Esik a hó: Novellák - 2

agátkarmait könnyedén felemelte a levegőbe. A következő másodpercben, ha
addig tudom még akarni, tudom akarni ezzel a feszüléssel ezt a
halálfekete csöndet köröskörül… ha a második páholy ötödik fülkéjében az
a fiatal, cataniai leány nyitott, eltorzult szájával addig el nem
ordítja magát… ha meg nem botlom ebbe a kis halomba itt a lábam előtt és
ő felsége el nem ereszti azt a bársonybojtot, amit görcsösen megragadott
a kezével, amikor lejöttem… akkor én a következő másodpercben a rácsnál
leszek.
Lassan, nyugodtan megyek fel a lépcsőn. Zavaros ordítozások süvöltöznek,
tolakodnak köröskörül. Mutatnom is kell, milyen nyugodt vagyok. Mi ez?
Csönd van belül. Azt hiszem, most nem lélegzem már és talán nem is fogok
többé lélegzeni, milyen jó így. Ez a nyugalom. Ez a béke. Ez most már
örökké így lesz.
Ezek itt ordítoznak körülöttem. Nyitott, nyirkos szájakat látok,
olyanok, mint a sír és kezek hadonásznak a levegőben, de nem hallok egy
szót se. Most megint elborította arcomat a vér, ez is jó. A második
páholysorba kell fölmennem, az még soká lesz, amig én odaérek. Itt van a
kezemben a keztyü és a zavargó hangok közepett enyhén, fájdalmas
lendüléssel lódul neki lelkemnek a Coeur de Jeanette álmatag illata.
Odafönt, a lépcsősikátor tetején nyüzsgő, tarka gombolyag közepén,
kipirult arccal, félig nyitott ajakkal vár rám az asszony: – viszem a
keztyüt.
Viszem a keztyüt. Neki is ilyen illata van, mint ennek a keztyünek itt –
ó Coeur de Jeanette, te édes, te lágy! Az ő mellének is ilyen illata van
és ilyen illata volt az ő szemének is a sajgó, félhomályu szobákban.
Vajjon mit kellene tenni most? Talán letérdelni előtte és megcsókolni
fekete szoknyája szegélyét és zokogni, itt, a tarka, gomolygó, kavargó,
ostoba sok ember előtt, mintha egyedül volnánk. Vagy szótlanul átadni
néki téged, fekete keztyü, fekete lobogó – és visszatérni szótalan a
párducok közé és lefeküdni… Vagy megcsókolni keztyütlen kezét, mint
mikor egyedül ültünk a páholy enyhe homályán… régen… régen… tegnap.
Lágy, illatos kezét, simogató kezét… lágy illatos térdeit, jó térdeit. –
Ó unalom! Ó csönd! Milyen messze van mindez. Honnan jöttem én?
Meg akart ölni. Tudtam már rég, mosolyogtam rajta. Megölhetett volna
szerelemmel is: térdeit átkulcsolhatta volna nyakamon és megfojthatott
volna. De neki így kellett; látta volna sikamlós húsomat, amint a
fenevadak marcangolják és látta volna kibugygyanó beleim – s gonosz,
irtózatos testén izgalmak vonaglottak volna végig… végig a combján… e
látványra… s leroskadhatott volna véres, szétszaggatott holttestem fölé,
hogy vad görcsökben és sikoltozva öleljen át… eszelősen kiáltozzon, hogy
meghaltam érte… Ó undor! Ó unalom!
Mi ez? Mintha zene szólna a távolból. Még mindig nem vagyok ott. Igen,
véres testemen feküdt volna s átölelte volna a testet, amit elhárított
magától, csiklandós nevetéssel, míg élt. Meg akart ölni. Nyugtalan,
húsos kezeivel bele akart nyulni a végzetembe. Végzetembe, mely úgy zeng
most felém, mint távoli tengerek zenéje. Ostoba, senki. Asszony.
Ostoba, vonagló test. Ostoba, vonagló vágyak. Ostoba. Én a mélységből
jövök, a végtelen csöndből és az ismeretlen küszöbéről jövök, ismeretlen
vizek felől – és ő vonagló vágygyal, apró dobogásokkal, kinyujtott,
kurta karokkal vár engem odafönt a lépcsősikátor tetején. Meg akar
csókolni engem. Át akar fonni a karjaival. Át akar fonni a lábaival.
Meleg akar lenni hozzám, fülledt, szorongó hőséget akar belémnyomni –
belém, aki a süket Nyugalom jégbarlangjából buktam föl ide. Asszony.
Démoni, vészes, kárhozatos asszony! Milyen nevetséges.
Hol voltam? Hol vagyok? Valahol ablakot törtek és most hideg levegő csap
keresztül a pállott, forró folyosókon. Messze szalad vissza a horpadó
láthatár és végtelenbe tágulnak most a magányos mezők. Távoli hegyek
láncain bükkös rengeteg árad. Nehéz görcs bomlott föl a vajudó
gomolyagban és most süket, boldog pihenés következik. Nyugalom, béke!
Szabadság, erő és igazság tengere, magány! Hiszen e gomolyag fölött az
ég tiszta harangja terül és nyugalmas csillagok várnak és figyelnek a
szelid messzeségben, mint egykor az apai ház udvara fölött. El tudtam
feledni? Magános tenger vagyok és körülfogott engem a szabad, a boldog,
a halálos egyedülvalóság. Távol tengerek diadalmas zenéje – hideg és
szelid zene a zavaros és buja akkordok után. Ó értelek! Ó megyek!
Ki ez az asszony? Mit akar eltorzult arcával, lázas szemeivel? Én
amonnan jövök. Mi ez a fekete, forró, erősszagu és vonagló patkány itt a
kezembe? Vágjátok a képébe a cudarnak! Meg akart ölni!
Ostoba asszony. Nem kell a jutalom.


MELANKÓLIA

I.
Két hét mulva, egy délután, háromkor kelt fel megint és elhatározta,
hogy mégis kivánszorog. Ezek a napok különben így teltek el: három óra
felé felkelt, megebédelt a vendéglőbe, sokat evett és nehéz ételeket.
Azután felment ujra és egy régi angol regényt fordított este nyolcig,
amitől kábult és zavart lett – azután egy külvárosi kávéházba ment el,
ahova azelőtt sohase szokott járni és képes lapokat nézett és zenét
hallgatott, megint sokat evett vacsorára, hazament, lefeküdt és
könyveket rakott maga elé. De a betűkből nem látott semmit. Elfujta a
lámpát és akkor halálos csönd következett a néma és fenyegető bútorok
között. Amint hanyatt feküdt, kinyujtott, hideg lábain alul indult meg a
remegés: lassan terjedt, oldalt, fel a szivéig, a nyakán keresztül és
végre a fogáig ért – s a csöndet zúgó szoba odvában akkor halkan,
egyenletesen kezdett el vacogni és figyelte, hogyan verődnek össze a
fogak, mindig hangosabban és ütemesebben. És vacogás közben mindig
ugyanabban a mozdulatban látta a feleségét: amint este a hidnál, még
hirtelen, keményen és elszántan nyujtja a kezét és vonagló szája a
kérlelhetetlen dacban és gyülöletben egyszerre elfehérül. „Tovább már ne
kisérjen: villamosra fogok ülni.“ És mindig ugyanaz az elviselhetetlen
és gyötrelmes érzés jelentkezik, együtt ezzel a képpel: hogy milyen
rettenetesen sajnálta akkor, hogy a felesége hirtelen és keményen
elment, nem szólhatott még nehány szót legalább, meleg, áradó szavakat:
hogy hiszen nem kell gyülölködve és ellenségesen elválni, hiszen nem
akar tőle semmit és neki akar adni mindent, hogy bebizonyítsa! nem kell
őt gyülölnie. S milyen rettenetesen sajnálta, hogy nem sírhatott, vagy
nem csókolhatta meg a kezét, egy udvarias és gunyos mozdulattal, vagy
ilyesmi. Vagy kérdezhetett volna valamit, vagy megüthette volna. De ő
bénultan és szótlanul elhagyta menni és még állt egy darabig, utána
nézett, nem hívta vissza.
Mostanában úgy érezte, hogy azok a szavak akkor torkán akadtak és azóta
fojtogatják. A vacogás is ebből a hidegből áradt, mely elfojtott testét
remegtette. Dühösen, makacsul kergette el a képet. Nem kell, nem kell,
nem kell, mondogatta gépiesen. Később, mikor elkábult, egy
telefonkagylót hallott folytonosan, ami a füléhez volt illesztve és a
telefonkagylóba valaki folyton beszélt. „Mi az, mi az, mi az, mi az, de
hát mi az, mi az, mi az.“ Folyton ezt mondta valaki a telefonkagylóba,
sürgetően és türelmetlenül. És ő nem tudott felelni, pedig szerette
volna megmondani, hogy mi az, ami a tüdejében szorong. Aztán hosszú
szobák következtek, szinültig dohos sötétséggel. Ezekben a szobákban
órákig járkált, mindig jobban félt és a sötétség mindig
elviselhetetlenebb volt. Tapogatva találta meg az ajtókat, néha egy
nyirkos ablakot ért az ujja, de az is vak és sötét mellékudvarra nyilt.
Már talán századszor nyitotta ki a halkan suhogó ajtókat, majd meg
folyosókba ütődött, ezek is hidegek voltak. Végre nagyon messziről
zavaros beszélgetést hallott és ő borzongó felszabadulás érzésével
törtetett a hang irányában: most már annyira írtózott a sötéttől, hogy a
szive hangosan és rémülten kalapált. Zongoraszót is hallott és
megnyugodott egy kicsit. Egy hosszú lépcsőn ment föl, ahol már régen
elfujták a lámpákat. Végre megtalálta azt az ajtót: fény tört keresztül
a kulcslyukon és oldalt az eresztékek közt és hangos kiabálás és
nevetés. Poharakkal koccintottak és valaki hangosan és szilajul
zongorázott odabent. Mire odaért, a ruhája testéhez tapadt már és
reszketett. Úgy fogta meg a kilincset, mint aki egy ágat kap el a
szakadék fölött; mert mögötte vihogott már a folyosó sötétsége és belé
akart harapni. „Itt vagyok…“ nyitotta már ki a száját, amint belökte az
ajtót: – nagyot bukott előre és hideg szél csapott az arcába. Koromsötét
és jéghideg szoba halálos csöndje köröskörül. Aztán forogva süllyedt
lefelé sűrű és hideg vizben: megállt, kezdett emelkedni, mint
gyerekkorában, mikor magas trambulinról ugrott. Ki akarta dugni a fejét,
de kemény lapba ütközött, a jég vastag kéreggel szorította le a vizet. A
fejével verdeste a jéglapot és úgy kereste a léket, közbe fuldoklott.
Borzasztó sóhajjal riadt fel: a vánkos szájába gyűrődött, azt harapta és
csókolta. Máskor hosszú, hosszú, gyötrelmes viták voltak. Budán, egy
fölfeléhajló utca kopogó kövezetén gyalogolt fáradtan és magyarázott;
hosszan, kétségbeesetten magyarázott a feleségének. Hogy meg kell
érteniök egymást: hogy valami tévedés történt és hogy ő semmit se akar,
csak jőjjön vele, beszéljék meg ezt együtt. Hiszen beszélhetnek és
felelhet neki. Hiszen azelőtt sokszor könnyezve hallgatta az ő mély,
egyszerű férfibeszédét. Folyton visszatért erre és aggódva, szorongva
leste a hatást. De a felesége szája még mindig fehér volt és
összeszorított. Ő mindig hangosabban beszélt: kiszáradó, elfulladó
torokkal, kézzel lábbal magyarázott. Nem értette, nem értette, nem
értette, miért nem felel. Dühös lett, feljajdult és még szilajabbul
folytatta: rengeteget beszélt, öklével a szája előtt kapkodva: és most
úgy érezte, hatalmasan mély és igaz és végtelenül megindító dolgokat
mond, könnyek és szavak összebugyogtak és a fájdalom diadalmas
szimfóniája végre előtört torkából: most érezte, hogy megtöri azt a
kemény vonalat, a rettenetes és puha száj körül. Egyszerre horkantva
fölébredt a sós lére, amint könnyei szájába folytak: és még hallhatta,
amint bénult szája ártikulátlan szavakat nyöszörög halkan: „ta-tu…
ta-ba-tu… te… te… te… te…“ – ez volt a hatalmas szónoklat. Az asszony
helye üresen hideglett mellette, az ágyban, csak sajátságos illatát
érezte még egy pillanatig, amint az álomból visszamaradt. Elhallgatott
és feküdt. S a sötétségből s az ágy kemény deszkáiból akkor először fujt
elhagyott, özvegy tagjai közé az otromba és éles halálfélelem.

II.
Délután kelek föl s az utcára mék. Három óra lehet.
Ez a meleg fülledt már is bevégzet, a szelek elaludtak. Hova menjek?
Milyen fáradt vagyok. Egészen mindegy, a körútra jutok-e ki, vagy a
Dunapartra. Nem, az Eskü-tér felé nem megyek, ott megint az a tompa
hangulat vár. Ott jártunk akkor.
Nem, nem, nem, nem, nem. Nem kell. De mire gondoljak akkor? Borzasztó,
valamire mindig gondolni kell. Ha alszik az ember, akkor nem, de aludni
rettenetes. Egész délelőtt aludtam és most megint azt érezzem, mint
mikor kinyitottam a szemem?
Balog, Balog, Balog. Balog hirdet a lapokban is, nem tudtam, hogy ez ott
van. De hiszen ez engem nem érdekel. Engem nem érdekelnek ezek az
emberek. Miért fájtok nekem, miért fájtok, miért fájtok. Valamikor ezt
meg is irtam, milyen ostobaság volt tőlem. Most milyen nehéz a szivem,
hogy hiába irtam meg, mert hiszen ez nem segít rajtam.
Ezt a sajtot szeretem, ez nagyon jó, nehéz sajt. Bemenjek? Huszonötért
lehetne venni és majd otthon, titokban megeszem. Szeretnék sokat enni
ebből a sajtból, mielőtt meghalok. De úgy, hogy ne vegyék észre. Valami
kapu alatt. Hiszen nem tart már sokáig, ugy-e nem tart. Én Istenem. Én
erős Istenem.
Én erős, nehéz Istenem. Nehéz vagy, nem birnak el a vállaim, kérlek,
távozz el tőlem. Régi dal, régi dal, régi dicsőségről. Régi, régi, régi
dicsőségről. Régi, régi. Ez a zümmögés nem jó, ezt nem teszem többé.
Akkor nyolc éves lehettem, mikor dongókat pléhskatyulyába tettem,
üvegfedél alá és alúl forraltam a pléht. Az a dongó zümmögött igy,
élesen és széditő sebességgel pörögve a forró lemezen: aztán hirtelen
elhallgatott, egy éles hanggal, mint mikor kést huznak végig üvegen,
meggebedve, beledögölve a kinba. Igy fájt hát akkor annak a dongónak,
mint nekem. Mint nekem most. Mint nekem most. Mint nekem most.
Ugy-e ezek mind hazafelé mennek már a hivatalból. Délután van és ők
délelőtt már dolgoztak, már elvégezték a munkát, ők túl vannak, feléjük
a kész és barátságos alkony közeledik már. Én délután keltem fel és
délután születtem. Már akkor minden be volt fejezve, délelőtt
felépitették a házakat, elfoglalták a helyeket és megnevezték a nevüket.
Jaj, jaj, jaj annak, aki délután kel fel. Nézzed, a délutáni nőket: ők
délelőtt leányok voltak még és már szerettek és gyermekeket szültek –
most fáradt és édes testök ott pihen valami kávéház homályos zugában.
Most én megkapnám már őket, ugy-e. Délutáni csókjaikat és könnyeiket –
és belefulladhatnék a lemondásuk rettenetes mámorába. És csókolhatnám a
kék árkokat a szemük alatt és a szájuk két legörbülő sarkát. Köszönöm.
Köszönöm. Köszönöm.
Engem délelőtt elárultak és megcsaltak. Ezek mind elárultak: lám végig
az utcákban, a szobákban végig, csupa szerelmes pár, férj és feleség –
és engem árul el mindegyik. Nézzed, nézzed. Hogy gyűlölöm őket. Miért
vannak ott leeresztve a függönyök? Piha. Ők már mind találkoztak
délelőtt és a szobába visszahuzódtak és engem itthagytak az utcán. Az
utcán, ebben a hideg szájban, kétoldalt a házak vigyorgó fogsorával,
amik összemorzsolnak engem. Két fogsor közt hogy megyek előre. Jaj, ők
mind engem árulnak el, jaj végig a házakban: hiszen ezt nem lehet
kitartani, idáig hallom. Összefonódnak és melegitik egymást. Jaj,
elvették tőlem. Jaj, elvették tőlem. Jaj, elvették. Jaj, most azonnal
odamegyek. A száját vigyék, de a nyakát nem adhatom oda. A két karja
közül az egyiket. Én csöndes voltam és jól viseltem magam. De most
összekeverték a testrészeket. Nagyon nehéz a fejem. Szeretnék sétálni
menni. Folyton járni kell a fejjel. Ezzel a fejjel. Ezzel az imbolygó
fejjel. Ezzel a fejjel. Fejjel. Fejjel.

III.
Este volt, mire a völgybe leért Budán. A gondolatlánc már egy órája
megszakadt, csak egy utolsó szó maradt még, kinzón és tehetetlenül: fej,
fej, fej. Tudta, hogy valami nagyon fontosat jelent ez, aminek eszébe
kell jutni, amit nem szabadott volna elfelejteni. Mikor homályos volt
már az ég és alattomos kis szelek kezdtek fujdogálni a hegyek felől;
egyszerre megállt és megijedt.
Ez egy nagy mezőnek a végében történt. Tudta, hogy át kell menni a
mezőn, de valami benső, rettenetes nyugtalanság hirtelen megállította.
Egy futó pillantást vetett a kezeire. Aztán zavartan tett még egy pár
lépést. Nem lehet, mondta magában, ostobaság. Még nevetni is próbált,
hogy elűzze a fenyegető rémületet, ami az imént elfogta a szivét.
De aztán újra meg kellett állania. Hirtelen, bátrabban végignézte magát,
a lábától föl, a derekán, a mellén keresztül, egészen…
És ekkor azt hitte, a szive leszakad a nehéz rémülettől. Visszafordult,
az elsötétülő út felé, ahonnan jött.
– Nem lehet… hebegte borzasztó nyugtalansággal és halványan nevetni
akart megint. – Nem lehet… Itt lesz az úton valahol… elvesztettem.
Tanácstalanul tett néhány lépést, de aztán riadtan megbotlott.
Szivverése most egészen megállt. Mégegyszer, remegve nézett végig magán,
hogy talán mégis tévedett.
Nem. A lábai hosszan és feketén nyultak lefelé, valami homályba, mintha
iszapba mártotta volna őket. Látta a mellényét és az óraláncot a
mellényen. A két kezét, amint a rémülettől gémberedve lóg. Följebb a
kabát két gombját… és még egy darabot a nyakkendőjéből… De azontúl
semmi. A nyak már ködbeveszett. És több nincs.
Az úton… az úton vesztettem el valahol – motyogta és botorkálva
megindult megint.
Kétoldalt sietve visszahuzódott a hegyoldal. Néhány cemény sáv szegte
még be az eget és mélységes szomoruság.
– Az úton… az uton… mondotta mégegyszer.
Egypár gyors lépést tett előre, majd lihegve megállt. Rosszakaratu és
makacs göröngyök kapaszkodtak előtte fel a kocsiutig. Már egészen
homályos volt, csak az ösvény látszott fehéren és szabadon és üresen.
Baljóslatu alakja, amint ujból végigtekintett rajta, most oly hosszu és
fekete volt, mint egy ijesztő dorong, aminek leverték a tetejét.
Egyszerre páni erővel fogta el a borzadály. Még nem merte kimondani,
félt, hogy elájul. Aztán egyszerre tört ki a tüdejéből.
– Nincs fejem! – ordította.
Zürzavaros lárma kavargott föl körülötte. Szürke hullámok tolakodtak,
összeverődtek, nekimentek és fölemelték.
– Na ne… mondta még és süket fahangon nevetett, mint mikor egy álmot
akarunk elriasztani, vagy egy kisértetre ránevetünk rémületünkben,
remélve még, hogy csak tréfál valaki velünk. De nem mult el. A fejetlen
törzs ott dermedezett alatta és rémes volt, mint a halál és mint az
undor. Fölsirt és nyöszörögve futni kezdett: két karja vészesen forgott
körülötte, két ólomnehezék: összeverődött elől és néha a dereka köré
csavarodott. Jajongva nyargalt fölfelé a hegyoldalban: aztán körbe
kezdett futni, befelé és mindig kisebb köröket húzott. Összekunkorodott,
pörögni kezdett, mint a csiga és jajongása éles zizegésbe ment át. Most
hat lába volt, vékony és fekete lábak, amik szédítő sebességgel kavarták
a levegőt. A hátára esett és körbe forgott rajta. Egy percig oly
sebesen, hogy elmosódó korongnak rémlett. Aztán hirtelen állt meg mint
akit leütöttek: egy gomolyba gubancolódva, begörbült és összehuzódott
tagokkal. Kész volt.

IV.
Kész vagy, nyugodj meg.
Te szomoru és buta állat. Oly könnyü már, ami még vár rád. Az intézet
parkjában ülsz csöndes árnyékban, egy padon, úgy, ahogy megmerevedtél.
Két kezed a halántékodba szorítva, fejed sután behúzva térdeid közé,
térdeid felhuzva fejedig: úgy ülsz napokig mozdulatlanul. Ha az ápoló
megfogja a kezed és leteszi melléd a padra: ott hagyod a kezed a padon
és ülsz tovább. Az állad leesett és nyitott szájad és hülyén feketéllik.
Csak a szemeidben van még valami kifejezés s állati szomoruság, mint a
lovakéba. Nézel magad elé a földre. Izzadt, őszülő hajad a homlokodba
lóg. Mire gondolsz?
Te szomorú buta állat, akivel így elbántak. Mitől ez az aggodalmas
erőlködés a szemeidbe, amint a szél végigsimít az arcodon? Még feszül-e
egy utolsót elzüllött agyad, hogy egy nyomorult kis képet képzeljen a
szélről és puha hajnak érezze, ami megsimogat? Begörbült ujjaid közt
érzel-e még egy ruganyos kis fülcimpát, amin félve babrálsz? Te
nyomorult, te rongy. Haragszom rád, tudod? Elárultál minket, neki, a mi
ellenségünknek. Most ujra tudni fogja, hogy az ő döfése ilyen halálos.
El kellett volna bujnod, takarás mögé, mint a jó katonának, mikor
érezted, hogy talált. Nem szabad megtudni neki, hogy megölhet minket:
nem szabad megtudni neki, a senkinek, az ostobának, a gonosznak.
Értetted? Mit meredsz rám könyörögve? Erőlködj kérlek, erőlködj, hogy
ezt még megértsed. Hallod, erőlködj.
Ó, nyomorult, hadd abba. Ne kinlódj, nem bántalak: hiszen végtelenül
szánalmas vagy. Legyen úgy, ahogy akartad: – mit tegyek veled?
Hunyorogjon hát kihamvadt agyadban az ő elbizott szája, amin élők
lakmároznak most és nyöszörögve remegj hát, mikor végre kinyújtják
összehuzódott kezeid és lábaid. Ott fogsz feküdni, rossz gyerek, te, aki
durcásan és sirva elmentél, mert nem adtak neked cukrot, amit minden fiu
kapott. Jól van már, no. Ott fogsz feküdni a deszkák közt és
visszatartott lélegzettel vársz. És akkor lassan és kéjesen nehezedik
rád az Enyészet. Először a gyomrodba fekszik és benyomja. Aztán átöleli
a melled, oly erővel, oly gyilkos szerelemmel, hogy a bordáid
beroppannak. Aztán megcsókol, végre, végre. Rettenetes és buja csókkal:
és az arcodból mély lyukakat harap ki. Aztán lassan kiszivja a
szemeidet. Aztán visszafogad magába egészen. És azt fogod hinni, hogy ő
az – boldogtalan te. És igazad lesz.


AZ ASSZONY
Tizennégy éves koromban, augusztusban, esténként a nyaraló előtt
sétálgattam Horovetznéval, aki mellettünk lakott és megbarátkozott
velem. Halvány, kékszemü gyerek voltam, és akkor tengerész akartam
lenni. Horovetzné férje három hétre elutazott, a fiatal asszony egészen
egyedül volt. Fehérpettyes, világos kék ruha volt rajta, szalaggal a
derékon és bő, nyitott ujjak. Az arca most már csak úgy van előttem,
mint egy tojásdad, kicsit sárgásfehér folt, pár halvány és derengő
vonallal alul – egyebet alig látok belőle. De akkor nagyon jól ismertem
és néhány nap mulva nélkülözhetetlen alkatrésze lett annak a ködös,
rejtelmes képnek, amit Világról és Jövőről festettem a szemeim elé.
Különben, azt hiszem, szép volt. Talán az ő szája körül láttam először
azt a fölényes és öntudatos vonást, amit azóta minden asszonyi arcon
keresek. Akkor magamban ezt a vonást okosságnak neveztem, mert még nem
tudtam, mit jelent. Tizennégy éves voltam és úgy volt, hogy kimegyek a
tengerre, nagyon messze, minél messzibb.
Tulajdonképen, most már bevallhatom (néhány év óta úgy kezdem érezni,
már nem igen lesz belőlem tengerész), tulajdonképen az éjszaki sarkról
volt szó: de erről nem beszéltem Horovetznének. Horovetzné csak annyit
tudott, hogy nagyon messze, minél messzebb. A folyamodványt megmutattam
neki, amit az Akadémiához intéztem. És röviden, néhány férfias és rideg
szóban vázoltam neki a hajósinas életét és hogy miként temetik el, éjben
és viharban, ha a villám lesujtja fönt az árbóckosár tetején.
– Az embert szépen széthuzzák, spárgával összekötik a lábát, egy darab
követ tesznek rá, aztán – zsuppsz!
Nem időztem sokat e tárgynál, éreztetve, hogy ezen már nem lehet
segíteni, kár beszélni róla. Horovetznét nagysádnak neveztem, bizonyos
fáradt jóindulattal, melyben jelezve volt, hogy percre sem felejtem el a
kettőnk közt fennálló kivételes viszonyt és hogy cinizmusomon nem kell
megdöbbennie: olyan ember beszél, aki valamikor maga is tudott érezni,
de az élet keménnyé és fásulttá edzette.
Többnyire éles és szatírikus voltam: paradoxonokban beszéltem, holmi
gunyos világításba helyezve minden kérdést és eszmét, amivel emberiség
valaha foglalkozott. Horovetzné felelgetett. Egy-egy megjegyzésemre
arcát csodálkozó és meglepett mosoly futotta be és érdeklődve közelebb
hajolt. Éreztem, hogy intelligenciám megdöbbenti és elhallgattam. „S ha
tudnád ki vagyok“, gondoltam.
Okos asszony. Okos szája van. Mondottam magamban este, a vánkoson és
egyszerre éreztem, hogy remegek. Közbe zavarosan jöttek a rendes képek:
végtelen vizlap, csillagos ég mélyében – vizlap, mely távol a
csillagokig ér. Repülőgépem, a fehér vitorlás, lassan készült a
homályban. Szárnyait szétvetette és úszni kezdett: most a Plejadok
csillagképéből vált ki kemény körvonala: két kezem ráfeszült a
kormánylapátra és a gép feljebb suhant. A bolygók halvány korongja
nagyobbodott. Különösen a Neptuné: tudtam róla, hogy gomolygó ködökből
áll, viz és szárazföld még nem vált szét laza, óriási tömegében és sűrű
páráiban fantasztikus árnyak nyujtóznak. Messziről a Nap: egy derengő
csillag, átrémlik a ködön. A Föld pici, gombostűnyi hunyorgás, mély
boltozat távolában. S akkor először fogott el valami nehéz, idegen
fájdalom, hogy oly messze van, oly messze és megdöbbenve jutott eszembe
az okos és erős száj, melyet otthagytam. Szivem elszorult és
elhatároztam, hogy másnap a Tengerről és a Csillagokról beszélek majd
Horovetznének és hogy beavatom őt.
És másnap este beszéltem a Tengerről és a Csillagról.
Valami szenvedő volt akkor az arcában. Künt a kertben már aludtak a
nehéz barackfák. És egyszerre, a holdfényben láttam, amint
elmosolyodott.
Ismeretlen érzés volt.
– Untatom? – kérdeztem gőgösen.
– Dehogy, – mondta melegen és megkapta és hirtelen megsimogatta a kezem,
– Csak valami eszembe jutott. Beszéljen Fricike. Ez nagyon érdekes, a
Naprendszerrel.
Kinyujtottam a karom és most úgy álltam ott a kerités előtt.
– Az a sötét folt… tetszik látni… azt még nem ismerik… A többiről
mindről tudják már, álló csillag-e vagy naprendszer… de azon a sötét
folton még eddig nem láttak csillagot soha. Egy luk, amin keresztül
valami egészen ismeretlen sötétségbe nézhetünk. De lesz majd egy gép…
És egy végtelen ivet írtam le a karommal.
Lehanyatló kezem a mellét súrolta. Hirtelen elhallgattam. Elbúcsúzott és
bement. A veranda lombjai közt tünt el a világoskék ruha.
Kint a kertben, a baracfák alatt sétálgattam akkor, zsebretett kezekkel
sétálgattam és fütyörésztem. A keritésen túl oly mély és ónszinű volt a
Duna: csak néha szikrázott föl valahol. A malom ablaka légegzett a
tompaságban. És egyhangúan zizegtek a csillagok: tücsök és csillag,
mindig együtt láttam és hallottam őket és azt hittem, a csillagok
zizegnek.
– Azt hiszem, most látott valamit belőlem – mondtam ünnepélyesen és
megnyugodtam. – Kár, hogy az üstökösökről és az északi fényről már nem
beszélhettem.
A keritésre könyököltem, s arcomat, mely akkor lágy és finom és
fejletlen volt még, arcomat odaszoritottam két léc közé. Aztán behívtak
és lefeküdtem. Mig az ösvényen végig haladtam, olyan érzésem volt,
mintha bársonyon járnék, valami távoli és homályos dolog emelgetett föl
a földről és nem éreztem a testem súlyát.
– Ő szép – mondtam rémülten, abban a pillanatban, amint a paplant
fejemre huztam. Emlékszem, hogy ájulásszerű és széditő mámor fogott el
erre a szóra: folyékony hűs olajban úsztam. A Tejút volt az, amiről
annyit beszéltem. A tiszta és csillagos égen hömpölyögtem keresztül,
folytam lefelé.
Egy óra mulva minden átmenet nélkül és egészen váratlanul a következő
képet láttam:
Horovetznéval állunk a Dunaparton, a malom előtt. Az asszony előrehajlik
és egyszerre halkan, egy hajlékony és lágy mozdulattal, mintha csak
jobban ki akarná nyujtani magát, belefordul a vizbe. Utánavetem magam és
derékon kapom el. Egy ideig egymás körül forgat a viz. Aztán földet
érek. Kiugrom és magam után vonszolom. Szemei be vannak csukva, a szája
félig nyitva, csak felső fogsorát láthatom. A vállamra dobom fel, úgy,
hogy feje és két keze hátul lelóg. Két vizes térde nehezen rátapad a
derekamra. A langyos viz lábszáramon csorog végig. Borzasztó nehéz: nem
birom tovább. Lihegve, szándékosan megbotlom és összeroskadok. Ruhája
most arcomba gyürődik, fuldoklom. Rugdalózom, hogy kikeveredjek; mindig
szorosabban tapad rám a vizes ruha és hörögve hallgatok el.
Ez a kép nagyon megrémített és majd elájultam a szégyenkezéstől, amint
hirtelen eszembe jutott, hogy mit szólna Horovetzné, ha tudná ezt a
gondolatom. Valami képtelennek és irtózatosnak tünt csak gondolni is
erre. Próbáltam komikusnak és furcsának találni, nevetni rajta, de nem
ment. Szivem akadozva dobogott és Horovetzné arca egyszerre oly
fájdalmasan, oly távolian, oly titkosan tünt fel a homályból, hogy
pillanatra minden tagomban undort éreztem magam iránt és mélységes
megvetést. Elviselhetetlen volt. Egyszerre ellenállhatatlan kényszerben
jelentkezett az érzés: hogy Horovetznénak azonnal és haladéktalanul
elégtételt kell adnom, valami mély és gyötrelmesen édes megalázkodással:
meg kell csókolnom a kezét, vagy a ruháját s igy meg kell értetnem vele,
hogy mily igaznak és szomorunak és végtelenül jónak tartom őt. S hogy
most azonnal meg kell tudnia, hogy rá gondoltam, mikor a csillagokról
beszéltem s hogy nem, nem, nem vagyok cinikus s hogy ő oly végtelen,
mint a Tejut és hogy minden csodálatos és hogy repülni fog ő is, mert
nem hagyom itt a porban és szomoruságban. Igen, igen, mindezt meg kell
tudnia.
Hogy egészen őszinte s preciz legyek: e felindulásom nem egészen elvont
érzelmi folyamat volt: homályos remegéssel egy képet láttam magam előtt.
Oly igazán s mélyen s tökéletesen sikerül majd beszélnem, – így mondta
ez az érzés – hogy Horovetzné végre egészen átérzi a dolgok mélységét s
egy felszabaduló zokogás rohamában fejét karomra hajtja s én lassan
simogatom a haját.
A következő percben kint voltam az udvaron. Lüszterkabátomat a lépcsőn
gomboltam még be. Átlopózkodtam a tulsó veranda felé. A gesztenyefa
alatt egyszerre megláttam a fényt: az ő ablakuk ki volt világitva. A
mellem úgy feszült, vissza akartam fordulni. Egyszerre kinyilt az ajtó
és a fénysávból a kék ruhát láttam kifordulni. Már akkor tudtam, hogy
egyetlen szót se fogok szólni.
– Ki az? – kérdezte riadtan, amint a sötétben meglátott.
– Fricike, maga az? – mondta újból a csöndben.