Emberek a kövek között: Regény - 5
Tompa fáradtság lepte meg. Le szeretett volna feküdni a földre. De a
föld hideg volt mezítelen talpa alatt. Neki szeretett volna dőlni a
szikláknak, hogy megtámassza a fejét. De a sziklák kemények voltak.
Egyszerre mondhatatlanul nehéz lett a szíve, a hallgató hideg
kőmagányban. Mit keres itt? Az emberek, a hegyek, a csend… semmi sem
segíthet rajta…
Lába előtt egy kis fekete folt mozgott a fagyos mohában. Egy dermedt
bogár mászott vergődve a vízmosás felé, oda, a hol a sziklák nyílásán át
halvány, élettelen csíkban sütött le a nap.
Jellának eszébe jutott, hogy ő is fázik. Ő is megelégednék most, még egy
kis téli nappal is. Tovább indult, át az erdőn, fel a hegyélre. Fehér
sorompó vágta el az útját. Túl a sorompón egy ház állt, a melyre
annyiszor gondolt. A töltésen egy ember jött, a ki elküldte őt és a ki
mégis mindennap visszavárta.
Jella sírni kezdett. Az ember két keze közé fogta a leány fejét és
félénken a mellére szorította… Ebben a csendes perczben az egyik olyan
nagyon öreg volt, a másik olyan nagyon fiatal: mind a ketten érezték,
hogy szükségük van egymásra.
És egy hónap mulva a leány és az ember megesküdtek lenn a völgyben, a
falusi templomban.
XVII.
Ősz volt megint, egy másik ősz. A szél zúgva járt az erdőn. Távoli
állatkolompolást hozott magával, elkapta az alagút előtt egy vonat
hosszú sikoltását.
Jella felkönyökölt a fűben. Nézte, mint szakad meg a galyakon a füst.
Két éve élt már az őrházban és még mindig csodálkozott, ha a futó füstöt
meglátta a fák között.
Két éve. És neki úgy rémlett, mintha hétköznapok nélkül, végtelen sok
vasárnap mult volna el azóta, hogy a völgyből a hegyre jött. Sokszor
eszébe jutott az esküvője. Nem volt boldog akkor, szégyelte magát, a
miért szomorú, a miért fél az ismeretlen élettől és attól az ismeretlen
embertől, a kinek az oltár óta joga volt, hogy közel jöjjön hozzá.
A faluból csak az anyja sírja nézett utána. Az irtásnál csak a
kecskéktől búcsúzott. Emlékezett arra, hogy mikor ide jött, még egyszer,
utolszor összedörzsölődzött a fekete gidával, aztán mentében is
mindegyre visszanézett rá, mintha a kis állattal elmaradt volna tőle
valami, a mi tele volt vad szenvedéssel, a mi fázott, sírt, éhezett, de
a mi szabad volt, mosolygott és énekelt is olykor.
Jella most már nem éhezett, nem fázott többé. Péter nagyon szerette őt.
Nehézkesen, alázatosan, azzal a türelmes megalkuvással, a melylyel csak
az olyan ember szeret, a ki sokáig élt asszony nélkül és fél, hogy
megint magára marad.
Jella ösztönszerűleg megérezte ragaszkodásában az aggodalmat és ez
megnövelte az akaratát. Elvégezte ugyan a ház körüli munkát, törődött az
emberrel meg az állatokkal, de csak akkor, ha kedve tartotta;
szertelenül, a hogy eszébe jutott. Különben élte a régi életét.
Naphosszant elbarangolt Péter kecskéivel a hegyekben. Este, mint egy kis
fergeteg, nyargalt állatjaival a lejtőn és a hajában behozta az őrházba
a havasi rétek virágos, zöld szagát. Aztán leült a tűz mellé és énekelt.
Első időkben bevitte olykor a kiváncsiság a szolgálati szobába. De ott
minden komoly és idegen volt. A fogason nagy télibundák lógtak még
nyáron is. A falra szegezett papiroson a vonatok lámpajelzése látszott.
Jella megbökte újjával az apró mozdonyok képén a szines pontokat. Tudni
akarta, mit jelent a piros tárcsa, a kis zászló, a zöld, meg a fehér
üveg a lámpában. A harangjelzések is érdekelték. A távbeszélőbe
belenevetett. Aztán megunta az egészet és ha Péter könyvet adott a
kezébe, hogy olvasni tanuljon, álmos lett. Ráült a könyvre és akár egy
fiatal macska, lustán, kecsesen nyujtózott. A magyar szót is csak
nehezen törte, könnyebb volt neki a horvát.
– Merre jártál?
Csillogni kezdett a szeme. Csodálatos dolgokat tudott mesélni a
barlangról, a melyikben zöld forrás fakad, a szakadékról, a melyik tele
van fehér virággal…
Péter nevetett és a karja közé kapta. Jella pedig duzzogva védekezett,
mint egy gyerek, a ki únja, ha felnőttek csókolják.
– Hát egy kicsikét sem szeretsz? – közekedett az ember és a két kezébe
fogta a gyerekasszony akaratos fejét, szorosan, erősen, hogy… meg ne
rázhassa. Jella mihelyt kimenekült, körülnyargalta a félszert. Elbujt az
istállóba és megölelte a kecskéket, mert azok nem kértek tőle semmit.
Csak mikor teleszívta magát szabad levegővel, ment vissza a házhoz.
Leselkedve dugta be fejét az ajtón. Ha szomorúnak látta Pétert, hátulról
hozzá lopódzott és hirtelen megcsókolta. Aztán mulatott rajta, hogy egy
lehelletével meg tudta az embert rázni.
XVIII.
A napok összefogódzva, zajtalan körben futottak át a házon.
Hasonlítottak egymáshoz, mintha testvérek lettek volna és Jella jóformán
alig tudta, hogy melyiknek tegnap, melyiknek holnap a neve. A vonatok
jöttek, mentek, megrázták a földet, teleszórták szikrával az éjszakát,
füstöt fújtak a napfénybe, aztán csend lett megint, nagy csend, a
melyben meghallatszott, ha levél hullott a fáról. «Ezentúl mindig így
lesz» – gondolta Jella és, hogy elhasználjon valamit abból a fiatal
életből, mely nyugtalanul lüktetett benne: versenyt hempergett
kecskéivel a havasi lejtőkön.
Egy napon messze elbarangolt az őrháztól. A szélgátak elmaradtak. Egy
pásztorkunyhó, kövekkel bekerített karám, kettétört fenyőfák… Lejjebb,
mint két végtelen megfeszített hajszál, húzódott a hegyek között a
sínpár. Az alagutak csak kifüstölt rókalyukaknak látszottak. A vonat
pedig a kőmezőn úgy rohant át, akár egy ízelt testű, égő fejű kis gyík.
Jella a bóra sivár birodalmába tévedt. Eszébe jutottak Jágoda meséi: a
szárnyas tűz, a törpék, a kőszakálú hegyirém… Áhitatosan nézett szét.
Mindannyian itt élnek ők. És lázas szemmel, borzongva mind egyre feljebb
kúszott a szétmálló, üreges sziklákon, melyek mint nagy küzdelemben
elhullott óriás-állatok csontjai, egymásra dőlve hevertek a vörös
napfényben. A havasi medence mozdulatlan, fekete vizében is felborított
sziklák képe látszott. Kövek, dermedt, vad kövek mindenütt.
Jella keresztet vetett magára. Visszafojtott lélegzettel áthajolt a
szikla párkányán.
A mélyben, mintha hatalmas aczéllapot kalapáltak volna a kopár hegyek
hajlásába, kéken csillant egy végtelen sík. És a síkban madárszárnyú
fehér pelyhek úsztak.
«Ez tán a puszta», – gondolta Jella és ellenszenv rezzent meg az arcán.
Aztán lassan felengedtek a vonásai. Messze emlékek kezdtek mosolyogni
benne. Elfeledett régi képek… Homokos part felett ezüstfényű háló. Fehér
kagyló. Futó kék hullámok… Behunyta a szemét, hogy jobban visszalásson
és hallgatta, a mit a tulajdon szája mondott:
– A tenger!…
Ráismert. Az égszínű sík ott lenn a mélyben… az anyja tengere. Minden
eszébe jutott és egyszerre megint közel volt az anyjához, akár csak
régen, a tűznél, mikor félálomban, lehunyt szemmel is érezte, hogy
mellette van. «Anyus…» Nem határozta el, mégis tudta, hogy visszajön ide
máskor is. Sohasem vitt virágot az anyja sírjára, de most letépte a
melléről a havasi violákat. Ledobta őket a mélységbe, messzire, mintha a
tengerbe akarta volna szórni a virágokat.
Este hallgatagon ült a tűz mellett. Péter fáradtan tette le a
jelzőlámpát a szegletbe. A pipáját kezdte tömni.
– Mire gondolsz?
Jella felrezzent, mintha messziről jönne vissza, zavartan nézett a
levegőbe.
– A tengerre…
– Láttad?
A gyerekasszony bólintott.
– Milyen kopárak arra a hegyek, – egyszerre élőbb lett az arca, – olyan
vad ott minden.
– Pedig úgy hallottam, – dörmögte Péter elgondolkozva, valamikor erdőség
volt az is. Tengerésznépek vágták ki a fákat. Várost építettek belőlük a
vízben.
– A vízben?
– Igen, és a hegyekről lesodorta a bóra a földet és minden kopár lett.
Jella szeme sajátságosan tüzelt.
– Hát a hegyeket is az emberek tették olyan vadakká?… Egy félig érzett
sejtés járta át a fejét, de nem tudta végig gondolni.
Péter nagy füstfelhőt fújt a lámpa felé és kinyujtotta a karját.
– Nem csókolsz meg ma sem?
De ő elfordult. Egy nagy lépéssel átugrott a küszöb felett.
Az ember értelmetlenül bámult utána és hallgatott, mintha szégyelte
volna, a mit érez.
Kinn dermedt, fekete hullámokban emelkedtek az égnek a sziklák és Jella
felnézett rájuk. Ilyen dermedt, fekete kőhullámok voltak az ő lelkében
is… Miért nem tudott olyan lenni, mint azok a leányok, a kiket valamikor
a falujában ismert? Miért nem tudott jobb lenni ahhoz az egyetlen
emberhez, a ki jó volt hozzá, a ki gondolt rá, hogy ne fázzék, ne
éhezzék többé? Nem bírt feleletet találni és sírni szeretett volna.
XIX.
Eljött a tél, aztán elmult. A hó elolvadt.
Jella kinn kóborolt megint a nedves földszagú erdőkben. De nem volt
többé a régi, pedig semmi sem változott. A vízmosásokban csergedeztek a
vizek, mintha ezer lüktetéstől élne a hegy. Az erdő tar galyain mint
tavaly, halvány zöld fellegekben reszketett a fiatal lomb; a megduzzadt
patakok színe alatt sárga foltokban inogtak az árokmenti virágok. A
földben szinte nyüzsgött a láthatatlan zsendülés, a fákban nedves élet
szállt fel és a havason furulyáztak a pásztorok.
Jella vére most érezte meg először a nagy kezdetet.
Mindenütt kezdődött valami: a lejtőkön, a réteken, a patakokban, a kövek
között, az állatokban, és ő benne is. Csak az életében nem kezdődött
semmi. Egyszerre öregnek látta a férjét. Ha együtt mentek és ő a napba
nézett, az ember nem bírta követni a tekintetét, összehúzta a pilláit és
könnybelábadt a világosságtól a szeme. «Hát ez volna az egész? Mindig
ez? Soha más?» Jellát kínzó türelmetlenség fogta el. A házban szorította
a levegő a homlokát. Az erdő kicsi lett neki. Mentében letépte a rügyező
galyakat, öntudatlanul, értelmetlenül talán, hogy ne legyen nekik
virágjuk…
Péter nem fogta fel, de érezte Jella nyugtalanságát. Úgy nézett rá,
mintha meg akarná engesztelni. Ez az alázatos gyöngeség visszautasítóvá
tette a gyerekasszonyt. Ő erőt keresett, a melybe az ő ereje ütközhetett
volna. Kezdetet vitt az ereiben, a karjában, az ajkában, a másik pedig
úgy járt mellette, mintha meg szeretne állni, mintha pihenni szeretne.
Este volt. Jella a függőlámpa zománcos czintányérja alatt ült.
Czéltalanul rakta ránczba meg húzta széjjel térdén a kötényét. Egyszerre
eszébe jutott, hogy elszakíthatná és varrni kellene. Abbahagyta. Az
asztalra könyökölt, két keze között lassan ingatni kezdte a fejét, hogy
legalább az árnyékát lássa mozogni.
– Menjünk ki az erdőszélre…
Péter egy pillanatra felnézett a vén kalendáriumból.
– Jobb itt, – dünnyögte szórakozottan, – minek mennénk? – És olyan
nyugalmasan olvasott tovább, mintha sohasem akarna felállni.
Jella kalapálást érzett a fejében. A lámpa tüzet szórt rá. Nem bírta
tovább a bezárt, néma mozdulatlanságot. Feltárta az ajtót, hogy
odakinnről beereszsze az életet a házba, de a küszöbön át csak annak a
vén szilvafának az árnyéka jött be hozzá, a melyet Péter huszonöt évvel
ezelőtt ültetett. Türelmetlenül ugrott keresztül a csipkés szélű, ringó
fekete folton. A harmattól lucskos kis kertben hirtelen megállt. A
mályvák között nekidőlt a kerítésnek és fellélegzett.
Az erdő mintha reszketett volna a holdfényben. A sínek felett kék
villogás nyilallott. Térde körül libegtek az ezüstpelyhes, csillanó
levelek.
Péter egyszerre hűvös áramlást érzett a hátán. Az ajtó nyitva volt.
Ásítva ballagott ki Jella után. Mikor melléje ért és az asszony nem
mozdult, fázósan rászólt:
– Mit állsz úgy, mintha várnál valamit?
Jella lassú csodálkozással emelte fel a fejét. Szempillája megrezzent.
Csak ekkor tudta meg, hogy ő csakugyan vár valamit…
Ezentúl korán reggel kijárt az erdőre. Nézte, hogyan fordul a fák
árnyéka a földön. Mint az óra mutatója a szolgálati szobában… És ez azt
jelenti, hogy az idő múlik. Szeretett erre gondolni. Közben lehunyta a
szemét és várt. Maga sem tudta hogyan, Davorin jutott az eszébe. A
multkoriban egy pásztorembert látott a hegyháton. Azóta gondolt
Davorinra, pedig a pásztor nem hasonlított hozzá, csak annyiban, hogy
erős és fiatal volt.
Jella gyűlölte a Zorka férjét, de a keze nehéz és meleg volt és régente
szeretett mellette ülni a patak partján.
Ekkortájt kezdtek készülődni a szomszéd őrházban a népek. Péter úgy
mondta, elhelyezték őket innen más vidékre. Új ember jön a helyükbe.
Jella közömbösen hallgatta, ő most csak saját magára bírt gondolni.
Mindent elfelejtett, a mit mondtak neki. Sokszor elfelejtette még azt
is, a mit tenni akart.
Kivitte a vörösbabos kis keszkenőt az erdőre, hogy gombát szedjen. Mire
a fák alá ért, már nem tudta, miért indult útnak. A nyaka köré kötötte a
kendőt. Leült egy kőre. Aztán nem gondolt semmire…
Az erdőben lépések közeledtek. Jella meg sem mozdult. Bizonyosan Péter
lesz. De az, a ki a rőt törzsek között járt, nem a férje volt. Egy
idegen ember jött az erdőn át, lassan, bizonytalanul, mint a ki nem
szokta meg a lejtős talajon a járást.
A hogy Jellát meglátta, hirtelen megállt. Magasnövésű, szép szál legény
volt. Kihívó erő érzett még a mozdulatlanságában is. Mikor tovább ment,
nem nézett vissza.
Este Jella megtudta, hogy a szomszéd őrházba egy új ember jött, a kit
Réz Andrásnak hívnak.
XX.
Az erdőben énekeltek. Idegen hang. Idegen dal.
Jella arra felé fordult, mintha azt akarta volna, hogy az arczát is
megérintse az, a mi a szivéhez ért. Sohasem hitte eddig, hogy a
szomorúság is tudjon énekelni. Ez más volt, mint az anyja kis nótái.
Egészen más, mint a mit lenn a faluban hallott.
Idegen hang. Idegen dal.
Hazamenet szembekerült a pályán azzal a legénynyel, a ki a másik
őrházban lakott. Az ember, hogy helyet engedjen a gyalogösvényen, a
töltésre hágott. Jella felnézett rá. A képe barna és sovány volt. Bőre
alatt látszott a csontok formája. Sapkájához emelte a kezét, a nap
belevilágított a szemébe. A szeme olyan idegenül zöld volt, mint a félig
érett kalász, a melyben egy kis nedves arany csillan. Odébb ment.
«Milyen fiatal» – gondolta Jella. Vissza akart emlékezni az arczára, de
nem tudott, pedig a pillantását még mindig érezte. Közben öntudatlanul
hátra figyelt és nem sejtette, hogy az a távolodó lépés beletipor a
Davorin emlékébe.
Este Péter behívta Réz Andrást a szolgálati szobába, Jella kinn ült a
félszernél, a tüzelőnek összehordott, korhadt talpfán.
A két ember hangját hallgatta, a mint időközönként szóltak egymáshoz.
Nyugalmas csendet érzett magában és a keze kinyilt az azúrszínű hegyi
éjszakában, mintha a tavasz után nyúlna, a mely, mint ő, fiatal és élő
volt; mintha valami után nyúlna, a miről a szíve legmélyén álmodott
öntudatlanul.
Másnap Jella megkésett kecskéivel a hegyekben. Az őrház nyitott ajtaján
át már világ vetődött a szélfogópalánkra. Benézett a konyhaablakon.
Ketten ültek a tűzhelynél. Hátrasimította a haját, mintha csinosabb
akarna lenni. Gyorsabban lépett.
Mikor Réz András felállt, még nagyobbnak és erősebbnek látszott, mint
kinn az erdőn. Péter görnyedt, sovány teste pedig kisebb volt, mint
máskor. A gyerekasszony a szegletbe húzódott és mereven nézte a két
embert. Péter pipája táján tüzes kis hangyák nyüzsögtek a levegőben. A
legény a lángba bámult mozdulatlanul. Jella nem értette, hogyan lehet
annyi ideig egy helyre nézni.
Hallgattak. Aztán megütötte egy idegen szó az asszony fülét. Réz András,
valaminő nagy, fekete földről beszélt, a melyből neki még egy szekérre
való sem jutott.
– Az apám paraszt volt. Négy fiának nem futotta a telkéből. Azért
kellett ide jönnöm a hegyekbe.
Egy darabig csendben voltak. Mikor a legény újra szólt, sajátságos
önérzet volt a hangjában.
– De azért paraszt vagyok én is, olyan paraszt, a kinek nincs földje, se
asszonya, se gyereke… olyan szegény paraszt.
Jella most már csak az ő arczát nézte. András lassan, vontatottan
beszélt. Arra felé, a honnan jött, tavaszszal a szemhatárig zöld a
buzatábla, nyáron olyan sárga, mint az élő arany, őszszel pedig tűzek
égnek a tengeri mentén és a legények meg a leányok énekelnek.
Jellának eszébe jutott az a szomorú nóta, a melyik olyan idegenül
hangzott az erdőben. «Úgy énekelnek ott is» – gondolta és lehunyta
szemét, hogy jobban hallja az András hangját. Aztán hitetlenül
elmosolyodott. Nem birta felfogni, hogy arra messze, olyan magas a kút,
mint egy fenyőszál. És a templom tornyát egy napi járóföldre is
meglátni.
Önkénytelenül közelebb húzódott a tűzhöz.
– Hát arra ti nálatok nagyobb a templom tornya, mint a hegyek?
A legény büszkén emelte fel a fejét:
– Nincs arra mifelénk hegy. Olyan ott a föld, mint a tenyerem…
Jella arczán elsötétedett a csodálkozás. Hirtelen kiegyenesedett. A
hangja kemény lett.
– Hát te a pusztáról jöttél?…
Péter az asszony száján felejtette a tekintetét. Akkor látta ilyennek,
mikor először menekült hozzá az erdőből. Vajjon miért haragszik? Nem
tudta elgondolni. Kelletlenül nyúlt a sapkája után. Kiment az ajtón,
mint a hogy az ember zivatarban kimegy az ingó erdőből a szabad ég alá.
– Hát a pusztáról jöttél?
Jella szemében meggyült a hegyek vad vihara, a legény ajkán a puszták
nagy, mérhetetlen nyugalma hallgatott. És a tűz felett egy pillanatra
találkozott a tekintetük.
XXI.
Ebben az időben nem hívták magukhoz Jellát a hegyek. Mintha hátrább
húzódtak volna az életében, szinte elmosódva látta őket. A két őrház
közelebb jött hozzá. Pontosan elvégezte a sorompószolgálatot. A
kecskéket lehajtotta a töltés árkába, ő maga a ház körül dolgozott. A
kis kert tele volt virággal. Az istálló mögött nem verte fel többé a gaz
a burgonyaföldecskét. Péter olyan nyugodt és megelégedett volt, mint
soha azelőtt és ha Jellát dolgozni látta, csendesen bólogatott. «Hát
mégis megszokja a rendes életet.» Örült, hogy sohasem esett szó közöttük
a kóbor erdőjárásról. Így minden magától rendbe jött és Péter ezt
szerette legjobban. Ő úgy sem tudott volna rajta változtatni. Úgy sem
tudta volna megmondani, hogy mit gondol az egészről.
… Jella, mintha megérezte volna, hogy nézik, az ásójára támasztotta a
lábát és oldalt feltekintett.
Péter arczán mozgásba jött a tömérdek apró ráncz. Nevetni kezdett.
– Isten bizony szép vagy…
A gyerekasszony mosolyogni kezdett, hálás asszonymosolygással és közben
átpillantott a szomszéd őrház felé, mintha azt akarta volna tudni,
látják-e a szépségét onnan is. Tovább dolgozott. De az ember beszélgetni
szeretett volna, csakhogy nem jutott semmi az eszébe.
– Elfogyott a dohányom, – dörmögte végre, pedig nem ez volt, a miről
szólni akart.
Jella félredobta az ásót, megtörölte kötényével az arczát.
– A sarló is eltört. Bemegyek a faluba.
Péter odébb ballagott. Jella a ház felé indult. Egyik sem nézett vissza,
pedig soha többé nem gondoltak egymásra olyan meleg szívvel, mint ebben
a perczben.
Mikor az asszony a piros kis ablakfüggönyt a helyére húzta, átpillantott
a muskátlik fölött. Péter egyszerre kiment a fejéből. Réz András a
töltésen állt és Jella megnézte magát a tükörben, hogy igazán szép-e?
Nevetni kezdett. Minden derűs volt körülötte. A piros függönyön át
rózsaszínre olvadt a fény a fehér falon. Az ágy fölött Krisztus
születése, üvegbura alatt a gipsz Szűz Mária, a három fiókos szekrényen
az alabastrom kutya és a lombfűrészkosárban a viaszgyümölcsök, minden
rózsaszín és víg volt. És Jella is víg volt, mintha nagy öröm elébe
indulna.
Péter és Réz András még mindig a töltésen állt. Jella nem fordult
vissza, mégis tudta, hogy a két ember őt nézi és melegséget érzett a
nyakában.
A legközelebbi falu az őrház alatt, túl az erdőn, egy réten feküdt. A
réten elnyúló palánkok vonala között libák fehérlettek. Az ágason széna
száradt, mellette gereblye volt a földbe szúrva. A széna mögött egy
parasztlegény meg egy szeplősképű kis leány csókolódzott. Jella arczába
szállt a fiatal vér. A templomnál megállott; betért egy perczre, de nem
imádkozott, csak viaszgyertyát igért a Szűz Máriának. Aztán ment odébb.
A nap belesütött a lelkébe és mintha a vígsága egy ablak lett volna,
azon át nézte az eget, a hegyeket, még a kerékcsapást is a lába alatt.
Az elszórt viskókból kidugták az asszonyok a fejüket. A korcsmaajtóban
nagy barna leány állt és a dézsából vizet locscsantott a kutyákra. Jella
elment mellette. Befordult a keskeny folyosón. Jobbra nyílt a bolt,
balra az ivó.
A petróleumos, pálinkaszagú kis boltban egy szűrös ember kaszafenőt
vásárolt. Jella dohányt kért. A szatócs nyugalmasan kotort az árúk
között. A polczon egymáson hevert frankkávé, kaszapenge, faggyúgyertya,
olvasó. A szűrös ember feldöntötte a szegletben az ásókat; a pókhálós
ablak előtt beleverte a fejét az állatcsengőkbe, mellettük a rúdon, a
fügekoszoruk és szalonnadarabok is himbálózni kezdtek. A mérleg körül,
az elszóródott czukorból, riadtan szálltak fel a legyek. A szűrös minden
kaszafenőt meg akart próbálni. Jella végigszagolta a dohánycsomagokat.
Így látta Pétertől. Aztán gondolkozott egy kicsikét és kiválasztotta a
szép kékfényű sarlót is. Már alkonyodott, mikor a folyosón kiindult.
Mentében betévedt egy pillanatra a tekintete az ivóba. A szurtos,
kecskelábú asztal végén piros, kurta abrosz fityegett. Középütt egy kék
üvegsótartó állt. A légyjárta páduai Szent-Antal kép alatt egy ember
könyökölt. Jella csak a vállát láthatta. A barna arczú leány csipőre
tett kézzel állt előtte és várta, hogy mit rendel.
Jella már átlépte a küszöböt, mikor eszébe jutott, hogy az az ember az
ivóban Réz András volt. Hogy került ide? Miért jött?… Nem tudta, de a
réten hazamenet egyre visszanézett. A erdőben lépéseket hallott. A patak
hídján utólérték a lépések. Réz András megbillentette a sipkáját. Szó
nélkül hozzászegődött.
– Egy utunk van, – mondotta a gyerekasszony halkan, mintha valami
meglepően örvendetes dologról beszélne. A lélegzete gyors volt.
Szeretett volna lassabban menni, hogy tovább tartson az út, de a másik
nagyokat lépett. Egy perczre lehajolt, hogy egy kapaszkodó szederindát
lefejtsen a szoknyájáról. András is megállt és a levegőbe bámult. Jella
azt hitte, hogy az erdő zöld nyilásán át a hegyeket nézi és mintha az
övéi lennének, mintha ő adná a látásukat, büszkén mosolygott.
– Úgy-e nagyok?… Úgy-e szépek?
– Micsoda? – kérdezte a legény elgondolkozva.
– Hát a hegyek!
András felsóhajtott:
– Csak elsülyedne ez a sok Istenverte kő, hogy átlássak felettük…
Jella szája kinyilt. Egy pillanatig gyűlölte ezt az idegen embert, a kit
nem bírt megérteni.
– Hát csak a pusztát tudod te szeretni?
Előrehajolt. Kémkedve nézett a legény arczába. Ellenmondást várt, de
András hallgatott. A honnan ő jött, ott keveset beszélnek az emberek.
Szónak, mozdulatnak nagy jelentősége van a síkon. Messzire hallatszik,
messzire látszik minden.
Jella hangja ellenséges volt, mikor megszólalt.
– Aztán szép világ van ott tenálad?
– Szép. – András sohasem gondolkozott ezen, mégis tudta. Nem a fejével
tudta, hanem a vérével. Nem a szájával felelt, hanem a lelkével, és a
nézése egyszerre mély és megfoghatatlan lett, mintha a bozótos erdőn át
határtalan távolba látna. Idegen volt ő itt. Idegen volt neki minden. Az
asszony, a fák, a kövek és olyan erősen gondolt haza, hogy Jella
megérezte a gondolatát.
Felsóhajtott:
– Hát azért vagy mindég szomorú.
A legény olyan mozdulatot tett a fejével, mintha nagy messzeségből
akarná visszarántani a tekintetét.
– Hát azért olyan szomorú a szemed, mert elvágyol innen?
András nem felelt.
– Aztán mondd csak, – az asszony halkan beszélt, szinte maga sem
hallotta a tulajdon hangját, – szeretted ott a leányokat?
A legény egy pillanatra daczosan, elutasítóan emelte fel a kezét. Szólni
akar, de megzavarodott és egyszerre gyorsan lépett, szinte, hogy
megrövidítse az alkalmat a beszédre.
Jella nem figyelt rá. Fürkészően nézett el a fák között. Oda, messzire
akart látni, a hova a másik gondolt.
– Hát szépek ott a leányok?
– Szépek. – Réz András kurtán felelt, mint a ki fél, hogy egyetlen
szóval is sokat talál mondani.
Jella indulatosan állt meg.
– Hát szépek?… És szája szinte akarata ellenére kérdezte: Szebbek mint
én? – A teste veszedelmesen, kihívóan hajolt hátra és szavában,
mozdulatában benne volt annak a hangnak, annak a szárnycsapásnak a
gyönyörű vadsága, melylyel az erdők madarai a párjukat hívják.
A legény felkapta a fejét. Szemében megfoghatatlanul olvadt össze az
asszony, a sziklák, a fák és ebben a pillanatban meglátta Jella
szépségét. A szemebogara elsötétedett, a szája megrezzent, aztán lassú
erőlködéssel fordította el az arczát, mintha nehezére esnék.
Nem néztek többé egymásra. Szótlanul mentek tovább, de a nagy erdei
csendben érezték mind a ketten, hogy történt közöttük valami.
XXII.
Az alagút előtt valaki állt. Jella tisztán látta a sötét hegytorokból.
Egy férfi volt és nagynak látszott a holdfényben.
Az asszony az értesítőért járt odaát a 78-as őrházban. Megkésett. Az
alagútban fáklyát gyujtott és énekelni kezdett. A kőboltozat
visszhangozva énekelt vele, feje felett, mint egy égő zászló lobogott a
vörös füst. Mikor kiért az ég alá, András egy kilométerjelzőn ült, a
szakadék partján. A térdére könyökölt. Állát öklére támasztotta.
Mozdulatlanul nézett reá.
Jella elmosolyodott. Megcsóválta a fáklyát és a harmatos fűbe döfte. Egy
pillanatra sötét lett, aztán megint látták egymást.
– Mire vársz? – kérdezte és előrehajolt.
– Semmire. – A legény lenézett a földre. Az utóbbi időben kerülte a
Jella tekintetét, mintha valami szégyenleteset rejtene a tulajdon
szemében. Türelmetlen és durva volt. Ha észrevette, hogy Jella nem
figyel, hirtelen, összefüggéstelenül beszélni kezdett, ha meg az asszony
kérdően pillantott rá, elharapta a szót, fáradt lépéssel ment odébb. Réz
András ilyenkor gondolt valakire, valakire a falujában, a kinek suhancz
korában eligérte magát. Miért akarta Jellának megmondani? Miért nem
mondta meg soha? Maga sem tudta. És ez a tusakodó habozás kinozta őt, ez
és sok más egyéb, a mit nem értett. Mi kergette egyre ennek az
asszonynak a nyomába? Miért futott mégis előle? Minden zavaros volt.
A töltés partján, a holdfényben megint olyan mozdulatot tett, mintha
szabadulni akarna a találkozástól, pedig világosan emlékezett rá, hogy
azért jött ide, mert délután az alagút felé látta Jellát menni.
Az asszony nekidült a távirópóznának és mezitelen lábával lassan súrolni
kezdte a lucskos füvet.
Az éjszaka nagy és csendes volt. Csak az erdőből hallatszott ki olykor
sajátos nesz, mintha a fák között összecsendültek volna a hold érczes
kék sugarai.
András egyszerre úgy érezte, hogy nem bírja tovább a földet nézni. Fel
kell emelnie a tekintetét. Jellára kell néznie. Most, mindjárt. És
nyögve egyenesedett ki.
– Mit keresel itt? – kérdezte durván, pedig jó akart volna lenni az
asszonyhoz. Sohasem látta olyannak, mint abban a perczben. Az arcza
idegenszerüen keskeny volt a holdfényben. Arányos, szép testét
kivánatossá tette a még el nem használt fiatal erő.
A legény mellében lassú, veszedelmes hullám emelkedett. Minden tagja
fájt, gyalázatosan, elviselhetetlenül. «Mire való ez?» – gondolta
kétségbeesetten és megszerette volna verni az asszonyt, mert ő volt az
oka az egész fájdalmának. Felszökött a helyéről. Káromkodni akart, hogy
könnyítsen magán, de a torka összeszűkült, mintha szíjat hurkoltak volna
a nyakára.
– Eredj, – mondotta tompán, mikor végre szólni bírt. A pillantása
ellenséges és kemény volt. Jella mint egy ütést érezte az arczán.
– Eredj, – pedig András már nem ezt akarta mondani. Ez a szó még
azelőttről maradt a szájában. Eredj!… És tartóztató két keze kínosan
markolta meg az asszony vállát. Egy pillanatra magához szorította,
hatalmasan, erőszakosan, mintha ketté akarná törni a mellén, aztán
hirtelen eleresztette.
Mozdulatlanul, ijedten néztek egymásra.
A legény végighúzta tenyerét a homlokán. Érezte a keze alatt, mint
torzul el az arcza és, hogy Jella ne lássa a nyomorúságát, daczosan
félrefordult. Szégyenkező elégedetlenség ásta a belsejét és mintha
hátulról megtaszították volna, átugrott a sinek felett. Menni kezdett az
föld hideg volt mezítelen talpa alatt. Neki szeretett volna dőlni a
szikláknak, hogy megtámassza a fejét. De a sziklák kemények voltak.
Egyszerre mondhatatlanul nehéz lett a szíve, a hallgató hideg
kőmagányban. Mit keres itt? Az emberek, a hegyek, a csend… semmi sem
segíthet rajta…
Lába előtt egy kis fekete folt mozgott a fagyos mohában. Egy dermedt
bogár mászott vergődve a vízmosás felé, oda, a hol a sziklák nyílásán át
halvány, élettelen csíkban sütött le a nap.
Jellának eszébe jutott, hogy ő is fázik. Ő is megelégednék most, még egy
kis téli nappal is. Tovább indult, át az erdőn, fel a hegyélre. Fehér
sorompó vágta el az útját. Túl a sorompón egy ház állt, a melyre
annyiszor gondolt. A töltésen egy ember jött, a ki elküldte őt és a ki
mégis mindennap visszavárta.
Jella sírni kezdett. Az ember két keze közé fogta a leány fejét és
félénken a mellére szorította… Ebben a csendes perczben az egyik olyan
nagyon öreg volt, a másik olyan nagyon fiatal: mind a ketten érezték,
hogy szükségük van egymásra.
És egy hónap mulva a leány és az ember megesküdtek lenn a völgyben, a
falusi templomban.
XVII.
Ősz volt megint, egy másik ősz. A szél zúgva járt az erdőn. Távoli
állatkolompolást hozott magával, elkapta az alagút előtt egy vonat
hosszú sikoltását.
Jella felkönyökölt a fűben. Nézte, mint szakad meg a galyakon a füst.
Két éve élt már az őrházban és még mindig csodálkozott, ha a futó füstöt
meglátta a fák között.
Két éve. És neki úgy rémlett, mintha hétköznapok nélkül, végtelen sok
vasárnap mult volna el azóta, hogy a völgyből a hegyre jött. Sokszor
eszébe jutott az esküvője. Nem volt boldog akkor, szégyelte magát, a
miért szomorú, a miért fél az ismeretlen élettől és attól az ismeretlen
embertől, a kinek az oltár óta joga volt, hogy közel jöjjön hozzá.
A faluból csak az anyja sírja nézett utána. Az irtásnál csak a
kecskéktől búcsúzott. Emlékezett arra, hogy mikor ide jött, még egyszer,
utolszor összedörzsölődzött a fekete gidával, aztán mentében is
mindegyre visszanézett rá, mintha a kis állattal elmaradt volna tőle
valami, a mi tele volt vad szenvedéssel, a mi fázott, sírt, éhezett, de
a mi szabad volt, mosolygott és énekelt is olykor.
Jella most már nem éhezett, nem fázott többé. Péter nagyon szerette őt.
Nehézkesen, alázatosan, azzal a türelmes megalkuvással, a melylyel csak
az olyan ember szeret, a ki sokáig élt asszony nélkül és fél, hogy
megint magára marad.
Jella ösztönszerűleg megérezte ragaszkodásában az aggodalmat és ez
megnövelte az akaratát. Elvégezte ugyan a ház körüli munkát, törődött az
emberrel meg az állatokkal, de csak akkor, ha kedve tartotta;
szertelenül, a hogy eszébe jutott. Különben élte a régi életét.
Naphosszant elbarangolt Péter kecskéivel a hegyekben. Este, mint egy kis
fergeteg, nyargalt állatjaival a lejtőn és a hajában behozta az őrházba
a havasi rétek virágos, zöld szagát. Aztán leült a tűz mellé és énekelt.
Első időkben bevitte olykor a kiváncsiság a szolgálati szobába. De ott
minden komoly és idegen volt. A fogason nagy télibundák lógtak még
nyáron is. A falra szegezett papiroson a vonatok lámpajelzése látszott.
Jella megbökte újjával az apró mozdonyok képén a szines pontokat. Tudni
akarta, mit jelent a piros tárcsa, a kis zászló, a zöld, meg a fehér
üveg a lámpában. A harangjelzések is érdekelték. A távbeszélőbe
belenevetett. Aztán megunta az egészet és ha Péter könyvet adott a
kezébe, hogy olvasni tanuljon, álmos lett. Ráült a könyvre és akár egy
fiatal macska, lustán, kecsesen nyujtózott. A magyar szót is csak
nehezen törte, könnyebb volt neki a horvát.
– Merre jártál?
Csillogni kezdett a szeme. Csodálatos dolgokat tudott mesélni a
barlangról, a melyikben zöld forrás fakad, a szakadékról, a melyik tele
van fehér virággal…
Péter nevetett és a karja közé kapta. Jella pedig duzzogva védekezett,
mint egy gyerek, a ki únja, ha felnőttek csókolják.
– Hát egy kicsikét sem szeretsz? – közekedett az ember és a két kezébe
fogta a gyerekasszony akaratos fejét, szorosan, erősen, hogy… meg ne
rázhassa. Jella mihelyt kimenekült, körülnyargalta a félszert. Elbujt az
istállóba és megölelte a kecskéket, mert azok nem kértek tőle semmit.
Csak mikor teleszívta magát szabad levegővel, ment vissza a házhoz.
Leselkedve dugta be fejét az ajtón. Ha szomorúnak látta Pétert, hátulról
hozzá lopódzott és hirtelen megcsókolta. Aztán mulatott rajta, hogy egy
lehelletével meg tudta az embert rázni.
XVIII.
A napok összefogódzva, zajtalan körben futottak át a házon.
Hasonlítottak egymáshoz, mintha testvérek lettek volna és Jella jóformán
alig tudta, hogy melyiknek tegnap, melyiknek holnap a neve. A vonatok
jöttek, mentek, megrázták a földet, teleszórták szikrával az éjszakát,
füstöt fújtak a napfénybe, aztán csend lett megint, nagy csend, a
melyben meghallatszott, ha levél hullott a fáról. «Ezentúl mindig így
lesz» – gondolta Jella és, hogy elhasználjon valamit abból a fiatal
életből, mely nyugtalanul lüktetett benne: versenyt hempergett
kecskéivel a havasi lejtőkön.
Egy napon messze elbarangolt az őrháztól. A szélgátak elmaradtak. Egy
pásztorkunyhó, kövekkel bekerített karám, kettétört fenyőfák… Lejjebb,
mint két végtelen megfeszített hajszál, húzódott a hegyek között a
sínpár. Az alagutak csak kifüstölt rókalyukaknak látszottak. A vonat
pedig a kőmezőn úgy rohant át, akár egy ízelt testű, égő fejű kis gyík.
Jella a bóra sivár birodalmába tévedt. Eszébe jutottak Jágoda meséi: a
szárnyas tűz, a törpék, a kőszakálú hegyirém… Áhitatosan nézett szét.
Mindannyian itt élnek ők. És lázas szemmel, borzongva mind egyre feljebb
kúszott a szétmálló, üreges sziklákon, melyek mint nagy küzdelemben
elhullott óriás-állatok csontjai, egymásra dőlve hevertek a vörös
napfényben. A havasi medence mozdulatlan, fekete vizében is felborított
sziklák képe látszott. Kövek, dermedt, vad kövek mindenütt.
Jella keresztet vetett magára. Visszafojtott lélegzettel áthajolt a
szikla párkányán.
A mélyben, mintha hatalmas aczéllapot kalapáltak volna a kopár hegyek
hajlásába, kéken csillant egy végtelen sík. És a síkban madárszárnyú
fehér pelyhek úsztak.
«Ez tán a puszta», – gondolta Jella és ellenszenv rezzent meg az arcán.
Aztán lassan felengedtek a vonásai. Messze emlékek kezdtek mosolyogni
benne. Elfeledett régi képek… Homokos part felett ezüstfényű háló. Fehér
kagyló. Futó kék hullámok… Behunyta a szemét, hogy jobban visszalásson
és hallgatta, a mit a tulajdon szája mondott:
– A tenger!…
Ráismert. Az égszínű sík ott lenn a mélyben… az anyja tengere. Minden
eszébe jutott és egyszerre megint közel volt az anyjához, akár csak
régen, a tűznél, mikor félálomban, lehunyt szemmel is érezte, hogy
mellette van. «Anyus…» Nem határozta el, mégis tudta, hogy visszajön ide
máskor is. Sohasem vitt virágot az anyja sírjára, de most letépte a
melléről a havasi violákat. Ledobta őket a mélységbe, messzire, mintha a
tengerbe akarta volna szórni a virágokat.
Este hallgatagon ült a tűz mellett. Péter fáradtan tette le a
jelzőlámpát a szegletbe. A pipáját kezdte tömni.
– Mire gondolsz?
Jella felrezzent, mintha messziről jönne vissza, zavartan nézett a
levegőbe.
– A tengerre…
– Láttad?
A gyerekasszony bólintott.
– Milyen kopárak arra a hegyek, – egyszerre élőbb lett az arca, – olyan
vad ott minden.
– Pedig úgy hallottam, – dörmögte Péter elgondolkozva, valamikor erdőség
volt az is. Tengerésznépek vágták ki a fákat. Várost építettek belőlük a
vízben.
– A vízben?
– Igen, és a hegyekről lesodorta a bóra a földet és minden kopár lett.
Jella szeme sajátságosan tüzelt.
– Hát a hegyeket is az emberek tették olyan vadakká?… Egy félig érzett
sejtés járta át a fejét, de nem tudta végig gondolni.
Péter nagy füstfelhőt fújt a lámpa felé és kinyujtotta a karját.
– Nem csókolsz meg ma sem?
De ő elfordult. Egy nagy lépéssel átugrott a küszöb felett.
Az ember értelmetlenül bámult utána és hallgatott, mintha szégyelte
volna, a mit érez.
Kinn dermedt, fekete hullámokban emelkedtek az égnek a sziklák és Jella
felnézett rájuk. Ilyen dermedt, fekete kőhullámok voltak az ő lelkében
is… Miért nem tudott olyan lenni, mint azok a leányok, a kiket valamikor
a falujában ismert? Miért nem tudott jobb lenni ahhoz az egyetlen
emberhez, a ki jó volt hozzá, a ki gondolt rá, hogy ne fázzék, ne
éhezzék többé? Nem bírt feleletet találni és sírni szeretett volna.
XIX.
Eljött a tél, aztán elmult. A hó elolvadt.
Jella kinn kóborolt megint a nedves földszagú erdőkben. De nem volt
többé a régi, pedig semmi sem változott. A vízmosásokban csergedeztek a
vizek, mintha ezer lüktetéstől élne a hegy. Az erdő tar galyain mint
tavaly, halvány zöld fellegekben reszketett a fiatal lomb; a megduzzadt
patakok színe alatt sárga foltokban inogtak az árokmenti virágok. A
földben szinte nyüzsgött a láthatatlan zsendülés, a fákban nedves élet
szállt fel és a havason furulyáztak a pásztorok.
Jella vére most érezte meg először a nagy kezdetet.
Mindenütt kezdődött valami: a lejtőkön, a réteken, a patakokban, a kövek
között, az állatokban, és ő benne is. Csak az életében nem kezdődött
semmi. Egyszerre öregnek látta a férjét. Ha együtt mentek és ő a napba
nézett, az ember nem bírta követni a tekintetét, összehúzta a pilláit és
könnybelábadt a világosságtól a szeme. «Hát ez volna az egész? Mindig
ez? Soha más?» Jellát kínzó türelmetlenség fogta el. A házban szorította
a levegő a homlokát. Az erdő kicsi lett neki. Mentében letépte a rügyező
galyakat, öntudatlanul, értelmetlenül talán, hogy ne legyen nekik
virágjuk…
Péter nem fogta fel, de érezte Jella nyugtalanságát. Úgy nézett rá,
mintha meg akarná engesztelni. Ez az alázatos gyöngeség visszautasítóvá
tette a gyerekasszonyt. Ő erőt keresett, a melybe az ő ereje ütközhetett
volna. Kezdetet vitt az ereiben, a karjában, az ajkában, a másik pedig
úgy járt mellette, mintha meg szeretne állni, mintha pihenni szeretne.
Este volt. Jella a függőlámpa zománcos czintányérja alatt ült.
Czéltalanul rakta ránczba meg húzta széjjel térdén a kötényét. Egyszerre
eszébe jutott, hogy elszakíthatná és varrni kellene. Abbahagyta. Az
asztalra könyökölt, két keze között lassan ingatni kezdte a fejét, hogy
legalább az árnyékát lássa mozogni.
– Menjünk ki az erdőszélre…
Péter egy pillanatra felnézett a vén kalendáriumból.
– Jobb itt, – dünnyögte szórakozottan, – minek mennénk? – És olyan
nyugalmasan olvasott tovább, mintha sohasem akarna felállni.
Jella kalapálást érzett a fejében. A lámpa tüzet szórt rá. Nem bírta
tovább a bezárt, néma mozdulatlanságot. Feltárta az ajtót, hogy
odakinnről beereszsze az életet a házba, de a küszöbön át csak annak a
vén szilvafának az árnyéka jött be hozzá, a melyet Péter huszonöt évvel
ezelőtt ültetett. Türelmetlenül ugrott keresztül a csipkés szélű, ringó
fekete folton. A harmattól lucskos kis kertben hirtelen megállt. A
mályvák között nekidőlt a kerítésnek és fellélegzett.
Az erdő mintha reszketett volna a holdfényben. A sínek felett kék
villogás nyilallott. Térde körül libegtek az ezüstpelyhes, csillanó
levelek.
Péter egyszerre hűvös áramlást érzett a hátán. Az ajtó nyitva volt.
Ásítva ballagott ki Jella után. Mikor melléje ért és az asszony nem
mozdult, fázósan rászólt:
– Mit állsz úgy, mintha várnál valamit?
Jella lassú csodálkozással emelte fel a fejét. Szempillája megrezzent.
Csak ekkor tudta meg, hogy ő csakugyan vár valamit…
Ezentúl korán reggel kijárt az erdőre. Nézte, hogyan fordul a fák
árnyéka a földön. Mint az óra mutatója a szolgálati szobában… És ez azt
jelenti, hogy az idő múlik. Szeretett erre gondolni. Közben lehunyta a
szemét és várt. Maga sem tudta hogyan, Davorin jutott az eszébe. A
multkoriban egy pásztorembert látott a hegyháton. Azóta gondolt
Davorinra, pedig a pásztor nem hasonlított hozzá, csak annyiban, hogy
erős és fiatal volt.
Jella gyűlölte a Zorka férjét, de a keze nehéz és meleg volt és régente
szeretett mellette ülni a patak partján.
Ekkortájt kezdtek készülődni a szomszéd őrházban a népek. Péter úgy
mondta, elhelyezték őket innen más vidékre. Új ember jön a helyükbe.
Jella közömbösen hallgatta, ő most csak saját magára bírt gondolni.
Mindent elfelejtett, a mit mondtak neki. Sokszor elfelejtette még azt
is, a mit tenni akart.
Kivitte a vörösbabos kis keszkenőt az erdőre, hogy gombát szedjen. Mire
a fák alá ért, már nem tudta, miért indult útnak. A nyaka köré kötötte a
kendőt. Leült egy kőre. Aztán nem gondolt semmire…
Az erdőben lépések közeledtek. Jella meg sem mozdult. Bizonyosan Péter
lesz. De az, a ki a rőt törzsek között járt, nem a férje volt. Egy
idegen ember jött az erdőn át, lassan, bizonytalanul, mint a ki nem
szokta meg a lejtős talajon a járást.
A hogy Jellát meglátta, hirtelen megállt. Magasnövésű, szép szál legény
volt. Kihívó erő érzett még a mozdulatlanságában is. Mikor tovább ment,
nem nézett vissza.
Este Jella megtudta, hogy a szomszéd őrházba egy új ember jött, a kit
Réz Andrásnak hívnak.
XX.
Az erdőben énekeltek. Idegen hang. Idegen dal.
Jella arra felé fordult, mintha azt akarta volna, hogy az arczát is
megérintse az, a mi a szivéhez ért. Sohasem hitte eddig, hogy a
szomorúság is tudjon énekelni. Ez más volt, mint az anyja kis nótái.
Egészen más, mint a mit lenn a faluban hallott.
Idegen hang. Idegen dal.
Hazamenet szembekerült a pályán azzal a legénynyel, a ki a másik
őrházban lakott. Az ember, hogy helyet engedjen a gyalogösvényen, a
töltésre hágott. Jella felnézett rá. A képe barna és sovány volt. Bőre
alatt látszott a csontok formája. Sapkájához emelte a kezét, a nap
belevilágított a szemébe. A szeme olyan idegenül zöld volt, mint a félig
érett kalász, a melyben egy kis nedves arany csillan. Odébb ment.
«Milyen fiatal» – gondolta Jella. Vissza akart emlékezni az arczára, de
nem tudott, pedig a pillantását még mindig érezte. Közben öntudatlanul
hátra figyelt és nem sejtette, hogy az a távolodó lépés beletipor a
Davorin emlékébe.
Este Péter behívta Réz Andrást a szolgálati szobába, Jella kinn ült a
félszernél, a tüzelőnek összehordott, korhadt talpfán.
A két ember hangját hallgatta, a mint időközönként szóltak egymáshoz.
Nyugalmas csendet érzett magában és a keze kinyilt az azúrszínű hegyi
éjszakában, mintha a tavasz után nyúlna, a mely, mint ő, fiatal és élő
volt; mintha valami után nyúlna, a miről a szíve legmélyén álmodott
öntudatlanul.
Másnap Jella megkésett kecskéivel a hegyekben. Az őrház nyitott ajtaján
át már világ vetődött a szélfogópalánkra. Benézett a konyhaablakon.
Ketten ültek a tűzhelynél. Hátrasimította a haját, mintha csinosabb
akarna lenni. Gyorsabban lépett.
Mikor Réz András felállt, még nagyobbnak és erősebbnek látszott, mint
kinn az erdőn. Péter görnyedt, sovány teste pedig kisebb volt, mint
máskor. A gyerekasszony a szegletbe húzódott és mereven nézte a két
embert. Péter pipája táján tüzes kis hangyák nyüzsögtek a levegőben. A
legény a lángba bámult mozdulatlanul. Jella nem értette, hogyan lehet
annyi ideig egy helyre nézni.
Hallgattak. Aztán megütötte egy idegen szó az asszony fülét. Réz András,
valaminő nagy, fekete földről beszélt, a melyből neki még egy szekérre
való sem jutott.
– Az apám paraszt volt. Négy fiának nem futotta a telkéből. Azért
kellett ide jönnöm a hegyekbe.
Egy darabig csendben voltak. Mikor a legény újra szólt, sajátságos
önérzet volt a hangjában.
– De azért paraszt vagyok én is, olyan paraszt, a kinek nincs földje, se
asszonya, se gyereke… olyan szegény paraszt.
Jella most már csak az ő arczát nézte. András lassan, vontatottan
beszélt. Arra felé, a honnan jött, tavaszszal a szemhatárig zöld a
buzatábla, nyáron olyan sárga, mint az élő arany, őszszel pedig tűzek
égnek a tengeri mentén és a legények meg a leányok énekelnek.
Jellának eszébe jutott az a szomorú nóta, a melyik olyan idegenül
hangzott az erdőben. «Úgy énekelnek ott is» – gondolta és lehunyta
szemét, hogy jobban hallja az András hangját. Aztán hitetlenül
elmosolyodott. Nem birta felfogni, hogy arra messze, olyan magas a kút,
mint egy fenyőszál. És a templom tornyát egy napi járóföldre is
meglátni.
Önkénytelenül közelebb húzódott a tűzhöz.
– Hát arra ti nálatok nagyobb a templom tornya, mint a hegyek?
A legény büszkén emelte fel a fejét:
– Nincs arra mifelénk hegy. Olyan ott a föld, mint a tenyerem…
Jella arczán elsötétedett a csodálkozás. Hirtelen kiegyenesedett. A
hangja kemény lett.
– Hát te a pusztáról jöttél?…
Péter az asszony száján felejtette a tekintetét. Akkor látta ilyennek,
mikor először menekült hozzá az erdőből. Vajjon miért haragszik? Nem
tudta elgondolni. Kelletlenül nyúlt a sapkája után. Kiment az ajtón,
mint a hogy az ember zivatarban kimegy az ingó erdőből a szabad ég alá.
– Hát a pusztáról jöttél?
Jella szemében meggyült a hegyek vad vihara, a legény ajkán a puszták
nagy, mérhetetlen nyugalma hallgatott. És a tűz felett egy pillanatra
találkozott a tekintetük.
XXI.
Ebben az időben nem hívták magukhoz Jellát a hegyek. Mintha hátrább
húzódtak volna az életében, szinte elmosódva látta őket. A két őrház
közelebb jött hozzá. Pontosan elvégezte a sorompószolgálatot. A
kecskéket lehajtotta a töltés árkába, ő maga a ház körül dolgozott. A
kis kert tele volt virággal. Az istálló mögött nem verte fel többé a gaz
a burgonyaföldecskét. Péter olyan nyugodt és megelégedett volt, mint
soha azelőtt és ha Jellát dolgozni látta, csendesen bólogatott. «Hát
mégis megszokja a rendes életet.» Örült, hogy sohasem esett szó közöttük
a kóbor erdőjárásról. Így minden magától rendbe jött és Péter ezt
szerette legjobban. Ő úgy sem tudott volna rajta változtatni. Úgy sem
tudta volna megmondani, hogy mit gondol az egészről.
… Jella, mintha megérezte volna, hogy nézik, az ásójára támasztotta a
lábát és oldalt feltekintett.
Péter arczán mozgásba jött a tömérdek apró ráncz. Nevetni kezdett.
– Isten bizony szép vagy…
A gyerekasszony mosolyogni kezdett, hálás asszonymosolygással és közben
átpillantott a szomszéd őrház felé, mintha azt akarta volna tudni,
látják-e a szépségét onnan is. Tovább dolgozott. De az ember beszélgetni
szeretett volna, csakhogy nem jutott semmi az eszébe.
– Elfogyott a dohányom, – dörmögte végre, pedig nem ez volt, a miről
szólni akart.
Jella félredobta az ásót, megtörölte kötényével az arczát.
– A sarló is eltört. Bemegyek a faluba.
Péter odébb ballagott. Jella a ház felé indult. Egyik sem nézett vissza,
pedig soha többé nem gondoltak egymásra olyan meleg szívvel, mint ebben
a perczben.
Mikor az asszony a piros kis ablakfüggönyt a helyére húzta, átpillantott
a muskátlik fölött. Péter egyszerre kiment a fejéből. Réz András a
töltésen állt és Jella megnézte magát a tükörben, hogy igazán szép-e?
Nevetni kezdett. Minden derűs volt körülötte. A piros függönyön át
rózsaszínre olvadt a fény a fehér falon. Az ágy fölött Krisztus
születése, üvegbura alatt a gipsz Szűz Mária, a három fiókos szekrényen
az alabastrom kutya és a lombfűrészkosárban a viaszgyümölcsök, minden
rózsaszín és víg volt. És Jella is víg volt, mintha nagy öröm elébe
indulna.
Péter és Réz András még mindig a töltésen állt. Jella nem fordult
vissza, mégis tudta, hogy a két ember őt nézi és melegséget érzett a
nyakában.
A legközelebbi falu az őrház alatt, túl az erdőn, egy réten feküdt. A
réten elnyúló palánkok vonala között libák fehérlettek. Az ágason széna
száradt, mellette gereblye volt a földbe szúrva. A széna mögött egy
parasztlegény meg egy szeplősképű kis leány csókolódzott. Jella arczába
szállt a fiatal vér. A templomnál megállott; betért egy perczre, de nem
imádkozott, csak viaszgyertyát igért a Szűz Máriának. Aztán ment odébb.
A nap belesütött a lelkébe és mintha a vígsága egy ablak lett volna,
azon át nézte az eget, a hegyeket, még a kerékcsapást is a lába alatt.
Az elszórt viskókból kidugták az asszonyok a fejüket. A korcsmaajtóban
nagy barna leány állt és a dézsából vizet locscsantott a kutyákra. Jella
elment mellette. Befordult a keskeny folyosón. Jobbra nyílt a bolt,
balra az ivó.
A petróleumos, pálinkaszagú kis boltban egy szűrös ember kaszafenőt
vásárolt. Jella dohányt kért. A szatócs nyugalmasan kotort az árúk
között. A polczon egymáson hevert frankkávé, kaszapenge, faggyúgyertya,
olvasó. A szűrös ember feldöntötte a szegletben az ásókat; a pókhálós
ablak előtt beleverte a fejét az állatcsengőkbe, mellettük a rúdon, a
fügekoszoruk és szalonnadarabok is himbálózni kezdtek. A mérleg körül,
az elszóródott czukorból, riadtan szálltak fel a legyek. A szűrös minden
kaszafenőt meg akart próbálni. Jella végigszagolta a dohánycsomagokat.
Így látta Pétertől. Aztán gondolkozott egy kicsikét és kiválasztotta a
szép kékfényű sarlót is. Már alkonyodott, mikor a folyosón kiindult.
Mentében betévedt egy pillanatra a tekintete az ivóba. A szurtos,
kecskelábú asztal végén piros, kurta abrosz fityegett. Középütt egy kék
üvegsótartó állt. A légyjárta páduai Szent-Antal kép alatt egy ember
könyökölt. Jella csak a vállát láthatta. A barna arczú leány csipőre
tett kézzel állt előtte és várta, hogy mit rendel.
Jella már átlépte a küszöböt, mikor eszébe jutott, hogy az az ember az
ivóban Réz András volt. Hogy került ide? Miért jött?… Nem tudta, de a
réten hazamenet egyre visszanézett. A erdőben lépéseket hallott. A patak
hídján utólérték a lépések. Réz András megbillentette a sipkáját. Szó
nélkül hozzászegődött.
– Egy utunk van, – mondotta a gyerekasszony halkan, mintha valami
meglepően örvendetes dologról beszélne. A lélegzete gyors volt.
Szeretett volna lassabban menni, hogy tovább tartson az út, de a másik
nagyokat lépett. Egy perczre lehajolt, hogy egy kapaszkodó szederindát
lefejtsen a szoknyájáról. András is megállt és a levegőbe bámult. Jella
azt hitte, hogy az erdő zöld nyilásán át a hegyeket nézi és mintha az
övéi lennének, mintha ő adná a látásukat, büszkén mosolygott.
– Úgy-e nagyok?… Úgy-e szépek?
– Micsoda? – kérdezte a legény elgondolkozva.
– Hát a hegyek!
András felsóhajtott:
– Csak elsülyedne ez a sok Istenverte kő, hogy átlássak felettük…
Jella szája kinyilt. Egy pillanatig gyűlölte ezt az idegen embert, a kit
nem bírt megérteni.
– Hát csak a pusztát tudod te szeretni?
Előrehajolt. Kémkedve nézett a legény arczába. Ellenmondást várt, de
András hallgatott. A honnan ő jött, ott keveset beszélnek az emberek.
Szónak, mozdulatnak nagy jelentősége van a síkon. Messzire hallatszik,
messzire látszik minden.
Jella hangja ellenséges volt, mikor megszólalt.
– Aztán szép világ van ott tenálad?
– Szép. – András sohasem gondolkozott ezen, mégis tudta. Nem a fejével
tudta, hanem a vérével. Nem a szájával felelt, hanem a lelkével, és a
nézése egyszerre mély és megfoghatatlan lett, mintha a bozótos erdőn át
határtalan távolba látna. Idegen volt ő itt. Idegen volt neki minden. Az
asszony, a fák, a kövek és olyan erősen gondolt haza, hogy Jella
megérezte a gondolatát.
Felsóhajtott:
– Hát azért vagy mindég szomorú.
A legény olyan mozdulatot tett a fejével, mintha nagy messzeségből
akarná visszarántani a tekintetét.
– Hát azért olyan szomorú a szemed, mert elvágyol innen?
András nem felelt.
– Aztán mondd csak, – az asszony halkan beszélt, szinte maga sem
hallotta a tulajdon hangját, – szeretted ott a leányokat?
A legény egy pillanatra daczosan, elutasítóan emelte fel a kezét. Szólni
akar, de megzavarodott és egyszerre gyorsan lépett, szinte, hogy
megrövidítse az alkalmat a beszédre.
Jella nem figyelt rá. Fürkészően nézett el a fák között. Oda, messzire
akart látni, a hova a másik gondolt.
– Hát szépek ott a leányok?
– Szépek. – Réz András kurtán felelt, mint a ki fél, hogy egyetlen
szóval is sokat talál mondani.
Jella indulatosan állt meg.
– Hát szépek?… És szája szinte akarata ellenére kérdezte: Szebbek mint
én? – A teste veszedelmesen, kihívóan hajolt hátra és szavában,
mozdulatában benne volt annak a hangnak, annak a szárnycsapásnak a
gyönyörű vadsága, melylyel az erdők madarai a párjukat hívják.
A legény felkapta a fejét. Szemében megfoghatatlanul olvadt össze az
asszony, a sziklák, a fák és ebben a pillanatban meglátta Jella
szépségét. A szemebogara elsötétedett, a szája megrezzent, aztán lassú
erőlködéssel fordította el az arczát, mintha nehezére esnék.
Nem néztek többé egymásra. Szótlanul mentek tovább, de a nagy erdei
csendben érezték mind a ketten, hogy történt közöttük valami.
XXII.
Az alagút előtt valaki állt. Jella tisztán látta a sötét hegytorokból.
Egy férfi volt és nagynak látszott a holdfényben.
Az asszony az értesítőért járt odaát a 78-as őrházban. Megkésett. Az
alagútban fáklyát gyujtott és énekelni kezdett. A kőboltozat
visszhangozva énekelt vele, feje felett, mint egy égő zászló lobogott a
vörös füst. Mikor kiért az ég alá, András egy kilométerjelzőn ült, a
szakadék partján. A térdére könyökölt. Állát öklére támasztotta.
Mozdulatlanul nézett reá.
Jella elmosolyodott. Megcsóválta a fáklyát és a harmatos fűbe döfte. Egy
pillanatra sötét lett, aztán megint látták egymást.
– Mire vársz? – kérdezte és előrehajolt.
– Semmire. – A legény lenézett a földre. Az utóbbi időben kerülte a
Jella tekintetét, mintha valami szégyenleteset rejtene a tulajdon
szemében. Türelmetlen és durva volt. Ha észrevette, hogy Jella nem
figyel, hirtelen, összefüggéstelenül beszélni kezdett, ha meg az asszony
kérdően pillantott rá, elharapta a szót, fáradt lépéssel ment odébb. Réz
András ilyenkor gondolt valakire, valakire a falujában, a kinek suhancz
korában eligérte magát. Miért akarta Jellának megmondani? Miért nem
mondta meg soha? Maga sem tudta. És ez a tusakodó habozás kinozta őt, ez
és sok más egyéb, a mit nem értett. Mi kergette egyre ennek az
asszonynak a nyomába? Miért futott mégis előle? Minden zavaros volt.
A töltés partján, a holdfényben megint olyan mozdulatot tett, mintha
szabadulni akarna a találkozástól, pedig világosan emlékezett rá, hogy
azért jött ide, mert délután az alagút felé látta Jellát menni.
Az asszony nekidült a távirópóznának és mezitelen lábával lassan súrolni
kezdte a lucskos füvet.
Az éjszaka nagy és csendes volt. Csak az erdőből hallatszott ki olykor
sajátos nesz, mintha a fák között összecsendültek volna a hold érczes
kék sugarai.
András egyszerre úgy érezte, hogy nem bírja tovább a földet nézni. Fel
kell emelnie a tekintetét. Jellára kell néznie. Most, mindjárt. És
nyögve egyenesedett ki.
– Mit keresel itt? – kérdezte durván, pedig jó akart volna lenni az
asszonyhoz. Sohasem látta olyannak, mint abban a perczben. Az arcza
idegenszerüen keskeny volt a holdfényben. Arányos, szép testét
kivánatossá tette a még el nem használt fiatal erő.
A legény mellében lassú, veszedelmes hullám emelkedett. Minden tagja
fájt, gyalázatosan, elviselhetetlenül. «Mire való ez?» – gondolta
kétségbeesetten és megszerette volna verni az asszonyt, mert ő volt az
oka az egész fájdalmának. Felszökött a helyéről. Káromkodni akart, hogy
könnyítsen magán, de a torka összeszűkült, mintha szíjat hurkoltak volna
a nyakára.
– Eredj, – mondotta tompán, mikor végre szólni bírt. A pillantása
ellenséges és kemény volt. Jella mint egy ütést érezte az arczán.
– Eredj, – pedig András már nem ezt akarta mondani. Ez a szó még
azelőttről maradt a szájában. Eredj!… És tartóztató két keze kínosan
markolta meg az asszony vállát. Egy pillanatra magához szorította,
hatalmasan, erőszakosan, mintha ketté akarná törni a mellén, aztán
hirtelen eleresztette.
Mozdulatlanul, ijedten néztek egymásra.
A legény végighúzta tenyerét a homlokán. Érezte a keze alatt, mint
torzul el az arcza és, hogy Jella ne lássa a nyomorúságát, daczosan
félrefordult. Szégyenkező elégedetlenség ásta a belsejét és mintha
hátulról megtaszították volna, átugrott a sinek felett. Menni kezdett az