Farkasvér - 07

Mikor a csónak partot ért, Fehér Agyar vinnyogva és mozdulatlanul
feküdt, Szürke Hód parancsát várva. Szürke Hód azt akarta, hogy ő a
partra menjen, mert kihajitotta a csónakból a partra, ahol keservesen
megütötte oldalát és frissen ütött sebeit. Reszketve állott lábra és
vinnyogva állt a parton. Lip-lip, aki megleste az egész történetet a
partról, rárohant, leütötte és husába vágta a fogait. Fehér Agyar nagyon
is tehetetlen volt ahhoz, hogy megvédje magát és ugyancsak megjárta
volna, ha Szürke Hód egy rugással a levegőbe nem hajitja Lip-lipet, ugy
hogy tőlük vagy tizenkét lábnyira esett a földre. Ilyen volt az
ember-állat igazságszolgáltatása és Fehér Agyaron, még mostani szánalmas
állapotában is, hálás elragadtatás borzongott végig. Szürke Hód sarkában
sántikált végig a falun, egész a kunyhóig. Igy tanulta meg Fehér Agyar,
hogy a büntetés joga az istenségnek fenntartott örökös szabadalom,
melyre az olyan alantas teremtményeknek, mint amilyen ő is volt,
semmiféle jussuk nem lehet.
Ezen az éjjelen, mikor már minden elnyugodott, Fehér Agyarnak eszébe
jutott anyja és keservesen bánkódott miatta. Nagyon is hangosan
bánkódott, felébresztette Szürke Hódot, aki megint megverte. Ezután, ha
istenek voltak közelében, csak magában bánkódott, de néha, mikor
elvetődött az erdőszélre egyedül, eszébe jutott árvasága s ekkor hangos
nyögéssel és nyihogással hangot adott keserves bánatának.
Ebben az időben, ha hallgat a barlang, a folyó csalogató emlékeire,
visszafuthatott volna a Vadonba. De anyja emléke fogva tartotta. Ahogy a
vadászgató ember-állatok jöttek-mentek, az ő anyja is visszajöhet még a
faluba. Megmaradt a szolgaságban és várta anyját.
De szolgaságában nem is volt egészen boldogtalan. Sok minden érdekelte.
Mindig történt valami. Vége-hossza nem volt azoknak a különös dolgoknak,
amit ezek az istenek tettek s Fehér Agyar mindenre érdeklődéssel
figyelt. Most már azt is tudta, hogy kell Szürke Hóddal szemben
viselkednie. Engedelmesség, kemény, hajlithatatlan engedelmesség volt
az, amit követelt tőle, ennek ellenében elkerülte az ütéseket és
megtűrte jelenlétét.
Azután meg Szürke Hód néha saját kezével vetett neki egy-egy darab hust
és elkergette a többi kutyákat, ha az ő falatjára rohantak. Az ilyen
darab hus sokat ért. Hogyan, hogyan nem, többet ért, mint husz másik
falat, amelyet egy indián asszony vetett volna neki. Szürke Hód sohasem
dédelgette, nem simogatta. Talán kezének sulya, talán igazságos volta,
talán hatalmának puszta tudata, talán mindezek együttvéve nagy hatással
votlak Fehér Agyarra. A ragaszkodásnak némi köteléke fonódott közöttük.
Alattomban, homályos uton-módon, de épp oly biztosan, mintha bottal és
kötéllel pányvázták volna ki, körülfonták Fehér Agyart a szolgaság
bilincsei. Fajának tulajdonságai, melyek hajdan lehetővé tették, hogy a
farkas letelepedjék az ember tüze mellett, olyan tulajdonságok voltak,
melyekben a fejlődés csirája volt. E tulajdonságok kifejlődtek Fehér
Agyarban és a tábori élet, telve nyomorusággal, titokban mind drágább és
drágább lett szivének. Fehér Agyar nem tudta ezt. Csak azt tudta, hogy a
szive fáj Kichéért, hogy várja anyját és sóvárog régi szabad élete után.

III. FEJEZET. A számüzött.
Lip-lip annyira elsötétitette Fehér Agyar életét, hogy Fehér Agyar
gonoszabb és szilajabb lett, mint természeténél fogva kellett volna
lennie. A vadság természetének lényegéhez tartozott, de az a vadság,
mely kifejlődött benne, felülmulta veleszületett sajátságait. Az
ember-állatok közt hire volt gonoszságának. Ha valami baj történt a
táborban, ha veszekedés, civakodás volt, vagy az indián asszonyok
visongattak egy-egy darab ellopott hus miatt, biztos volt, hogy Fehér
Agyar benn volt a bajkeverők között, sőt leggyakrabban övé volt a
vezetőszerep. Sohsem kutatta senki, mi lehet viselkedésének az oka. Csak
a következményeket látták s e következmények bizony rosszak voltak.
Fehér Agyar volt az alattomos tolvaj, a bajcsináló, a zavart okozó, a
civakodást kezdő; dühöngő indián asszonyok kiáltották a szemébe, mialatt
ő élénken figyelte arcukat s kész volt gyors szökkenéssel félreugrani
valami hirtelen feléje dobott kő elől, szemébe kiáltották, hogy farkas,
semmirevaló és még rossz véget ér.
Számüzött volt a népes tábor közepette. A fiatal kutyák mind Lip-lip
követői voltak. Fehér Agyar közt és közöttük legyőzhetetlen különbség
volt. Talán megérezték rajta az őserdőbeli származást és ösztönszerü
ellenszenvük az az ellenszenv volt, amit a megszeliditett kutya érez a
farkas iránt.
De akárhogy volt is, a fiatal kutyák Lip-lip példájára folyton üldözték
Fehér Agyart. Egyszer ellenségként állva vele szemben, örökös
ellenségévé lettek. Igaz, hogy egyik a másik után mind érezte Fehér
Agyar fogának erejét; és Fehér Agyar, becsületére legyen mondva, mindig
többet adott, mint amennyit kapott. Az egyivásu kölykök legtöbbjét le
tudta volna győzni páros harcban. De egyik sem állt ki vele párviadalra.
Ha ki is állt egy-egy kutyával, az ilyen viaskodás mintegy jel volt arra
nézve, hogy a tábor minden kutyája rárohanjon.
A falka folytonos üldözéséből két fontos tanulságot vont le; hogyan
vigyázzon magára a tömeggel vivott harcban és magános kutya létére
hogyan osztogathat minél több és fájóbb csapást a lehető legrövidebb idő
alatt. Ha meg tud állni négy lábán a marakodó tömeg közepette, ezzel
megmenti életét, ezt tudta jól. Olyan ügyesen állt talpra mindig, mint
valami macska. Nagy kutyák nekimehettek hátulról, vagy oldalról,
fellökhették testük nehéz sulyával, Fehér Agyar ilyenkor jobbra, vagy
balra, vagy hátra hemperedett meg, de lábait mindig maga alatt tartotta,
talpával esve az anyaföldre.
A kutyáknak, marakodás előtt, megvan a maguk szokásos készülődése,
szőrük borzad, morognak, peckesen járnak. Fehér Agyar korán leszokott az
efféle készülődésről. A késlekedés ránézve az egész falka nekirohanását
jelentette. Neki gyorsan kellett végeznie s aztán odébb állnia.
Megtanulta, hogy semmiféle jellel ne árulja el szándékát. Nekirohant
ellenfelének, tépett, harapott egyszerre, figyelmeztetés nélkül, mielőtt
ellensége készülhetett volna a támadásra. Igy tanulta meg, hogyan
sebezzen hirtelen és sulyosan. Ösmerte a meglepetés értékét is. Ha
nekiment óvatlan pillanatban egy kutyának, felszakithatta a vállát,
rongyokra téphette a fülét, mielőtt a kutya magához tért volna a
meglepetéstől.
Azután meg a meglepett kutyákat könnyü volt felforditani. A felfordult
kutya egy pillanatra mindig védtelenül hagyja nyakának alsó, lágy
részét, azt a sebezhető részt, melynél életét lehet venni. Fehér Agyar
jól ismerte ezt a sebezhető részt. Olyan tudománya volt ez, mely
egyenesen örökségképpen szállt le reá a zsákmányra vadászó farkasok
számtalan ivadékáról. És igy Fehér Agyar módszere a támadásnál a
következő volt: először várt olyan fiatal kutyát, amelyik a kölyökhadtól
elcsavargott, aztán meglepetéssel rajtaütött, leverte a lábáról,
harmadszor pedig mélyen a torkába vágta fogait.
Mivel még csak kölyök volt, fogai nem voltak eléggé nagyok ahhoz, hogy
harapása halálos legyen, de sok fiatal kölyök szaladgált a táborban
Fehér Agyar fogainak emlékével és bősz szándékainak nyomaival sebzett
nyakán. Egy napon, egyedül találván egyik ellenségét az erdő szélén,
többszörös támadással, harapással sikerült neki felszakitania a nagy
nyaki eret s megölni ellenfelét. Ezen az éjszakán nagy zürzavar volt a
táborban. Fehér Agyart meglesték s megvitték a hirt a kimult kutya
gazdájának. Az indián asszonyoknak is eszükbe jutott minden falatka
ellopott hus és Szürke Hódot rengeteg dühös szóval illették. De Szürke
Hód becsukta kunyhója ajtaját, melyben a bűnös rejtőzködött és nem
engedte törzse népének, hogy bosszut álljon az ő jószágján.
Fehér Agyart gyülölte ember és állat egyaránt. Fejlődésének eme szakában
nem érzett egy percnyi biztonságot sem. Minden kutya foga, minden ember
keze őt fenyegette. Horkantással fogadták saját atyafiai, kővel és
káromkodásokkal az istenei. Örökös feszültségben élt. Idegei felajzottan
készültek támadásra, vagy várták a támadást. Félszemmel mindig a
hirtelen és váratlan kőhajigálásokat leste. Mindig készen volt hidegvérü
és gyors cselekedetekre, kész volt hirtelen harapással ráugrani az
ellenségre és kész volt félreugrani dühös, fenyegető horkantással.
Ami a horkantást illeti, rettenetesebben horkantott, mint akármelyik
öreg vagy fiatal kutya a táborban. A horkantás arra való, hogy
figyelmeztessen, vagy megfélemlitsen és tudni kell, hogy mikor
alkalmazható. Fehér Agyar tudta, hogy mikor és hogyan hatásos ez a
fenyegetés. Horkantásában benn volt minden, ami lényében gonosz,
rosszindulatu és borzasztó volt. Ha orra remegett a folytonos
feszültségtől, szőre visszájára borzadt, nyelve kilógott, mint valami
vörös kigyó, majd megint visszahuzódott, ha szája felhuzódott,
nyáladzva, fogát mutogatva, szeme fénylett a gyülölettől, minden
ellenfelét megdermesztette egy percre. Ez az egy óvatlan szünet, mikor
ellenfele vigyázatlanná vált, volt a döntő pillanat, mikor Fehér Agyar
átgondolta és elhatározta, mit kell tennie. De az a harci szünet sokszor
oly sokáig tartott, hogy félbeszakitotta és megszüntette az egész
támadást. Fehér Agyar nem egy felnőtt kutyával való harcát fejezhette be
– hála e horkantásnak – tisztességes visszavonulással.
Feltünően biztos és kegyetlen módszerének köszönhette, hogy – dacára
számüzött voltának – visszafizethette a kölyökhad kegyetlenségeit. Ő
maga nem futhatván együtt a kölyökfalkával, a dolgok sajátságos állása
ugy hozta magával, hogy a kölyökhadból sem hagyhatta el a falkát
egyetlenegy kutya sem. Fehér Agyar nem engedte meg. Az ő leselkedő
orvtámadása miatt a fiatal kutyák féltek elhagyni a falkát. Lip-lip
kivételével csapatba verődve kellett járniok, hogy kölcsönösen
védelmezhessék egymást az ádáz ellenséggel szemben. Egy kölyökkutya a
folyó partján megölt kutyát jelentett, vagy kutyát, mely fölveri az
egész tábort megrettent jajgatásával, amint az őt orvul megtámadó
farkaskölyök elől menekül.
De Fehér Agyar bosszuja akkor sem szünetelt, mikor a kölykök
megtanulták, hogy nem szabad a falkától elszakadniok. Fehér Agyar
megtámadta azt a kölyköt, amelyiket sikerült kiszakitania a falkából, a
kutyák támadták őt, ha csapatostul voltak. Elég volt, ha
megpillantották, hogy rárohanjanak. Ilyenkor csak a gyorsasága mentette
meg Fehér Agyart. De jaj volt annak a kutyának, amelyik üldözés közben
nagyon is elhagyta maga mögött társait. Fehér Agyar visszafordult,
rávetette magát a magános üldözőre, sulyos sebet ejtett rajta, mielőtt a
falka utólérhette volna. Ilyen bosszut gyakran állhatott Fehér Agyar,
mert a kutyák a vadászat hevében megfeledkeztek az elővigyázatról,
amiről Fehér Agyar soha meg nem feledkezett. Loppal vetett
oldalpillantások közben rohant előre, minden percben készen arra, hogy
megforduljon és rávesse magát valamelyik tulbuzgó üldözőjére.
A kölyökkutyák mindig játékosak s az indián-tábor kutyái kényszerüségből
mindig háborusdit játszottak. Fehér Agyarra való vadászatuk kedvenc és
főjátékukká változott, játékká, mely néha életre-halálra ment, de ami
mindig szomoruan végződött. Fehér Agyar, a leggyorsabb lábu, nem félt
semminemü veszedelemtől. Ebben az időben, mialatt egyre várta anyját, a
játékok során számtalanszor csalta maga után a falkát a környező
erdőkbe, ahol mindig nyoma veszett. A falkát mindig elárulta a kölykök
lármája, kiáltozása. Ő maga pedig, apja és anyja módjára, bársonytalpon,
nesz nélkül futott, mint mozgó árnyék a fák árnyékában. A kölykök nem
ismerték a Vadont, ő igen; ösmerte a Vadon titkait és módszereit.
Kedvenc csele volt, ha elveszithette nyomát a folyóvizben s aztán
kipihenhette magát a közeli sürüségben, hallgatva az üldözők falkájának
csaholását.
Gyülöltetve saját fajától és az emberektől, örökösen harcra ingerelve és
örökösen hadat viselve, rettenthetetlenül, fejlődése gyors volt és
egyoldalu. Szivében nem hajtott ki sem a jóság, sem a szeretet. Ilyen
érzelmekről halvány sejtelme sem volt. Egy törvényt tanult csak:
engedelmeskedni az erősnek és leigázni a gyengét. Szürke Hód isten volt
és erős. Ezért Fehér Agyar engedelmeskedett neki. A fiatalabb vagy
kisebb kutya gyengébb volt, mint ő, tehát arra való, hogy elpusztitsa.
Fejlődése is az erő kegyetlen törvényét igazolta. Miután folytonosan
szembenézett a sebesülés és elpusztulás állandó veszedelmével, kegyetlen
támadó és elszánt védekező tulajdonságai rendkivüli módon kifejlődtek.
Mozdulatai gyorsabbak voltak, mint a többi kutyák mozdulatai. Gyorsabb
lábu lett, erősebb, veszedelmesebb, hajlékonyabb. Ösztövérebb volt,
acélerejü izmokkal és inakkal, kitartóbb, kegyetlenebb, vadabb és
eszesebb. Ilyenné kellett lennie, különben nem élhetett volna meg
ellenséges környezetében.

IV. FEJEZET. Az istenek nyomán.
Ősz felé, mikor a nappalok már rövidülni kezdtek s a fagy csipése már
érzett a levegőben, Fehér Agyar közel volt ahhoz, hogy megszabaduljon
ettől a környezettől. Már napok óta nagy zsibongás volt a faluban. A
nyári tábort leszerelték s a törzs, minden cókmókjával együtt,
készülődött, hogy elinduljon a nagy őszi vadászatra. Fehér Agyar mohón
figyelt s mikor a kunyhókat szétszedték s a partra kötött csónakokat
megrakták, megértett mindent. A csónakok megindultak s egy pár már el is
tünt a folyón lefelé haladtában.
Fehér Agyar meggondolta magát és elhatározta, hogy hátramarad. Csak
alkalomra várt s kiosont a táborból az erdőbe. Itt, a rohanó folyóban,
ahol a jég már kezdett zajlani, elvesztették nyomát. Innen az erdő
sürüjébe vette be magát és várt. Az idő mult. Fehér Agyar aludt órákon
át. Szürke Hód szava riasztotta fel. De mások hangját is hallotta.
Szürke Hód feleségét is hallotta, aki részt vett a keresésben, épp ugy,
mint Mit-sah, Szürke Hód fia.
Fehér Agyar reszketett a félelemtől s noha ösztönözte valami, hogy
bujjék ki rejtekhelyéből, ellenállt és maradt. A hangok nemsokára
elhaltak és egy kis idő mulva Fehér Agyar előjött a sürüből, hogy
örvendezzen merész vállalkozásának. Sötétség volt alászállóban. Egy
darabig Fehér Agyar a fák alatt játszadozott és boldogan élvezte
szabadságát. Aztán, egyszerre csak tudatára jött annak, hogy egyedül
van, egyes-egyedül. Leült, hogy fontolóra vegye ezt. Az erdő csöndje
megzavarta. Az, hogy semmi sem mozdult, egy hang sem hallatszott,
vészteljesnek tetszett előtte. Valami rejtőzködő, láthatatlan,
érthetetlen veszélyt sejtett. Gyanakodott a fák terjengő tömegére s a
sötét árnyékokra, mint amelyek különös, veszedelmes dolgokat
rejtegethetnek.
Hideg volt. Hiányzott az indián-kunyhó meleg oldala, amihez
odafurakodhatott volna. A hideg elzsibbasztotta lábát és Fehér Agyar hol
egyik, hol a másik mellső lábát emelte a levegőbe. Bozontos farkával
próbálta melengetni a lábait s ebben a pillanatban látomást látott. Nem
volt ebben semmi különös. Belső, lelki látása előtt az emlékképeknek
egész sora vonult végig. Maga előtt látta a tábort, a kunyhókat, a
lobogó tüzeket. Hallotta az asszonyok sipitozását, a férfiak mogorva,
mély hangját, a kutyák marakodását. Éhes volt és eszébe jutott az a
darab hus vagy hal, amit vetni szoktak neki. Itt nem volt hus, itt semmi
sem volt. Csak fenyegető és nem ehető csend.
A szolgaság elvett valamit természetének keménységéből. A felelőtlenség
gyengévé tette. Elfelejtette, hogyan segithetne magán. Az éj ott
ásitozott körülötte. Érzékeit, melyek hozzászoktak a tábor örökös
zsongás-bongásához, a hangok és látományok keveredéséhez, most nem
foglalkoztatta semmi sem. Nem csinálhattak semmit. Nem láttak, nem
hallottak semmit. Azt szerették volna, ha a természet csendje és
mozdulatlansága megtörik. Elernyedtek a tétlenségtől és valami szörnyü
veszedelemre való várakozástól.
Fehér Agyar az ijedelemtől őrülten ugrott félre. Óriási, formátlan
valami rohant egyenesen neki. Árnyék volt, melyet egy fa a fellegek alól
kiszabaduló hold világa elé vetett. Mikor megnyugodott Fehér Agyar,
csöndesen vinnyogott; de félelme nemsokára elnyomta a vinnyogást, mely
idecsalhatta volna a sötétben rejtőző veszedelmet.
Épp fölötte egy fa, összehuzódva az éjszakai hidegben, megreccsent.
Fehér Agyar üvöltött félelmében. Borzalom lepte meg s inaszakadtából
rohant a falu felé. Legyőzhetetlen vágyat érzett magában az ember
védelme és társasága után. Orrában ott volt a tábor füstjének szaga.
Fülében ott zajogtak a tábor hangjai és kiáltásai. Keresztülvágott az
erdőn a holdfény világitotta tisztásig, ahol nem volt sem sötétség, sem
árnyék. De a falut nem látta sehol. Elfelejtette. A falu felkerekedett
és odébb vonult.
Hirtelen megakadt vad futása. Hová menekült volna? Elveszetten
sompolygott végig az elhagyott táborhelyen, szeméthalmokat s az istenek
eldobált ringy-rongyait szagolgatva. Boldog lett volna, ha dühös indián
asszonyok kövekkel dobálják, boldog lett volna, ha lesujt rá dühödten
Szürke Hód nehéz keze; boldog lett volna, ha rárohan Lip-lip és az egész
csaholó, gyáva falka.
Odaért, ahol Szürke Hód kunyhója állt. A kunyhó helyének közepén leült.
Orrát a hold felé szögezte. Torka görcsbe szorult, kinyitotta száját és
szivszakadva tört ki belőle a fájdalom kiáltása, Kichéért való bánata,
az elszenvedett és eljövendő fájdalom és veszedelem és félelem kiáltása.
A hosszu, teletüdőből való farkasüvöltés volt ez, az első gyászos
üvöltés, melyet életében hallatott.
A felkelő nap eloszlatta félelmét, de csak jobban megvilágitotta
egyedülvalóságát. A kopár föld is, mely nemrégiben még oly népes volt,
csak elhagyatottságára emlékeztette. Nem sokáig gondolkozott azon, hogy
mit tegyen. Bevetette magát az erdőbe és futott lefelé a folyó partja
mentén. Egész nap futott. Sehol meg nem pihent. Mintha arra született
volna, hogy fusson örökké, szüntelenül. Acélizmu teste nem ismerte a
fáradtságot. S mikor megjött a fáradtság, öröklött kitartása végnélküli
igyekezettel fegyverezte fel és tovább hajszolta s fenntartotta szenvedő
testét.
Mikor a folyó szakadékos lejtők közé jutott, megmászta a magaslatokat.
Patakok és csermelyek ömlöttek a folyóba. Ezeket átuszta vagy átgázolta.
Gyakran lépett vékony, frissen képződött jégrétegre, mely beszakadt
alatta s ilyenkor ugyancsak küzdött életéért a jeges áradatban. Mindig
az istenek nyomát kutatta: hol hagyhatták el a folyó partját, hogy az
erdőségbe hatoljanak.
Fehér Agyar eszesebb volt, mint fajának más állata, de szellemi látóköre
már nem terjedt ki a Mackenzie folyó tulsó partjáig. Mi történt volna,
ha istenei átkelnek a tulsó partra? Ez sohse ötlött az eszébe. Később,
mikor már sok földet bejárt, öregebb és bölcsebb lett, már többet tudott
a folyókról és nyomokról, akkor felfogta volna ezt a másik eshetőséget
is. De értelmének ilyen fejlettségét még nem érte el. Most még vakon
rohant, a Mackenzie folyónak csak egyik partját véve számitásba.
Egész éjjel rohant, a sötétben tévelygett, bukdácsolt. Akadályok álltak
utjába, melyek késleltették, de el nem tántoritották. A második nap
közepéig összesen harminc órát futott egyfolytában s izmainak vasereje
csökkenőben volt. Eztán már csak elméjének kitartása tartotta benne a
lelket. Nem evett negyven órája s az éhség elgyöngitette. A jeges viz
alá való merüléseknek is meg volt a hatásuk. Szép bundája csupa cafat,
csupa sár. Széles talpa feltört és vérzett. Sántikált és sántitása
óráról-órára erősebb lett. Tetejébe még az ég is elborult. Hó esett.
Nyirkos, nedves, olvadó, tapadó hó, melytől csuszós lett a föld, mely
elrejtette a tájat, melyen áthaladt s amelyik kitöltötte a talaj
egyenetlenségeit, még kinosabbá, nehezebbé téve az utat.
Szürke Hód ezen az éjszakán a Mackenzie tulsó partján akart táborozni,
mert arrafelé volt a vadászterületük. De az innenső oldalon, a sötétség
beállta előtt, egy jávorszarvas jött a folyóra inni, amit Klu-kucs,
Szürke Hód felesége, meglesett. No már most, ha a jávorszarvas nem jött
volna le a folyóra inni, ha Mit-sah nem kormányzott volna erre a hó
miatt, ha Klu-kucs nem látta volna meg a jávorszarvast, és ha Szürke Hód
nem ölte volna meg a jávorszarvast egy puskalövéssel, minden következő
dolog máskép történt volna. Szürke Hód nem ütött volna tanyát a
Mackenzie innenső partján és Fehér Agyar elment volna mellettük vissza
az őserdőbe, hogy meghaljon, vagy megtalálja vad testvéreit és olyanná
legyen, mint azok: farkassá élete végeztéig.
Az éj leszállt. A hó még sürübben hullott és Fehér Agyar, amint magában
gyengén vinnyogott és sántikálva bukdácsolt, friss nyomra akadt. Oly
friss volt a nyom, hogy Fehér Agyar egyszeribe megtudott mindent. Mohó
vinnyogással hagyta el a folyó partját s ment a fák közé. Táborhangok
ütötték meg a fülét. Látta a tüz lobogását, látta Klu-kucsot főzni és
látta Szürke Hódot kuksolni combjain, rágódva egy vastag, nyers
faggyuszeleten. Friss hushoz jutott a tábor!
Fehér Agyar elkészült az ütlegelésre. Lehasalt és szőre borzadt erre a
gondolatra. Aztán megint előre ment. Nem szerette a verést, amiről
tudta, hogy biztosan megkapja. De azt is tudta, hogy verés után
melegedhetik a tüznél, tudta, hogy az istenség védelmébe veszi és – hogy
kutyák között lehet, igaz, hogy ellenséges társaságban, de mégis
társaságban, mely kielégiti társas ösztöneit.
Csuszva-mászva közeledett a tüzhöz. Szürke Hód meglátta és abbahagyta az
evést. Fehér Agyar lassan kuszott elébe, megalázkodva, csuszva-mászva
alávetettségében. Egyenesen Szürke Hód felé tartott s haladása mindig
lassubb és keservesebb lett. Végre ott feküdt gazdája lábánál, akinek
ime most hatalmába adta testét-lelkét saját jószántából. Saját
jószántából jött ide, hogy uralkodjék rajta az ember, hogy
megmelegedhessék a gazdája tüzénél. Fehér Agyar reszketett s várta a
lecsapó ütlegeket. A kéz felemelkedett s Fehér Agyar önkéntelenül
megvonaglott a várt csapás alatt. De a csapás nem hullott le rá. Lopva
egy pillantást vetett fölfelé. Szürke Hód kettétörte a faggyüszeletet.
Szürke Hód egy darab faggyut adott neki! Szeliden és egy kicsit
gyanakodva megszagolta a faggyut, aztán enni kezdett. Szürke Hód
megparancsolta, hogy hust hozzanak neki és elkergette a többi kutyákat,
mialatt Fehér Agyar evett. Ezután, hálásan és elégedetten, Fehér Agyar
lefeküdt Szürke Hód lábához, a tüzre meredt, melynek melege át meg
átjárta, pislogott, szundikált abban a biztos tudatban, hogy a következő
reggel nem zord erdőségekben elveszetten vándorolva, hanem az
ember-állatok tanyáján találja, az istenek mellett, akiknek átadta magát
kényre-kegyre s akiktől ezután függ élete minden órájában.

V. FEJEZET. A szerződés.
Mikor már jól bent voltak decemberben, Szürke Hód utnak indult a
Mackenzie mentén fölfelé. Mit-sah és Klu-kucs ment vele. Két szánnal
voltak. Az egyik előtt Szürke Hód maga hajtotta azokat a kutyákat,
melyeket szánkóhuzásra nevelt, vagy kölcsön kapott. A második, kisebb
szánkót, melybe kölyökkutyákat fogtak, Mit-sah hajtotta. Az egész fogat
inkább csak játékszer számba ment, de Mit-sah majd kibujt a bőréből,
hogy végre ő is a felnőtt emberek dolgát végezheti. Mialatt a fiatal
kutyákat hámba törték, Mit-sah is megtanulhatta, hogy kell a szánkóhuzó
kutyákat tanitni és hajtani. Ezen a célon kivül még hasznos szolgálatot
is teljesitett a szán, mert közel kétszáz fontnyi felszerelést és
ennivalót vitt magával.
Fehér Agyar látta, hogy a táborban élő kutyáknak ez a sorsa és azért nem
sok ellenkezést mutatott, mikor először fölszerszámozták. Nyakára
mohával bélelt örv került, ezt az örvet két oldalszij erősitette a
hámhoz, mely a szügyén és a hátán keresztben szaladt végig, ehhez a
hámhoz erősitették hozzá a kötelet, amelynél fogva a kutya huzta a
szánt.
Hét kölyköt fogtak a szánba. Fehér Agyar csak nyolc hónapos volt, a
többiek az év korábbi szakában születvén, már kilenc, tiz hónaposak
voltak. Minden kutyát külön kötél kötött a szánhoz és minden kötél
különböző hosszuságu volt, s minden kötél között legalább egy
kutyahossznyi volt a különbség. A kötelek végét a szánkó orrára
erősitett gyürübe kötözték. A szánnak, nyirfakéregből készült toboggan
lévén, nem volt talpa. Fölfelé kunkorodott orra arra való volt, hogy
letiporja maga előtt a havat. Ezzel a szerkezettel elérték, hogy a szán
sulya s a szánra rakott teher a lehető legnagyobb hóterületen oszoljék
meg, mert a hó igen lágy volt s olyan, mint a kristályos por. Szem előtt
tartva a sulyelosztás elvét, a kutyákat is ugy fogták be, hogy a kutyák
a különböző hosszuságu kötelek miatt legyező alakulatban állottak fel a
szánkó orra előtt s egyik kutya sem léphetett a másik nyomába.
A legyezőformációnak még egy előnye volt. A különböző hoszuságu kötelek
nem engedték, hogy a kutyák hátulról támadják meg az előttük futót. Hogy
egyik kutya megtámadhassa a másikat, ahhoz vissza kellett volna
fordulnia a rövidebb kötelü kutyához, amely esetben szemben találta
volna magát a megtámadottal és a szánkóhajtó korbácsával. De a
legnagyobb előnye a legyezőmódra való befogásnak mégis abban rejlett,
hogy ha egy kutya meg akarta támadni az előtte futót, gyorsabban kellett
huznia, s minél gyorsabban futott a szán, annál gyorsabban kellett a
megtámadott kutyának menekülni. A hátrább futó kutya sohse tudta az
előtte futót elfogni. Minél gyorsabban futott a támadó, annál gyorsabban
futott az üldözött, annál gyorsabban futott minden kutya. Annál
gyorsabban futott a szán is és igy, ügyes mesterkedéssel, az ember
megkétszerezhette az állatok fölött való hatalmát.
Mit-sah hasonlitott apjához, akinek sok bölcs fogását leste el. Már
régtől fogva megfigyelte, hogyan üldözte Lip-lip Fehér Agyart; de ebben
az időben Lip-lip még a más kutyája volt és Mit-sah nem merészelt
Lip-lip ellen egyebet elkövetni, mint hogy egy-egy őrizetlen pillanatban
köveket dobált reá. De most Lip-lip az ő kutyája volt és bosszut
állhatott rajta azzal, hogy a leghosszabb kötél végére kötötte. Ezzel
Lip-lipet tette vezetővé, ami látszólag kitüntetés számba ment, de a
valóságban minden volt ez, csak kitüntetés nem s most, ahelyett hogy ő
lett volna a falka réme és ura, az egész falka üldözöttje lett.
Mivel ő futott a leghosszabb kötél végén, a kutyák mindig mint menekvőt
látták futni maguk előtt. Minden, amit láttak belőle, az bozontos farka
és menekülő hátsó lába volt, ami épen nem volt olyan megfélemlitő
látvány, mint felborzadt szőre és ragyogó agyarai. Aztán meg a kutyák
már ugy vannak alkotva, hogy a futó látványa felbátoritja őket s azt a
kivánságot kelti fel bennük, hogy még gyorsabban utána fussanak.
Abban a pillanatban, mikor a szánkó megindult, hajrá! a fogat hajszolta
Lip-lipet s ez igy tartott az egész napon át, Kezdetben Lip-lip
vissza-visszafordult üldözői felé, dühösen, méltóságára, vezéri voltára
féltékenyen; de ilyenkor Mit-sah nekieresztette harminc lábnyi hosszu
rénszarvasbél ostorát, arcába vágott vele s kényszeritette, hogy
forduljon meg s rohanjon tovább. Lip-lip szembeszállt volna a falkával,
de nem mert szembeszállni az ostorral s minden, amit tehetett, annyi
volt, hogy megfeszitette a kötelét, hogy minél távolabb tartsa hátsó
részeitől üldözőinek fogait.
De az indián agy rekesztékeiben még ennél különb csalafintaság is
lakott. Hogy még jobban meggyülöljék a kutyák az előlfutót, Mit-sah
különös kegyeivel tüntette ki Lip-lipet. E kitüntetés miatt a kutyák
dühe és féltékenysége csak fokozódott. Mit-sah a szemük láttára etette
Lip-lipet – és csakis őt. A kutyák őrjöngtek a dühtől s ott zavarogtak
Lip-lip körül, de csak ostortávolságnyira, mert Mit-sah védte a kutyát,
mialatt az elfogyasztotta az odavetett számfölötti falatokat. Ha nem
volt ennivaló, Mit-sah akkor is ugy tett, mintha etetné Lip-lipet.
Fehér Agyar derekasan nekifeküdt a munkának. Messze földet bejárt, hogy
ujra az istenek akaratának vesse magát alá és jobban tudta minden más
kutyánál, hogy az istenek akarata ellen hasztalan minden kapálódzás. Az
üldözés, amiben a falka eddig részesitette, megtanitotta, hogy kevésre
becsülje a falkát és nagyra tartsa az embereket. Nem keresett saját
fajtájánál társaságot. Kichéről már csaknem megfeledkezett; lelke csak
egyféle módon tudott megnyilatkozni: ha kimutatja alattvalói hűségét az
istenek iránt, kiket uraiul fogadott. Ép ezért keményen dolgozott,
fegyelmezett volt és engedelmes. Munkájában hű volt és készséges. E
tulajdonság a háziállattá szelidült farkas és vadkutya erénye s e két
erény szokatlan mérvben megvolt Fehér Agyarban.
Fehér Agyar és a kutyák közt volt valamelyes társas viszony, de csak a