Farkasvér - 01

FARKASVÉR
IRTA
JACK LONDON
AZ ANGOL EREDETINEK
TIZENNYOLCADIK KIADÁSA UTÁN
FORDITOTTA
DOBOSI PÉCSI MÁRIA



1922
SINGER ÉS WOLFNER KIADÁSA BUDAPEST
UJ IDŐK
SZÉPIRODALMI KÉPES
HETILAP
SZERKESZTI
HERCZEG FERENC
KIADÓHIVATAL
Budapest, VI., Andrássy-út 16
HUNGARIA NYOMDA BUDAPEST


ELŐSZÓ.
Régi vágyam teljesedett, midőn ez a könyv magyar forditásban megjelent
és örömmel tölt el, hogy ennek létrejöttében nekem is szerény részem
lehetett.
Jack London irásaival a háboru alatt, hosszu angol internáltságomban
ismerkedtem meg, s most, midőn ujra olvasom, életem ezen sivár és
szenvedésteljes, de mégis értékes szakaszának emlékei elevenednek fel
lelkemben. Emlékembe tolul az Isle of Man-i «Fekete város», hol
30–40.000 társammal, csöndes, fásult emberekkel együtt róttam a
kitaposott mesgyét a tövises drót mentén, körbe-körbe, napról-napra,
végeszakadatlanul. Ujra érzem a tábor keserü füstjét, mellemre nehezedik
Man-sziget nehéz köde s hallom a tábor fölött sikló sirályok vijjogását.
Szemem találkozik a szuronyos őrök hideg, érzéketlen tekintetével s
látom társaim megtört, bágyadt szemeit. Köszöntöm őket a tábor szokásos,
szomoru üdvözlésével «Meddig még?» s ők visszaköszönnek nekem.
Ujra elvonulnak emlékezetemben az éhséges esztendők, a tőzegvágás és
kőtörés fáradalmai, az ötéves számkivetettség minden testi és lelki
gyötrelme. Igen, és az örömei is, midőn munkás nap után, fáradtan
végighevertem a tengerparton, sütött a nap s pacsirta dalolt a tőzegmező
fölött. Vagy midőn hosszu szünet után ujra levelet hozott hazulról a
posta.
A hála érzetével gondolok arra a támaszra, amit Jack London könyvei
nyujtottak nekem ezekben az inséges időkben. Mindennapi társaim lettek
az ő regényalakjai: a kemény élés hősei: a küzdők: a telivérek. Akik nem
ismerik az utolsó szalmaszálat. Kik a küzdelemben, ha buktak, mosolyogva
kelnek fel ujra. Kiknek szótárában nincs: csüggedés. Kikben mindig marad
még egy rugás. A telivérek. Kiknek világnézete az erőteljes és
egészséges, sokszor nyers, de mindig tiszta életakarás.
Jack London sok nagyszerü könyve között nekem a Farkasvér (White Fang) a
legkedvesebb. Most is ez az erőforrásom, ha néha csüggedés fenyeget.
Lelkem egész melegével ajánlom azoknak a szeretetébe, kiknek támaszra
van szükségük, kik mostan, sajnos, oly sokan vannak Magyarországon.
Budapesten, 1922 március havában.
_tasnádi Juhász Kálmán._


ELSŐ RÉSZ.

I. FEJEZET. A hus nyomán.
Sötét lucfenyőerdő állott mogorván a befagyott folyó mindkét oldalán. A
minapi szél megfosztotta a fákat fehér dérruhájoktól s ezek most,
mintegy egymásnak hajolva, sötéten és vésztjóslóan állottak a hunyó
világitásban. Mérhetetlen csend uralkodott a tájon. A tájék maga volt az
elhagyatottság, élettelen és mozdulatlan, oly kietlen és hideg, hogy
szelleme már nem lehetett a szomoruságé sem. Valami nevetés bujkált
benne, nevetés, mely borzasztóbb volt a szomoruságnál is, nevetés, mely
örömtelen volt, mint a sphinx mosolya, nevetés, mely hideg volt, mint a
fagy és mintegy része a csalhatatlanság bősz marconaságának. Az
örökkévalóság uralkodó és érthetetlen bölcsesége nevetett az élet
hiábavalósága és az élet erőlködései felett. A Vadon volt, az a bősz,
dermedt szivü Északi Vadon.
De mégis volt itt élet szerte a földön, dacos, csak azért is élet. Lent,
a befagyott vizmederben egy farkaskutya-fogat küzködött. A kutyák durva
prémbundáját belepte a dér. Leheletük párája megfagyott a levegőben,
amint kigőzölgött szájukon és gomolyogva ülepedett bundájukra,
jégkristályokat alkotván. A kutyákon bőrheveder volt s bőristráng
kötötte őket a szánhoz, amelyet huztak maguk után. A szánnak nem volt
talpa. Erős nyirfakéregből készült és egész alapjával a havon feküdt. A
szánkó eleje fölfelé csavarodott, mint egy tekercs, hogy letapossa és
lenyomja a hó áradatát, mely mint egy hullám elboritotta a szánt. A
szánon, jó erősen megkötözve, hosszu, keskeny, téglaalaku láda volt. Még
más holmi is volt a szánon. Takarók, egy fejsze, egy kávésbögre, egy
serpenyő, de mindenen uralkodott, a legtöbb helyet elfoglalva, a
hosszukás, keskeny, téglaalaku láda.
A kutyák előtt, bő hócipőiben, vesződött egy ember. A szán hátuljánál
egy második. A szánon, a ládában feküdt egy harmadik ember, akinek
vesződsége örökre elmult, – egy ember, akit a Vadon legyőzött, megvert s
aki eztán nem mozdul és nem küzködik többé soha. A Vadon nem szereti a
mozgást. Az élet maga is sérti a Vadont, mert az élet: mozgás s a Vadon
arra törekszik, hogy elpusztitsa a mozgást. Kihajtja a nedveket a
fákból, hogy megdermedjenek hatalmas szivük mélyéig. De legvadabbul és
legborzasztóbban üldözi a Vadon az embert, összetöri és maga alá
tiporja, – az embert, aki az élet legnyugtalanabbja és aki örökös
lázadásban él ama gondolat ellen, hogy minden mozgásnak a mozgás
megszünésében kell végződnie.
De a szán előtt és mögött, meg nem félemlitve és rettenthetetlenül,
küzködött az a két ember, aki még nem volt halott. Testüket prém és
lágyan cserzett bőr boritotta. Szempillájukat, arcukat, szájukat ugy
belepték megfagyott leheletüknek kristályai, hogy vonásaik nem voltak
kivehetők. Ez olybá tette őket, mintha kisérteties álarcot öltöttek
volna, egy kisérteties világ lakói valami szellem temetésénél. De ez
álarc alatt mégis emberek voltak, áthatolóban az elhagyatottság, gúny és
csend eme földjén, apró kalandorok óriási kalandokra hajlandóan,
nekivetve magukat egy világ hatalmának, mely olyan idegen, ellenséges és
élettelen volt, mint a tér végtelensége.
Minden szó nélkül haladtak, lélegzetükkel takarékoskodva. Köröskörül
csend volt, csaknem érezhető és tapintható csend, mely ugy ránehezedett
elméjükre, mint ahogy a mély viz több atmoszférányi nyomása ránehezedik
a buvár testére. Rájuk nehezedett a véghetetlen pusztaság sulyával és a
megmásithatatlan végzet erejével. Behatolt elméjük legkisebb zugába is,
kipréselve onnan, mint szőlőből a mustot, minden hamis lelkesedést,
emelkedettséget és tulságos önbecsülést, amig végre látták, hogy mily
végesek és kicsinyek, parányok és porszemek, gyönge képességekkel és
csekély bölcseséggel mozogva a vak erők és elemek titáni játékában.
Óra, óra után mult. A rövid, naptalan nappal gyönge fénye hunyóban volt,
mikor gyönge kiáltás hallatszott a mozdulatlan levegőben. A kiáltás
felszállt magasra gyors rohanással, mig elérte legmagasabb hangját, ahol
megmaradt lüktetőn és feszülve, aztán lassan elhalt. Egy elveszett lélek
siráma lett volna, ha nem hallatszik ki belőle valami szomoru szilajság
és éhes, mohó vágy. Az elől haladó férfi hátraforditotta fejét, mig
szeme nem találkozott a hátul baktató férfiéval. És aztán, a hosszukás
ládán keresztül, bólintottak egymás felé.
Egy másik kiáltás hasitotta a levegőt tűhegyszerü élességgel. Mindkét
ember tudta, honnan jön a hang. A hátuk mögül jött, valahonnan a
hópusztaságból, melyen ép az imént jöttek keresztül. Egy harmadik
kiáltás válaszolt, ez is a hátuk mögül és balra a második kiáltás
helyétől.
– Ezek utánunk jönnek, Bill, – mondta a férfi, aki a szánkó elején
haladt.
Hangja rekedten és valószinütlenül hangzott s érezhető erőlködéssel
beszélt.
– Kevés a hus, – felelt a másik. – Napok óta nem láttam nyul nyomát.
Ezután nem beszéltek, bár fülük figyelte az elnyujtott kiáltásokat,
melyek egyre felelgettek egymásnak a hátuk mögül.
A sötétség beálltával a kutyákat egy csomó lúcfenyőhöz vezették a folyó
partján és tábort ütöttek. A koporsó, a tüz mellett, szolgált asztal és
szék gyanánt. A farkaskutyák egy csomóban a tüz tulsó oldalán
civakodtak, morogtak egymás között, de nem mutattak hajlandóságot arra,
hogy elcsavarogjanak a sötétbe.
– Ugy látszik, Henry, ezek nagyon is közel húzódnak a tüzhöz, –
magyarázta Bill.
Henry a tüz felé hajolva és a kávésbögrét egy darab jéggel a tüz fölé
állitva, bólintott a fejével. Nem szólt egy szót sem, mig el nem
foglalta helyét a koporsón és enni nem kezdett.
– Tudják, hol vannak biztonságban, – mondta. – Inkább ők esznek, semhogy
őket egyék. Ezek a kutyák okos dögök.
Bill rázta a fejét. – Nem hiszem, hogy azok.
Pajtása kiváncsian nézett rá. – Most mondod életedben először, hogy nem
okosak.
– Henry, – szólt Bill s elgondolkozva rágta a babot, ami vacsorájuk
főfogása volt, – láttad, hogy marakodtak a kutyák etetéskor?
– Jobban, mint máskor szoktak, – hagyta rá Henry.
– Hány kutyánk van, Henry?
– Hat.
– Jó, Henry… – Bill elhallgatott egy pillanatra, hogy mondanivalója
nagyobb jeletőségünek tünjék fel. – Amint mondtam, Henry, hat kutyánk
van. Hat halat vettem elő a tarisznyából. Egy halat adtam minden
kutyának és mégis, Henry, egy kutyának semmi sem jutott.
– Rosszul számoltál.
– Hat kutyánk van, – ismételte a másik szenvedélytelenül. Hat halat
vettem elő. Félfülünek nem jutott. Aztán vettem ki a tarisznyából még
egyet s azt adtam neki.
– Csak hat kutyánk van, – mondta Henry.
– Henry, – szólt ismét Bill, – nem mondom, hogy mind a hét kutya volt,
de én hétnek dobtam halat.
Henry felhagyott az evéssel s a tüzön keresztül pillantva, megszámolta a
kutyákat.
– Most csak hatan vannak, – mondta.
– A hetedik elszaladt a havon keresztül, – felelte nyugodt biztosságggal
Bill. – Heten voltak, tudom.
Henry sajnálkozva nézett rá, aztán megszólalt:
– Nagyon örülnék, ha már tul lennénk ezen a kiránduláson.
– Hogy érted ezt? – kérdezte Bill.
– Ugy, hogy ez a koporsó itt nagyon is ránk nehezedik és hogy te már
kisérteteket látsz, Bill.
– Én is gondoltam már erre, – válaszolta Bill komolyan. És épp ezért,
mikor a _hetediket_ láttam megfutamodni, a hóra néztem és megláttam a
nyomait is. Aztán megolvastam a kutyákat, hatan voltak. A nyomok még
most is ott vannak a hóban. Ha látni akarod, megmutathatom.
Henry nem felelt. Hallgatva evett, mig végre befejezte lakomáját s
tetejébe megivott még egy csésze kávét. Megtörölte a száját a keze
fejével s megszólalt:
– Hát azt gondolod, hogy az a hetedik…
Szomoruan dacos, hosszu, jajgató kiáltás tört elő valahonnan a sötétből
s félbeszakitotta szavát. Elhallgatott, hallgatódzott, azán kezével a
hang irányába mutatott:
– … azok közül való?
Bill rábólintott. – Akármi legyek, ha nem az. Nem vetted észre, milyen
lármát csaptak a kutyák?
Kiáltás kiáltás után hangzott, hosszan felelgetve, fölverve s valóságos
pokollá téve az erdő csöndjét. Köröskörül minden irányból fölhangzott a
kiáltás s a kutyák félelmükben összeverődtek s oly közel huzódtak a
tüzhöz, hogy szőrük megperzselődött a nagy hőségben. Bill megrakta a
tüzet s pipára gyujtott.
– Bökd ki, amit mondani akarsz, – szólt Henry.
– Henry… – és Bill elgondolkozva szivta pipáját, mielőtt tovább beszélt
volna, – Henry, arra gondoltam, mennyivel boldogabb ő, mint amilyen te,
vagy én valaha is leszünk.
Lefelé tartott hüvelykujjával a harmadik emberre mutatott, aki abban a
ládában feküdt, melyet ők székül és asztalul használtak.
– Te meg én, Henry, ha megdöglünk, beérjük annyival, ha egy csomó követ
raknak ránk, hogy a kutyák ki ne ássák a testünket.
– De nekünk nincs se pénzünk, se rokonságunk, se semmi egyebünk, ami
neki mind volt, – szólt Henry. – Nem kivánhatjuk, hogy holtunk után ily
messzire elszállitsanak.
– Amit nem értek, Henry, az az, hogy egy ilyen legény, mint ez is itt,
aki lord, vagy mi a csuda a hazájában s akinek sohse fájt a feje
ennivaló, vagy a gunya miatt, mi az ördögnek jött ez ide kinlódni,
tülekedni az Isten háta mögé. Ez az, amit nem értek, Henry.
– Elélhetett volna száz esztendeig is, ha odahaza marad, – hagyta rá
Henry.
Bill szóra nyitotta a száját, de aztán meggondolta a dolgot s beszéd
helyett a sötétségre mutatott, mely falként övezte őket köröskörül. A
vak sötétségben semmiféle alakot nem lehetett látni, csak egy pár szem
fénylett feléjük tüzesen, mint az eleven parázs. Henry fejével egy
második, aztán egy harmadik pár szemre mutatott. Fénylő szemek gyürüje
vette körül a tábort. Néha-néha egy-egy pár szem megmozdult, vagy
eltünt, hogy egy pár perc mulva ujra megjelenjék.
A kutyák nyugtalansága növekedett s a hirtelen félelem áradatában,
eszeveszetten menekültek a tüz innenső oldalára, csuszva-mászva,
összekuporodva az emberek lábainál. A tolongásban az egyik kutya
fölfordult s a tüz szélire esett s fájdalmában és félelmében ugatott,
mikor égett bundájának szaga betöltötte a levegőt. Ez a mozgás arra
inditotta a szemek gyürüjét, hogy nyugtalanul megmozduljanak egy
pillanatra és visszahuzódjanak egy kicsit, de ujra letelepedtek, amint a
kutyák elcsendesedtek.
– Henry, milyen szerencsétlenség, hogy kifogytunk a töltényekből.
Bill elszitta a pipáját és segitett Henrynek kiteregetni a szőrméből
való ágyat és takarókat azokra a fenyőágakra, melyeket még vacsora előtt
fektettek a hóra. Henry nyögött s kezdte kifüzni őzbőrcipőit.
– Hány töltényünk maradt?
– Három, – volt a felelet. – De bár volna háromszáz. Majd megmutatnám
ezeknek…
Dühösen rázta öklét a fénylő szemek felé és őzbőrcipőjét a tüz elé
állitotta.
– Szeretném. – folytatta, ha ez a nagy hideg alábbhagyna. Már két hete,
hogy ötven fokon alul van és szeretném, ha sohasem indultam volna el
erre az utra. Nem szeretem ezt az egész mindenséget, igy, ahogy van.
Valahogy rosszul érzem magamat. S ha már benn vagyok a kivánságokban,
kivánom, bár már tul lennénk ezen a dolgon s ott ülnénk mind a ketten a
Mac Gurry-erősségben és játszanánk cribagget, az ám. Ez az, amit
kivánok.
Henry nyögött s bebujt az ágyába. Már szundikált, mikor pajtása hangja
felébresztette.
– Mondd, Henry, azt a hetediket, amelyik idejött és egy halat elkapott,
mért türték meg a kutyák maguk között? Mért nem marták ki? Ez az, ami
megzavar.
– Ugyan, ne törd annyit a fejedet, – volt az álmos válasz. – Még eddig
sohse voltál ilyen. Feküdj le, aludd ki magadat és holnap olyan vidám
leszel, mint a pinty. A gyomrod savanyu, ez az, ami megzavar.
A két ember aludt, mélyen lélegezve, egymás mellett a közös takaró
alatt. A tüz és a villogó szemek szorosabb gyürübe huzódtak a tábor
körül. A kutyák egy csomóba verődtek a félelemtől, néha-néha
fenyegetőleg morogva, amint egy-egy pár szem nagyon is közelre
bátorkodott. A lárma oly nagy lett, hogy Bill felserkent. Óvatosan
kimászott az ágyból, hogy Henryt föl ne zavarja és megrakta a tüzet.
Amint a tüz fellángolt, a szemek gyürüje is tágult. Bill pillantása az
összeverődött kutyákra esett. Hihetetlenül megdörzsölte a szemét s
jobban megnézte őket. Visszamászott a takaró alá.
– Henry, – szólalt meg. – Oh, Henry.
Henry nyöszörgött, amint felébredt.
– Mi bajod megint?
– Semmi bajom nincs. Csakhogy megint heten vannak. Most számoltam meg
őket.
Henry nyögött egyet, jelezve, hogy tudomásul vette a dolgot, aztán egy
horkolással ismét mély álomba merült.
Reggel Henry ébredt föl elsőnek s ő volt az, aki kihuzta pajtását az
ágyból. A nappal még messze, még három órányira volt, noha már hat óra
mult s Henry a sötétségben elkészitette a reggelit, mialatt Bill
összegöngyölta a takarókat s előkészitette induláshoz a fogatot.
– Mondd, Henry, – szólalt meg hirtelen, – hány kutyánk is van nekünk?
– Hat.
– Nem jól tudod, – jelentette ki Bill diadalmasan.
– Megint hét? – kérdezte Henry.
– Nem, csak öt. Egy elszaladt.
– A pokolba is! – kiáltott Henry mérgesen s abbahagyta a főzést, hogy
megszámolja a kutyákat.
– Igazad van, Bill, – mondta végre. – Fatty elszökött.
– Pedig ugy ment, mint az olajozott istennyila, ha egyszer nekiindult:
még a pora se látszott.
– Nincs szerencsénk, – mondta Henry. – Fogadok, hogy a farkasok élve
falták fel s ugatott még akkor is, mikor lecsuszott a torkukon. Hej, az
átkozottak!
– Mindig buta egy dög volt, – mondta Bill.
– Akármilyen buta volt is, olyan buta kutya nincs, amelyik öngyilkos
tudna lenni. – Végignézett a fogat megmaradt kutyáin s birálóan
szemügyre vette mindenik állat feltünő tulajdonságát. – Fogadok, hogy
ezek között nincs olyan buta!
– Bottal se lehetne őket a tüztöl elkergetni, – bólintott rá Bill. –
Mindig mondtam, hogy Fatty nem tisztességes kutya.
Ez volt a sirfelirata egy kutyának az északföldi utakon, sok kutyáé, sok
emberé még ennél is szegényesebb.

II. FEJEZET. A nőstényfarkas.
Miután megették a reggelit s a hitvány tábori felszerelést a szánkóra
kötözték, a két férfi hátat forditott a barátságos tüznek s nekiindult a
sötétségnek. Egyszerre felharsantak a kiáltozások, mohó, kegyetlen és
szomoru kiáltások, kiáltások, melyek hivogattak és felelgettek egymásnak
a hidegségen és sötétségen keresztül. A két férfi hallgatott. Kilenc óra
tájban világosodni kezdett. Tizenkét órakor a déli ég alja rózsaszinüig
világosodott, mig a délponton álló nap és az északi világ közé lépő föld
durva tömege észak felé szürke árnyékot vetett.
A rózsaszinü ég hamar elhalványult. A nap gyönge fénye délután háromig
tartott, aztán ez is kihunyt s a sarki éjszaka halotti leple elterült az
elhagyott és hallgatag tájon.
Amint a sötétség leszállt, a zsákmányért való üvöltés hangjai jobbról,
balról s hátuk mögül közelebb hallatszottak, oly közelről, hogy a kutyák
megremegtek a félelemtől s egy-egy rövid időre vad rettegés fogta el
őket.
Egy ilyen ijedelem vadulása után, miközben a kutyákat a nyomba
visszaigazitották, Bill megszólalt.
– Bárcsak találnának valami vadat, mennének másfelé s hagynának
bennünket békében.
– Nagyon ránehezednek az ember lelkére, – felelte Henry résztvevően.
Nem is beszéltek többet, mig tábort nem ütöttek.
Henry a tüz fölé hajolt és egy darab jeget tett a babbal telt fazék
bugyborékoló vizébe, mikor egy csapás zuhanását, Bill kiáltását és a
fájdalom éles, vonitó kiáltását hallotta a kutyák közül.
Felegyenesedett, épp idejében, hogy lássa, mint tünik el a havon
keresztül valami fekete tömeg a sötétség védelme alatt. Aztán látta
Billt a kutyák között állva, félig diadalmasan, félig kétségbeesetten és
elcsüggedve, egyik kezében egy vastag botot, másik kezében egy
naponszáritott lazac féltestét és farkát tartva.
– Elkapta a felét, – jelentette Bill, – de abban a percben én is adtam
neki egyet a szeme közé. Hallottad, hogy vonitott?
– Milyenforma volt? – kérdezte Henry.
– Nem láthattam. De négy lába volt, meg szőre, meg szája és olyan volt,
mint akármelyik kutya ezek közül.
– Szelid farkas lehetett, azt hiszem.
– Átkozottul szelid lehet, hogy idejön etetés idején, a maga lazacáért.
Ezen az éjszakán, mikor megvacsoráztak és a hosszukás ládán ülve szivták
pipájukat, az izzó szemek gyürüje még szorosabb körben övezte őket, mint
azelőtt való nap.
– Bárcsak találnának ezek a dögök egypár szétszaggatni való
jávorszarvast s hagynának bennünket békében, – mondta Bill.
Henry morgott egyet, nem épp résztvevően, s egy negyedóráig hallgatva
ültek egymás mellett, Henry a tüzbe meredve s Bill a szemek gyürüjét
nézve, mely izzott a sötétben, közvetlenül a tüz világa körül.
– Csak minden baj nélkül eljussunk Mac Gurry-erődbe, – kezdte megint.
– Hagyj föl a kivánságokkal, meg a sopánkodással, – tört ki Henry
mérgesen. – A gyomrod savanyu. Ettől nyöszörögsz. Kapj be egy kanál
szódát, attól mindjárt jobban leszel és kellemesebb társalgó is
egyuttal.
Reggelre kelve Henry szörnyü istenkáromlásra ébredt: Bill káromkodott.
Henry könyökére támaszkodott és nézte, mint áll Bill a kutyák között, a
megrakott tüz mellett, karját fenyegetőleg fölemelve s arca eltorzulva a
szenvedélytől.
– Halló! – kiáltott Henry, – mi az már megint?
– Frog megszökött, – volt a felelet.
– Csak nem.
– Mondom, hogy igen.
Henry a takarók közül a kutyákhoz ugrott.
Megszámolta őket gondosan, aztán ő is szidta Billel együtt a Vadon
hatalmait, melyek megint megfosztották egyik kutyájuktól.
– Frog volt a legerősebb valamennyi között, – jelentette ki Bill.
– És nem is volt buta, – tette hozzá Henry.
Ez volt két nap alatt immár a második sirfelirat.
Szomoru reggelijük volt, aztán a megmaradt négy kutyát befogták a
szánba. A nap csak olyan volt, mint a megelőző. A férfiak szó nélkül
törtettek a megfagyott Világon keresztül. A csendet nem törte meg semmi,
csak követőik kiáltása, követőiké, akik láthatatlanul egyre a nyomukban
voltak. Délután közepe felé, mikor az éjjel már leszállóban volt, az
üldözők és kiáltozásaik, szokás szerint, még közelebb merészkedtek, a
kutyák izgatottak voltak, megrémültek s rémületük rohamaiban
összekuszálták a gyeplőszárakat, ami még jobban elkedvetlenitette a
férfiakat.
– Ehun-e, – szólt Bill ezen az estén, elégülten szemlélve saját művét, –
ez majd itt tart benneteket, bolond kutyák!
Henry abbahagyta a főzést, hogy ő is láthassa ezt a csodát. Bill nemcsak
kipányvázta, hanem indián szokás szerint még botokkal is megkötözte a
kutyákat. Minden kutya nyaka köré bőrnyaklót erősitett. Ehhez a
nyaklóhoz, oly közel, hogy a kutya nem érhette el és nem haraphatta el
fogaival, vastag négy vagy öt láb hosszu botot kötött. A bot másik végét
bőrszijjal egy földbe erősitett cölöphöz kötötte. A kutya nem haraphatta
el a nyakánál levő botvégre kötött szijat s a bot nem engedte, hogy
elharapja a másik végére kötött bőrszijat.
Henry helybenhagyóan bólintotta meg a fejét.
– Ez a szerkezet az egyetlen, ami visszatarthatja Egyfülüt. Ugy harapja
el a bőrt, mint a kés, csakhogy felével rövidebb idő alatt. Holnap
reggel mind itt lesznek, kutyabajuk se lesz.
– Meghiszem azt, – bizonykodott Bill. – Ne igyak holnap reggel kávét, ha
holnap egy is hiányzik közülük.
– Mintha csak tudnák, hogy nincs töltényünk, amivel elpusztithatjuk
őket, – mondta lefekvéskor Henry, az izzó szemgyürüre mutatva, mely
szinte körülzárta őket. Ha egy pár golyót küldhetnék közéjük, mindjárt
jobban tudnák a becsületet. Minden éjszaka közelebb jönnek. Takard csak
el a tüz világát a szemed előtt és nézz merőn oda – ott! Látod ott azt a
dögöt?
Egy kis darabig a két ember azzal mulatott, hogy a tüzvilág körén tul a
homályos alakok formáit nézegette. Ha szigoruan és sokáig néztek oda,
ahol egy pár szemgolyó izzott a sötétben, az állat alakja homályosan
előtünt a feketeségből. Néha még azt is láthatták, hogy mozog
egyik-másik alak időről-időre.
A kutyák közt támadt hangra lettek figyelmesek a férfiak. Egyfülü gyors,
mohó vinnyogást hallatott és botját megfeszitve neki-nekirugaszkodott a
sötétségnek, néha-néha dühöngő kisérleteket téve, hogy a botot fogaival
szétharaphassa.
– Nézz oda, Bill, – suttogta Henry.
A tüzfény teljes világánál alattomos oldalmozgással siklott el egy
kutyaforma állat. A gyanakvás és merészség keverékével lépegetett,
óvatosan lesve az embereket s figyelmét a kutyákra összpontositva.
Egyfülü egész hosszában kifeszitette pányváját a betolakodó felé és mohó
vággyal szükölt, vinnyogott.
– Ez a bolond Egyfülü nem igen fél, – szólt Bill.
– Egy nőstényfarkas, – suttogta Henry és most már tudom, hogy tünt el
Fatty és Frog. Ez a falka csalogatója. Elcsábitja a kutyát, a falka
megrohanja és felfalja.
– Henry, gondoltam valamit, – szólt Bill.
– Mit gondoltál?
– Azt gondoltam, hogy ez volt az, amelyiket én a bottal elvertem.
– Az nagyon lehet, – felelte Henry.
– És még azt is meg akarom mondani, hogy ez a farkas milyen jól tudja a
táborbeli szokásokat. Ez különös és nem is lehet Istentől való.
– Biztos, hogy többet tud, mint amennyit egy becsületes farkasnak tudnia
kell. Egy farkas, amelyik etetés idején bejön a táborba, az sokat
láthatott, hallhatott.
– A vén Villannak volt egy kutyája, – szólt Bill hangosan gondolkodva, –
amék farkasokhoz szegődött. Én tudhatom, mert én lőttem ki a falkából
egy jávorszarvas-legelőn, valamivel Little Stick fölött. A vén Villan
sirt, mint egy gyerek. Azt mondta, nem látta már három esztendeje. Azóta
mindig a farkasokkal volt.
– Azt hiszem, Bill, most eltaláltad. Ez a farkas kutya, amelyik már nem
egyszer evett halat ember kezéből.
– És ha tehetem, ebből a farkasból, amelyik kutya, nemsokára kutyák
eledele lesz. Nem szabad elveszitenünk több állatot.
– Csak három töltényünk van, – ellenkezett Henry.
– Majd várok biztos lövésre, – volt a felelet.
Reggel Henry felszitotta a tüzet és megfőzte a reggelit, cimborája
horkolásának kisérő zenéje mellett.
– Olyan édesdeden aludtál, – szólt Henry, mikor kihuzta Billt a takarók
alól, hogy reggelihez hivja, – nem volt szivem, hogy felkeltselek.
Bill enni kezdett nagy álmosan. Észrevette, hogy csészéje üres és
kinyujtotta kezét a kávésbögréért. De a bögre kartávolságon tul volt a
Henry oldalán.
– Mondd, Henry, – szólt szeliden korholó hangon, – nem felejtettél el
valamit?
Henry körülnézett nagy gondossággal, aztán megrázta a fejét. Bill feléje
tartotta üres csészéjét.
– Ma nem kapsz kávét, – jelentette ki Henry.
– Csak nem futott tán ki? – kérdezte aggódva Bill.
– Nem.
– Azt hiszed talán, hogy ártana az emésztésemnek?
– Nem.
Bill arcát a harag vérhulláma öntötte el.
– Akkor hát igazán kiváncsi vagyok, miért nem akarsz nekem kávét adni?
– Spanker megszökött, – felelte Henry.
Minden sietség nélkül, mint aki hozzászokott a szerencsétlenséghez, Bill
elforditotta a fejét, hogy megszámolja a kutyákat.
– Hogy történt? – kérdezte apatikusan.
Henry vállat vont.
– Nem tudom. Hacsak Egyfülü nem rágta el a sziját. Ő maga nem tehette,
annyi bizonyos.
– Átkozott dög. – Bill komolyan és lassan beszélt, hangjában nyoma sem
volt annak a haragnak, ami benne dult. – Nem tudta kiszabaditani
önmagát, kiszabaditotta hát Spankert.
– No, Spankernak már semmi baja sincs. Azóta már nyugszik husz,
szanaszét szaladgáló éhfarkas beleiben, – ez volt Henry gyászbeszéde az
utolsó elveszett kutya fölött. Igyál egy kis kávét, Bill.
Bill ellenkezve rázta a fejét.
– No, igyál, – biztatta Henry, fölemelve a kávésbögrét
Bill félretolta a csészéjét.
– Akármi legyek, ha iszom. Azt mondtam, nem iszom, ha egy kutya is
hiányzik a csomóból – és nem is iszom.
– De igazán nagyon jó kávé, – csábitgatta Henry.
De Bill makacs volt s csak nyelte a száraz falatokat s nem öblitette le
egyébbel, mint Egyfülüre szórt, elnyomott szitkaival és átkozódásaival.
– Estére megkötöm őket ugy, hogy egyik ne érje el a másikat, – szólt
Bill, mikor ujra nekiindultak az utnak.
Alig haladtak száz yardnyira, mikor Henry, aki elől haladt, lehajolt és
fölszedett valamit, ami hócipőjéhez ütődött. Sötét volt, nem láthatta,
mi az, de megérezte a tapintásból. Hátrafelé dobta, hogy az ismeretlen
valami a szánkóra esett, onnan lecsuszott és megakadt Bill hócipőjében.
– Jó lesz az esti kötözködéshez, – szólt Henry.
Bill egy kiáltást hallatott. Ez volt minden, ami Spankerből megmaradt: a
bot, amellyel ki volt pányvázva.
– Megették szőröstől-bőröstől, – jelentette ki Bill. – A bot oly
csupasz, mintha lehántották volna, még a bőrszijat is lerágták mind a
két végéről. Fene éhesek ezek Henry, meglátod, bekapnak engem is, téged
is, mielőtt az utunk véget ér.
Henry dacos ellenkezéssel nevetett. – Ezen az uton még nem kergettek meg
a farkasok. De mentem én már különb veszedelmeken is keresztül és lám,
mégis itt vagyok. Több kellene ide, mint ez a pár alkalmatlan dög, hogy
végezzen velem, Bill, kedves fiam!
– Nem tudom, nem tudom, – mormogta Bill vésztjóslóan.
– Majd megtudod, ha minden baj nélkül eljutunk Mac Gurrybe.
– Nem hiszek én már semmiben, – makacskodott Bill.
– Beteg vagy, ez az oka mindennek, – jelentette ki Henry fölényesen. –
Kinin kellene neked, majd kapsz is, amint elérünk Mac Gurrybe.
Bill elégedetlenül morgott egyet erre a diagnózisra, aztán hallgatásba
merült. Ez a nap is olyan volt, mint a többi. Kilenc órakor
kivilágosodott. Tizenkét órakor a látóhatár rózsaszinü lett a
láthatatlan naptól, aztán a fény szürkülni kezdett s három órával később