Farkasvér - 11

egyedül csak nyakának laza bőre és sürü tömött bundája mentette meg. A
bunda betömte Cherokee száját szőrrel és csaknem meghiusitotta a harapás
erőlködését. De nyomról-nyomra, harapásról-harapásra több bőrt és szőrt
kapott a szájába Cherokee. Igy lassankint fojtogatni kezdte Fehér
Agyart. Fehér Agyar lélegzetvétele egyre nehezebbé vált, amint az idő
haladt.
Már-már ugy látszott, a viadalnak vége van. A Cherokeera fogadók
tomboltak örömükben és nevetségesen magas téteket kináltak. A Fehér
Agyar-pártiak ennek megfelelően elcsendesedtek és tiz, sőt husz az egy
ellen sem voltak hajlandók fogadást kötni Fehér Agyarra. Mégis akadt egy
ember, aki gyorsan megkötött egy fogadást, melyben ötvenet kináltak neki
egy ellen. Szépséges Smith volt ez az ember. Egy lépést tett a kör
belseje felé, kinyujtott ujjával Fehér Agyarra mutatott és gunyos
hahotában tört ki. Ez hatott. Fehér Agyar vadul őrjöngött, összeszedte
még megmaradt erejét és talpra állott és ötven fontnyi terhével a nyakán
körberohant. Dühe rémületté változott. Az élete legmélyebb ösztönei
lettek urrá rajta és okossága eltünt a puszta élnivágyás mögött.
Körbe-körbe, megint vissza, megbotolva, leesve és föltápszkodva, néha
még hátsó lábaira is állva és ellenségét a levegőbe emelve hiába
küzködött, hogy lerázza magáról a lerázhatatlan halált.
Végre hátratántorodott és elbukott, kimerült s a bulldog azonnal feljebb
nyomult harapásaival, közelebb férkőzve, mind több és több szőrrel
boritott hust tömködve szájába, kegyetlenebbül fojtogatva Fehér Agyart,
mint valaha. Taps és ujjongás üdvözölte a győzőt. Kiáltás hallatszott:
Cherokee! Cherokee! Cherokee minderre csak kurta farkának vidám
csóválásával felelt. De a tetszészaj nem vonta el figyelmét feladatáról.
Semmi barátságos összeköttetés nem volt a farkcsóválás és hatalmas
állkapcsának harapása közt. Minden farkcsóválás dacára könyörtelenül
fogvatartotta kegyetlen harapásával Fehér Agyar torkát.
Ekkor valami más vonta el a nézők figyelmét. Szánkócsilingelés és
kutyahajtó kiabálása hallatszott. Az arcok, a rendőrségtől való
féltükben aggódókká váltak. Csak Szépséges Smith arca nem változott. Két
ember jött kutyavontatta szánkóval az ösvényen lefelé. Ugy látszott,
valami bányakutatásról térhettek vissza. Mikor a csődületet meglátták,
megállottak, hogy megtudják, mi lehet az izgalom oka. A kutyahajtó
bajuszt viselt, a másik, a fiatalabb és magasbb, simára volt borotválva
s arcát pirosra festette a futás és a fagyos levegő.
Fehér Agyar már alig-alig moccant. Néha-néha még tett egy-egy
ellenállási kisérletet, de eredménytelenül. Alig tudott lélegzeni s ami
kevés lélegzet még volt, az is egyre fogyott az egyre szorosabbra váló
kegyetlen harapás alatt. A bulldog már régen fölszakitotta volna nyaki
ütőerét, ha első harapása nem történt volna oly nagyon alant. Igy sok
időbe került, mig Cherokee a kellő helyre rágódott s a rágás alatt szája
egész tele lett szőrrel s a laza bőr ráncaival.
Ezalatt a Szépséges Smithben alvó vadállat felriadt s elvette még azt a
kis józan eszét is, ami máskor legalább megvolt benne. Amikor látta,
hogy Fehér Agyar szeme elmered, tekintete megüvegesedik, tudta, hogy a
küzdelem elveszett. Kitört belőle a vadállat, Fehér Agyarnak esett és
vadul verni kezdte. Pisszegés hangzott a tömegből és néhány tiltakozó
kiáltás, ez volt minden. Mialatt ez történt és Szépséges Smith a kutyát
rugdosta, mozgolódás támadt a tömegben. A magas fiatalember, vállal és
könyökkel dolgozva, minden teketória nélkül áthatolt a tömegen. Amint az
idegen a körbe lépett, Szépséges Smith meg akarta rugni Fehér Agyart.
Egy lábon állt és egyensulya igen bizonytalan volt. A jövevény öklével
az arcába csapott. Szépséges Smith másik lába is elhagyta az anyaföldet
s egész teste a levegőbe látszott emelkedni, amint hanyatt s egyenest a
hóba zuhant. A jövevény a tömeghez fordult.
– Gyávák! Bitangok! – kiáltotta.
Maga is indulatban volt, de józan indulatban. Szürke szemei ércesen,
acélosan villámlottak a tömeg felé. Szépséges Smith ujra lábra állott és
feléje tartott, szepegve, gyáván. A jövevény nem értette a dolgot. Nem
tudta, hogy a másik mily nyomorult gyáva és azt hitte, hogy verekedni
akar. S igy egy «Te bestia!» kiáltással egy ujabb ökölcsapással ujra
hátrateritette. Szépséges Smith látta, hogy a hó a legbiztosabb hely az
ő számára s ott maradt, ahol volt, kisérletet sem téve a felkelésre.
– Gyere, Matt és segits, – szólt a jövevény a kutyahajtónak, ki őt a
körbe követte.
A két ember a kutyák fölé hajolt.
Matt megfogta Fehér Agyart, hogy elhuzza, mihelyt Cherokee szoritása
enged. A fiatalabb ezt ugy akarta elérni, hogy a bulldog állkapcsait a
kezébe fogta és próbálta szétfesziteni. Hiu erőlködés volt. Amint huzta,
ráncigálta és feszegette, minden kilégzésével azt fujta: «Bestia!»
A csődület kezdett elégedetlenkedni, egyesek tiltakoztak a játék
elrontása miatt, de elhallgattak, amikor a jövevény feltekintett
munkájából és rájuk meredt.
– Átkozott bestiák! – fujta és folytatta dolgát.
– Nem használ az semmit, Mr. Scott, igy nem lehet szétválasztani, –
szólt Matt végre.
A két ember szünetet tartott és nézte a kutyákat.
– Nem vérzik nagyon, – mondta Matt, – még nem kapta be egészen.
– De minden pillanatban megteheti, – felelt Scott. – Láttad? Most is
tovább ment egy keveset.
A fiatalabb egyre izgatottabb lett és aggodalma Fehér Agyar sorsa miatt
egyre növekedett. Hevesen csapkodta Cherokee fejét, de az nem
gyengitette a fogását. Cherokee csóválta a farkát annak jeléül, hogy
érti az ütések jelentését, de ő tudta, hogy igaza van és az egyedüli
helyes dolgot cselekszi, midőn a fogását tartja.
– Nem segitene valamelyikötök? – fordult Scott a tömeghez.
Senki sem ajánlkozott. Ahelyett a népség gunyosan biztatta.
– Valami feszitővas kellene, – tanácsolta Matt.
A másik oldalzsebébe nyult és elővette revolverét s csövét a bulldog
állkapcsai közé próbálta fesziteni. Nyomta, feszitette teljes erővel,
ugy hogy tisztán lehetett hallani, amint az acél a zárt fogsorokhoz
ütődött. Mindkét ember a kutyák fölé hajolva térdelt. Tim Keenan a körbe
lépett, megállott Scott mellett és vállára tette a kezét.
– Ne törje el azokat a fogakat, idegen, csak azt ajánlom, – mondta
fenyegetve.
– Akkor a nyakát töröm, – válaszolta Scott s folytatta a feszegetést a
revolvercsővel.
– Azt mondtam, el ne törje azokat a fogakat, idegen, – ismételte a
fáró-bankár még fenyegetőbben, mint előbb.
De hogyha csak fenyegetni akart, akkor célt tévesztett. Scott nem hagyta
abba a munkáját, mindössze azt mondta hidegen:
– A maga kutyája?
A fáró-bankár igenlően morgott.
– Hát akkor jöjjön és segitsen kinyitni az állkapcsát.
– Hát, idegen, bizony én nem szégyellem bevallani, hogy ez olyan valami,
amire magam sem jöttem rá. Nem tudom a nyitját.
– Akkor menjen el az utból és hagyjon békén. Dolgom van.
Tim Keenan csak állott mellette, de Scott nem vett további tudomást
róla. Már sikerült a csövet az egyik oldalon bedugni és most azt
próbálta, hogy kitolja a másik oldalon. Mikor ez megvolt, óvatosan
feszegetni kezdte, fokozatosan lazitva az állkapcsokat, mig Matt lassan
kiszabaditotta Fehér Agyar összemarcangolt nyakát.
– Álljon ide és fogja meg a kutyáját, – szólt oda Scott a bulldog
tulajdonosának parancsolóan.
A fáró-bankár engedelmesen lehajolt és erősen megfogta Cherokeet.
– Na most! – szólt Scott, egy végsőt feszitve.
A kutyákat szétválasztották a bulldog ellenkezése közepette.
– Vigye el! – rendelkezett Scott és Tim Keenan elvitte Cherokeet vissza
a tömegbe.
Fehér Agyar több eredménytelen kisérletet tett a felkelésre. Egyszer már
lábra állott, de elgyengült lábai nem birták el testének terhét és
visszaroskadt a hóba. Üveges szemei félig le voltak hunyva, állkapcsai
nyitva, nyelve kinyult. Minden látszat szerint halálra vált. Matt
vizsgálta:
– Bizony nincs már benne sok élet, – mondotta, – de még lélekzik.
Szépséges Smith talpra állott és nézte Fehér Agyart.
– Matt, mennyit ér egy jó szánhuzó kutya? – kérdezte Scott.
A kutyahajtó, még mindig térden és Fehér Agyar fölé hajolva,
gondolkozott egy darabig.
– Háromszáz dollárt, – felelte.
– S mennyit ér egy olyan, amelyik ugy össze van marcangolva, mint ez
itt? – kérdé Scott Fehér Agyarra mutatva.
– Félannyit, – mondta a kutyahajtó.
Scott Szépséges Smithhez fordult.
– Hallottad, te bestia? Elveszem a kutyádat és adok helyette százötven
dollárt.
Kinyitotta a tárcáját és kiolvasta a pénzt.
Szépséges Smith hátratette a kezét és visszautasitotta az elébe tartott
pénzt.
– Nem adom el, – mondotta.
– De igenis, hogy eladod, mert én megveszem, – bizonygatta a másik. –
Itt a pénzed, a kutya az enyém.
Szépséges Smith még mindig hátratett kézzel lépett vissza.
Scott feléje ugrott, öklét ütésre emelve. Szépséges Smith, ütéstől
tartva, visszahuzódott.
– Nekem is vannak jogaim, – siránkozott.
– Eljátszottad a jogodat, hogy az a kutya a tied legyen, – volt a
válasz. – Vedd el ezt a pénzt, vagy azt akarod, hogy ujra megüsselek?
– Jól van, – mondta Szépséges Smith ijedten, – de tiltakozás mellett
veszem el a pénzt. Ez a kutya kincsesbánya. Azt nem lehet tőlem
elrabolni. Az embernek jogai vannak.
– Ugy van, – válaszolt Scott, – az embernek jogai vannak, de te nem
ember vagy, hanem bestia.
– Várjon, majd ha Dawson-ba megyek, – fenyegetődzött Smith. – Majd
meglátjuk, a törvény kinek ád igazat.
– Ha kinyitod a pofádat Dawsonban, kikergettetlek a városból.
Megértetted?
Szépséges Smith morgott.
– Megértetted? – dörgött a másik.
– Igen, – morgott Szépséges Smith eloldalogva.
– Igen, hát még?
– Igen, uram, – vicsorgott Szépséges Smith.
– Vigyázz, harap, – kiáltotta valaki s nagy röhej támadt utána.
Scott hátat forditott neki és a kutyahajtónak segitett, aki Fehér Agyar
fölé hajolva dolgozott.
Néhány ember már elmenőben volt, mások csoportokban állottak, nézelődtek
s beszélgettek. Tim Keenan az egyik csoporthoz csatlakozott.
– Ki ez a pofa? – kérdezte.
– Weedon Scott, – felelte valaki.
– Ki az ördög ez a Weedon Scott? – kérdezte megint a fáró-bankár.
– Hires bányaszakértő. Minden nagy kutyával jóba van. Ha nem akarsz
bajba kerülni, akkor csak térj ki az utjából, azt tanácslom. A
bányatisztek mind jóbarátai. Az aranybányák biztosa pedig testi-lelki
cimborája.
– Mindjárt gondoltam, hogy valaki, – jegyezte meg a fáró-bankár. – Azért
nem emeltem rá kezet.

V. FEJEZET. A rettenthetetlen.
– Hiába minden, – vallotta be Weedon Scott.
Faházikója lépcsőjén ült s a kutyaidomitóra nézett, aki egy vállvonással
felelt, ami épp oly reménytelenséget fejezett ki.
Együtt nézték Fehér Agyart, amint kifeszitett lánca végén horkantva,
berzenkedve, vadul erőlködött a szánkóhuzó kutyák felé.
A szánkóhuzó kutyák, miután számtalan leckét kaptak egy bot segitségével
Mattól, megtanulták, hogy hagyják magára Fehér Agyart, s most ott
feküdtek kellő távolságban, látszólag teljesen megfeledkezve Fehér
Agyarnak még a létezéséről is.
– Farkas ez és nincs rá mód, hogy megszeliditsük, – jelentette ki Weedon
Scott.
– Nem lehessen tudni, – ellenkezett Matt. – Mért ne lehetne benne
kutyavér? Egy dolgot tudok s abban aztán bizonyos is vagyok.
A kutyahajtó elhallgatott és bólintott fejével a Moosehide hegyek felé.
– Ki vele, mit tudsz? – szólt Scott élesen egy kis várakozás után. –
Köpd ki, amit mondani akarsz.
A kutyahajtó hüvelykujjával visszafelé Fehér Agyarra mutatott.
– Kutya, vagy nem kutya, annyi bizonyos, hogy ez már hámba volt törve
valahol.
– Ugyan!
– Ha én mondom, elhiheti. Nézze meg jól. Látja azokat a nyomokat a melle
körül?
– Igazad van, Matt. Szánkóhuzó kutya volt, mielőtt Szépséges Smith
megkaparitotta volna.
– És nem tudom, miért ne lehetne szánkóhuzó kutya megint.
– Gondolod? – kérdezte Scott kiváncsian. Aztán a remény kialudt arcából,
s megrázta a fejét. – Két hete van nálunk s sohse volt vadabb, mint
ebben a pillanatban.
– Adjon módot neki a megtérésre, – tanácsolta Matt. – Eressze egy kicsit
szabadon.
A másik hitetlenül nézett rá.
– Igen, – folytatta Matt, – tudom, hogy már megpróbálta, de még nem
vette elő a botot.
– Hát próbáld meg te.
A kutyahajtó keritett egy botot és a megláncolt állat felé közeledett.
Fehér Agyar ugy tekintett a botra, mint a ketrecbe zárt oroszlán ápolója
korbácsára.
– Lám, hogy szemmel tartja a botot, – mondotta Matt. – Ez jó jel. Nem
bolond ez. Nem mer nekem jönni, mig a botot a kezemben látja. Nem sült
bolond ez, bizony.
Mialatt Matt keze a nyakához közeledett, Fehér Agyar berzenkedett,
horkantott és meglapult. De mialatt figyelte a közeledő kezet,
ugyanakkor figyelte a fenyegetően felemelt botot is. Matt eloldozta a
láncot a nyakáról és hátralépett.
Fehér Agyar nem tudta elhinni, hogy kiszabadult. Hónapok teltek el,
mióta Szépséges Smith kezébe került s azóta egy pillanatra sem volt
szabad, kivéve, mikor eleresztették, hogy megvivjon egy másik kutyával.
A harc után rögtön fogságba vetették megint.
Nem tudta, mihez kezdjen. Talán valami uj ördöngősséget szabaditanak rá
az istenek. Lassan, óvatosan lépkedett, elkészülten arra, hogy bármily
pillanatban megtámadhatják. Nem tudta, mit tegyen, mindez olyan példa
nélkül való volt. Elővigyázatosan kitért a két isten elől és a kabin
sarkához ment. Semmi sem történt. Valósággal zavarban volt, megint előre
jött, vagy tizenkét lábnyira megállott s behatóan nézett a férfiakra.
– Nem szökik el? – kérdezte uj gazdája.
Matt vállát vonta.
– Meg kell próbálni. Hogy megértsük, ahhoz ez az egyetlen módunk.
– Szegény ördög, – sajnálkozott Weedon Scott. – Amire szüksége van, az
csak egy kis emberi jóság, – tette hozzá és bement a kabinjába.
Egy darab hussal tért vissza, melyet odadobott Fehér Agyarnak. Fehér
Agyar félreugrott és távolról gyanakodva vizsgálta a husdarabot.
– Csiba te, Major! – kiáltott Matt figyelmeztetően, de elkésve.
Major odaugrott a hushoz. Alighogy szájába vette a hust, Fehér Agyar
nekiment és feldöntötte. Matt segiteni akart a bajba jutott kutyán, de
Fehér Agyar gyorsabb volt, mint ő. Major lábára állott, de a torkából
kiömlő vér mind szélesebb ösvényben festette pirosra a havat.
– Ez megjárta, de meg is érdemelte, – szólt gyorsan Scott.
De Matt már futott, hogy agyba-főbe verje Fehér Agyart. Egy szökés, a
fogak villanása és egy éles kiáltás hallatszott. Fehér Agyar, ádázul
horkantva, visszafelé csuszott egy pár rőfnyit, mialatt Matt megállt és
lábát vizsgálgatta.
– Ugy kellett nekem, – jelentette ki elszakadt nadrágjára és alsó
ruházatára s a növekvő piros foltra mutatva.
– Mondtam neked, hogy reménytelen az eset, – szólt Scott
elbátortalanodva. – Keresztül gondoltam én ezt az ügyet. Most már tudom,
mit kell tennem. Csak egyet tehetünk.
Amint igy beszélt, kényszeredetten huzta ki revolverét, kinyitotta a
forgó dobját és megnézte, töltve van-e.
– Nézze, Mr. Scott, – ellenkezett Matt. – ez a kutya keresztülment
minden poklon. Nem kivánhatja, hogy olyan legyen, mint az égből
alászállt angyal. Adjon időt neki.
– Mit csinált Majorral? – vetette ellene a másik.
A kutyahajtó végignézett a sebzett állaton. A kutya lefeküdt a hóba,
tulajdon vérének tavába és haldokolt.
– Megérdemelte. Ön maga mondta, Mr. Scott. El akarta venni Fehér Agyar
husát és most halott, akár a kő. De hát ez nem is lehetett máskép. Nem
adnék két garast az olyan kutyáért, amelyik veszni hagyja a maga ételét.
– De téged is megharapott, Matt. Ha már nem tekintjük a kutyát, legyünk
tekintettel önmagunkra. Valahol meg kell huzni a határvonalat.
– Én is megérdemeltem, – érvelt Matt makacsul. – Minek akartam megverni?
Ön maga mondta, hogy a kutyának igaza volt. Nekem nem volt igazam, hogy
meg akartam verni.
– Csak jót tennék vele, ha megölném, – erősködött Scott. – Nem lehet
megszeliditeni.
– Lássuk csak, Mr. Scott. Adjunk neki időt. Hiszen még semmire sem volt
sem módja, sem ideje. Egyenest a pokolból jön s most először van
szabadon. Adjon alkalmat neki s ha azután is látom, hogy nincs benne egy
szikrányi jóravalóság sem, magam lövöm agyon. Jó lesz?
– Isten látja lelkemet, hogy nem akarom megölni s azt sem, hogy más ölje
meg, – szólt Scott, eltéve revolverét. – Szabadon hagyjuk és megtudjuk,
jósággal mire megyünk vele. Mindjárt ki is próbálom.
Fehér Agyar felé ment s kedvesen, hizelgőn kezdett beszélni vele.
– Jó volna, ha botot venne a kezébe, – intette Matt.
Scott rázta a fejét s ment előre, hogy megnyerje Fehér Agyar bizalmát.
Fehér Agyar gyanakodott. Valami fenyegeti őt. Megölte az isten kutyáját,
megharapta az isten istentársát, ugyan mit várhatott volna ezek után
mást, mint rettenetes büntetést. De mindezek dacára az maradt, ami volt:
rettenthetetlen. Szőre felborzadt, foga villogott, szeme figyelt, egész
lénye harcra kész volt. Az isten kezében nem volt bot, azért hagyta,
hogy egész közel menjen hozzá. Az isten keze előrenyult s leszállóban
volt a kutya fejére. Fehér Agyar összrázkódott és egész teste
megfeszült, ahogy lelapult e kéz közeledtére. Valami veszedelmet érzett,
valami árulást, vagy más ilyes valamit. Ösmerte az istenek kezének
sulyát, ösmerte kipróbált erejét és fájdalmat okozó képességét. Aztán
feltámadt az érintés iránt való régi ellenszenve is. Még fenyegetőbben
morgott, még jobban lehasalt, de a kéz egyre jobban ereszkedett lefelé.
Nem akarta megharapni ezt a kezet s eltürte a közelgő veszélyt, mig csak
az ösztöne, kielégithetetlen élnivágyása, urrá nem lett rajta.
Weedon Scott azt hitte, elég gyors arra, hogy elkerülje a harapást. Még
nem ösmerte Fehér Agyar utólérhetetlen gyorsaságát, amint egy
összecsavarodott kigyó gyorsaságával és biztonságával támadott.
Scott meglepetésében hangosan felkiáltott, megfogta és szorosan
leszoritotta sebzett kezét. Matt nagyot káromkodott és mellé ugrott.
Fehér Agyar lelapult és hasmánt csuszott visszafelé, szőrét borzalva,
fogát mutogatva s fenyegetően villogva. Olyan borzalmas verést várt,
mint amilyet Szépséges Smithtől kapott.
– Mi az? Mit csinálsz? – kiáltott Scott hirtelen.
Matt beugrott a kabinba és egy puskával tért vissza.
– Semmit, – válaszolt lassan, valami gondtalan nyugalommal, – csak
megtartom, amit igértem. Most rajtam a sor. Megölöm, mert nem tehetünk
vele mást.
– Nem, ne bántsd.
– De igen, megölöm. Nézzen ide.
Mint ahogy Matt az imént, ugy védte most Scott Fehér Agyart.
– Te magad mondtad, hogy engedjünk időt és módot neki. Hisz csak az
elébb kezdtük el. Nem büntethetjük mindjárt az elején. Én is
megérdemeltem, amit kaptam. És – nézd csak, mit mivel ez a kutya.
Fehér Agyar a kabin sarkához közel s tőlük negyven lábnyira vérfagyasztó
gonoszsággal horkantott – nem Scottra, hanem a kutyahajtóra.
– Nahát! Akármi legyek! – mondta a kutyahajtó csodálkoztában.
– Nézd, milyen okos a tekintete, – érvelt Scott gyorsan. – Épp olyan jól
ismeri a fegyvert, mint te magad. Ez az állat okos, nagyon okos, ennyi
okosságot nem szabad elpusztitanunk. Tedd le azt a puskát.
– Jól van, leteszem, – egyezett bele Matt és egy facölöpnek támasztotta
a fegyvert. De nézzen csak oda, – kiáltott egy pillanat mulva.
Fehér Agyar nyugodtan lefeküdt és elcsendesedett.
– Ezt érdemes lesz megnézni. Figyeljen ide.
Matt a puskáért nyult s abban a pillanatban Fehér Agyar veszett morgásba
kezdett.
Matt elment a puskától és Fehér Agyar fogai eltüntek, az állat
lecsendesedett.
– No, most csak a tréfa kedvéért.
Matt megfogta a puskát és lassan a vállára emelte. Fehér Agyar
horkantása ujra kezdődött ennél a mozdulatnál és leghangosabb volt a
horkantás, mikor a puska Matt vállára került. Egy pillanattal előbb,
semhogy a puska egy magasságba került volna vele, Fehér Agyar oldalt
ugrott a kabin sarka mögé. Matt ámultan állott a hóban, arra a
letaposott üres térre meredve, ahol az imént még Fehér Agyar helye volt.
A kutyahajtó csendesen letette fegyverét, aztán megfordult és gazdájára
nézett.
– Most már hiszek önnek, Mr. Scott. Ez a kutya tulságosan okos arra,
hogy megöljem.

VI. FEJEZET. Hogyan kell szeretni?
Fehér Agyar, közeledni látván Weedon Scottot, horkantott és
berzenkedett, jeléül annak, hogy nem hajlandó magát a büntetésnek
alávetni. Huszonnégy órája mult, hogy felszakitotta azt a kezet, mely
most be volt pólyázva s egy kendővel felkötve, hogy ne vérezzék. A
multban megtanulta Fehér Agyar, hogy a büntetés néha késik, de el nem
marad és ugy sejtette, hogy most ilyen büntetésben lesz része. Hogy is
lehetett volna másképen? Olyasmit követett el, ami szentségtörés számba
ment, az isten szent husába vájta fogát s még hozzá egy felsőbbrendü
fehér isten husába. Mióta az istenekkel tartott, ilyesmi sohsem
mulhatott el büntetés nélkül.
Az isten, egy pár lépésnyire tőle, leült. Fehér Agyar ebben nem látott
semmiféle veszedelmet. Ha az istenek büntetést osztogattak, mindig
talpon voltak. S amellett ennek az istennek sem bot, sem korbács, sem
lőfegyver nem volt a kezében. Aztán meg ő maga szabad volt. Sem lánc,
sem bot nem kötötte meg. Elillanhat biztos távolságba, mialatt az isten
fölkel és lábára áll. Addig majd csak vár és figyel.
Az isten nyugodt maradt, nem mozdult és Fehér Agyar horkantása lassan
morgássá változott, aztán ez is elhalt. Fehér Agyar elhallgatott. Ekkor
megszólalt az isten s szavának első hangjaira a szőr égnek meredt Fehér
Agyar nyakán s ujra morgás támadt a torkában. De az isten semmi
ellenséges mozdulatot nem tett, nyugodtan beszélt tovább. Egy ideig
Fehér Agyar morgása kisérte beszédét, az emberi hang és a morgás közös
ritmusával. De az isten szakadatlanul beszélt. Beszélt Fehér Agyarhoz,
ahogy még nem beszélt Fehér Agyarhoz senki. Gyöngéden és hizelkedve
beszélt olyan nemességgel, mely nem tudni, hogyan, miként, meghatotta
Fehér Agyart. Unszoló ösztöneinek dacára, saját maga dacára, Fehér Agyar
hinni kezdett ennek az istennek. Valami biztonságérzés fogta el, mely
ellentétben állt minden tapasztalattal, amit az emberek körül szerzett.
Hosszu idő mulva az isten felállt és a kabinba ment. Fehér Agyar aggódva
vizsgálgatta, mikor megint kijött. Nem volt sem korbácsa, sem botja, sem
fegyvere. Sebzett kezét sem dugta a háta mögé, mintha abban rejtegetne
valamit. Leült ugyanarra a helyre, mint az imént, egy pár lábnyira tőle.
Egy kis darab hust nyujtott feléje. Fehér Agyar fülét hegyezve,
gyanakodva vizsgálgatta a hust, félszemmel a husra, félszemmel az
istenre ügyelve, éberen minden nyilvánvaló merénylettel szemben. Teste
megfeszült s készen volt arra, hogy elugorjék az ellenséges cselekedet
legcsekélyebb mozdulatára.
De a büntetés egyre késett. Az isten csupán közel tartotta orrához a
husdarabot. A hus nem látszott gyanusnak. Ám Fehér Agyar még mindig
gyanakodott, s bár a hust apró, kinálgató mozdulatokkal egyre közelebb
tolták hozzá, még se érintette meg. Az istenek nagyon is okosak, nem
lehet elképzelni, mennyi mesteri árulás rejtőzködhetik e látszatra oly
ártalmatlan husdarab mögött. A mult tapasztalatai, különösen az indiánus
asszonyok mellett szerzettek, megtanitották arra, hogy hus és büntetés
sokszor baljóslatuan összefügg egymással.
Végre az isten ledobta a hust a hóba Fehér Agyar lábai elé. Fehér Agyar
gondosan megszagolta a hust, de még mindig nem nézett oda. Mialatt
szagolgatta a hust, az istent tartotta szemmel. Semmi sem történt.
Szájába vette a hust és lenyelte. Még most se történt semmi sem. Az
isten egy másik darab hust kinált oda neki. Megint nem fogadta el a hust
az isten kezéből s az isten megint elébe dobta a hóba. Ez egy párszor
ismétlődött. Később az isten nem akarta a hust a hóba dobni. A kezében
tartotta s állhatatosan nyujtotta Fehér Agyar felé.
A hus jó volt és Fehér Agyar éhezett. Nyomról-nyomra, véghetetlen
vigyázatossággal közeledett a kéz felé. Végre eljött az idő, mikor
elhatározta magát, hogy az isten kezéből egyék. Nem vette le szemét egy
percre sem az istenről, hátraszegzett füllel tolta előre fejét, szőre a
hátán önkénytelenül is égnek meredt. Lassu morgás támadt torkában,
mintegy figyelmeztetőül, hogy nem lehet tréfálni vele. Megette a hust és
semmi baj nem történt. Darabról-darabra végre megette mind a hust és még
se történt semmi sem. A büntetés egyre késett.
Megnyalta száját és várt. Az isten tovább beszélt. Szavában jóság volt,
– valami, amiről Fehér Agyarnak semmi tapasztalata nem lehetett. Benne
magában is olyan érzés támadt, amilyet azelőtt nem érzett soha. Valami
különös elégtételt és teljesülést érzett, mintha valamely vágyát
elégitették volna ki, vagy szivének valami ürességét töltötték volna be.
Ösztönének sarkantyuja s a mult tanulságai arra intették, hogy óvatos
legyen. Az istenek ügyesek s céljaik elérésére elképzelhetetlenül sok
utjuk-módjuk van.
Ah! igen, igy gondolkozott! Ime az isten keze, mely oly jól tud sebezni,
fájdalmat okozni, most feléje nyul, hogy leszálljon fejére. De az isten
szava egyre hallatszott. Hangja lágy volt és hizelgő. A fenyegető kéz
dacára a hang bizalmat keltett. A bizalmat keltő hang dacára a kéz
fenyegetett. Fehér Agyart két ellentétes érzés rohanta meg. Ugy
látszott, hogy darabokra kell szakadnia, oly rettentő volt az az
ellenőrzés, amit gyakorolt, hogy összetartsa az ellenkező erőket, melyek
szokatlan határozatlanságot keltve benne, elkeseredetten küzdöttek benne
az uralomért.
Végre megegyezett. Horkantott, berzenkedett, hátracsapta fülét. De nem
harapott és nem ugrott félre. A kéz alászállt. Közelebb, közelebb jött.
Megérintette fölálló szőre hegyét. Fehér Agyar összelapult ez érintés
alatt. A kéz követte az ő lelapulását, erősebben simulva hozzá.
Összezsugorodva, reszketve, Fehér Agyar még mindig uralkodott magán.
Kegyetlen kinzó volt ez a kéz, amely érintette s erőszakot tett
ösztönein. Fehér Agyar nem felejthette el egyetlen nap alatt mindazt a
rosszat, amit emberek kezétől szenvedett. De az isten igy akarta s ő
igyekezett, hogy engedelmes legyen.
A kéz felemelkedett és megint leszállott simogató, hizelgő mozdulattal.
Valahányszor a kéz felemelkedett, Fehér Agyar szőre mindig égnek meredt.
S valahányszor a kéz leszállt, Fehér Agyar hátracsapta fülét és torkában
öblös morgás született. Fehér Agyar morgott és morgott, mintegy állandó
óvásképen. Ezzel jelölte, hogy kész megtorolni mindenféle bántalmat, ami
érheti. Mert nem lehet tudni, mikor sül ki, mi az isten végső szándéka
véle. Lágy, bizalomkeltő szava bármely pillanatban a harag orditásává,
kedves, simogató keze csavarszerü szoritóvá változhatik, hogy őt magával
tehetetlenné tegye és kiossza a büntetést.
De az isten csak beszélt gyöngéden tovább s a keze barátságos
ütögetéssel szállt és emelkedett. Fehér Agyar kettős érzés uralma alatt
volt. Ösztöne tiltakozott az érintés ellen. Az érintés ellenkezett
akaratával és korlátozta személyes szabadságát. S ez az érintés testileg
még sem volt fájdalmas. Ellenkezőleg, gyönyörüséget okozott neki. A
cirógatás lassan-lassan dörzsöléssé változott, az isten növelve a jóleső
érzést, vakargatta Fehér Agyar füle tövét. Fehér Agyar még mindig félt,
készenlétben állott, várva a kikerülhetetlen rosszat s szenvedett, vagy
örvendezett, aszerint, amint egyik vagy másik érzés lett urrá rajta.
– Nahát! Akármi legyek!…
Igy kiáltott Matt, aki feltürt kabátujjal s egy piszkos mosogatódézsával
kezében a kabinból lépett ki s arra a látványra, hogy Weedon Scott Fehér
Agyart cirógatta, hirtelen abbahagyta a piszkos viz kilöttyentését.
Mikor Matt szava megtörte a csendet, Fehér Agyar hátraugrott és vadul
morgott rá.
Matt rosszalóan nézte gazdáját.
– Ha nem veszi tőlem zokon, Mr. Scott, akkor megmondom, hogy fenemód
bolondul cselekszik, majd megjárja!
Weedon Scott fölényesen mosolygott, fölkelt és Fehér Agyarhoz lépett.
Hizelgően beszélt hozzá, de nem sokáig, aztán lassan kinyujtotta kezét s
Fehér Agyar fejére tette és folytatta az abbahagyott cirógatást. Fehér
Agyar türte és gyanakodó szemeit nem a cirógatón, hanem azon az emberen