Eredeti népmesék - 01

EREDETI
NÉPMESÉK.
EREDETI
NÉPMESÉK.
ÖSSZEGYŰJTÖTTE
ARANY LÁSZLÓ.



PEST.
KIADJA HECKENAST GUSZTÁV.
MDCCCLXII.
Pest, 1862. Nyomatott Landerer és Heckenastnál.


TARTALOM.
Lap.
A vak király 1
A boltos három lyánya 30
A czigány fiú 37
Ráadó és Anyicska 41
Az aranyhajú herczegkisasszony 83
Az őzike 100
A veres tehén 111
A tündérkisasszony és a czigánylyány 128
Az ördög-szerető 153
Jankó és a három elátkozott királykisasszony 163
Az ördög és a két lyány 176
A kis malacz és a farkasok 187
Zsuzska és az ördög 190
Fehérlófia 202
A nyelves királykisasszony 216
Gagyi gazda 220
Babszem Jankó 232
Dongó meg Mohácsi 246
A szomorú királykisasszony 266
A macska és az egér 270
A farkas-tanya 273
Panczimanczi 277
A hólyag, szalmaszál és a tüzes üszök 285
A kis gömböcz 287
Farkas-barkas 290
A kakaska és a jérczike 295
A két koszorú 299
A kóró és a kis madár 305
A kis ködmön 308
Iczinke-piczinke 314
Mért haragszik a disznó a kutyára, a kutya a macskára, a macska az
egérre 316
Találós mesék 318
Csali-mesék 326
Megfejtések 328


EREDETI
NÉPMESÉK.


A VAK KIRÁLY.
Hol volt, hol nem volt, még az óperencziás tengeren is túl volt, volt a
világon egy vak király. Mindenféle orvosok-doktorok próbálták
meggyógyítani, de mind hiába, egyik se ment semmire. Maga a király
tudott volna ugyan egy orvosságot a szemének, de azt senkinek se mondta
meg hogy mi; akárki kérdezte tőle, csak azt felelte, hogy mihaszna
mondja meg, mikor úgy se tudják megszerezni?
Volt ennek a királynak három egészen felnőtt legény fia. Ezek egyszer
összebeszéltek, hogy akárhogy-mint, de kitudják az apjoktól, hogy mi az
az orvosság, s megszerzik neki. Bement hát hozzá a legöregebbik, megállt
az ajtóban, elkezdett beszélni, mondván:
,,Felséges király atyám! én most azért jöttem hogy megkérdezzem felséges
király atyámtól, mitől gyógyulna meg a szeme, mert mi hárman
összebeszéltünk, hogy azt az orvosságot, ha az életünkbe kerül is,
megszerezzük.’’
A király erre nem szólott egy szót se; hanem volt előtte az asztalon egy
nagy kés, azt felkapta, úgy vágta a fia felé, hogy alig tudott előle
félreugrani, a kés meg megállott a diófa ajtóban. Erre a királyfi úgy
megijedt, hogy mindjárt kiszaladt a házból.
Másnap a középső királyfi ment be, de az is épen úgy járt, mint a
bátyja, ez is kiszaladt a szobából.
Harmadik nap a legfiatalabb királyfin volt a sor; a bátyjai be se’
akarták ereszteni, hogy ha ők ki nem tudták venni az apjokból, biz’ e’
se’ sokra megy, de a királyfi nem tágitott, hanem bement. Mikor elmondta
hogy m’ért jött, ehez is hozzá vágta az öreg király a nagy kést, de ez
nem ugrott félre, hanem megállt mint a peczek, kicsibe is mult, hogy
bele nem ment a kés, a sipkáját kicsapta a fejéből, úgy állt meg az
ajtóban. De a királyfi még ettől se’ ijedt meg, kihúzta a kést az
ajtóból, odavitte az apjának. ,,Itt van a kés felséges király atyám, ha
megakar ölni, öljön meg, de elébb mondja meg mitől gyógyulna meg a
szeme, hogy a bátyáim megszerezhessék.’’
Nagyon megilletődött ezen a beszéden a király, nemhogy megölte volna
ezért a fiát, hanem össze-vissza ölelte, csókolta. No kedves fiam –
mondja neki – nem hiában voltál te egész életemben nekem legkedvesebb
fiam, de látom most is te szántad el magad legjobban a halálra az én
meggyógyulásomért, (mert a kést is csak azért hajitottam utánatok, hogy
meglássam melyikötök szállna értem szembe a halállal), most hát neked
megmondom, hogy mitől gyógyulna meg a szemem. Hát kedves fiam,
messze-messze a Verestengeren is túl, a hármashegyen is túl lakik egy
király, annak van egy aranytollu madara, ha én annak a madárnak csak
egyszer hallhatnám meg a gyönyörű éneklését, mindjárt meggyógyulnék
tőle; de nincs annyi kincs, hogy od’adná érte az a király, mert annyi
annak az országában az arany-ezüst, mint itt a kavics.
A mint ezeket a királyfi megértette, kiment a testvéreihez, elmondott
nekik mindent; azok aztán mentek egyenesen az apjokhoz, hogy ők hát most
elmennek azért a madárért, tették magukat rettenetesen, hogy igy hozzák,
ugy hozzák el, ha ezer ördög őrzi is. A legkisebb királyfi is el akart
menni, de a bátyjai nem vitték, hogy biz’ ő utánuk ne csikókodjék, minek
menne el bajnak; aztán meg az öreg király se’ eresztette sehogy se:,,Már
édes fiam te csak maradj itthon én mellettem, segíts egyben-másban öreg
fejemnek, sok már nekem magamnak egy ország gondja; de még meg is
halhatok addig, mig odalesznek, akkor – ha te is elmennél, kire maradna
az ország?’’
Hajtott a jó szóra a királyfi, otthon maradt. A bátyjai elindultak nagy
hű-hóval, tizenkét társzekeret megrakattak aranynyal-ezüsttel úti
költségnek, elbúcsúztak az öreg királytól, megigérték neki, hogy egy
esztendő alatt, ha törik, ha szakad, elhozzák az aranytollú madarat,
avval elmentek.
Eltelt az egy esztendő, de nem jött haza a két királyfi; eltelt a
második is, harmadik is, negyedik is, még se hallatszott semmi hirök.
Már a legifjabb királyfi bizonyosnak tartotta, hogy odavesztek, el is
akart már sokszor indulni utánok, de az apja nem eresztette; hanem mikor
már az ötödik esztendő is vége felé járt, a királyfinak sehogy se’ volt
maradása, hiába volt minden beszéd, nem hallgatott rá, elindúlt. Egy
régi, hűséges szolgát lóra ültetett, maga is lóra ült, ugy fogtak neki a
hosszú útnak.
Mentek-mendegéltek, hét nap hét éjjel mindig mentek, akkor kiértek az
öreg király országából. A mint kivül voltak a határon, megláttak egy
rongyos csárdát, a királyfi megállt a csárda előtt, a szolgáját beküldte
egy ital borért. A mint az inas nyitotta az ajtót, belátott rajta a
királyfi, látta hogy odabenn tánczol két rongyos ember két korcsmabeli
személylyel, de rájok se’ ügyelt, hanem a mint kihozta az inas a bort,
megitta, avval mentek tovább.
Már jó ideig mentek ugy, hogy egyik se’ szólt egy szót se, nagysokára
aztán az inas törte meg a nagy hallgatást:
– Jaj felséges királyfi, mondanék én valamit, ha attól nem félnék, hogy
megharagszik érte.
– Nem haragszom én csak mondjad.
– No hát ha rosz néven nem veszi, csak elmondom: látta-e felséged azt a
két rongyos embert, a ki ott tánczolt a csárdában?
– Láttam ugy hátulról, mikor az ajtót nyitottad, de hát miért kérded?
– Oh felséges királyfi, mondanám is én, meg nem is.
– Mondjad no, bolond, hisz nem szoktam én az igazságért megharagudni.
– Hát amint bementem, megláttam azt a két embert, nagyon ismerősöknek
tetszettek, mindjárt gondoltam valamit, de még se mertem egészen rájok
fogni, megkérdeztem hát a korcsmárostól: ,,Hallja kend, miféle két ember
ez a ki itt tánczol,’’ azt mondja rá a korcsmáros: ,,Jaj jó uram régi
embereim ezek már nekem, királyfiak volnának ezek, valami öt esztendeje
jöttek ide, valami aranytollú madarat kerestek, de hogy nem találták, –
mert biz’ azt még a Verestengeren is túl kellett volna keresni, – kapták
magukat, itt maradtak, azóta mindég itt esznek-isznak, mert volt ezeknek
pénzök vagy tizenkét társzekérrel, de biz’ a már mind elfogyott, alig
van nekik annyi, a mennyivel egy-két hétig megérik.’’ Ez aztán abba’
maradt, a korcsmáros se beszélt többet, én is eljöttem.
Nagyon elszomorodott e beszéden a királyfi, elébb nem is akarta hinni,
de az inas úgyséval is erősítette, gondolta hát magában, hogy most nem
tölti az időt, majd visszafelé jövet haza híjja őket.
Mentek aztán tovább, beértek egy nagy erdőbe, ott az út egy helyen
kétfelé vált, egyik se tudta a járást, elkezdtek tanácskozni, hogy merre
menjenek. A mint ott tanácskoznak, egyszer, – mintha csak a föld alól
bútt volna ki, vagy az égből cseppent volna, – ott termett egy szép nagy
róka. A királyfi a mint meglátta, nyult a nyila után hogy majd meglövi,
hát, uramfia, – tán nem is hinnék kendtek, ha nem mondanám, – megszólalt
a róka emberi nyelven:
– No felséges királyfi hát eltévedtek, vagy min tanácskoznak?
– Hiszen nem tévedtünk épen el – felelt neki a királyfi, – hanem azt
csakugyan nem tudjuk, hogy e közül a két út közül melyik visz a
Verestengerhez. Hát miért kérded?
– Csak azért, mert én útba tudom igazitani a királyfit, tudom a járást
ezen a tájékon. De hát mért mennek a Verestengerhez?
A királyfi elbeszélte, hogy mi járatban vannak töviről-hegyire; mikor
aztán vége szakadt a beszédjének, megint megszólalt a róka:
– Bizony nagy munka vár a királyfira, de nem is tudja elvégezni, hacsak
én nem adok tanácsot, azért hát lépjünk egyességre: én segítem a
királyfit jó szóval mindenütt a hol csak szükség lesz rá, ezért aztán
mikor visszajövet hozza a királyfi a sok aranyat, ezüstöt, drágaságot,
(mert tudom hogy hoz) mindenen – de mindenen az utolsó tűig megosztozik
velem.
A királyfi egy kicsit gondolkozott, de azután gondolta, hogy minek neki
az arany-ezüst, csak a madár legyen meg, hát csak ráállott. Erre a róka
kihúzott a farka végéből hét szál szőrt, od’adta a királyfinak:
– No felséges királyfi itt van hét szál szőr, ha jártában-keltében
akárhol, akármi baja akad, csak szakítson el egy szálat, én mindjárt ott
termek tanácsot adni.
Azután megmutatta a róka, hogy melyik út visz a Verestengerhez, jó utat
kivánt a királyfinak, s megint eltünt épen úgy, ahogy jött, mintha csak
a föld nyelte volna el.
Ment mendegélt a királyfi az inasával, egyszer – nagy sokára – elértek a
Verestenger partjára. A mint a királyfi végig nézett azon a roppant nagy
vizen, elborzadt belé, nem látta se’ szélét, se’ hosszát.,,Oh én
uram-istenem – gondolta magában – hogy megyek én át ezen a nagy vízen,
mikor azt se tudom, melyik a szélessége?’’ Csak akkor jutott eszébe a
róka, mindjárt elszakitott egy szál szőrt; alig hogy elszakitotta,
mintha csak a föld alól bútt volna ki, vagy az égből cseppent volna le,
ott termett a róka:
– Mi baja van felséges királyfi, tán nem tud átmenni ezen a vizen?
– Bizony nem én róka pajtás.
– No azon ne is búsuljon a királyfi egy cseppet se’, itt van három alma,
csak vágjon neki felséged a viznek, úsztasson benne, mig csak birja a
lova, mikor látja, hogy már egészen kifáradt, hajítson a vizbe egy
almát, mindjárt olyan darab szárazföld támad ott, hogy elférne rajta
ezer ember is, azon pihenjen meg, azután menjen tovább, mikor megint
elfárad a lova, megint hajítson el egy másik almát, megint pihenjen meg;
azután harmadszor is csak úgy tegyen. Többet aztán nem mondok.
Evvel a róka megint eltünt, a királyfi pedig meg az inasa belehajtottak
a vizbe, elkezdtek benne úsztatni. Mikor már majd kidőltek a lovak
alattuk, elhajitott a királyfi egy almát, mindjárt olyan nagy darab
szárazföld termett oda, hogy elfért volna rajta egy regement katona is,
azon megpihentek istenesen, azután megint mentek odább, mikor másodszor
is elfáradtak a lovak, megint elhajitott a királyfi egy almát;
harmadszor megint csak úgy tettek. Mikor már negyedszer is alig tudtak a
lovak úszni, elérték szerencsésen a tulsó partot. Itt aztán gondolkozóba
esett a királyfi, hogy most már hát itt volnának, de merre keressék az
aranytollú madarat? Hiába gondolkozott rajta, megint csak el kellett
szakitani egy szál szőrt. Ott termett megint a róka.
– No róka pajtás – kérdi a királyfi – hol találjuk most már meg az
aranytollu madarat?
– Hát látja-e felséged amott messzire csillámlani azt az arany palotát?
– Hogy ne látnám!
– No hát abban lakik az a király, a kié az az aranytollú madár. Öltözzék
fel felséged bő ingbe-gatyába csikósosan, az inasát a lovakkal hagyja
itt, maga menjen oda a palota kertjébe, ott van a kaliczka az arany
madárral egy arany fára felakasztva, azt vegye le, de vigyázzon hogy
valamelyik fához hozzá ne érjen, mert akkor az egész kert megzendül, a
kertészek megfogják felségedet. Ha pedig mégis szerencsétlenül járna,
megfognák, vitesse magát a királyhoz; majd a király kérdi, hogy mert
ahoz a madárhoz nyulni, csak ezt mondja felséged: ,,Hogy ne mertem
volna, mikor széles ez világon, kis Magyarországon nincsen olyan betyár
mint én.’’ Többet aztán nem mondok.
Ugy tett a királyfi a hogy a róka mondta. Az inasát ott hagyta a
tengerparton, maga felöltözött betyáros ruhába, elindult a palota felé.
Nem ment egyenesen a palotába, hanem elkerült a kert alá; hát a mint oda
ért, elállt szeme-szája, mert még a hátulsó sövénye is a kertnek mind
csupa aranyból-ezüstből volt fonva. A mint kibámulta magát, bemászott
szép csendesen a keritésen, szélylyel nézett a kertben, vigyázta, hogy
hol látná meg az aranytollú madarat? De biz’ azt eleinte meg nem látta
volna ha az orrához ütődött volna is, úgy elvette szeme-fényét a nagy
csillogás-villogás; de hogy is ne! mikor minden fának ezüst volt a
törzse, arany a galya, gyémánt a gyümölcse. Mikor aztán félig-meddig
betelt a nézéssel, elindult a madarat keresni, meg is találta nemsokára,
ott ugrált egy gyémánt kaliczkában, egy ágas-bogas arany fára
felakasztva. A mint meglátta a királyfi, ment egyenesen érte, hogy
levegye; nem volt magasra téve, felérte a földről is, nem kellett érte
felmászni, hanem a mint vette volna le a borjúszáju ing megakadt egy
galyba, megrántotta; erre az egész kert megzendült, mintha ezer meg ezer
haranggal harangoztak volna, a kertészek mindjárt ott termettek,
megfogták a királyfit, vitték egyenesen a királygazdájokhoz: A király a
mint nagy-sok beszéd után megtudta, hogy mi a baj, elkezdte szidni a
királyfit.
– Hát te akasztófára való hogy mertél arra még csak gondolni is, hogy az
én aranytollú madaramat ellopd?
– Hogy ne mertem volna! – felelt rá a királyfi hetykén – mikor széles ez
világon kis Magyarországon nincsen olyan betyár, mint én!
Nagyon megörült ennek a beszédnek a király:
– No öcsém ha olyan nagy betyár vagy, – van a szomszéd királynak egy
lova, az egész ló ezüstből van, a szőre meg színaranyból, ha te ezt
nekem ellopod, neked adom az aranytollú madarat, meg még ráadásul minden
gyémánt gyümölcsömből egy-egy vékát, aranygalyat meg a mennyit elbirsz.
Megigérte a királyfi hogy ellopja, ha az életébe kerül is, avval
visszament az inasához a tengerpartra, elszakitotta a harmadik szál
szőrt is. Ott termett a róka megint:
– No királyfi mi baja van?
– Hát bizon nekem csak e’ meg e’. Itt elbeszélte, hogy hogy járt az
aranytollú madárral, meg hogy mit igért meg a királynak, utoljára azt is
hozzátette, hogy bizony most már nem tudja, hogy kéne azt a lovat
ellopni.
– Biz azt, felséges királyfi, felelt a róka, – máskép nem lehet, hanem
felöltözik felséged kocsis ruhába, elmegy ahoz a királyhoz, a kié az a
ló; itt van egy üveg pálinka, ez olyan hogy a ki egy kortyot iszik
belőle, úgy elalszik tőle, hogy az nap, ha csillagot rúgatnak vele se’
ébred fel. Ezt a pálinkát vigye oda felséged az istállóba, dugja el a
széna közé, a kocsisok megtalálják, megisszák, elalusznak tőle, akkor
aztán a felséged dolga lesz kihozni a lovat, hanem van ott a falra
felakasztva egy gyémánt szerszám, ha azt is el akarja hozni, vigyázzon,
mert vannak azon apró kis csengetyűk, ha azok megszólalnak, felébrednek
a kocsisok, megfogják felségedet. Ha pedig mégis szerencsétlenül járna,
megfognák, csak mondja ennek a királynak is azt, a mit az elsőnek
mondott. Többet aztán nem szólok.
Evvel eltünt a róka, a királyfi pedig megint úgy tett a mint az mondta
neki. Felöltözött kocsis-ruhába, a pálinkát a zsebébe tette, elindult a
második király palotája felé. A város végéig az inasát is magával vitte,
de már a városba csak maga ment be. Bement a király palotájába, az
istállóba, oda elegyedett a többi kocsisok közé, hát látja, hogy milyen
nagy őrizet alatt van az aranyszőrű, ezüsthúsu ló: egy kocsis rajta ült,
egy a fejét fogta, négy a négy lábát, egy a farkát, tizenkét ember meg
körülállta. Megijedt ettől egy kicsit a királyfi, hanem azért csak
látatlanná tette, addig sündörgött ott előre-hátra, mig egyszer
szerencsésen eldugta az üveg pálinkát a széna közé. Kis idő mulva amint
egyik kocsis adni akart a lónak, megtalálta, kihúzta onnan,
elkurjantotta magát:
– Nézzétek csak hé, mit találtam! egy nagy üveg pálinkát! bizonyosan
valamelyik szolgáló lopta el, osztán hirtelenében csak ide dugta. Igyuk
meg!
Erre a többi kocsis is ráállott, adták kézről kézre az üveget, csakhamar
részeg lett valamennyi, eldőlt ki jobbra, ki balra. Erre a királyfi is
hozzáfogott a munkához: a ki a lovon ült azt egy kecskelábra ültette, a
kik a lábát fogták, azokkal a kecskeláb négy lábát fogatta meg, a ki a
fejét fogta, annak egy tuskót adott a markába, a ki meg a farkát, annak
egy nyövet kendert, mikor aztán igy elhelyezte őket, a lovat szépen
kivezette az istállóból; hanem amint körülnézett, meglátta a falon a
gyémánt szerszámot, nagyon megfájult rá a foga, nem tudta ott hagyni,
már ezt, akár élek, akár halok, elviszem, – gondolta magában; le is
vette a falról, hanem amint vitte volna ki az ajtón, hozzáütődött az
ajtófélfához, megcsendült a sok csengő, a kocsisok felébredtek,
megfogták a királyfit. Vitték egyenesen király-gazdájokhoz, elmondták
neki, hogy hogy akart ez a legény lopni. A király elkezdte szidni, ahogy
csak tudta:
– Hát te imilyen-amolyan akasztófavirág, hogy mertél arra még csak
gondolni is, hogy az én ezüsthúsu, aranyszőrű lovamat ellopd?
– Hogy ne mertem volna – felelt ennek is nagy hetykén a királyfi, –
mikor széles ez világon, kis Magyarországon nincsen olyan betyár mint
én.
– No ha olyan nagy betyár vagy, – van a szomszéd királynak egy olyan
szép lánya, hogy szem nem látott még olyat, ha te azt nekem ellopod,
neked adom az aranyszőrű lovat, a gyémánt szerszámot, meg még ráadásul
tiz köböl arany abrakot.
Jól van; megigérte a királyfi hogy ellopja, avval kiment a város végére
az inasához. Itt megint mit volt mit tenni? el kellett szakitani a
negyedik szál szőrt is. Ott termett a róka:
– No mi a baj felséges királyfi.
– Hát csak e’ meg e’. Itt elbeszélte a királyfi hogy már meg
királykisasszonyt kellene neki lopni.
– No királyfi – mondja a róka, – most öltözzék fel szakács ruhába,
menjen el ahoz a királyhoz, szegődjék be szakácsnak. Délben majd
felséged vigye be a levest, hanem az ajtóban ejtse el. Többet aztán nem
mondok.
Eltünt a róka megint, a királyfi pedig az inasával ment a harmadik
király országa felé. Mikor ahoz a városhoz értek, a hol a király lakott,
felöltözött a királyfi szakácsruhába, az inasát a város végén hagyta,
maga bement a királyi palotába. Épen kint sétálgatott a király az
udvaron; oda ment hozzá a királyfi:
– Felséges király én szakács vagyok, azért jöttem hogy beszegődjem
felségedhez, hahogy megfogadna.
– Jól van fiam én megfogadlak, épen szakácsra van most szükségem; jó
hogy jöttél.
Beszegődött hát a királyfi szakácsnak, mindjárt is bement a konyhába;
hanem a másik szakács egész délelőtt lármázott rá, mert minden ételt
elrontott. Következett az ebéd ideje, a régi szakács sehogy se’ akarta
megengedni a királyfinak hogy az ételt ő vigye be, de ez addig
könyörgött neki, mig utoljára mégis ráállott. Amint hát vitte volna be a
királyfi a levest, az ajtónál szánt-szándékkal megbotlott, elejtette a
tálat hogy összetört. A királykisasszonynak már akkor megtetszett a szép
legény, mikor belépett, mikor meg a tálat elejtette, mindjárt gondolta,
hogy aligha igazi szakács ez, mert akkor nem lett volna ilyen ügyetlen,
jobban vigyázott volna; amint pedig szedte össze a cserepet, meglátta a
kisasszony az újján az aranygyűrűt, mindjárt gondolta, hogy nem lehet
más, mint valami királyfi. Nem is hagyta abba a dolgot, hanem másnap nem
ment be ebédelni az apjához, a maga szobájába teríttetett két emberre;
azután behivatta az uj szakácsot, ott mindjárt maga mellé ültette,
kérdezte tőle hogy hol vette azt a szép gyürűt? A királyfi elbeszélte
hogy ő nem szakács, hanem egy gazdag király fia, meg mást is mindent, az
egész élete folyását, mindjárt beleszerettek egymásba halálosan. A
kisasszony is elbeszélte, hogy az ő kezét most egy igen-igen gazdag
király kérte meg, de neki nincs kedve hozzá menni, mert már olyan öreg,
hogy a hamut is mamunak mondja, hanem ez az apjának mind nem használ,
erőlteti hogy menjen hozzá;,,Most hát szívem szép szerelme, te az enyim,
én a tied, nincs mást mit tenni, hanem az éjjel szökjünk meg, majd a te
apád országában megesküdhetünk.’’
Kapott a királyfi két kézzel a tanácson, mindjárt elhatározták, hogy még
azon az éjszakán, majd ha mindenki lenyugszik a királyi udvarban,
megszöknek, reggelre pedig, ha lehet, – túl teszik magukat a határon.
Evvel a királyfi kiment a kisasszony szobájából, várta az éjfélt; csak
akkor jutott eszébe, hogy neki ezt a kisasszonyt a szomszéd királynak
kell vinni, hogy a lovat megkapja, mert ha azt meg nem kapja, az
aranytollú madár se lesz az övé a nélkül pedig nem akart az apja szeme
elébe menni. Búsult ezen szörnyű módon, már azt is gondolta, hogy érte
se megy a kisasszonyért, de azután eszébe jutott hogy akárhogy lesz,
akármint lesz, el kell neki lopni a kisasszonyt, jobb hát ha most
elszökteti, azután majd tanácsot kérhet a rókától.
El is szöktette szerencsésen, kimentek a mezőre a királyfi inasához,
ott, – mig az inas a lovakat nyergelte, – a királyfi félre ment,
elszakította az ötödik szál szőrt is. Ott termett a róka:
– Mi a baj felséges királyfi?
– Hát bizon most az, hogy nem tudom a királykisasszonytól váljak-e meg,
vagy madár nélkül menjek haza? – mert igy, meg igy áll a dolog.
– Soh’se’ búsuljon azon a királyfi, majd elintézem én azt, most majd
együtt megyek felségeddel.
Mentek aztán együtt négyen: a királyfi, a szép királykisasszony, az inas
meg a róka. Mikor ahoz a városhoz értek, ahova a kisasszonyt kellett
volna vinni, a város végén a róka épen olyan szép kisasszonynyá
változott mint az igazi, úgy hogy a királyfi is alig tudta megismerni
őket, a róka-kisasszony mondta az igazinak, hogy csak menjenek az
inassal, nekik most a királyfival egy kis dolguk van, hanem majd utánuk
mennek. Ment aztán a kisasszony tovább, a királyfi pedig a róka
kisasszonyt bevezette a királyi palotába. A király amint meglátta őket,
nyakába borult örömében a királyfinak, össze-vissza csókolta. A királyfi
aztán mondta neki, hogy a kisasszony nagyon el van fáradva, mert egész
éjjel mindig jöttek, adjon neki külön szobát, hadd pihenje ki magát.
Mikor ez megvolt, búcsút vettek egymástól, a királyfi megkapta az
ezüsthúsú, aranyszőrű lovat, a gyémánt szerszámot, meg még ráadásul tiz
köböl arany abrakot, aztán ment az igazi kisasszony után. A város végén
utol is érte, aztán mentek együtt; amint egy darabig mentek, hallott a
királyfi valami dübörgést, hátra néz, hát látja hogy a róka szalad
utánok.
– Hát te hogy szabadultál meg?
– Csak ugy hogy kibúttam az ablakon aztán itt vagyok.
Mentek megint – mendegéltek, elértek ahoz a királyhoz is, a kihez a
lovat kellett volna vinni. Búsult megint a királyfi hogy hogy váljon meg
ettől a szép állattól, de a róka vigasztalta hogy csak bízza őrá, majd
eligazítja ő. Megint előre küldte a kisasszonyt az inassal, meg az
ezüsthúsú, aranyszőrű lóval, maga meg épen olyan ezüsthúsú, aranyszőrű
lóvá változott, úgy hogy maga a királyfi se’ ismerte meg, melyik másik?
Elvezette aztán a királyfi a királyhoz:
– No felséges király elhoztam az ezüsthúsú, aranyszőrű lovat, hanem ezt
most olyan istállóba kell tenni, a melyiknek nagy ablaka van, mert ez
világossághoz van szokva.
Ugy tett a király, ahogy a királyfi mondta, azután od’adta neki az
aranytollú madarat, minden gyémánt gyümölcséből egy-egy vékát, meg annyi
aranygalyat a mennyit elbirt; avval elbúcsúztak, a királyfi ment a
kisasszony után. Nem messze a várostól megint utolérte, azután mentek
együtt a Verestenger felé. Alig mentek egy kicsit, megint utolérte őket
a róka, elmondta, hogy megint búcsúzás nélkűl jött el innen is, az
istálló ablakán, avval amint elmondta, eltünt.
Ment a királyfi a sok drágasággal; mikor már közel voltak a
Verestengerhez, hátra néznek, hát látják hogy jön utánok a három király,
három roppant nagy regement katonával, mert már akkorra észrevették,
hogy megcsalta őket; megijedtek nagyon, nem tudták, mit csináljanak,
csak nagy sokára jutott eszébe a királyfinak hogy elszakítsa a hatodik
szál szőrt. Ott termett a róka, bezzeg most nem kellett neki magyarázni,
hogy mi a baj, meglátta úgy is; hirtelen előkapott három almát,
beleugrott a vízbe, intett a királyfinak hogy menjenek utána. Azok szót
fogadtak, elkezdtek utána úszni. Mikor már a lovak alig-alig birták az
úszást, elhajította az egyik almát, nagy darab szárazföld támadt ott
mindjárt, azon megpihentek, azután mentek odább. Lövöldöztek utánok a
katonák, bele is lőttek egyszer a róka hátába, de az hirtelen bekente
valami írral, mindjárt úgy beforradt hogy a helye se’ látszott meg.
Utánok is próbált úszni egy néhány katona, hanem mikorra odaértek, ahol
ezek először megpihentek, akkorra eltünt a sziget, a sok katona mind ott
veszett. Igy hát, még kétszeri megpihenés után, szerencsésen átértek az
innenső partra.
Mikor jól kipihenték magukat, megszólalt a róka:
– No felséges királyfi, már most én rám semmi szüksége, én hát megyek
dolgomra, hanem elébb emlékezzék meg felséged a szerződésre a mit
kötöttünk: hogy ha szerencsésen megjárja az útját, mindenen a mit csak
hoz megosztozunk.
A királyfi nem ellenkezett, kétfelé mérték a sok gyémánt gyümölcsöt,
arany abrakot, arany galyakat, akkor a királyfi búcsúzni akart, de a
róka azt mondta hogy:,,Nem addig van ám az királyfi! nem úgy alkudtunk
hogy csak az ilyen haszontalanságon osztozunk, hanem úgy hogy
_mindenen_, de _mindenen_.’’ Evvel elővette a róka az aranytollú
madarat, azt kétfelé vágta, azután az ezüsthúsú, aranyszőrű lovat,
legutoljára még a szép kisasszonyt is kétfelé vágta, azt is elosztotta,
mert azt is az úton szerezték együtt.
A szegény királyfi majd sírva fakadt, mikor látta hogy az egész
fáradozása, vesződése igy vész kárba, de azért a rókának nem szólt, mert
látta, hogy annak van igazsága, csak magára haragudott hogy olyan
szerződésbe bele tudott egyezni. Mikor látta a róka, hogy a királyfi igy
elszomorodott, elnevette magát:
– Ne búsuljon felséges királyfi, visszaadok én mindent, még az arany
galyakat is, nem is akartam elvenni, csak azt próbáltam meg, hogy ide
engedné-e felséged? most már látom, hogy jó szivű, mert id’adta volna
szó nélkül, mindjárt fel is támasztom én mind a hármat.
Evvel elővett valamiféle csudafüvet, megkente vele mind a hármat,
mindjárt felelevenedtek, s még hétszerte szebb kisasszony, hétszerte
szebb ló, és hétszerte szebb madár lett belőlök. Mikor épen köszönni
akarta a királyfi a rókának a szívességét, eltünt onnan, mintha a föld
nyelte volna el. A királyfi is hát a kisasszonyt felültette az
ezüsthúsú, aranyszőrű lóra, maga meg az inasa felültek a másik kettőre,
a sok kincset felrakták a nyeregkápába, avval útnak indultak.
Mentek-mendegéltek, elértek ahoz a városhoz, ahol menet a két öregebb
királyfit találták egy csárdában, hát amint a város közepébe érnek,
látják hogy két rongyos embert akkor visznek akasztani, a sok temérdek
ember meg kiséri; kérdi a királyfi egy embertől, hogy miféle emberek
azok, akiket akasztani akarnak? mi bűnt tettek, hogy felakasztják őket?
Felelt rá az ember:
– Jaj felséges királyfi hosszas volna azt elbeszélni. Nem tudom én hogy
hol járnak ezek itt, már több öt esztendejénél hogy itt ebben a városban
csavarognak, de azóta egy szalmaszálat se’ mozditottak odább, semmit se’
csináltak, hanem egyik korcsmából ki, a másikba be, éjjel-nappal mindig
ettek-ittak, a sok temérdek pénznek keresztül mentek a nyakán, mert
amint a világ beszéli, királyfiak volnának ezek; most hát hogy egy
krajczárjok se’ maradt, rablásra vetemedtek, de ez még nem volt elég,
hanem meg is öltek egy szegény kupecz embert, amint a vásárból jött
volna haza, hogy fel ne adhassa őket, mert rájok ismert. De hiába! a
gonoszságot a tyúk is kikaparja, rájok világosodott, hogy ők tették,
most már lakolnak érte.
Nagyon elszomorodott ezen a királyfi, megismerte, hogy az az ő két
testvérje, mindjárt ment a birákhoz, kérte őket hogy ilyen gyalázatot
csak még se’ kövessenek el két királyfin, azon felül jól meg is kente