Förgeteg János mint közerő és más elbeszélések - 10

– Nem, – feleli János, – én csak elvetöttem, a föld terömte.
János ötletére a kocsisorok között halk nevetés és bajusz alatt való
mosolygás suhan végig, mert az úrféle megtréfálása a legkedvesebb
mulatságok közé tartozik.
– Nyolc hetven, – szól az úr.
– Nyóc hetvenöt, – válaszol János.
Az úrféle elhúzza Jánostól az egyik kezét, maga elé tartja és belécsap.
Jól van, most már lehet menni a magtárba. A zsákokat János beköti,
fölteszi a kocsira, felöltözteti a lovakat is és sajnálattal látja, hogy
a kocsi tetején jól elaludt gyereket föl kell költeni. – Miska, Miska! –
szól neki. A gyerek fölérzik. – Mit álmodtál? – kérdezi János. – Öhetnék
vagyok nagyon, – felel a gyerek s János megvígasztalja, hogy most már
várjon egy kicsit.
A magtárba, ahová elhajt, már csak be kell önteni a buzát a többi közé,
miután előbb súlyra a piacon a hatósági mázsán megméretett. Arról a
céduláról, amit ott kapott, számítják ki az árát. János a számadást
komolyan nézi s mert nem nagyon érti (az idősebb fiát kellett volna
behozni), esetleges megcsalattatása ellen egyszerü ajánlattevéssel
védekezik. Inditványozza, hogy minden mázsa árát külön-külön fizessék
ki.
– Nincs nekem annyi hetvenöt krajcárom, – mondja a kereskedő.
– Majd vissza adok én a bankóbul, csak az első mázsa árát fizesse ki
előbb.
Szóval, János régi tapasztalatokon okulva, semmiképpen sem akar
rövidséget szenvedni. Pénzeit azon bőrtárcába rakja, amely a mellény
belső zsebében szokott tartózkodni. Az elveszés ellen egy madzag védi,
amely által a mellény legfelső gombjához köttetik. A vásár így
megtörténvén, a kocsiban az üresen maradt zsákokból most egészen helyes
ülést rendez János. Arra Miskát ráhelyezi s elébe adja a nyitott
tarisznyát, hogy azt egyen belőle, amit csak akar. Ő maga egy pohár
nyakolajra a szomszéd boltba megy, mert a pálinkamérések föltünő
szorgalommal csoportosulnak az ilyen buzamagtárak köré. Ott János kissé
társalkodik s egy, vagy két pohár – különben ne kerteljünk, mondjuk meg
őszintén, hogy négy pohár nyakolaj árát fizeti ki s némiképp vidáman
megy vissza a kocsihoz. Miska már jól lakott ezen rövid idő alatt és
szemlélődik.
– Hát most már, – szól hozzá János, – bombó-cukrot vögyek-e néköd, vagy
fütyülő-cukrot?
Miska habozás nélkül ajánlja, hogy vétessék bombó-cukor is, meg
fütyülő-cukor is. De ebbe János nem egyez bele.
– Nézd, Miska, vagy ezt, vagy azt. Hát válaszsz. A bombó, az cukor, de
nincs rajta fütyülő, a fütyülő-cukor pedig cukor is, fütyülő is. Hát
most már melyik köll?
Miska elméjében a sötétség így kivilágosíttatván, a fütyülő-cukor
mellett marad. Azt hoz neki az apja, s hogy ne kerteljünk, el kell
mondani, hogy e munka közben még egy pohár nyakolajjal úgy ráadás
gyanánt fűszerezi önmagát – a meleg ellen. De ahogy ezt elvégezte, most
már csakugyan megy ám kifelé és viszi a pénzt be a tanyák világába.
Miska fütyül a cukron, János pedig szivart szívó szopókából hosszú
szivart szív.
A város házai apránkint elmaradnak mögöttük. A legelső útszéli kútnál
megáll, hogy itasson, miután a lovak odabent nem ittak, (mert külső
lónak nem való a belső víz…)