Felfordult világ; Észak honából; A debreczeni lunátikus - 18

  kapum előtt ácsorog, az a kollegium tetején ugyanakkor nem sétálhat,
  akkor nem te voltál a lunátikus. De ha logikai szempontból veszem a
  dolgot, a ki a biblia történetét megénekelte, az nem lehetett más, mint
  a ki azt napamasszonytól meghallotta, s a ki a Nyaviga casusát
  megénekelte, az nem lehetett más, mint a ki őt idehozta: akkor mégis te
  voltál a lunátikus.
  – Akárki volt, akármi volt, biztosítá Dallos Ádi; mán túl nem lesz
  Debreczenben lunátikus.
  – Aztán te se járj ide többet a padlásablakon keresztül. S azzal
  temessük el az egész lunátikus historiát.
  El is temették egy kis jó friss vacsorával, mely különösen a szegény
  megboldogult léleknek nagyon jól esett.
  Azzal mindenki meg levén elégedve, kiki nyugalomra tére.
  Tóbiássyné asszonyság is megtért a maga jogos birodalmába.
  Mi előtt azonban hitvesi nyoszolyájába le tenné vala fejét, a másik
  társnyoszolyából felemelé a magáét a nagytiszteletű élettárs ez üdvözlő
  szóval:
  – Lelkem! A temetési költségeket, minthogy hiába tétettek, aztán nekem
  meg fogod téríteni.
  – De majd beszéljünk holnap az almamuskátlik történetéről: felelt neki
  Jutka asszony.
  Erre aztán hirtelen fejére rántá a dunnát a nagytiszteletű úr s dehogy
  szólt többet.
  
  
  ÉSZAK HONÁBÓL
  MUSZKA RAJZOK
  
  AMIRANI.
  Tizezer rubel volt az ára Amiraninak, a mit valósággal lefizetett érte a
  szukumkalei bazárban ő kegyelmessége, Nozdrominoff Sergievics Alexei; s
  azt az árt testvérek között is megérte. S akárki megtekintette légyen,
  azt meg kellett vallania, hogy nem volt értékén túl fizetve, – ha
  szakértő volt.
  Amirani azonban nem volt valami telivér arabs versenyparipa, hanem igen
  is a legszebb telivér georgiai rabnő, a minővel csak valaha a
  szukumkalei leánybörzén hausse-ra speculáltak.
  De a szakértő nem csak a külszín után itél; mert hiszen a milyen
  különbség van ló és ló között, olyan van leány és leány között is. Még a
  formás ábrázat, a sűrű tömött haj, a deli termet nem teszi meg;
  hasonlatost két három ezer rubelért is lehet kapni, a ki csak erre néz.
  Amirani, a mellett, hogy nagyon szép volt, mindenféle tudományhoz
  értett, a mi csak a fehérnépet kellemessé teszi. Tudott énekelni,
  csábtánczot járni, mesélni, hizelkedni, s a mi a legfőbb dolog, tudott
  sütni, főzni, a hogy semmi hires szakács nem volt képes. A mióta őt
  megvette Nozdrominoff Sergievics Alexei, még egyszer olyan vastagra
  hizott, pedig azelőtt is elég kövér volt. – Különösen fölséges valami
  volt az az ital, a mit a szép rabnő destillált, s a mit a görögök ugy
  hínak, hogy «galacton papadon» (paptej), csakhogy ebből a paptejből nem
  jó egyszerre sokat inni, mert az ember könnyen a «papzsák»-ba juthat
  tőle.
  Ennélfogva soha se is bánta meg Nozdrominoff, hogy Amiranit megvette, s
  dobroveliskovkai kastélyában olyan hatalmat adott neki, mintha ő lett
  volna ott az igazi urasszony.
  Mert a sokszor említett főurnak a Bug és Dnyeper között volt a birtoka,
  iszonyú nagy terjedelmű föld, tele gulyával, ménessel, meg valami
  negyvenezer lélekkel, a kik az ő sajátjai voltak. Ott lakott ő mindig a
  jószágán és egész életében nem tett mást, csak vadászott.
  Egyszer a szép Amirani azt kezdi észrevenni, hogy az ő urának nem izlik
  sem étel, sem ital. Hiába kinálja a drága jó galacton papadonnal; még
  csak hozzá se szagol; vadászni sem megy; hanem csak fekszik nagy búsan a
  medvebőrön és keserveseket sóhajt.
  – Mi lelt, édes jó uram? kérdi tőle a szép Amirani; tán bizony valami
  bajod van? Nem iszol egy kis paptejet?
  – Dehogy iszom én paptejet! Aztán hogy ne volna bajom, mikor az átkozott
  «pereczes legény», a ki most herczeg Mencsikoffnak hivatja magát, azt a
  bolondot álmodta, hogy ő idehozza a czárnőt erre a mi vidékünkre
  kéjutazásra; aztán csak ide ir rám egy levelet, hogy hirtelen
  csináltassak utakat a birtokomon keresztül, s aztán gondoskodjam
  mindenféle ünnepélyekről, hogy a czárnő jól mulassa magát; s aztán
  mindjárt el is rendeli, hogy miféle ünnepélyek legyenek azok. Legyen egy
  gazdasági kiállítás, egy operai előadás, meg egy rózsakirályné-ünnep.
  Megüt a guta! Hiszen utat még csak tudok csináltatni, ha neki állítok
  tizezer parasztot. Erdőm is van elég, hogy kész terebély fákkal végig
  ültessem alléenak az uj csinált utat. Ácsot is találok annyit, hogy
  szinházat, bazárt nagy hirtelen összeüttessek: de honnan a pokolból
  vegyem a belevalót?
  – No csak ne epeszd magadat olyan nagyon, édes uram; mondá a szép
  Amirani; lássuk csak, minek kell hát megtörténni a czárnő tiszteletére?
  hát ha én tudnék rajta segíteni.
  – Hát legelőször is kell egy gazdasági kiállítás. A czárnő nagyon
  szereti a majorságot. Be kell mutatni, milyen nagyszerű tehenészet van
  berendezve a Bug és Dnyeper között. Hát hiszen gulyám van elég, de én
  még soha se hallottam hirét, hogy a tehenet egyébre tartanák, mint hogy
  borjut neveljen s a mi turót a mi pásztoraink csinálnak, ha abba ő
  felsége belekóstol, soha többet erre a vidékre nem jön. Én magam
  Angliából hozatom a sajtot az asztalomra. Aztán még ez nem elég; hanem
  azt kivánja tőlem a «péklegény», hogy egy ügyes, csinos majorosnő álljon
  ő felsége elé s köszöntse fel őt az egész parasztság nevében s aztán ő
  felsége előtt süssön-főzzön nemzeti ételeket s azokból ő felségét
  hódolatteljesen kinálja meg. No már azt csakugyan szeretném látni. Hogy
  az én ancsáim közül melyik teszi azt meg, hogy ha hat ökörrel oda birom
  vontatni a czárnő elé, ott megálljon s az első szónál el ne nevesse
  magát, s aztán világgá ne szaladjon. Azt a stsilevest pedig, meg azt a
  málé-pogácsát, a mit az én ancsáim kotyvasztanak, dagasztanak, ugyan ne
  kivánja ő felsége megizlelni: ha csak szent fogadása nem tartja a kazani
  boldogságos szűznek penitenczia fejében.
  – Ne busulj semmit, édes uram, mondá a szép Amirani; – bizd te ezt
  egészen én rám, majd berendezem én az egész majorságot, hogy azt
  gyönyörüség lesz látni, s aztán magam leszek benne a majorosnő.
  Felköszöntöm én a czárnőt igen szépen, s a mit én sütök-főzök a számára,
  tudom, hogy még a körmét is megnyalja utána.
  Nozdrominoff Sergievics Alexei nagyot könnyebbült erre a biztatásra, s
  keble tágulása végett egyet eresztett a sziján.
  – No de következik a nagyobb baj, folytatá tovább. Azt parancsolja a
  «zsemlyesütő», hogy én itt a czárnő tiszteletére operát, balletet
  rendezzek: hadd lássa, mily magas fokon állanak a Bug és Dnyeper között
  a művészi igények. Teringettét is: az én muzsikjaim még nem vitték
  tovább a zenészetet a dudánál, a balletet pedig a medvetánczoltatásnál:
  lehetetlen, hogy ezekben ő felsége teljes megelégedését találja.
  Összeszedetem a kántorokat, hogy tanuljanak be valami éneket; a khorus
  csak kikerül, kiválogatom a leányok közül a tenyeres-talpasokat, azok
  majd megtanulnak tán féllábon állni s meglesz a ballet-corps; de hol
  veszek hozzájuk primadonnát, meg ballerina assolutát?
  – Hát nem vagyok-e én itten? szólt mosolyogva a szép Amirani. Nem tudok
  én énekelni és tánczolni?
  – A már igaz, mond Alexei Sergievics; csakhogy te már másra ajánlkoztál.
  Azt mondtad, hogy majorosnőnek állasz be.
  – No az lesz az egyik nap. Másnap már nem lesz a majorosnőre szükség;
  akkor fölveszem az énekesnői, meg a tánczosnői jelmezt, s meglátod, hogy
  kiteszek magamért.
  – De hátha a czárnő rád ismer?
  – Csak bizd te azt rám, édes uram, az én mesterségem az, s meglátod,
  hogy nem sülök bele. Tudom én, hogy hogyan kell valakit elbolonditani!
  – Azt tapasztalom! – sóhajta Sergievics Alexei; – hanem csak
  megnyugodott a biztatásban s még egyet eresztett a sziján. Gondold meg
  azonban, hogy a czárnő kiséretében nagyszámú udvaronczok is jönnek, a
  kik különösen a komédiásnők irányában rendkivül szemtelenek és
  tolakodók.
  – Ne félts te engem! Száz udvaroncztól sem ijedek én meg… Olyan leszek,
  mint egy ördög.
  – No azt elhiszem. Hanem hát most jön a legkeményebb dió! Ez a
  kalácsvesztegető legény, a kit most Mencsikoff herczegnek titulálnak,
  végül azt követeli tőlem, hogy rendezzek egy népünnepélyt, a hol a
  környékbeli legszebb és legerényesebb hajadon, mint rózsakirálynő
  megkoronáztassék. Soha sem hallottam ilyen bolondot! Hiszen a mely
  hajadont én már ismerek, az már nem lehet erényes; a melyeket pedig nem
  ismerek, azokról hogy tudom, hogy ki milyen erényes? Hol vegyek én a
  czárnőnek rózsakirálynőt?
  – Kisegítelek én, – mondá a szép Amirani; – leszek én rózsakirálynő.
  Nozdrominoff elbámulva kiálta fel:
  – Te! Az erény mintaképe! Az ártatlanság bálványa! Egyik nap ördög, a
  másik nap angyal! Este komédiásnő, reggel rózsakirálynő? De ha megtudja
  a czárnő, hogy igy bolonddá tettük, lehuzatja a bőrömet.
  – Ne félj semmit, Sergievics Alexei. Asszonyi tudomány ez, s én értek
  hozzá.
  A legelső feladat volt tehát a czárnő tiszteletére egy új várost építeni
  a sivatag közepén. Elég idő volt rá hagyva, hat egész hónap. Az alatt
  csak létre lehet hozni, orosz akarat mellett, egy derék nagy várost,
  tágas, egyenes utczákkal, a piaczán emeletes épületekkel. Fa és kő volt
  hozzá elég; ember pedig, a ki robotba dolgozzék, még elegebb. Az új
  várost elnevezték Vozneszenszknek. Lakosa is lett a városnak elég.
  Nozdrominoff birtokaiból összehajtották a jobbágyokat a városba,
  beköltöztették az új házakba lakóknak; a kinek a háza fölé kiakasztották
  a szabóczimert, az szabó lett, a kit megtettek csizmadiának, annak ahhoz
  a mesterséghez kellett értenie.
  Paloták is emelkedtek az új városban. Egy az operai előadásra, egy a
  mindenható miniszternek, egy pedig a czárnő számára.
  Nozdrominoffnak tudtára volt adva, hogy a czárnő azt szereti, ha a
  palotája körül kert van: angol kert, terepély fákkal; legkedvesebb fái a
  platánok, aztán meg a bignoniák és pavlovniák, a miket ez égalj alatt
  télire tetőtül-törzsig be szoktak kötözni pokróczczal, annak tetejébe
  zsupköteg jön; a töveiket pedig vastag trágyaborítékkal szokták őrizni a
  megfagyástól. A czárnő igen kellemesen érezné magát meglepetve, ha egy
  ilyen parkot találna a palotája körül, melyben három napot szándékozik
  eltölteni.
  Hisz ez legkevesebb! Volt Nozdrominoff urnak egy édes testvére, a ki azt
  a bolondságot követte el, hogy a lengyel forradalom alkalmával több
  lengyel menekültnek vendégszerető szállást nyitott a kastélyában. Ezért
  azután őt magát is száműzte az orosz kormány s a birtokai kezelését a
  bátyjára bizta. A száműzöttnek volt egy gyönyörü parkja, mely csupa
  platán, pavlovnia és bignonia-fákból állt; azt ő nagy gonddal ápoltatta:
  az volt a legnagyobb gyönyörűsége. A bátya neki állított egy pár ezer
  embert a testvére parkjának, kiásatta nyár derekán a pompás virágtermő
  fákat s szekérháton elhordatta az új városba, Vozneszenszkbe, s ott a
  czári palota körül elültette, éjjel-nappal öntöztetve a töveiket, hogy
  üdén maradjanak, a mig a czárnő megérkezik.
  Azután az egész környékből felhajtatták a gulyákat, kiszemelték közülök
  a legszebb teheneket s azokkal megtöltötték a város körül elszórtan
  épült majorságokat. A nép közül pedig kiválogatták a legszebb leányokat
  s azokat beállították majorosnőknek. Amirani volt valamennyinek a
  betanító mesternője.
  A mely leánynak kicsiny lábai voltak, azt megtartotta Amirani
  tánczosnőnek, s a melyiknek szép hangja volt, az énekesnő lett.
  Betanultak szépen mindent.
  Még pedig a vadparasztok, a kiket a pusztáról hoztak be, sokkal jobban
  betanulták a maguk szerepeit, mint Nozdrominoff Sergievics a magáét;
  mert ő, a kinek a czárnőt kellett fogadni az új város kapujánál s ott
  egy nagy ezüst tálczán sót, kenyeret és egy billikom bort adni át a
  felségnek: elfelejtette, hogy állványon áll, nagyot lépett, elbukott,
  megharapta a nyelvét, elejtette a tálczát, végig öntötte a veres borral
  a czárnő fehér ruháját, s azután akkor, a mint a miniszterrel egyszerre
  kapott a földreesett billikom után, összeütötte vele a homlokát s erre a
  helyett, hogy a czárnőnek szóló üdvözlethez kezdett volna, azt mondta a
  miniszternek, hogy «ördög bujjék az apád lelkébe, te nagy ló!»
  Szerencséjére ott állt a háta mögött Amirani, a ki nagy hirtelen
  felvette, a mit ő elejtett, még a beszédet is s azt a saját magáéval
  összerakva, olyan kellemes módon prezentálta a czárnőnek, hogy azt
  egészen kiengesztelé. A czárnő csak a leöntött fehér ruhájáért látszott
  még kedvetlennek lenni. Amirani ezt észrevette, s minthogy ő is,
  valamint a vele jött majoros leányok mind tiszta fehérbe voltak öltözve,
  fogott egy kupa vörös bort s azzal mind a saját öltözetét, mind a
  társnőiét ugyanazon az oldalon, a hol a czárnő ruhája foltot kapott,
  végig önté, úgy hogy egyszerre divattá vált Vozneszenszk városában a
  szerencsétlenségből támadt veresbor-folt a ruhán, a mi ő felségének
  annyira megtetszett, hogy a szép Amiraninak megcsippenté érte az
  orczáját.
  Ugyanezt a kitüntetést a miniszter is ismételé, a mit egyébiránt
  Sergievics elengedett volna.
  Sergievics számára ekképen már biztosítva volt a Szent-Anna-rend
  negyedik osztályú keresztje.
  Amirani aztán körülvezette a czárnőt az egész udvari kisérettel együtt a
  pompás majorságokon, melyek e tartomány gazdagságát és kulturáját
  hirdetik; megkóstoltatta ő felségével a frissen fejt tejet s a
  tiszteletére készült sajtot (a mit, köztünk mondva, Svájczból hozattak),
  s oly okosan beszélt, mintha teljes életében mindig a tehenek között
  forgott volna.
  Ő felsége meggyőződhetett saját szemeivel, hogy tudósai egy cseppet sem
  hazudnak, a mikor azt állítják, hogy Dél-Oroszország kultura
  tekintetében messze előtte van Normandiának.
  – S kinek a birtokához tartozik ez a gyönyörü telepítvény? kérdezé a
  czárnő elragadtatva a látottak által.
  Sergievicsnek már a nyelvén volt a dicsekedés, hogy «ez biz az enyim!»
  Szerencséjére Amirani gyors esze és még gyorsabb nyelve megelőzte.
  – Ez fölséged saját birtokában fekszik. Vozneszenszk korona-uradalom,
  melynek az én uram Nozdrominoff Sergievics Alexei a kormányzója.
  Ez már nagyobb dicsekedés volt.
  Egy kormányzó, a ki a czárnő számára igy gazdálkodik! A ki a korona
  javait ilyen karban tartja, ritka madár Oroszországban.
  De már a Szent-Anna-rend harmadik osztályú keresztjére is lehetett
  igényt tartani!
  Ez a nap aztán katonai paradéval telt el.
  A második napon következett ismét egy nagyszerű katonai parádé, mely
  alkalommal tisztek és közlegénység egyhangulag fejezék ki
  megelégedésüket a Vozneszenszk városában élvezett pompás ellátással.
  Este szini előadás volt. A szép Amirani ezuttal tündérkisasszonynak volt
  öltözve s gyönyörü énekével ragadta el a válogatott közönséget, melynek
  tapsaitól csak ugy rengett a pompás vozneszenszki operaház. Az opera
  végén ballet jött. Amirani, mint ballerina assoluta tánczolt a
  ballet-corps élén. Az operában olasz neve volt és fekete haja, a
  balletben angol neve és szőke haja.
  A czárnő azt kérdezte, hogy rendes «staggione» van-e Vozneszenszkben? A
  mire Sergievics elég arczátlan volt azt mondani, hogy «ühüm». A
  miniszter hozzátette a magyarázatot:
  – A tömérdek ide csoportosuló idegen kedveért kell azt tartani,
  Vozneszenszknek iszonyú nagy export kereskedése van.
  Csak az az egy nem tetszett Sergievicsnek, hogy a szini előadás után
  egész reggelig nem jutott hozzá, hogy Amiranit meglássa. Egyrészt azért,
  mert az a magas szerencse jutott ő neki magának, hogy azon az éjszakán ő
  felségével játszhatott l’hombret, melyen, nem értvén hozzá, tömérdek
  pénzt volt alkalma hódolatteljesen elveszíthetni; de másrészt meg azért,
  hogy Amirani, – ezuttal már a negyedik átöltözésben, – a díszes udvari
  társaság mulattatásával volt elfoglalva.
  Feltette magában Alexei, hogy ha holnap reggel hazakerül Amirani,
  megveri.
  Ezt azonban a programm miatt nem hajthatá végre, mert harmadnapra volt
  tervezve a népünnepély s azon Amiraninak mint az erény példányképének
  kellett szerepelni, a ki az egész vidék leányainak egyhangú kijelentése
  folytán mint a rózsakoszorura legérdemesebb ártatlan hajadon fog a
  czárnő szine előtt megkoronáztatni. Mely szerepét ismét a legnagyobb
  remekléssel hajtotta végre és soha belőle ki nem esett. Úgy tudott
  szégyenkedni, szerénykedni, elpirulni, sirva fakadni és arczát társnői
  keblére elrejtegetni, hogy senki az udvarból még csak annyit sem mondott
  rá, hogy «én már ezt az arczot mintha láttam volna valahol».
  Maga Sergievics is kezdett kételkedni benne, hogy vajjon csakugyan az ő
  rabnője-e az, a kit tizezer rubelen vett a szukumkalei vásáron?
  A czárnő meg volt hatva a rózsakirálynő szende ártatlansága által. Meg
  akarta őt jutalmazni és kitüntetni. Előhivatta a legderekabb testőrét, s
  azt mondá Amiraninak:
  – Ime ezt te neked vőlegényül adom. Kiházasitásodról gondoskodom. S
  ezentul is ki fog reád terjedni kegyelmem!
  Sergievicsnek már a torkán volt a kiáltás, hogy «hohó! nem oda Buda! Az
  az én rabszolganőm, a kit én vettem tizezer rubelen, a szukumkalei
  vásáron; – az nem ebfogra való!»
  De Amirani titokban intett neki a szemével, hogy csak hallgasson; hát
  csak inkább nagyot nyögött s várta, hogy mi lesz hát ebből utoljára.
  A mulatság tökéletessé tétele végett még Nozdrominoffnak magának kellett
  násznagyául előállni.
  A czárnő pedig oly kegyes volt, hogy az ez ünnepélyt követő lakománál az
  ifjú testőr vőlegénynek és menyasszonynak juttatá azt a kitüntetést,
  hogy az asztal felett a főuri vendégeknek felszolgáljanak.
  A miniszter úr odasugott a mellette ülő Nozdrominoffnak:
  – Biztosítva van számodra a másodosztályú Szent-Anna-rend-kereszt.
  – Köszönöm szépen, dörmögé magában Nozdrominoff, de elcsakliztátok a
  szép rabszolganőmet, Amiranit; szurok ragadjon a talpatok alá!
  A czárnő pedig rendkivül kegyelmes volt az asztal felett
  Nozdrominoffhoz. Az kérdezte tőle:
  – Hát a feleségedet mért nem hoztad ide magaddal, Nozdrominoff
  Sergievics Alexei?
  No most mit mondjon erre az ember?
  Megmondja az igazat, hogy «én nekem bizony nincsen, nem is volt
  feleségem soha; csak úgy szoktam egyet-egyet hazahozni a szukumkalei
  vásárból».
  No ezzel bizonyosan megbántotta volna ő felségét, a ki a jó erkölcsökre
  igen sokat adott az alattvalóinál.
  Ha tehát az igazmondással megsértené az alattvaló az ő uralkodónéját,
  akkor annak jobbágyi kötelessége hazudni.
  Nozdrominoff azt hitte, hogy ő ehhez tud, s hogy az valami könnyü dolog.
  Pedig tudomány az.
  Azt mondta ő felségének:
  – Nem hozhattam el a feleségemet, mert nagyon beteges szegény, nem tudta
  volna kiállani a kocsirázást a kastélyomtól idáig.
  – Ah, tehát beteges a feleséged? Mi a baja?
  Nozdrominoff gondolkozott, hogy mit mondjon? Nem messze terjedt az
  orvosi tudománya. Valami ragadós betegséget nem mondhat, mert azzal
  megijeszti a czárnőt.
  – Magam se tudom biz én. Csak úgy gornyadozik mindig.
  – Ah, az bizonyosan nervosa lesz.
  – Igen is az, felséges asszonyom.
  – De hisz elhozathattad volna őt egy jó ruganyos, salugáderes hintóban,
  bundák közé jól bepakolva. Miért nem tetted?
  – Maga sem akart jönni szegény; mivelhogy, megvallva az igazat: nem tud
  más nyelven, csak németül.
  (Gondolta magában, ha már hazudik az ember, hát legyen az szarvas!)
  – Ah, hisz az nagyon derék! szólt a czárnő, hát nem tudod, hogy én is
  német születésű vagyok?
  Hát biz azt Nozdrominoff nem tudta.
  – No már most Nozdrominoff Sergievics Alexei ezt tudva, azt mondom, hogy
  én fogom meglátogatni a te feleségedet a te kastélyodban. Ebéd után
  mindjárt indulok.
  No szegény Nozdrominoffnak még csak erre a dicsőségre volt szüksége!
  Hogy a czárnő az ő kastélyát meglátogassa s a feleségét előkérje, –
  mikor nincs!
  Ettől a percztől se étele, se itala nem volt, pedig a bájos
  rózsakirálynő eleget kinálta mindenféle jókkal.
  – Dejszen jól laktam én már!
  A szép Amirani odasugta a fülébe:
  – Ne félj semmit, Alexei!
  – Könnyen beszélsz te, mert te már férjhez mentél; de hogy házasodom én
  meg sebes kutyafuttában?
  A czárnő pedig egészen komolyan vette a dolgot, s ebédután rendeletet
  adott, hogy az egész udvari kiséret induljon el vele együtt Nozdrominoff
  Sergievics Alexei látogatására.
  Nozdrominoff most aztán nem tudta már, hogy melyik szenthez imádkozzék,
  hogy törjön ki valakinek a nyaka ebben az útban, nem bánja, ha a saját
  magáé lesz is az.
  Az pedig megtörténhetett volna minden mennyei segítség nélkül is, mert
  Nozdrominoff ősi kastélya nem esvén az előre kicsinált legmagasabb
  útvonalba, az odáig vezető út csak olyan volt, a milyennek az ökrös
  szekerek megteremtették. Úgy, hogy a miniszter, a ki egy kocsiban
  utazott Nozdrominoffal, nem állhatta meg, hogy azt ne mondja neki:
  – Ej ej, Nozdrominoff Sergievics Alexei, te ezekért a rossz útakért
  iszonyú nagy orrot fogsz kapni ő felségétől.
  Az pedig nagyot sóhajtott s gondolta magában:
  – Hej nem azon aggódom én, a mit az ábrázatom elejére fogok kapni! Hanem
  mi lesz még akkor, ha majd nem tudom előadni a feleségemet?
  Csak legalább egy félórával hamarább előre mehetett volna, hogy ott
  hirtelen egyik rabnőjét felöltöztethette volna halottnak, hogy úgy
  feküdt volna a koporsóban kiterítve, mikor a czárnő megérkezik. Ez lett
  volna az egyedüli menekülés. De hát a czárnő nem eresztette őt előre,
  azt mondta, a hol asszony van a háznál, az tud az ellátásról
  gondoskodni. – A császári fullajtárok előtte nyargaltak, utánuk
  vágtatott nyolcz lóval a czárnő hintaja s csak azután következett
  Nozdrominoffé.
  Az a kivánsága sem teljesedett, hogy bárcsak elnyelné a kastélyát a
  föld, mielőtt odaérnének. Tehette volna ugyan, mert elég lágy volt; de
  csak még sem tette. A kastély egyre közelebb jött, már látszott a kapu
  is; már hallatszott a lánczrakötött medvék bömbölése az udvaron; már
  kitünt a nagy boltozatos korridor, melyről tágas lépcsőzet vezetett le
  az udvarra. S ime mit látnak Nozdrominoff szemei? A korridor tornáczában
  nagy asszonycsoport van összegyülekezve s annak a környezetében járul
  elé egy halvány, roskatag nőalak, pompás ó-német divatú öltözetben, haja
  egészen eltakarva az à la Boleyn Anna gyöngyös főkötő alá; a hölgy csak
  egy társalgónőjének vállára támaszkodva képes a lépcsőkön alászállani s
  egész alakja olyan reszketeg, hogy csak egy szellőre vár, mely azt
  elfujja.
  Ilyen alakot hazudott ő épen a czárnőnek!
  De hát hogyan lesz a hazugságból valóság? Ez megfoghatatlan.
  Arra már volt eset Oroszországban (talán még másutt is), hogy az ember
  azt hazudja valamiről, hogy van, aztán nincs; de hogy valamire azt
  hazudják, hogy van, aztán valósággal meg is legyen, ez a legelső eset.
  Ugyan ki lehet ez a dáma? Hogy kerül ez ide? Melyik szent könyörült az ő
  árva fején, hogy ezt ide küldje?
  A bágyatag hölgy, a mint a hintóból leszálló czárnő elé ért, elfogultan
  rogyott térdeire s megcsókolta ruhája szegélyét s e szót rebegé:
  «Willkommen!»
  Erre a czárnő lehajolt hozzá s kegyteljesen megcsókolá homlokát és
  kezeit nyujtá neki, hogy felemelje.
  E rendkivüli kegy annyira meghatotta az ideggyönge hölgyet, hogy szemei
  elfordultak pilláik alá, ajkai szétnyiltak, karjai leestek az oldalára s
  elájult. Hölgyeinek karjai fogták fel.
  Ilyen az igazi előkelő úrhölgy, a ki magas nevelésű és német születésű.
  A czárnő készséggel járult az elalélt úrnő életrehozásához, a mi azonban
  nehezen akart sikerülni. – Az ájulás a makacsabbak közé tartozott.
  – Hozzátok a flaçonomat! kiáltá a czárnő.
  Nem találták.
  A miniszter dühösen kiáltott a komornyikokra:
  «Den Flaschen!»
  Erre felnyitá szempilláit az alélt hölgy s halkan rebegé:
  «Die Flasche!»
  A grammatikai hiba csodát mivelt: felélesztette.
  A czárnő el volt ragadtatva e jelenet által.
  Nozdrominoff pedig csak állt ott, mint egy hájbálvány s tátotta a
  száját.
  – No hát, nem mégy oda megcsókolni a feleségedet? szól a czárnő, oldalba
  taszítva a főurat lovagostora gombjával.
  Alexei kétfelé törülte a bajuszát s neki fogott, hogy egy teleszájú
  férfi-csókot czuppantson a felesége arczára.
  Az azonban félre fordítá a fejét előle ez ölelkezés alatt s odasugott
  neki:
  – Le ne csókold az arczomról a fehér festéket!
  – Mi az ördög! Te vagy az Amirani? Hát megszöktél a vőlegényedtől?
  – Fogd be a század, mamlasz!
  Nozdrominoff bámulva szemlélte, hogy tudja Amirani az előkelő házi
  asszonyt adni. Az affectantiában a nonplusultrát mivelte s
  kényeskedésével rövid időn megfájdította valamennyi udvarhölgynek a
  fejét.
  Estebédet olyan németet adott az egész társaságnak, hogy attól minden
  igaz orosz gyomor felháborodott, egyedül a czárnő volt kellemesen
  meglepve általa. Régi kedvencz «Leibspeisaival» találkozott valahára s
  ez őt nagyon elérzékenyítette.
  Végkép elnyerte azonban kegyei legmagasabb fokát, a midőn vacsora után a
  sentimentális német úr asszony előhozatta a hárfáját, ezt a kedvencz
  hangszerét a czárnőnek s annak melancholicus hangjai mellett elénekelt
  előtte egy románczot, a mi mellett német diákok és kisasszonyok
  keseregtek valaha.
  Ő felsége könyezett.
  Ő maga volt elég kegyes tolmácsolni a gyenge compactiójú úrhölgynek,
  hogy távozzék el hálószobájába s parancsot adott, hogy senki ne
  háborgassa őt nyugalmában.
  Ez a parancsolat Alexeinek is szólt.
  Ő pedig nagyon szeretett volna már négyszem között találkozni a szép
  Amiranival, s megtudni tőle, hogy mi módon szabadult meg a
  férjhezmenetel dicsőségétől?
  Azonban ott kellett maradnia és teljesíteni a háziúri kötelességeit s
  elfogadni a magasztalásokat, a mikkel magas miveltségű feleségét
  elhalmozták.
  Csak másnap reggel, mikor már az asszonyság toilettejét elvégezte,
  engedtetett meg neki, hogy felesége szobájába beléphessen.
  – No te, átkozott boszorkány! monda Amiraninak, mikor látta, hogy
  egyedül vannak. Ezt már ugyan fainul adtad; enném a zúzádat. Hát már
  most ide hallgass. Azt mondta a miniszter, hogy ő felségének annyira
  megnyertem a kegyeit a tapasztaltak által, hogy kérhetek tőle akármit,
  nem tagadja meg. Már most csak az a kérdés hát, hogy mit kérjek.
  Minthogy pedig ezt a nagy dicsőséget egyedül te neked köszönhetem,
  annálfogva te rád bizom, hogy válaszsz. Mit kérjek? A Nyefszki Sándor
  gyémántokkal kirakott első osztályú érdemkeresztjét-e, vagy pedig a
  száműzött testvéremnek a megkegyelmeztetését? Mit választasz?
  – Én azt választom, szólt a szép Amirani, hogy kérjed a testvéred
  megkegyelmeztetését.
  – No hát akkor az Alexander Nyefszki gyémántos érdemkeresztjét fogom
  kérni.
  Nozdrominoff Sergievics Alexei meg is kapta, a mit kivánt, a
  gyémántokkal kirakott Alexander Nyefszki-rendet.
  – Látod, mondá neki Amirani; ha a testvéred megkegyelmeztetését kérted
  volna, azért senki se irigykednék rád; azt mondanák, ha karonfogva
  látnának vele sétálni: «ej de nagy bolond volt ez a Sergievics Alexei,
  hogy nem tudott okosabbat kérni a czárnőtől, mikor jókedvében találta,
  mint hogy egy osztozó és veszekedő társat hazakerítsen magának! Bárcsak
  jól megdöngetné az öcscse! hanem ha te egyszer azt a te gyémántos
  érdemrendedet fel mered tenni a kabátodra s így jelensz meg a többi
  bojárok között, azért egyszerre valamennyi irigy lesz reád, s menten
  sietnek elárulni a czárnő előtt, hogy őt milyen rútul megcsaltad. S
  akkor aztán majd meglátod, hogy mit kapsz?
  – De hát erről én már mit tehetek?
  – Hiszen, hogy a vozneszenszki ünnepélyekkel hogyan szedted rá ő
  felségét és udvarát, a miatt ne fájjon neked a te fejed: az a miniszter
  ötlete volt, te csak a kivitelben remekeltél; azért senki sem fog
  kérdőre vonni. Hanem hogy idehaza a feleség-bemutatással hogy hintettél
  port a czárnő szemébe, ez már a saját hazugságod volt: ezt magad
  találtad ki; ezért ha kisül, meglakolsz!
  – Hát mit tegyek?
  – Hát most én mondok neked két dolgot, a mik között választhatsz. Az
  egyik az, hogy a gyémántos érdemrendet elteszed a fiókod mélységes
  fenekére, hallgatsz felőle, mint a nagypénteki harang s nem teszed fel
  elébb, mint mikor temetni visznek.
  – Ohó!
  – Vagy pedig elveszesz engem rögtön feleségül.
  – Hohó!
  – Már egyik a kettő közül. A melyiket jobban megemésztheted. De
  valamelyiket, kincsem, be kell venned.
  – De hiszen te neked már van urad s az majd lármát csap, ha nem mégy
  hozzá.
  – Bedugod a száját, hogy ne lármázzon. Megteszed sztarosztnak a
  birtokodban.