Föld felett és viz alatt; A véres kenyér; A szegénység utja - 12

  erdő kormos fái között felállítottak bennünket. Ott lefeküdtünk. Egy
  ágyu sem szólt. Mi szidtuk Trochut, hogy mért nem lövöldöztet. Hideg
  szél fujt. Azért is Trochut szidtuk. Barátom, az intendáns nagyon hátra
  maradt az élelmezési vonattal; a generális maga vállalkozott, hogy
  visszamegy érte s fölkeresi. Ez mindig a generális dolga, azért ül ő
  lovon. Végre rátalált és hozta nagy diadallal. Nem volt azután semmi
  baj. Csináltunk bon mot-kat és mókás élczeket az ellenségre. Barátom
  felolvasta a «Frére et cochon» mai számát, melyben győzelmes csatánk
  előre le volt irva; természetesen a «kiengesztelhetlen légiónak» jutván
  belőle az oroszlánrész.
  Egyszer aztán jő hozzánk a főhadparancsnok szárnysegéde, egy
  szürkeszakállú marczona ficzkó, régi sebhelyektől csufitott pofával s
  azt mondja, hogy ott jön az ellenség a domb mögött: álljunk
  csatárlánczba s fogadjuk az ellent peloton-tűzzel; ez a tábornok
  parancsa.
  Erre a szóra, hogy ott jön az ellenség, elordítja magát az én barátom a
  főintendáns: «árulás!» Utána az egész légió: «árulás! árulás!» s azzal
  puskát, patrontást elhajigálnak, s futnak vissza a városba. Az intendáns
  felkapott egy pálinkás szekérre. Az én generálisom pedig odanyargalt
  hozzám s így kiáltott elszántan: «meg kell menteni a zászlónkat!» s
  azzal kikapta kezemből a zászlót, sarkantyúba kapta a paripáját s
  nyargalt vele valamennyi előtt, valamennyi utczán végig kiabálva:
  «árulás, árulás!»
  Én leültem egy szenes fatörzsre.
  A főparancsnok segédje kihuzta a szivartáskáját s rágyujtott egy
  szivarra s azután azt kérdezé tőlem:
  – Hát már ugyan citoyen, ön mért nem szaladt el a többiekkel együtt?
  – Sapristi! kiálték dühösen. Én nem tudom, mi az hogy árulás? Én nem
  akarok már többet szaladni. Szaladtam én már az önök hadjáratában
  annyit, hogy nincs az osztrák armádiában az a katona, a ki többet tett
  volna e nemben. Én ide verekedni jöttem. Volt nekem otthon tizenkét
  párbajom: kaptam a golyóból is, a kardból is, tudom, milyen az íze.
  Sacrebleu! Én már eleget ettem azokból a francziákból, a kiket mindig
  vernek; szeretnék már olyan francziákat látni, a kik verekesznek.
  – Eh bien, mondá a vén kapitány, akkor jöjjön velem, majd én mutatok
  önnek olyanokat.
  Nem is igen kellett sietnem, mert az erőd felől ostromlépésekben
  közelített felénk egy zászlóalj lövész; én felkaptam egy puskát a
  földről, közéjük álltam, aztán ott is maradtam köztük.
  Komor, kevésszavú auvergnátok voltak, a kik igen csunyául beszélnek
  francziául; hanem igen szépen verekesznek francziául.
  Ott maradtam közöttük egy egész hónapig.
  És aztán láttam, a mit látni akartam, francziákat, a kik verekesznek.
  Ezek ugyan nem énekelték a «Marseillaise»-t; hanem ott feküdtek
  éjjel-nappal a fagyon, mikor a víárkokban a hó bétakarta az előőrsöt, s
  még sem mozdult meg a helyéből; mikor a hideg deczemberi szél egész
  éjjel dermesztve zúgott végig a csatárlánczon s tüzet nem volt szabad
  rakni, hogy valaki megmelegedjék nála. Mikor a bomba szétszakadt a
  csapat között s a halálra sebesült nyögését visszafojtva várta az éjt,
  mely betakarja, hogy társait el ne árulja szavával. És a fagytól
  csikorgó kenyeret a szájában olvasztá fel a katona, hogy megehesse. Ezek
  nem sokat kiáltozták, hogy «éljen a haza!» csak épen meg tudtak halni
  érte.
  Ennyire leigázta szellemüket a rabszolgaság káros befolyása.
  És midőn néha az ellenség megrohanta sánczaikat, vagy ők az ellenségét,
  úgy verekedtek, mint a medvék, a míg szuronyban, puskatusban tartott; s
  mikor előre kellett menni, akkor a tisztek voltak mindig az elsők, s
  mikor visszatértek, a tisztek voltak mindig az utolsók.
  Csak az a kár, hogy olyan rabszolgák! Soha egy «vive la liberté»-t nem
  hallottam tőlük. A zsarnokság kiölte belőlük a szabadság szellemét. Csak
  verekedni tudtak, meg fegyelmet tartani, meg koplalni és hideget türni;
  de egyebet semmit. A magasabb emberi jogokról, a haza kötelességeiről a
  fiai iránt, s az általános világszabadságról és az egyenlő
  munkafelosztásról egy garas ára fogalmuk nem volt.
  Az igaz, hogy ha az a kétszázezer odabenn a városban mind úgy verekedett
  volna, mint ezek idekinn, akkor meg lett volna mentve Francziaország. –
  De hová lett volna akkor a szabadság?
  
  
  XVIII.
  E közben rémhirek kezdtek el hozzánk átszállingózni Párisból. Hogy már a
  lóhus is fogytán van. Mi ugyan nem kaptunk belőle; mert nekünk kenyéren,
  szalonnán kívül egyebet nem adtak, s a rabszolgasághoz szokott katona
  nem zugolódott miatta; hanem Párisban nagy volt már az inség. A lovakat
  már megették. A Jardin des plantes elefántjait is megették. A kutyákat,
  macskákat kezdik enni. Sőt már a patkányokat vadászszák, s azokat
  kényszerítik a lakomához. Borzasztó gondolat! Az inyencz Páris, a
  gourmand Páris patkány- és macskahust eszik! A kenyeret pedig úgy
  osztják kormányhivatalból ex offo, s urak és úrhölgyek hosszú sorban
  queut formálnak az utczán, várva, míg a kormánykenyérosztó pudli előtt
  rájuk kerül a sor, s úgy viszik haza a kikapott brugót! Minő
  rémgondolat! Hát ha Olympia is ott van a kenyérszelő társaságban, s ő is
  tartja a selyem volant, hogy belehajítsák a mára való kenyeret! – És hát
  ha büszke azt tenni? Hát ha egyedül bezárkózva ül otthon; elhagyva
  cselédeitől, kiknek enni nem adhat többé? S hát ha éhezik? Rettentő
  gondolat! Olympia, a tündér, az istennő éhezik! S vajjon házában
  maradhatott-e? Hisz az ellenség bombái egész odáig járnak. És ő most
  selyemripsz divánja helyett a pinczében ül, nedves szalmán, s egy
  hasábfát tartva kezében, a patkánylyukat lesi, hogy az abból kijövő
  prédát főbe üsse, s a spiritus-lámpánál supreme de volaillet készítsen
  belőle. Borzasztó fantázia! Ez éjjel sem engedett aludni. Mindent
  megbocsátok a burkusoknak, de azt, hogy Olympia nemes vére közé
  patkányatomokat engedtek keverni, azt nem, soha. Az opera minden
  «rat»-jai álljanak azért rajtuk boszut.
  Oh, minő vágyat éreztem magamban megoszthatni vele prófuntomat! Csak
  közelebb volnánk egymáshoz kvártélyozva, hogy haza hordhatnám neki
  kenyerem felét. Ime szivem hölgye, midőn mindenki elhagyott (mert
  kétségtelenül elhagyták a többiek, mihelyt a patkány-menüre került a
  sor), én táplállak tégedet véremen szerzett kenyérrel! Mit minden
  kincseidért meg nem szerezhetsz, az én véremnek cseppjei megszerzik azt
  neked: a mindennapi porczió kenyeret.
  
  
  XIX.
  Januárban, mikor az a nagyszerű kirohanás történt százötvenezer emberrel
  Chantilly felé, én is ott voltam.
  De nem akarom leirni azt a nagyszerű csatát; úgy is le van ez már azóta
  irva minden ujságban, s nagy csoda volna, ha minden illustrált lapban
  nem jött volna már róla egy kép.
  Hát én is ott vagyok valahol azokon a képeken, csak keresni kell.
  E napon győztesek voltunk; de minden diadalunk vívmányai között első
  helyen áll az, hogy elfogtuk a németeknek egy egész élelmezési szekér
  vonatát. Képzeljen valaki egy csapat zuávot, a ki már két hét óta nem
  evett mást, mint nedves kétszersültet, s aztán megpillant maga előtt egy
  szekeret, tele frissen sült mosolygó hosszukás czipóval. Hát ha a triple
  alliance minden hadserege védelmezte volna azt a szekeret, nem foglaltuk
  volna-e el azt egy pillanat alatt? Pedig a fedezet keményen védte magát.
  Egy hetyke porosz gardelieutenant szörnyen hadonázott a kardjával: azt
  én szemeltem ki magamnak. Hiszen hires vívó vagyok. Tudok én görbe
  karddal, egyenes karddal vívni, Chapontól tanultam. Csak arra nem
  tanított meg Chapon, hogy hát akkor mi lesz, ha egyikünknek görbe kardja
  van, a másikunknak meg egyenes? Hát az lett belőle, hogy én a burkusnak
  a fejére vágtam a görbe karddal, az meg keresztül szurta az én karomat
  az egyenes karddal. Csak hogy az ő fején sisak volt, ő az én vágásomat
  nem érezte meg; hanem én megéreztem az ő szurását.
  – Hah, te ügyetlen burkus! kiálték rá; most te azt gondolod ugy-e, hogy
  egy francziát szurtál meg. Szépen felsültél most! Én magyar vagyok.
  – No hát akkor «gilt nicht» a szurás; mondá a burkus.
  Akár érvényes, akár nem, azért én azt megkaptam; hanem föl sem vettem,
  elkergettük a németet a kenyerektől, s oly boldognak éreztem magamat,
  mikor egy olyan hosszú pékczipót keblemhez szoríthaték, elrejtve azt
  köpenyem belsejébe. Karom sebétől véres lett a kenyér; hanem az nem tesz
  semmit, annál hivebb tanuja leend annak, hogy mi áron szereztem.
  Mert ezt a kenyeret én a bűbájos Olympiának szántam! Igen, ő neki fogom
  ezt elküldeni. Ez az én troféumom!
  Hogy mi vége lett az ütközetnek? azt el lehet olvasni az ujságból. Én
  csak annyit tudok, hogy mikor elhallgattak az ágyuk, s a sebesülteket
  kezdték összeszedni, engem is denunciált valaki a főhadparancsnoknak,
  hogy meg vagyok sebesülve.
  Ennek a zsarnoki főkatonának különös figyelme volt rám, a mióta
  táborában szolgáltam. Sokat kérdezősködött felőlem, s gyakran küldött a
  számomra szivarokat.
  Most maga elé hivatott és rámparancsolt, hogy menjek a sebemmel rögtön a
  kórházba, s ápoltassam magamat. Nem használt semmi ellenvetés. Még a
  hadsegédét is mellém adta, azt a sebhelyes vén ficzkót, hogy vigyen
  vissza Párisba a többi sebesültekkel együtt.
  Nekem kötelességem volt az engedelmeskedés a zsarnoki parancsolóval
  szemben.
  
  
  XX.
  Késő este volt, mikor Párisba ért velünk a sebesülteket szállító
  gőzkocsi. Én akkor arra kértem a kisérő hadastyánt, hogy engedje meg
  nekem, mielőtt a kórházba mennék, felkeresnem az én imádott Olympiámat,
  kit én már egy hónap óta nem láttam, ki meglehet, hogy most az
  éhhalállal küzd, s kit én ezzel a csatatéren kivívott kenyérrel meg
  akarok az életnek menteni.
  – Eh bien! mondá a hadastyán; hát menjünk Olympiához előbb.
  – Ismeri ön is őt?
  – Hogy az ördögbe ne ismerném; rendőrtiszt voltam tíz esztend ig.
  Borzalom volt végig menni azon az utczán, melybe egy hónap óta mindennap
  bombák hullottak be. Olympia palotájának egy ablaka sem volt már ép.
  Mikor beléptünk a kapuján, nem volt ott már sem kapus, sem kocsis, sem
  inas; nagy keresés után találtunk meg egyet a hajdani cselédekből: a vén
  szakácsot.
  Azt nyakon öleltem.
  – Hol van a madame?
  – A föld alatt, mondá sötét arczczal.
  – A sírban? ordíték, s torkon ragadtam a ficzkót.
  – Nem. A pinczében.
  Akkor aztán összecsókoltam.
  – Lehet hozzá menni?
  – Nem lehet, mert imádkozik. Egész nap imádkozik.
  – Van-e még mit ennetek?
  – Alig van. A lovakat még a mult héten megettük.
  – Hát a kis Dudu, a selyemszőrű ölebecske?
  – Azt negyednapja, hogy megettük.
  – És a Coco?
  – Azt is megettük.
  – És a Zsokó?
  – Azt is megettük.
  – Kutyát, papagályt, majmot, mindent?
  – Mindent. Tegnapelőtt óta a szarvasbőrt eszszük, melyen a madame
  szokott hálni.
  – Hachirozva?
  – Nem; fricassirozva.
  – És azután?
  – Holnap a topánkákra kerül a sor, azokat készítjük el.
  – Marinirozva?
  – Nem. Grillirozva. Sauce tartarral.
  Elfacsarodott a szivem ennél a gondolatnál. Grillirozott topánkákat
  enni, tatár szószszal.
  – Nézd, Joconde, mondám, előhuzva köpenyem alól a véremtől ázott
  kenyeret. Itt van egy egész kenyér. Vidd ezt asszonyodnak. Mondd, hogy
  én foglaltam el ezt számára a csatatéren. Én hoztam azt neki a
  harczmezőről. Mentse meg drága életét. Seregeink áttörték az ostromzárt,
  s holnap fel leszünk szabadítva. Esküdjél meg, hogy átadod neki ezt a
  kenyeret! Én megyek a kórházba, a hol bizonyosan meg fognak ölni.
  A vén cseléd minden szentekre esküdött, hogy teljesíteni fogja egy
  haldokló véghagyományát.
  
  
  XXI.
  A hadastyán pedig megfogta a kezemet, mikor kiértünk az utczára s így
  szólt:
  – Mossiö! Önnek úgy látszik, a szive még jobban meg van sebesítve, mint
  a karja. Jöjjön velem, elébb gyógyítsuk meg az elsőt.
  Azzal karon fogott s a sötét utczán végigvezetett egy szük sikátorig, a
  melyből nem volt kijárás. Hanem az utcza közepén volt egy gömbölyű
  vasajtó, annak ő ismerte a nyitját; a vasfödél fölemelkedett s egy sötét
  földalatti üreg tátongott elénk.
  Az üregbe egy vashágcsó vezetett le.
  – Hová megyünk ide?
  – Csak egy órácskát töltünk a katakombákban. Van önnek hozzá kedve?
  Volt énnekem mindenhez kedvem. Utána mentem e hajdani rendőrtisztnek, ki
  becsukta ismét a fejünk felett a gömbölyű ajtót s azután egy kis
  zsebbeli lámpát vett elő, abban meggyujtotta a gyertyát s azt mondta:
  «már most kövessen ön».
  Sokat olvastam a földalatti Párisról, s nyereségnek vettem, hogy most
  egy darabot megismerhetek belőle; de nem foghattam meg, hogy hová akar
  engem itt vezetni az öreg hadastyán? Haneha valami pinczébe tud innen
  egy bejárást, a hol jó bort lehet kapni s azzal akarja meggyógyítani a
  fájós szivemet.
  Egyszer aztán egy szeglethez értünk, a hol a hadastyán tájékozni kezdte
  magát.
  – Helyben vagyunk. Elolthatjuk a lámpást.
  De nem sokáig maradtunk sötétben: a földalatti folyosó tulsó végén
  világosság kezdett derengeni, mely egyre közelített. Léptek hangzottak.
  Négy embert láttunk felénk jőni; mindegyik hozott a hátán valami nehéz
  batyut.
  Mi egy fülkében huztuk meg magunkat, hogy észre ne vegyenek.
  Elhaladtak előttünk; az elsőnél volt csak lámpa.
  Nem messze buvhelyünktől megállapodtak s lerakták a málháikat.
  A földalatti boltozat oldalában volt egy vasajtó, mely valószinüleg egy
  magánház pinczéjébe vezetett. Az első férfi sipolással jelt adott az
  ajtó előtt. Az nem sokára felnyilt, de én csak egy kezet láthattam, mely
  kinyult rajta. A négy férfi felnyitotta málháit. Az egyikben volt egy
  egész őz, három nyul és hat fáczán. Az mind az ajtón kinyuló kézbe
  vándorolt. Ez viszont egy pénztekercset adott át a künnlevő férfinak. A
  második bádogköcsögöket vett elő málhájából, s fedeleiket lecsavarva,
  megmutatá azoknak tartalmát. Friss tej volt és irósvaj. Az is megkapta a
  pénzgöngyöleget. A harmadik halakat, rákokat hozott. A kinyuló kéz
  azokat is becserélte pénzzel. Hogy mennyi lehetett e háromnak adott
  pénz, azt hozzávetőleges számítással ki lehet sütni abból, hogy mikor a
  negyedik tojásokat számlált át az incognito kéznek, ez viszont egyenkint
  minden tojásért egy huszfrancost számlált le a tenyerébe.
  Azután becsukódott a vasajtó; a négy férfi hátára vette üres bőröndjeit,
  s a honnan jött, arra megint eltávozott. Ezek merész dugárusok voltak,
  kik a földalatti katakombákon át a falukról friss élelmi szereket
  csempésztek be az ostromlott Párisba; hanem azokat csak olyan emberek
  vehették, a kik képesek húsz frankkal fizetni egy tojást s kétszázzal
  egy tyukot.
  Nekem kábult volt az agyam; a sebláz utólért már, úgy hogy mindent, a mi
  körülöttem történt, úgy veszek most, hogy magam sem tudom, álmodtam-e
  azt, vagy valóban láttam?
  Nem emlékszem rá, hogy a hadastyántól kérdeztem volna valamit, vagy hogy
  az mondott volna valamit.
  Hanem a mint a négy férfi eltávozott, ő ismét meggyujtá zsebbeli
  lámpáját s odalépett a vasajtóhoz. Annak závárán kifelé nem volt
  kulcslyuk; valószinüleg azért, hogy tolvajok be ne mehessenek rajta.
  Hanem a helyett volt rajta egy furfangos intézmény, mely megint a
  rendőrségnek teszi lehetővé az ilyen zárt ajtókat kinyithatni s a házak
  földalatti helyiségeit szemügyre vehetni. Az ilyen vasajtókat a kormány
  készítteti s van azokon kívülről két négyszögletes fejű csavar, a miket
  lehet jobbra is, balra is csavargatni, minden siker nélkül; hanem az, a
  ki tudja a számot, hányszor kell az egyiket jobbra, a másikat ugyanakkor
  balra csavarni, képes ezekkel kinyitni a závárt. Valami fortélyos
  combinatiója ez a «végtelen lakat» s a remontoir óra gépeinek.
  A vasajtó előttünk is megnyilt kisérőm varázsló művészetétől, s ő a szűk
  pinczegádoron fölfelé előre tolt engemet. Ott világosság volt.
  A mint a hatodik lépcsőfokra felértem, megláttam a világosság eredetét;
  egy vasrámába foglalt egyetlen vastag tükörüvegtábla bocsátá azt
  keresztül.
  Ez ablakon át egy fényesen kivilágított terembe láttam, melynek
  boltozatai és tömör oszlopai elárulák, hogy az pincze. De a falak drága
  gobelin-szőnyegekkel voltak fedve s a padozat szintén. A nagy, tágas
  termet petroleum-lámpák világíták meg.
  Középen volt egy terített asztal, megrakva vad és szelid sültekkel,
  kocsonyákkal, pástétomokkal, boros palaczkok batteria számra s ezüst
  jégtartó vedrekben a frappirozott pezsgő.
  És ez asztal körül ültek az én ismerős barátaim és barátnőim.
  Hogy vigan voltak, azt bizonyíták a padlón elszórt üres palaczkok; hogy
  kedélyesen mulattak, azt sejteté a fesztelen pongyola, melyben urak és
  úrhölgyek a társadalmi feszes szabályok alul magukat emancipálták.
  Egy kereveten ült Olympia; mellette ült Skrzibinszky a tábornok, ölében
  ült a kis «Dudu, az öleb».
  A tábornok megcsókolta Olympiát, Olympia megcsókolta a kis kutyát, s a
  kis kutya megcsókolta a tábornokot.
  A «Frére et cochon» szerkesztője, kedves barátom, egy székre felállva,
  deklamált egy tréfás paródiát a franczia-német háborura, mely féktelen
  hahotát gerjesztett sikamlós élczeivel, míg Grandsac bankár egyik
  toasztot a másik után itta a győzelmes ellenség tiszteletére; részeg
  volt már, kibeszélte, hogy neki a franczia sereg minden veresége
  félmillió nyereséget okozott a börzén, s ha a németek Párisba
  berukkolnak, aznap ő egy kerek millióval fog gazdagodni. S az urak és
  úrhölgyek poharai összecsördültek, mindenki éljenzett; csak a kis kutya
  ugatott mérgesen.
  Minden arcz hevült volt már, kaczagott, vihánczolt az egész társaság,
  nem volt már senkinek kitől szégyenleni magát; ekkor megnyilik egy
  oldalajtó s belép rajta Joconde, a vén szakács, fehér sipkásan, fehér
  kötényesen, s komoly pathoszszal hoz egy felemelt ezüst tálat a két
  tenyerén, s ezen tálon fekszik egy hosszú katonakenyér: az én véres
  kenyerem!
  – Qu’est que diable qu’est que cela?! Mi az ördög lehet az?
  A szakács tréfás prosopopæiával præsentálta az ezüst tálat.
  – Ime egy egész katonaprófunt, melyet az imént hozott a mossiö Aladár
  ajándékba a madamenak, rám bízva, hogy adjam azt át, és mentsem meg vele
  az éhhaláltól. Ezt a csatatéren foglalta el. Ez a dessert!
  Hah; milyen tombolás, milyen hahota, milyen bruhaha fogadta ezt az
  ötletet.
  – Egy egész komisz kenyér! Hahaha! Csatatéri troféum! Mossiö Aladár
  ajándéka! Lássuk ezt a szabadító angyalt!
  S az én véres kenyerem kézről-kézre járt, megtapogatták, a levegőbe
  hajigálták, utóljára Olympia kezébe jutott; az undorodva veté el
  magától.
  – Fi donc! Hisz ez ragad!
  Csak a kis «Dudu» nyalta meg a kenyeret.
  … Igen, az az én vérem volt rajta.
  
  
  XXII.
  Azután egyszerre eloltotta valaki a petroleum-lámpákat, s sötét lett a
  teremben…
  … Vagy csak az én szemeim sötétültek el egyszerre?
  Talán mindaz, a mit láttam és hallottam, nem volt egyéb, mint a
  paroxismus lázas tüneménye, a mit seblázam idézett elő?
  A kivilágított spelunka, a dobzódó bacchanál, a tündérnő undorgerjesztő
  átalakulása, a hazát káromló ördögök, mind csupán az én kábult agyam
  rémképei voltak?
  Én azt hiszem.
  És még azután is sokáig önkívületben voltam.
  Azalatt, míg a kórházban feküdtem, hová valószínüleg ama hadastyán
  szállított, még sokszor álmodtam ily borzasztó látványokat, miket nem
  mernék most senkinek elmondani, mert a szemembe nevetnének érte.
  Álmodtam azt, hogy a németek bevonultak Párisba.
  És aztán, mikor kivonultak Párisból, akkor a francziák egymás között
  vesztek össze.
  És láttam a franczia tricolort és a vörös zászlót egymással szemközt
  lobogni s a közös vihartól rongyokra tépetni. Ez is álom.
  És hallottam, a mint a Mont-Valerien ágyutekéi lecsaptak Páris utczáin,
  s a pukkanó bomba után az omladozó paloták robaja következett.
  És láttam a kórház ablakából, hogy építenek barrikádokat francziák
  francziák ellen.
  És azután láttam, a mint férfiak és nők, minők az én barátaim és
  barátnőim, petroleumos korsókkal szaladgáltak végig az utczán, s a
  kőolajba mártott szivacsot behajigálták a boltokba és bazárokba. És
  láttam a hôtel de ville, a Tuilleriák, a Palais royal, a szinházak, a
  Louvre fekete füstjét végigterülni az égen; s a lángok között a
  füstfelhők alatt láttam a francziák ezreit és ezreit egymásra rohanni
  szuronynyal, a hogy soha ellenség ellen nem dühöngtek, és őrjöngő
  viadalban egymás testén keresztülgázolni.
  Ez mind csak álom volt, jól tudom; előidézve seblázam által, s nem
  merném azt valakinek elmondani, mert bizonyosan kinevetne érte. Pedig
  olyan elevenen állt előttem mindez, hogy szinte érzem most is az égő
  petroleum bűzét; és szinte hallom most is a tűzbe dobottak utolsó
  átok-ordítását.
  Pedig hát ez mind csak képzelet, és nem történt meg soha. A mi logice
  lehetetlen, az physice is lehetetlen.
  Hanem engem sokáig kínzott az a hallucinatio, hogy hátha valóság az, a
  mit én kórágyamon álmodtam.
  Alig várhattam, hogy annyira felüdüljek, hogy a kórházat elhagyhassam s
  bizonyosságot szerezhessek magamnak kétségeim közepett.
  A mint az utczára kiértem, a legelső embercsoportot, a mit együtt
  találtam, megszólítám s elkezdtem tudakozódni:
  – Hol vannak az én barátaim? Hol van madame Olympia? hol van
  Skrzibinszky tábornok? hol van a «Frére et cochon?»
  Egyszerre tíz kéz ragadott meg e kérdéseimre. Ki torkomat, ki
  galléromat, ki üstökömet vette igénybe.
  «Petroleur! Communard!» hangzott felém minden torokból.
  Tudom is én, hogy mit tesznek ezek a szavak! Én aludtam.
  De nyakonragadóim nem akarták azt hinni.
  «Versaillesba vele! A hadi törvényszék elé vele! Az akasztófára vele!»
  Úgy látszik, ez a három hely egy adreszre szólt, csupán különféle utolsó
  postával.
  Többé lélekzethez sem hagytak jönnöm. A kezemet hozzákötötték egy
  torzonborz blouseos emberéhez s lovas csendőrök közé fogva, egy csoport
  ágról szakadt ficzkó társaságában elhajtottak Versaillesba.
  Tehát még csak nem is nézhettem körül Párist, hogy valóban álmodtam-e,
  vagy igazán láttam, hogy a Louvre, meg a Tuilleriák palotája leégett.
  Útközben a hozzám kötözött blouseos ember mulattatott.
  – No citoyen, most egyenesen veszteni visznek. Csak végy búcsút az
  életedtől. Ha megfogtak, akkor meg is lőnek. Két óra mulva egyikünk sem
  él. Éljen a commune! Most egy közös árok lesz nekünk a commune. Azon
  légy, hogy legfelül maradj az árokban, hogy a feltámadás napján könnyen
  felkelhess. Ha van még egy szivarod, gyujts rá, s ha veszteni visznek,
  add ide nekem, hadd szívom tovább, míg rám kerül a sor.
  Hát épen úgy tettem. A versaillesi hadi törvényszék udvarán elővettem az
  utolsó szivaromat, s rágyujtottam keményen.
  Biz ez furcsa dolog lesz, gondolám magamban, ha most a francziák lőnek
  főbe azért, hogy velük együtt harczoltam; hanem hát így tarka az élet.
  Nemsokára nevemet hallottam kiáltatni a segédtiszt által; elővezettek;
  bevittek a vésztörvényszék elé. A szivaromat odaadtam a borzas
  citoyennek, nem tudom, eltartott-e neki addig, míg veszteni vitték?
  Az elnök azt kérdezte, ki vagyok, mi vagyok?
  Mondtam neki, hogy magyar vagyok.
  Erre azt mondá, hogy elmehetek az ördögbe, máskor maradjak otthon.
  Azzal megfogták a karomat s kivezettek a házból. Nem is nagyon bántam.
  De még most is csodálkozom rajta, hogy minő csoda lehetett abban, hogy
  erre a szóra szabadon bocsátottak. Hát mégis volna annak valami haszna,
  ha az ember magyar? Soha se hittem volna ezt!
  Még aznap elküldtek per Schub oda, a hol a paprika terem. No nem
  Cayennebe; hanem csak haza Dorozsmára. Ott terem a leghiresebb paprika
  tudniillik.
  
  
  XXIII.
  És már most hát ismét itthon vagyok!
  Tessék elképzelni! Marie még most sem ment férjhez; rám várt; pedig már
  holt hiremet is hozták neki. S még mindig hű hozzám.
  Csodálatos ez az itthoni asszonyféle!
  Már most mit csináljak idehaza?
  Ha meg akarok házasodni, valami hivatal után kell látnom.
  Természetes!
  A papám előkelő államhivatalnok.
  Most csak azon gondolkozom, hogy mit fogadjak el a sok közül?
  Tanfelügyelőnek neveztessem-e ki magamat Lika-Krbava megyébe, a hol
  nincsenek még iskolák?
  Vagy főispánnak Erdélybe, a hol még senki sem ismer?
  Vagy osztálytanácsosnak a közlekedési miniszteriumhoz?
  Vagy törvényszéki elnöknek Liptóba?
  Vagy honvédezredesnek a szabadságolt állományba?
  Vagy igazgatónak az államvasutakhoz?
  Vagy elnöknek a Bodrog-Szamos-Hernád-szabályozáshoz?
  Vagy intendansnak a létrehozandó új operaszinházhoz?
  Vagy hirlapot adjak ki, biztosított anyagi jövendővel?
  Vagy megválasztassam magamat képviselőnek, ultramontán radikális
  programmal?
  Vagy új franco-magyar bankot alapítsak?
  Mert én ezekhez mind egyformán értek…
  … Akkor aztán, nem bánom no, elveszem szegény Mariet!
  
  
  
  A SZEGÉNYSÉG UTJA
  
  
  A KIS-KIRÁLY.
  Ez még akkor volt a régi jó időkben.
  Darkaváry Lőrincznek volt akkora birtoka, mint egy uralkodó herczegnek,
  teszem: a monacói herczegnek; volt annyi jövedelme, mint egy császárnak,
  például Soulouque császárnak, és korlátlan uralkodása, mint egy
  királynak, gondolom: a siami királynak, a kivel még két fejedelmi
  tulajdonságban volt analogiája: egyik a czím hosszuságát illetőleg,
  melynek czikornyáiból ha csak egy is kimaradt a hozzá intézett levél
  borítékjáról, nem fogadta el, azt mondta: «bizonyosan valami jámbor
  hasonnevű szentgáli nemesnek szól, vigyék annak!» a másik pedig azon
  büszkeség, hogy a siámi király a fehér elefántok ura, Darkaváry Lőrincz
  pedig a fehér bivalyoké, a mi az egész országban másnak nincs.
  Birtokai négy vármegyében feküdtek, mindegyik saját jószágigazgatóval,
  tiszttartókkal, kasznárokkal, ispánokkal ellátva. Bérlővel szóba nem
  állt. Legnagyobb birtoka, melyben legtöbbször otthon volt, hol
  székhelyét tartotta, Bakonyberek vármegyében feküdt (a név költött); még
  ennek a vármegyének is parancsolt; még pedig ugyancsak parancsolt: másod
  alispán, volt s igen erélyes megyefőnek tartották, a mit úgy érdemelt
  meg, hogy ritkán látott ugyan a hivatala után, okosabb mulatságai
  voltak; hanem mikor alárendeltjeivel összejött, olyankor souverain
  goromba volt. Azt az egyet el kell róla ismerni, hogy a rablók, szegény
  legények üldözésében fáradhatatlan volt. Ez egy neme volt a sportnak rá
  nézve. Egy ilyen kipéczézett nyomorult ficzkót, a ki a statárium
  ellenére pinczét tört fel, mert szomjazott, vagy buzás-vermet, mert
  éhezett, a mi ugyan egyik sem jogczím, s aztán a nyakát menteni
  kimenekült az erdőre: a bolond! annyi «fa» közé! azt azután három
  vármegye egyesített pandurjaival berekből bozótba üldözni, ha valahol
  irgalmas emberek házánál megbuvik, azokat is, mint czinkosokat nyakon
  fogni, ilyenformán egy zsiványból ötvenet csinálni; a hajtóvadászaton,
  hol ember a vad, azt önvédelemre kényszeríteni, míg a könnyelmű
  ficzkóból gyilkos, hirhedett pandurölő haramia lesz, s elvégre aztán
  cserepárok, uhlánusok segítségével egész hadjárat mellett sarokba
  szoríttatik, nem menekülhet, s akkor aztán a házat a fejére gyujtatni,
  beleégetni. Ilyen vadászatokban kitünő intézőnek tartották Darkaváry
  urat.
  Saját kastélya, mely mélyen a Bakonyban feküdt, a hivatás és szenvedély
  követelményeivel egybehangzólag volt építve; vízárok vette körül, azon
  belül bástyafal, lőrésekkel, felvonó-híd vezetett kapujához; a kastély
  teteje vaslemez volt, hogy fel ne gyújthassák, s az ablak-védő táblák
  kemény fából, oly sűrűn kiverve szegekkel, hogy azok közt golyó át nem
  hatolhatott. Éjjel-nappal az őrtoronyban fegyveres őr állt s hat pandur
  állt készen az őrszobában. Azonkívül a tiszti lakok, vadászházak oly
  kitünő strategiai rendszerrel voltak a kastély körül elhelyezve, hogy a
  vészharang egy jeladására egész felmentő sereg siethetett a netaláni
  támadókat körülfogni.
  A kastély emeletén volt egy titkos kamara, melybe csak a nagyúr
  hálószobájából volt bejárás. Ennek minden fala, padlója és boltozata
  vassal volt kibélelve, s fecsegő titkárok, kiknek néha megadatott a
  szerencse, hogy e kamrába behivassanak, tündérmeséket tudtak arról a
  kincshalmazról beszélni, a mit e titkos üreg rejteget, a honnan aztán
  dobasz zsákokban hordták ki urok parancsára az ezüst és aranypénzt; az