Farkasvér - 13

jelentette számára. S még a fehér istenek sem látszottak előtte olyan
hatalmasaknak, mint most, mikor San-Francisco csuszós kövezetén
lépegetett. Fából épült kunyhók helyett itt tornyosodó házak
magaslottak. Az utca maga telve mindennemü veszedelemmel, szekerekkel,
kocsikkal, autókkal; hatalmas lovak huztak inukszakadtából roppant
terheket, közbe szörnyüséges villamos kocsik sipoltak, csengettek,
folytonosan hallatva fenyegető kiáltozásukat, mint a hiuz, mely az
északi őserdőkben ijesztgette.
Mindez az erő megnyilvánulása volt. Bennük, mögöttük, rajtuk mindenütt
ember volt, ember kormányozta, igazgatta őket s az ember szólt a
hangjukkal, az ember, akinek ősi öröksége az anyagon való uralkodás.
Rettentő volt, elképesztő volt. Fehér Agyar oda volt bámulatában. Félt.
Mint ahogy kölyökkorában tudatára jött kicsiségének és törpevoltának,
mikor először hagyta el a Vadont, hogy Szürke Hód falujába menjen, most,
ereje teljében és érett korában kapott ujra leckét törpeségéről és
jelentéktelen voltáról. És mennyi isten tolongott az utakon!
Csaknem elszédült a nagy nyüzsgésben. Az utca lármájától szinte
elkábult. Megzavarodott a rettentő és végnélküli forgatagtól s a dolgok
örökös mozgásától. Soha még ugy nem érezte istenétől való függését, mint
ezen a napon, örökösen a sarkában volt s bármi történt is, egy
pillanatra sem vesztette el szem elől.
De Fehér Agyar csak kóstolót kapott a városi életből, az egész olyan
volt előtte, mint egy rossz álom, mint egy lidércnyomás, valószinütlen
és rettenetes, mely még sokáig üldözte azután is álmaiban. Gazdája egy
málhás-kocsiba tette, láncra füzve a sarokban, a felhalmozott málhák és
kosarak között. Itt egy köpcös, barna isten uralkodott, egymás hegyibe
rakta a csomagokat, beráncigálta az ajtón keresztül, vagy törve-zuzva
kidobta az ajtón keresztül a többi isteneknek, akik már vártak reá.
Itt, a málhák eme poklában, Fehér Agyart elhagyta a gazdája. Vagy
legalább is Fehér Agyar azt hitte, hogy elhagyta, mig végre megszagolta
közvetlen maga mellett ura vászon ruhacsomagját, melynek őrizetét rögtön
át is vette.
– Jó, hogy jön, – dörmögött a kocsibeli isten egy órával ezután, mikor
Weedon Scott megjelent a kocsi ajtajánál. Ez a kutya nem hagyta, hogy
egy ujjal is érintsem a holmiját.
Fehér Agyar kikerült a kocsiból. Elbámult. A szörnyü város eltünt. A
kocsit, melyben eddig volt, olyannak tekintette, mint egy kunyhó
belsejét. Mikor a kocsiba lépett, a város ott volt körülötte. Azóta a
város eltünt. A lármája nem morajlott a fülébe. Mosolygó táj terült el
előtte, ragyogva a napfényben, lusta nyugalomban. Nem sok ideje volt az
álmélkodásra. Elfogadta ezt is, mint ahogy elfogadta az istenek
hatalmának minden megnyilatkozását és kiszámithatatlan cselekedetét. Az
istenek már ilyenek.
Egy kocsi várt rájuk. Egy asszony és egy férfi közeledett a gazdájához.
Az asszony karja kitárult és átölelte gazdája nyakát, – ellenséges
cselekedet! A következő pillanatban Weedon Scott és az asszony között
ott volt Fehér Agyar, hörgő, dühödt démonná változva.
– Ne féljen, anyám, – mondta Scott, szorosan megragadva Fehér Agyart s
igyekezve lecsillapitani, – azt hitte szegény, hogy bántani akar, ezt
pedig nem hagyná soha. De mindjárt megtanitom. Fehér Agyar gyorsan
tanul.
– Addig is szabad-e szeretnem a fiamat? – nevetett az anya, noha még
sápadt volt az ijedelemtől és félelemtől.
Fehér Agyarra nézett, amint az horkantva, berzenkedve, gonosz
tekintettel meredt rá.
– Megtanulja, meg kell tanulnia haladék nélkül, – mondta Scott.
Szeliden beszélt Fehér Agyarral, mig csak le nem csillapitotta, aztán
hangja egyszerre szigoru lett.
– Feküdjék le, sir, feküdjék le!
Ezt már régen megtanulta gazdájától Fehér Agyar s lefeküdt, kedvetlenül
és dacosan, de lefeküdt.
– Nos, anyám.
Scott kitárta karját, félszemmel Fehér Agyart nézve.
– Feküdj le! – intette, – feküdj!
Fehér Agyar, berzenkedve, félig felemelkedett helyzetéből is
visszafeküdt és figyelte a megismételt ellenséges cselekedetet. De nem
származott ebből az ölelésből semmi baj és abból az idegen
férfi-istenéből sem, aki ezután következett. Ezután kocsira rakták a
málhákat, kocsiba szállt a gazdája is az idegen istenekkel együtt. Fehér
Agyar majd éber tekintettel szaladt a kocsi után, majd felborzadt
szőrrel ugrált a vágtató lovak előtt, figyelmeztetve őket, hogy baja ne
essék az ő istenének, akit olyan gyorsan röpitettek tova.
Tizenöt perc mulva a kocsi diófák összeboruló kettős sora között
behajtott egy kőkapun. A diófák két oldalán rét feküdt s nagy sik
területén itt-ott óriási tölgyek terebélyesedtek. A közelben,
ellentétben az ápolt fü gyenge zöld szinével, napégette kaszálók
rőtaranya fénylett a nap sugaraiban, ezen tul barna dombok és hegyvidéki
legelők látszottak. A völgy első szelid emelkedésénél széles kapuju,
sokablaku ház állott.
Fehér Agyar alig vethetett minderre egy pillantást. Alighogy a kocsi
beért az udvarra, Fehér Agyarnak nekirontott egy fénylőszemü,
hegyesorru, sértődött és dühös juhászkutya. A juhászkutya elvágta Fehér
Agyar és ura közt az utat. Fehér Agyar nem horkantott, de szőre
felborzadt, mikor megkezdte a csöndes és halálos támadást. Ebből a
támadásból nem lett bajvivás. Állva maradt félszeg hirtelenséggel,
erőszakoltan megbicsakolt lábaival állitva el tulajdon mozgását, leült a
hátsó lábaira, annyira szerette volna kerülni az érintkezést
támadójával. A támadó nősténykutya volt s fajának törvényei sorompót
állitottak közé és a nőstény közé. Hogy megtámadjon egy nősténykutyát,
ahhoz neki erőszakot kellett volna tenni az ösztönein.
De a juhászkutya másképp érzett és gondolkozott.
Nőstény létére nem ismert tiltó parancsot. Azután meg, juhászkutya
lévén, ösztönszerü félelme a Vadon és különösen a farkas iránt, nagyon
is erős volt. Fehér Agyar az ő szemében farkas volt, az örökös rabló,
aki azóta settenkedik a nyáj körül, mióta a juhászkutya távoli ősei
először őriztek juhot. És igy, mikor Fehér Agyar abbahagyta a támadást
és összeszedte magát, hogy elkerüljön minden érintkezést, a juhászkutya
rárohant. Fehér Agyar önkéntelenül is horkantott, mikor a vállában
érezte a juhászkutya fogát, de egyébként még csak kisérletet sem tett a
megtorlásra. Fehér Agyar visszavonult peckesen és megpróbálta kikerülni
a juhászkutyát. Erre ment, arra ment, erre fordult, arra fordult, hiába.
A juhászkutya mindig utját állta.
– Ide, Collie! – kiáltott a kocsiból az idegen férfi.
Weedon Scott nevetett.
– Hagyjad csak, apám. Ez jó lecke lesz. Fehér Agyarnak ugy is sok
tanulni valója van és nem baj, hogy ha most mindjárt belekezd. Majd
segit ő magán nemsokára.
A kocsi tovább haladt és Collie még mindig elállta Fehér Agyar utját.
Megpróbált elszaladni előle, ugy hogy körben rohant a réten keresztül,
de Collie a belső és kisebb körön futott s mindig a lába előtt volt, két
sor, ragyogó fehér fogát vicsoritva rá. Most visszafutott, a másik réten
keresztül, de Collie megint elállta az utját.
A kocsi elvitte magával a gazdát. Fehér Agyar látta, mint tünik el a fák
között. A helyzet kétségbeejtő volt. Megpróbálkozott még egy futammal.
Collie követte, gyors irammal. És ekkor, hirtelen, Fehér Agyar Colliera
vetette magát. Régi bajvivó csele volt ez. Váll vállnak feszült és
Collie felfordult. De nemcsak hogy felfordult, hanem le is
hengerbuckázott a lejtős talajon. Most a hátán, most az oldalán feküdt,
lábával kapálódzott, a földet kaparta, hogy megállhasson s hangosan
kiáltozott fájdalmában és sértett büszkeségében.
Fehér Agyar nem várta meg, mig talpra áll. Az ut szabad volt, csak
ennyit akart. Collie utánaszaladt, panaszos üvöltözéssel. Nyilegyenes ut
volt előtte s a futásban Fehér Agyar adhatott egy kis leckét Collienak.
Collie dühödten, izgatottan, inaszakadtából futott, láthatólag erőlködve
minden lépésnél, Fehér Agyar halkan rohant előtte, erőlködés nélkül,
mintha szellem siklott volna hang nélkül a talaj fölött.
Mikor a ház elé a kocsifeljáróhoz érkezett, a kocsi akkor ért oda és
gazdája épp leszállóban volt. Ebben a pillanatban a futás teljes
rohamában, Fehér Agyar észrevette, hogy oldalról ujabb támadás
fenyegeti. Egy kopó rohant reá. Fehér Agyar megpróbált szembeszállni
vele. De nagyon is gyors mozgásban volt s a kutya alig lehetett tőle pár
lépésnyire. Oly nagy volt a mozgás sebessége s a támadás oly váratlan
volt, hogy Fehér Agyar elbukott és meghemperedett. Fehér Agyar ebből a
kavarodásból ugy állt talpra, mint a bosszuállás szelleme, fülét
hátracsapta, szája rángott, orra remegett s fogai összekoccantak, mikor
hajszálnyira tévesztette el a kopó lágy nyakát.
A gazdája odarohant, de nagyon messze volt és Collie volt a kopó
életének megmentője. Mielőtt Fehér Agyar még egyszer nekiugorhatott
volna, hogy halálos harapásával kioltsa ellenfele életét, épp ugrás
közben érkezett oda Collie. Kijátszották, legyőzték, földhöz vágták, a
megsértett Collie ugy viharzott ide, mint a megbántott méltóság, a jogos
harag valóságos példányképe, számitsuk még hozzá ösztönszerü gyülöletét
a Vadonból ideszakadt ősi rabló ellen. Derékban támadta meg Fehér
Agyart, épp az ugrása közepén és leverte lábáról. Fehér Agyar
meghemperedett.
A következő pillanatban már a gazdája is ott volt s félkézzel fogta
Fehér Agyart, mialatt apja magához szólitotta a kutyákat.
– Ez ugyancsak meleg fogadtatás volt egy szegény sarkvidéki kutya
számára, – mondta a gazda, mialatt Fehér Agyar lecsillapult a simogató
keze alatt. – Egész életében mindössze egyszer verték le a lábáról,
itthon kétszer hengergették meg harminc másodperc alatt.
A kocsi elhajtatott s a házból több idegen isten rajzott elő. Némelyek
ezek közül tiszteletteljes távolban maradtak, de kettő közülük, két
asszony, megismételte az ellenséges cselekedetet, körülkulcsolván ura
nyakát. Fehér Agyar mégis kezdte türni ezt a mozdulatot. Nem származott
belőle semmiféle bántalom s a hangok, melyeket az istenek ezalatt
hallattak, nem voltak fenyegetők. Ezek az istenek próbáltak Fehér
Agyarhoz is közeliteni, de ez óvta őket egy-egy horkantással és a gazda
is ugyanezt tette azzal a lármával, amit a szájával csinált. Ilyenkor
Fehér Agyar szorosan gazdája lábához simult és odatartotta fejét biztató
cirógatásának.
A kopó erre a parancsszóra: Dick, feküdjék le, sir! – lement a lépcsőn
és lefeküdt a kapufélfánál, morogva s gyanakvó tekintetét a betolakodóra
függesztve. Colliet az asszony-istenek egyike vette gondozásba, aki
karjára kapta, cirógatta, kedveskedett neki; de Collie nagyon
megsértődött, Collieval rosszul bántak és Collie nyihogott,
nyugtalankodott és magánkivül volt, hogy a farkast az emberek maguk közé
eresztették s tudta, bizonyosan tudta, hogy az emberek nagy hibát
követtek el.
Az emberek megindultak a ház belseje felé. Fehér Agyar szorosan a
gazdája nyomában volt. Dick a kapunál morgott és Fehér Agyar a lépcsőn
berzenkedett és visszamordult rá.
– Hozzátok be Colliet, – szólt Scott atyja, – s eresszétek össze Dicket
és Fehér Agyart, hadd marakodjanak, meglátod Weedon, milyen jó barátok
lesznek azután.
– És Fehér Agyar, hogy megmutassa jó barát-voltát, első gyászoló lesz a
Dick temetésén, – nevetett Scott.
Az idősebb Scott hitetlenkedve nézett majd Fehér Agyarra, majd Dickre,
aztán a fiára.
– Azt gondolod, hogy…
Scott bólintott a fejével.
– Azt gondolom, hogy Dicknek vége lesz egy, legfeljebb két perc mulva.
Fehér Agyarhoz fordult.
– Gyere, farkasom, gyere, neked kell bejönni. A többiek maradjanak
idekinn.
Fehér Agyar peckesen lépegetett a lépcsőn, farkát magasra tartva,
félszemmel Dicket figyelve, hogy meg ne lephesse oldaltámadással s
ugyanekkor készen minden kegyetlen meglepetésre, mellyel az ismeretlen a
ház belsejében fogadhatja. De nem látott semmi félelmeteset s mikor
beértek a ház belsejébe, hasztalan szaglászott meg minden zugot, semmi
fenyegetőt nem talált.
Ekkor elégedett nyögéssel feküdt le ura lábai elé, figyelve, hogy mi
történik, készen minden pillanatban arra, hogy felugorjék és harcoljon
életéért azzal a fenyegető borzalommal, melynek ott kell rejtőznie a ház
csapdának tetsző födele alatt.

III. FEJEZET. Isten országában.
Fehér Agyar nemcsak természeténél, hanem tapasztalatánál fogva is
alkalmazkodó volt. Sokfelé járt és ismerte az alkalmazkodás értékét és
előnyeit. Itt, Sierra Vestában, – igy nevezték Scott biró birtokát, –
hamarosan otthon érezte magát. A többi kutyával eztán semmi baja nem
volt. A Sierra Vesta-beli kutyák jobban ismerték a délvidéki isteneket,
mint ő, s azzal, hogy az istenek beengedték a házba, Fehér Agyar
tiszteletreméltóvá lett a szemükben. Erre még nem volt példa Sierra
Vestában, s hogy farkaslétére beengedték Fehér Agyart a házba, ők, az
istenek kutyái – mit tehettek egyebet? – belenyugodtak a
változhatatlanba.
Dick, egy csomó merev formalitás után, hajlandó volt barátságot kötni
Fehér Agyarral, de Fehér Agyar került mindennemü barátkozást. Csak
annyit követelt a kutyáktól, hogy békén hagyják. Egész életében távol
tartotta magát tulajdon fajától s most is egyedül akart maradni. Dick
közeledése nem tetszett neki s egy-egy horkantással elvaditotta Dicket
maga mellől. Északon megtanulta, hogy a gazdája kutyáit nem szabad
bántani; és sohse feledte el ezt a leckét. De makacsul ragaszkodott
elkülönitettségéhez és egyedüliségéhez és oly tökéletes semmibevevéssel
mellőzte Dicket, hogy ez a jószándéku teremtés végtére annyit sem
törődött vele, mint az istálló melletti nyergelő-oszloppal.
Collie esete nem volt ilyen egyszerü. Elfogadta Collie is, minthogy az
istenek igy parancsolták, de ez nem volt ok arra, hogy egyuttal békén is
hagyja. Emléke szövedékeiben ott futottak azok a szálak, melyek arról
beszéltek, milyen és mennyi bűnt követtek el ősei ellen Fehér Agyar
ősei. Nem lehet sem egy nap, sem egy generáció ideje alatt megfeledkezni
az elpusztitott juhnyájakról. Ösztönének emlékezete arra sarkalta, hogy
álljon bosszut a rablók ivadékán. Nem ugorhatott az isteneknek, akik,
dőrén, közelükbe engedték a farkast, de ravaszul kieszelt fogásaival
nyomorulttá tette Fehér Agyar életét. Ősidők, eonok óta állottak
hadilábon és Collie rajta volt, hogy Fehér Agyar ne feledkezhessék meg
az ellenségeskedésről.
Collie, kihasználva azt a védelmet, amit neme adott neki, örökös átok
volt Fehér Agyar nyakán. Fehér Agyar ösztöne nem engedte, hogy
megtámadja Colliet, Collie örökös bosszantása nem engedte, hogy semmibe
vegye támadásait.
Ha Collie nekirohant, vastag bundáju vállát forditotta az ádáz ellenség
harapása elé, aztán odébbállt peckesen, méltóságteljesen. Ha Collie
nagyon is vakmerő volt, Fehér Agyar kénytelen volt körben járni előtte,
vállát forditva felé ilyenkor, fejét félre tartotta s szemeiben valami
végtelen türelem és unalom kifejezése látszott. Néha a hátsó lábaiba
kapott harapás arra késztette, hogy gyorsan és minden méltóság nélkül
vonuljon vissza. De, általában, igyekezett megtartani szinte ünnepies
méltóságát. Semmibe se vette Colliet, ahányszor csak tehette és mindig
azon volt, hogy kitérjen az utjából. Ha látta, vagy hallotta, hogy
Collie jön, felkelt és odábbállott.
Annál többet kellett tanulnia egyéb dolgokról. Az északi vidéken való
élet maga volt az egyszerüség a Sierra Vesta-beli bonyolult viszonyokhoz
mérten. Legelőször meg kellett ismernie gazdája családját. Már voltak
ilyenfajta előtanulmányai. Ahogy Mit-sah és Klu-kucs Szürke Hódhoz
tartozott, megosztva életét, tüzét, takaróját, ugy itt, Sierra Vestában
is, a ház minden lakója a gazdájához tartozott.
De azért különbség is volt, még pedig nagy különbség a két eset között.
Sierra Vesta egy kicsit terjedelmesebb volt, mint Szürke Hód kunyhója.
Nagyon sok személyt kellett számba vennie. Itt volt Scott biró, meg a
felesége. Itt volt gazdája két testvére: Beth és Mary. A felesége,
Alice, meg a gyermekei: Weedon és Maud, négy és hat év közötti kis
gyermekek.
Senki sem volt, aki megmondhatta volna neki, ez a sok nép kicsoda és
hová tartozik, vérségi kötelékről, rokonságról semmit sem tudott és
sohasem is tudhatott. De elméje nemsokára rájött arra, hogy ez a sok nép
mind gazdájához tartozik. Aztán, valahányszor alkalom kinálkozott,
megfigyelt minden mozdulatot, szót és hanghordozást s igy lassan
megtanulta, a bensőség és kegy milyen fokán áll mindegyik gazdájánál. S
miután mindegyikről megtudta, mennyit jelent gazdája szemében, Fehér
Agyar is aszerint bánt mindenkivel. Amit gazdája sokra tartott, azt ő is
sokra tartotta; ami drága volt gazdája szemében, azt Fehér Agyar őrizte
gondosan.
Igy volt a gyermekekkel is. Egész életében kerülte a gyermekeket.
Gyülölte és félte a kezük érintését. Nem valami gyöngéd leckékben
tanulta meg az indián falvakban eltöltött napjaiban, hogy a gyermek
zsarnoki és kegyetlen. Mikor Weedon és Maud először közeledett hozzá,
figyelmeztetően morgott rájuk s a szeme gonosz fényben villogott. A
gazda ökölcsapása és parancsa kényszeritette arra, hogy eltürje
cirógatásaikat, bár egyre morgott-morgott kicsiny kezük alatt és
morgásában nem volt hallható a szeretet duruzsoló dallama. Később
megfigyelte, hogy a kis fiut és a kis leányt gazdája milyen nagyon
szereti s ezután sem parancsszóra, sem ökölcsapásra nem volt szükség,
bátran odamehettek hozzá, hogy megcirógassák.
De Fehér Agyar sohse volt ömlengően érzelmes. Valami fanyar, de
becsületes megadással engedte át magát gazdája gyermekeinek és eltürte
bolondságaikat, mint ahogy egy fájdalmas műtétet eltűrünk. Ha már nem
birta ki tovább, fölkelt és komor méltósággal elsétált. De idő multával
megkedvelte a gyermekeket, noha soha sem tüntetett ezzel. Soha nem ment
a gyermekek elé. Másrészt pedig, ha meglátta őket, sohsem ment el
előttük, hanem várta, hogy odajöjjenek hozzá. És még később valami fény
villant fel szemeiben, a gyermekek közeledtére és sajnálkozó
pillantással nézett utánuk, ha, más mulatság kedvéért, a kicsinyek
elhagyták.
Mindez a fejlődés dolga volt és sok időbe került. A gyermekek után
legtöbbre Scott birót tartotta. Erre, valószinüleg, két oka volt.
Először is nagyon drága lehetett gazdája szivének, másodszor:
érzelmeiben ő sem volt tüntető. Fehér Agyar szeretett lábai előtt
feküdni a széles tornácon, mig a biró ujságot olvasott s néha egy-egy
szóval vagy pillantással jutalmazta Fehér Agyart, jeléül annak, hogy
tudomása van Fehér Agyar létéről és jelenvalóságáról. De ez csak
olyankor történt, ha gazdája nem volt odahaza. Ha a gazda megjelent,
Fehér Agyar mindenki másról megfeledkezett.
Fehér Agyar megengedte a család minden tagjának, hogy kényeztesse s
cirógassa, de sohse adta meg egyiknek sem azt, amit urának megadott.
Semmiféle hizelgés nem tudta kicsalni torkából azt a szerető hangot és
akárhogy próbálgatták is, nem furta be sohse fejét senkinek a karja alá.
Az alávetettség és megadás, a teljes bizalom e jelét egyedül gazdája
számára tartogatta. Tény, hogy az egész családot sohsem tekintette
máskép, mint gazdája tulajdonát.
Hamar megtanulta a különbséget a családtagok és a háztartás személyzete
között. A személyzet rettegett tőle, mert Fehér Agyar csak épp
türtőztette magát, hogy meg ne támadja őket. Ezt is csak azért, mert ugy
tekintette őket, mint gazdája tulajdonát. Köztük és Fehér Agyar közt
semlegesség volt, semmi más. Megfőzték a gazda ételét, elmosták a
piszkos edényt és megtettek más egyebet is, épp ugy, mint ahogy megtett
ilyesmit Matt Klondikében. Röviden, ezek a ház tartozékai voltak.
A házon kivül még több tanulni valója akadt Fehér Agyarnak. Gazdája
birtokának, noha terjedelmes volt, voltak határai. A földbirtok a
grófsági országutnál végződött. A határon tul kezdődött a többi istenek
közös birtoka, az utcák és az utak. Keritések mögött más istenek saját
külön birtoka terült el. Miriádnyi törvény kormányozta mindezeket és
meghatározta mindennek és mindenkinek a magaviseletét; de Fehér Agyar
nem beszélte az istenek nyelvét és nem is volt a tapasztaláson kivül más
módja arra, hogy megtanulja törvényeiket. Fehér Agyar természetes
ösztöneire hallgatott mindaddig, mig csak valami törvénybe nem ütközött.
Ha egy párszor megtörtént, megtanulta a törvényt és engedelmeskedett
neki.
De a leghatalmasabb nevelő eszköz mégis egy-egy ökölcsapás vagy egy-egy
szidalom volt, amit gazdájától kapott. Mivel Fehér Agyar nagyon szerette
gazdáját, a gazdája ütése sokkal jobban fájt neki, mint mind az a verés,
amit Szürke Hódtól vagy Szépséges Smithtől együttvéve kapott. Ezek csak
testét sebezhették meg s teste mögött szelleme legyőzhetetlenül és
megtöretlenül lázadozhatott.
Gazdája ütése mindig nagyon is szelid volt ahhoz, hogy megsebezze
testét. Gazdája ütése mélyebben hatott. Ez az ütés gazdája
elégedetlenségét jelentette s Fehér Agyar szive vérzett alatta.
De ütésre ritkán került a sor. A gazda szava maga is elég volt arra,
hogy Fehér Agyar megtudja, jót vagy rosszat követett-e el. A gazda
szavához alkalmazta magaviseletét és cselekedeteit. Ez volt az iránytű,
mely szerint élete hajóját kormányozta és melynek nyomán megtanult
eligazodni egy uj föld és uj élet tengernyi szokásai között.
Északföldön az egyetlen szelid állat a kutya volt. A többi állat a
Vadonban élt s ha nem volt nagyon is elrettentő, a kutyák szabad prédája
volt. Fehér Agyar egész életében jogos zsákmányaként üldözte az élő
állatokat. Nem tudhatta önön fejétől, hogy Délen más divat járja. De
korán megtanulhatta Sierra Vestában való tartózkodása alatt. Egy kora
reggel a ház sarka mellett őgyelegve a baromfiudvarból megszökött
csirkére bukkant. Fehér Agyar természetes ösztöne szerint széttépte a
csirkét. Egy ugrás, a fogak villanása, ijedt csipogás és már vége is
volt az elkalandozott csibének. A csirke házi nevelésü volt, lágyhusu és
kövér. Fehér Agyar megnyalta utána száját és ugy találta, hogy ez
kiválóan jó pecsenye volt.
Később az istállók mellett még egy eltévelyedett csirkére bukkant. Egy
istállófiu rohant oda, hogy kiszabaditsa Fehér Agyar fogai közül. Az
istállófiu nem tudta, hogy Fehér Agyarban mi lakik s fegyverül csak egy
kis könnyü ostort kapott fel hirtelenében. Az ostor első csapására Fehér
Agyar eleresztette a csirkét, hogy megtámadhassa az embert. Egy bot
talán meg is állithatta volna Fehér Agyart, egy ostor soha. Hallgatagon,
egy rezzenés nélkül fogadta a második csapást, mely rohantában érte. Az
istállófiu torkának ugrott. «Szent Isten!» kiáltott az istállófiu és
meghátrált. Elejtette az ostort és karjaival védte a torkát. Fehér Agyar
harapása a karját érte és felszakitotta egész a csontig.
Az istállófiu borzasztóan megrémült. Nem annyira Fehér Agyar vadsága,
mint hallgatagsága remegtette meg idegeit. Eltakarva torkát vérző és
feltépett karjával, az istálló felé hátrált. De rosszul járt volna, ha
Collie nem jelenik meg hirtelen a szinen. Mint ahogy megmentette a Dick,
ugy mentette most meg az istállófiu életét. Őrült dühvel rohant Fehér
Agyarnak. Igaza volt. Ő jobban tudta ezt, mint a megtévedt istenek.
Minden gyanuját igazolva látta. Az ősi rabló megint régi fogásaival élt.
Az istállófiu bemenekült az istállóba és Fehér Agyar meghátrált Collie
kegyetlen fogai előtt, vállát tartva oda neki, vagy körbe-körbe forogva
előtte. De Collie nem adta fel a harcot, mint eddig szokta, a
megfenyités után. Ellenkezőleg, mindig dühödtebb, mérgesebb lett, mig
végre Fehér Agyar, sutba vetve minden méltóságot, megfutamodott a mezőn
keresztül.
– Majd megtanulja, hogy békén kell hagyni a csirkéket, – mondta a
gazdája, – de addig nem tanithatom tisztességre, mig rajta nem érem.
Két nappal később erre is rákerült a sor, még pedig jóval nagyobb
mértékben, mint ahogy azt a gazdája sejtette volna. Fehér Agyar szemmel
tartotta a baromfiudvart és a baromfiak szokásait. Éjszaka, mikor a
tyukok már elültek, Fehér Agyar felugrott egy nemrégiben rakott
ölfarakás tetejébe. Innen átugrott a tyukól tetejére, végigment a tyukól
párkányán s innen leugrott a földre. Egy perccel később már a tyukólban
volt és megkezdődött az öldöklés.
Reggel, mikor ura kilépett a tornácra, ötven fehér génuai tyuk
holtteste, melyet az istállófiu rakott sorba, köszöntötte. Füttyentett
halkan meglepetésében és csodálkozásában. Megpillantotta Fehér Agyart,
rajta azonban semmiféle bűntudat vagy szégyenérzet nem látszott. Büszkén
közeledett gazdájához, mintha bizony valami dicséretreméltó cselekedetet
vitt volna véghez. A bűntudat legtávolabbról sem volt meg benne. Weedon
Scott összeszoritotta ajkát, mikor kellemetlen feladatára került a sor.
Szigoruan beszélt az esztelen bűnöshöz és szavából valósággal isteni
harag szólt. Fehér Agyar orrát oda tartotta a leöldösött tyukok testéhez
s ugyanakkor alaposan elverte Fehér Agyart.
Fehér Agyar soha többé nem közeledett a kakasülőhöz. A törvény tiltotta
ezt s ő ismerte a törvényt. Gazdája a baromfiudvarba vezette. Fehér
Agyar első ösztönös érzése, mikor az élő táplálékot látta maga előtt, az
volt, hogy oda kell rohannia és széttépnie az orra előtt repkedő
baromfiakat. Már-már nekikrohant, de gazdája szava visszatartotta. Egy
félóra hosszat jártak az udvarban fel s alá. Időnkint felülkerekedett
Fehér Agyarban ösztöne s a csirkéknek akart rontani, de valahányszor
engedni kezdett ösztönének, gazdája szava mindannyiszor visszatartotta.
Igy tanulta meg a törvényt s mielőtt elhagyták volna a baromfiudvart,
megtanulta azt is, hogy a csirkéket meg se lássa, mintha a világon se
volnának.
– Sohse javul meg az ilyen vérengző, – szólt Scott biró, szomoruan rázva
fejét a reggeliző asztalnál, mikor fia elbeszélte, milyen leckét adott
Fehér Agyarnak. – Ha egyszer rászokott a vér izére… – és megint
szomoruan rázta a fejét.
Weedon Scott nem értett egyet vele.
– Nézze, apám, – szólt, – ma délután bezárom Fehér Agyart a csirkék
közé.
– Szegény csirkék! Gondolj rájuk is, – ellenkezett a biró.
– Minden csirkéért, amit Fehér Agyar elpusztit, – folytatta a fiu, –
fizetek egy arany dollárt a birodalom pénzében.
– Apa is fizessen büntetést, ha elveszti a fogadást, – inditványozta
Beth.
Testvére, Mary, tapsolt az inditványnak s az egész asztal hangosan
követelte, hogy vesztés esetén a biró is fizessen büntetést. Scott biró,
beleegyezése jeléül, megbólintotta a fejét.
– Rendben van. – Weedon Scott gondolkozott egy darabig. – Ha Fehér Agyar
nem öl meg egyetlenegy csirkét sem, ahányszor tiz percet töltött az
udvarban, annyiszor kell kijelentened előtte, komolyan és megfontoltan,
mintha a birói székben ülnél és itéletet mondanál: Fehér Agyar, sokkal
jóravalóbb vagy, mint amilyennek tartottalak.
Az egész család figyelte a mutatványt. De felsültek vele. Mikor bezárta
az udvarba s gazdája elhagyta, Fehér Agyar lefeküdt és elaludt.
Egyetlenegyszer kelt föl, hogy a vályuból igyék. A csirkéket meg sem
látta. Az ő szemében a csirke annyi volt, mintha nem is lett volna. Négy
órakor egy hatalmas ugrással a tyukól tetején termett s innen a külső
udvarba ugrott, aztán nagy méltósággal a ház felé lépdelt. Megtanulta a
törvényt. A tornácon, az elragadtatott család előtt, Scott biró,
szembenállva Fehér Agyarral, tizenhatszor jelentette ki lassan és
ünnepiesen:
– Fehér Agyar, jóravalóbb vagy, mint amilyennek tartottalak.
A törvények rengeteg sokasága volt az, ami megzavarta és kényelmetlen
helyzetbe hozta Fehér Agyart. Meg kellett tanulnia, hogy ne bántsa
azokat a csirkéket sem, amelyek idegen istenek jószágai. Azonkivül
voltak még macskák, nyulak, pulykák, ezeket sem volt szabad bántania.
Végtére is, mikorra megtanulta a törvényt, azt hitte, hogy minden élő
lényt békében kell hagynia.
A legelő füve közül fürj röppenhetett fel az orra előtt: nem bántotta.
Mohó vágytól és kivánságtól reszketve, uralkodott ösztönein és nyugton
maradt. Teljesitette az istenek akaratát.
Aztán egyszer, egy napon, látta, hogy Dick a legelőn fölver egy
hímnyulat és hajtja maga előtt. A gazda is ott volt és nem tett semmit,
hogy megakadályozza Dick vadászatát. Nem, még inkább bátoritotta Fehér
Agyart is, hogy ő is üzze a nyulat. Igy tanulta meg, hogy a mezei nyul
vadászata nem tilos. Végre kidolgozta a törvénykönyvet, mely szerint
élnie kellett: közte és a házi állatok közt nem volt helye az
ellenségeskedésnek. Ha nem is állt velük baráti lábon, fenn kell
tartania a jóindulatu semlegességet. De a többi állat, a mókus, a fürj,