Eredeti népmesék - 11

Egyszer jön ám haza a tizenkét farkas, a kiké a kis ház volt. A
legöregebb még messziről elkezdett kiabálni:
,,Phű-phű, de idegen szagot érzek, ki mer bemenni?’’
Volt köztük egy hánya-veti, az azt mondta: ,,Hogy ő bemegy, ha ezer
ördög van is odabent, nem félek én semmitől.’’ Be is ment; hogy az övék
volt a ház, egészen tudta a dörgést, mi hol áll; legelőször is a
kandalló tetején kereste a büdös köves szilánkot, hogy majd mécsest
gyújt, de a kakas meg a rucza elkezdtek lármázni, akkor bele nyúlt a
hamuba, hogy majd parazsat keres, a tojás elpukkant, szaladt a dézsához
mosakodni, ott meg a rák csípte meg az ollójával, azután szaladt a
törülközőhöz, ott meg a tű szúrta meg, nagy ijedten a ház közepére
ugrik, ott a ló rúgja oldalba, a mint szalad kifele, az ökör is neki
esett, felkapta a szarvára, az udvar közepére lökte. Erre elkezdett
ordítni, mint a fába esett féreg, szaladt a többi farkasokhoz.
– Jaj fussunk fussunk. Égszakadás! földindulás! Valamennyi ördög mind
oda bent van. Nyúlok a hamuba, meglőnek puskával, szaladok dézsához,
megvágnak ollóval; kapkodok kendőhöz, banya szúr tűjével; futok ajtó
mellé, kilöknek lapáttal; szaladok pitarba, vesznek vasvillára; egy
kiált,,hep-hep-hep’’, más ordit,,add feljebb’’, akkor nagyot estem,
bezzeg jaj volt nekem.
Akkor neki indultak, még most is szaladnak, ha meg nem állottak.


PANCZIMANCZI.
Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt,
volt egy szegény asszony, annak volt egy igen rest lyánya, a ki soha
semmit se’ lendített a ház körül, hanem csak ült a padon a ház előtt,
vagy pedig a faluba sétifikált előre-hátra. Váltig ütötte-verte az
anyja, de nem használt semmit. Egyszer épen olyankor pufolta, mikor a
királyfi többed magával arra sétált; megszólitja a királyfi:
– Ugyan szegény asszony, mért üti kend azt a lyányt olyan nagyon?
– Oh felséges királyfi, hogy ne ütném, mikor minden félét megfon arany
fonálnak, a mit elől-utól talál a ház körül, most is, mig a városba
voltam kenyeret keresni, minden ágyamat megfonta arany fonálnak, most
már a sincs a mire lehajtsuk a fejünket.
Nagy szeget ütött ez a király fejébe:,,Ejnye de derék lyány, jó volna ez
nékem.’’
Máskor megint arra sétált a királyfi, megint csak ütötte-verte a szegény
asszony a lyányát. Azt kérdi a királyfi:
– Mért üti-veri kend szegény asszony azt a lyányt megint?
– Oh felséges királyfi, hogy ne ütném-verném, mikor még a sövényt is
mind felfonta aranyfonálnak.
Még nagyobb szeget ütött a dolog a királyfi fejébe.
Harmadszor már szántszándékkal vette arra az útját, hát megint csak ott
kinozta a lyányát a szegény asszony.
Akkor már épen nem állhatta meg a király szó nélkül:
– Ejnye kutya teremtette! minek üti-veri kend azt a szegény lyányt?
– Hogy ne ütném, felséges királyfi, mikor még a háztetejéből is mind
aranyfonalat fon, pedig az nekem nem kell.
– Azért bizon so’se’ üsse-verje, hogy olyan jó fonó; elveszem én, majd
lesz én nálam miből fonni aranyfonalat.
Nagyon megörült a szegény asszony, hogy megszabadulhat attól a rosz
lyánytól; a királyfi is megörült, mert szép is volt a lyány, de meg
gondolta a királyfi, hogy ha még a sövényből is aranyfonalat csinál, hát
ő nála a drága szép lenből milyet fonhat?! Nem is húzták-halasztották a
dolgot, megesküdtek, olyan lakodalmat csaptak, hogy Henczidától
Bonczidáig folyt a sárga lé.
Egy héttel a lakodalom után mondja a királyfi a feleségének:
– No édes feleségem, te talán meg is unod magad, hogy nem fonhatsz,
hanem ne félj! majd hozok én már lent. Holnap vásár lesz itt a szomszéd
városban, majd veszek ott vagy egy szekérrel.
Vett is a királyfi annyit, hogy nyolcz ökör alig birta haza.
– No feleségem, ehez már fonhatsz.
A szegény királyné nem merte megmondani, hogy nem tud fonni; bezárkózott
egy szobába, ott sirt-ritt három nap, három éjjel. Harmadik éjszaka a
mint ott sir-ri, éjfél tájban megzörgeti valaki az ablakot.
– Nyisd ki királyné az ablakodat!
A királyné kinyitotta, beugrott rajta egy kisember, három arasz volt a
hossza, két rőf a bajuszsza, egy sing a szakálla. Megszólitotta a
királynét:
– Tudom mi a bajod, felséges királyné, de tudok ám én azon segíteni. Én
három nap alatt azt a sok lent mind meg tudom fonni aranyfonálnak, addig
te találd ki a nevem, ha kitalálod, itthon maradhatsz, ha ki nem
találod, elviszlek magammal.
Gondolkozott a királyné, mi tévő legyen, utoljára is arra határozta,
hogy od’adja a lent, mindegy, akar igy, akar ugy hal meg. A kis ember
elvitte a sok lent. Most a királyné még szomorúbb lett, mert sehogy se’
tudta a kis ember nevét kitalálni.
Másnap kiküldte a királyfi a vadászait az erdőre. Este, a mint haza
jönnek, azt találja tőlök kérdezni:
– Mi ujság fiuk?
– Jaj felséges királyfi – kezdi az egyik – tudnék én valamit, de tán el
se’ hiszi felséged.
– Már mért ne hinném? elhiszem biz én, csak mondd el.
– Hát felséges király, a mint az este ránk esteledett az idő, a többiek
tüzet raktak, elkezdtek danolni; én hogy nagyon álmos voltam, ott
hagytam őket, elindultam az erdőbe, hogy majd valami jó mohos helyet
keresek magamnak, a hova lefeküdjem. A mint barangolok előre-hátra, egy
pislogó tűz ötlik a szemembe. Én is mindjárt arra fordítottam a szekerem
rúdját, hogy megnézzem, mi az ott. Hát látom, hogy egy piczi kis tüzet
ugrál keresztűl-kasul egy piczi kis ember, három arasz volt a hossza,
két rőf a bajuszsza, egy sing a szakálla, mindég ezt kiabálta, egy kis
szalonnát forgatva: ,,Én vagyok Panczimanczi, az én nevem senki se’
tudja, sütök-főzök, holnap után szép mennyasszonyt hozok.’’ Én avval
eljöttem onnan, hogy majd a pajtásaimnak is megmutatom a csoda bogarat,
de mire vissza mentünk, hült helyét találtuk.
Mindenki elcsudálkozott ezen a furcsaságon, csak a királyné örült meg
neki, mert tudta, hogy az az ő embere. Este nagy vigan ült a szobájában,
még az ablakát is nyitva hagyta; egyszer csak ugrik be rajta egy kis
ember.
– No királyné, kitelt a három nap, haza hoztam a sok drága aranyfonalat,
hát te kitaláltad-e az én nevemet?
– Hallgass Panczimanczi, hogy ne találtam volna!
Leesett az álla szegény Panczimanczinak, szó nélkül hordta be a sok
aranyfonalat a kamarába.
Másnap reggel bevezeti a királyné az urát a kamarába karon fogva,
mutatja neki a sok aranyfonalat.
– Nézd csak kedves uram, felséges király, de sok szép aranyfonalat
fontam.
A királynak majd elvette a szeme világát a nagy fényesség, úgy annyira,
hogy félre kellett neki fordulni. Össze-vissza csókolta a feleségét.
Harmadnap abban a városban volt vásár, a hol a királyfi lakott, kiment a
királyfi, összevásárolt minden lent, a mi csak a vásárban volt. A
királyné az alatt otthon sirt-ritt, nem tudta, mit csináljon megint a
sok lennel. Egyszer eszébe jutott, hogy lakik ott közelében három koldus
asszony, a kik közül az egyiknek a háta volt kipúposodva, másiknak az
ajaka ért le a melléig, harmadiknak a nyelve verte a hasát. Ezeket
magához hivatta a királyné, megparancsolta nekik, hogy majd ha a király
otthon lesz, menjenek oda koldulni, s ha kérdi a király, mitől lettek
olyan nyomorékok, mondják, hogy a sok fonástól.
Ugy is lett. Haza ment a király, megebédelt, délután kiment az udvarra
sétálni. A mint ott sétálgat, egyszer csikorog a kisajtó, oda néz a
király, látja, hogy alig tud rajta bejönni egy szegény asszony, olyan
púpos a háta, oda megy a királyhoz, kéri, hogy:
,,Az Isten nevében, ne sajnáljon neki adni valamit.’’ A király adott
neki egy aranyat, de megkérdezte tőle:
– Ugyan szegény asszony, mi dolog az, hogy a kend háta ugy kipúposodott,
vagy ilyen volt mindég?
– Jaj felséges király! nem volt olyan szép lyány mint én, ebben a
városban se’, de nagyon dolgos voltam, mindég fontam, éjjel-nappal, s a
sok üléstől igy kipúposodott a hátam.
A király gondolkozóba esett, hogy hátha az ő felesége is igy
megpúposodnék; de csak járkált tovább. Egy kis idő mulva megint csak
nyilott a kisajtó, megint jött rajta be egy koldus asszony, a kinek az
ajaka a mellét verte. Ennek is adott a király egy aranyat, s ettől is
megkérdezte, mitől nőtt ugy meg az ajaka.
– Jaj felséges király – felelt a koldus asszony – nem volt olyan szép
lyány, mint én nagy darab földön; de sokat fontam, sokat rágtam a
kendert, utoljára igy megnőtt az ajakam.
Már itt a király arra gondolt, hogy megmondja a feleségének, hogy
kevesebbet fonjon, neki is indult, hogy bemegy a házba, de a kutyák
elkezdtek ugatni, hát csak megnézte, hogy ki jön? Nem más ment befele,
mint a harmadik koldus asszony, a kinek a nyelve a hasáig lógott.
– Hát a kend nyelve mitől nőtt ilyen nagyra? kérdi tőle a király.
– Jaj felséges király, biz ez a sok fonástól, sokat kell nyálazni a
fonalat, mikor fon az ember, attól nőtt igy meg.
A király beszaladt a feleségéhez, elmondta neki, hogy mit
látott-hallott, milyen volt a három koldus asszony:,,De nem is engedem
ám, hogy többet fonj, még csak egy arasznyi fonalat se’!’’
A királyné tettette magát, mintha ő bánná legjobban a dolgot, elkezdett
sirni-rini, de nem használt semmit; a király a sok lent mind
megégettette, még a hamuját is kihordatta az udvarából.
Az napságtól semmi gondja se’ maradt a királynénak, még ma is boldogul
élnek, ha meg nem haltak.


A HÓLYAG, SZALMASZÁL ÉS A TÜZES ÜSZÖK.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember, annak volt egy
kis malacza; ezt a kis malaczot a szegény ember megölte, a hólyagját
felkötötte a füstre. A szegény hólyagnak ott ette a füst sokáig a
szemét, eleget törte rajta a csürhe járást, hogy kellene azon segiteni,
utoljára ráadta a fejét, hogy biz ő elszökik. A mint megy mendegél
hetedhét ország ellen, előtalál egy szalmaszálat.
– Hova mégy hólyag koma? szóllitja meg a szalmaszál.
– Megyek hetedhét ország ellen, mert a gazdám füstre tett, s nem
állhattam tovább.
– No hát menjünk együtt.
Mentek mendegéltek, megtaláltak egy tüzes üszköt.
– Hova mentek szalmaszál koma? kérdi a tüzes üszök.
– Megyünk hetedhét ország ellen, mert hólyag komát a gazdája a füstre
tette, s nem állhatta tovább.
– No hát menjünk együtt.
A mint mentek mendegéltek, nem sokára egy nagy vizhez értek; ott
elkezdtek tanácskozni, hogy hogy menjenek át? Hólyag koma kapta magát,
átgördült rajta, a szalmaszál koma is neki fogott az úszásnak, de a
tüzes üszök koma elkezdett sirni, hogy őtet se’ hagyják ott, mert ő bele
fulad, ugy annyira, hogy szalmaszál koma megszánta, visszament érte,
felvette a hátára.
A mint a viz közepéig értek, szalmaszál koma elégett, tüzes üszök koma
belefuladt a vizbe; a hólyag koma olyan jó izűt nevetett a tulsó parton,
hogy mindjárt kipukkant.


A KIS GÖMBÖCZ.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy szegény ember, annak volt egy
felesége, három lyánya, meg egy kis malacza. Egyszer megölték a kis
malaczot, a húsát felkötötték a padlásra. Már kolbásza, hurkája, sonkája
mindene elfogyott a kis malacznak, csak a gömböcze volt még meg. Egyszer
arra is ráéhezett a szegény asszony, felküldte a legöregebb lyányát a
padlásra.
– Eredj lyányom, hozd le azt a kis gömböczöt, főzzük meg.
Felment a legöregebbik lyány érte, a mint le akarta vágni, elkiáltotta
magát a kis gömböcz: ,,Hamm, bekaplak!’’ avval bekapta. Már odalent nem
győzték várni, felküldte a szegény asszony a középső lyányát:
– Eredj már lyányom, nézd meg, mit csinál a nénéd ennyi ideig?
Felment a középső lyány, kereste a nénjét, s hogy nem találta, le akarta
vágni a gömböczöt. De a gömböcz megint elkiáltotta magát ,,Hamm, téged
is bekaplak!’’ avval bekapta ezt is. Már oda lent sehogy se’ tudták
elgondolni, hogy mért nem jön az a két lyány, felküldte hát a szegény
asszony a legkisebb lyányát is:
– Ugyan lyányom, eredj már fel, nézd meg, mit csinál a két nénéd, aztán
hozzátok le már azt a gömböczöt valahára.
Felment a legkisebb lyány is, de ezt is csak elnyelte a gömböcz. Már a
két öreg sehogy se’ tudta mire vélni a dolgot.
– No apjuk – mondja a szegény asszony – már látom, magamnak kell
felmennem, azok most bizonyosan az aszalt meggyet eszik.
Felment a szegény asszony, kereste a lyányait, hogy nem találta, le
akarta vágni a gömbőczöt, de a gömböcz ezt is bekapta. A szegény ember
csak várta, csak várta őket, hogy nem jöttek, gondolta, hogy tán valami
baj van, felment ez is. A mint közel ment a kis gömböczhöz, elkiáltotta
magát:,,Hamm téged is bekaplak!’’ Avval bekapta ezt is, de a rossz kócz
madzag már az öt embert nem birta meg, leszakadt a kis gömböcz.
Elkezdett görögni, görgött-görgött, a padlás grádicsán is legörgött, ki
ment egyenesen az utczára. Épen ott ment el egy csomó kaszás, jött haza
a mezőről, a kis gömböcz azokra is rákiáltott:,,Hamm, titeket is
bekaplak!’’ avval bekapta ezeket is. Megint görgött odább, előtalált egy
regement katonát, azokra is rákiáltott:,,Hamm, titeket is bekaplak!’’
avval bekapta ezeket is. Megint csak görgött odább, egyszer egy hidra
ért, a mi alól a viz egészen ki volt száradva, épen akkor ment arra egy
hintó, a kis gömböcz félre akart előle ugrani, hogy el ne tapossa, de
leesett a hídról, kirepedt az oldala, kiomlott belőle a sok ember, ki-ki
a maga dolgára ment, a kis gömböcz meg ott maradt kirepedve.
Ha a kis gömböcz ki nem repedt volna, az én mesém is tovább tartott
volna.


FARKAS-BARKAS.
Volt a világon egy kis tyúk, csak ott kapargált csak ott kapargált a
szeméten, egyszer a szomszéd fia áthajitott egy kis követ, egyenesen a
kis tyúk fejére esett. Megijedt a kis tyúk, szaladt, szaladt, mindig ezt
kiabálta:,,Fussunk fussunk, égszakadás földindulás!’’ A mint szaladt,
előtalált egy kis kakast. Azt kérdezi a kis kakas:
– Hova szaladsz kis tyúk koma?
– Jaj fussunk fussunk, égszakadás földindulás!
– Honnan tudod?
– Fejemen történt.
– Nohát fussunk, én is futok.
Futottak futottak, előtaláltak egy nyulat; kérdezi a nyul:
– Hova szaladtok kakas koma?
– Jaj fussunk fussunk, égszakadás földindulás!
– Honnan tudod?
– Tyúk komától.
– Hát tyúk koma?
– Fején történt.
– Nohát fussunk, én is futok.
– Megint futottak, előtaláltak egy őzet; kérdezi az őz:
– Hova szaladtok nyul koma?
– Jaj fussunk fussunk, égszakadas földindulás!
– Honnan tudod?
– Kakas komától.
– Hát kakas koma?
– Tyúk komától.
– Hát tyúk koma?
– Fején történt.
– Nohát fussunk, én is futok!
Megint futottak, előtaláltak egy rókát; kérdezi a róka:
– Hova szaladtok őz koma?
– Jaj fussunk fussunk, égszakadás földindulás!
– Honnan tudod?
– Nyul komától.
– Hát nyul koma?
– Kakas komától.
– Hát kakas koma?
– Tyúk komától.
– Hát tyúk koma?
– Fején történt.
– Nohát fussunk, én is futok.
Futottak futottak, előtaláltak egy farkast; kérdezi a farkas:
– Hova futtok róka koma?
– Jaj fussunk fussunk, égszakadás földindulás!
– Honnan tudod?
– Őz komától.
– Hát őz koma?
– Nyul komától.
– Hát nyul koma?
– Kakas komától.
– Hát kakas koma?
– Tyúk komától.
– Hát tyúk koma?
– Fején történt.
– Nohát fussunk, én is futok.
Futottak futottak, mindég csak ezt kiabálták: ,,Jaj fussunk fussunk,
égszakadás földindulás!’’; már rájok is esteledett, de azért ők csak
futottak, egyszer egy verembe estek. Mit csináljanak, mit csináljanak;
hogy menjenek ki? Már nagyon éhesek voltak, egyszer azt mondja a farkas:
– No barátim komáim, már most mit csináljunk? nagyon is ehetnénk, ha ez
soká igy tart, mindnyájan eldöglünk. Hanem gondoltam én egyet,
számláljuk el mindnyájunk nevét, a kié legcsunyább lesz, azt együk meg.
Ráálltak mindnyájan: elkezdte a farkas:
– Farkas-barkas jaj beh szép, róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm az is
szép, nyulom-búlom az is szép, kakas-bakas az is szép, tyúkom-búkom jaj
beh rút!
Szétszaggatták a kis tyúkot, meg is ették hamarjában, de biz az még a
fél fogukra se’ volt elég; megint elkezdte a farkas:
– Farkas-barkas jaj beh szép! róka-bóka az is szép, nyulom-búlom az is
szép, kakas-bakas jaj beh rút!
Szétszaggatták a kakast is, meg is érték vele akkor nap, hanem bizony
másnap megéheztek, megint elkezdte a farkas:
– Farkas-barkas jaj beh szép! róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm az is
szép, nyulom-búlom, jaj beh rút!
Megették a kis nyulat is, az is elég volt egy napra, de másnapra
megéheztek, megint elkezdte a farkas:
– Farkas-barkas jaj beh szép! róka-bóka az is szép, őzöm-bőzöm jaj beh
rút!
Széttépték az őzet is, az már elég volt vagy két napra, de biz utoljára
az is elfogyott. Megint nagyon megéheztek, egyszer azt mondja a farkas a
rókának:
– No róka pajtás, már most nincs mit enni, hanem vagy én eszlek meg,
vagy te engem, azért hát birkozzunk meg, nézzük, melyik lesz a győztes,
a ravaszság-e vagy az erősség?
Megbirkoztak; a farkas lett a győztes, megölte a rókát; már evvel
megérte egy hétig is, hanem ekkor ez is elfogyott, megint megéhezett a
farkas. Mit csináljon nagy kinjában? elkezdett orditani, a mint a torkán
kifért; épen vadászok jártak arra, észrevették, agyonlőtték, a bőréből
bundát csináltak, még most is viselik, ha el nem nyűtték.


A KAKASKA ÉS A JÉRCZIKE.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy kis kakaska, meg egy
jérczike; a mint ott kapargáltak a szemétdombon, megtalált a jérczike
egy szem kökényt, el akarta nyelni, megakadt a torkán, elkezdett
fúladozni, kérte a kakaskát:
– Eredj kakaskám, hozz a kúttól vizet, mert mindjárt megfúlok a
kökénytől.
Elment a kakaska a kúthoz:
– Kút! adjál nekem vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt
megfúlad a kökénytől.
– Nem adok biz én, mig nekem a fától zöld galyat nem hozol.
Elment a kakaska a fához:
– Fa adjál nekem zöld galyat, zöld galyat adom kútnak, kút ád nekem
vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfúlad a kökénytől.
– Bizony nem adok én – felel neki a fa – míg nekem a szép lyánytól
koszorút nem hozol.
Elment a kakaska a szép lyányhoz:
– Szép lyány! adjál nekem koszorút, koszorút adom fának, fa ád nekem
zöld ágat, zöld ágat viszem kútnak, kút ád nekem vizet, vizet viszem
pityikének, pityike mindjárt megfúlad a kökénytől.
– Bizony nem adok én, mig nekem a vargától czipőt nem hozol.
Elment a kakaska a vargához:
– Varga! adjál nekem czipőt! czipőt viszem szép lyánynak, szép lyány ád
érte koszorút, koszorút adom fának, fa ád érte ágat, ágat viszem kútnak,
kút ád érte vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfúlad a
kökénytől.
– Bizony nem adok én, míg nekem a molnártól csirizt nem hozol.
Elment a kakaska a molnárhoz.
– Molnár! adjál nekem csirizt, csirizt adom vargának, varga ád nekem
czipőt, czipőt adom szép lyánynak, szép lyány ád nekem koszorút,
koszorút adom fának, fa ád nekem ágat, ágat viszem kútnak, kút ád nekem
vizet, vizet viszem pityikének, mert mindjárt megfúlad a kökénytől.
– Nem adok addig, míg nekem a disznótól hájat nem hozol.
Elment a kakaska a disznóhoz:
– Disznó adjál nekem hájat, hájat viszem molnárnak, molnár ád nekem
csirizt, csirizt viszem vargának, varga ád nekem czipőt, czipőt viszem
szép lyánynak, szép lyány ád nekem koszorút, koszorut viszem fának, fa
ád érte ágat, ágat viszem kútnak, kút ád nekem vizet, vizet viszem
pityikének, pityike mindjárt megfúlad a kökénytől.
– Nem adok biz én, míg a szolgálótól moslékot nem hozol.
– Elment a kakaska a szolgálóhoz:
– Szolgáló adjál nekem moslékot, moslékot viszem disznónak, disznó ád
érte hájat, hájat viszem molnárnak, molnár ád érte csirizt, csirizt
viszem vargának, varga ád érte czipőt, czipőt viszem szép lyánynak, szép
lyány ád érte koszorút, koszorút viszem fának, fa ád érte ágat, ágat
viszem kútnak, kút ád érte vizet, vizet viszem pityikének, pityike
mindjárt megfúlad a kökénytől.
A szolgáló adott neki moslékot, moslékot vitte disznónak, disznó adott
neki hájat, hájat vitte molnárnak, molnár adott neki csirizt, csirizt
vitte vargának, varga adott neki czipőt, czipőt vitte szép lyánynak,
szép lyány adott neki koszorút, koszorút vitte fának, fa adott neki
ágat, ágat vitte kútnak, kút adott neki vizet, vizet vitte pityikének,
de a pityike már akkorra megfúladt a kökénytől.
Ha a pityike meg nem fúladt volna, az én mesém is tovább tartott volna.


A KÉT KOSZORÚ.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt két
gyönyörű szép lyánya. Egyszer ennek a királynak el kellett menni
háborúba, sajnálta a két fiatal lyányt gyámol nélkül hagyni, hogy
elkapja őket a világ, de hiába! menni kellett; hagyott hát mindegyik
lyányánál egy-egy koszorút, szép nyíló virágból fontat:
– No lyányaim, ezt a két koszorút azért adom, hogy megtudjam, hogy
viseltétek magatokat, mig én oda voltam, a ki megmarad ártatlannak,
annak a koszorúja is megmarad virulónak, hanem a ki rossz, gonosz életet
folytat, azé elhervad, ha éjjel-nappal mindig harmattal öntözi is. Azért
a kinek elhervad a koszorúja, azt irgalom nélkül elkergetem a háztól.
Elment a király; de alig hogy betette maga után a kilincset, a nagyobbik
lyány összehitta az olyan maga-fajta jóféle lyányokat, urfiakat, ott
mindig ihogtak-vihogtak, olyan volt a ház, mint egy korcsma,
éjjel-nappal mindig jártak ki s be rajta; a szegény ártatlan kisebbik
lyány mondta neki, hogy ne csinálja azt, majd elhervad a koszorúja,
akkor jött észre a nagyobbik is, de már akkor későn, elvesztette már
szűzies ártatlanságát, csinálhatott már akkor akarmit, el volt hervadva
a koszorú. Megijedt nagyon, hogy elkergeti az apja, de a húgának nem
szólt semmit, a koszorút se mutatta meg, hanem éjtszaka mikor aludtak,
csendesen fölkelt, megcserélte a két koszorút, a magáét tette a húgáé
helyébe. A szegény kisebb lyány mikor felébredt, meglátta a koszorút,
hogy el van hervadva, elkezdett sírni, de olyan keservesen, hogy az
ellenségnek is megesett volna rajta a szíve. A nagyobb lyány csak a nagy
zokogásra ébredt fel, oda ment hozzá, kérdezte, hogy mi baja, a szegény
lyány szólni se’ tudott, ugy erőt vett rajta a zokogás, csak rámutatott
a koszorúra, a nagyobbik is tettette magát, mint ha nagyon sajnálná,
elkezdett sirni, mutogatta a maga koszorúját, hogy még az egészen ép,
azon módon van, a hogy az apja od’adta. A szegény kisebb lyány nem
szólt, nem is panaszkodott, csak sirt keserves zokogással.
De a gonosz néne még avval nem elégedett meg, hogy a koszorút
elcserélte, egészen tönkre akarta tenni a húga jó hirnevét, hogy őrá még
csak ne is gyanakodhassanak. Itt hát mit cselekedett? istenfélő ember
még nem is gondolna olyanra; kiment a kertbe, fogott egy piczi-kis
kigyót, azt egy pohár vizbe tette, megitatta a testvérjével; az szegény
megitta, mert búvában azt se’ tudta hanyadán van, nem hogy arra
vigyázott volna, van-e valami a vizben, a mit iszik, vagy nincs?
Ez napságtól fogva napról-napra nőtt a lyány hasa, mert a kigyó nőtt
benne, a nénje pedig ráfogta, hogy viselős. Mikor már olyan nagy volt a
hasa, hogy a ki nem tudta, csakugyan nem gondolhatott mást, mint hogy
viselős, haza jött a király a háborúból. Még le se’ szállt a kocsiról,
már a nagyobbik lyány szaladt elibe, mutogatta a koszorúját, hogy milyen
szép, a húgát pedig bevádolta, hogy a koszorúja is elhervadt, meg
viselős is. Maga elébe hivatta a király a kisebb lyányát, látta, hogy
nagy a hasa, mindjárt elkergette, hogy pusztuljon a szeme elől, mert ő
olyan lyányt, a kinek még férjhez menetele előtt kontyot kell kötni,
látni se’ akar. Hiába volt minden kérés-könyörgés, a király rá se’
hallgatott.
Felkészült hát az útra, hanem mielőtt elindult volna, kérte az apját,
hogy csináltasson neki utoljára egy selyemruhát, és egy faruhát. Ezt
megtette a király, hiszen a halálra szentencziázott rabnak is megteszik
az utolsó kivánságát, hát a maga tulajdon lyányának hogy ne tette volna?
Magára vette a szegény lyány alól a selyemruhát, felibe a faruhát, ugy
indult el.
Ment mendegélt, hetedhét ország ellen, egyszer egy nagy városba ért, a
hol egy fiatal király lakott. Ott egyenesen ment a királyhoz, kérte,
hogy fogadja meg őtet pulykapásztornak, a király eleinte meg se’ akarta
fogadni, hogy olyan faruhás lyány meg se’ tudja őrizni a pulykát, de ez
addig könyörgött, mig utoljára mégis megfogadta. Ott éldegélt aztán
sokáig, mindig a faruhában járt; reggelenkint kihajtotta a pulykákat a
mezőre, este meg haza. Egyszer egy reggel csak oda hajtotta a királyi
palota elébe, ott folyt egy folyó, annak a partján igen szép fű volt,
ott leült egy fűzfa alá, a pulykák meg legelgettek. A mint ott üldögélt
a jó hűvösön, szép csendesen elaludt, alig aludt el, kidugta egy-néhány
kigyó a vizből a fejét, elkezdtek beszélni annak a kigyónak, amelyik a
lyány hasába volt:
– Gyere ki pajtás abból a büdös gyomorból, ugyan hogy nem restellesz
magad lenni, gyere ki, jobb itt a vizben, itt sokan vagyunk czimboráid.
Addig-addig csalogatták, mig utoljára csakugyan kimászott a lyány
száján, bele ment a vizbe.
Ezt pedig a király mind látta az ablakából, mindjárt küldte az inasát,
hogy hivja fel a pulykapásztor-lyányt. Felhivta az inas, hanem a lyány
levetette először a faruhát, hogy csak a selyem maradt rajta, ugy ment
be. Hej dehogy ismerte a király, hogy ez a pulykapásztor, még mikor
mondta, se’ akarta neki elhinni, mert mióta a kigyó kiment belőle,
százszor szebb lett, mint az előtt is volt; akkor a lyány elbeszélte
egész élete folyását, a király megölelte-megcsókolta:
– No szivemnek szép szerelme, te az enyém én a tied, ásó-kapa válaszszon
el egymástól.
Másnap megesküdtek, nagy lakodalmat csaptak, hét nap hét éjjel mindig
ettek-ittak.
Lakodalom után elmentek a lyány apjához elbeszéltek neki mindent, hogy
milyen gonosz a nagyobbik lyánya, a király mindjárt kő közzé rakatta,
ott veszett el étlen-szomjan; a fiatal párnak pedig által adta a maga
országát is, evvel megint nagy lakodalmat csaptak, boldogul éltek, mig
meg nem haltak.


A KÓRÓ ÉS A KIS MADÁR.
Egyszer volt, hol nem volt, volt a világon egy kis madár. Ez a kis madár
egyszer nagyon megunta magát, rászállt egy kóróra:
– Kis kóró ringass engemet!
– Nem ringatom biz én senki kis madarát!
A kis madár megharagudott, elrepült onnan. A mint ment mendegélt, talált
egy kecskét:
– Kecske! rágd el a kórót!
Kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.
Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy farkast:
– Farkas! edd meg a kecskét!
Farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, kóró még se’
ringatta a kis madarat.
Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy falut:
– Falu! kergesd el a farkast!
Falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem
ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat;
Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy tüzet:
– Tűz! égesd meg a falut.
Tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment
kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis
madarat.
Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy vizet:
– Viz! oltsd el a tüzet.
Viz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment
farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró
rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.
Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy bikát:
– Bika! idd fel a vizet!
Bika nem ment vizet inni, viz nem ment tüzet oltani, tűz nem ment falu
égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas nem ment kecske enni,
kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’ ringatta a kis madarat.
Megint ment mendegélt a kis madár, talált egy furkót.
– Furkó üsd agyon a bikát.
Furkó nem ment bika ütni, bika nem ment vizet inni, viz nem ment tüzet
oltani, tűz nem ment falu égetni, falu nem ment farkas kergetni, farkas
nem ment kecske enni, kecske nem ment kóró rágni, a kóró még se’