Eppur si muove – És mégis mozog a föld (2. rész) - 13

  Kálmán úgy tudta, hogy Czilike odahaza nagyon is szerette a kávét.
  Értette a többit. Takarékosságból mondott le e fényűzési czikkről. Nem
  telik rá.
  A hidon áthatoltak, onnan egy szűk márványlépcső vezetett fel a budai
  Tabán városrészbe, melynek egyik, labodával benőtt utczájában Bányaváry
  megtalálta azt a vályogból épült kicsi házat, melyben saját szállása
  volt.
  Itt lakik Czilike: egész nap egyedül. Egyetlen kis udvari szobában.
  – Te most maradj hátra, súgá Bányaváry Kálmánnak. Én hadd menjek előre!
  elkészíteni az angyalomat a meglepetésre.
  Abban is kellett valami theatralikumnak lenni.
  Bányaváry maga nyitott be elébb az ajtón. Czilike már a varróasztalnál
  ült s a mai előadáshoz készíté a jelmezeit. A szinész melodrámai
  reminiscentiával bocsátá maga előtt a papirdobozba rekesztett szilvákat,
  rekedt hamis hangon énekelve: «hajdan almát nyújta Páris, a szerelem
  isten-asszonyának».
  Czilike mosolyogva nyujtá neki kezét.
  – Nos? Nem ver engem az én angyalom? kérdé a férj; itt a hátam, fogja
  azt a légycsapót. Már megint korhely voltam.
  Czilike szeliden ingatá fejét.
  – Hát nem haragszik? Ugyan haragudjék egyszer egy kicsit, szidjon meg
  jól. Kössön meg az asztal lábához czérnával, hogy ne szökhessem el. Azt
  sem teszi? Hát magam verjem meg magamat? Azt akarja, hogy magam verjem a
  fejemet a falba? Panaszkodjék legalább egy szóval.
  Czilike fölkelt, megölelte a hazatérőt, és szeliden sugá fülébe:
  – Csak hogy itthon vagy, és nincsen semmi bajod.
  – De ha azt tudnád, hogy mit hoztam még magammal? akkor örülnél még
  igazán.
  – Nekem nincsen semmi vágyam.
  – Teszem föl mégis! Ha egy blattra föltettem volna mindent, a mi az
  enyim és a tied, s azt mondtam volna, hogy «va banque!» vagy «semmi» –
  vagy «Jenőy Kálmán», s aztán megnyertem volna.
  Czilike felsikoltott e szóra.
  E perczben megjelent Kálmán az ajtóban, s a másik pillanatban nyakába
  borulva zokogott a sokat szenvedett nő.
  De nem zokogott a fájdalomtól, hanem az örömtől.
  «Kálmán, oh kedves Kálmán!»
  – Bizony úgy van az «kedves Kálmán!» És nem elég, hogy ő maga jött;
  hozott magával egy új remekművet. Új, ismeretlen genre! a mitől meg lesz
  bolondulva a publikum; két nap alatt betanuljuk és előadjuk, s aztán
  megint leomlanak a trombitaszóra Jéricho falai. Neked hódító szereped
  van benne! Én pedig leszek a mokánygavallér! Kibujok a bőrömből, ha csak
  rágondolok is, s az nagyon jó lesz rám nézve; mert azt a régi bőrömet
  utálom és levetem. Majd meglátod, milyen más ember leszek az új
  bőrömben! Kálmán örökre velünk marad most már. Együtt emelkedünk.
  Egyedül a múzsáknak fogunk ezentúl élni, és teneked. Majd meglátod.
  Sehova egy tappot sem fogok menni ezentúl Kálmán nélkül; s ha valaki egy
  pohár borral meg mer még kínálni, feladom a politzájnak, mint
  méregkeverőt: egyedül a lelkesedéstől leszek még ezután ittas, s a
  hozzád való szerelemtől.
  És mind ezt térden állva deklamálta el a szinész, s Isten látja a
  veséket: ő abban a perczben mind ezt igazán érezte; ki tehet róla, hogy
  este kilencz óra után megint más gondolatok vették elő, a miket szinte
  olyan igazán érezett.
  Czilike olyan hamar kész volt megbocsátani; de mit? megbocsátani? hisz ő
  neheztelni sem tudott soha. Ő soha arczának egy bánatos vonásával sem
  árulta el, hogy szenved: szenved az önválasztotta pálya nyomora, s az
  önválasztotta férj nyomorúsága miatt. Tűrt, és abban volt a hősnő. Mint
  mondják, csak a szinpadon szokott sírni, mikor szomorú szerepe van;
  olyankor jól esik neki, hogy kisírhatja magát: a játék, a müvészet
  rovására.
  És férje mind ezt tudja jól.
  – Nézd ezt az angyalt! szól Kálmánnak. Látod, hogy egy hanggal, egy
  tekintettel sem tesz szemrehányást; nekem, az ő bűnben elsülyedett
  gyilkosának; ő, a ki ellen én mindennap hétszer követek el halálbűnt, s
  ki engem mindennap hétszer megvált a pokolból. Nem, ilyet nem látott a
  világ soha.
  Kálmánt pedig boszantotta ez az ömledezés.
  – Hagyd abba pajtás az exaltatiót. Majd egyszer vígjátékban irok le egy
  olyan férjet, mint te vagy, s egy olyan nőt, mint Czilike, s akkor majd
  lát a világ, a mit még nem látott. Hanem most beszéljünk prózában. Én
  nem azért jöttem az operentiák mögül haza, hogy a te rendkivüliségeidet
  tanulmányozzam, hanem hogy komolyan felvegyek egy ügyet, melyet mindenki
  elesettnek hisz. Én nem hiszem. Kezdjük újra. Itt van egy mű, mely egy
  új ismeretlen nem; egészen a mai életből véve, a mai kor nyelvén irva.
  Ha ez sikerül, akkor megtaláltuk az igazi útat. Én azt hiszem, hogy ez a
  Kolumbus tojása. Mindenfelé keressük a magyar nemzetet; kinn Ázsiában,
  fenn a jeges tengernél, hátul az ős historiában, magasan a fényes
  ranguaknál, csak ott nem keressük, a hol van, körülöttünk és a mai
  napon. Feszítsük meg erőnket. Te még ma ezt a müvet kiszerepelteted,
  estére nincsen előadás, mert csak minden másodnap játszatok, tehát
  tarthatunk belőle olvasópróbát. Ha tagtársaidnak kedvük van hozzá, két
  nap alatt betanulhatják szerepeiket s harmadnap előadhatjuk a darabot;
  mire ti elkészültök a betanulással, akkorra én készen leszek az új
  szimüvemmel; és így folytatjuk tovább. Oh egész sorozata a tárgyaknak él
  már a fejemben. Nem hagyunk magunknak pihenni egy napot sem, míg
  kifordítjuk a sarkából ezt a lusta mozdulatlan közönséget, mely
  központja minden lételünknek; a míg ez nem lüktet, addig nem ver a
  nemzetben semmi ér. Tehát kezdjünk hozzá ma és rögtön.
  Bányaváryra mindig elhatározó volt az első benyomás; ha valaki
  lépten-nyomon követte volna, hogy a jó benyomást, mint morphiumot,
  minduntalan befecskendezze a bőre alá: még egészséges embert
  csinálhatott volna belőle. Már olyant, a milyenné az ember a morphiumtól
  lesz.
  Kálmán megjelenése egyet fordított rajta. Elfoglalta őt olyan munkával,
  mely szenvedélyét felkölté, azt a szenvedélyt, mely erősebb a
  kártyadühnél, a borszomjnál, a gyönyörvágynál: a dicsvágyat. Nem ért rá
  sem a kártya, sem a tivornyaczimborákat felkeresni, míg az új szinműre
  készült.
  És a siker tökéletes volt.
  Harmadnapra előadták a hirtelen betanult vigjátékot, s a lusta,
  mozdulatlan közönség ki volt lódítva helyéből. Ez kellett neki! Kép, a
  melyben magára ismer; nyelv, a melyet megért; humor, mely kedélyével
  rokon; satyra, mely meg van érdemelve.
  Kálmán nevének dicsőség, Bányavárynak tele szinház.
  S mire az egyik szinmű kopottá lett, akkorra Kálmán készen volt a
  másodikkal, azután a harmadikkal, és egyre szórta magától a kincseket,
  mint Bosco, mint Philadelphia.
  Bámulat tárgya lett!
  Félév alatt az egész ország zengett a hirétől. Tizenkét vidéki
  szintársulat vitte szerteszét a Budáról elhiresült szinmüveket, s a
  közönség meg volt hódítva általuk.
  S mi volt e hatás titka?
  Az, a mit a csizmadia fedezett fel Kálmán előtt.
  Hogy a közönség elé állítá azon mindennapi alakokat, kiket mindenki
  ismer: a parlagi úrfit, a henczegő katonát, a nyaffadt úrhölgyet; a
  szerelmes vénleányt, a pénzért házasodó úrfit, a gyomrának élő haspókot,
  a kevély főurat, a renyhe parasztot, a részeges kántort, a
  kupaktanácsot, részrehajló hivatalnokot, a fösvényt, az álszenteskedőt;
  – mindazokat, a kiknek nevetségessé tétele igazságszolgáltatás a
  közönség előtt.
  Ez gyujtott, ez hatott, ez hódított.
  A közönség felismerte az alakokat, miket a költőnek csak fantaziája
  vezetett eléje; azok, a kik magukra ismertek bennük, dühösek voltak
  értte; s a sikert csak növelte dühösködésük. Az egész tudós világ pedig
  meg volt lepve, hogy ime egy új csoda támad, a ki bebizonyítja, hogy
  közönséges, egyszerű, mindennapi nyelven lehet a legszebb költészetet
  irni; a ki halomra dönti az eddigi fogalmakat a virágokkal terhelt
  poezisról, az idegen mintára szabott műnyelvről, s bűbájjal beszél,
  mikor érthetően beszél.
  És mily bámulatos munkaerő volt az!
  Tizenkét nap alatt, néha három éjszaka alatt egy új művet alkotott,
  melyben eredeti volt minden gondolat; önkényt szülemlett minden helyzet.
  És közbe-közbe aztán egy-egy szomorújátékot is irt, mintegy saját
  gyönyörűségére s az egyszer megkapott közönség kezdett megbarátkozni a
  nagy históriai alakokkal is, s a magvas jámbusokkal, és a magas sarku
  tragikus pathossal.
  Nem kellett már a közönséget Tseresnyés uramnak és a hozzá hasonló buzgó
  embereknek egy-egy jutalomjáték alkalmával keservesen összetoborzani:
  dült az magától. Este egész processio-járás volt a hidon keresztül
  Budára. Hej ha még Pesten játszhatnának! De hát ott már nincs arravaló
  hely. A rundella lebontva, a Csollánné-féle terem szűk, a nagy szinház
  idegen múzsa papjaié; jó, ha Budán van helye a magyarnak.
  De hiszen megtelt a szinház mindig ott is; s a társaság soha nem látott
  boldog napokat élt azóta. Nem volt már adósság; tele volt a pénztár,
  fixumot fizettek, kiegészítették a ruhatárt, és a mi fődolog volt
  Czilikére nézve, Bányaváry azon nagy munka napjai alatt nem járt
  tivornyázni, hazament, tanult, jó férj volt. Czilike nyert legtöbbet
  Kálmán diadalaiból.
  És Kálmán?
  Ő pedig esténkint a nagy diadal után hazament Tseresnyés uram házához s
  megosztotta annak rántott levesből álló vacsoráját.
  Arra az egyre nem gondolt még senki, hogy a költőnek nem lehet puszta
  dicsőségből megélni; honorarium, irói tantiéme még nem volt felfedezve.
  Hogy létrejött e mythoszi csoda, az iró anyagi jutalmazása, ez az eszme
  csak nőtől születhetett. Ha férfi alkotta volna, az nagyon durva műnek
  jött volna ki a kezéből.
  A dolog eredete pedig az.
  Bányaváry azt mondá: a szinész akkor korhelyedik el, mikor vagy nagyon
  rosszul megy a dolga, vagy nagyon jól. És nem mondta hiába. Mert a mint
  egyszer aztán nagyon jól kezdett menni a dolga, akkor azon vette észre
  magát, hogy megint eljár kártyázni, kocsmázni. Ő ugyan azt a czímet adta
  neki, hogy csak egy kicsit mulatni megy; s szilárdsága bebizonyításául
  éjfél tájon rendesen hazament, vagy inkább vezettette magát a
  szállására; de az is igaz, hogy rendesen oly felmagasztalt állapotban, a
  minőben az ember istennek képzeli magát, a környezete pedig négylábu
  állatnak.
  Kálmán komolyan megdorgálta egyszer e visszaesésért; de ugyan pórul járt
  vele. Bányaváry ezuttal nem hagyta a morphiumot befecskendezni a bőre
  alá.
  – De hát mit iskolamesterkedel te itt én rajtam? förmedt rá a megnőtt
  taraju jó barát. Apám vagy te nekem? vagy kuratorom? Gyerek vagyok én?
  vagy rabszolgád? hogy nekem parancsolni akarsz. Ha én iszom, igyál te
  is!
  Kálmán nagyot sohajtott és nem szólt neki többet, sőt napokig fel sem
  kereste.
  Bányaváry valódi őstypusa volt a fajának. Mesésen ragaszkodó és
  bámulatosan háladatlan, a kinek neje ellen hűtlenséget elkövetni annyi,
  mintha más embertől egy krajczárt kérnek; mindenki iránt nagylelkű és
  generozus; csak az iránt nem, a kinek tartozik vele.
  Hanem megkapta azután ő is a magáét egy olyan helyről, a honnan
  legkevésbbé várta.
  Egy reggel, mikor Bányaváry szokásos mámorából felocsudva, a maga
  stereotyp szinpadi bűnbánó frázisaival körülvevé a maga türelmes
  angyalát, így szólt hozzá az angyal.
  – Kedvesem. Te ilyenkor, mikor józan vagy, igen jó ember vagy, mikor
  pedig részeg vagy, akkor magaddal egészen tehetetlen vagy, semmit sem
  tudsz arról, a mi veled történik. Hát én ezen segíteni fogok. Ha nekem
  még egyszer éjszaka ittasan jösz haza, én tégedet úgy megverlek, hogy
  másnap rá fogsz emlékezni róla, hogy mi történt veled előtte való nap?
  A férj természetesen nagyot nevetett a tragikus fenyegetésnek, s elkapva
  egyet azok közül a szörnyű verekedést igérő parányi kezek közül, azt
  csókjaival halmozá el, esküdve égre földre, pódiumra és szuffitákra,
  hogy ilyen élvezetben csakugyan okvetlenül részesülni óhajt, mert az
  valami difinyós dolog lehet, ilyen drága porczellán kezek által
  megveretni.
  Egy másik reggel aztán jó korán látogatást kapott Kálmán Bányavárytól.
  Talán azzal jött, hogy tőle bocsánatot kérjen, hogy kiengesztelje? Oh
  dehogy. Az nem lett volna theatristatempo. Az nem szokás. A megbántást
  elszokták ott felejteni másnapra; s ha a megbántó elfelejtette, a
  megbántottnak kötelessége hasonlót cselekedni; mikor újra összejönnek,
  azon kezdik, hogy ugyan hideg van odakinn, ha hideg van; s ha meleg van,
  akkor ugyan meleg van.
  Bányaváry kaczagva nyitott be Kálmánhoz, ki akkor is irt.
  – Hallatlan dolog történt velem bajtárs, hallatlan! Tarts vizet
  készen a szobában, hogy ha el találsz ájulni a kaczagástól, hát
  fellocsolhassalak.
  – No ugyan mi történt?
  – De engedd meg, hogy Tseresnyés uramat is beszólítsam, mert ezt nem
  elég egy embernek hallgatni; ehhez publikum kell, a ki tapsol. Mert ez
  olyan scéna, a mihez a te vigjátékod mind csak bliktri.
  – No hát híjj rá publikumot.
  Bányaváry átkiabálta a műhelyből Tseresnyés uramat, ki jött a szokott
  bőrkötényével, és az orrán nagy kerek ablaku pápaszemével.
  – De tegye le azt a pápaszemet, mert nem tud tőle nevetni.
  – A nevetés nekem nem nyavalyám.
  – Fogadjunk!
  – Az sem nyavalyám. Ha tetszik a történet, hát majd tapsolok.
  – No hát ide tessék hallgatni. A mult éjjel ismét «bene sonantibus»
  kerültem haza.
  – Azaz, magyarul: «jól berugva», tolmácsolta Tseresnyés mester.
  – More patrio két hűséges czimbora eskortirozott hazáig, s ott a kezembe
  adván a szobám kilincsét, megtámasztott az ajtófélnek, a gondviselésre
  bízva a további felügyelést.
  Kálmán kedvetlenül csettentett a nyelvével s félrefordítá a fejét. Hogy
  beszélheti el ezt ilyen nevető képpel maga az, a kin megtörtént?
  – Az én martyrom, az én angyalom, mint mindig, úgy tegnap is, ébren
  várakozott reám. De ezuttal, mint valódi arkangyal. Hahaha!
  Kálmánnak viszketett a tenyere; szerette volna az ő kedves barátját
  kidobni a szobából.
  – Hahaha! A mint kinyitom az ajtót, s betámolygok, fejjel előre: elém
  toppan ez a kis Szentivánéji tündér; ez a parányi czukorbáb s így szól
  hozzám egy statarialis biró komolyságával: «megmondtam ugy-e, hogy ha
  még egyszer részegen jösz haza, hát megverlek!» azzal egy szót sem szólt
  többet, hanem kikapta ezt a meggyfapipaszárt a kezemből, a másik kezével
  megkapta a viktoriadolmányom szélét hátulról, felrántotta a fejemre;
  leszorított arczczal az ágyba s olyan sort vert a hátamon végig –
  hahaha! – hogy itt látjátok a helyét most is, hahaha!
  S nagy kaczagás közt felhúzta a ruháit a hátáról s feltárta a corpus
  delictit, és meg kell vallani, hogy az egy olyan becsületesen elpaskolt
  hát volt, keresztben-hosszában megrakva veres, kék, zöld vonásokkal, a
  milyent csak valaha visum repertum alá mutogattak.
  «Hahha!»
  Ez a hang Tseresnyés uram ajkait hagyá el. Első eset volt tán férfi
  korában, hogy nevetett. Nem is folytatta, újra komolylyá tette arczát;
  hanem ujjával előre bökve, mondá aræopagi bölcseséggel:
  – Nagyon jól cselekedtetett…
  Kálmán pedig felugrott helyéről, s aztán Bányaváry is felugrott, és
  egymás nyakába borultak és nevettek, vagy sírtak! – vagy mind a kettőt.
  Hogy Czilike olyan vitéz asszony! Az a kis szelid teremtés!
  – Barátom, folytatá Bányaváry a bámuló dicsekedés hangján. Az egy
  heroina! Eleget iparkodtam én kimenekülni a keze közül; de nem birtam a
  fejemet kiszabadítani a vas marka alól. Az orleansi szűz nem verte úgy
  az angolokat, Zenobia a rómaikat, Rozgonyi Cziczelle a törököket, mint a
  hogy az én Czilikém az én hátamat elverte. – Szegény gyerek! Aztán
  reggelig nem csinált egyebet, mint irósvajjal kenegette, meg vizes
  itatóspapirossal borogata a csata sebhelyeit.
  Erre ismét összeölelkeztek Kálmánnal.
  – Hanem hát idáig a nevetni való, mondá Bányaváry; de most következik a
  komoly dolog. Reggel, mikor kialudtam magamat, s felébredtem,
  természetesen egy szóval sem kérdeztem, hogy mi az, a mi hátam mögött
  arra emlékeztet, mintha az éjjel azt álmodtam volna, hogy szökött katona
  voltam s megveszszőztek? Hallgattunk a dologról mind a ketten. Hanem az
  angyalom nagyon komoly volt, s mikor vége volt a reggelinek, így szólt
  hozzám: «Bányaváry! Mától fogva a pénztár az én kezelésem alatt áll;
  majd a zsebbeli pénzt én adom ki neked; egy tizesnél többnek nem szükség
  nálad állni». Én a meggyfapipaszáromat nézegettem, s úgy találtam, hogy
  az egyik vége meg van hasadva. Felelék rá «jól van». Azután iszonyú
  bölcseséggel előkeresett nekem egy hosszú számadást, s azt parancsolta,
  hogy nézzem azt végig. Néztem, mert muszáj volt; de nem tudtam, mit
  lássak rajta? Az egy összeállítás volt, hogy a te szinműveid után mennyi
  a tiszta bevételünk? Hogy tudott ilyen pontos számadást vezetni? én
  ehhez soha sem értettem. Akkor aztán így szólt hozzám: «nekünk
  fölösleges jövedelmünk van abból, hogy Jenőy szinműveit előadjuk. Te
  eddig azt hitted, hogy e fölösleg elkártyázni s részeg czimborákkal
  megitatni való, s arra nem gondoltál soha, hogy egyetlen barátunk, ki a
  művészet és irodalom ügyeért mindenét föláldozta, vagyonát, rokonságát,
  rangját, szivét: az most egy szegény kézmüves kenyerét osztja. Ezentúl
  minden szinmüve előadásaért a tiszta jövedelem egy huszadrészét át
  fogjuk neki adni. A tegnapi előadás jövedelme ennyi volt: ebből az övé
  lesz ennyi. Nyugtatványozd, s vidd el neki magad, és aztán hozz
  nyugtatványt tőle. Itt aztán semmi kedélyeskedés többé. Adok, hogy adj;
  teszek, hogy tégy!» Ez a világon a rend. – Így beszélt az velem,
  barátom; mint egy philosophus, mint egy jogtudós, mint egy bankár. Én
  megadtam magamat; elhoztam a pénzedet; add meg te is magadat, és vedd
  fel, a mit küldött; mert különben egyikünk se kerüljön a szeme elé.
  Kálmán egy szót sem szólt, csak megszorítá némán barátja kezét.
  Az pedig odaszámlálta az asztalra az első irói tantiémet, pengő
  huszasokban.
  – Igazsága van az asszonynak! «do, ut des; facio, ut facias; do ut
  facias, facio, ut des». Adok, hogy adj; teszek, hogy tégy; adok, hogy
  tégy; teszek, hogy adj. Valjon melyik collegiumban tanulhatta ezt!
  Kálmán az első honoráriumot azonnal átadta Tseresnyés uramnak: fordítsa
  a legszükségesebbekre.
  – A nyugtát majd megirjuk otthon tenálad; mondá barátjának.
  Az pedig úgy őrült neki, mint a bolond, hogy őtet a felesége megverte,
  hogy már most ő ezentúl jó ember lesz; kártyázni épen nem fog, mert a
  pénztár kulcsa ezután az asszonynál áll; bort sem fog inni.
  – S minthogy valamit inni csak kell, mondá Kálmánnak, midőn
  felkerekedtek, hogy együtt átmenjenek Budára a kis hősnőhöz: tehát
  ezentúl estenkint theát fogok inni. Úgy van, theát! Leszek valóságos
  «teatoteller». Theavedelő.
  Az már szabad!
  Tseresnyés uram pedig fogta az asztalán hagyott pénzt, s elment vele a
  szabómester komájához, csináltatott Kálmánnak egy új öltöző ruhát; ezt
  tartotta legszükségesebbnek.
  
  
  A BOLDOG SZERELEM.
  Zengett már az ország a hires költő nevétől.
  Ország? Miféle ország?
  A közép osztály, a ki kabátban jár, abból is, a mi városban lakik, abból
  is, a mi magyar, ez a költő közönsége.
  A falu népe nem tud még róla semmit, a szalonok népe épen annyit. Ott
  még hideg van.
  Nem kell tőle félni, hogy a magasztaló hír valami szemrehányást szórt
  volna azoknak arczába, kik őt elfeledték: nem hat az fel odáig.
  Olyan könnyen elfeledték, mint egy elrepült kanári madarat.
  Ő még tartogatta az arczképet; de az arczkép rég nem emlékezett már ő
  reá.
  A szép madonnaarcz sok országot bejárt azóta, s megtudta magáról azt,
  hogy szép. Öntudatára jött annak, hogy mindenütt hódit. A sors nagyon
  jól tett Kálmánnal, a midőn nem adta neki kincset. Oh az ilyen
  megmérhetlen értékű szépség birása nem annak való, ki szerelme tárgyát
  féltve őrzi, ki a táncztermek szegleteibe huzódva, szemeivel kiséri
  istennőjét s arczmozdulataira figyel; ki gondolatait találgatja, ki
  lelkét oda adja neki, ki ruhája suhogására tűzbe jön, ki egy mosolyától
  boldog lesz, s azt a mosolyt irigyli mástól; ki annyit követel, a
  mennyit maga oda ád; kinek ez a kincs az egész világ.
  Jobb volt neki őt elveszteni.
  Katinka azt mondta egykor neki: «én ismerem a magam nemét!» Ismerte ő
  Dorotheát is. Olyan kedély befolyása alatt, a minő Kálmáné volt, nem
  maradhatott az tizenhét éves korán túl; a következő évek még
  arczkifejezését is átváltoztatták; a szende, megnyult vonások tündöklő
  telt idomokká alakultak. Ez nem volt többé az ő ideálja.
  A Decséry-család nem is sokat időzött olyan közel Kálmánhoz, hogy
  véletlenül hintajával az utczán elgázoltathassa; többnyire Bécsben
  laktak.
  Vége volt már a rövid ideig tartott szenvelgésnek: az idyllel együtt
  feledve lett a magyar beszéd és költői zsengék. A grófkisasszony nem irt
  többé verseket, s a főispán minden generalis gyülésen, melyre Bécsből
  lerándult, egymás hirét elhomályosító nevezetes nyelvtani bukfenczekkel
  örvendezteté meg a tekintetes karokat és rendeket.
  Bálvándy volt az az ember, ki Kálmán helyét betölté. Az a férfi, a ki a
  nőknek tetszik. Mert tud előttük ragyogni és meg nem hódol nekik. Ő az
  ideál. Szép, délczeg alak, a testi ügyesség, edzett egészség, életkedv
  mellett örökké derült kedély, büszke és bátor, bőkezű és szerencsés. A
  szivében ugyan üresség van, mint a Saharában, de ez – férfi erény! Ezt
  szeretik a nők.
  Aztán prózai indokok is vannak.
  A Decséry főispán családja nagybirtokú; de birtokaik egy része
  majoratus, legnagyobb része csak fiágat illet: a leány maga szerény
  násztárgy volna, ha az öreg apa kegye nem biztosítaná a felől, hogy
  roppant szerzeményéből egy millió készpénzt fog neki hagyományozni, ha
  kedve szerint megy férjhez; még pedig százezret azonnal a menyegző
  napján leszámlál a boldog vőlegény kezébe.
  És erre a százezer forintra, és később az egész millióra igen nagy
  szüksége volt Bálvándynak. Roppant birtokaihoz, mik három megyében
  feküdtek, igen sok adóssága is volt: azok között szorongató adósságok
  is, a miket csak nagy uzsorával lehetett rábirni, hogy aludjanak tovább.
  Ez volt az ő érdeke Dorothea körül, nem a szép arcz.
  Viszont Decséryéknek is volt érdekük a bárót megnyerni.
  Először is az a német uralkodó herczeg, ki három év előtt Dorotheáért
  őrjöngött s a ki nem lett volna rossz vőlegény, hirtelen beleszeretett
  egy énekesnőbe, s azt elvette. Azután Bálvándy igen nagy úr volt; tudták
  ugyan, hogy adóssága is sok van, de egy millió mindent helyrehozhat. És
  végül még egy körülmény volt, mely mellette szólt. A politikai
  combinatio.
  Kanczellárváltozás volt: a bécsi kormány erősebbre akarta fogni a zablát
  a duzzogó vármegyék szájában, s a főispánoknak kiadatott a rendelet,
  hogy minden lehetőt és lehetetlent elkövessenek az ellenzéki szellem
  korlátolására.
  Bálvándynak három megyében volt birtoka, s a szerint, a mint azon
  megyének szelleme irányadó volt, alkalmazkodott ő is. Ha például
  Pozsonyban volt: ott olyan jó kormánypárti ó-conservativ úrként viselte
  magát, mint akárki más. A megyében és városban akkor ez volt az áramlat.
  «Csak nem fogok valamennyi mágnásbarátommal végig duellálni, hogy
  ellenük beszéljek!» Ha pedig azon megyében jelent meg, a hol Decséry
  volt a főispán: ott meg olyan véres száju kurucznak mutatta be magát, a
  milyennel csak valaha főispánokat ijesztgettek. «Csak nem fogok
  valamennyi jó pajtásommal összepofozkodni, hogy ellenük lépjek fel!»
  Ungmegyében pedig megtette, hogy fellépett mint nemzetiségi izgató. Ha
  Pozsonyban volt, eljárt a jezsuiták predikáczióira a pietista
  grófnőkkel; ha Decséry székvárosában volt, ott papkergető protestáns
  volt; ha pedig Ungba került, ott kezet csókolt az orosz pópának s járta
  a búcsút levett kalappal a szűrös emberekkel együtt.
  S miután mindez olyan könnyen ment nála, igen természetes volt az
  okoskodás Decséry főispán részéről, hogy ha ez az ember családi
  kötelékekkel az ő érdekeihez lesz fűzve, hát akkor ennek legkisebb maga
  megerőltetése nélkül sikerülend azt a szerepet, a mit Pozsonyban
  játszik, az ő vármegyéjébe is áthozni. Sőt még talán az országgyülésen
  is lehet majd számítani a szavazatára.
  Mert az országgyülésen úgy szokott eleget tenni minden kötelezettségének
  a báró, hogy egyszer tartott liberális szónoklatot conservativ
  befejezéssel, máskor conservativ szónoklatot liberális befejezéssel,
  nehéz idők alkalmával pedig mindig az «absentium ablegatus» ült a
  helyén. Akkorra talált valami ürügyet elutazhatni valamerre.
  Ha tehát ezt az embert meg lehetne állandósítani, az egy lépés volna a
  Decséry grófoknak a herczegi czím elnyerésére.
  Csak a főszemély nem volt még meghódítva: az öreg Decséry. Mert ő itt a
  főszemély, miután az övé a pénz.
  Az öreg úrnak pedig mindig van pénze, és sok pénze. Százezer forint
  nélkül az ő háza soha sincs. És az a pénz mind az unokáinak van szánva.
  Csakhogy az öreg úrnak sokkal több kedve van a százezrein és millióin
  jószágot venni az unokája számára, mint férjet. Azaz, hogy attól függ,
  hogy milyen lesz a férj? És e tekintetben az öreg úr makacs volt. Neki
  Jenőy Kálmán nagyon megnyerte a tetszését. Nagy hibának tartotta, hogy
  ez kiesett családja kegyéből. Azt ugyan ő sem helyeselte, hogy Kálmán
  ilyen excentricus pályát választott s magas összeköttetéseit oly
  egyszerre félbeszakította, hanem azt hitte, hogy nem tart ez sokáig.
  Minden fiatal embernek el kell járni a maga bolondját: hát ennek ez a
  bolondja. Hadd poétázza ki magát; nem kell útjába állni, majd megunja
  rövid időn s aztán megint rendes ember lesz belőle. Milyen ritka erény
  ennél a fiatal embernél a takarékosság, a munkásság s az otthon maradási
  ösztön. Az ilyen embernek, ha egy leányt oda adnak egy millióval, a
  fiaira tíz milliót fog hagyni. Ilyen szemekkel látta ő Kálmánt maga
  előtt, s hallani sem akart másról. Ő azt állította, hogy eszére fog az
  még térni. Ő nem tesz le róla, hogy az ajándékba adott két garasáért
  visszaadhassa neki a milliót.
  De ha a leány nem szereti már?
  Ejh, csak még egyszer meglássa őt magyar magántánczát eljárni, ismét
  belebolondul; Kálmánnak csak még egyszer szét kell rugni sarkantyus
  lábaival vágytársai között s azok úgy fognak jobbra-balra hullani, mint
  a hogy elhullottak az ő vetélytársai, mikor a herczegnőnek udvarolt. Nem
  hiába adta ő neki ajándékba emlékezetes aranyóráját. Az az óra még ütni
  fog!
  Hanem egyszer aztán hirül hozták az öregúrnak, hogy az öreg Jenőyné
  megharagudott az unokájára a csavargó életpályáért, kitagadta a
  szerzeményéből, s majoratust csinált belőle Béni fia számára, Kálmánra
  nem néz egyéb, mint a csekély nagyapai birtok; az is csak nagyanyja
  halála után. Ez nagyon leszállította az érdemeit. Így bajos dolog őt
  tovább is szeretni.
  Az öreg úr nem restelt e tárgyban személyesen elmenni Korcza úrhoz és
  tudakozódni a történtek után. Pedig nem igen szokott különben falusi
  kastélyából kimozdulni. A herczegnő és unokái jártak tetszés szerint a
  világban, a merre dolguk volt; ő nem kísérte őket sehova.
  A mit aztán Korcza úrtól megtudott, az egészen elrontotta a kedvét.
  «Pedig olyan derék fiatal ember volt!»
  Ezen hangulatban kereste őt fel aztán Bálvándy, decséri kastélyában,
  hová kedvetlenül haza utazott. Az idő jól volt választva a látogatáshoz.
  Ócska már az az adoma, melyben a fösvény nagyapó előtt a gavallér kérő
  mint takarékos ifju mutatta be magát, hogy beszélgetés közben két
  gyertya közül elfujt egyet, hiszen egynél is megérthetik egymást, hogy
  az eldobott fidibuszt felvette ujra használás végett s hogy a
  cselédeknek két krajczárosokat osztott borravalóul; hanem azért Decséry
  grófnál is sikerűlt annak alkalmazása. Bálvándy minden embert meg tudott
  ragadni a gyöngéinél fogva. A nagyanya előtt pazarló volt, ragyogott, a
  nagyapa előtt józan volt és takarékos.
  Elmondta az öreg úrnak, hogy most adta el valamennyi angol paripáját, a
  mik igen nagy tőkepénzt képviseltek. Az angol lovak ellen különös
  haragja volt az öreg úrnak: nem ment a fejébe, hogyan ülhet valaki
  tízezer forintos lóra, hogy foghat be egyszerre húszezer forintot a
  hintaja elé, mikor a saját nevelésű csikaja, a mi egy garasába sem
  kerül, épen oda elviszi, a hova az angol paripa, sokkal szebb is, nem
  olyan sovány s télire megnő a szőre, nem fázik meg olyan könnyen.
  S miért adja el Bálvándy az angol paripáit? Mert a jövő évet utazásban
  akarja eltölteni. Miféle utazásban? Menyegzői utazásban. Kit akar
  elvenni? Ekkor aztán rájöttek a tulajdonképeni tárgyra. Az öreg Decséry
  nem mondott mindjárt igent. Azt felelte, hogy ő neki ebbe a dologba