Förgeteg János mint közerő és más elbeszélések - 2

összes bakancsokat, el is kezelt belőlük egy zsebre való szíjat, s ami a
legcsodálatosabb a dologban, még a fontos művelethez kiadott zsírt is
„elfogta“ mind, ami pedig igen jó étel vacsorának, kenyérre kenve, ha
nincs más. Ámbár Ruca pénzbeli dolgokban sohasem szűkölködött. Mindig
gyártott olyasmit, amit el bírt adni. A suszter elhullajtott bőreiből
bukszákat varrt, ami különben pénztárca volna, de mégis csak sokkal
szebb az, ha bukszának neveztetik. Mert például a pipa pipa, a kanál
kanál, de a katona a pipát hívja kanálnak, a kanalat pipának s menage
táján el nem tudná képzelni a dolgokba nem avatott, hogy miért kiabál
minden ember egyszerre a pipája után. Éppen úgy, mint hogy a kék
nadrágot csak azért is zöld nadrágnak nevezi, a szanitészt dögésznek, a
huszárt kocsisnak, a jágert péknek, a hornistájukat lovaspéknek, a
regimencbanda cseheit új-spanyolnak, a kapitányt öregnek, a kadétot
csirkének, a hegyi üteget kis bolondnak, a mezei ágyút nagy bolondnak, a
várágyút ménkűnek, a bosnyákot szamárnak, a szamarat mulinak, a hegyi
train katonáját, aki az öszvéreket vezeti, dupla szamárnak. Ha valakit
visz a napos káplár a börtönbe, s a tisztelt valakit, amint vinné
szeretettel cirógatva a vasakat, amelyekkel pár perc mulva a keze a
lábához köttetik, megkérdezik, hogy miért kapta a büntetést, a
legártatlanabb képpel feleli, hogy azért, mert nem akarta reggel meginni
a kávét. Ha valaki kitör egy ablakot, amit meg kell fizetni, annak
„utalványa jött Magyarországból“, aki szerencsétlenül elpusztult odalent
s most nyugszik a nehéz kövek alatt, az egy sem halt meg, csak hosszu
szabadságra ment csupán.
Valóságos külön nyelv ez, amelyre külön lingvistákat küldhetne ki az
akadémia. Van olyan közel hozzánk ez is, mint az osztyákok és egyéb
messzi népek.
Ruca ezeket is értette nagyon. Ha kenyeret kapott a század, míg a fele
része oda volt patrouillban, a hazaérkezőknek elébe futott a
hegyoldalakra, nagy hujjáhozás között kiabálva:
– Megjött anyátok Magyarországból! Hozott kalácsot!
Rucát ilyenkor puskatussal oldalba verték, ami azonban csak a
szeretetnek a nyilvánulása volt. Rucától sok mindenfélét eltűrtek, ha
néha „meghúzták“ is, a pokrócba borított kis embert soha sem verték
csizmákkal, legföljebb a papucsok sarkával csak. Ő szerfölött hálás volt
e kedvezményekért s az ilyen örömünnep éjszakáján rendesen „úszni küldte
az ágyakat“. Ezeket a vasakat csak néhány arasztékba eresztett mozgó
pánt tarja ágyképes állapotban. A Ruca nagy furfanggal szedte ki a
sötétben mindet s amikor valamennyivel készen volt, föllökte a magáét. A
zajra egyik-másik fölébredt, megmozdult, s abban a pillanatban nagy
robajjal esett szét a „szobája“. Végül aztán földön volt valamennyi.
Rucát ilyenkor minden szó nélkül fogták elő. Ő nyugodtan nézett a
büntetés elébe s csak nagy vörös szakállába nevetett a sikerült csiny
fölött.
Rucának föl kellett öltöznie mars-adjusztirungba s hatszor tisztelegve
minden fölállított ágy előtt, így kiáltania:
– Így jár az, aki elereszti az ágyakat…
Ruca komolyan, megbánással, szinte siralmasan tette ezt. Amint készen
volt a tisztelgéssel mindenütt, levetkőzött, lefeküdt csöndesen, s egy
óra mulva újra a földön feküdt minden ágy megint, ő maga pedig, magára
szedvén mind a három pokrócot, kivonult valahova a kövek közé aludni.
Másnap reggel rendesen egy nagy üveg pálinkával vonult be, amit a
kiszabandó büntetésnél enyhítő körülmény gyanánt vett a szakasz.
Hamisítatlanul jeles cselei voltak neki. Alacsony, széles vállu, nagy
vörösszakállu ember volt, az egyik kezével örökké rajta a nevezetes
szakállon, büszkeségén.
Abba a kicsi, idegenbe tolt kolóniában, mivelhogy a török borbélyok
rettenetes kínnal nyúzzák meg az embert, senki sem borotválkozott. A
századok, ha a fiatal gyerkőcöket, akiknek még nem nőtt ki az állukon –
a hajuk, hátraállították, olyanok voltak, mintha nem volna köztük
negyven éven alól való ember.
Egyszer volt csak szomoru dolga Rucának, amidőn elaludt a poszton.
Valahol a hegyek között, kis kolónia-őrház bezárt ajtaja mögött,
paliszádok védelme alatt, silbakolni kellett volna, azonban Ruca megúnta
az állást s leült. Majd fölugrik, ha jön valaki. Aztán oldalt
támasztotta az „asszonyt“. Végül elaludt a hideg őszi éjszakában, nagyon
mélyen s mikor a vizitáló tiszt költögette, félálmosan azt felelte, hogy
tisztességes ember nem szokta álmában háborgatni a másik tisztességes
embert.
Ezért a kis alvásért elutazott Ruca a plevljei Svéta-Trojicába. Ez
valami bosnyák szentnek a neve, egyébként azonban egy rettenetes börtön,
amelynek csak egy fala van téglából, a másik három pedig a kősziklába
vágva.
Ruca, innen hazatérve, egy ideig szótlan volt. Most is ugyan, rendes
szokása szerint, a földön ült két ágy között mindig s gyártotta
egyre-másra világraszóló találmányait, de nem beszélt. Szomoru volt s a
hathavi brigádáristom katonai önérzetén ejtett hatalmas vágást.
Ugyanekkor történt, hogy a századnak a régi török híd tornyában
elszállásolt néhány emberével nagy baj esett. A torony tele volt pókkal
s azonfelül patkánynyal, amelyek megették a legények kenyerét s ha
kenyér nem volt, megették a ruhát. Ennélfogva a szobalétszámba, annak
rendje és módja szerint, fölvétetett egy macska is, amely mégis némi
pusztítást követett el olykor a patkányfamiliákban. Történt azonban,
hogy a macska, megúnván a kincstári életet, megszökött. A nagy Ördög
állott akkor fegyveres őrt az ajtó előtt, látta is a macskát, de semmi
kísérletet nem tett az elfogására. Denikve, a szobaparancsnok rapportra
ment a kapitány elé:
– Jelentem alássan, azt kéri a legénység, hogy ne kapjunk többet
kenyeret.
– Hát miért?
– Jelentem alássan, megeszi a patkány.
– Hát nincs ott a macska?
– Jelentem alássan, nincs.
– Hát hol van?
– Jelentem alássan, dezertált.
– Hát miért nem vigyáztatok rá?
– Jelentem alássan, az infanterist Ördög állt posztot, amikor megszökött
a macska.
– Hát jőjjön elő az Ördög.
A nagy Ördögöt előhívták az albántól, ahol szokása szerint itta a
szilvaszeszt és káromkodott. Megjött s akkora haptákot csapott, hogy
rezgett belé a barakk s a kadét teás ibrikje, az egyetlen európai
színezetü porcellán, lehullott a polcról.
– Maga poszt volt, mikor megszökött a macska?
– Jelentem alássan, igen.
– Minek engedte?
– Jelentem alássan, nem lehet a macskát abfertigolni.
Végezetül a kapitány mérges volt, elrendelte, hogy szerezzenek másik
macskát. S elrendelte, hogy a hadnagy nézzen utána: van-e a
toronybelieknek macskájuk. A hadnagy nem jól beszélt magyarul, s ami szó
nem jutott eszébe, arra azt mondta: zizé. Elment mindennap, fölmászott a
rossz lépcsőn s ahogy megjelent, haptákot állt minden magyar és török
katona a szobában. Az utóbbiak átjártak kártyázni hozomra, mert szultán
ő felsége e derék harcosainak sohasem volt pénzük. Az valahol a
bimbasinál maradt, akinek a feleségébe szerelmes volt a Ruca.
– Hát frájter, van-e már zizé?
A holdvilágképe miatt rendesen csak Hókának nevezett őrvezető
tisztelettel kérdezte:
– Milyen zizé, hadnagy úr?
– Amelynek négy lába van és nyávog.
– Olyan még nincs, hadnagy úr.
Utoljára aztán az öreg dühbe jött. Rapportra vitte a frájtert és
elrendelte, hogy lopjanak reggelre macskát.
A felsőbb hatalom ezen buzdító kijelentése rettenetes nagy vígasságot
idézett elő. Délután eltűnt a Ruca s másnap reggel olyan nyávogás volt a
táborban, amilyenre a legöregebb emberek se emlékeznek.
– Válogassatok, – mondta jólelkűleg.
S kiöntött a földre egy zsák macskát. Ezzel aztán visszatért újra a
jókedve, de nem a régi duhaj, amikor az ember nem hallotta csinyeket
követett el. Inkább elmélázó, szelid vidámság volt az, aminek sokáig nem
lehetett nyitjára akadni.
Végre azonban kiderült, hogy Ruca szerelmes.
A zászlóaljjal együtt egy török csapat feküdt ott, jó anatóliai fiúk,
Kis-Ázsiából, azoknak az őrnagyuk volt a bimbasi. Tél-túl összetákolt
kis sereg volt biz az, alig lehetett hinni, hogy ilyen katonák elől
szaladt a muszka. Gyakorlat semmi, fegyelem nem sok, ellenőrzés még
kevesebb. A Martin-féle fegyverek feketék voltak a rozsdától, némelyik
szíjjon hordta, a másik régi módon vállon, egyik csizmában járt, a másik
félcipőben, a harmadik bocskorban. Hanem a rozsdás fegyverekből, a hídon
állva, belelőtték a Lim tiszta vizében úszó halba a golyót.
Fizetés nem igen járt, nagy neves ünnep volt, ha egypár ezüstpénz
csörrent a legénység zsebében. Egy darab középkor a földnek az a része,
elmaradva hegyei között a világtól, ahol a lelőtt rabló fejét karón
vitték be a városba a zaptiehk, ami igen szép ingyen-látványosság.
A bimbasinak volt egy féltucat felsége, akik gyakran ott sétáltak a
tábor körül, illendő zaptiehkísérettel. Drága szép selyembe öltözködve,
kék az egyik, piros a másik, rózsaszín, sárga, volt ott mindenféle
fajta. Az arcot takaró ruha alól kicsillogott fekete szemük, amint
mentek a vízparton, olybá tűnve föl, mint egy-egy vasálarcos.
A rózsaszínruhás leghátul járt mindig. Az lehetett a legfiatalabb, arra
haragudhatott a többi. Az ostoba szabásu, minden ízlés nélkül való
talárból azonban semmit sem lehetett sejteni, csak éppen járása
könnyedségéről volt észrevehető, hogy fiatal. A Ruca egyszer aztán
kezdett utánuk bolondulni, – igen tisztességes távolban. Mindig azt
nézte, az leste és úgy sóhajtozott, mint egy ifiúr.
Kezdték észrevenni a szakaszban a baját, de nem szóltak. Ruca
el-elmaradozott, nem vett részt a játékokban, amelyeknek azelőtt
főrendezője volt. Még az általa konzervbádogok és zsinegekből konstruált
telefont is otthagyta. Parancskiadás után rendesen eltűnt a táborból.
Este kilenc óra tájban volt az idő, midőn a szakasz már feküdt s rendes
bakaszokás szerint az ágyból diskurált. Rucát még nem látták hazatérni.
A retrait kürt-szava végigzengett a völgyön, mikor betoppant és
jelentkezet az altisztnél, hogy hazaért.
– Hol voltál, Ruca?
Elütőleg felelt:
– Sétáltam.
– Merre?
– Itt a Limparton.
– Kerested a bimbasi feleségét?
Sértődött haraggal hányta le magáról a ruhát.
– Mi közötök hozzá? Keressétek ti is.
– Én nem vagyok olyan bolond, – mondta a káplár. – Elég egy szakaszban
egy bolond.
Ruca vetni kezdte az ágyát s fölrázta a szalmát a zsákban.
– Hadd legyek… – mondta.
A káplár kötekedve folytatta:
– Szerelmes vagy, Ruca, látom. Csak azt mondanád meg, mibe. Hiszen nem
látsz abból az asszonyból egyebet, csak a piros reverendáját. Mi tetszik
rajta?
Ruca megállott az ágyvetés fontos munkájában s komolyan felelte:
– Pajtás, sohasem szól egy szót sem…
Ime, Ruca, a gyerek, a nevetséges, a vídám Ruca, mint komolyan
gondolkozó férfiu, aki olyan asszonyt szeret, aki sohasem beszél.


Subavásár
Még mikor eladta a termést, kimondta Halbőr János, hogy subát vesz. A
régi nem jó, új kell. Tudvalévő dolog, hogy a suba szükséges bútordarab
parasztikus embernek. Szék, ágy, párna, divány, télen kályha, nyáron
jégverem az neki; enni lehet a bőrén, meg húst aszalni rajta, s ha
belekötik a serdülő legényt, elhagyja a harmadnapos hideg. Azután ha
beleültetik a gyereket, az annak gyönyörűség. Meg hát egy suba, egy
szépen kivarrott irhás suba díszruha ünnepnapokon. Cifraság, tanyai
Makart-bokréta, ha föl van akasztva a szobában, s tekintélyt szerző
állapot, ha a ráncai közt komoly állásba helyezi magát a gazda.
S miután úgy történt a dolog, hogy a másik suba, a régi, elpusztult,
indokoltan mondta ki a határozatot Halbőr, hogy új subát kell venni.
Ennélfogva ma korán reggel fölül a kocsiba Halbőr János, a felesége, meg
a fia. Ugyanakkor a szomszéd tanyáról megindul a szomszéd és két koma.
Csöndes, nyári reggel van, élénk szellő szalad végig a füvek fölött.
Halbőr jókedvben érzi magát és pipára gyújt.
A kocsik megindulnak a város felé s ekközben szó esik a subáról. Előbb
elbeszélik a multat, a nagy időt, amit az eddigi suba átélt. Nem lehet
mondani, hogy valami különös suba lett volna, de azért becsülettel
megállta a sarat s érdemes arra, hogy néhány szót vessenek utána.
A városban aztán megáll a kocsi valamelyik szűk útcában, szokott
gyűlőhelyén a tanyai népnek. A kocsikat őrizni ott marad a legény.
Halbőr János pedig az asszonynyal, a komákkal és a szomszéddal megindul.
Komoly menet ez. Halbőr van közbül s ahogy lépdel, határozott mozdulatok
kíséretében veszi ki a pipát.
Azonban, ahogy menne, egyszerre megáll. Ijedten kotorász a zsebében:
– Hopp-hó! – mondja. – Hol a pénz?
A pénzt elő kell vennie. Halbőr ugyan biztosan tudja, hogy megvan, de
hát azt látni kell.
– Hát perce, perce, – feleli a koma, Barácius Mihály uram. – Meg kell
azt nézni.
Megnézik. Ott a pénz egy rakásban, szépen kisímogatott ötösök, tízesek,
s nagyobb csomó egyes, tetszetősség okáért átkötve madzaggal.
Megindulnak újra s mennek addig, amíg odaérnek a subásokhoz. A derék
nagy subák ott vannak kiterítve a kövezetre, a szőrös felükkel kifelé.
Halbőr a csapat élére áll s először úgy immel-ámmal mennek végig a subák
között. A sor végére érve megállnak s szemhunyorítással kéri ki Halbőr a
szakvéleményeket.
– A szélsőhöz, – mormogja lassan a koma.
– A szélsőhöz, – hagyják helyben a többiek.
Elmennek a két sor közt és megállanak a szélső suba előtt.
– Suba köll, – mondja Halbőr János.
– Hát hiszen van itt elég, – feleli a subagyáros. – Teszem azt, ez a
legszélső itt mindjárt. Kályha ez, nézze kelmed, valóságos kályha.
Halbőr lehajol és végigsímítja hosszan, szőrmentében a subát. A keze
nyomán meglapulnak a fehéres szálak és símán egymásra borulnak. S ahogy
a napfény rájuk vetődik, megragyognak.
– Mint a valóságos selyem.
Ezt a subás mondja. Halbőr János érzi a szavak igazságát, de azért nem
lehet azt annyiban hagyni. Vontatottan felel vissza:
– No, kit így, kit úgy.
A komák meg a szomszéd intenek a fejükkel, hogy az ám, bizony csak úgy
áll a dolog, hogy kit így, kit úgy.
Halbőr most már a másik oldalra kerül. Leguggol és úgy néz végig a
subán. Azután hirtelen rácsapja a kezét és a széttartott öt ujjával
hirtelen végigszántja az egészet. Ahogy ez megtörtént, fölemelkedik a
kéz és nézi a bizottság, hogy mennyi szőrszál maradt rajta a subából.
Alig egynéhány.
– Nem sok, – mondja komoly arccal Halbőr. – Ámbár ismertem én már olyan
subát, akiről nem gyütt le ennyi. Régi nagy suba volt, az bizonyos. Máma
már nem csinálnak olyant.
– Nem ám, – erősíti a koma. – Nem azok már a subák, akik ezelőtt voltak.
– Nem, – veszi föl a szót a szomszéd. – Pedig a birkák most is csak
olyanok, mint azelőtt. A birkabőr nem változandó.
Amíg ez megtörténik, Halbőr fölveszi magára a subát. Az asszony segít
neki. Ahogy a subában tetszelegve megfordul, lebbenve csapódik utána az
alja. Azután tesz egypár lépést előre, oldalt. Mert ki kell tapasztalni
az ellentállási képességét is. A komák és a szomszéd egy kissé
meghajolnak, úgy nézik. Ki kell tapasztalni a subaaljnak a földhöz való
viszonyát is.
Halbőr kerül-fordul, a két kezét beleakasztja a felső szijakba s hol
kinyitja, hol becsukja a suba elejét. Először az egyik felét csapja
magára s úgy a tetejébe a másikat, azután megfordítva. Az egész készség
jól jár. A csapat egyes tagjának az arcán az elégültség bizonyos foka
látszik, amit meg is érdemel egy jóravaló suba.
Halbőr azt látja s úgy tetszik neki, hogy mindnyájan egy gondolaton
vannak. Azonban hamarosan olyan arcot csinál, mint akit bánt valmi
dolog.
– A színe se az igazi, – mondja kedvetlenül.
– Dehogy nem, – vág bele az iparos. – A legtisztább arany se szebb.
Csap egyet a levegőben Halbőr s megvetőleg dobja le a subát.
– Nagyon vásárhelyies, – mondja. – Nem tetszik nekem a színe. Nem
tetszik.
Most már a subás előveszi az ékesszólást. Fölkapja a nagy darab állati
bőrt s egy ügyes lebbentéssel szétteríti.
– Hát ez a bőr? – kérdi fölcsattanó hangon, diadalmasan.
Belécsippent a két ujjával egyes helyeken.
– Mint a patyolat!
– Hiszen éppen ez az, – szól a szomszéd. – Hogy nagyon gyönge. Szakad az
ilyen fáin portéka. Tudja, nekünk odaki mindenre köll az ilyen, azért
akar erőset a szomszéd, hogy mög ne ártson neki a viselés.
Halbőr megint fölkapja a subát, de most már kifordítva, nyári
állapotban. A tenyereit elül kéjjel húzza végig a finom bőrön. S mialatt
így álorcáskodik a cimboráival együtt, a lelkében meggyőződéssé válik a
tudat, hogy ennél alkalmasabb subát nem igen lehetne találni.
– Hát az ára? – kérdi odavetőleg.
– Harminc forint.
Halbőr behunyja az egyik szemét s a másikkal féloldalt néz a
kereskedőre.
– Hogy mondja? – szól s féloldalt tartja a fejét, hogy jobban a fülibe
menjen a szó.
– Harminc forint az ára. Megér ez annyit testvérek közt is.
– Pöngőben? – kérdezi tovább ártatlan tanyai ábrázattal Halbőr.
– Nem, új forintban.
Halbőr megcsóválja a fejét, a subát leereszti a félválláról s úgy veszi
vele magát körül, mintha kocsiban ülne. A komák azonközben a varrást
deputálják. Az úgy megy, hogy aláfeszítik a körmöt s az ujj mint egykaru
emeltyü szerepel. Valamelyiknek engedni kell. Ha a szirony szakad, rossz
a varrás, ha a köröm törik, hát rossz a köröm. Még jobb, hogy kitört.
De a varrás is jó, valamint jól illik a suba is. Halbőr leereszti a
subát maga körül és rátámad a suba-árusra:
– De hát maga-e az a Kis Mihály, akit én keresek?
– Nem én. Engem Varga Jánosnak hívnak. Ha valamikor subát vett kend a
szegedi piacon, ismerheti a nevemet.
– No, mert ezt a Varga Jánost kerestem én, – mondja most már hamiskás
mosolylyal Halbőr. – Mert magánál vett az apám is. Még most is megvan.
– Hát hiszen amit én megvarrok, az meg is marad! – esik nagyot a szón a
subás.
– Csakhogy nem a suba van meg, hanem az apám.
A komák arcán széles mosoly halad végig és elneveti magát a subás is.
Halbőr fölhasználja a kedvező pillanatot.
– Adok érte húszat, – mondja. – Nem ér többet.
– Nem lehet. Hiszen csak éppen magának adom harmincért. Mert maga ugy-e
a Kása András?
– Nem én, Halbőr János, a felsőtanyai.
– A Förgeteg Halbőrökbül?
– Ügön.
– Hát vigye a huszonnyolcadfélért.
Halbőr kiteríti a subát s ahogy végigpillant rajta, hirtelen megakad
valamin a szeme. Kedvetlenül rántja föl a vállát és föltolja fején a
kalapot. Nagyot lélegzik és úgy felel:
– Nem köll ötért se.
– Nem-é?
– Nem. Minek varr bele tulipántot, mikor én azt nem szeretem, – mondja
haraggal. – Sohase viseltem tulipános subát. Minek az rajta? Mirül jó
az? Vagy rúzsát varrjon rá, vagy semmit. Tulipános nem köll. Mögugatna
benne a kutyám.
A véletlen úgy hozta magával, hogy mind csupa tulipános subát hozott ki
a vásárra a subás. De nagyobb bizonyosság okáért keresni kezd köztük,
hogy nem akadna-e vagy egy rózsás. De nincsen.
– Ne is keresse, – Duzzog Halbőr János. – Más nem köll. Erre az egyre
volt gusztusom, ez se jó.
Izgatottan jár föl-alá a subás előtt. Előveszi a kendőt, letörli a
homlokát és menni készül. De hirtelen visszafordul, kikap a tárcájából
két tizest és odatartja a subás elé:
– Köll a húsz forint?
– Nem lehet. Nem adom alább, – szól ez ingerülten.
Halbőr visszateszi a pénzt, a tárcát körülköti a szíjjal, úgy csúsztatja
vissza. Mikor már beletette a zsebbe, még egyszer odasandít, hogy
csakugyan benne van-e?
– Nem köll azér haragunni, – mondja Förgeteg Halbőr, – ’szen én se adnám
oda érte ezt a kéket. Csak éppen tréfáltam.
A kereskedő dühösen rákiált:
– Tréfáljon kend mással!
– Mondom, hogy nem köll haragunni. A pénz megmarad. Majd vöszünk máskor.
Majd ha lösz rúzsás subája, elgyüvünk érte. S a csapat élén távozásnak
indul Halbőr Förgeteg János. Még a sarokról visszakiált:
– Itt a pénz! – s a tenyerével ráver a tárcára. – Behozom egy rúzsás
subáért a másik szombaton.
Hanem hiszen elviszik azt addig adóba.


A Szent Mihály a jégben
A kormányos nem valami jókedvvel indult ennek az útnak, mert úgy vélte,
hogy igen hideg már az idő és nemsokára ereszkedni kezdenek lefelé a
marosi jegek. Ezek rendszerint az első híradók a folyó alvásáról.
Legelsőbb jönnek le a Marosból és a Tiszában úsznak lassan. Utánuk már a
fagyok következnek, a jég egyre sűrűbb, valahol aztán megakad, valamely
kanyarulatnál vagy hidak között. De fölülről egyre csak több jön, odaér
a társaihoz, összefagy velük és apránkint ily módon beáll a víz. A halak
alatta maradnak s igen nagyon futkároznak, hogy hol találnának a jégen
egy kis ablakot, mely friss levegőt adna. A hajók pedig, amelyek
ilyenkor útban vannak, befagynak a jég közé és még jó szerencse, ha a
zajlásban parthoz tudnak állni.
Ettől félt leginkább Török Mihály uram, a kormányos, mikor fölküldték a
nagy hajóval Vác alá, hogy ott kővel rakodjon s azután térjen vissza.
Mert az ország e tekintetben nem jól van berendezve. Arra fölfelé kevés
a búza, sok a kő, erre lefelé búza csak van, van rozs is, de mit ér, ha
kő nincsen. Ennélfogva azt hozatni kell és a nagy hajók járnak érte föl
a Dunába és mire leérnek vele, oly drága, hogy jóformán olcsóbb lenne
túróslepénynyel rakni ki az útcákat.
És jó őszi idő volt már, mikor a nagy hajóval megindult a kövekért Török
Mihály s mondta is, hogy ha ebből a dologból baj nem lesz, hát az megint
Isten különös kegyelme a Szent Mihály iránt. De azért csak útra kelt,
legénységével egyetemben. A maga emberségéből lement Titelig. Ott
vasbikát fogtak a hajó elé, amely fölhúzta egészen a kőbányákhoz, hol
aztán azonnal rakodni kezdték a hajót.
Lassu munka az ilyesmi, mert a kő nagyon nehéz és Török Mihály látván az
időnek egyre hidegebbre való fordulását, igen aggodalmasan pipázott. Ám
kell, hogy mindennek vége szakadjon egy időben s a kővel is megtelt
végtére a hajó.
– Holnap indulhatunk, Mihály bátyám, – mondta az első legény, bizonyos
Kanizsay Ferenc, másnéven Rámás Ferenc, mert mindig rámás csizmát
viselt.
– Indulni indulhatunk, – felelte Török Mihály, – azonban, hogy haza
érünk-e valamikor, azt én most mömondani nem bírom.
Ugyanis kezdtek már jönni a jegek. Előbb csak a vágbeliek, az aprók,
utóbb széles, nagy darabok, amik a Csallóköz pihent ágaiban teremnek meg
vastagra. Biz úgy, hogy keresztet is vetettek valamennyien magukra,
amidőn elkötötték a hajót a parttól s a Szent Mihály belehaladva a Duna
közepére, ott orrával lassan délnek fordult. Nem valami pihenős
ereszkedés volt ez, Török uram folyton a domentátumon állott, a
kormányrúddal a kezében, a legények pedig csáklyázták a jeget, ami a
hajó oldalát verte. Ezzel is gyorsabban haladtak, bár Kiskovács Mihály
legény egyszer akkorát taszított a jégen, hogy maga is ráesett a
hajóból.
– Nézd a bolondot, – mondta Török s kötelet hajított le Kiskovácsnak,
amin visszamászott.
Ezen egész napon megvolt lefelé való mentében a hajó, de estére kelvén,
baj történt. Megtörtént Török Mihály urammal is, amit eddig nem
tapasztalt, hogy tönkre vitte a hajót. Hogy esett, mint esett, ki tudná
megmondani. Ismerte pedig a Duna fenekét is, akár a tenyerét, mivel vagy
negyven éve jár-kel már a medrek fölött. Azonban egyszer esik az meg,
ami eddig nem volt s ez valóság, hogy a nehéz hajó rászaladt a porondra
s a dereka akkorát nyögött, hogy mindenek megrendültek. És e nagy
ijedtségben, amikor a nyelvüket elfeledték használni az emberek, a hajó
lassan forogni kezdett s alig telt bele vagy három minutum, a Szent
Mihály már megint orrával állott fölfelé. Ilyen hatalmai vannak a
vizeknek.
És így szemközt állván a jégáradatnak az öreg fahajó, megkezdte a maga
szomoru haldoklását. Jöttek a csodálatos nagy táblajegek és vágták az
oldalát. A fekete festéket hamar leszedték róla és ki merné így
látatlanban hinni, emberek, hogy kővel terhelt ekkora hajót féloldalra
fordít valamely jégdarab, ha jól az oromzat alá tud furakodni. Pedig
bárki bármit beszéljen, úgy van ez, Kanizsay Ferenc eléggé pötyke legény
a rámás csizmában, de ezúttal reszketett és ugyan sűrűn hányta magára a
keresztet. Ellenben Török Mihály szomorúan pipált és egyre csak azt
mondta:
– Varnyut főztem az egész éjszaka álmomba, tudtam, hogy ilyesmi
történik.
És hordatta a deszkákat, letépette a fedélzetről mind, amit csak
lehetett s leakasztotta kötélen a hajó oldalára. De mit ért mindez?
Semmit, valóságosan semmit. Jött ám a jég kegyetlen és beszédes volt,
úgy harsogott, mintha az itélet napján citeráznának az angyalok. A budai
telepről segítségre jöttek vasbikák, hogy majd elhuzzák e helyről a
Szent Mihályt, de szégyenszemre vonultak vissza, mert behorpadt az
oldaluk. Vágta a jég, vágta, egyre vágta, alig volt már fa a hajó orrán,
úgy leszedte és dőlt, egyre jobban dőlt a hajó. Török Mihály kivette a
szájából a pipát és azt mondta a legénységbeli népnek:
– Úgy nézem, belefordulunk…
Azt mondta erre Kalapis János legény:
– Biz én nem fordulok, mert nem vagyok bolond. Itt hagyom a hajót, aztán
forduljon amerre tetszik.
Török idegenül nézett rá.
– A hajót? – kérdezte. – A hajót hagyod itt?
– A hajót hát. Hát mi a ménküt? – szavalt tovább keményen Kalapis (mert
az efajta veszedelmek tökéletesen elrontják a fegyelmet). – Csak nem
fagyok a jég közé a Szent Mihály kedveért?
Azt lehetett volna hinni, hogy Török Mihály e szavakra elharapja a
pipacsutorát, de nem harapta el (mivelhogy csak az az egy volt neki).
Inkább ehelyett csak azt mondta:
– Hát ugyan hogy mentek ki a partra?
Ez bizony kérdés. Akármelyik pontját nézték is a víznek, jó távolosan
feküdt. Ebben az istenitéletben tökéletes bolond, aki csolnakra száll,
mert úgy bekapja a jég, mint a harcsa az apró keszeget. Bár hiszen rég
elcsapta a csolnakot a hajó faráról a zajlás. Hanem itt arról van szó,
hogy ki kell dobni a körtét a partra. A parton ugyanis voltak emberek,
mert az ilyen szerencsétlenség nem hagyja soha megindulás nélkül a parti
embert. Most nincs más mód, mint a körtét kell kihajítani vékony
zsinegen s ezen által majd kihuzzák a vastag kötelet. Azon aztán aki
végigkapaszkodik, bizonyosan kiér. Ebben a körtében bizakodtak most a
legények és azt mondta Kisfurus Gergely (a híres verekedő):
– Majd kihajítom én!
Más azonban a körte télen és más nyáron. A körte voltaképpen ugyanaz a
fakolonc minden időben, de nem egyfajta a zsineg, ami utána huzódik.
Téli időben megfagy s nehezen halad az eldobott körte nyomában. Így járt
Gergely is, mert dobta ugyan a körtét, de hiába dobta. Felére se
közelítette a partot a kölönc, hanem lebukott a jegek közé.
Szégyenszemre kellett azt kihuzgálni.
– Majd én, – próbálta a Kiskovács Mihály. – Jaj, de hiszen minek is
próbálja az ilyesmit a tökéletlen ember. Teljes hiábavalóság az. Most
már Kanizsay Ferenc fogta föl a körtét és próbavetést téve előbb, nagy
suhogtatással eresztette ki a kezéből.
Odakint a parton várták az emberek, nyujtották is utána mindkét kezüket,
hanem hiába nyujtották. Nem ért ki. A hajósok a hajócsárda előtt állván,
összenéztek. Török a félrebillent hombár tetején állott és pipázott.
(Azon emberek közül való ő, akik meghalnak azonnal, mihelyest nem jól
esik a dohány.) Végig méltatta tekintetével az embereket s úgylehet,
szíve valamely rejtekében föloldódzott a jóindulat.
– Hát, – így adta föl a szót, – hát csakugyan itt hagyjátok a hajót?
Kanizsay Ferenc nem szólt erre semmit, csak ahogy ült a gugora-oszlopon,
azt rugdalta a csizmája sarkával. Kiskovács Mihály sem szólt, ellenben
Kalapis mentegetőzve rántotta föl a vállait.
– Otthonra vagyok tartozandó az életemmel, – mormogta, – neveletlen kis
árváim…
Jakab Pál, aki olyan inasforma volt a hajón, elfakadt sírva. Én uram és
én teremtőm, miért ne fakadna sírva az ilyesmin a gyermek?
– Adjátok hát ide azt a körtét, – mondta Török, és levetette magáról a
felsőkabátot, le az alsót. Fölgyűrte a karján az inget az öreges ember
és meglóbálta a körtét. De megint abban hagyta. Egy darab fát letett
támasztéknak az első lábához. Annak jól neki lehetett feszülni. Most
karikában kezdett suhogni a körte, szinte sivított utána a fagyos