Emlékbeszédek (2. kötet) - 05

  eddig híven részt vett, de politikai sikerökben kétkedett; merész
  álmodozóknak nézte őket, kik vagy kudarczot vallanak, vagy ha nem,
  megbénítják az ellenzéket, a mit épen nem tartott óhajtandónak. Különben
  sem érzett magában elég hajlamot és erőt, hogy bármely lap
  vezérczikkírójaként szerepeljen. Sokkal tárgyilagosabb és kétkedőbb
  természetű volt, mintsem megférhetett volna a pártlapok szerkesztőivel;
  sokkal inkább szerette a békét, mintsem heves polemiákba bocsátkozzék
  oly férfiakkal, kiket a magánéletben tisztelt vagy szeretett; gyönge
  egészsége sem birhatta volna ki a folytonos munkát és izgatottságot.
  Azonban volt hirlapirodalmunkban egy tér, melyet alig foglalt el valaki,
  melyről Lukács méltán hihette, hogy rátermett: a magyar viszonyok
  ismertetése a külföldi sajtóban s rágalmazott nemzetünk védelme. Az
  angol és franczia lapok nem igen foglalkoztak politikai mozgalmainkkal,
  de a németek tudomást vettek rólok, különösen az augsburgi _Allgemeine
  Zeitung_. E lap nagyon el volt terjedve Német- és Magyarországon
  egyaránt, sőt Magyarországon más külföldi politikai lapot nem is
  olvashatott a közönség, mert a kormány csak ennek engedélyezte a
  postaszállítást s legfeljebb egy-egy előkelő casino vagy egyén kedvéért
  tett kivételt az általános szabály alól. Bécsnek még nem volt politikai
  hirlapirodalma s a magyar lapok szerkesztői leginkább az _Allgemeine
  Zeitung_ból merítették külföldi híreiket; nagy kegynek tűnt föl, midőn
  egy pár lapnak megengedte a cancellária a _Journal des Débats_
  járathatását is. Az _Allgemeine Zeitung_ a kormány pártfogását azzal
  hálálta meg, hogy kímélettel viseltetett a monarchia ügyei iránt s
  örömest közölte a Metternich sajtóirodájában készült értesítéseket,
  melyek nem igen kedvező színben tüntették föl a magyar viszonyokat s még
  a ferdítéstől sem riadtak vissza. Föltünő volt különösen a panszláv
  törekvések legyezgetése s az erdélyi szászok túlságos pártfogása.
  Pulszky Ferencz külföldi útazásában megismerkedvén Kolbbal, a lap
  szerkesztőjével, reá vette őt, hogy a magyar viszonyokat illetőleg tőle
  is vegyen föl egy pár helyreigazító közleményt. Kolb ezt annyival inkább
  megtette, mert magyarországi előfizetőinek száma fogyni kezdett; nem egy
  hazafi megsokallta a lap magyarellenes irányát s fölhagyott vele, kivált
  a midőn hirlapirodalmunk fölzsendülésével már a magyar lapokból is bőven
  értesülhetett az európai eseményekről. Lukácsot megörvendeztette Pulszky
  kísérlete s látva, hogy bizonyos föltételek alatt bejuthatni ez annyira
  olvasott lapba, fölajánlotta a szerkesztőnek szolgálatát, a ki azt
  elfogadta. Két évig, 1843 áprilistól egész 1844 november 4-ig, folyvást,
  havonként két-három czikket lehetett olvasni tőle a főlapban vagy
  mellékletében. Nemcsak koronként egy-egy kérdésben, hanem rendszeresen s
  minden oldalról ismertette viszonyainkat. A szerkesztő egyetlen czikkét
  sem utasította vissza; becsülte mérsékletét, tapintatát, de azért
  folyvást, mintegy párhuzamosan kiadta a bécsi sajtóosztály és mások
  közleményeit is, melyek gyanusították vagy eltorzították Magyarország
  törekvéseit. Egy szóval, némi semlegességet látszott tanusítani,
  engedte, hogy mindkét fél kibeszélhesse magát, bár rokonszenve nem
  felénk hajolt. De Lukács munkássága ily körülmények között is használt
  hazájának, mert felköltötte Németország érdekeltségét, nem egy rágalmat
  utasított vissza, nem egy előítéletet oszlatott el.
  Lukács kitünően töltötte be helyét s oldotta meg föladatát. Sok oly
  tulajdonság volt benne, mely képesítette erre. Jól írt németül, irodalmi
  és politikai műveltsége fölül emelkedett a közönséges színvonalon,
  bizalmas ismeretség vagy épen baráti viszony fűzte a magyar közélet
  kiválóbb képviselőihez, mint szívesen fogadott vendég látogatta az úri
  és polgári szalonokat. Egyszóval tájékozhatta magát mindenről, a miről
  írni akart. Ide járult jó modora, tárgyilagosságra törekvése, mely
  megőrizte a szenvedélyes kitörésektől. Fortiter in re, svaviter in modo,
  volt a jelszava. Tudta, hogy a bécsi kormány egyenes megtámadása
  lehetetlenné teszi helyzetét a lapnál. Ezért kerülte ezt s megelégedett
  azzal, hogy nemzete törekvéseit minél tisztább világításban tüntesse föl
  s a hamis tényeket és fölfogásokat minél meggyőzőbb módon czáfolja meg.
  A többségben levő ellenzék levén a nemzeti közvélemény kifejezése,
  Lukács is ennek tolmácsa volt, de nagy kímélettel viseltetett a kormány
  s az úgynevezett conservativ párt iránt, annyival inkább, mert ez a
  reformok iránt hajlamot mutatott. Ahhoz az eszméhez, melyet első
  czikkében kifejezett, hű maradt mindvégig s az vörös fonalként húzódik
  át összes közleményein. «Azon szerény kéréssel lehetne talán – úgymond –
  a német lapoknak magyarországi tudósítóihoz fordúlni és pedig nem minden
  ok nélkül, hogy ők a magyar viszonyoknak miért fordítják különösen, sőt
  majdnem kizáróan mindig csak a «partie honteuse»-ét kifelé, miért
  tálalnak föl a külföldnek különös kedvteléssel és kárörömmel minden
  jelentékeny és jelentéktelen botrányt, történt legyen akár a szinházban,
  akár az országgyűlésen és miért ignorálják az örvendetes haladásnak, a
  politikai fölvilágosodásnak és igazi szabadelvüségnek gyakori
  jelenségeit, a magyar nemességnek egy évtized óta kitartással folytatott
  küzdelmét saját kiváltságai ellen, mely a kiváltságos osztályok
  történetében bizonyára ritka, ha ugyan nem páratlan tünemény?»
  A haladás és szabadelvűség jeleire mutatni, a középkori intézmények
  átalakítását czélzó irányt ismertetni, mely mindinkább áthatja egész
  Magyarországot, volt közleményeinek legfőbb czélja. Bizonyos önérzettel
  hirdeti, hogy hazánkban érdekes színjáték van folyamatban, mely
  általános emberi érdekeltséget kelthet. Más európai államoknak modern
  intézményei és társadalmi viszonyai, a nemesség kizárólagos
  kiváltságainak megszüntetése, a törvények előtti egyenlőség, mind oly
  intézkedések, melyek részint a trónoktól, részint a néptől indultak ki;
  Magyarországon a viszonyoknak ez az átalakulása más irányt látszik
  venni, egészen különböző elemek közreműködésével. A középkornak feudalis
  és aristocratikus intézményei nálunk a felülről jött támadásoknak
  ellentállottak, alulról pedig nem voltak támadásoknak kitéve; most az a
  föladat vár megoldásra, hogy ez az átalakulás békés fejlődés útján,
  történeti alapon, erőszakos fölforgatás és egy felsőbb vagy külső
  hatalom önkényes beavatkozása nélkül, az uralkodó kiváltságos elemekből
  magától fejlődjék ki. Ezért részletesen ismerteti a megnyitandó (1843)
  országgyűlésre küldött megyei követek utasításait, mindenütt kiemelve a
  szabadelvű eszmék folytonos fejlődését; majd jellemzi a megnyílt
  országgyűlés főbb vezetőit és szónokait, rajzolja a reformtörekvéseket,
  közli a vitákat egyes kérdésekben, kivált azokat, melyek az ország
  átalakulását czélozzák. Ez országgyűlésnek, kezdettől végéig, hűbb képét
  találjuk meg Lukács közleményeiben, mint az akkori magyar lapokban. De e
  mellett egyébről sem feledkezik meg. Ismerteti társadalmi és irodalmi
  mozgalmainkat; az akadémia ismertetésének egész czikket szentel s két
  ízben is vázolja nagy vonásokban a magyar irodalom történelmét.
  Legtöbbet foglalkozik a magyar nyelv ügyével. Az 1843. országgyűlés
  folytatni és befejezni törekedett azon intézkedéseket, melyek szerint
  nyelvünk, a holt latin helyett, a törvényhozás, törvénykezés és
  közigazgatás minden ágában elfoglalja az őt megillető helyet. A panszláv
  és szász izgatók, sőt a bécsi sajtóiroda levelezői is ez irányt támadták
  meg leginkább a külföldi lapokban, magában az _Allgemeine Zeitung_ban
  is; Lukács, valahányszor csak szerét tehette, szintén e támadások ellen
  lépett föl legerélyesebben, a történelem, statisztika, politikai
  szükségesség és logika fegyvereivel ostromolva az elméleti
  képtelenségeket s nagyszámú tényekkel czáfolva a rágalmakat. Mind a
  mellett itt is óvakodott minden túlzástól, heve sem ragadta el, csak
  tolla vált élesebbé.
  Ugyanez időtájt egy más német nyelvű folyóiratban is igyekezett Lukács
  fölvilágosítani a külföldet viszonyainkról, _Vierteljahrschrift aus und
  für Ungarn_ czímű évnegyedes szemlében. Ez Lipcsében jelent meg, Wigand
  György kiadásában, Henszlmann Imre alapította, a ki a kiadóval baráti,
  sőt rokoni viszonyban állott. Henszlmann azt hitte, hogy nem elég kisebb
  czikkekben ismertetni viszonyainkat, a nagyobb értekezések, essay-k
  inkább megteszik a szolgálatot, kivált ha oly folyóiratba írunk, melyről
  egészen magunk rendelkezünk. Most a külföldi lapok szerkesztőinek
  jóakaratára van utalva a magyar író, ha hazája érdekét akarja szolgálni,
  mindig feszélyezve érzi magát s nem írhat kedve szerint. Így indult meg
  e magyar német szemle, melyet előbb névtelenül, majd névvel maga
  Henszlmann szerkesztett s melynek fődolgozótársai maga a szerkesztő,
  Pulszky, Lukács, Trefort és Csengery voltak. Számos névtelen czikket is
  találunk benne, sőt némely magyar lapból fordításban átvett közleményt
  is. Azonban csak négy kötet jelent meg belőle s 1847 elején megszűnt. Se
  benn az országban, se künn nem találkozott elég előfizetője; Wigand nem
  akart áldozni a magáéból, pedig egy ily folyóirat alapítása pénzbe kerül
  s csak idővel fizeti ki magát. Társadalmi úton talán össze lehetett
  volna szerezni a szükséges összeget, de senki sem indúlt meg benne.
  Lukácsnak két czikke jelent meg itt. Az első _Magyarország úrbéri
  törvényeiről s e törvények keletkezéséről_ szól s több, mint a mennyit
  czíme igér. A magyar jobbágyság egész történelmének rajza az; a régibb
  időt néhány nagy vonással, az újabbat pedig részletesen tünteti föl;
  kimutatja, hogy az 1832–36-diki országgyűlés mennyit könnyített a
  jobbágy sorsán s még többet tesz vala, ha a kormány támogatja; ismerteti
  az 1839–40-diki országgyűlés eredményeit, melyek között legnevezetesebb
  a jobbágytelek örökös megválthatása; elősorolja mindazon törekvéseket a
  jogegyenlőség felé, melyek a sajtóban, megyében s a megnyilt
  országgyűlésen oly élénken nyilatkoznak. Mindezt, a mint maga megvallja,
  czáfolatúl írta azon német írók vádjaira, kik szerint a magyar
  ellenzéknek fogalma sincs a szabadelvüségről, mert egész szabadelvűsége
  abban áll, hogy a kormánynak vakon ellene szegül, legüdvösebb
  intézkedéseit is gyanusítja, hangzatos szabadelvű phrasisokat penget, de
  ugyanakkor a polgárt és jobbágyot elnyomja s a nemesség örök gyámsága
  alatt tartja. A másik czikk _Magyarország jelene és jövője_ czímét
  viseli s két, Magyarországra vonatkozó röpirat bírálata. Az első
  röpiratot állítólag egy magyar, gr. L. írta, a ki igen szomorúnak látja
  Magyarország jelenét, mert külföldről beszivárgott abstract eszmék és
  jelszavak után indúl a közvélemény s a csekély birtokúak többsége a
  nagyobb birtokosokra erőszakolja határozatait, nem törődve a földírati
  fekvéssel s azon szereppel és politikai helyzettel, mely a világot
  mozgató elvek között majdan elkerülhetetlen összeütközés alkalmával
  Magyarországnak jutni fog. A másik röpirat, Berg Farkastól, Magyarország
  jövőjével foglalkozik s megjósolja, hogy Magyarország az európai
  hatalmak összeütközése alkalmával német tartománynyá vagy orosz
  gyarmattá fog válni. Lukács ostromolta e pessimista nézeteket, az alapúl
  szolgáló tényeket és következtetéseket való értékökre szállította le és
  a Magyarország jövőjébe vetett hitet erősíteni igyekezett.
  A külföldi sajtóban kifejtett munkássága a főváros polítikai és irodalmi
  köreiben nagy méltánylással találkozott ugyan, de egy pár igen is lelkes
  honfitársa gáncsait és gyanusítását ő sem kerülhette el. A _Világ_ és
  _Jelenkor_ a _Vierteljahrschrift_ programmját még a folyóirat
  megjelenése előtt megtámadták. Sajnálkoztak, hogy magyar írók németül
  írnak és a következő dilemmával fordúltak ellenök: vagy jeles vagy nem
  jeles czikkek fognak tőlök megjelenni; az első esetben a helyett, hogy a
  magyar irodalmat gazdagítanák, az idegennek tesznek szolgálatot; a
  második esetben a magyar irodalomra csak szégyent hoznak az irodalom
  terén. Még ma is hallhatjuk néha, hasonló esetekben, e furcsa
  okoskodást, mely mellőzve az indokot és czélt, tudniillik az idegen
  közönség fölvilágosítását, úgy állítja föl a kérdést, mintha arról volna
  a szó, hogy a magyar író idegen nyelvű íróvá váljék. A második támadás
  az _Athenaeum_ban jelent meg egy pár névtelen írótól, a kik hibáztatták
  Lukácsot a _Vierteljahrschrift_ben megjelent czikkének néhány helyéért s
  gyanusították a vállalat íróit, hogy csak azért váltak német írókká,
  mert ezeket jobban fizetik a kiadók, mint a magyarokat. Lukács magában
  az _Athenaeum_ban felelt a bírálatra s kimutatta, hogy a gáncsoskodó
  megjegyzések félreértésből származnak, a gyanusításra nézve pedig a
  következőkép nyilatkozott: «Magyar dolgozataimért gyakran nem kérve is,
  igen tetemes, becsöket jóval fölülmuló írói díjakat nyertem s el is
  fogadtam, mert ezt becsületes és díszes keresetnek tartom, de német
  czikkeimért a vállalatnak eleinte bizonytalan sikere miatt egy fillért
  sem követeltem, s nem is kaptam.»
  E két s a következő három év alatt, melyekben kizáróan politikával
  foglalkozott, mind szorosb viszonyba lépett a magyar politika
  vezérférfiaival. Néhányan azelőtt jó ismerősei vagy épen barátai voltak.
  Most újak járultak a régiekhez s a régiek barátsága megerősödött. Ekkor
  fogadták barátságukba Deák, báró Wesselényi, Klauzál; ekkor ismerkedett
  meg közelebbről gróf Széchenyi Istvánnal, gróf Batthyány Lajossal és
  Kossuthtal. Úgy tekintették őt, mint a nemzeti ügy főképviselőjét a
  külföldi sajtóban s a legszívesebb előzékenységgel viseltettek iránta.
  Különösen az ellenzék igyekezett őt magához csatolni, meghívta
  értekezleteibe s állandó bizottsága tagjául kérte föl. Lukács soha sem
  volt tevékenyebb és jobb kedvű, mint ez években, de kivéve külföldön
  megjelent czikkeit, épen nem szerepelt a közönség előtt. Nem szólalt föl
  a megyegyűléseken, nem járt követség után s a magyar sajtó küzdelmeiben
  sem vett részt. Megelégedett az értekezleti és bizottsági tevékenységgel
  s örömest eljárt a vezérférfiak szalonjaiba, hol gr. Batthyány Lajosné,
  gr. Károlyi Györgyné különösen kedvelték. Azonban az értekezleti és
  bizottsági ülésekben sem igen volt kezdeményező, szerénysége és kétkedő
  természete visszatartották itt is a szerepléstől, bár bíráló
  észrevételeit figyelemmel hallgatták. Mindamellett így sem kerülhetett
  el némi összeütközést, mely hamar elsimúlt ugyan, de azért élénk világot
  vet kényes becsületérzésére. Ezt ő maga beszélte el 1853-ban Szemerének,
  midőn Párisban meglátogatta. Szemere a következőket jegyezte
  _Napló_jába.[4]
  «Pesten volt egy ellenzéki bizottság, annak elnöke Batthyány Lajos, ki,
  midőn eltávozott, hol egyik, hol másik tagnak adta az elnökséget.
  Egyszer, mondja Lukács, nekem adta át. Épen akkor volt czélban a
  védegyleti beszédeket külföldön kinyomatni. Kossuth elküldte a maga
  hosszú beszédét (mely Lipcsében, 1847-ben _Actenstücke des ungarischen
  Schutzvereines_ czím alatt megjelent), a legrészletesebben kidolgozva és
  oda írta, hogy a kiadók egyes állításokért és adatokért nem állhatnak
  jót, mert a beszédet csak emlékezet és gyors jegyzetek után kénytelenek
  összeszerkeszteni. Ez ellen a bizottság, melynek ő is tagja volt, nem
  tőn kifogást. Azt gondolták, nem bízik állításaiban, sem adatainak
  helyességében, tehát ösvényt akar magának nyitva tartani, azoknak
  megtagadhatására. De még e beszédhez egy becstelenítő jegyzést
  ragasztott Augusz, akkor conservativ alispán ellen és alájegyezte: a
  kiadók. Erre én azt írtam neki, hogy a jegyzés olyan személyességi, hogy
  azt az ő, Lukács, s a távollevő tagok nevében is alá nem írhatja, hanem
  vagy ki kell maradnia vagy az író jegyezze alá. Erre Kossuth nekem oly
  választ adott, melyben mintegy bátorságomat látszék kétségbe vonni,
  azonban az alternativából nem azt választá, hogy ő írja alá, hanem, hogy
  hagyassék ki. Én őt provokálni akartam válaszáért, de Teleki Laczi azt
  minden erejéből hátráltatta.»
  Az ellenzék végre 1848-ban győzött, Magyarország alkotmánya átalakult s
  független felelős kormány neveztetett ki. A közlelkesülés Lukácsot is
  magával ragadta s örömest vallotta be régi barátjának, Eötvösnek,
  Szalaynak és Trefortnak, a kiktől a parlamenti összpontosítás kérdésében
  elszakadt, hogy nekik volt igazok, ime Kossuth is kényszerült átvenni
  programmjokat, melynek teljesülhetését eddig csak a messze jövőben
  remélte. Földmívelési, ipar- és kereskedelmi ministernek Klauzál Gábor,
  államtitkárnak pedig Trefort neveztetett ki. Mindketten fölszólították
  Lukácsot, hogy fogadja el ministeriumukban az elnöki titkárságot
  ministertanácsosi ranggal. Lukács sokáig vonakodott, mentegetőzött anyja
  betegeskedésével, saját rossz egészségével és e szakbeli készültsége
  hiányosságával. De barátai folyvást ostromolták. Előadták, hogy épen
  azoknak kell hivatalt vállalniok, ha önmegtagadással is, a kik eddig az
  ellenzék soraiban küzdöttek; hogy mily kevés az oly tisztviselő, a ki a
  közönséges színvonalon felül emelkedik, ő bizonyára készültebb bárkinél
  s a hiányokat a gyakorlatban könnyen pótolhatja; hogy az új alkotmány
  meggyökereztetése leginkább a kormány közegeinek súlyától függ s neki
  elvtársaiban barátait is kötelessége támogatni, a kik épen úgy szeretik
  őt, mint becsülik tehetségét. Lukács végre engedett s elvállalta a
  fölajánlott hivatalt. Buzgón és lelkiismeretesen töltötte be helyét.
  Trefort, a ki minden nap tanúja volt munkásságának, így nyilatkozik
  róla: «Kevés ember felelt meg 1848-ban a benne helyezett várakozásnak
  oly mértékben, mint Lukács Móricz. Pontos, lelkiismeretes, szorgalmas,
  mindenki iránt előzékeny, szeretetre méltó tisztviselő volt. Szabatosan,
  gyorsan s alaposan dolgozott s ha az 1849-ki események nem jőnek közbe s
  Magyarország az 1848-ki alapokon fejlődhetett volna, Lukács a
  legkitünőbb tisztviselő lett s maradt volna, mert nemcsak gépies
  ügyességgel vezette a reá bizott osztályt, hanem tanulmányozta és
  ismerte volna itthon és külföldön a hozzá tartozó szakokat.[5]
  Az idők nehezültek; 1848 szeptemberében az első ministerium megszünt, a
  második nem tudott létre jőni. Klauzál a magánéletbe vonult, Trefort
  pedig Lamberg meggyilkoltatása után oda hagyta hivatalát és külföldre
  menekült. Lukács egész 1848 végéig megmaradt hivatalában. Kossuth
  elnöklete alatt a honvédelmi bizottság vévén át a kormányt, a lelépett
  ministerek helyett az államtitkárokat hívta meg a kormány a bizottságba,
  a kereskedelmi ministeriumból Lukácsot, kit egyszersmind, mint helyettes
  államtitkárt, a ministerium vezetésével bízott meg. Az akkori háborús
  időben a tárcza kevés dolgot adott úgy a hivatalban, mint a bizottság
  üléseiben s így szereplése jelentéktelen volt, de most még közelebb
  láthatta és észlelhette az események folyamát, a kormány beléletét, mint
  előbbi hivatalos állásában. Ha naplót vezet, éles látása, nyugodt
  itélete sok becses adalékkal gazdagítja a forradalom kezdetének
  történelmét. De Lukács nem gondolt erre. Hazafiúi aggodalmak mellett
  családi aggodalmak is dúlták kedélyét. Hivatalában a beteg haza sorsa
  fölött virrasztott, otthon pedig beteg anyját ápolta s pessimista
  hajlamai inkább erőt vettek rajta, mint valaha. Windischgrätz hadserege
  a fővároshoz közeledett, a kormány elmenekült. Lukács Pesten maradt, nem
  követte a kormányt Debreczenbe, sem hadseregünket a csatatérre. «E tényt
  pirulás nélkül constatálhatom – mond önéletrajzi töredékében – mert nem
  gyávaság, nem a haza és szabadság ügye iránti részvétlenség tartóztatott
  vissza, hanem egy szent kötelesség. Hetvenedik évét túlhaladt anyám már
  egy évnél tovább súlyos, gyógyíthatatlan betegségben, önerejéből meg sem
  mozdulhatva, feküdt halálos ágyához szegezve. Özvegy volt, én egyetlen
  gyermeke, egyetlen támasza. Hagyhattam-e szülőmet magára vagy idegenek,
  cselédek gondjaira egy városban, melyet az ellenség készült megszállani?
  Vannak brutusi lelkek, a kik azt mondják, hogy a hazát mindenek fölött
  kell szeretni; én nem restellem bevallani, hogy anyámat jobban szerettem
  a hazánál. Életemet kész lettem volna, ha meggyőződésből nem,
  becsületérzésből hazámért föláldozni, anyámat nem». Lukács el volt
  keszülve, hogy gyanusítani és rágalmazni fogják. Azonban csalódott;
  körülményeit mindenki ismerte és senki sem magyarázta félre Pesten
  maradását, sőt a midőn a kormány Debreczenből újra visszatért Pestre,
  gróf Batthyány Kázmér, külügyi és kereskedelmi minister, ismét
  megkínálta őt Klauzál mellett elfoglalt előbbi állásával, mit ő azonban
  megköszönve, el nem fogadhatott, okát adva, hogy mig a háború tart, a
  kormánynak egy helyben maradása nem levén biztos, újra kénytelen lehetne
  hivatalos kötelességét egy még szentebbnek föláldozni.
  Így élte át, anyja betegágya mellett, az egész forradalmat, s a rá
  következő két évet, 1851 derekáig, midőn anyja meghalt. Egyedül maradt s
  nem találta többé honját a hazában. A haldokló nemzet vonaglásait nem
  tudta nyugodtan nézni. A mit ifjú kora óta remélt, a miért küzdött, mind
  összetiporva. Barátai közül nem egy a bitófán veszett, többen börtönben
  sinylenek vagy száműzetésben élnek. Úgy érezte, mintha semmi sem kötné a
  hazához. Rövid idő alatt rendezte ügyeit s külföldre utazott,
  szórakozni, feledni s meglátogatni száműzött barátait, de minden
  politikai czél nélkül.
  
  IV.
  Az önkéntes száműzött mintegy kilencz évet élt külföldön; koronként egy
  pár hónapra meg-meglátogatva hazáját, részint rokonai látogatása,
  részint anyagi érdekeit illető ügyek elintézése végett. Beutazta
  Belgiumot, Franczia-, Angol-, Olasz-, Spanyolországot és Svájczot.
  Mindez országok fővárosaiban több hónapot töltött, az illető ország
  történelmét, irodalmát vagy műkincseit tanulmányozva. Rómában a régi
  Róma történelmével foglalkozott, Franczia- és Spanyolországban a román
  összehasonlító nyelvészettel ismerkedett meg, Flórenczben és Velenczében
  szorgalmasan látogatta a képtárakat. De legörömestebb kereste föl
  száműzött barátai körét, Brüsselben báró Jósikát, Párisban gróf Teleki
  Lászlót és Szemere Bertalant, Londonban Vukovics Sebőt, Svájczban, majd
  Olaszországban gróf Károlyi Györgynét. Bár az emigratio nem a legjobb
  viszonyban élt egymással s pártokra szakadt, ő azért a különböző pártok
  képviselőit is híven látogatta, oly kevéssé osztozott ellenszenvökben,
  mint reményeikben. Mindenütt jól fogadták, mert tudták, hogy becsületes
  és jóindulatú ember s távol áll minden cselszövénytől. Különösen a
  száműzöttek nejei kedvelték, kiknek gyakran hozott híreket a hazából
  ismerőseikről és szellemes társalgásával elmulattatta őket. Lukács
  örömét találta abban, ha száműzött honfitársait részvétével
  földerítheti: a száműzötteknek jól esett, hogy van valaki köztök, a ki
  magyar, de nem közülök való, velök érez, de dolgaikba nem elegyedik.
  Mindamellett még sem kerülhette el az összeütközést. Nem tudni mi okból,
  Perczel összetűzött vele. «Perczel – írja Szemere Bertalan 1852 végén
  _Napló_jában[6] – összevesz mindenkivel, például Lukács Móriczczal, ki
  őt ki is hívta; Perczel a kihivást nem fogadta el.» Úgy látszik, az
  egész összeütközés félreértésből származott s hamar elsímult. Szemere
  1853 tavaszán Lukács párisi tartózkodásáról is megjegyez egyet-mást.[7]
  «Elvégre Lukács Móricz megjött Brüsselből, útlevele meghosszabbíttatván,
  sőt Francziaországra is kiterjesztetvén. Ő mindig szabadelvű ember volt,
  úgy írt, úgy védelmezte az _Augsburger Allgemeine Zeitung_ban a magyar
  érdekeket, hol ő a magyar ügynek rendes bajnoka volt, de a megyei
  életben, a tevőleges politika terén nem lépett föl, talán anyja miatt
  is. Anyja betegsége volt annak is főoka, hogy a forradalomban nem vett
  activ részt… Nagy élv nekünk Lukács, a ki naponként készül elmenni és
  folyvást itt van. Minden nap el-eljő hozzánk s az asszonynak, a kinek
  szemei gyöngék, olvas regényekből. Úgy látszik, megkedvelt mindnyájunkat
  s a helyett, hogy nézegetni járná Páris nevezetességeit, mindig nálunk
  és velünk van. Ő külföldön nem az idegeneket keresi, hanem barátait. A
  családi, az ismerős kör, miben kedvét leli. Mint a méh, mely soha sem
  unja meg a virágok kelyhét: úgy van ő a családdal, melyet megkedvel. Nem
  az új élv, nem az új öröm, nem változatosság az, a mit kiván, hanem a
  házias otthonosság s itt ő mindig talál valamit, a mi új élvet nyújt
  lelkének. Sok különössége van és mégis szeretetre legméltóbb ember. Azon
  egyéniségek közé tartozik, a kiket igen érdemes tanulmányozni; tele
  látszik lenni ellenmondással és mégis egy egész, egy teljesen
  következetes jellem. Az ember azt hinné, egészen ismeri és mindig új
  oldalról mutatkozik, folyvást változva, de sohasem tagadva azt, a mi
  jellemében az alapszín.»
  Száműzött barátai közül bizonyára nem egy gondolkozott így róla. Mint
  nőtelen ember jól találta magát a családi körökben; mint nőtisztelő és
  szellemes társalgó kedvelte a női társaságot; mint becsvágy nélküli, nem
  sérthette a mások hiúságát; mint a kinek nincs életczélja, önművelésében
  és a barátságban keresett enyhületet. Valóban Lukács nem gondolt arra,
  hogy valaha megházasodjék; míg anyja élt, talán ennek beteges állapotja
  tartóztatta vissza, most azt hitte, immár idejét multa. Írói tollát sem
  volt kedve fölvenni, kizökkent az íróságból, különben is inkább csak
  műkedvelőnek tartotta magát s most hiányzott barátai ösztönzése. A
  politikai pályát örökre bezárulva látta maga előtt. Nem hitt a
  Bach-rendszer tartósságában, de nem osztozott száműzött barátai
  reményeiben sem. Nem vitázott velök, de semminemű politikai megbizást
  nem fogadott el tőlök. Pessimismusa sötéten látta a jövőt, a legjobb
  esetben végtelen zavart várt, a melyből való kibontakozást bajosan fogja
  megérni. Azonban, midőn 1859-ben visszatért hazájába, hol az Akadémia
  1858-ban tiszteleti taggá választotta, midőn régi barátait a föléledt
  _Budapesti Szemle_ körül látta csoportosulni, midőn 1860-ban kiadatott
  az októberi diploma s fölpezsdült a politikai élet, újra besodródott az
  irodalmi és politikai mozgalmakba. Csengery ösztönzésére egy pár
  tanulmányt írt, báró Eötvös sürgetésére elfoglalta akadémiai székét s
  emlékbeszédet tartott Gerando Ágost külső tag fölött, báró Kemény _Pesti
  Napló_jába politikai czikkeket írt s Pest városa közgyűlésén egy párszor
  fölszólalt.
  Lukácsnak lelke mélyén általában nem hiányzott a közszellem, de
  önszántából nem igen ébredt tevékenységre, kevés volt becsvágya,
  önbizalma, de a viszonyok nyomásának és barátai ösztönzésének nem tudott
  ellenállani, ha bizonyos helyzetben kötelességet vélt teljesíteni. Most
  is azt hitte, hogy senkinek sem szabad hallgatnia, a kinek múltjánál
  fogva némi hatása lehet a közügyekre. Úgy is mindenütt sok az eszmezavar
  s a régi szenvedélyek ébredezni kezdenek. Deák és Eötvös voltak reá
  legtöbb befolyással, ez újabb, bár rövid ideig tartó politikai
  szereplésében. Deákot mindig meglátogatta, valahányszor külföldről haza
  jött s most, 1860-ban, sokszor fölkereste, vagy ebédelt vele az _Angol
  királynő_ vendéglőben. A _Pesti Napló_ba írt czikkeinek egy része az
  1848-diki törvények érvényességét védi, bár elismeri, hogy némi részben
  módosításuk szükséges, de egészen különböző kérdés: _quid juris_ és
  _quid consilii_. Módosításukat csak azon tényezők eszközölhetik, a
  melyek létrehozták és ugyanazon a módon. A jogfolytonossághoz minden
  körülmények között ragaszkodni kell a nemzetnek. Midőn a kormány nem az
  1848-diki választó törvény alapján akarja összehívni az országgyűlést,
  _Törvény-e vagy patens_ czikkeiben ostromolja e törekvést, s nemcsak
  törvénytelenségét mutatja ki, hanem azt is, hogy még a kormány, az
  1848-diki törvények ócsárlóinak szempontjából sem ajánlatos, szükséges
  és czélravezető. Fölszólal a fővárosban, itt-ott a vidéken mutatkozó
  tüntetések és zavargások ellen is. «A sajtó szabadabban mozoghat – úgy
  mond – a megyei termek már megnyíltak vagy legalább kevés napok mulva
  meg fognak nyílni, a közvélemény a nemzet kivánságai, követelései,
  igényei törvényes organumok hiával nincsenek többé, melyek által
  nyugodt, higgadt és elhatározott komolysággal és méltósággal
  nyilatkozhatnak… Macskazenékkel, ablakbetöréssel, már most
  jelentéktelenné vált jelképeknek összezúzásával és bepiszkolásával se
  sikert, se babért nem aratunk, az ilyenekkel csak szent ügyünket
  veszélyeztetjük. Ürügyet adunk ezzel a szabadság ellenségeinek, a
  reactió embereinek azon áltan terjesztésére, a békeszerető polgároknak
  azon alaptalan hiedelem meggyökereztetésére, hogy szabadság és rend
  összeférhetetlenek. _Malo periculosam libertatem quam tutum servitium_,
  nem mindenkinek jelszava. Mi, kik e jelszót magunkénak valljuk és
  szívünkben hordjuk, kik nem riadunk vissza a szabadság veszélyeitől s
  nem kívánunk oly biztosságot, melyet a szolgaság nyújt, méltóbb mezőt