Fekete gyémántok - 09

  ember, mást tehessek, mint a mit a természet örök szabályai megengednek,
  azon esetben minden rendkivüliségnek meg fogja ön találni természetszerű
  magyarázatát. A bűvészet mai világban nem boszorkányság, Boscot és
  Galuchet-t nem égetjük meg a máglyán többé. Tehát vagy tartson ön
  Bosconak, vagy higyjen Paracelsusnak, én ismétlem fogadásomat. A mely
  órában a kastély rémei orgiáikhoz kezdenek, én itt fogok zörgetni a
  grófnő ajtaján e szóval: «In nomine Domini, aperiantur portæ fidelium!»
  Az úr nevében nyiljanak meg a hivek ajtajai. De senki ne tudjon erről
  kettőnkön kivül. Addig is Isten malasztja legyen önnel grófnő.
  Theudelinda el volt ámulva, meg volt büvölve e rendkivüli ember biztos
  fellépésétől. Olyan magasból beszélt le hozzá, hogy szinte
  szentségsértésnek tartotta szavaiban kételkedni. És mégis
  lehetetlenségeket mondott! Hogyan történhetnék meg az? Csakugyan
  földfeletti hatalmu lény volna?
  A grófnő látta ablakából, midőn a hintó a két pappal elhagyta a
  várlakot. Az apát úr benn ült s még kezével üdvözlést intett az ablak
  felé, melyben meglátta a grófnőt. Azután ott maradt a grófnő az
  ablaknál, míg visszatért a hintó üresen.
  A kocsisnő dicsekedve mutogatta az oldalzsebéből kivett borravalót. Egy
  uj ezüst forintos volt az. Az összefutott leánycselédség kézről-kézre
  adva bámulta azt sorba. Csoda volt az! Magyarország tizenöt millió
  lakosából tizennégy millió ötszázezer nem látott soha ezüst forintost.
  Ez aztán a pap! nem az a másik, a ki papirosba takart négykrajczárosokat
  szokott osztogatni, vasárnaponkint, borravalóképen.
  A grófnőnek hosszuk voltak a perczek az est közelgtéig. Nyugtalanul járt
  minden szobáján végig. Törte rajta a lelkét, minő uton, minő résen
  repülhetne be ide valaki, a ki nem lélek? És azután, a mint a hét órát
  ütötte, maga felügyelt rá, hogy lakosztályának minden ajtaja rendesen be
  legyen zárva, csak azután tért magánszobáiba vissza.
  Ott elővette a florenczi művész terveit, a mikben e várlak épitészeti
  rajzai voltak. Nem először vizsgálta ő azokat. Midőn e várkastélyt
  atyjától megkapta, hosszasan keresztültanulmányozta a kastély
  tervrajzát. Az háromszor oly nagy volt, mint a mekkorát ő elfoglalni
  szándékozott belőle lakásul, tehát ki kellett választania, hogy melyik
  lakosztályba költözzék. A középosztályban roppant termek voltak,
  gyűlések, nagy lakomák termei, fegyvertárak, képek, régiségek muzeumai.
  Az nem volt lakályos.
  Abból is vezetett ki egy földalatti folyosóhoz egy rejtett csiga-lépcső;
  tán arra a czélra szánva, hogy ha egyszer a török megszállja a várat, az
  őrség észrevétlenül kimenekülhessen; hanem annak a lépcsőit felszedette
  még nagyatyja, mint egészen szükségteleneket s a kijáratot betömette;
  ott nem jöhet fel senki. A szemközti balszárny az élvezetek után
  hajhászó ősök kedvencz tanyája volt, annak már voltak rejtekei, titkos
  fülkéi, sejthetlen átjáratok egy vastag fal üregén végig egyik szobából
  és emeletből a másikba; leskelődő szegletek, képek mögé dugott ajtók,
  kandallók hallgatózó üregei. Mindezeket részletesen felfedezte az
  építész terve. Theudelinda szűzi borzalommal sejté, hogy e titkokkal
  teljes lakosztály nem felel meg az ő magas eszmejárásának. Azért
  választá azt a szárnyát a várkastélynak, mely a legegyszerübb épitészeti
  alakitás volt; fenn egyszerű, egymásba nyiló lakszobák, földszint a
  könyvtár, és alant a kripta. Ennek a szárnynak a hű terv nyomán semmi
  egyéb rejteke nem volt az imént említett titkos lépcsőzetnél, mely
  kegyes czélokból csupán a könyvtárba s a sírbolti kápolnába vezetett.
  E kastélyban gondoskodva volt a várurak egész bioticai
  metamorphosisáról. Míg fiatal, bonvivant: ha megérett, államférfi: ha
  megvénült, pietista.
  Theudelinda grófnő azonban minden átjáratot befalaztatott, mely e
  harmadik lakosztályból a középosztályba vezet, s így onnan semmi
  közlekedés az ő folyosóival nem lehet. Kijárat csak az udvar felől van.
  Tehát az ő lakosztályában sem rejtett folyosók, sem elforduló szobrok,
  sem gépsülyesztők, sem álczázott kandallók, sem felnyiló padmalyok, sem
  kétfelé váló üres oszlopok, sem kiemelkedő márványkoczkák nincsenek,
  ellenben minden ablakon és kürtőn erős vasrács van. Ide emberi
  fortélylyal bejutni nem lehet.
  Csak egyetlen egy eset volt feltehető, az is csak a természettan, de nem
  a lélektan szabályai szerint.
  Ez az eset, ha az apát úr az összes várbeli cselédséggel egyetértene.
  Ennek a lehetségéhez ugyan nem enged közel férni az apát úr magas
  jelleme; de az idő is rövid hozzá, hogy azalatt, míg egy kastély szobáin
  végigmegy, minden vele szemközt jövő teremtést megvesztegessen, kivált
  olyan tanu jelenlétében, a minő Mahók plébános úr. Vagy annak is egyet
  kellene vele érteni.
  Ez pedig lehetetlen.
  És elvégre, mi szüksége volna az apát úrnak e rejtélyes alakoskodásra?
  ha alakoskodás akarna lenni.
  Theudelinda korán feküdni küldé cselédeit; Emerenczia kisasszony előtt
  féloldali főfájásról panaszkodott, mire Emerenczia kisasszonynak rögtön
  a másik féloldalon fájdult meg a feje, s midőn a grófnő aludni ment, a
  társalkodónő egész fejét bebugyolálta melegitett bodzavirágos
  vánkoskákkal, és nyögött halálosan.
  A grófnő bezárkózott hálószobájába s azután számlálta a lefolyó
  perczeket. Patience-játékhoz fogott, de az egyszer sem jött ki;
  bizonyosan nem volt figyelme hozzá. Elővette Doré pompás metszvényekkel
  kiadott bibliáját (az Approbata szerint) s a metszvényeket nézegette
  benne; megszámlálta hány nő-, hány férfialak van e kétszázharmincz nagy
  műlapon? Azután azt, hogy hány ló, hány teve van benne? Hány emberölés
  fordul elő? Azután a szövegével töltötte az időt. Megszámlálta, hogy
  minő magánhangzó van legtöbb egy lapon? Legtöbb volt az «a», azután az
  «e», azután az «o», azután az «u», legkevesebb az «i». Ez a franczia
  szöveg volt. Összehasonlítva azt a magyar szöveggel, úgy találta, hogy
  abban legtöbb az «e», azután az «a», azután az «o», azután az «i», végül
  az «u», utóbb az «ö» és «ü».
  Ebbe is belefáradt. Zongorájához ült és sokszor ismételt ábrándművekkel
  igyekezett lelkét megnyugtatni. Az sem ment. Kezei reszkettek és
  lankadtan siklottak le a zongoráról. Mikor már a rémóra közeledett, nem
  tudott másra gondolni, csak a vonzó, kényszeritő látvány-alakokra.
  Azoknak rabja, megigézettje volt s az idő lassu folyása kinozta, míg a
  rémzaj bekövetkezett.
  Ilyenkor rendesen meglepte a láz ez ismeretlen kisértetvihaj alatt;
  sietett levetkőzni, ágya dunnái közé bujt, füleit betakarta, mig a nehéz
  verejtékes álom elnyomta. Késő reggel aztán, mikor felébredt, azt hitte,
  hogy ott járt, a hova álmodta magát.
  Ma este elővette talizmánját, a miben erőt keresett; az apát úr
  arczképét. Odahelyezé maga elé olvasó-asztalkája támlányára s
  elmerengett rajta. Valóban oly emberfölötti lény volna-e ő? a kinek
  szavára a zárak lehullanak, a kisértetek eloszlanak, a poklok
  bezárulnak. És mégis lehetetlen arra gondolni, hogy ez teljesüljön.
  Mentül tovább haladt az éj, annál nyugtalanabbul dobogott a szive. Nem a
  minden éjjeli rémektől dobogott az most, hanem ez uj rémtől.
  Ha mégis lehetséges volna, hogy ez ember ez órában megzörgesse belső
  szobája ajtaját. Mi volna akkor ez az ember? Egy bűvész? vagy egy szent?
  A lassan forduló idő elhozta az éjfélt. A toronyóra kondulásai
  végigrezgettek a hallgató éjben.
  Pontosan, a mint szoká, az éjfél utolsó órakondulása után rákezdé a
  földalatti dana a kisértetes misét.
  A grófnő nem arra hallgatott most.
  Hanem azt neszelé, nem hallatszik-e a mellékszobákban ajtónyitás,
  kilincszördülés, kulcsok elfordulása a zárakban, közeledő léptek?
  Semmi.
  Ajtajához lapult, úgy hallgatott. A szobákban semmi nesz.
  Már egy óranegyed is elmult éjfél után.
  S a földalatti boszorkány-orgia azalatt már áttorzult az áhitatos
  virginálásból a förtelmes dombérozásba. Úgy üvöltöttek, hőrögettek,
  vihánczoltak, nyihorásztak oda alant, mintha a pokol minden ördöge
  szavát adta volna egymásnak, hogy ma különösen kitesz magáért.
  – Nem fog ő eljönni, mondá magában a grófnő s már minden tagját rázta a
  hideg. Képtelenség volt azt várnia, hogy ember olyasmit tegyen, a mire
  csak kisértő lélek képes. Alkovenjéhez indult, hogy lefeküdjék.
  Abban a perczben hangzott a koczogás az ajtaján.
  És az ismeretes hang, halk, de szilárd szóval mondá az egyezményes
  jelszót:
  «In nomine Domini aperiantur portæ fidelium!»
  A grófnő felsikoltott.
  Minden lélekerejét összeszedte, hogy eszmélete el ne hagyja.
  Ez való! Ez nem álom! Nem hallucinatio.
  Ő itt van az ajtó előtt.
  Előre!
  A grófnő az ajtóhoz futott, s felnyitotta azt.
  A pillanat hevélye felmagasztalt erőt kölcsönzött lelkének.
  Ha rabló, ha varázsló, ha szent az, a ki idáig tudott jönni, álljon vele
  szembe! Az a padló, a melyen az most áll, egy mélység sóhajhidja, egy
  nyomás a titkos rugó gombjára s az lehull a sötét mélységbe. A grófnő e
  rugóra tette a lábát, midőn ajtaját felszakítá.
  Ott állt előtte az apát úr. Semmi papi ornátus nem volt rajta, egyszerü
  térdig érő fekete kabátot viselt és kezeiben semmi szent tárgy,
  monstrantia, szenteltvíz-hintő, hanem egy jó rhinocerosbőr-pálcza a
  jobbjában, balkezében egy zárt lámpa.
  – Maradjon ön ott állva, a hol most van! kiálta rá a grófnő parancsoló
  hangon. Mielőtt átlépné e küszöböt, mondja meg ön, hogyan jutott idáig?
  Istennek, embernek, vagy ördögnek segítségével?
  – Grófnő! szólt az apát, nézzen ön végig szobáin. Minden ajtó tárva van.
  Tárva talált ajtókon jöttem a kastélyba fel. Hogy miként jutottam be az
  udvarra, azt majd elmondom, ha végeztünk.
  – És cselédeim? kérdé a grófnő elbámulva. Kik e szobákban alusznak.
  – Minden ágy mennyezetének le van bocsátva a függönye; én oda nem
  néztem. Ha alusznak, az igazak álmát aluszszák, a mely mély.
  – Megfoghatatlan!
  A grófnőt elhagyta erélye.
  – Kérem, lépjen ön be!
  Azzal egy karszékbe roskadt.
  A kriptai zaj tetőpontját érte.
  – Hallja ön e zsivajt?
  – Hallom és értem! Azért jöttem, hogy szembeszálljak vele.
  – A hit adott önnek ahhoz fegyvereket?
  – Csak egy botot! szólt az apát szívós pálczáját marokra fogva.
  – Nem hallja ön keresztül László ősbátyám ordítását e zsivajon? kérdé a
  grófnő, megragadva mindkét kezével az apát úr karját. Nem hallja ön
  ősnénéim rémséges kaczagását?
  – Hogy kitől jönnek e hangok? azt mindjárt meg fogjuk tudni! szólt a pap
  szilárdul és nyugodtan.
  – Hogyan? Mit akar ön?
  – Odamenni közéjük.
  – Oda? Miért?
  – Itéletet tartani fölöttük. Ön azt igérte, hogy együtt fog velem jönni.
  – Én igértem? szólt a grófnő, két tenyerét keblére nyomva ijedten.
  – Ön kivánta.
  – Igaz, igaz! De úgy meg vagyok most zavarodva, hogy eszem nincs helyén.
  Önnek jelenléte e helyen! S e borzasztó rémzaj odalenn! Én félek!
  – Hogyan? ön, ki máskor egyedül ment le e rémek közé, most velem együtt
  félne ugyanazt tenni. Nyujtsa kezét.
  A grófnő remegve tette lankatag kezét az apát kezébe, s midőn annak
  férfias szorítását érzé, szokatlan melegség, önbizalom, erély terjengett
  át erein, megszünt reszketni, szemei nem kápráztak, szive nem lüktetett
  sebesen. A férfi kezétől fölelevenült.
  – Jöjjön velem, szólt a pap, korbácsát hóna alá véve, s jobbjával a
  grófnőt vonva maga után.
  – Hol vannak ama lépcsőnek s a többi termeknek a kulcsai, a miken át
  kell mennünk?
  A grófnő érezte, hogy a férfi kezét nem bocsáthatja el. Sem testi, sem
  lelki ereje nincs hozzá. Rábízta magát. Szárnyai alá bujt. Most már
  kénytelen követni a legborzasztóbb helyekre is; az alvilágba is.
  Némán mutatott az antik rostélyzatu kulcstartóra, hol csomóba kötött
  kulcsok álltak.
  A pap egyenesen kiválasztotta az igazi csomagot. Az sem volt csodatétel.
  A kulcs tollán rajta volt az ismertető kereszt. Ez a kápolna kulcsa.
  A szőnyegajtó felnyilt s az első lépésnél már tanuskodott valami az apát
  úr előtt a felől, a mit úgy is tudott: egy pókháló szövevénye akadt
  keresztül az arczán. Nem járt e lépcsőn a grófnő soha.
  Hanem a grófnő még nem ocsudott fel káprázatából. Vannak ideges
  álomlátók, kik oly elevenen megálmodják a soha nem látott helyeket, hogy
  mikor egyszer ugyanazokat ébren végigjárják, azt hiszik, hogy már
  egyszer voltak ottan.
  Mikor a grófnő vezetőjével végighaladt a lépcsőkön, azt sugá neki:
  – Egy ablak ki van törve odafenn, s azon keresztül úgy süvölt be a szél.
  S valóban, a mint a csigalépcső kanyarult, ráakadtak egy kis fülke
  ablakára, mely nappal a lépcső megvilágítására szolgál, s az ki volt
  törve.
  Pedig soha sem látta ő azt. A könyvtárajtóhoz értek.
  – Az a legborzasztóbb rám nézve mindig, a míg a könyvtáron végig megyek,
  mondá a grófnő. Mikor a hold a tetőzet üvegnégyszögein keresztül világít
  s fehér udvarokat rajzol a márvány padozatra, annak a mozaikja mintha
  titkos irás volna. Egy szögletben, két szekrény között ott áll egy
  csontváz, üveg-fülkében. A baloldali üvegalmáriomban szent Loyola Ignácz
  halott-álarcza van viaszból.
  Meglehet, hogy kicsiny gyermek korában valamelyik dajkájától hallotta
  ezt a grófnő.
  Úgy volt, a hogy ő mondta. A hold felülről világított le az
  üveg-padmalyon keresztül; a csontváz ott állt az üvegszekrényben s a
  viasz halottálczák sorban feküdtek egy üveglap alatt.
  Hanem a grófnő nem jár itten soha. A szoba padlata fedve volt azzal a
  finom porral, a mit «nap-por»-nak neveznek, a minek atomjait látjuk
  tánczolni az ablakunkon besütő napsugárban s mely évtizedek alatt
  réteget képez padlón, butorokon. Lábnyom nem volt abban észrevehető.
  Abban a perczben, a melyben a grófnő és az apát a könyvtárba beléptek,
  nem volt a szomszéd kripta kápolnájában zürzavaros zaj hallható. A rémek
  elhallgattak. Hanem a rémnesznek nem volt azért vége. A kápolnaajtón
  keresztül hallatszott valami orgonaszó-féle, minő a praeludium szokott
  lenni a mise előtt. Csak hogy az is oly csufondáros hang volt, mintha
  még az orgonának is volnának elkárhozott szellemei, a mik gunyt
  dudoráznak.
  A grófnő fulladozó kebellel támaszkodott a kápolnaajtó küszöbéhez s
  kezének görcsös rándulásával tartóztatá vissza az apát urat, hogy ne
  nyissa még fel az ajtót. Reszketett minden tagja.
  Minő rémhangok ezek?
  És azután megzendült odabenn a «vesperae».
  Egy hang, mely a misemondó énekkanyarulatait utánozta, rákezdé: «Bacche,
  ad haustum intende!»
  Más hang hasonló tónusból ráfelelt:
  «Et ad potandum festina!»
  S következett, mintha szent könyv textusát olvasnák gyorsan:
  «Gloria Baccho, et filiae ejus Cerevisiae et Spiritui Vini, sicut erat
  in Baccho natus, et nunc et semper et per omnia pocula poculorum,
  Stramen!»
  A grófnő jéggé fagyni érezé tagjait; a félelemhez jött a borzadály!
  A grófnő értett latinul.
  Most az orgonakiséret mellett megszólalt az Antiphona:
  «Date nobis de Cerevisia vestra; quia sitiunt guttura nostra!»
  S rá a Psalmus:
   «Dixit frater fratri suo:
   Potes ne ebibere pocula duo?
   Haec duo, tria, et adhuc quinque,
   Nec sufficiant meae sitienti lingvae.
   Beati sint Bacchus, cum Cerere in uva,
   Ut non cruciet nos sitis saeva.
   A solis ortu usque ad noctem potabo,
   Et nullos nummos curabo.
   Nisi quis biberit, ut ruat ter quater,
   Non poterit dici noster sincerus frater.
   Nos enim subinde tempore matutino,
   Solemus bibere more palatino.
   A meridie etiam bene facimus,
   Ut Baccho grati simus,
   Dicimur fratres esse bibaces,
   Diu noctuque bibere capaces,
   Et ideo, qui vult ad nos venire,
   Debet sicut nos generose haurire.
   Gloria Baccho.»
  A grófnő az elkárhozottaknak azt a kínját érzé, a mit kell azoknak
  érezni, mikor legelőször megtudják, hogy miről beszélnek az ördögök
  egymás között.
  Következett a «Capitulum.»
  «Fratres attendite, et sollicitemini, ut ex popina redeuntes omnes
  amphoras visitetis, et quid in illis invenietis, illico epotetis, ne in
  vanum veniat vinum, et hoc facite per omnia pocula poculorum. Stramen!
  Baccho Gratias.»
  S most egy egész pokolbeli chorus, egész sereg férfi és női ördög
  zendíté rá a csufolódó hymnust:
   «Bacche, genitor Cereris,
   Deus haustuum diceris,
   De tua clementia
   Potum in abundantia,
   Et bibemus alacriter
   Tuam laudem jugiter
   In haustu propagabimus,
   Quandocunque potabimus,
   Sit tibi Bacche Gloria!»
  Most a csengetyüszó hangzott.
  És aztán a papi hang áhítatos áldása:
   «Bacchus vobiscum!»
  Rázendült a chorus:
   «Et cum cantharo tuo!»
  Folytatá az «oratio»:
  «Voremus! Vomipotens Bacche! Qui sodalitatem nostram in tuum honorem
  erigere constituisti, da, quaesumus, ut eadem sodalitas, ab omni
  persecutione libera, strenuis potatoribus augeatur. Per omnia pocula
  poculorum…»
  A chorus rázengé: «Stramen!»
  A grófnő nem birt tovább lábain állani, térdre roskadt, s önkivületben
  tekinte fel a papnak arczára, kinek alakját megvilágítá a felülről
  besütő holdfény, mintegy gloriát alkotva büszkén fölemelt feje körül.
  Az apát úr a kápolna zárába taszítá a kulcsot.
  A grófnő eléje tartá kezeit, irtózattal, borzalommal:
  «Ne nyissa ki! Ne tárja fel! Az ott a pokol.»
  Az apát úr bátran, büszkén, haraggal monda:
  – «Nec portae inferi!…»
  S azzal elfordítá a kulcsot, s feltárta a nehéz vasajtót.
  A felnyílt ajtón keresztül egyszerre végig lehetett tekinteni az egész
  látványt, a mit a kápolna és a sírbolt kivilágított ürege nyujtott.
  A könyvtárból négy lépcső vezetett le a kápolnába, a kápolna
  szentélyétől aztán ismét nyolcz lépcső le a sírboltba.
  A kápolna oltárán mind meg voltak gyujtva a gyertyák, ez világította meg
  a sírbolti jelenetet.
  De minő jelenetet!
  A sírbolt hosszában elnyuló asztal mellett ültek és lakmároztak, de nem
  a grófnő ősapái és ősnénjei, hanem valamennyi cselédje.
  A házába bezárt némbercsoport mulatott a házából kizárt férfi-haddal.
  Abban a perczben, a mint az apát felnyitá az ajtót, a torzmise épen
  végződött, s az egész coetus egyszerre rákezdé a tivornyadalt utána.
  Most már látta a grófnő, hogy micsoda kisérteteket tart kastélyában.
  Minden nőcselédjének volt egy férfi-udvarlója: a szomszéd major irnokai,
  majorosai, vadászai.
  A félénk szobaleány, ki éjszaka ki nem merne menni a folyosóra, az
  urasági irnok poharát töltögette, az erényes komorna az ispán hajdujával
  ölelkezett; a kapusnő, az öreg matrona, ki mindig józan, az asztal
  tetején tánczolt, s egy boros kancsót tartott két kézre fogva, annak
  dalolt, valamennyi rikácsolt, kurjongott, vihogott és verte az asztalt,
  mint az öreg dobot. A juhász, a grófnő ősatyja, a kanczellár sírkövének
  tetején ült, lábait átvetve a kereszten, és fujta a dudát. (Ez volt az,
  a mi az orgonát parodiázta a gunyvesperae alatt.) S a főpap sírlapjára
  volt felállítva a csapra ütött hordó.
  Valamennyi némber a grófnő selyemruháiba volt öltözve, kivéve a
  kocsisnőt, ki férfiruhát viselvén, symmetria kedvéért a szeretőjét, a
  major-kocsist öltöztette fel némbernek; a nagy, bajuszos ficzkó fején
  megismerte a grófnő hálófőkötőjét és termetén a csipkés frizirozó
  köpönyeget, a mit naponkint használni szokott.
  És a mi legborzasztóbb volt! Ott látta az asztalfőn elnökölni Emerenczia
  kisasszonyt, egy fiatal diáknak kétségbevonhatlanul bizalmas
  közelségében. A kisasszony a grófnő lángszin selyem szalüpjét viselte (a
  grófnő sovány volt, a kisasszony kövér). És piros volt a bortól és
  hallatlan! kegyetlenül pipázott egy öblös tajték pipából Emerenczia
  kisasszony!
  A férfi-nép részegen üvöltött, a némber had féktelenül sivalkodott, a
  duda nyekegte a nótáját, a vert asztal pufogott; s a kápolna oltára
  előtt kiterjesztett karokkal éneklé az álpap az istengunyoló végáldást:
  «Bacchus vobiscum!» melyhez teljes erejéből kolompolt egy csengetyüvel a
  ministrans.
  Hát ezek kik voltak?
  Az álpap senki sem volt más, mint maga a sekrestyés, felöltözve
  plébánosának az ő gondja alá bizott diszöltözetébe, fején egy
  improvizált infulával. A ministransa volt maga a harangozó.
  A grófnőt hármas borzalom némitá meg e látványra. Ez a keserü
  hálátlanság elfacsarta szívét! Ő ezeket a leányokat úgy tartotta, mint
  saját gyermekeit, ártatlan angyaloknak hitte őket. Vasárnaponkint maga
  orgonázott előttük a vártemplomban s énekelt velük együtt. Abból az
  ételből ettek, a miből ő, soha egy pirongató szót nem hallottak tőle. És
  ők meggyalázzák érte ősei sírboltját, rémitik ideges asszonyukat
  kisértetzajukkal éjről-éjre, míg félőrült álomkórost csinálnak belőle s
  a mi legnagyobb vétkük, viselik az orgiákon asszonyuk ruháit, hogy az a
  férfi érintéstől megszentségtelenített, borral leöntözött, dohányfüsttől
  átjárt öltönyöket viselje ismét sorban hajadon termetén!
  De nagyobb volt e keserűségnél a szentségtörés feletti borzalom. Minő
  ördögi gondolat: a vallás kegyes szertartásaiból förtelmes bacchanalt
  torzítani. Papi ruhát, oltárt, infulát, szentséget megfertőztetni,
  breviariumot, litaniát, zsoltárt korcsmadalból szerkeszteni. Mekkora
  «JAJ» ez a botránkozónak! Ez a «jaj», mit az írás említ, minden emberi
  fájdalom között a legnagyobb, mert írja nincsen.
  És végre a rémület.
  Egy csoport ittas férfi, és ugyanannyi bőszült megaera! A legszörnyübb
  vétek forró tettén kapva! Ha ezek észreveszik, hogy őket valaki
  megleste: azt izekre fogják tépni. Husz őrült, daemoniacus vétkezővel
  szemben egyetlen férfi és egyetlen asszony!
  A grófnő látta az apát úr szemében villámlani az apostoli haragot, s
  megijedt tőle. Megragadta mindkét kezével a pap kezét, hogy visszatartsa
  őt.
  Az apát azonban kirántá kezét, s egy szökéssel a négy lépcsőn leugorva,
  odaszökött az álpaphoz s a mint az épen parodiázó mozdulattal
  kiterjeszté karjait a tivornya gyülekezet fölé, e gúnyszóval: «Stramen!»
  az apát úr olyat húzott neki kettőt a hátán végig a
  rhinoczeros-korbácscsal, hogy szétrepedt a czifra stóla, a ministráló
  harangozót pedig egy rugással úgy belökte a kriptába, hogy az a hosszu
  asztal alá gurult, valamennyi lépcsőn végig.
  S a mit azután most látott a grófnő, az valóban álomszerü vizió volt.
  Mint rohan egyetlenegy férfi, egy korbácscsal kezében egy egész
  pokoltábor közepébe; megkapja félkézzel a hosszu asztalt, s egy lökéssel
  felfordítja azt kancsóstul, lakomástul együtt, s azzal nekivág ostorával
  az egész csoportnak.
  Azok, mintha az itélet napja következett volna be, s az apocalypsis
  csodái zuhannának alá a felhőkből, rémülten, őrülten ugráltak fel
  helyeikből s ordítva, sikoltva tódultak a kriptaajtó felé. Ez egyetlen
  bátor alak úgy dúlt közöttük, mint egy szent György a sárkányok között.
  A korbács pufogott a hátakon, a jajszó, az üvöltés szaporodott; férfi,
  leány egymást legázolva törte magát a lépcsőkön fel, mik a
  kriptafolyosókhoz vezettek, a ki hátul maradt, ordított, azt hitte, őt
  viszik a pokolba; a dudás négykézláb menekült, veszedelmére a rajta
  keresztül bukdosóknak. A pap nem ismert irgalmat, emléktelenül el nem
  bocsátott senkit. A rémült csőcselék között senki sem mert védelemre
  gondolni. A tetten kapott bűn gyáva: a meglepetés rögtöni volt és
  váratlan; aztán a papnak irtóztató öklei voltak; egyetlen vadásznak
  jutott eszébe, szegletbe szorultan, az a kétségbeesett gondolat, hogy
  megkapja a pap kezében a korbácsot, hanem kapott azután annak a
  balkezétől egy olyan pofont, hogy jobbnak találta a hátával fedezni a
  visszavonulást.
  «Vágjad! vágjad!» suttogá a grófnő, a mint látta kényeztetett cselédeit
  egymás hegyén-hátán bukdácsolva egy gomolyba rekedni az ajtónál.
  Emerenczia csak a fejét dugta, hogy az arcza ne kapjon a korbácsból.
  Leghátul maradt a sekrestyés, ki hosszu stolájától nem tudott szaladni,
  annak a hátát addig paskolta a pap, míg rongyokban hullott le róla a
  papi palást.
  Mikor az utolsó convivát is kilökte a küszöbön az apát úr, becsapta
  utánuk a sírbolt-ajtót. És azután visszatért a grófnőhöz.
  A pap arczán sugárzott valami, a mi a dicsfényhez hasonlít. A férfierő
  volt az.
  A mint a grófnő elé ért, a hölgy leborult előtte a földre és megcsókolta
  a pap lábait. Szólni nem tudott, csak zokogott.
  A pap felemelte őt a földről.
  – Térjen magához, grófnő. Küzdje le gyöngeségét. A helyzet, a melyben ön
  most van, minden testi, lelki erőt összeszedni parancsol. Gondolja meg,
  hogy e perczben rajtunk kettőnkön kivül egy élő lélek sincs e
  várkastélyban, mert az ajtót, mely az udvarra visszavezet, én bezártam.
  Legyen ön józan. Legyen eszénél. A bolondságnak vége. Azt láthatja ön,
  hogy rosz szellem csak emberi testben kisért, s azok ki vannak üzve.
  – Mit tegyek? kérdé a grófnő s erőtette magát, hogy ne reszkessen.
  – Vegye lámpásomat, addig, míg én kimegyek a kripta rácsajtaját bezárni,
  hogy a kastély ez oldalról nyitva ne maradjon; s azon az úton, a melyen
  idejöttünk, térjen vissza hálószobájába, keresse elő theakatlanát és
  főzzön magának theát, mert fázik.
  – Egyedül?
  – Mondja ön szívében: «ha Isten velem, ki ellenem?» s nem lesz egyedül.
  A rémlátás nagy betegség. A gyógyszer heroicus volt. Akarom tudni, hogy
  használt-e?
  A grófnő összeborzadt.
  – Mitől retteg ön? A csontváztól a szögletben? Jöjjön oda velem.
  S azzal megfogva a grófnő kezét s felvéve a lámpást a székről, odavezeté
  Theudelindát a csontvázhoz. Ott felnyitá a hosszu üvegszekrény szárnyát.
  – Nézzen ön ide. Nem rémületnek, de az Isten bölcsességét hirdetésnek
  alakja ez. Az egész csontépület minden egyes izecskéje egy titkot
  magyaráz meg, hogyan tette az Úr a halandó embert uralkodóvá a föld
  felett? Tekintse ön e koponyát. E boltozatos homlokra van irva az emberi
  nem joga a világhoz. S e derékszöget képező arczél a fehér faj előjoga a
  többi fajok fölött. E koponya tanít bennünket arra, hogy mennyivel
  tartozunk Isten végtelen kegyelmességének, ki minket ily csontalkatuvá
  teremtett s minden teremtései fölé s minden emberi fajok fölé emelt. Egy
  koponyának látása ne borzadályt, de ihletet költsön sziveinkben; mert a
  Mindenható legnagyobb szerelmének jele az, kiválasztott, kitüntetett
  gyermekeihez.
  A pap rátette a grófnő kezét a csontváz koponyájára.
  A grófnő megszünt reszketni. Úgy érzé, hogy ez ember szavai új vért
  öntenek ereibe.
  – Most térjen ön szobájába vissza, sietve jövök én is. De az oltáron is
  el kell oltanom a gyertyákat, hogy tűzveszély ne legyen, ha leégnek.
  – Jó. Megyek egyedül, szólt a grófnő. Magamért nem félek többé, de az ön
  életét féltem. Ha ön most kimegy a sötét folyosóra, meglehet, hogy a
  gonoszok boszut forralnak; azóta magukhoz tértek, s önre rálesnek és
  megtámadják.
  – Arról is gondoskodtam, szólt az apát úr, egy revolvert vonva ki
  oldalzsebéből. Készen voltam rá, hogy gyilkosokkal is találkozhatom.
  Tehát Isten nevével menjen előre a grófnő.
  Theudelinda kezébe vette a lámpást s végighaladt a hosszu könyvtáron.
  A pap utána nézett, míg az ajtón kilépni látta. A grófnő nem esett
  vissza betegségébe.
  Sámuel apát sietve tért vissza a kriptába; onnan a kripta lépcsőin
  felhaladt a folyosóra. A folyosóban egy czintálban lobogott még a
  kisértetes láng.
  «Alcohol szalmiakporral vegyítve!» dörmögé magában az apát. «Ez volt az,
  a mitől Mahók úr megrettent.» Mellette hevert a hosszu lepedő, a nagy
  kisértet-fejjel. Az apát bevonta a lángoló edényt a szögletbe. Tudta,
  hogy sötétben találkozásnál nem előny az egyik félre nézve, ha meg van
  világítva, s azzal óvatosan haladt a sötét folyosón előre. Nem
  találkozott senkivel! Dejszen elfutottak azok, még tán most is futnak. A
  rácsajtó tárva maradt. Azt bezárta s levonta róla a kulcsot. Azzal ismét
  visszatért a kriptába; annak is bezárta az ajtaját belülről. És azután
  eloltogatta az oltáron égő gyertyákat. Az utolsót kivette tartójából s
  azzal világított magának, míg a grófnő szobájához visszatért.
  A grófnőt ott találta asztala előtt ülve, a párolgó theakatlan előtt.
  Szót fogadott.
  Mikor Sámuel apát belépett hozzá, a grófnő áhítattal tette össze kezeit
  és rebegé:
  – Én szentem! én apostolom!
  – Nem illetnek ily magas czímek, grófnő! szólt az apát. Megelégszem, ha
  e nevet megérdemeltem: «ember!» Azt látja ön, hogy csodákat nem tettem,
  mert csupán halandó emberekkel volt dolgom; a mit előre tudtam, s hogy a