Eredeti népmesék - 08

magával, elkezdték keresni a kis malaczot. Addig-addig keresték, mig
valamelyik csakugyan meglátta a fa tetején; oda mentek a fa alá,
elkezdtek tanakodni, hogy mitévők legyenek; mi módon fogják meg a kis
malaczot? mert egyik se tudott a fára fölmászni. Nagy sokára aztán arra
határozták, hogy egymás hátára állanak mindnyájan, mint a lédeczi
birákok, úgy aztán a legfelső majd csak eléri. El is kezdtek egymás
hátára felmászni; a kopasz maradt legalól, mert félt feljebb menni, igy
hát a többi mind az ő hátán volt.
Már olyan magasan voltak, hogy csak egyetlen egy hibázott, hogy elérjék
a kis malaczot; az az egy is elkezdett már mászni felfelé, akkor a kis
malacz hirtelen elkiáltotta magát:,,Forró viz a kopasznak!’’ a kopasz
megijedt, kiugrott a többi alól, a sok farkas mind lepotyogott, kinek
lába, kinek nyaka tört ki, a kopasz meg úgy elszaladt, hogy soh’se’
látták többet.
A kis malacz szépen leszállott a fáról, haza ment, többet felé se’
mertek menni a háza tájékának se a farkasok.


ZSUZSKA ÉS AZ ÖRDÖG.
Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt,
volt a sós tenger kellő-közepén egy lakatlan sziget, azon a lakatlan
szigeten egy nagy hegy, annak a hegynek a tetején egy magas torony,
annak a toronynak a leghegyibe egy könyv, abból szedtem én ezen szent
beszédeket.
Volt a világon egy nagyon-nagyon szegény asszony, annak volt három
lyánya, ezt a három lyányt csak úgy-ahogy felnevelte, de hogy nagyon
szegény volt, sehogy se tarthatta őket tovább, hanem elküldte
szolgálatot keresni.
Elindult a három lyány; mentek-mendegéltek hetedhét ország ellen,
megtaláltak egy házat, az utcz’ajtóban kint állott egy ember,
megszólította őket:
– Hova mentek lyányaim?
– Megyünk szolgálatot keresni.
– So’ se’ menjetek tovább, szegődjetek be én hozzám, úgyis épen ilyen
három lyányra volna szükségem.
A lyányok beszegődtek az emberhez, a ki pedig nem ember volt, hanem
ördög.
Zsuzskának – a legkisebbiknek – nagyon hamis hájjal kenték a bölcsőjét,
nem egy könnyen hagyott magán kifogni, töviről-hegyire járt mindennek a
végire. Egyszer is, a mint a pitarba üldögél, hallja, hogy ő róluk
beszél az ördög a feleségével a szobában, hallgatózik jobban, hát mit
hall? nem egyebet, mint hogy az ördög meg akarja őket ölni, arról
beszélget. ,,Holnap nagy vendégséget csapunk, jó kövérek, jó lesz a
húsok pecsenyének; nem is nehéz lesz megölni őket, majd estére
lefeküsznek a padlásra a magunk három lyányával együtt, a magunk három
lyányának párnát teszek a feje alá, ezeknek meg egy-egy terméskövet,
arról megismerem a sötétben is, hogy melyik másik? majd ha aztán
elalusznak, levágom a fejét mind a háromnak.’’
Zsuzska mind ezt jól hallotta, de nem szólt a testvérjeinek se’; hanem
este, mikor mind az öt lyány elaludt, felcserélgette csendesen a fejök
alját, az ördög lyányait fektette a terméskőre, a testvérjeit meg
párnára, maga is arra feküdt, és tettette magát, mint ha aludnék. Éjfél
tájban felment az ördög a padlásra, tapogatta, hogy merre van a három
terméskő, a mint megtalálta, levágta a fejét mind a három lyánynak, a ki
rajta feküdt, a pedig nem volt más, mint a maga tulajdon három lyánya. A
mint evvel készen volt, megint lement, lefeküdt, mint a kinek jó rendben
van a szénája.
Alig várta Zsuzska, hogy leérjen az ördög, felköltötte csendesen a
testvéreit, lementek a padlásról, akkor Zsuzska bekiáltott az ördög
ablakán.
– Hej ördög, nem minket öltél ám meg, hanem a magad lyányjait!
Az ördög utánuk iramodott, de a három lyány csak hamar utat vesztett a
sötétben, avval az ördög visszament, a lyányok meg mentek-mendegéltek
szép csendesen. Reggelre beértek egy nagy városba, ott beálltak a
királyhoz szolgálni.
A király legjobban megszerette közűlök Zsuzskát, mert szép is volt, de
meg nagyon tudta magát kedveltetni, ezért a nénjei mindig irigykedtek
rá, szerették volna valami úton-módon elveszíteni. Egyszer bementek a
királyhoz:
– Jaj felséges király, van annak az ördögnek, a hol mi szolgáltunk, egy
tenger-lépő czipője, a mivel a legszélesebb tengert is át lehet lépni,
Zsuzska azt mondta, hogy el tudná ő azt lopni, ha kellene felségednek;
azért parancsoljon rá felséges király, hogy lopja el, ha tagadja, hogy ő
bizon nem mondta soha, hogy el tudná lopni, rá se hallgasson felséged,
mert mondta, olyan igaz, mint hogy itt állunk.
Behivatta a király Zsuzskát:
– No te Zsuzska, azt hallottam, hogy te azt mondtad, hogy el tudnád
lopni az ördögtől a tenger-lépő czipőt, azért ha az éjtszaka el nem
lopod, halálnak-halálával halsz meg!
Szegény Zsuzska váltig tagadta, hogy nem ,,mondta ő azt soha’’, nem
használt semmit, mit volt mit tenni szegény fejinek? elszánta magát,
hogy megpróbálja ellopni, úgy is mindegy akar a király öleti meg, akar
az ördög.
Elindult hát szerencsét próbálni, ment-mendegélt, egyszer az ördög
házához ért, épen éjfél volt, aludt az ördög is a felesége is, Zsuzska
szép csendesen belopódzott, kivette a tenger-lépő czipőt az almáriomból,
avval bekiáltott az ablakon.
– Hej ördög, viszem ám a tenger-lépő czipődet.
– Hej kutya Zsuzska, megöletted három szép lyányomat, most viszed a
tenger-lépő czipőmet, hanem majd meglakolsz még te ezért, fogadom azt az
egyet!
Kergette is az ördög jó darabig, már im hogy utól nem érte, de épen egy
tenger mellé jutottak, ott Zsuzska felhúzta a tenger-lépő czipőt,
átlépte vele a tengert. Avval ment egyenesen a királyhoz.
– No felséges király, elhoztam már a tenger-lépő czipőt!
A király nagyon megörült neki, még jobban megszerette Zsuzskát. A nénjei
nagyon elbámultak, mikor megtudták, hogy Zsuzska szerencsésen ellopta a
tenger-lépő czipőt; másnap megint bementek a királyhoz.
– Jaj felséges király, van annak az ördögnek egy tenger-ütő pálczája is,
a mivel ha akar milyen mély tengerre ráütnek, kétfelé válik, hogy száraz
lábbal keresztül lehet rajta menni, Zsuzska azt mondta, hogy azt is el
tudná lopni.
Megint behivatta a király Zsuzskát.
– No Zsuzska, azt hallottam, hogy van annak az ördögnek egy tenger-ütő
pálczája, te azt is el tudnád lopni, azért ha azt az éjtszaka el nem
lopod, halálnak halálával halsz meg.
Hiába tagadta szegény Zsuzska, nem használt semmit, elindult hát nagy
szomorúan. Épen éjfél volt, mikor az ördög házához ért, aludt az ördög
is, a felesége is. Zsuzska csendesen belopódzott, ellopta a tenger-ütő
pálczát, avval bekiáltott az ablakon.
– Hej ördög, viszem ám már a tenger-ütő pálczádat is.
– Hej kutya Zsuzska, megöletted három szép lyányomat, elloptad a
tenger-lépő czipőmet, most viszed a tenger-ütő pálczámat, de majd
meglakolsz te ezért.
Utána is szaladt, de megint csak a tengerparton tudott közel jutni
hozzá, ott meg Zsuzska megütötte a tengert a tenger-ütő pálczával,
kétfelé vált előtte, utána meg összecsapódott, megint nem foghatta meg
az ördög. Zsuzska ment egyenesen a királyhoz.
– No felséges király, elhoztam már a tengerütő pálczát is.
A király még jobban megszerette Zsuzskát, hogy olyan életre való, de a
nénjei még jobban irigykedtek rá, csakhamar megint avval árulták be,
hogy van annak az ördögnek egy arany fej káposztája is, Zsuzska azt is
el tudná lopni, azt mondta. A király megint ráparancsolt Zsuzskára erős
parancsolattal, hogy ha a káposztát el nem lopja, halálnak halálával hal
meg.
Elindult hát szegény Zsuzska megint, el is ért szerencsésen épen éjfélre
az ördög kertjibe, levágta az arany fej káposztát, avval bekiáltott az
ablakon.
– Hej ördög, viszem ám már az arany fej káposztádat is.
– Hej kutya Zsuzska, megöletted három szép lyányomat, elloptad a
tenger-lépő czipőmet, elloptad a tenger-ütő pálczámat, most viszed az
arany fej káposztámat, csak ezt az egyet add vissza, soha szemedre se
vetem.
De Zsuzska nem adta;,,Tán bolond vagyok, hogy visszaadjam, mikor kivül
vagyok már vele az udvaron?!’’ Az ördög kergette egy darabig, de sehogy
se tudta utolérni, utoljára is visszafordult, Zsuzska pedig ment
egyenesen a király elibe, od’adta neki az arany fej káposztát.
– No felséges király elhoztam már ezt is!
A két nénjét Zsuzskának, majd hogy meg nem ütötte a guta, mikor
megtudták, hogy Zsuzskának most se’ lett semmi baja, másnap megint
bementek a királyhoz.
– Jaj felséges király van még annak az ördögnek egy arany kis gyermeke
is arany bölcsőben, Zsuzska azt beszéli fűnek-fának, hogy ő azt is el
tudná lopni.
Megint behivatta a király Zsuzskát.
– Fiam Zsuzska, azt hallottam, hogy van annak az ördögnek egy arany kis
gyermeke is, arany bölcsőben, te azt is el tudod lopni, azt beszélted,
azért ha az éjjel el nem lopod, halálnak halálával halsz meg.
Zsuzska tudta, hogy hiába való volna minden beszéd, nem is könyörgött,
csak a tenger-lépő czipőt kérte el a királytól, avval elindult. Mire az
ördög házához ért, öreg este volt, nem is várakozott, hanem bement
egyenesen a házba, felkapta a fejére az aranybölcsőt az arany kis
gyermekkel, kiszaladt vele, avval bekiáltott az ablakon:
– Hej ördög, viszem ám már az arany kis gyermeket is.
– Hej kutya Zsuzska, megöletted három szép lyányomat, elloptad a
tenger-lépő czipőmet, elloptad a tenger-ütő pálczámat, elloptad az arany
fej káposztámat, most viszed az arany kis gyermekemet, csak ezt az egyet
add vissza, soha a szemedre se vetem.
Zsuzska csak nevette, de majd hogy sírás nem lett a nevetésből, mert az
ördög utána iramodott, Zsuzska meg nem igen tudott a nehéz bölcsővel
szaladni, úgy annyira, hogy mire a tengerparthoz értek, tiz lépés nem
sok, de annyi se volt köztök, hanem ott aztán Zsuzska felrántotta a
tenger-lépő czipőt, úgy átlépte vele a tengert, mint ha ott se lett
volna, avval mént egyenesen a király elibe, od’adta neki az arany kis
gyermeket.
A király a mint meglátta, csak egy szikrába mult, hogy össze-vissza nem
csókolta Zsuzskát, de az is csak egy cseppbe mult ám, hogy a két nénje
meg nem pukkadt mérgibe, mikor meghallotta, hogy Zsuzska megint
visszakerült. Fúrta az oldalukat rettenetesen az irigység, mert látták,
hogy a király napról-napra jobban szereti Zsuzskát. Bementek hát a
királyhoz megint, azt hazudták neki hogy Zsuzska azt mondta, hogy van
annak az ördögnek egy zsák arany diója, ő azt is el tudná lopni.
Maga elibe parancsolta a király megint Zsuzskát:
– No fiam ezt meg ezt hallottam, azért ha holnapra el nem lopod azt az
aranydiót, halálnak halálával halsz meg.
Szegény Zsuzska nagyon megijedt, mikor ezt meghallotta, mert tudta, hogy
ezt legbajosabb lesz megtenni, mert a zsák a mester-gerendán az ördög
ágya felett van keresztül vetve, aztán zörög is a dió, mikor viszik;
azért hát elkezdett esküdni mennyre-földre, hogy,,sülyedjen el ebben az
álltó helyében, szakadjon ki a nyelve ebben a szempillantásban, ha ő azt
valaha mondta,’’ csak nem használt semmi kérés-könyörgés semmit, el
kellett neki indulni.
Épen éjtszakára ért megint az ördög házához, aludt az ördög
feleségestől, Zsuzska szép csendesen belopódzott, megfogta a zsákot,
kezdte lehúzni a mestergerendáról, a mint húzta, a mint húzta, egyszer
kiódzott a zsák szája, mind kiomlott belőle – nagy zörögve – a sok arany
dió. Erre a zörgésre felébredt az ördög, felugrott az ágyból, megfogta
Zsuzskát:
– No kutya Zsuzska, megöletted három szép lyányomat, elloptad a
tenger-lépő czipőmet, elloptad a tengerütő pálczámat, elloptad az arany
fej káposztámat, elloptad az arany kis gyermekemet, most el akartad
vinni a zsák arany diómat, hanem csakhogy egyszer a kezem közé akadtál,
ha ezer lelked lesz se’ szabadulsz meg, hanem három napig hizlallak,
akkor nagy vendégséget csapok, jó pecsenye lesz belőled.
Szegény Zsuzska könyörgött, hogy csak most az egyszer ereszsze el,
mindent visszahoz, de nem használt semmit, bezárták az ólba, tettek
elibe mindenféle ételt italt, hogy hadd hizzon, ott tartották három nap,
három éjjel.
Negyedik nap azt mondja az ördög a feleségének:
,,No feleségem, én elmegyek, összehivom a vendégeket, te addig fűtsd be
a kemenczét, mikor úgy befűlik, hogy a puszta fenekén lángot vet a
rongy, hivd be Zsuzskát, ültesd rá a sütő lapátra, vesd be, hadd süljön
meg.’’
Elment az ördög, a felesége befűtötte a kemenczét, mikor olyan volt,
hogy a rongy a puszta fenekén lobbot vetett, behívta Zsuzskát.
– No te kutya Zsuzska, rá erre a sütő lapátra, hadd vesselek be.
– Jaj néném asszony, nem ültem én még sütő lapáton soha, üljön rá kelmed
először, mutassa meg, hogy szoktak rajta ülni.
A vén bolond asszony rá hagyta magát venni, ráült a lapátra, Zsuzska
hirtelen megkapta a nyelét, bevetette a vén asszonyt a kemenczébe,
mindjárt összetöpörödött, megsült.
Zsuzska vállára vette a zsák arany diót, haza ment vele a, királyhoz, az
csak elcsudálkozott, mikor meglátta, Zsuzska elbeszélte, hogy és miképen
szabadult meg az ördögtől? de meg azt is elmondta egy füst alatt, hogy ő
soha senkinek se mondta, hogy ezt vagy amazt el tudná lopni. A király, a
mint ezt meghallotta, nagyon megharagudott, a két öregebb lyányt kő közé
rakatta, Zsuzskát pedig megölelte, megcsókolta:
– No szívemnek szép szerelme, te az enyém én a tied, ásó-kapa válaszszon
el egymástól.
Az ördög, mikor haza ment, kereste a feleségét, hogy nem találta,
benézett a kemenczébe, megösmerte, hogy a felesége sült meg, nem
Zsuzska, mérgibe mindjárt megütötte a guta, hogy csak elesett, mint
Szent Mihály nap után a légy.
A király pedig szép feleségével még most is boldogul él – ha meg nem
halt.


FEHÉRLÓFIA.
Egyszer volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt,
volt egy fehér ló. Ez a fehér ló egyszer megellett, lett neki egy fia,
azt hét egész esztendeig szoptatta, akkor azt mondta neki:
– Látod fiam ezt a nagy fát?
– Látom.
– Eredj fel annak a legtetejébe, húzd le a kérgét.
A fiu felmászott, megpróbálta, a mit a fehér ló mondott, de nem tudta
megtenni. Akkor az anyja megint szoptatta hét esztendeig, megint
felküldte egy még nagyobb fára, hogy húzza le a kérgét; a fiu le is
húzta. Erre azt mondta neki a fehér ló:
– No fiam, már látom elég erős vagy, hát csak eredj el világra, én meg
megdöglöm.
Avval megdöglött. A fiu elindult világra, a mint ment-mendegélt, elő
talált egy rengeteg erdőt, abba be is ment. Csak bódorgott, csak
bódorgott, egyszer egy emberhez ért, ki a legerősebb fákat is úgy
nyűtte, mint más a kendert.
– Jó napot adjon Isten! mondja Fehérlófia.
– Jó napot te kutya! hallottam hirét annak a Fehérlófiának, szeretnék
vele megbirkozni.
– Gyere no, én vagyok!
Megbirkoztak, de alig csavarított egyet Fehérlófia Fanyüvőn, mindjárt
földhöz vágta.
– Már látom hogy erősebb vagy, mint én, – mondja Fanyüvő – hanem tegyük
össze a kenyerünket, végy be szolgálatodba. Fehérlófia befogadta; már
itt ketten voltak.
A mint mennek mendegélnek, elő találnak egy embert, a ki a követ úgy
morzsolta, mint más a kenyeret.
– Jó napot adjon Isten! mondja Fehérlófia.
– Jó napot te kutya! hallottam hirét annak a Fehérlófiának, szeretnék
vele megbirkozni.
– Gyere no, én vagyok!
Megbirkoztak, de alig csavarított Fehérlófia Kőmorzsolón hármat-négyet,
mindjárt földhöz vágta.
– Már látom, hogy te ellened nem csinálhatok semmit, – mondja Kőmorzsoló
– hanem tudod mit: végy be szolgálatodba, hű szolgád leszek halálig.
Fehérlófia befogadta; már itt hárman voltak. A mint mentek-mendegéltek,
elő találtak egy embert, a ki a vasat úgy gyúrta, mint más a tésztát.
– Jó napot adjon Isten! mondja neki Fehérlófia.
– Jó napot te kutya! hallottam hírét annak a Fehérlófiának, szeretnék
vele megbirkozni.
– Gyere no, én vagyok!
Sokáig birkóztak, de nem birtak egymással, utoljára Vasgyúró gáncsot
vetett, földhöz vágta Fehérlófiát, erre az is megharagudott, fölugrott,
s úgy vágta a földhöz Vasgyúrót, hogy majd oda ragadt. Ezt is
szolgálatába fogadta; már itt négyen voltak.
Itt a mint mennek-mendegélnek, rájok esteledett, ők is megtelepedtek,
gunyhót csináltak. Más nap azt mondja Fehérlófia Fanyüvőnek:
– No te maradj itt, főzz kását, mink elmegyünk vadászni.
Elmentek; de alig hogy tüzet rakott, hogy a kása főzéshez hozzá fogott
Fanyüvő, ott termett egy kis ördög, maga nagyon kicsi volt, de a
szakálla a földet érte. Fanyüvő nem tudott hova lenni ijedtében, mikor
meglátta, hát még mikor rá kiáltott.
– Én vagyok Hétszűnyű Kapanyányimonyók, add ide azt a kását, ha nem
adod, a hátadon eszem meg.
Fanyüvő mindjárt od’adta. Hétszünyű Kapanyányimonyók megette, avval
visszaadta az üres bográcsot. Mikor haza-jöttek a czimborák, nem volt
semmi enni való, megharagudtak, jól eldöngették Fanyüvőt, de az nem
mondta meg, hogy mért nincs kása.
Másnap Kőmorzsoló maradt otthon. Az is a mint főzte a kását, oda ment
Hétszűnyű Kapanyányimonyók, kérte a kását.,,Ha ide nem adod, a hátadon
eszem meg.’’ De Kőmorzsoló nem adta, Hétszűnyű Kapanyányimonyók se’
vette tréfára a dolgot, lenyomta a földre, hátára tette a bográcsot,
onnan ette meg a kását.
Mikor a többi három hazafelé ment, Fanyüvő előre nevette a dolgot, mert
tudta, hogy Kőmorzsolótól is elveszi a kását Hétszűnyű Kapanyányimonyók.
Harmadnap Vasgyúró maradt otthon, de a másik kettő se’ neki, se’ a
Fehérlófiának nem kötötte az órára, mért maradtak két nap kása nélkül.
Ahoz is oda ment Hétszűnyű Kapanyányimonyók, kérte a kását, s hogy nem
adta, a meztelen hasáról ette meg. A mint a többi három haza jött, ezt
is jól elhányták.
Fehérlófia nem tudta fölérni észszel, hogy mért nem csinált egyik se
kását. Negyednap maga maradt otthon. A többi három egész nap mindég
nevette Fehérlófiát, tudták, hogy ahoz is oda megy Hétszűnyű
Kapanyányimonyók. Csakugyan oda is ment, de bezzeg megjárta, mert
Fehérlófia megkötözte szakállánál fogva egy nagy fához.
A mint a három czimbora haza ért, mindjárt feltálalta a kását. A mint
jóllaktak, megszólalt Fehérlófia.
– Gyertek csak, mutatok valamit.
Vezette volna őket a fához, a melyikhez Hétszűnyű Kapanyányimonyókot
kötötte, hát látja, hogy nincs ott, hanem elvitte a fát is magával.
Itt mindjárt elindultak a nyomon. Mindég mentek hét nap hét éjjel, akkor
találtak egy nagy lyukat, a melyiken a más világra ment le Hétszűnyű
Kapanyányimonyók. Tanakodtak egy darabig, mi tévők legyenek, utoljára
arra határozták, hogy lemennek.
Fanyüvő font egy kosarat, csavart egy hosszú gúzst a faágakból, s azon
leeresztette magát, de meghagyta, hogy húzzák fel, ha megrántja a
kötelet. Alig ért le negyed részére a mélységnek, megijedt, felhuzatta
magát.
,,Majd le megyek én,’’ mondja Kőmorzsoló; de harmad részéről az útnak ez
is visszahuzatta magát. Azt mondja Vasgyúró:
,,Ejnye be gyávák vagytok, ereszszetek le engem, nem ijedek én meg ezer
ördögtől sem.’’
Le is ment fele útjáig, de tovább nem mert, hanem megrángatta a gúzst,
hogy húzzák fel.
Itt azt mondja Fehérlófia:
– Ereszszetek le engem is, hadd próbáljak szerencsét.
Bezzeg nem ijedt ez meg! Lement a másvilágra, kiszállt a kasból,
elindult szélyelnézni. A mint igy kódorog előre-hátra, meglát egy kis
házat, bemegy bele; hát kit lát? nem mást, mint Hétszűnyű
Kapanyányimonyókot. Ott ült a kuczkóban, kenegette a szakállát meg az
állát valami zsirral; a tűzhelyen ott főtt egy nagy bogrács kása.
– No kutya – mondja neki Fehérlófia – csakhogy itt vagy? Másszor te
akartad az én kásámat megenni a hasamról, majd megeszem én most a tiedet
a te hasadról.
Avval megfogta Hétszűnyű Kapanyányimonyókot, földhöz vágta, hasára
öntötte a kását, úgy ette meg, azután kivitte a házból, egy fához
kötötte, s odább ment.
A mint megy-mendegél, előtalál egy várat, réz mezővel, réz erdővel körül
véve. A mint meglátta, mindjárt bement bele; odabent egy gyönyörű
király-kisasszonyt talált, a ki nagyon megijedt, a mint meglátta a
fel-világi embert.
– Mit keresel itt fel-világi ember, a hol még a madár se’ jár?
– Hát biz én – felelt Fehérlófia – egy ördögöt kergettem.
– No hát most jaj neked! Az én uram három fejű sárkány, ha haza jön,
agyon vág. Bújj el hamar.
– Nem búvok biz én, megbirkozom én vele.
Arra szóra ott termett a sárkány.
– No kutya – mondja Fehérlófiának – most meg kell halnod, hanem
viaskodjunk meg a réz szürümön.
Meg is viaskodtak, de Fehérlófia mindjárt a földhöz vágta a sárkányt, s
levágta mind a három fejét. Avval visszament a királykisasszonyhoz. Azt
mondja neki:
– No most már megszabadítottalak, hanem gyere velem a felvilágra.
– Jaj kedves szabadítóm – felel a királykisasszony – van még nekem ide
lent két testvérem, azokat is egy-egy sárkány rabolta el, szabadítsd meg
őket, neked adja az édes apám a legszebb lyányát, meg fele királyságát.
– Nem bánom, hát keressük meg.
Elindultak megkeresni. A mint mennek, találnak egy várat, ezüst mezővel,
ezüst erdővel körül véve.
– No itt bújj el az erdőben – mondja Fehérlófia – én majd bemegyek.
A királykisasszony elbútt, Fehérlófia meg megindult befelé. Oda bent egy
még szebb királykisasszonyt talált, mint az első; ez nagyon megijedt,
hogy meglátta, s rákiáltott:
– Hol jársz itt felvilági ember, a hol még a madár se’ jár?
– Téged jöttelek megszabadítani.
– No akkor ugyan hiába jöttél, mert az én uram egy hat fejű sárkány, ha
haza jön, összemorzsol.
Arra a szóra ott termett a hat fejű sárkány. a mint meglátta
Fehérlófiát, mindjárt megismerte.
– Hej kutya – mondja neki – te ölted meg az öcsémet, ezért meg kell
halnod, hanem gyere az ezüst szürümre, viaskodjunk meg.
Avval kimentek, soká viaskodtak, utoljára is Fehérlófia győzött, földhöz
vágta a sárkányt, levágta mind a hat fejét. Azután magához vette mind a
két királykisasszonyt, igy hárman útnak indultak a legfiatalabbat
megszabadítani. A mint mennek-mendegélnek, találnak egy várat, arany
mezővel, arany erdővel körűlvéve. Itt Fehérlófia elbújtatta a két
királykisasszonyt, maga bement. A királykisasszony majd meghalt
csudálkozásában, a mint meglátta.
– Mit keresel itt, a hol még a madár se’ jár? kérdi tőle.
– Téged jöttelek megszabadítani, felelt Fehérlófia.
– No akkor hiában fáradtál, mert az én uram egy tizenkét fejű sárkány, a
ki ha haza jön, össze-vissza tör.
Alig mondta ezt ki, egy rettenetes nagyot menydörgött a kapu.
– Az én uram vágta a buzogányát a kapuba – mondja a király kisasszony –
még pedig tizenkét mértföldről, de azért ebbe a nyomba’ itt lesz; hanem
bújj el hamar.
De már akkor, ha akart volna se’ tudott volna elbúni Fehérlófia, mert a
sárkány betoppant. A mint meglátta Fehérlófiát, mindjárt megismerte.
– No kutya, csak hogy itt vagy! Megölted két öcsémet, ezért ha ezer
lelked volna is, meg kellene halnod. Hanem gyere az arany szürümre,
birkózzunk meg.
Nagyon soká viaskodtak, de nem tudtak semmire menni. Utoljára a sárkány
belevágta Fehérlófiát térdig a földbe; ez is kiugrik, bele vágja a
sárkányt derékig; a sárkány kiugrik, bele vágja Fehérlófiát hónaljig;
már itt Fehérlófia nagyon megharagudott, kiugrott, belevágta a sárkányt,
hogy csak a feje látszott ki, erre kikapta a kardját, levágta a
sárkánynak mind a tizenkét fejét.
Azután visszament a várba, elvitte magával mind a három
királykisasszonyt. Elérkeztek ahoz a kosárhoz, a melyiken Fehérlófia
leereszkedett; próbálgatták minden módon, hogy hogy férhetnének bele
mind a négyen, de sehogy se’ boldogultak, igy hát Fehérlófia lent
maradt, várta, hogy ő érte is ereszszék le. Csak várt, csak várt, három
nap három éjjel mindég várt; akkor megunta, elment onnan nagy
búslakodva. Alig ment egy kicsit, előfogta egy nagy záporeső; ő is hát
belehúzta magát a szűrébe, de hogy úgy is ázott, elindult valami
fedeléket keresni, a mi alá behúzódjék. A mint igy vizsgálódik, meglát
egy griff madár fészket, három fiók griff madárral; ezt nem csak hogy el
nem szedte, de még betakarta a szűrével, maga meg bebútt egy bokorba.
Egyszer csak jön haza az öreg griff madár.
– Hát ki takart be benneteket? – kérdi a fiaitól.
– Nem mondjuk meg, mert megölöd.
– Dehogy bántom! nem bántom én, inkább meg akarom neki hálálni.
– No hát ott fekszik a bokor mellett, azt várja, hogy elálljon az eső,
hogy levehesse a szűrét rólunk.
Oda megy a griff madár a bokorhoz. Kérdezi Fehérlófiától:
– Mivel háláljam meg, hogy megmentetted fiaimat?
– Nem kell nekem semmi, – felel Fehérlófia.
– De csak kivánj valamit, mert nem mehetsz úgy el, hogy meg ne háláljam.
– No hát vigy fel a felvilágra.
Azt mondja rá a griff madár:
– Hej ha ezt más merte volna kivánni, tudom nem élt volna egy óráig, de
neked csak csak megteszem; hanem eredj, végy három kenyeret, meg három
mázsa szalonnát, kösd a kenyeret jobbról, a szalonnát balról a hátamra,
s ha jobbra hajlok, egy kenyeret, ha balra, egy szalonnát tégy a számba,
ha nem teszel, levetlek.
Fehérlófia épen úgy tett mindent, a mint a griff madár mondta.
Elindultak aztán a felvilágra. Mentek jó darabig, egyszer fordult a
griff madár jobbra, akkor beletett a szájába Fehérlófia egy kenyeret
azután balra, akkor meg egy mázsa szalonnát. Nem sokára megint megevett
egy kenyeret, meg egy mázsa szalonnát, azután az utolsót is megette. Már
látták a világosságot ide fent, hát egyszer csak megint forditja a griff
madár balra a fejét, Fehérlófia kapta a bicskáját, levágta a bal karját,
azt tette a griff madár szájába; azután megint fordult jobbra a madár,
akkor a jobb lába szárát adta neki oda.
Mire ezt is megette, felértek. De Fehérlófia nem tudott se té, se tova
menni, hanem ott feküdt a földön, mert nem volt se’ keze, se’ lába.
Itt benyúl a griff madár a szárnya alá, kihúz egy üveget tele borral.
Od’adja Fehérlófiának.
– No – mondja neki – a miért olyan jó szivű voltál, hogy kezed-lábod a
számba tetted, itt van ez az üveg bor, idd meg.
Fehérlófia megitta, hát lelkem teremtette, – tán nem is hinnétek, ha nem
mondanám – egyszerre ki nőtt keze-lába, de még azon felül hétszer
erősebb lett, mint az előtt volt.
Itt a griff madár visszarepült az alvilágba, Fehérlófia pedig útnak
indult megkeresni a három szolgáját. A mint megy-mendegél, előtalál egy
nagy gulyát. Megszólítja a gulyást:
– Kié ez a szép gulya, hé?
– Három úré, Vasgyúró, Kőmorzsoló és Fanyüvő uraké.
– No hát mutassa meg kend, hogy hol laknak?
A gulyás útba igazította, el is ért nem sokára a Vasgyúró kastélyához,
bement bele, hát majd elvette a szeme-fényét a nagy ragyogás; de ő csak
ment beljebb. Egyszer megtalálta Vasgyúrót, a ki mikor meglátta, ugy
megijedt, hogy azt se tudta, lyány-e vagy fiu? Fehérlófia megfogta,
kihajította az ablakon, hogy mindjárt szörnyet halt. Azután fogta a
királykisasszonyt, vezette Kőmorzsolóhoz, hogy majd azt is megöli, de az
is, meg Fanyüvő is meghalt ijedtében, mikor megtudta, hogy Fehérlófia
feljött a más-világról. Fehérlófia a három királykisasszonyt elvezette
az apjokhoz.
Az öreg király rettenetesen megörült, a mint a lyányait meglátta, s hogy
megtudta az egész esetet, a legfiatalabbat Fehérlófiának adta fele
királyságával együtt. Nagy lakodalmat csaptak, még maig is élnek, ha meg
nem haltak.


A NYELVES KIRÁLYKISASSZONY.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy király, annak volt egy
gyönyörű szép lyánya, de ez a lyány olyan nyelves volt, hogy senki, nem
csak meghaladni, de megközelíteni se tudta a szájasságban. Akárkivel
akármiről beszélt, mindig csak az övé lett az utolsó szó. Búsúlt ezen a
nagy nyelvességen a király, kivált ha látta, hogy a többi király és
herczegkisasszonyok soha egy rossz szót, egy káromkodást ki nem
eresztenek a szájukon, az ő lyányától meg mást se lehet hallani soha.
Ezenkivűl az is bántotta, ha elgondolta, hogy hogy tegyen ő evvel valami
becsületes embert szerencsétlenné? hisz a ki elveszi, csak keserűség
lesz az élete. Utoljára, gondolt egyet.
– No lyányom – mondta a lyányának – kihirdettetem az országban, hogy a
ki téged le tud nyelvelni, annak adlak feleségül.
A lyány még megörült neki, a helyett, hogy megszontyorodott volna rajta:
– Jó lesz biz az, felséges atyám, legalább nem lesz olyan alamuszi tedd
ide tedd oda uram.