kezefejével.
– Az ám, – mondja a másik, aztán nézik egymást.
Kevés idő megint csak telik, aközben a koma hümget néhányszor, a sógor
pedig tesz egypár lépést, mintha menni akarna, de csak visszafordul.
– No tudja, – beszéli magyarázólag, – nem olyan ez a szőlő, mint aki két
esztendő előtt volt, ez már magától értetődik. Nem szolgál most úgy az
üdő.
– Nono, – felel a vevő, – de hát éppen azért nem is löhet úgy mögadni az
árát. Ha a szőlő rossz, rossz a bor is, hát én nem adhatok annyi pénzt
érte.
– Az ám, – feleli a másik, – de nem kérdözi azt a király.
– A király?
– Hát, mert mindön esztendőben bekivánja az adót egyformán.
Ez igaz is, hogy az adó egyforma mindig, a termés pedig nem egyforma. Az
emberek ezt kint meghányják és vetik s olyan konkluzióra jönnek, hogy
ekkora, meg ekkora pénzért nem lehet odaadni a termést.
Azzal azután mennek odább, elköszönve. Járják végig a határt, beszólnak
a tanyákba, amíg valahol megegyeznek. Akkor azután odaviszik hordókban a
termést a gazdához, az átönti a maga sutuló kádjába és kész a szüret.
Az úton nem jónappal köszöntik egymást az emberek, hanem ezzel a szóval:
– Adi-e?
Már, hogy a tőke a fürtöt.
– Adi, – felel a másik, állva a homokban.
– Löhetősen? – kérdezi ismét amaz.
– Hát, tudja kend, – mondja elgondolkozva, – ahun van rajta, ott nem jó,
ahun mög jó van rajta, ott nincs rajta.
Igy magyarázgatják egymásnak a dolgokat, anélkül, hogy megértenék
egymást. A termést egyik akóba számítja, a másik hektóba. Az egyik
magyar holdban méri a földjét, a másik katasztrálisba, a bácsi határhoz
közel pedig a bácskai láncok is járják. Abban aztán nincs ember, aki
kiismerje magát, amennyiben némelyik bácskai lánc kétszer akkora, mint
egy kis magyar hold.
S a szüret áll. Az utakon, a táblákban, a hártyák között a leányok dévaj
serege. A legények pedig hordják a csöbröt befelé. A leány négy hatost,
a legény öt hatost kap egy napra, ami ugyan nem túlságos nagy napszám,
de volt idő, nem is olyan régen, amikor tíz krajcár volt az egy napi
bér. Persze étel is jár hozzá, csakhogy az étel most nem nagyon kell.
Ott előttük az édes szőlő, azt eszik naphosszat s isszák reá a mustot.
Megfigyeltem egy egész nap, vajjon a kúthoz szomjat oltani megy-e
valaki. De senkinek sem volt hajlandósága hozzá.
Körül-körül pedig kerüli a szőlőt a kapás, a hosszu rozsdás puskával a