Éjszaka - 4

előtt csókolta a partot és millió csillag tükröződött fodrán: valami
hallatlan szörnynek néztük. Rácz hajósok lágy, hizelgő nótával,
guszliczával csitították valahol a fejénél, a hol minden feketébe vész…
A legállandóbb képünk mégis az volt róla, hogy egy végtelen fekete
koporsó, fekete, mozdulatlan, a gázlángok fénye: száz meg száz rezgő
oszlop alatta. Helylyel-közzel ezüst-szögekkel veri ki halászok, hajósok
lámpája.
Jók voltunk, fiatalok voltunk, de azért sokért nem adtuk volna, ha
valahogy megpillanthatjuk, a mint valaki beletemetkezik ebbe a
koporsóba. És lestük a part szélén őgyelgő fekete alakokat, de csak
csavargók voltak, csak a mindennapi szennyet mosták le magukról.
Egyszer mégis – jól emlékszem, szombaton volt – jött egy leány,
közvetlen mellettünk suhant el az alsó Duna-parton és egyenesen
nekivágott a viznek.
Kayzer Gyula megfogta a kezemet, reszkettünk mindaketten a forró
augusztusi éjben. Iszonyú érzés foghatott el mindkettőnket, nem birtunk
megmozdulni se. Nem az járt az eszemben, hogy ime most előttem akarja
elemészteni magát egy leány. Valami homályos, rémületes érzésem volt
arról, a mint az élet szinte megremeg körülöttem, mert egy rész ki
készül szakítani magát belőle. A város vonaglik, elkábul minden… Valami
bolond pantheisztikus képzelődések, a melyeknek az vetett véget, hogy
láttam, mint rémült meg a lány a folyamtól, mint irtózott meg, a mint
szemben látta a halált. Ödöngött a legalsó lépcsőn, meg-megállt, aztán
egyszerre leült a lépcsőre, térdig benn volt a vizben és lehajtott fővel
várta, hogy a hullám ragadja magával, vigye el erőszakkal az, a kire
vágyott, de a kihez nem mert elmenni.
Felocsudtunk, odasompolyogtunk hozzá. Mindketten más oldalról egyszerre
megfogtuk a karját.
Megmentettük, mily boldogság!
*
Hagyta magát megmentetni, nem volt akarata, talán öntudata sem. Mi
beszéltünk neki mindenféle könyvekből olvasott és a helyzethez illő
bolond dolgokat; ő nem szólt semmit, engedte magát fölfelé vonatni, egy
hang, egy sóhaj nélkül.
Fönt voltunk a parton, a világosságon. Roppant szerettük volna
megszemlélni mind a ketten, de rettegtünk attól, hogy gyengédtelenek
leszünk. Alakját láttuk, kicsiny, sugár alak volt, világos, battiszt
ruhában, uras, sárga czipő rajta. De arczáról nekem is, Kayzer Gyulának
is, csak homályos sejtésünk van: egy szomorú, bájos és tragikus mosoly,
mely kivillant a szemre húzott nagy, fekete kalap alól. – Csak egy
mosoly…
Karonfogtuk, előre néztünk és dobogó, boldog, tuláradó szivvel mentünk
befelé a városba. De hová? Nem volt pénzünk, nem volt egyikünknek se egy
külön kis szobánk, a hová elhelyezzük az éjszakára.
Megkérdeztük, hova akar menni? Nem felelt. Hogy hivják? Hallgatott.
Miért akarta _azt_ tenni? Csaknem összeesett karjaink között, kifáradt
egészen és öntudatlanúl a Kayzer Gyula vállára fektette a fejét, pedig
közelebb volt hozzám, és én voltam a csinosabbik fiú.
Láttam, mint rándulnak meg a Gyula vállai, szinte megrémült, egészen
elkomolyodott. De igyekezett úgy menni, hogy a bágyadt fej, a szomorú
leánymosoly le ne zökkenjék róla.
Igy barangoltunk az éjszakában, a mig kimerülve és megalkudva a
körülményekkel, megállottunk a rendőrség előtt.
*
Egész világosan emlékszem a rendőrszobára és tarka képeire. Kayzer azt
mondja, hogy mire sem emlékszik; a leány nem akarta elvenni fejét a
válláról, úgylehet aludt. Ő nem mert megmoczczanni sem. Én hallgattam,
néztem az előttünk lefolyt apró tárgyalásokat. Egy vézna, kis rövidlátó
gyerekleány állott a rendőrtiszt előtt, valami munkásleány, a kit azzal
vádoltak idősebb társnői, hogy ellopott egy ékszert: ezüstlánczon függő,
kék emailü arany szivet. Igaz is volt, ott tartotta a markában és nem
akarta odaadni, egy rendőrnek erővel kellett tőle elvenni. Aztán
következett egy fiatal tót asszony, gyerekkel a mellén. Az asszony sirt,
a gyermek nevetett. A lakásadó kikergette őket a szalmazsákjukról, oda
akartak visszamenni. Csupa asszony, akkor úgy láttam: csupa bekormozott,
besározott tündérek.
Végre sorra került a mienk. A kis, sárga rendőrtiszt, a ki bizonyosan
gyógyszerésznek készült és véletlenül szükségből jutott ide: fölvette
velünk az «esetet». Aztán a lány kihallgatására került a sor.
– Alszik, – szólt csendesen Kayzer Gyula – ha megméltóztatik engedni, én
mondok be helyette mindent.
Mily pompásan, mily inspiráczióval hazudott, oly büszke voltam rá!
– És mi lesz a fiatal hölgygyel? – kérdé végűl.
– A Rókusba küldjük éjszakára.
– Mi talán elvinnők?
Reánk bizta, kocsiba ültettük, elvittük. Én a bakon ültem és a mig
lefelé robogtunk a kerepesi-úton, szerettem volna elkiabálni:
– Hurráh, éjszaka! A Rókusba viszünk egy leányt, egy megmentett szép,
úri, szűz leányt.
*
Másnap reggel korán elmentünk a kórházba. Szembe akartunk állani vele,
hallani hangját, megismerni és fogadni örök barátságot.
Nem volt többé ott. Elment észrevétlen, azt se tudták mikor. Eltünt
előlünk, a nélkül, hogy megtudtunk volna róla valamit.
Sokáig kerestük még azután, sokszor beszéltünk róla, mint bizalmas,
kedves ismerősről. Még én is kutattam egy pár esztendeig, de aztán
elfeledkeztem róla, nem érdekelt többé, egészen Kayzer Gyulára maradt.
Az nem feledkezett meg róla és a mikor már férfi-ember lett, akkor is
szóba hozta sokszor.
– Lásd, egy olyan lányt volna kedvem elvenni, mint az volt, a ki nekünk
tartozik megujhodott életével, kit a halálból hoztunk el magunknak…
Majd meg tréfásan arra figyelmeztetett:
– Emlékszel-e, hogy húzott hozzám, miért éppen hozzám? Miért tette fejét
az én vállamra éppen?
Tréfált, de bensejében mintha mindig nagyon komolyan gondolkodott volna
erről a leányról, kinek arczáról csak homályos sejtése volt: egy
bánatos, bájos, tragikus mosolygás. Talán meg se ismerte volna, talán
százszor is elment mellette észrevétlen?
Mindegy, én láttam, hogy kereste, habár utóbb nem is beszélt róla és
komoly férfi létére szégyelte is a dolgot. Sőt meg is házasodott,
kedves, csinos asszony lett a felesége, egészséges, vidám gyerekei
születtek.
Megöregedünk ma-holnap mind a ketten. Nem fésüljük a hajunkat többé
fölfelé. Ő meg éppen sehogy, a haja elől kikopott egészen; kettős
homloka van.
És mintha e kettős homlokot valami nagy és különös melancholia
árnyékolná be. Valami komor, talán öntudatlan, néma bánat a miatt, hogy
nem tudott rátalálni egy leányra, a kiről csak sejtése van: egy
mosolygás, egy különös, zavart mosoly. Egyéb semmi.
*
Szeretem az éjjelt. A nappal oly elbizakodott, mint egy pozitivista
bölcselő, a ki mindent a maga igaz lényegében akar bemutatni. Az éjjel,
az szerény és csodálatos: szeretem. Mindig várom és mindig meglep, ha
eljő és a mig rám borúl, elgondolom: ez a világ még sem oly egyszerű
dolog.


MESE A TULIPÁNRÓL.

Prologus.
Mindennap találkozom egy szüntelenül jó kedvü, igen öreg emberrel. Ki ez
a különös öreg ur, mért van állandóan ilyen virágos kedve? Egy
hatvannyolcz-hetvenéves embernek még sincs valami különös oka az állandó
és szinte kitörő vidámságra.
Embertársam talán nincsen észbeli tehetségeinek teljes birtokában és
akkor könnyü neki – beröhögni a sirba. De egészen máskép áll a dolog: a
tiszteletreméltó agg a lehető legfinomabb és minden szivarok között a
lehető legnagyobb szivarokat szivja állandóan. Azt is tudom, hogy milyen
fajtát, az aranyos övet rajta szokta hagyni. Már pedig a ki jó
szivarokat szi: nem lehet nem józan férfiu. Különben is az öreg
fogatlan, de piros szája körül, ezer ránczu völgyben ülő kicsiny
szemeiben, nagy fehér homlokán az értelem különös jelenségei
játszadoznak és gunyolódnak velem. Igen, velem és az egész világgal,
akik elfogadtuk a közönséges tantételeket, mint például: eljövén az
este, a nap lehanyatlik. Ha jő az öregség: kezdődik a végső.
«Pokolba az alkonyattal, az egész csak fölfogás dolga: nekem például –
nézzed fiatal ember – most virrad. Hanem ehhez érteni kell!» ilyenformát
fejez ki az én különös ősz emberem arcza, amelyen, bevallom: van valami
impertinenczia, bántó rám is, másra is.
Nevezzenek versirónak, ha meg nem tudom ki ő és miért van ilyen jó
kedve?

A történet.

I.
Utána kullogtam egy reggelen. Könnyen követhettem a nyomát, nagyon
lassan ment, pötyögősen, de a legfinomabb és leghullámosabb nadrágban. A
Gizellatéren bement Klement udvari czukrászdájába. Majd elnézett
Zacchirihez. Megvártam, csomaggal jött ki, valószinüleg török papucsokat
vásárolt egy kis gyermek, vagy egy igen kis lábú asszonyszemély számára.
Mindezt a csomag alakjából következtettem, mert az öreg urral nem
állottam szóba, úgy követtem, hogy nem is vett észre. Ámbátor
hátra-hátra nézett csinos hölgyek után. Az Andrássy-út külső részén
pedig, a hol ez időszerint, valószinüleg véletlenül, egy egész tenger
szép leány hullámzott, szinesen, villámosan, és veszedelmesen: – az én
emberem megállott és legalább egy negyedóráig nézett szét maga körül,
boldogan, mosolyogva – a mennyire vastag szivarja megengedte – és
gúnyosan. Végre megindult és innen kezdve a nyárfa, hársfa vagy
májfa-utczáig – nem is emlékszem, melyik volt tulajdonképpen – meg sem
állott.
Egy régi, apró ablakos, de fölöttébb nagy ház elé értünk. Az öreg úr itt
fölnézett az ablakra, melynél egy csudaszép leány ült; eh, mit beszélek:
nem ült, hanem virított, mint egy ma nyilt tulipán. Olyan frissen, olyan
mereven, olyan mozdulatlanúl. Kalászsárga haja, mintha mintázva lett
volna; nagy, fekete szeme olyan, mint a festett; csak pompás, égő piros
ajkai éltek; épp hogy fölnéztem, abban a pillanatban nyalakodott rajta
egyet piczi nyelvével.
Az öreg úr intett neki, de a lány – avagy asszony már? – nem intett neki
vissza, a szemközt lévő ház ablakára nézett mereven, minden érdeklődés
nélkül.
Pedig ott meglehetősen érdeklődtek iránta: fiatalemberek könyököltek ki
a párkányon és nézték. Egy szőke tiszt mohón és elbizakodottan; egy
nyurga, fekete legény szinte könyesre nézte a szemeit. Egy igen fiatal
ember ábrándosan, félénken pislogatott át hozzá. Annál merészebb volt
két vidám fiatal, együttesen vallottak neki szerelmet: egy ív papirost
ragasztottak az ablakra és e papiroson nagy betükkel az állott:
«_Szeretünk, imádunk!_»
Az élő tulipán nem vett tudomást e vallomásról, nem mosolygott, nem ment
el az ablakból, virított tovább. És amig önfeledten belemerültem nagy
szépségébe: egyszerre csak az én öreg uram jelent meg mellette.
Megcsókolta, nem homlokon, hanem szájon.
A fiatal emberek eltüntek a szomszédház ablakaiból, csak a tiszt maradt
ott és még mohóbban, még tüntetőbben nézett át. Az idős czivilt – úgy
lehet – mélyen megvetette magában, de egyszersmind irigyelte is.

II.
Természetes, hogy bementem a házmesterhez.
– Ki az a furcsa öreg úr, a ki éppen most jött be a kapun?
A kis suszter – mert ez volt főfoglalkozása a házmesternek – olyan nagy
arányú mosolygásra rántotta a száját, hogy egy gyerekcsizmába való
sámfát könnyen bekaphatott volna. Majd a szeme kezdett el nevetni és a
szája komoly lett:
– A világért senkinek meg nem mondanám, de a nagyságos úr keresztény
ember, el nem árúl – annak az ősz, öreg embernek a neve: _Unó_.
– Hát az a szép lány, a ki az első emeletről kaczérkodik?
– Az meg a felesége – _Ünüke_.
Unó, meg Ünüke! Pokolba ezekkel a mesenevekkel, nem valók ide
Budapestre, itt el nem hiszszük az ilyesmit. A suszter gyermekei sem
hihettek benne, kaczagva, ugrándozva, vihogva – mintha csiklandozták
volna őket – kiáltozták, nyögték, sugták: Unó, Ünüke…
Felesége jelenlétében nem akartam megvesztegetni a jó embert, kihivtam
hát a kapu elé és ott tárgyaltam vele:
– Mit beszél maga nekem bolondokat, hogy lehetne fővárosi halandóknak
ilyen nevük, hiszen nem erdei manók!
A házmester, ámbátor supponált vallásommal meg volt elégedve, és azt is
hangsulyozta, hogy nekem szivesen elmond mindent, többet mint bárkinek,
noha katonatisztek is járnak ide – megmaradt állitásánál, erősítette,
hogy a nagy házbért is e név alatt fizeti e titokzatos ember. Nem járt
ahhoz senki, nem kap leveleket, vasajtót csinált a lakásához, egy siket
szakácsné főz és takarít rájuk.
– És az asszony, Ünüke asszony, nem megy ki az utczára soha?
– Nem az, kérem. Pedig várják.
– Talán valami testi hibája van?
A suszter megesküdött, hogy nincsen semmi baja. Egyébként fölkért,
nézzek el máskor is, úgy lehet, kitud – az én számomra egyedül – egy és
más titkot.

III.
Mindennapos lettem a tulipános utczában. Az öreg úr előtt bujkáltam, de
az asszonynak már ismernie kellett, annyiszor látott. De hogy ismerne,
nem árulta el egy pillanatra sem. Nézett, virított az ablakban,
abszolute nem törődve azzal, hogy mi gyönyörködünk benne és epedünk
mystikussága, ismeretlen illata után.
Végre véd- és daczszövetséget kötöttem a tiszttel. Elhatároztuk, hogy
együtt fogunk operálni. A katona azt ajánlotta, hogy becsületes
párbajban öljük meg az öreg urat. Ez ellen csak nem lehet kifogása. De
nem lehetett belekapaszkodnunk, ha megszólítottuk akár magyarúl, akár
németűl: angolul felelt, hogy nem ért bennünket, nem tudja a nyelvünket.
A szemén – gyalázatos kis szurok-szin szemei voltak – látszott, hogy nem
mond igazat. Erőszakoskodnunk végre sem lehet vele, ha semmi áron sem
akar szóba állani velünk. És ő nem akart, még csak a süket szakácsné sem
akart. Ez a derék asszony, ha pénzt adtunk neki: elvette, megköszönte és
a saját ügyeiről értekezett. Egyszer-kétszer levelet is küldöttünk vele
urnőjének. Odaadta, nem-e? bizony nem tudom, semmi néven nevezendő
válasz nem érkezett, annyi bizonyos.
Már-már Kock Pálhoz folyamodtam, tudniillik boltos-segéd alakjában
akartam a tulipánhoz bejutni: a mikor egy véletlen összehozott az öreg
urral.
Egy estén – szinház után volt – vacsoráltam a «Királynő»-ben, a mikor
egyszerre szörnyű szélvész, zápor, égiháboru csapott reánk. A vendégek
lassanként valamennyien hazamenekültek, csak ketten maradtunk, a kik
elhatároztuk, hogy a rossz időnek kivárjuk a végét. Én és – ni ni, nem
csalnak-e szemeim – az öreg úr.
Csakugyan ő volt, elegánsabb és vidámabb a szokottnál is. Iszogatott
magában, és valószinűleg beszélgetett magával. Ezzel a társasággal igen
is meglehetett elégedve, mert rá se nézett a pinczérre, a ki minden áron
mulattatni akarta. Csak a mikor egy palaczk bort parancsolt és ezt
lehetőleg rövid időközökben cselekedte meg. Azt hiszem, a bácsi már is
«úszott» egy kevéssé. Ez engem is fölbátorított.
Odamentem hozzá, bemutattam magamat, mondván:
– Multkor ön ellen az utczán tapintatlanságot követtem el, ön lefőzött,
de ez nem elég, bocsánatot kell öntől kérnem.
– Ha belátja, szivesen megadom a bocsánatot! – szólalt meg gyenge
hangon, de magyarúl, minden angolos akczentus nélkül. Majd – egyre
szivarjának hamuját nézve – hozzátette: – Most pedig én akarom valamivel
lekötelezni: az én utczámban való járkálása hasztalan fáradság!
– Hasztalan fáradság! – ismételte és egy rövidet nevetett.
– Ha kivánja, elkerülöm! – szóltam én nagylelküen.
Az öreget ez a kijelentés rendkivül meghatotta; áthozatta a boromat és
kért, üljek le az asztalához, úgyis csak ketten vagyunk az egész
korcsmában. Mondhatom, hogy az öreg – igy félig beállítva is – egészen
okos ember volt. A világot izgató ügyekről ugyan keveset tudott, de
annál többet a régi szép asszonyokról és az asszonyokról általában.
– Megcsalják a férfit – mondá többek között – de ez nem is csuda, hiszen
annyit látnak: fiatalabbnál-fiatalabb, derekabbnál derekabbat,
gaznál-gazabbat. Az a fő, hogy ne lássanak egyet sem.
– Hogy-hogy?
– Hát úgy – szólt közelebb hajolva hozzám, mig kipirosodott arczára
kiült a nevetés, – mint egy rokonom cselekedte: elvett egy leányt, a ki
vaknak született. Mi van ebben? rokonom látja és érzi nagy szépségét az
asszonynak, és ez a fő. Az asszony azonban nem látja, hogy férje
aggastyán már és vannak nála a glóbuson fiatalabbak is. Mondom, ez a kis
testi hiba – egy rettenetes nagy erény. Fénylenek azért ezek a szemek,
csak a fényt nem tükrözik vissza! és ez a jó, ez a pompás. Öreg rokonom
– csaknem annyi idős, mint én – a legboldogabb ember a világon, mert
tessék meghinni, hogy egy szép, fiatal asszony, a ki hű, meggyógyítja a
legnagyobb betegséget: az öregséget. Vannak régi orvosi könyvek, melyek
azt állítják, hogy ilyen módon a patriárkák korát lehet elérni. És én
hiszek ezeknek az orvosi könyveknek, sőt én –
Az öreg hirtelen észrevette magát. Félbeszakította beszédét és szivarját
ugyancsak a szájába szorította. Csak mikor elmenőfélben volt már,
szólalt meg újra:
– Persze, kevesen érik el ma a patriárkák korát. A férfiak nagyon
elbizakodottak, pedig az asszony minden nagy erénye nem őrizné meg
rokonomat, – vasajtó nélkül.

IV.
Világos, a tulipánnak nincsen illata. A szegény Ünüke vak, egyszerüen
azért nem reagál a szerelmes utczára, sőt még a szőke tisztre sem.
Csudálatos, hogy észre nem vettem eddig, a mikor olyan könnyen
felismerhető.
Otthagytam az utczát vak szerelmeseivel együtt és csak tegnap néztem
arra, csak úgy véletlenül. Föltekintek az ablakra: Ünüke nincs ott, a
szemközt levő ház ablakai üresek. Mi történt?
A históriát, a mely következik mostan, nem tudom az elbeszélés polgári
ruhájába öltöztetni. Világosabban szólva: az elbeszélés modern
technikája nem engedi meg, hogy az ember olyan történetet mondjon el,
melynek nem tudja urát adni. Honnan tudom a következendőket? Azt nem
füllenthetem, hogy végre mégis betolakodtam az Unó házába… és spanyol
falak mögött, ajtóknál hallgatódzva tudom az egészet. Az irók között
megjavult erkölcs ma már nem engedi meg az ilyesmit. Valami kevésbbé
valószinűtlent talán sikerülne elfogadtatnom a közönséggel. Például,
hogy a süket szakácsné tulajdonképpen nem volt süket, hallott mindent és
elbeszélt nekem mindent… Ráfoghatnám a kis suszterre, hogy ő fürkészte
ki számomra a titkokat.
Eh, ne teketóriázzunk, hagyjuk a modern bolondságokat. A régi jó módit
fogjuk elő, és beszéljük el Unó és Ünüke történetének folytatását úgy,
mintha folyton ott lebegtünk volna a cselekvő személyek fölött…
Ünüke egy napon igy szólt az ő urához:
– Zongorázni szeretnék!

V.
Unó megdöbbent. Az ó-kor óta a zongoramesterek szöktetnek el minden
második asszonyt. Az öreg úr élete ellen való merényletnek vette ezt a
kérést, tekintettel a régi orvosi könyvekre. Mert hogy ő volt az a
rokon, a kiről a «Királynő»-ben beszélt, azt immár mindenki világosan
láthatja.
Igyekezett lebeszélni Ünükét; utalt Tolstojra, a ki bebizonyította a
muzsika erkölcstelenségét, fölemlített egy párt ama termérdek rossz
viczczből, melyet a zongorára csináltak. De a tulipán nem engedett,
szinte elhalványodott, olyan erősen akarta és Unó végre is engedett –
egy ötletre akadván.
Hozatott egy világtalan zongoramestert, a kinek meg volt az a nagy
erénye, a mi asszonyának: nem láthatta a közelében virító nagy szépséget
és igy nem is bódulhatott bele, különben is a muzsikus egy vidám siheder
volt, a ki a bájnál többre becsülte az energiát: a lánynál az italt.
Igazán szalonképes ember az ő szempontjából, a kire egész bátorsággal rá
merte bizni Ünükét, sőt annyira megbizott benne, hogy a leczkék alatt el
is aludt.
Legelsőbben is a nyomorúság, melyben közösen szenvedtek: kötötte össze a
két fiatalt. A férfi skálázott, hogy Unó föl ne ébredjen és az asszony
ezalatt elbeszélte élettörténetét. Egyszer vagy kétszer életében látott
is, valami szépségeset, valószinüleg azt, a mit az emberek fénynek
neveznek, kis lány korában volt még, nagyon beteg volt akkor… Mind a
ketten kijelentették, hogy nem értik a dolgokat: hogyan lehetnek
boldogtalanok, a kik látnak? Egy délután kitünt az is, hogy csaknem
egyidősek. A férfi megjegyezte, hogy Unó úr csaknem háromszor annyi
idős, mint ők. «De nagyon jó ember! – mondá az asszony. – Mondják, itt
körülöttem nagyon szép minden és drága ruhákat hoz nekem. De mit ér
mindez, ha nem láthatom.»
– A gonosz öreg tulajdonképpen mindezt magáért teszi! – jegyezte meg a
zongoramester.
Későbben – közös szerencsétlenségükön kivül – kezeikkel is összekötötték
lelküket. A férfi kezébe fogta az asszony mindkét kacsóját, szabadon
maradt kezével pedig játszott csendes borongós dalokat, hogy az öreg úr
álma könnyű, édes és állandó legyen. Lassanként Ünüke is elálmosodott és
a muzsikus vállára hajtotta a fejét.
A zongoramester Chopint játszott, nagyon gyengén, mert az asszony
szendergése közben elfeledkezett magáról és átfogta a nyakát is, nem is
lehetett igy muzsikálnia, abbanhagyta hát.
Igy folytak a leczkék. Ünüke szépen haladt előre, és olyan vidám volt,
hogy az öreg többször és melegen megdicsérte mesterét: «Csak bátran,
kedves ember!» (A «fiatal»-t elővigyázatból kihagyta. Ünüke tőle nem
hallotta soha még, hogy ilyenek is vannak a világon.)
Egészen boldog élet folyt a vasajtós házban. Unó egyszer ebédre is
meghivta a zongoramestert és hiuságának nagyon jól esett, hogy Ünüke az
ebéd alatt, a fiatal ember füle hallatára, hizelgett neki és meg is
csókolta. «Imádlak!» – mondá az öreg úr, és megölelte oly erősen, a hogy
csak birta. Aztán aludni ment…
Hogy történt, mint történt, nem tudom. Csak azt, hogy a negyedik ünnepi
ebéd után történt, Unó hangosan aludt az ágyas-házban. Ünüke a zongora
mellett egyszerre és minden igaz ok nélkül megszólalt:
– Oh, vigy el innét, Tódor!
Megfogták egymás kezét és lábujjhegyen botorkáltak kifelé. A siket
szakácsné az előszobában kinyitotta a vasajtót. Hogy miért? Talán a
tiltott szerelem iránt való hagyományos rokonszenvből? A gazda ellen
való természetes gyülöletből? Avagy mert az egyedüli asszony akart
maradni a házban?
Már a zongoramester lakására érhettek, a mikor Unó fölébredt. Azonnal
föltünt neki, hogy nincsenek jelen. Kereste őket, kutatta őket, kiabált
utánuk – hiába. Mindazonáltal nem csapott lármát; nagyon elszomorodott,
talán sirt is. Hogyne, a mikor eszébe jutott a régi orvosi könyv.
Felütötte, levelezgetett benne, a mig megtalálta az illető passzust.
Egész világos volt az, belátta, hogy nem lehet élnie tovább.
Megágyaztatott, lefeküdt, – vége volt.

Epilogus.
Mindaz, a mit fennebb leirtam: az első szótól az utolsóig – hazugság. A
mint ezt bizonynyal már is észre tetszettek venni.
Szerző, ki kivétel nélkül igaz históriákat szokott megirni: ünnepélyesen
bocsánatot kér, de mentegetni nem tudja magát semmivel sem. Arra sem
emlékszik, hogy jutott eszébe ez a valószinütlen történet, melyből még
morált is bajos lefejteni.
Nem lehetetlen, hogy a mese abban az időben fogant, a mikor egy
vörös-keztyüs öreg urat látott egy fehér kezü, szép, fiatal asszonynyal
karonfogvást. Az ősz férfi gomblyukában sárga rózsa volt. Az asszonyka
mereven, fagyosan, zöld szemeivel a levegőt nézve, ment férje karján.
Egyszer igy láttam őket. Másodszor már csak az öreg urat láttam; nem
volt többé fehér czilinder a fején, a rózsa hiányzott a kabátjáról,
össze volt törve, a sétatéren ült egyedül és a homokban szurkált a
pálczájával.


TÉLI REGE.

Pénteken, éjjeli tizenkét óra felé még nem tudtam, másnap reggel hol
találnak megfagyva a rendőrségi urak. Mert, hogy ma már nem találok zárt
helyet, a hová fejemet álomra hajtsam, az éppen olyan bizonyos, minthogy
az éhség, a fáradtság egy vagy két óra mulván levesz a lábamról. Hol ér
a nyomor utolsó ölelése, fa tövében-e, vagy valami elhagyott fapajtában,
kávéház előtt, boltgarádicson? Utóvégre is az már mindegy, a minthogy
keveset használ vagy árt a «megfagyott bölcsészet-hallgató» esetének
siralmas elbeszélése a holnaputáni lapokban. Ugyis tudom, mintha előre
olvasnám, a mit irni fognak. Reporterek, a kik velem együtt próbálták a
nyomorúságot és tudják azt, mit jelent: ködös, fagyos februárban éjjel
elhagyatva, lakás nélkül, kóbor kutyaként csatangolni a farsangoló
fővárosban: azok könyörületesek lesznek irántam s ha egy-egy czélzást
tesznek is filozopteri nadrágomra, elsiratnak illendőképpen s nem
moralizálnak fölöttem, a mint egyik-másik lap meg fogja tenni
bizonynyal. – Az «élhetetlen», valószinűleg ez lesz a czime amaz
ujdonságnak, melyet finom papirosu lap finom szerkesztője ír rólam.
Bebizonyítja, hogy gyáva voltam az élettel szemben, könnyelmű és
ügyetlen, a sorsom természetszerű szükség volt. A sorok közt olvasható
lesz rólam az is, hogy voltak jóakaróim, a kik segítettek volna rajtam,
de… de lump volt a jó fiú!
Korhely! Nem tudom, nem volna-e igaza ennek az urnak, a ki a polgári
tapintatot művészetté emelte. Bizony igaz. Hogy is volna elképzelhető
másképp ez az állapot, egy meglehetősen tanult, munkabiró fiatal
embernek teljes, tökéletes elzüllése s éppen itt, nem idegenben, hanem
hazájának fővárosában.
Bort s egyéb italt, igaz, hogy kevésszer ízleltem egész életemben,
mulatság végett egész éjszakán át csak kétszer virrasztottam. Egyszer
érettségi után, a mikor nagyon rosszúl esett az s másodszor és utoljára:
az egyetlen rokonom, szegény testvérem lakodalmán, még otthon. Egyébként
azonban – mea culpa – bizony jó sokat lumpoltam munka mellett, másolván
a Strachitz urnak, a ki annyira faügynök volt, hogy a szive is fa, –
kemény, vén bükkfa – sőt engem is annak nézett s hasított belőlem, a
munkaerőmből, az egészségemből szabadon, husz forint havi fizetésért.
Ezt a husz forintot egy hónap alatt teljesen elkorhelykedtem. Nem
takaritottam belőle mit is, könyvre csak egy-két forintot költhettem
belőle. De a mit rosszul tettem: szinházba is elmentem havonként
egyszer, ha valami klasszikus darabot adtak. Ezt meg kellett volna
spórolnom, tekintettel a mosatási költségekre, a melyek – bár
zsebkendőimet otthon mostam a lavorban – meglehetős sokra rugtak. Mégis
kevesebbszer kellett volna tiszta inget vennem, s a mint lemondtam a
dohányzásról, le kellett volna szoknom az ujságolvasásról is.
De igazán élhetetlen voltam. Havonként meg lehetett volna takaritanom
legalább nyolczvan krajczárt, s akkor, mikor a faügynök tanult
könyvvivőt fogadott a helyembe: egész kis tőkém lett volna; kifizethetem
a lakásomat, nem vetnek ki, a ruhám nem rongyollik vala el, szóval nem
leszek olyan rongyos, mint egy koldus. Egy rongyos koldus: ettől félnek,
ez nem modern dolog, a koldusnak is szalonszerüen kell ma öltözködnie,
ha zöld ágra akar vergődni.
Azonfelül engem nem pap keresztelt, hanem sakter irt be – ha ugyan beirt
– az anyakönyvbe: nem igen mertem hát alkalmatlankodni a
segélyegyesületünkben. Egyszer, szerdán jelentkeztem mégis. De kisült a
turpiság reám, – nem voltam beiratkozva erre a tanévre. Az alelnök azt
mondta csendesen: „lump“, egy jegyző hangosan „svindler“.
Az vagyok, az voltam, bizonynyal az: szédelgő. Ó, hogy szédültem ki a
teremből, ki az utczára.
Két napon át a hajléktalanok menhelyében háltam. Meg volt hozzá a
szükséges hipotékám. Nappal a muzeumban s egyéb jótékonysági helyeken
őgyelegtem. Egy délután az akadémiai könyvtárba is sikerült besurrannom,
roszszemű hadastyán szolgáltatta aznap a belépő jegyeket, nem látta
milyenfélés vagyok. Az gyönyörű délután volt. Olvastam Renant. Bent
meleg volt, a nagy ablakokon át láttam, milyen zord idő van ott künn. A
Duna hátán a nagy jeges pikkelyek borzongtak a szeles, havas, hidegben.
Renan olyan szépen beszél Jézusról.
Másnap egy falábu, de jószemü rokkant hadfi volt soros a könyvtárban. Az
már nem eresztett be. Fent akadémiai ülés volt, kénytelen voltam
felmenni oda. Ott is meleg volt a teremben, de ridegség a szavakban,
fagy a tudományukban, téli álom az előadásukban.
Nem volt maradásom. Vacsorálni mentem, az utolsó két krajczárt, az
utolsó kiflit fényüző sebességgel költöttem el.
Ezen az éjjelen már a hatvani-utczai palotában háltam – a rendőrségen.
Micsoda hálószoba, micsoda álom, milyen kihallgatás reggel! Aztán azok a
szives elbocsájtó szavak: „keressen foglalkozást, lakást keressen, mert
illetőségi helyére fog tolonczoltatni.“
Üdvözlégy utcza, kietlen, de szabad város! Inkább a járón aludjam el –
örökre, minthogy mégegyszer abba a palotába kerüljek. A halál inkább,
mint a szégyen: haza tolonczoltatva oda, ahol születtem s ahol az