Életemből (I. rész) - 16

  kérdezé, hogy hívnak?
  Én mondám, hogy «Móricz».
  Ő elmosolyogta magát rajta. Furcsa egy név. Én szégyenlettem magamat.
  Ezek a fiuk bizonyosan csúfolni fognak érte: hogy is hívhatnak valakit
  Móricznak és nem Antalnak, vagy Jánosnak, Istvánnak, Károlynak s egyéb
  rendes nevezetűnek?
  Egy ideig csak néztem, hogy vajjon édes apám is itt marad-e velem? és a
  mint azután láttam, hogy ő valóban eltávozik és engem itt hágy egyedül
  ebben az ismeretlen nagyvilágban, a hol mindenki rám néz, s senki sem
  ismer, s senki sem szeret, akkor valami úgy elszorult bennem, hogy csak
  egy kicsinyt biztatni kellett volna, hogy sírjak megtettem volna.
  A nagy férfiu, a kit a többiek ujjaikat feltartva, úgy hívtak, hogy
  «rektor úr», a folyosóig kikisérte jó apámat, onnan azután visszatért s
  engem beültetett a második padba egy kaputos, meg egy mezítlábos fiu
  közé: a mezítlábos volt az első, mert itt érdem szerint járta a rang; és
  az egész első padban előttem sokkal több volt a pőre gatyás fiu, mint az
  úrfi. Oh az én nagybajuszú emberem részrehajlatlan biró volt a maga
  országában.
  A mezítlábos fiu ott mellettem komoly, illedelmes személy volt; előtte a
  padba volt szúrva szeges végivel a kalamáris, a miből mártogatott s
  szorongatott erősen két linea közé gömbölyű betűket, hogy szeme-szája
  járt a nagy igyekezet miatt.
  Hanem a kaputos szomszéd: az csintalan fiú volt; miután tele csepegtette
  tintamalaczokkal az írását, légyházat csinált belőle; engemet is
  biztatott, hogy fogjak bele én is legyet, a mit én a világ minden
  kincseért meg nem tettem volna: ezért azután elkezdett csúfolni, azt
  mondta, hogy «Mó–ricz!» én úgy szégyenlettem magamat s nem csúfolhattam
  vissza, mert őtet Gyurinak hívták.
  Azután olvasásra került a sor; a hatalmas nagy férfiu engem is
  kiszólított a padból, odaállított a két térde közé, bemutatott a
  zsoltárba és szép nyájasan felszólított, hogy mondjam meg: micsoda betű
  ez?
  Azt hitte, hogy még csak ennyire vagyok.
  Ohó! Az én kedves jó apám és anyám megtanítottak már engem olvasni
  otthon, nem úgy hoztak engem az iskolába. Megfogtam a zsoltárt két kézre
  s szilárd büszkeséggel elkezdtem abból sebesen olvasni, míg a lélekzetem
  el nem fogyott. A rektor úr megborzalta a fejemet s azt mondta, hogy
  hisz ez már nagyon is jól megy.
  Az én arczom úgy égett, hogy alig láttam bele. Azóta is dicsértek már
  meg egy párszor, de olyan jól nem esett egy is, mint az én legelső
  rektoromé, a ki előtt olyan folyvást tudtam olvasni a zsoltárból.
  Oh, mint lenéztem Gyurkát, a légyfogót, a ki mellettem csak úgy
  ötölt-hatolt a syllabák között s ujjával bökte meg mindegyik szótagot.
  Majd a nagyobb fiúk könyv nélkül kezdtek felelni, sorba az egész első
  pad; csak úgy pörgött a szájukból a szó, hogy azt álmélkodás volt
  hallani.
  A mint mindig közelebb jött felém a felelés rendje, úgy dobogott a
  szivem; hátha engem is kérdeni fognak: «ha elnézed e világot, mit
  gondolsz, magában lett-e az, avagy valaki teremtette?» és én még nem
  tudok semmit sem felelni. Már az előttem ülő mezítlábas bajtárs is
  felállott, s elmondta rettenetes sebes pergéssel a maga mondani valóját,
  hogy szemei is kidülledtek bele; ekkor a rektor úr félbeszakítá az
  examinálást.
  Ilyen nehéz kő soha sem esett le a szivemről, mint akkor; meg valék
  szabadulva a legnagyobb félelemtől, a mit valaha kiálltam. Hiszen a mi
  leczke holnapra fog következni, azt már majd megtanulom én is, nem fog
  többé ilyen rettegésem lenni.
  Még azután egy iszonyatot kellett megérnem. Egy rossz fiút onnan a
  hátulsó padból megcsaptak. Kiégette az előtte ülő pruszlikját
  gyújtó-üveggel, a mint a nap odasütött.
  A mosdatlan kamasz ordított és rimánkodott a büntetés elől; én is úgy
  szerettem volna vele könyörögni, hogy ne bántsák, hiszen igéri, hogy nem
  teszi azt többet; nem használt, le kellett neki feküdni s kiállani a
  három botot. Rettenetes. Én nem élném túl, ha engem úgy megvernének.
  Hogy mer az a fiu most haza menni az atyjához?
  A fiu még azután soká bőgött odahátul; mi pedig el kezdettünk énekelni
  szépen: «óh mely boldog az oly ember éltében!» a rektor úr verte a
  taktust az asztalon s velünk énekelt; nekem úgy tetszék, mintha reám
  mosolyogna s még buzgóbban énekeltem.
  Azután mind felálltunk: az első gyermek imádkozott fenhangon, imádság
  után kiszabta a rektor úr a holnapra megtanulandó leczkét, s azzal
  hazabocsátá a nagy tábort.
  Ott kinn meghúzták a nagy csengetyűt, mely egyedül az iskolai nagy
  hatalmasságok számára volt rendeltetve; valamelyik szomszéd classis népe
  között nagy volt a tolongás; egy fiúnak nagy baja történt, tán beütötték
  az orrát; előttem vitték a kúthoz szörnyű véresen. Én Istenem, talán meg
  is fog halni, nem mehet az édes anyjához haza többet.
  Engem pedig a jó rektor úr fogott kézen s úgy vezetett haza abba a nagy
  messzeségbe; negyedik volt a házunk az iskoláig: de én olyan messze még
  nem voltam soha.
  Otthon úgy fogadtak, mint valami diadalútról hazatérő bajnokot, jó néném
  szilvás derelyét készíte számomra, a miért jól viseltem magamat s úgy
  hiszem, hogy büszke voltam a cselédség előtt, midőn kiültem a szederfa
  alá s fenhangon elkezdtem tanulni a kis káté és a hármas kis tükör
  nevezetes tudományait. – Egy hét múlva levetettem nemes vetély útján nem
  csak a mezítlábos szomszédot, hanem az egész első padot ott előttem
  egyenkint: csupán az első gyerek állta még velem a versenyt egy hónapig,
  akkor legyőztem azt is.
  Nem illik ugyan az embernek saját diadalaival dicsekedni, hanem hiszen
  az olyan régen volt már, hogy azt a fiatal embert, a kit akkor a
  komáromi kollégium első osztályában Móriczkának csúfoltak, bátran
  tekinthetem egy olyan személynek, a ki ezelőtt huszonhat évvel semmit
  sem tudott arról, hogy én micsoda atyafiságban állhatok ő vele?
  A közül a háromszázharminczhárom gyerek közül azután igen sokat nem
  láttam többet az életben. Kit elvittek csizmadiainasnak, a mint az
  ábéczét kitanulta, ki meg elhalt; sokra tán most is emlékezném, ha
  megint elém jönne s megtenné a kedvemért, hogy olyan kis fiu legyen most
  is, mint ezelőtt egy negyedrész századdal.
  Mire odajutottam, hogy ama széles lépcsőkön, mik a tudományok magasabb
  régióiba vezetnek, nekem is illetékes dolog volt alá és fel
  szaladgálnom, már akkor nagyon meg lehetett számlálni a kortársakat, az
  emlékben megtartás nem volt többé oly nagy feladat és mikor mi is
  megnőttünk akkora óriásokká, a minőket én bámultam az előtt, hogy tudnak
  egyszerre négy lépcsőt ugrani? és mindent tudtunk keresztül-kasul, a mi
  azokban a nagy vastag könyvekben van megírva: akkor alig voltunk többé
  tizenketten a háromszáz közül.
  Egy-kettő még most is járja velem az iskolát, a hol az a nagy bölcseségű
  mester, az élet tanítgat bennünket abból a kitanulhatatlan könyvből, a
  minek a neve tapasztalás, s nagyokat ver ránk keserves pálczájával, ha
  roszszul tanultunk meg belőle valamit, kiváltképen a reménység,
  barátság, emberismeret s más efféle kétértelmű paragraphusoknál.
  Egy-kettő már bevégezte iskoláit s pihennek csendesen, otthon, édes
  anyjuknál, a föld alatt, s most már mindent tudnak. Egy-kettő úgy
  elszakadt, hogy semmit sem tudok felőlük, s valószínűleg ők sem én
  felőlem. Van olyan, a ki igen szomorú sorsot ért, van olyan, ki most
  boldog. Némelyik ugyanazon padok előtt osztja a tudományokat, a hol ő
  szerezgette hajdan.
  Ámde egy sem lett közülök rossz ember, aljas jellem, áruló, becstelen.
  Nem tanítottak minket arra.
  Volt azonban egy kortársam, a ki mellőlem még a legelső iskolában
  elmaradt; erre még most is emlékezem, az én legelső szomszédom, a kis
  Gyuri.
  Épen olyan idős volt, mint én, de csintalan, eleven kis gyerek. Ah, mint
  tudott ez a fákra mászni; a szájával sipolni; nyelvére tett levéllel
  fütyölni, tollpuskát csinálni, bömbölő csigát bőgetni, búgatyút
  húzgálni, télen sikánkózni, patkó élén kerekíteni, milyen győzelmes volt
  mindig a pitykővel, a pilinczkkel, a barabarabájszum-mal való
  játszásban; a mikhez én nem értettem. Hogy megvert magánál egy fejjel
  nagyobb fiúkat, hogy sírva mentek a rektorhoz panaszkodni, hogy merte
  enni a zöld baraczkot, hajigálni a vén szakállas zsidókat és kergetni a
  kósza kutyákat az utczán; a mit én mind nem mertem.
  Én gyáva voltam, nagyon gyáva.
  El nem mertem menni az iskolába, ha jó anyám, vagy nőtestvérem addig
  utánam nem nézett, míg odaértem. Különösen három legsötétebb tárgya volt
  rettegésemnek: nem tudom ki verhette fejembe? Egyik az, hogy a zsidók
  megfognak és véremet veszik; másik az, hogy tetszhalott találok lenni s
  elevenen eltemetnek; harmadik meg, hogy meg talál harapni a veszett
  kutya. – Nekem ez a három gondolat egész gyermekéletemet megkeserítette.
  Valahányszor jöttem és mentem az iskolából hazáig vezető úton, rettegve
  pillanték azokra a nyitott ajtajú boltokra, a hol azok a hosszú szakállú
  zsidók ültek hosszú kabátokban. Hány gyereket megehettek már ezek?
  A másik gondolat gyakran éjszakákon keresztül nem hagyott aludni. A
  legrettenetesebb képzelettel birtam magamban elgondolni, milyen helyzet
  az, mikor valakit elevenen eltemetnek; és azután nagy csendesség támad
  körüle: olyan mint most. Néha az iszonyattól fel akartam kiáltani: édes
  anyám! ne hagyjanak engem eltemetni!
  Végre a kutyáktóli féltemben soha ki nem mertem bot nélkül menni a
  szobából, voltak mindenféle alakú és kaliberű pálczáim, s nem volt
  reményeimnek magasabb foka, mint az, hogy bár csak én valaha egy
  paraplé-nyelet kaphatnék valahol, a mi ideáljaim netovábbját képezte; s
  ez a rossz szokásom annyira megmaradt, hogy most bottal járok még az
  udvaron is.
  Mindenféle borzalmas eszméken azután úgy el tudtam gondolkozni, órákig
  elüldögéltem magamban háborogva az én szederfám alatt, mely velem épen
  egykorú volt, de engem nagyon elhagyott a növésben, ott rajzoltam
  mindenféle csodálatos szörnyeket egy nagy palatáblára s komponáltam
  magamban rémséges históriákat a szörnyetegek mellé, a miket félelem
  volna elmondani.
  Míg más okosabb gyerekek összejöttek lapdázni, lármázni, kinn a
  szabadban, addig én kertünk legfélreesőbb szegletében építettem magamnak
  kukoriczaszárból házat, a melybe el lehetett bújni, ott faragtam
  mindenféle fegyvereket, kézíjakat, képzelt ellenségek ellen, ott
  készítettem földalatti sírboltot, fülkékre felosztva, azokban feküdtek
  az én kis halottaim, a véletlen kimúlt selyembogarak, feketére és
  fehérre festett koporsókban; kis harangláb állt mellette, azon csengetyű
  három is, kisebb-nagyobb, a mikkel őket elharangoztam s írtam számukra
  epitaphiumokat, mint valami csatában elesett hősökre.
  Egyszer az én kis Gyuri pajtásom is meglátogatott engem az én saját
  kukoriczaváramban, az én selyembogársírboltom mellett, egy szombat
  délután, a mikor nem volt iskola.
  Sehogy sem tetszettek neki az én mulatságaim. Meséltem neki mindenféle
  balga történeteket, a miken nagyon rosszúl mulatott; nem volt sem hinta,
  sem laptázóhely nálunk, a kriptával való mulatság pedig egyáltalában nem
  volt kedve szerint.
  – Te is olyan vagy, mint a nagymama, szólt duzzogva, az is mindig
  koporsókkal mulattatja magát. Összeillenétek.
  – Koporsókkal? kérdezem én megdöbbenve.
  – Az hát, felelt Gyuri kedvetlenül; van neki három koporsója is, aztán
  azokba minden nap belefekszik, aztán úgy ijesztget mindig: felöltözik
  sokszor halottnak, úgy tesz, mint a ki meghalt s mindig azt kérdezi,
  hogy szépen el fogjuk-e temetni?
  Ez a szó nagyon megragadta figyelmemet. Szinte örültem neki, midőn a kis
  Gyuri szülőimtől elkért, hogy holnap, vasárnap, hadd látogassam meg
  őket; majd ő eljön értem s azután játszunk együtt szépen.
  Másnap délutánra szólt az engedelem. Akkor eljött értem a kis Gyuri, meg
  az inas a háztól, mert messze laktak tőlünk s én olyan távolra el nem
  mertem volna vele indulni, mert előttem még a szomszéd utcza is idegen
  ország volt.
  Gyurika szülői szép zöldkapus házban laktak, a hol minden ablaknak öblös
  vaskosara volt ki az utczára; a kapun haragos oroszlánfej tartotta fogai
  között a kalapácsos rézpereczet, a mivel zörgetni kellett, ha zárva volt
  az ajtó.
  Nincsenek-e itt kutyák? ez volt a legnagyobb aggodalmam, mely idáig
  követett; volt egy nagy, de ez lánczra volt kötve s külön ház volt a
  számára építve.
  Egy hosszú folyosón, meg egy konyhán keresztül a gyerekszobába
  érkeztünk, ott Gyurika mindjárt aktivitásba helyezte magát, a
  szobaleánynak parancsolatot adott, hogy nekünk hozza frissen az
  ozsonnát, almát, meg pörkölt tortát, meg vajas kenyeret és diót; azután
  előszedte játékszereit, a mikkel tele volt minden szeglet: dobot,
  kardot, puskát, ágyút, egész háborúi apparátust, muzsikáló gólyákat és
  doboló nyulakat, zengő almát, körtét; annyi mindenféle bohóság volt
  nála; látszott, hogy ő a legkedvesebb a háznál.
  Azonban még alig volt ideje felállítani a gyalog és lovas hadakat, alig
  mutathatta meg a kis mészárszéket, mozgó alakokkal, midőn jött a
  szobaleány s tudtunkra adá, hogy még nem szabad játszani, mert a
  nagymama elébb látni akar bennünket.
  Gyuri kereken megmondá határozatát, hogy ő bizony nem megy. Mi baja vele
  a nagymamának? láthatta már eleget; ma vasárnap van, ma vacatio van, ma
  engedjék őt játszani.
  A szobaleány erőtetni akarta, mire Gyuri kirántotta a fakardját s olyat
  húzott a könyökére, hogy az ríva ment el onnan.
  Én megijedtem. Azt gondoltam, no most mindjárt exequálnak bennünket e
  lázadási kisérletért s én is «mitgefangen, mitgehangen» majd úgy
  meglazsnakoltatódom a jóbarátság kedvéért, a hogy csak illik. Egyébiránt
  elég rémület lesz rám nézve az is, ha egyedül kell haza találnom, mikor
  azt sem tudom, hogy hívják azt az utczát, a hol lakunk?
  Nem történt ilyen gonosz dolog: a szobaleány után maga az édes mama
  jött, még pedig nem korbácscsal a kezében, hanem igen is nyájas
  arczczal. Olyan jó szelíd képe volt, hosszúkás finom arcza, nagy,
  bánatos szemei. Szépen kérte Gyurikát, hogy jöjjön be a nagymamához,
  igért neki kanári madarat, megcsókolta, mondta neki: «hogy ha engemet
  szeretsz». Pirongatta a makranczos fiut, hogy nem szégyenli-e magát
  előttem? lám én milyen szépen viselem magamat. Utoljára én is kértem,
  akkor azt mondta, hogy no az én kedvemért bejön, de aztán hamar
  kiereszszenek bennünket: hanem annyit mégis megtett haragjában, hogy egy
  kardcsapással egy egész ulánus szakaszt levert az asztalról.
  A nyájas asszonyság megfogta kezeinket s egy pompás, selyemmel
  bútorozott termen keresztül bevezetett bennünket a nagymama szobájába.
  Nagy sötét szoba volt az, régi virágos függönyökkel az ablakok előtt,
  roppant barna almáriumok zárták el a kilátást, megvénült pohárszékek,
  kihúzófiókokkal, miken bronzangyalok voltak czifrázatul; a falak mellett
  fekete bőrszékek tigriskörmű lábakkal.
  A falakon egy régi divatú úr és asszonyság arczképe: az úr zsinóros
  mentében, az asszonyság tornyos hajfürtökkel, hóna alatt átkötött
  szalaggal.
  A szoba leghátulsó részében volt egy nagy füles karszék, a minek hátul
  két nagy, elől két kis kereke volt, abban a karszékben ült egy öreg
  asszonyság, régen elfeledett divatú levendulaszínű szoknya volt rajta,
  olyan összelapult ránczokkal, hogy alig lehetett elhinni, hogy van
  valaki abban a ruhában; fején suta hímzett főkötő volt; szemei előtt
  pedig nagy zöld ellenző, a mitől alig lehetett az arczából valamit
  látni.
  Úgy ült ott, két sovány kezét a szék karjaira fektetve, s midőn az ajtót
  nyitni hallá, nyöszörgő hangon kérdezé: «ki jött be?»
  Egy vén kisasszony, valami régi társalkodóné felelt neki:
  – A Gyurika, meg a Móriczka.
  – Úgy? monda ő, s nagyon szeretett volna látni bennünket.
  Gyuri mamája odavezetett hozzá. A nagymama szemei gyöngék voltak,
  estefelé már alig tudta megkülömböztetni az alakokat. Fejeinkre tette
  két kezét és megtapogatá azokat. Megismert bennünket. Ez a Gyurika, ez a
  Móriczka. Amannak kondor barna haja volt, az enyém szőke és sima.
  Azután megfogta kezeinket. Mennyi erő volt ezekben a sovány
  csontkezekben. Gyuri meg nem tudott tőlük szabadulni. Ott kellett neki
  maradnia és beszélgetni a nagymamával.
  Az öreg asszonyság igen jó kedvű volt és életvidám. Tudakozódott tőlem
  mindenről, a miről csak képzelé, hogy tudok valamit, s az őt mind nagyon
  érdekelte; megkérdezte tőlem, hogy mi akarok lenni? mondtam neki, hogy
  ágens akarok lenni Bécsben. Azt nagyon helyben hagyta. Biztatott, hogy
  csak tanuljak jól, neki van egy igen szép olvasókönyve: ha jól viselem
  magamat, mikor ő meghal, azt nekem fogja hagyni.
  Gyurika elkezdett feszengeni.
  – A nagymama megint benne van már a testamentomban; ereszszen el már
  játszani.
  E naiv véleményre a jó öreg is elnevette magát. Nem voltak már fogai és
  mégis nevetett.
  A szobaleány akkor ozsonálni hítt bennünket. Az öreg kisasszony megfogta
  a nagy karszék támláját s átgördítette azt az ebédlőbe, hol egy hosszú
  asztal volt megrakva mindenféle csemegével, süteménynyel és kalácscsal.
  Nagy társaság volt; ki egy, ki más ajtón jött be, tele lett velük a
  szoba. És e nagy társaság mind a nagymama családja volt. Először egy
  magas homlokú, nagy tekintetű férfi, komoly fekete szemöldökkel, a kit
  láttam már egyszer az examen alatt s úgy féltem tőle, mikor valamit
  kérdezett. Ez a nagymama legidősebb fia volt.
  Ennek a felesége volt az a nyájas, szelíd asszonyság. Gyurika mamája.
  Gyurikának volt egy nagyobb leánytestvére, egy nyulánk halavány leányka,
  a kit már nevelőbe készültek elküldeni; meg egy kisebb testvére is volt,
  a kit még ölben hordozott a dajka.
  Azonkívül ott volt még a nagymama legkisebb fia, egy gyalog katonatiszt,
  meg egy özvegyasszony leánya, és annak a fia, a ki Pápán járt iskolába,
  meg ugyanannak egy kis gömbölyű pogácsaalmaképű leánya, a ki azt
  képzelte, hogy ha ő megnő, neki is fiúnak kell majd lenni.
  Még azután ott volt a nagymamának egy öcscse, valami nyugdíjazott
  huszárkapitány, a kinek a fejében egy darab ezüstből volt csinálva, meg
  egy unokatestvér leánya, már akkor nagy eladó kisasszony, és még
  azonkívül is volt kinn a konyhában egy leány rokona, a ki nem szokott a
  többiek közé ülni, mert azt nem szerették; nem tudom, hogy miért?
  Tehát mikor leültettek bennünket az asztalhoz, épen tizennégyen ültünk
  annál, a kik közül csak ketten voltunk idegenek, a társalkodónő és én, a
  többi a családhoz tartozott.
  Igen jó, kedves család volt az. A nagymamának négy akkora csészéje volt,
  mint másnak, s azt kétszer is megtöltötte kávéval. Mindenből evett, s
  emlékezett rá, hogy minek kell lenni még az asztalon, s ha nem adtak
  neki belőle, panaszkodott. Közbe-közbe kérdezősködött, hogy hát a
  gyerekek esznek-e?
  A nyugdíjazott kapitány, meg a gyalogtiszt kötekedtek Gyurikával, hogy
  álljon be katonának, melyikhez csap fel? huszár lesz-e, vagy
  gyalogkatona? ő azt felelte, hogy nem lesz ő sem huszár, sem bakancsos,
  hanem generális.
  A fiatal diák felnőtt unokatestvérének beszélt valamit, a min az
  nagyokat kaczagott; az özvegy asszonyság úgy csóválgatta a fejét néha
  miattuk.
  Csak mikor a hatalmas nagy homlokú úr megszólalt, akkor hallgatott el
  mindenki, az ő szavába nem volt szabad belevágni; a míg ő beszélt, addig
  még a nagymama is csak úgy integetve mert kérni ebből, vagy amabból.
  Azt már akkor is vettem észre, hogy Gyurikának az egész családban
  mindenki kedvez. Neki mindent szabad tenni; őt meg nem pirongatják, ő
  uralkodik az ifjakon és véneken.
  Ennek akkor nem is tudtam, nem is kerestem az okát. Úgy hiszem, az
  lehetett a magyarázata, hogy Gyurika anyja igen gazdag volt s ennél
  fogva őt úgy tekintették, mint a kiből valaha legnagyobb úr válik a
  családtagok között. Testvérei leányok voltak, azok nem jöhettek
  kérdésbe, a többiek pedig mérsékelt birtokot élveztek, a legnagyobb rész
  még az öreg mama kezén lévén, a ki mindig bíztatta őket, hogy egyiknek
  ezt, másiknak azt az almáriomot fogja hagyni, ha meghal. Azokban a nagy
  fekete almáriomokban pedig ki tudja, mi minden lehet? eldugdosott ezüst,
  arany, élére vert pénzek, ócska bibliák, a levelek közé lapított
  bankjegyekkel, sárga kötelezvények régen kamatozó összegekről. Ezeknek
  mind megvan már az illető örököse: azt kapja a Gyurika, ezt a Málika,
  ezt a Józsi, ezt a Juczi. Néha közbe születik egy új pretendens, annak
  megint új hely jut a codicillusban; mind úgy el vannak látva a
  gondoskodó nagymama által.
  Öreg is volt már, igazán az öreg mama; ha tíz olyan gyermekéletet, mint
  az enyém volt, összeadnának, még annál is több volna az övé s a világban
  az a hit, hogy az öreg emberek hamarább meghalnak, mint a fiatalok.
  Készen is volt a meghalásra régen. Megvarratta szemfödőjét, halotti
  ruháját, főkötőjét, a mikben kivánta, hogy eltemessék; elkészíttette
  koporsóját, rá is iratta nagy arany betűkkel nevét, és hogy «meghalt az
  Úrban ennyi és ennyi esztendőket élvén». Mikor aztán egyik nap a másikat
  ismét előre tolva, megint eljött a nem várt születés napja, mikor egy
  évvel megint idősebb lett, akkor előhozatta a koporsót, befestette az
  elmúlt évszámot s egygyel többet iratott helyette.
  És a midőn eljöttek hozzá a család tagjai, a közeli, távoli rokonok,
  ismerősök megköszönteni őt az új születés napján, a kis gyermekek
  verseket mondtak, a nagyobb leánykák mindenféle apróságokat hímeztek
  számára, akkor ő előhozatta a koporsót, felöltöztette magát sötét
  gránátszínű selyem halotti köntösébe, megvetteté a szomorú ágyat, fehér
  tafota vánkosaival, csipkés szemfödelével és lefeküdt bele, szépen
  összetéve kezeit mellén és szemeit lehunyva csendesen, a hogy halottak
  szokták; és a család tagjainak oda kellett állni koporsója mellé az
  elrendelt sorban. Jobb felül legfent a nagyhomlokú férfi, meg a szelíd
  asszonyság, meg a kis Gyurika és nénje, később a kis húg a dajka kezén,
  utánuk a két kisebb fiu, a gyalog-katonatiszt és az unokatestvér
  kisasszony leánya; hátuk mögött a soha be nem mutatott atyafi leány
  onnan a konyhából. Balfelől legfent a nyugdíjazott huszártiszt és az
  özvegyen maradt leánya, meg annak iskolát járó fia és a kis piros leány.
  Mikor egyszer így mind mellette álltak, nekem is megengedte a jó öreg
  asszonyság, hogy benn legyek, akkor mind sorba megcsókolták összetett
  kezeit, ő pedig folyvást ott a koporsóban fekve, elmondá nekik,
  miszerint reméli Istentől, hogy ez volt az utolsó születése napja, és
  többször nem fog e nyugodalmas ágyból felkelni, ha egyszer még bele
  fekszik, s több évszámot nem leend szükség megváltoztatni azon.
  Azután szép nyájas szóval inté őket, hogy halála után jó rokonok
  maradjanak, az egyetértést meg ne háborítsák; a melyik közülök
  nyomorúságba jut, azt a többiek el ne hagyják; egymás árva gyermekeit
  pártul fogják, a gyöngébbek az okosabbak tanácsán járjanak, és végtére,
  hogy őt szépen eltemessék: temetésén mind együtt legyenek, a gyászt
  esztendeig elviseljék; sírhalmára gondot viseljenek, azt minden évben
  felhantoltassák és a gyermekeknek megmutassák, hogy a nagymama hol
  fekszik? hogy azok megemlékezzenek róla.
  És mindezeket olyan nyugodt lélekkel mondta el; ha beszéd közben
  egyik-másik gyöngébb szívű elérzékenyült, és halkan zokogni kezdett,
  azzal ő úgy meg volt elégedve. Abban is megelégedését találta, midőn e
  számos családtagok kezeit sorban megcsókolák.
  Senki sem szólt szavaira semmit, csak annak a nagy tekintélyű, magas
  homlokú férfinak volt bátorsága csendes vérrel azt a megjegyzést tenni:
  «Óh anyám, ki tudja azt, melyikünk fogja a másikat szépen eltemetni?»
  A miért aztán a jó öreg asszony nagyon elszomorodott s csaknem keseregve
  mondá fiának:
  «Hogy tudsz te én nekem ilyen rosszakat mondani?»
  – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – – –
  Még nem mult el az az esztendő, a midőn egy reggel hat órakor már
  elkezdtek zúgni a harangok. «Valami nagy halott van», mondák odahaza.
  A harangok még akkor is szóltak, midőn még iskolába mentem; a kis
  Gyurika nem volt odafenn; a fiúk azt mondták, hogy nem is jön ma fel az
  iskolába, mert meghalt az édesatyja.
  Az a hatalmas nagytekintetű úr; azzal a parancsoló homlokkal!
  Mit mondhat most a jó öreg mama?
  Leczke után tanítónk azt mondta, hogy délután nem lesz tanítás, hanem a
  helyett mindnyájan öltözzünk fel úgy, mintha templomba készülnénk, az
  egész iskola ki fogja kisérni a nagy halottat.
  Nevezetes férfiu volt, nagy pártfogója az egyháznak és iskolának: illő,
  hogy mindazok elmenjenek őt megtisztelni, a kik vele megfogyatkoztak.
  Mindenütt nagy előkészületek folytak a temetésre. Az emeleten az öreg
  diákok tanulták a gyász-éneket; le-le hallott hozzánk a harmóniás ének
  egy-egy méla töredéke; délután kiállítottak bennünket hosszú sorban az
  iskola udvarára; tömérdek nép gyűlt össze, mind úgy meg voltak
  illetődve, hogy az ilyen nagy ember is meghal.
  Majd megindult a gyászmenet, az ének hangzott távolról. Jöttek a
  gyászénekes-diákok, – a tisztelendő urak selyem tógáikban, – a négy
  lovas gyászszekér, és rajta a koporsó arany szegekkel kiverve,
  bársonynyal behúzva, nagy aranyos czímerek mindenik oldalán, kétfelül a
  kocsi mellett díszruhás megyei huszárok és városi drabantok vittek
  fáklyákat, selyemre nyomtatott czímerekkel fedve; azután… hallatszott
  valami csendes szomorú hang; mint mikor sokan sírnak egyszerre, s
  csendesen, mint valami álom vonult el előttem egy feketébe öltözött
  hosszú csoportozat: a gyászoló család.
  Maga a világtalan öreg anya középen, mindjárt a koporsó nyomában;
  testvére és kisebbik fia vitték karjainál fogva. Nem sírt, de feje
  lecsüggött mellére és lábai minden lépésnél elbotlottak alatta. Oh hogy
  ezt neki meg kellett érni! Hiszen ő volt készen a halálra, ő rajta lett
  volna a sor; hiszen elvette már az életből mindazt, a mi jó volt, hiszen
  nem volt már reá semmi szükség itt a földön, hiszen várta már mindennap
  a halált: és ime ennek meg kelle őt előzni.
  Letört családjának dísze, a gyümölcstermő ág, kidőlt a legerősebb
  oszlop, és neki meg kellett érnie ezt a napot…
  A többiek, a kik utána jöttek, mind sírtak és nem szégyenlették a sírást
  annyi nép előtt. A kis Gyurika is sírt, és elrejté arczát nénje kezébe
  és úgy mentek be a templomba, hová a halottat bevitték nagy tisztességes
  előkelő férfiak, vállaikra emelve.
  Azután egy vége-láthatatlan sereg nép vonult még utánuk, tisztes öreg
  emberek és komoly férfiak, azután nők és leányok, és azok mind úgy meg
  voltak illetődve, olyan csodálatos színe volt minden arcznak, hogy én
  olyant még nem láttam soha.
  A gyászbeszéd után, mit a tisztelendő urak tartottak a fekete posztóval
  bevont szószéken, ismét megindult az a menet; az iskolás fiuk elől,
  apróságuk szerint osztályozva, egész ki a temetőig.
  Ott is láttam újra azt a gyászba öltözött családot, azt a hallgatag öreg
  asszonyt, a mint leroskadt a sírra, a mint felemelték és kocsijába
  vitték, és mind ez olyan nehéz emléket hagyott bennem maga után.
  Oh rút, nagyon rút a halál; nem azoknak, kik már ott vannak; hanem
  azoknak, a kik őket odáig kisérik és ismét visszajönnek.
  E naptól fogva a kis Gyuri nem jött többet az iskolába, úgy hallatszott,
  hogy édes anyja elköltözött e városból, a hol minden tárgy olyan szomorú
  emlék volt rá nézve, elment jószágaira, s őt is elvitte magával; nem is
  fognak többet visszajönni.
  Ezzel vége szakadt egész ismeretségemnek a jó öreg asszony családjával;
  gyermek voltam, könnyen felejtettem. Elfelejtettem az egész házat s új
  eszmékhez szoktam.
  *
  Hajh, bizony sok idő elmult már azóta!
  Ha összeszámítom, hát épen egy negyedrész század. Száz esztendőnek egy
  negyedrésze!
  Sok, nagyon sok idő.
  És az ember észre sem veszi, milyen hirtelen elrepült: még tegnapelőtt
  ott játszottunk a porban, és ma már egészen más szemmel nézzük a port:
  «mint lehet abból kenyeret keresni?» és holnapután megint más szemmel
  fogjuk azt nézni: «hogy találjunk benne nyugodalmas ágyat?»
  Hányt vetett a sors huszonöt év alatt, minden megváltozott körülem és
  bennem, arczomon, szívemben idegen érzések váltották fel egymást, a mik
  úgy nem hasonlítanak egymáshoz, mint a vad rózsa illatos bimbója ahhoz a
  fanyar, belül szúrós gyümölcshöz, a mi a rózsa virágából szokott lenni,
  ha megérik. S egyszer huszonöt év múlva megint odakerültem, a honnan
  elindulék. Ismét otthon valék. Csengettek annál a nagy háznál; nyolcz
  óra volt, iskola kezdődött. A kis fiuk most is úgy siettek, nagy könyvek