Eredeti népmesék - 02

mindegyiket, úgy hogy osztán nagy sokára megkegyelmeztek nekik. Akkor a
királyfi ment egyenesen a testvéreihez, össze-vissza ölelte-csókolta
őket, vett nekik szép ruhát, szép paripát, azután elindultak együtt
mindnyájan haza felé. A királyfi az úton elbeszélte nekik hogy milyen
nehezen, jutott a madárhoz; hogy talált rá a szép kisasszonyra; hogy
szöktette el; meg mindent, a mi csak történt vele; de a bátyjai nagyon
szégyenlették magukat tőle, a szemébe se’ mertek nézni, pedig az csak
úgy szerette őket mint azelőtt.
Egyszer beértek egy nagy rengeteg erdőbe, mikor a közepén voltak,
megállottak pihenni, leszálltak a lóról, elővették az elemózsiát, ettek.
Mikor jóllaktak, ledőlt a királyfi a mátkája ölébe, elaludt, az is
ráhajtotta ő rá a fejét, az is elszunnyadt, az inas meg félrement egy fa
alá, ott aludt el. Bezzeg nem aludt a két öregebb királyfi, mikor
látták, hogy ezek mind alusznak, összesúgtak-búgtak hogy milyen nagy
szégyen lesz ő rájuk nézve, ha az apjuk megtudja, hogy az öcscsök
mentette meg őket az akasztófától, azt gondolták, hogy egyik roszat a
másikkal le lehet mosni, hát elhatározták, hogy megölik mind a hármat,
otthon aztán azt mondják, hogy ők szerezték meg a madarat. Ugy is
tettek. Legelőször az inashoz mentek, annak levágták a fejét, azután a
királyfit szúrták keresztül; már épen a király kisasszonyt is megakarták
ölni, hanem az felébredt, könyörgött nekik, hogy ne öljék meg, nem mond
ő meg senkinek semmit, nem bánja, ha a legutolsó konyhaszolgálóvá teszik
is, csak az életének kegyelmezzenek. Még a két gonoszszívű, vadállatnál
is vadabb királyfit is meginditotta ez a szép beszéd, megkegyelmeztek az
életének; azután összeszedtek mindenféle drágaságot, a mit az öcscsök
szerzett, az ezüsthúsú, aranyszőrű paripát, az aranytollú madarat,
mindenféle drágaságot, lóra ültek, haza mentek. Volt nagy öröm királyi
apjok házánál, mikor megérkeztek, nagy dáridót csaptak, folyt a bor mint
az árvíz, mindenkinek jó kedve volt az egész háznál, csak egy volt
szomorú, egy volt a ki éjjel-nappal mindig sírt: a szegény
királykisasszony. Kicsapta az a két gonosz királyfi a szolgálók közé,
még azok közt is a legeslegutolsónak tették, hogy csak veszszen el minél
elébb; az apjoknak meg, mikor kérdezte, hogy miféle lány az? azt
felelték, hogy a kaliczkát tartani, a madárra vigyázni fogadták meg.
Mikor pedig az öcscsökről tudakozódott a király, eltagadták, hogy nem
látták soha, azt se’ tudják, hogy elment-e hazulról. Búsult az öreg
király egy kicsit, hanem a két királyfi vigasztalta, hogy majd haza jön
az, de még azóta bizony fele útjára se’ ért, lám ők is mennyi ideig
voltak oda! Azután elbeszélték, hogy jutottak a madárhoz, az aranyszőrű
lóhoz! épen úgy, mint öcscsök elbeszélte, csak a királykisasszony
történetét hagyták ki.
Hiába volt azonban ott az aranytollú madár, nem segített a királyon
semmit, mert csak úgy jött volna meg a szemevilága, ha az éneklését
hallhatta volna, de a madár, egy kukkanás nem sok, de annyit se
eresztett ki a száján, a fejét a szárnya alá dugta, úgy gurnyasztott
egész nap. Az ezüsthúsú, aranyszőrű lónak se vették semmi hasznát, soha
senkit nem eresztett magához, rúgott-vágott, ha valaki közel akart
hozzá, menni. Összehivatta a király az ország minden bölcs emberét, hogy
fejtsék meg, mi ennek az oka, de hiába! azok se’ mentek semmire, egyik
egyet, másik mást mondott, csak az igazira nem talált rá egyik se.
Egyszer, mikor épen ott rugdalózott az ezüst ló, az udvar közepén,
nyillott a kisajtó, hát ki jött be rajta? nem más, mint a legkisebb
királyfi meg az inas. A mint belépett az udvarba, ment a ló egyenesen
hozzá, úgy ette a markából az aranyabrakot, azután ment egyenesen a
konyhába, kézen fogta a királykisasszonyt, ment vele a királyi apjához.
Amint belépett az ajtón, odabent volt az aranytollú madár, mindjárt
elkezdett énekelni olyan szépen, hogy a király szemevilága mindjárt
megjött tőle, úgy látott mint akárki más. Akkor a királyfi elbeszélte
neki az egész útja történetét: hogy találta a rókát, hogy lopta a
madarat, a lovat, a királykisasszonyt, hogy mentette meg a bátyjait az
akasztófától, azután elmondta, hogy mikor ott hagyták a bátyjai az
erdőben megölve, ezt a róka hogy hogy nem, megtudta, odament,
feltámasztotta őtet is az inassát is avval a fűvel, a mivel azelőtt már
a kisasszonyt is felelevenítette. ,,Hanem már most édes apám tartsunk
lakodalmat, én a mátkámmal megesküszöm.’’
A király e nagy istentelenségen szörnyen megharagudott, a két nagyobb
fiát mindjárt felakasztatta. A legkisebbnek pedig oda adta fele
királyságát, nagy lakodalmat csaptak, a róka is ott volt benne, hanem
azután megint eltünt, csak akkor ment oda, ha szükség volt a tanácsára.
A királyfi pedig a szép feleségével boldogul élt, mig meg nem halt.


A BOLTOS HÁROM LYÁNYA.
Hol volt, hol nem volt, volt a világon egy boltos, annak volt három
olyan szép lyánya, hogy nem volt párjuk hét vármegyében, de mégis
legszebb, legkedvesebb volt a legfiatalabbik, az apja is legjobban
szerette.
Lakott azon a vidéken, egy pusztán, egy gazdag gróf, a kihez az a boltos
minden két-három hétben egyszer vitt ki mindenfélét a boltjából, a mi a
háztartáshoz szükséges volt. Egyszer sok pénzt kapott ettől a gróftól,
víg volt nagyon, mikor hazaért kedve kerekedett egy kicsit mókázni a
lyányaival. Oda hívta őket maga mellé, tréfálódzott velök. Egyszer
eszébe jutott, hogy valjon melyik szereti őtet ezek közül legjobban?
Gondolta hogy legjobb lesz megkérdeni.
– No kedves gyermekeim – szólalt meg – mondjátok meg nekem, szeretném
tudni, melyitek hogy szeret engem?
A legöregebbik mindjárt a nyakába borult, össze-vissza nyalta-falta:
– Én úgy szeretem édes apámat, mint a tiszta szín-gyémántot.
A középső is össze csókolgatta:
– Én meg úgy szeretem édes apámat, mint a tiszta szín-aranyat.
Csak a legkisebb nem szólt semmit, az nem borult a nyakába.
– Hát te édes lyányom – kérdezi az apja – hogy szeretsz engem?
– Én úgy szeretem édes apámat, mint a szép fehér sót.
Nagyon megharagudott ezért a boltos, hogy hát őt a legkedvesebb lyánya
csak úgy szereti mint a sót, a miből négy garasért egy fontot adnak!
mondta a lyányának másolja meg a szavát, mondjon mást, de a lyány nem
mondott, hanem még, – hogy látta hogy az apja haragszik, – kiment a
szobából. Akkor a két öregebb testvér, a kik haragudtak a hugokra, mert
szebb is jobb is volt mint ők, – ráestek az apjokra, hogy ezt még se’
tűrje szó nélkül, ez szörnyűség, hogy szemtől-szembe megmondja hogy a
rongyos sónál nem szereti jobban, utoljára annyira tele beszélték a
fejét, hogy behivatta a lyányát, megmondta neki hogy az ő szeme elől
mindjárt pusztuljon, még látni se’ akarja, ha őtet csak úgy szereti mint
a sót.
Sírt-rítt a szegény lyány, de nem volt mit tenni, a nénjei is küldték,
hogy csak menjen isten hirével, itt tovább nem tűrik, hát csak elment.
Ment aztán mendegélt, egyszer beért egy nagy rengeteg erdőbe. Nem tudta
a járást, félt bemenni az erdőbe, hogy eltéved, vagy megeszik a
vadállatok, leült szegény az erdő szélén egy mohos fatőre, ott sírdogált
keservesen. Amint ott sír-rí, oda megy egy vén asszony:
– Ne sírj édes lyányom, tudom én hogy mi a bajod, majd segítek én
rajtad. Látod itt ezt az útat? ezen menj egyenesen, ez átvezet az erdőn,
amint kiérsz, találsz egy grófi palotát, az azé a grófé, a kihez a te
apád is járatos; ott ülj le a kert keritése mellé, majd a kertészek
meglátnak, bevezetnek. Többet aztán nem mondok.
Evvel a vén asszony eltünt, a lyány pedig megindult azon az úton, a mit
az mutatott neki. Ment-mendegélt, egyszer kiért az erdőből, meglátta a
grófi palotát, oda ment a kert keritése mellé, leült a földre, elkezdett
sirdogálni. Egy kertész épen ott kapálgatott belül a keritésen, az
meghallotta a sírást, oda ment, kinézett a kerítésen, hát majd hogy meg
nem ijedt, mikor a szép kisasszonyt meglátta; volt annak a grófnak egy
szép legény fia, szaladt egyenesen ahoz, odahívta, hogy menjen csak,
nézze, milyen szép kisasszony űl ott a kerítés mellett. A gróf úrfi oda
ment, kinézett a kerítésen, amint meglátta a szép kisasszonyt, mindjárt
halálosan beleszeretett, de meg az is őbele, elmondta neki, hogy hogy
csapták el ártatlanul, hogy került ide, mindent a mi csak vele történt.
A gróf úrfi vezette egyenesen az apjához, anyjához, elmondta nekik, hogy
hogy került a lyány oda, utoljára hozzátette, hogy ő most már ezt, ha
él, ha hal, feleségül veszi. A gróf meg a grófné eleinte tudni se’
akartak róla, mondták neki, hogy is gondolhat olyat, hogy mikor gróf és
báró kisasszonyok közt válogathat, minden ujjára jut tíz, – ilyen
szegény elcsapott lyányt akar elvenni; de a gróffi mind erre azt mondta
hogy válaszszanak: vagy elveszi a lyányt, vagy megöli magát; úgy hát
nagy sok beszéd után csak beleegyeztek. Mindjárt gyürűt váltott a két
fiatal, el is határozták, hogy egy hónap mulva tartják az esküvőt.
Eltelt az egy hónap, elérkezett az esküvő napja, ott volt a sok vendég,
köztök a boltos is, csak a vőlegényt meg a menyasszonyt nem lehetett
látni. Bekövetkezett az ebéd ideje is, mindnyájan vígan ültek le az
asztalhoz, elkezdtek enni. Az volt a szokás a gróf házánál, hogy minden
embernek egy kis külön tálban vitték az ételt; a boltos amint a maga
táljából szedett levest, hát csak alig tudta megenni, olyan sótalan
volt, nézett körül só után, de nem volt az egész asztalon; a második
étel még sótalanabb volt, a harmadik meg már olyan volt, hogy hozzá se’
tudott nyúlni. Kérdezték tőle hogy mért nem eszik? tán valami baja van
az ételnek? amint ott vallatták, eszébe jutott a lyánya, hogy az neki
azt mondta, hogy úgy szereti, mint a sót, elkezdett sírni; kérdezték
aztán tőle, hogy mért sír, akkor elbeszélt mindent, hogy volt neki egy
lyánya, az egyszer neki azt mondta, hogy úgy szereti mint a sót, ő
megharagudott érte, elkergette a házától, lám most látja, hogy milyen
igazságtalan volt iránta, milyen jó a só, ,,de hej ha még egyszer
visszahozná az isten hozzám, majd meg is becsülném, első lenne a
házamnál; meg is bántam én azt már sokszor, de már akkor késő volt.’’
Azt mondja rá a gróf:
– Hát ha most megkerülne a lyánya, megbocsátana-e neki?
– Meg bizony méltóságos uram, még hálát adnék a jó istennek, hogy
visszaadta.
Erre a gróf csengetett, kinyílott a szomszéd szoba ajtaja, belépett
rajta az új pár, de a boltos nem ismerte meg a lyányát, úgy megszépült a
grófi ruhában, csak nézett rá, hogy milyen szép teremtés.
– No hát nem ismeri a menyemet? kérdezte tőle a gróf.
– Nem én nagyságos uram.
– Hát tudja meg, hogy ez a maga elcsapott lyánya.
A boltos azt gondolta, hogy csak tréfálnak vele, de a lyány oda szaladt,
a nyakába borult, össze-vissza csókolta őtet is, a testvérjeit is, de
ezek rá se’ mertek nézni, vádolta őket a lelkiismeret, hogy elcsapatták
azt a jó testvért. Evvel az egész lakadalmi sereg tánczba keveredett,
három nap – három éjjel mindig tartott a lakadalom.
Hanem a két nagyobb lyányt megverte az igazságos Isten, mert elterjedt a
gonoszságuk hire az egész tájékon, senki se’ merte őket elvenni; vén
lyányok maradtak holtokig. A fiatal gróf pedig a szép feleségével
boldogul élt mig meg nem halt.


A CZIGÁNY FIÚ.
Egyszer volt, hol nem volt, volt egy czigány, annak volt egy fia, a
kiről az apja még kis korában megjövendölte, hogy okos, tudós ember
lesz, a feleségével is mindennap kétszer-háromszor összevesztek miatta,
mert az azt mondta, hogy nem lesz biz abból, csak téglavető czigány.
Mikor már olyan nagy volt a rajkó, hogy a bajusza is kezdett serkedezni,
elküldte az apja deákszót tanulni. Volt az öreg czigánynak egy girhes
lova meg egy taligája, azt eladta, az árát od’adta utiköltségnek.
Elbúcsúzott a fiú apjától-anyjától, a sok rajkótól, elindult a nagy
útra. Ment – mendegélt hetedhét ország ellen, egyszer meglátott egy
kan-disznót turkálni.
Elkezdi a czigányfiú:
–,,Kan is dúr is’’ hm! e bizsony diák só, no lám már tudok egy sót
diákul.
Megint ment tovább, de mindég azt hajtotta magában hogy:,,Kan is dúr
is’’, hogy el ne felejtse; egyszer meglátott egy inget, amint ki volt
terítve kötélre száradni, a szél meg lógázta. Megint elkezdte magában:
–,,Kan is dúr is, ing is lóg is’’ hm! bizsony ezs is diák só, no lám már
két sót tudok tudok diákul.
Megint ment tovább, meglátott egy rákot egy víz szélén mászkálni.
Elkezdte megint mondani:
–,,Kan is dúr is, ing is lóg is, rák is mász is’’ – a bizs a, na már
három sót tudok diákul.
Megint ment – mendegélt, meglátott egy bikát amint egy nádkerítésen
törtetett keresztűl. Megint elkezdte mondani:
–,,Kan is dúr is, ing is lóg is, rák is mász is, bika töri nád is’’ na
isten-utse tudok én már diákul, nem is megyek tovább egy lépést se,
bolond is volnék ha mennék.
Evvel aztán visszafordult hazafelé, hanem az úton mindég azt a négy szót
hajtotta hogy el ne felejtse. Mikor az apja kunyhójához ért, épen kint
ült a sok rajkó, süttette a hasát a nappal; amint meglátták a bátyjokat,
czigánykerekeztek elébe, körülfogták, egyik jobbról másik balról
rángatta, hogy beszéljen már valamit, de ez nem szólt egyebet, csak azt
a négy szót:,,Kan is dúr is, ing is lóg is, rák is mász is, bika töri
nád is.’’ Elébe ment az öreg czigány is:
– Hát édes magzsatom ilyen hamar megtanultad a diák sót? his nagyon okos
gyerek vagy te, mondtam én azst mindig, de szólj hát! Hanem biz abból
nem tudott semmit kivenni, mindig csak azt hajtotta hogy:,,Kan is dúr
is, ing is lóg is, rák is mász is, bika töri nád is.’’ Az anyja is
beszélt volna vele, de annak se’ mondott mást; megijedt a czigány
asszony.
– Na dade – mondta az uranak – beszélj vele ha tudsz, mondtam hogy igy
less, elfelejtette a magyar sót, most már mit csináls vele?
A czigány is megijedt, hogy csakugyan elfelejtette a rajkó a magyar
szót, elővette az ütött-kopott köpönyegjét, felment a faluházához. Épen
együtt ült a kupaktanács, bement a czigány közibök.
– Jaj nagyságos birák uraimék – kezdte a szót – van nekem egy fiam, úgy
besíl diákul mint a parancsolat, nem láttak olyat birák uraimék soha,
magyarul se tud, elfelejtette a diák só mellett; most azsírt jöttem,
hogy vegyék be kigyelmetek maguk közsé valamifélének.
– Hát hogy okosodott meg olyan hirtelen – kérdezte a biró – hisz még a
mult héten is csak úgy járta a rókatánczot az árokparton, mint a többi
rajkó.
– Jaj nagyságos biró uram, oda volt ám azs diák sót tanulni.
– No hát hozd fel, hadd lássuk mit tud?
Elvitte a czigány a rajkót a faluházához, az ott is csak azt kezdte
rá:,,Kan is, dúr is, ing is lóg is, rák is mász is, bika töri nád is.’’
A birák csak elnevették magukat, megmagyarázták a czigánynak, hogy mit
tesz az a négy szó, avval elkergették. Elszomorodott a czigány, mert ő
azt gondolta, hogy legalább is viczispány lesz a rajkóból; hanem amint
hazaértek, ki is öntötte rá a mérgét, úgy elverte hogy a kölyök egész
nap bőgött bele. A czigány asszony meg még mérgesítette:
– Úgy kell dade, úgy kell, már most ló sincs, taliga sincs, a fiad is
csak olyan szamár, mint volt, mondtam is én mindig hogy nem lesz ű
kelmibűl prédikácziós halott.
Addig-addig mérgesítette az asszony az urát, mig utoljára elővett egy
botot, úgy elverte, hogy még tán most is veri, ha félbe nem hagyta.


RÁADÓ ÉS ANYICSKA.
Egyszer, hol volt – hol nem volt, volt a világon egy király, a ki teljes
életében mindig a háborúban, harczban lakott. Már kilencz esztendő óta a
háza tájékán se’ volt, azt se’ tudta hogy mije van otthon. Elhatározta
hát hogy már csak akárhogy – mint teszi szerét, de haza megy, feliratja
mindenét az utolsó tűig, hogy legalább tudja, mit keresett kilencz
esztendő óta.
Békét kötött hát az ellenséggel három hónapra, avval elindult hazafelé.
Mikor hazaért, összegyűjtötte a sok herczeget, grófot, nagysüvegű tótot,
a sok tanácsosokat, birákat, elmondta nekik, hogy most miért jött haza?
hogy meg akarja tudni, mije van,,,azért hát azt parancsolom, hogy az
országomban mindent az utolsó fa szegig irjatok fel, de úgy hogy ki ne
maradjon semmi az összeirásból.’’
Szélylyelmentek az urak, teljesíteni a király parancsát; azalatt maga a
király a feleségével mulatott otthon, a kit már kilencz esztendő óta nem
látott; éjjel-nappal mindig vigadtak, még annak is jó kedve volt, akinek
apját-anyját megölték.
De nemsokára vége szakadt a nagy mulatságnak, eltelt a három hónap – a
király szabadságideje, menni kellett neki vissza a háborúba. Elbúcsúzott
hát nagy sírások-rívások közt a feleségétől, összegyűjtötte a katonáit,
elindult.
Ment aztán mendegélt, egyszer beértek egy erdőbe, abban is mentek már
két nap, két éjjel. Harmadik éjszaka amint mennek a szép holdvilágnál,
elibök áll egy ősz-öreg ember, térdig érő galamb-fehér szakállal, a
kezében egy nagy lámpással:
– Hó megállj! ki vagy? hol voltál? hova mégy?
– Én vagyok ennek s ennek az országnak királya, otthon voltam a
feleségemnél, felirattam minden vagyonomat, most már semmim sincs, hogy
tudomásom ne volna róla, még az utolsó fa-kanál is mind fel van írva.
– Jól van hát, ha mindenedet felirattad, igérd meg nekem, hogy a mid
nincs felírva, azt nekem adod.
– Jól van, megigérhetem, ha tetszik királyi parolámra is fogadhatom, de
tudom hogy nem kapsz semmit, mert semmi se’ maradt ki az összeirásból.
Megörült az igéretnek az idegen, kicsibe mult hogy ősz-öreg ember létére
el nem kezdett tánczolni.
– Tudd meg hát hogy én vagyok nagy Tündérországnak híres-hatalmas
királya, a ki mindent tud, a mi a nagy világban történik. Mig otthon
voltál, a feleséged méhében hagytál egy fiugyermeket, ez az, a miről se
tudomásod nem volt, se nincs felírva, azért hát igéreted szerint ez az
enyém, érte megyek tizenkét esztendő mulva, nagy szükségem lesz rá, mert
nincs fiam, csak három lyányom.
Nagy búba-bánatba esett a király, neki se volt több fia, s ime ezt az
egyet is oda kell adni idegen embernek, a ki se inge, se galléra, nem is
látta soha, aztán csak úgy bolond módra igérte oda neki, fájt ez a
királynak nagyon, de hiába, nem tehetett róla, királyi parolájára
fogadta, oda kellett adni. Megírta a feleségének a nagy
szerencsétlenséget, hogy ő a még létlen gyermeket másnak igérte, azért
majd ha meglesz, kereszteljék Ráadónak, hadd jusson eszökbe –
valahányszor a nevet kimondják – hogy az nem az övék, hogy másnak kell
adni, idegen emberek közé, a hol tán soha se talál apja helyett apát,
anyja helyett anyát, testvérje helyett testvért.
Rászállott a bánat a királynéra is, de hiába volt minden búslakodas, már
arról nem lehetett tenni.
Meglett aztán a szép fiu gyermek, meg is keresztelték Ráadónak. Mikor
ugy hat-hét esztendős lehetett, haza került a király is a háborúból;
attól fogva mindig maga tanitotta mindenre: lovagolni, kardot forgatni,
nyillal lőni, hadakozni.,,Legalább ne mondja akihez kerül, hogy semmire
se tanítottuk.’’
Nevekedett aztán Raadó szépen. Már elmult tizenkét esztendős, még se
jöttek érte, de elmult tizenhárom is, a tizennegyediknek is a derekán
gázolt, még se volt semmi híre a tündér királynak. Már örült mindenki,
hogy nem viszik el az ifju királyfit, a király nagy dinom-dánomokat
adatott annak az örömére, hogy az övék marad a Ráadó.
Egyszer, mikor mindenki a legjobban vígadt, jött egy lóhátas ember, nagy
pecsétes levelet adott a király kezébe, a mit a tündér király irt, az
volt pedig az eleje-veleje, hogy küldje Ráadót minél elébb, mert szükség
van rá.
Elkészítették a szegény királyfit a hosszu útra, egy inast adtak mellé,
– mert csak annyinak volt szabad vele menni, annyit engedett meg a
tündér király – avval útnak eresztették. Az ország határáig elkisérték
apja, anyja, az ország nagyjai, ott aztán elbucsúztak tőle, jó utat
kivántak neki, avval visszamentek haza.
Ráadó pedig ment lassacskán az inassal járatlan járt utakon Tündérország
felé. Napról napra jobban elgyengült a gyaloglásban, mikor már
Tündérország határához értek, alig birta a lába. Amint beértek a
határon, találtak egy nagy várost, abba bementek, egy nagy palota előtt
leültek a kőpadra pihenni. Ott Ráadó a tenyerébe hajtotta a fejét,
elgondolta hogy milyen szerencsétlen ő, hogy kell neki idegen
országokban bújdosni, ezen annyira elbúsult, hogy kicsibe mult hogy
sírva nem fakadt. Amint igy szomorkodik, egyszer mintha kiáltanák
valahonnan: ,,Ráadó.’’ Hallgatózik jobban, másodszor is kiáltják:,,Ráadó
lelkem gyere fel’’; szét nézett, hát látja, hogy a palotából kiabál neki
egy szép tündér asszony. Ő se mondatja harmadszor, bemegy a palotába,
ott felmegy száz márvány grádicson nézeget szélyel de semmit se’ lát.
Mikor a legfelső kontignáczióba felért, egy pompás szoba nyilt meg
előtte; abba is bement, – királyfi volt, de még olyat soh’se látott,
majd elvette a szeme fényét a nagy csillogás, már majd hogy vissza nem
ment, akkor lépett ki egy másik ajtón a szép tündér menyecske, megfogta
a Ráadó kezét, átvezette 11 szobán, a tizenkettedikben aztán leültette
egy csupa tiszta színaranyból csinált karszékre:
– Jaj szívem Ráadó, de régen várunk már, de rég itt kellett volna már
lenned, tudom elfáradtál a hosszú útban, jaj pedig még fele útján se
vagy annak a városnak, ahol a tündérkirály lakik, nem is érsz oda tán
esztendeig se, ha csak az én tanácsomra nem hallgatsz. Az én tanácsom
pedig az hogy – látod-e amott azt a tavat?
– Látom.
– Nohát majd estére odajön a tündérkirály három szép eladó lyánya hattyú
képében fürdeni, te menj a tópartra, bújj el, majd jön az első hattyu,
leszáll, megrázkódik, leveti a hattyu ruhát, gyönyörű szép lyánynyá
változik, megyen a vízbe, fördik; jön a másik is, leszáll, megrázkódik,
még szebb lyánynyá változik, megyen a vízbe fördik; legutoljára jön a
legszebb, a gyönyörűséges Anyicska, a kinek párját még emberi szem nem
látott, leszáll, megrázkódik, megyen a vizbe, fürdik. Egy darabig ott
fürödnek, azután megint – a hogy jöttek – egymásután kikelnek a vizből,
felveszik a hattyú ruhát, elmennek. Mikor már a két öregebb elment, te
lopd el az Anyicska hattyú ruháját, oda se is add neki, mig meg nem
igéri, hogy elvisz a hátán az apja palotájáig. A többit aztán terád
bizom. Most pedig gyere feküdj le, pihend ki magad, majd ha eljön az
ideje, felköltelek én.
Ugy tett Ráadó, ahogy a szép tündérasszony mondta, lefeküdt a puha, szép
selyem paplanos ágyba, kialudta magát. Mikor eljött az idő, hogy menni
kellett a tóhoz, felköltötte a szép tündér asszony, még egyszer
megmondta neki, hogy okosan viselje magát, avval elbúcsúzott tőle.
Ráadó legelőször is az inasát küldte vissza, mert csak magának lehetett
elmenni, azután kiment a tópartra, elbútt egy bokor tövébe, várakozott.
Nem soká kellett neki várni, jött az első hattyú, a legöregebb tündér
királykisasszony, leszállt, megrázkódott, levetette a hattyú ruhát, ment
a vizbe, fürdött, jött a második hattyú, a középső kisasszony is,
leszállt, megrázkódott, levetette a hattyú ruhát, ment a vizbe, fördött.
Legutoljára jött egy gyönyörű piczi kis hattyú, levetette a hattyúruhát,
olyan szép lánynyá változott, hogy hej dehogy lehet még festeni is
párját! Ráadó mindjárt halálig szerelmes lett bele, hirtelenében tán azt
se tudta volna megmondani, hogy fiu-e vagy lyány, úgy elbámult. Anyicska
is levetkőzött, ment a vizbe, fördött. Még egy darabig játszadoztak
együtt, akkor a legöregebb kijött, felvette a hattyúruhát, elment, jött
a második is, felvette a hattyúruhát, elment. Mikor már ezek elmentek,
Ráadó szép csendesen ellopta az Anyicska ruháját, avval megint elbútt.
Jön ki Anyicska a vizből, keresi a ruháját, nem találta sehol, elkezd
sirni, jajgatni: hogy menjen ő most már haza, nincs a hattyúruha sehol!
Erre előjött Ráadó:
– Ne sírj szivem, lelkem szép Anyicska, itt a ruhád nálam.
– Isten hozott szerelmem Ráadó, be jó hogy megjöttél, add ide hamar a
ruhám, mert elkésem.
– Nem adom addig szép Anyicskám, mig nekem fel nem fogadod, hogy engem
szeretsz, holtig hű maradsz hozzám, mert én az élő Istenre meg merek
esküdni, hogy rajtad kivül soha mást nem szeretek; most pedig igérd meg
hogy haza viszel az apád váráig, mert régóta jövök, el vagyok fáradva.
Mit volt mit tenni Anyicskának, rá kellett mindenre állani, még pedig
hirtelen, mert az apja várába csak őrváltáskor lehetett beszökni, attól
félt hát nagyon, hogy arról elkésik, künn marad, akkor pedig vége!
Beleegyezett hát hirtelen mindenbe, mert ő is megszerette halálosan
Ráadót, ott a tó partján gyürűt váltottak, megölelték, megcsókolták
egymást, megesküdtek mind a ketten, hogy holtig hívek maradnak
egymáshoz. Azután felöltötte Anyicska a hattyúruhát, a hátára vette
Ráadót, repült vele, mint a sebes szél. Útközben megmondta Ráadónak,
hogy úgy viselje magát otthon, hogy senki észre ne vegye, hogy szeretik
egymást, mert akkor elvesztek mind a ketten.
Mikor már közel voltak a várhoz, letette Anyicska Ráadót, megtanította
hogy a strázsák előtt úgy mutassa, mintha el volna fáradva, hogy ne is
gyanítsanak semmit. Evvel Anyicska berepült a várba, a maga szobájába,
Ráadó pedig oda ment a strázsákhoz, tettette magát, mintha már a lábát
se húzná a nagy fáradtság miatt, hej pedig dehogy nem birta, egy szó nem
sok, de annyi elég lett volna neki az Anyicska szájából, hogy két nap
két éjjel mindig tánczoljon. Oda ment a strázsákhoz, kérdezte hogy
otthon van-e a tündérek hires királya? A strázsák mindjárt megismerték.
– Jaj be jó hogy itt van kis gazdánk! be régen várjuk már! az öreg
felséges király minden reggel azt kérdezi legelébb hogy még se jött-e
meg? No de heveredjen le erre a lóczára, látjuk hogy el van fáradva, de
hogy is ne, mikor olyan messze útról jön!
Végig feküdt Ráadó a szép kő padon, el is aludt szép csendesen. Mikor
aztán a tündérkirály felkelt, megtudta hogy ott van, mindjárt hivatta
magához; felköltötték Ráadót, hogy hivatja a király. Felkelt Ráadó,
bement hozzá, a király mindjárt magához ölelte.
– Jaj kedves fiam be jó hogy megjöttél, be régen várok rád!
Akkor mindjárt összegyűjtette az ország fő fő embereit, herczegeket,
grófokat, nagy süvegű tótokat, a királyi tanácsosokat, megmondta nekik,
hogy Ráadót ezután ugy tiszteljék mint királyukat, mert ha ő meghal,
arra hagyja az országot, vagy tán azt se várja, hogy meghaljon, hanem
mihelyt egy kicsit meg jön az esze a fiunak, mindjárt átadja neki.
Meghallotta ezt a vén királyné:,,No várj vén bolond – gondolja magában –
csak menjenek el az urak, majd lesz neked ne mulass; a maga lyányait
számba se veszi, mintha nem is volnának, arra a jött-ment sehonnaira
akarja hagyni az országot, de majd megmutatom én hogy az én lyányaim
elébb valók, hogy én vagyok az úr a háznál.’’
A két nagyobb lyánynak is elmondta a királyné, azoknak is nagyon
tetszett ez a beszéd, mert Ráadó mindig csak úgy félvállról beszélt
velök, csak Anyicskának kedvezett, avval beszélgetett mindig.
Alig oszlott el a sok nép a királyi udvarból, mindjárt neki esett a vén
királyné az urának:
– Megbolondultál te vén marha! elébb való neked egy pokolból jött-ment
sehonnai a magad gyermekénél! majd megmutatom én, hogy melyik elébb
való, hogy nem lesz itt úr az a kölyök.
A király csendesítette volna, de az asszony se’ hallott, se’ látott,
dúlt-fúlt mint a veszett állat. Addig még sem bánt oly roszul Ráadóval,
mig meg nem tudta, hogy Anyicskával szeretik egymást, hanem mikor azt
egyszer kihallgatta a kulcslyukon, attól fogva elveszítette volna mind a
kettőt egy kanál vizben, a királyt is mindig szidta, hogy minek tartja
ott azt a korhelyt, semmit se’ csinál, csak a kenyeret fogyasztja.
Egyszer is el kezdett neki beszélni:
– Ugyan te vén bolond, próbáld meg már mit tud az a kölyök, csináltass
vele valamit, elég régen itt van már, csak ragadhatott volna rá annyi a
mennyi.
Felhivatta a király Ráadót a maga szobájába, oda vezette az ablakhoz,
megmutatott neki egy nagy erdőt:
– Látod azt az erdőt fiam Raadó?
– Látom.
– No azt nekem holnap reggelre – mikorra felkelek – tövestől-gyökerestől
mind egy szálig kiirtsd; a fája mind fel legyen ölbe vágva, a majorba
behordva, rendbe rakva; a föld fel legyen szántva, felboronálva, bevetve
tiszta búzával, a búza megérjen, le legyen aratva, el legyen nyomtatva,
fel legyen szórva, meg legyen rostálva, hogy mikorra én felkelek, tele