Emberek a kövek között: Regény - 1

_Minden jogot fentartunk._
_Copyright 1917 by Franklin-Társulat Budapest._
_Tormay Cécile könyvei:_
A RÉGI HÁZ. Regény. 16-ik ezer.
DAS ALTE HAUS. VI-ik kiadás. S. Fischer, Verlag. Berlin.
MENSCHEN UNTER STEINEN. II-ik kiadás. S. Fischer, Verlag. Berlin.
AU PAYS DES PIERRES.
III. kiadás. Calmann Lévy. Editeur. Paris.
APRÓ BŰNÖK. Novellák.
APRÓDSZERELEM. Novellák.
FRANKLIN-TÁRSULAT NYOMDÁJA.
TORMAY CÉCILE
EMBEREK A KÖVEK KÖZÖTT
REGÉNY
NEGYEDIK KIADÁS
BUDAPEST, 1919
FRANKLIN-TÁRSULAT
magyar irod. intézet és könyvnyomda
KIADÁSA


I.
Megindult a lába alatt egy kő. Eleinte lassan gördült, aztán egyre
sebesebben nyargalt le a láthatatlanba. Jella belekapaszkodott egy
galyba és lihegve hajolt a mélység fölé. Mosolygott. Szerette a
fékevesztetten rohanó követ. Szerette eliramló dörejét.
Mikor odalenn elnémult a szakadék, kedvetlenül eresztette el a galyat.
Azalatt lement a nap és a Karsztok vadul nőttek bele az alkonyatba.
Gyötrődött kőhullámok, mezítelen sziklarémek tépték meg a lilaszínű,
hideg eget.
A leány felbámult a Jávorjére. A felhős csúcsok között magányosan égett
a nagy hegy, a visszanéző nap tüzében. Lenn terjedt a fenyvesek sötétje.
A tavaszi éjszaka nesztelenül, kúszva jött ki az erdőkből. A völgykatlan
oldalán elfeketültek a szélgátak és tövükben a televény földdarabkák még
vörösebbek lettek: élő sebek a halott szürkeségben.
Jella tudta, hogy emberek hordták zsákszámra a sziklák közé azt a
vérszínű földet és tudta azt is, hogy védeni kell minden maroknyit, mert
a vad szél, mely szakadatlanul rázza a fákat a tetőn, el akarja vinni.
De azért nem csodálkozott; sohasem látott egyebet, el sem birta volna
képzelni, hogy másként is lehetne. Ott a kövek között küzködni kell.
Néha a szél az erősebb, néha az emberek.
Most is dolgoztak lenn a lejtőn. Apró alakok nagy köveket görgettek és
ugyanazzal a fáradt mozdulattal emelték magasabbra a szélgátakat, a
melylyel az atyjuk, a nagyatyjuk emelte. Aztán, mintha a mélyben
rézpénzt csengettek volna egy sziklához, fázósan belecsilingelt a hűvös
hegyi levegőbe a völgyi harang.
Vége volt a napnak. Szakadozott hangyajárásban élő vonal indult le a
falu felé, melynek házai, mint az itatóra hajtott birkanyáj, rendetlen
sorban kapaszkodtak a patak mentén.
Jella czéltalanul tépdeste egy hegyi jávor csenevész lombját és közben a
szakadékba nézett, melyről a favágók azt mondták, hogy a föld másik
oldaláig ér. Egyszerre kihullatta kezéből a meggyürt leveleket.
Hátrafordult.
Lenn az ösvényen emberek jártak. Megismerte a hangokat. Ketten jöttek.
Az egyik Slatka volt, a félszemű kovács felesége, a másik talán a
sógorasszonya. Nem láthatta őket a cserjéstől, de a nagy, nyugodt
csendben tisztán hallotta a szavukat.
Az asszonyok ép alatta álltak meg pihenni; Slatka éles hangja hatott fel
elsőnek hozzá.
– A korcsmában tudta meg… Aztán haza ment és nekivágta a baltát az
asszonyának.
Franjóról szóltak, az iszákos bodnárról, a ki régente sokat járt a Jella
anyjához holdvilágnál harmonikázni.
Az asszonyok hangja halkabb lett, valami másról kezdtek beszélni.
– Ő az oka minden bajnak… az a czéda…
– Megpiszkolta a falut. Átkozott fekete szemű. Franjót is ő bolondította
el. Azelőtt rendes, istenes ember volt. Hétköznap sohse itta le magát.
Jella lelapult. A biztosságérzet vakmerőségével nyujtotta előre
fejletlen fiatal nyakát. Tudni akarta volna, hogy kiről beszélnek.
– Föld rossza…
A sógorasszony ráhagyta.
– Verje meg az Isten. A míg szép volt, nagyon pártolták az emberek.
– Még az enyém is, – dörmögte Slatka. Aranykeresztet vett neki. De meg
is fizet érte… Vittem a pap-gazdasszony kisasszonynak két libát.
Beszélni is fogok vele.
– Aztán mit akarsz tőle?
– Hogy prédikálja ki a tisztelendő úr.
Jella nem sokat értett az egészből, mégis rossz érzése támadt. Annak a
kettőnek gonosz volt a hangja. Felkapott a földről egy száraz ágat és
találomra a nyakuk közé dobta. Odalent valamelyik felsikoltott. Az
asszonyok, batyuval a hátukon, hosszú lépéssel nyargaltak egymás mögött,
akár a megriadt libák.
Rejtekéből vásottan nevetett utánuk. Nem szívelhette őket. Tavaly,
Szent-Mihály havában, mikor a hideg törte az anyját és a kecskéjük is
megbetegedett, még egy köcsög tejet sem akartak neki adni. Senki az
egész faluban. Tudta, hogy Slatka volt az oka. Ő keményebb a többinél…
Jellának eszébe jutott valami; ökölbe szorult a keze… Kis leány volt
akkor. Az atyja Szlavoniában dolgozott az erdőben, az anyja levitte
eladni a hálót a tengerpartra. Két napig nem akadt otthon enni való. A
gyomrát ásta az éhség. A félszemű kovács háza mögött pedig tele volt a
vén almafa éretlen vaczkorral. Senkit sem látott a környéken. Letépett
egy almát. Abban a perczben ugrott ki Slatka a fal mögül és egy karóval
úgy a kezére húzott, hogy mindig megmaradt a nyoma. Ezt a régi szégyent
nem tudta megbocsájtani. Gyűlölte a kemény szívű asszonyt, a miért
rajtakapta, a miért neki volt igaza, pedig… ő éhezett.
Mint egy fiatal állat, ásítva nyújtózott egyet. Hátra simította arczába
csüngő haját és összeterelte a falujabeli kecskéket. Ott őrizte őket a
hegyek közt már vagy öt esztendeje, mióta az iskolából kikergették…
Mozgás közben szoknyájának a rongyai alatt jóformán még alig látszott
csipőjének a vonala. A mint ment, sovány karját ütemesen lóbálta és
közben álmos hangon egy régi horvát nótát énekelt.
Lenn a faluban egy háznak az ablakában világ gyúlt. Sárgán vetődött a
fákra, mintha vederből egy kis maradék napfényt loccsantottak volna oda.
A patak zúgása a leány elé jött a mélyből. A korcsma tájékán valaki
kurjantott.


II.
Az elfeketült nagy hegyek között keskenyen, hosszan húzódott a falu. A
templom megzöldült falánál két öreg tölgyfa állt. Lejebb néhány vörös
tető, az út mentén korhadt faházak, zeg-zugos, rendetlen sorban. A ferde
ablakok gonoszul, bizalmatlanul néztek át egymásra. A füstös tetők a
bóra nyomása alatt félre csúsztak, mint a részeg ember kalapja. A
kéményekből apró fellegek buggyantak ki. A harangozóék pitvarából meleg
kenyérszag áradt. «Tán lakodalomra készülnek?» – gondolta Jella. Nagyot
nyelt. Éhesen ment tovább.
Az út sáros volt, pedig régóta nem esett az eső. A kiálló kövek között
kékes tócsákban poshadt a víz. A házak előtt elnyúlt lábbal emberek
ültek a földön, mint a pihenő barmok. Csak a kovácsműhelyben dolgozott
még a legény. Papucsos lába csattogva taposta a fujtató rúdját. A
kohóban égett a tűz és világa, mikor fellobbant, fényesen frecscsent
bele a fiú kormos arczába. Jellának egy pillanatra megakadt a lépése. A
legény feltekintett és az ajtóhoz futott.
– Jella!… Gyere ide Jelliczám! Az alakját körülfogta a háta mögött égő
tűz nyers fénye és a hogy szétvetett lábbal állt a küszöbön, úgy nézett
ki, mintha a bőrköténye alja, meg a válla égett volna.
A leány megrázta a fejét, elmenőben mégis vissza nevetett rá. Lusta és
goromba legény volt ez a Davorin, de ha vasárnap megmosdott és
kiverekedte magát, jó volt mellette ülni a patak partján.
Gyerekkorukban együtt hemperegtek a porban. A rombadült malomnál visítva
taszigálódtak a lehántott fenyőszálon. Jella emlékezett egy napra. A
többiek lecsúsztak a szálfáról, ő mezítláb, futva ment végig rajta.
Elsőnek érezte magát a faluban. Azóta sem nézett többé olyan büszkén
körül; azóta megtudta, hogy az utolsónak tartják.
Davorin, mikor legénysorba került, el is fordult tőle. Csak az elmult
őszön történt, hogy a templom mögött újból összetalálkoztak. Jella
vállán meglazult egy kicsikét az ing. A haja lobogott a szélben. Davorin
úgy nézett rá, mintha nagyon haragudnék:
– Hová indulsz?
– Sehová.
– Én is veled megyek.
Aztán mentek sokáig együtt és nem szóltak egymáshoz egy szót sem. Megint
barátok lettek, bár a leány nem szerette Davorinban, hogy Slatkának volt
a kisebbik öcscse és ha lármázott, hát hasonlított a nénjéhez:
Jella már a templom alatt járt. A parokhia nyitott ablakán át egyhangú
mormolás hallatszott ki az alkonyatba. Odabent lámpa égett. A plébános
az asztal fölé hajolt. Széles orra esetlen árnyékot vetett a szentképek
között a falra.
Jella ásítva indult tovább és tekintete megakadt a parokhia nagy,
rendetlen udvarán. Benn, a félszer előtt asszonyok álltak, nehány fehér
ingváll világított a homályban. Középütt, egy felborított kosáron,
billegve ült Slatka és a pap kövér gazdasszonyával beszélt. Közben
mindannyian indulatosan fenyegetőztek. Mikor a leányt meglátták,
hirtelen elharapták a szót. Együgyűen néztek össze. Köszöntésére senki
sem felelt és ő egyszerre nagyon elhagyatottnak érezte magát.
A kecskék is lassan elmaradoztak. Hiba nélkül befordult mindenik a maga
portáján és a sáros udvarokból bámultak vissza rá. Csak Jella kedvencze,
a kis fekete gida követte őt még a gazdája házán túl is, mintha akarna
valamit. A leány megértette a kecske nézését, lehajolt hozzá, átfogta a
nyakát. Így búcsúztak ők minden este. Összedörzsölődztek, mint két
együttérző kis állat.
Jella soká érezte arczán a kecske fűszagú melegségét és nem gondolt
többé Slatkára… Franjóék házatájékán egy pillanatra megállt. Olyanféle
fájdalmas vonítás hatott a fülébe, a minőt a falusi kutyák hallatnak
tiszta, holdas éjszakákon. A hang mélyen kezdődött, mintha a pincze alól
jönne, aztán egyre magasabbra emelkedett és gyerekes, halk nyöszörgésben
aprózódott el. Odabent a házban, magára hagyatva jajveszékelt az
asszony, a kiről Slatka beszélt. Franjo a tornácz lépcsőjén ült és fejét
két tenyerébe hajtva, ütemesen ringatta a siránkozás szerint.
Aztán még egy hangyabolyformájú elhagyott ház, beszakadozott sövények,
egy puszta udvar. Az út megszünt, a leány nedves fűben járt és az erdő
fekete tömegébe ékelve meglátta az anyja kunyhójának az ormótlan, búbos
tetejét. Nem volt több olyan csodálatos tető a faluban. A szél mélyen
benyomta a vályogfalak nyakába és az öreg falak úgy megsüppedtek a súly
alatt, hogy az ereszt még egy gyerek is elérhette a kezével. Jella
emlékezett rá, hogy mikor kisebb volt, nagyon szerette ezt a furcsa
tetőt, a melyet, mint barna bársony, lepett el a moha. Ha odabenn tüzet
raktak, pipált az egész ház és a füst kékes fonalakban gomolyodott ki, a
merre épen utat talált; ha meg zápor verte a keskeny völgyet, az esővíz
zavartalanul folyt be az egyetlen szobába.
Mióta Jella az eszét tudta, mindig így volt ez, pedig az anyja azt
mondta, hogy valamikor, sok év előtt, másutt laktak; messziről jöttek
ide az atyjával, a ki akkoriban szeneshajókon dolgozott. Jella nem
szerette az atyját, félt tőle és csak azon imádkozott, bár ne látná
soha. Ha néha napján lejött a faluba, megverte őt is, meg az anyját is,
elitta azt, a mi a házban volt, káromkodott és aludt. Aztán megint
elment a szénégetőkkel a hegyekbe és egy időre nem kellett reá
gondolniok.
Az erdőből, mint valami fekete foszlány, kiszakadt egy sötét madár. A
leány hirtelen benyitott a rozoga ajtón. Meg kellett hajolnia az
alacsony szemöldökfa alatt és zökkenve lépett le a küszöbről. Egyetlen
kecskéjük tolakodva ugratott utána a nedves, füstszagú szobába.
Jella anyja a nyitott tűzhely előtt ült és hálót kötött. A rőzseláng
világa botladozva járt felette. Mialatt keze gépiesen mozgott a kötelek
között, halkan egy idegen, érthetetlen dalt dudolgatott. Jella szótlanul
ment az asztalhoz. Kivette a gyolcskendőből a penészes kukoriczamálét,
nagyot harapott, aztán fejni kezdte a kecskét. Közben álmos feje
le-lecsuklott a mellére. A kecske ilyenkor türelmes csodálkozással
nézett rá vissza.
Az anyja elejtette a hosszú fatűt, a mivel a fonalat húzta. Amíg
lehajolt érte, elhallgatott.
A csend felébresztette a leányt. Annyiszor hallotta az anyja nótáit és
valahogyan mégis csak ma hallotta meg először. Kidörzsölte szeméből az
álmot. Tovább fejt. A tej egyenletes kis zajjal csurrant a köcsögbe.
– Hol tanultál te énekelni?
– Nem kell azt tanulni… otthon mindenki énekel.
– Otthon? És jó élet volt ott tenálad?
Mikor az asszony nagysokára felemelte a fejét, a tűz épen az arczába
világított. Fáradt vonásain egy régi, durva szépség hervadása látszott.
Alacsony homlokát mélyen benőtte az őszülő fekete haj, széles ajka
felett kékes árnyék húzódott. Olaszosan sötét szemében meg-meglobbant a
tűz fénye.
– Akkor jó élet volt mindenütt, – lágyan nyújtotta a horvát szót, – most
meg rossz sor van mindenütt. – Felsóhajtott. Végighúzta két kezét az
arczán, lassan, mintha az újjai megakadtak volna minden barázdában: –
Rossz… nagyon rossz…
Megint sokáig hallgattak. Csak a hegyi patak zúgott a ház mögött, csak a
kötelek surlódtak az asszony ölében.
– És én ott születtem tenálad?
Az asszony bólintott.
– És a falu végen laktunk ott is?
– A tengerparton…
A leány letette a tejes köcsögöt az asztalra. A tűzhely mellett a
padkára ült.
– A tengerparton? Ott, a hová a hálókat viszed eladni?
Várnia kellett a feleletre. A tenyerébe támasztotta az állát.
– Anyus…
Az asszony felrezzent:
– Nem,… messzebb, sokkal messzebb… másutt.
A leány elgondolkozva nézett bele a tűzhely kátrányfekete barlangjába,
melyben a láng fénye lassan ringott ide s tova:
– Milyen az a tenger?
– Mély is, nagy is, mondotta az asszony, inkább a keze mozdulatával,
mint a szavával.
– Mélyebb, mint a szakadékok? Nagyobb, mint a kőmező?
Jella felhúzta térdét az álláig.
– Mondd csak, ott volt az a tenger, a hol két karón egy nagy háló
száradt a szélben?
Az asszony sóhajtott:
– De hát a tengerre nem emlékezel?
A leány megrázta a fejét; a mozdulat közepén hirtelen merev lett a
nyaka, mintha meglátott volna valamit, a mit keresett:
– Megállj csak!… Egy csigára emlékezem! Ott feküdt a homokban és érte
jött a víz, és elvitte. Idegen emberekre is emlékezem, a kik úgy
énekeltek, mint te az elébb, aztán még egy ferde öreg anyókára is…
Az asszony ölébe eresztette a kezét:
– Az anyám volt… Hogy tudott káromkodni! És a nyakában mindig egy
rojtos, sárga kendőt viselt; azzal ütött, ha azok az idegen emberek nem
adtak neki pénzt.
Lehunyta a szemét. Minden az eszébe jutott, de az anyja arczára már nem
emlékezett.
A vakolat halk neszszel pergett le a homályos szegletben. És Jella a
csigára gondolt, az asszony pedig arra a rojtos, sárga kendőre…


III.
A harangszó visszhangozva verődött a nedves hegyeknek; a templom
ereszéből körös-körül csurgott az esővíz.
Odabent a padokban zsúfolva szorongott az egész falu. Jobbról a férfiak;
balról az asszonyok. Az első sorban, fekete ünneplőben jól kipomádézva
ült a biró, mellette a félszemű kovács, aztán a tanító, a ki különben
korcsmáros volt és az iskolában azoknak a kölykét verte legjobban, a kik
nem jártak az ivóba. Most nagyon komoly és ünnepélyes volt; durva tüskés
haja között apró csatornákban folyt a verejték.
A templomban nehéz lett a levegő. Az ázott opánkák, a nedves daróczsubák
és frissen mosott ingvállak avas szappanszaga émelyítően kavarodott
össze a tömjénszaggal. A férfiak mellükre szorították ünneplő kalapjukat
és ugyanazzal a bárgyú, nem látó tekintettel nézték a csupasz
mennyezetet, a melylyel minden vasárnap nézték, mióta az eszüket tudták.
Az asszonyok kezében rikító foltokban tarkállott a kendőbe takart
imádságos könyv.
Ekkor indult el a plébános úr a szószék felé. A lépcső recsegett; a
rendes vasárnapi hangulat szétterjedt a templomban. A parasztok a
torkukat reszelték, mintha nekik kellene beszélniök. Aztán csend lett,
várakozásteljes, együgyű csend. A pap hangja betöltötte a templomot.
Jella álmosan ült az anyja mellett; a nagy magasságok szabad levegőjéhez
volt szokva és mindég elálmosodott a zárt falak tömjénszagos melegétől.
Agyonmosott kartonruhája szűk volt a vállán. Rezes barna haján érczes
villanást gyujtott egy gyertya fénye és összehúzott szempillái között,
mint két keskeny, sötét vonal, csillant meg a szeme. A feje
előrehajlott. Tekintete közönyösen siklott el az ájtatos, buta arczok
felett, a leányok simára fésült, olajos haján. Az anyja összegörnyedve
ült a padban és egyre a zsályát szagolgatta, a mit kopott imádságos
könyvében hozott magával.
Hátul valaki köhögött. Mint a visszhang, elől is köhögtek… Ketten,
hárman. Jella számolni kezdte: ez a Slatka hangja, az a sírásóé. A
sírásónak fájós füle volt és mindig vörös kendőt viselt a feje körül. A
kendő csomóba kötött két csücske most nevettetően billegett a szószék
árnyékában. A leány mindenre figyelt, csak a szent beszédre nem, pedig a
pap egyre emelkedettebben szónokolt és dörgő hangjának védelme alatt a
vén asszonyok egyre otthonosabban szunyókáltak.
Jella majd elkiáltotta magát örömében. A földön egy czinczért fedezett
fel, mely vigan mászott a sáros, patkós nyomok között és finom zeg-zugos
vonalban vitte tovább hosszú lábaival a locsakos vizet. A leány szinte
szabadabban lélegzett, mintha ezzel a czinczérrel bejött volna hozzá az
ő nagy, csendes erdeinek az élete.
Odakint elállt az eső. A nap nyugodt kévében ömlött be az ablakon. A pap
pedig izgatottan kiabált le a szószékről. «Vajjon kire haragszik?» –
gondolta Jella és felvetette hosszú szempilláit. Úgy rémlett neki, hogy
a tisztelendő úr egyenesen feléjök fordul. A bűnről beszélt, közben
háborodottan hadonászott és mind jobban beletüzelte magát a dühbe.
– A sátán a bűnt adta nektek. Isten bölcsessége az erényt! Szabadon
választhattok, de azután elkövetkezik a vezeklés órája…
Jella unta az egészet, inkább a czinczért nézte a kitaposott kövezeten.
A pap gonosz emberekről, bűnös asszonyokról kezdett beszélni:
– Sohasem késő a jó útra térni! – kiáltotta. Ha közibétek furakodnak, el
kell űznötök őket, mint a hogy az Úr is el fogja taszítani valamennyit
trónja elől, le a pokolba…
A templomban mozgolódás támadt. Jella is felpillantott. Megborzongott a
háta attól az ismeretlen, csunya helytől, a hova az emberek egymást
küldték, ha haragudtak. Kinn a hegyekben soha sem gondolt a pokolra, az
Isten házában meg egyre arra emlékeztették. Nem akart többé figyelni, de
a tisztelendő ökle, mintha megint feléjök fenyegetne. Slatka pedig
kárörvendő arczczal fordult meg a padban.
«Mit néz ez?» – gondolta a leány, mialatt nyugtalanul tekintett körül.
«Mit néznek a többiek?» És ekkor,… ekkor az anyjára pillantott ő is.
Összegörnyedve ült mellette. Szegény, agyondolgozott keze remegve
igazgatta az imádságos könyv behajlott, piszkos lapjainak a szélét.
Egyszerre öregnek látta az anyját, szánalmasan öregnek és a mit eddig
nem tudott, világos lett előtte, hogy szereti őt, olyan nagyon, hogy
szinte fájt a szeretettől a melle.
Slatka meg a tisztelendő gazdasszonya összenéztek és Jella anyja felé
hunyorítottak, a ki minden pillanattal sápadtabb lett. A homloka már
olyan halvány volt, mint a viaszgyertyák az oltáron. Az álla reszketett
és azután egy önkéntelen, görcsös mozdulatban a szeme elé kapta a kezét.
A tisztelendő hangja rekedten süvített végig a templomon.
– A rossz asszonyok megrontják a jámbor népeket, megcsúfolják a
családokat: persze könnyű nekik! Szépen énekelnek, czifrán járnak…
Jella ijedten kapaszkodott az anyja szoknyájába, mint hajdan kis
gyerekkorában, ha bántották és ekkor, mintha feltaszítottak volna benne
valamit, hirtelen eszébe jutott egy másik, czifrább szoknya, melyet
régen az anyja viselt, egy borostyánkőfüzér, csilingelő üveggyöngyök,
nagy aranykarikás fülbevaló és idegen férfiak, a kik reggel mentek el a
házból.
Eszébe jutott sok minden, pedig eddig nem tudta, hogy emlékezik erre.
Kiáltani szeretett volna. Mondják meg neki, mi történik itt körülötte?
Miért néznek rájuk a népek? Miért fenyeget feléjök a plébános úr?
Mondják meg, mert ő nem érti és mégis reszket.
A férfinép öregebbje zavarodottan fordította félre a fejét. A viharverte
rezes arczok eltüntek a kalapok mögött. A legények kiváncsian bujtak
össze. Az asszonyok megelégedetten taszigálódtak és Jellának úgy
rémlett, mintha valaki a háta mögött az anyja nevét mondta volna:
«Giacinta». Elszorult a torka: «Hát róla beszélnének? Hát…» nem birta
tovább gondolni. Zavaros képek kavarogtak körülötte; az emberek, a
szószék, minden ingott, himbálódzott. A gyertyák lángja tánczolni
kezdett az oltáron. Jellát ijedtség fogta el és szeme a padsorok előtt
emelkedő kopott Krisztusra tapadt, a ki rozsdás feszületén szomorú
irgalommal tárta ki megsebzett két karját. És mialatt a rémült leány azt
a Megváltót nézte, a ki mindenkit szeretett, mellében égő gyűlöletet
érzett mindenki ellen.
A szentbeszédnek vége volt. A pap az oltár előtt állt. Vontatott szláv
hangok töltötték be a templomot. A tisztelendő úr sietve mondta a misét.
Az Úr hirtelen született és hirtelen halt meg az oltáron.
Valaki csoszogva ment végig a templomon. A hátulsók kifelé indultak,
aztán megmozdultak az első padokban is. Az opánkák aprózott dobogása
elvegyült a csizmák kopogásával, a mezítelen lábak csattogó léptével. Az
átmelegedett levegőben megint felkavarodott az avas pomádé és a bagaria
szaga.
Jellát és az anyját is tolta kifelé a lassan haladó nép. Az asszony
lehajtott fejjel ment, az arcza fehér volt, a szája széle merev. A leány
üres szemmel nézte az ajtónyilás világos koczkája felé tolongó görnyedt
hátakat és nem látott semmit.
A templomkapuban friss áramlással csapott arczába az esőtől áztatott
tavaszi levegő. A napfény szikrázott a tócsákban, a lucskos háztetőkön.
Egyetlen nagy csillogás volt a völgy és Jella egy pillanatra azt hitte,
hogy talán nem is igaz, a mi történt. Bátortalanul vetette fel a
tekintetét.
Előtte, az ázott terecskén, mely mint gyepverte kis bástya fogta körül a
vén templomot, úgy álltak az emberek, mintha még várnának valamire.
Senki sem mozdult, senki sem beszélt, de a hallgatásban kiváltódtak az
öntudatlan akarat indulatai. A csend nehéz lett és az emberek
megértették egymást. Jella összerezzent. A kovács feléje fordult.
Hátrább kerek ünneplő kalapok, a sírásó kendőjének a csücske, fénylő
olajos fejek. Csupa ismerős arcz és mégis milyen ellenségesen idegen a
tekintetük. Davorin meg úgy tesz, mintha nem akarná látni őket; a botja
végével dudvát ver ki a kövek közül, a helyett, hogy hozzájuk jönne.
Kétségbeesetten nézett az anyjára. «Miért nem szól?» «Miért áll itt?» De
Giacinta dermedten hallgatott. A szeme olyan ijedten meredt a levegőbe,
mintha azt kérdezné, hogy miért bántják? Épen most, annyi év után, mikor
minden elmúlt, mikor már úgy is megöregedett!
Egy parasztasszony megfenyegette őt elmenőben. Slatka a régi bosszú
gyűlöletével kiáltott feléje:
– Te czéda, te!
A csend megszakadt. Az emberek beszélni kezdtek izgatottan. Zürzavaros
hangok. Valaki káromkodott.
Jellának hirtelen eszébe jutott, a mit tegnap a hegyen hallott. Úgy
érezte, mintha a vére tüzes kis szegeket hajtott volna a testében és a
szegek szúrták, égették a bőrt az arczán. Az anyja meg, ott mellette,
csak egyre sápadtabb lett. Látszott rajta, hogy mondani akart volna
valamit, de nem volt szó ahhoz az ő szegény fejében. Pedig, most már
tudta, hogy régi haragosai, az asszonyok fogtak össze ellene, mert – a
férfiak nem védik meg többé.
Lenn az országúton egy szekér döczögött. A fuvaros ember hátraintett és
felkiáltott valamit. A lánczok és kerekek zörögtek. Senki sem értette a
szavát, mégis minden szem a keze irányát követte. Jella és az anyja is
oda néztek. Két lobogó, zöld tollbokréta tünt fel a dombhajlásnál.
Csendőrök jöttek az erdő felől. A puskára tűzött szurony aczélján
egyenletes villanással gyult meg és aludt ki a napfény.
A templom előtt egy pillanatra megfeledkeztek Giacintáról. Nehéz,
aggodalmas csend lett, az a szorongó hallgatás, a mi akkor szövődik az
emberek körül, ha sokan akarnak valamit elrejteni. A férfiak szemükbe
húzták a kalapot, majd mindeniknek volt valami a lelkiismeretén;
mindeniknek volt valami dugnivalója. A csendőrök látása a torkukon
akasztotta a szót. Soha sem lehet tudni, kit visznek el a faluból…
A nehéz, katonás léptek már tisztán hallatszottak lenn az úton. Nem
lélegzett senki. Verejtékes hosszú pillanat, aztán megkönnyebbülés
rezzent át a mozdulatlan, rémült arczokon. A csendőrök közömbösen
haladtak el a templom alatt és befordultak a bodnár pitvarán.
– Franjóért jöttek!… Ki árulta be?
Jella is fellélegzett. Nem tudta, miért, de mint a többiek, ő is félt a
tollbokrétás kalaptól.
– Ez a földrossza az oka mindennek, – dohogott a Slatka sógorasszonya
dühösen – Franjó is azóta veri a feleségét, hogy vele összekerült.
A hátulsó sorokban nem hallották a szavát, a közelállók meg jól tudták,
hogy a bodnár világéletében mindég ütötte az asszonyát, de mert az
ijedtség után támadt indulat áldozatot keresett, megint Giacinta ellen
fordult a harag.
Durva, szőrös öklök emelkedtek, vörös asszonykezek hadonásztak a
levegőben, fojtott káromkodás, elnyomott szitkok hördültek fel és egy
gyerkőcz nekibátorodva megdobta kővel az olasz asszonyt. Giacinta
sikítva kapott a melléhez és fejvesztetten kezdett futni. Jella megállt
a lépte közepén, az egyik lába alig érte a földet, a másik reszketett, a
hogy egész súlyával reánehezedett. A teste hajlékony volt, akár egy
fejletlen suhanczé, a foga fehéren villant meg az ajka között, mintha
harapni akarna. Az arcza sötét lett. Vérében elkeseredett vadság
kavarodott fel, mely most támadt benne, melyet soha sem érezett eddig.
Villámgyorsan lehajolt, felmarkolt egy csomó kavicsot és találomra a
tömeg közé hajította, aztán menekülve nyargalt az anyja után. A
következő pillanatban felocsudott a nép. Valóságos kőzápor süvöltött a
levegőben. Egy kavics Jella lábát érte. A fákról lehullott néhány fiatal
levél; a tócsákban frecscsent a víz – a többi kő czéltalan kopogással
hullott bele az út árkába.
A leányok vihogása megint felhangzott a templomfalnál.
– Az asszonyoknak igazuk volt! – És most már nevetni kezdett néhány
legény.
– Igazuk volt! – dörmögték az öregebbek azzal a töredelmességgel, a
melylyel a férfiak észreveszik, hogy vétkeztek, mikor már… jóllaktak a
bűnnel.
Aztán csend lett a terecskén. Az emberek a kielégített állat buta
tekintetével néztek össze.
Lent, a bodnár pitvarában, ismét megjelent a két csendőr; Franjó, mintha
ministrálna, alázatosan hajlongott még akkor is, mikor már elmentek.
A biró elégedetten taszította meg könyökével a korcsmáros-tanító
oldalát.
– Nem viszik magukkal a gazembert; megint letagadott mindent az
asszonya! Nevetett hozzá és ő örült legjobban, hogy nem akadt dolga a
csendőrökkel; a sok beszédben könnyen elszólhatja magát az ember.
A két tollbokrétás csákó eltünt a dombhajlásnál. A falu visszanyerte
rendes vasárnapi képét és a tisztelendő úr mosolyogva haladt át bárányai
között.


IV.
Jella a kunyhó küszöbén érte utól az anyját. Kétségbeesett sietséggel
reteszelték el maguk mögött az ajtót. Fellélegzettek mind a ketten és
tekintetük találkozott. Aztán zavarodottan bámultak le a földre. Most,
hogy a veszedelem elmúlt, megláttak valamit az egymás szemében. Az
asszony kibontotta, meg czéltalanul újra összebogozta álla alatt a
keszkenőjét. Jella nem nézett rá és mégis látta, hogy a térde táján
rezeg a szoknyája ráncza. Hallgattak. És ezekbe a kérlelhetetlenül néma
perczekben az egyik öntudatlanul vezekelt, a másik öntudatlanul
megbocsátott.
Mikor egymásra néztek, már nem volt zavar a szemükben. Jella leült a
padkára. Vizes rongygyal mosogatni kezdte sebesült lábáról a lassan
szivárgó vért. Az asszony fáradt, megszokott mozdulattal tett-vett a
szobában. Rendbe rakta a hagymát a mestergerendán, az ajtófélfán
megzörgette a fonálra fűzött száraz gombát, felrázta a köcsögben az
olajbogyót. A bereteszelt ajtó biztosságában már megint élték tovább a
rendes életüket… Ekkor egyszerre halk koppanás hallatszott az ablakon.
Csak egy bogár ütődött neki az üvegnek, de ez a tompa nesz egy ki nem
mondott közös gondolatot váltott ki belőlük. Olyan dermedten néztek
össze, mintha a bogárral az egész ellenséges külső világ kopogtatott