Éjszaka - 3

Total number of words is 4027
Total number of unique words is 1913
35.4 of words are in the 2000 most common words
48.1 of words are in the 5000 most common words
54.6 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
lett, mint egy elhagyott palota.
Pedig hátulról, a szinpad bejáróinál újra valami élet kerekedett: a
művészek élete «szinház után». Kifáradt, beburkolt, rosszkedvü művészek
és művésznők, a tarka, czifra, groteszk segédszemélyzet, a mint kifelé
özönlött: újra felverte a mellék-utczák csöndjét. Sőt lassan-lassan, ha
elszórtan is, egy kicsi közönség támadt a szinház háta körül: udvarlók,
udvarlásra vágyók, a művészek rajongó bámulói, a kik az opera talaja
körül a szegénység e szűk utczáiban úgy teremnek, mint a gomba az erdő
televény földjén. Azután egy-két equipage, néhány egyenruhás inas is
ácsorgott a kijárók körül. Első rangú művészek fogatai és inasai. A
legelső és legfényesebb alkalmatosság mindjárt elől – a kis Mignoné.
Ime, tizenöt éve talán most esett először, hogy a mikor a primadonna
fogata előállott: nem várt ott még egyetlen egy tisztelője sem.
Körülnézett, csakugyan nem volt itt senki. Az inas bámészkodva nyitotta
ki az ajtót: se az úr, se más…
A primadonna megfordult, hogy a kocsiba lépjen és férje állt vele
szemben. Az elhagyott, a meggyalázott, a megkopaszodott férj, vidékies
ruhában, vastag s őszülő bajuszszal, de még mindig a régi módra villogó
szemekkel.
Talán egy fél perczig néztek igy egymásra, mig a férj szólani tudott.
– Meg, meg… csak ezt tudta kinyögni.
– Meg fog látogatni, természetes, hogy meg fog látogatni! – szólt az
asszony és elmosolyodva beült fogatába, és a mikor benn volt a puha
ülésen, hirtelen folytatá:
– Legjobb lenne tán most, üljön be – úgyis szinház után vagyunk. Aztán a
mikor a férj szinte mechanikusan beült hozzája és az equipage
elvágtatott velük, – sebes beszédével folytatá:
– Ó, édes tenorom, tudod-e, hogy igazán mind a ketten szinház után
vagyunk. Hiába, bizony mind a ketten szinház után… Vége a dolgoknak.
Ilyenkor legjobb egy jó vacsora, aztán aludni jó nagyot, mélyen.
Tudod-e egyébiránt, hogy egész pályámon nem találtam olyan pompás
énekmesterre, mint a milyen te voltál… és a neved még megvan… viselem.
Talán nem is kellene nekünk szakítani most már, a mikor vége a
komédiának?!
Olyan sebesen és olyan csendesen beszélt, hogy alig lehetett megérteni.
Egészen úgy, mint húsz év előtt. Arcza se sokat változott, csak nincs
többé benne az a régi különös kifejezés, az az élvvágyó, különös
karakter. Megvénhedt, vagy megtisztult, kifáradt, vagy megkomolyodott?
Ott ült a regens-chori szorosan az imádott és gyülölt asszony mellett és
mig annak vidrabőrös dókája melegített, parfumje át meg által járta: nem
tudott számot adni benyomásairól. Csak azt érezte biztosan, hogy
szerelem és gyülölet meglanyhul, melancholiává válik benne. Mint mikor
cellók mélabús hangját hallja…
Az asszonyka csendesen, mintegy magának szólt:
– Milyen szép volt, mikor mi elkezdtük… «szinház után» miért ne
maradnánk mi együtt?


A FEHÉR RUHÁS ASSZONY.

A szék hátán állva, a siffon tetejét tisztogatta éppen Hermelinné, a
mikor legelőször jutott eszébe, hogy elválik az urától. A szék egy kissé
megingott alatta, de nem szállt le, folytatta tovább a porolást, s
ezalatt egész világosan ezt gondolta magában:
– El kell válnom tőle, mind rosszabbúl megy minden.
Legfőképpen az keseritette el, hogy nem tarthatott elég tisztaságot. Öt
forintos cseléddel kellett bibelődnie, a ki még törülgetni se tudott. Az
ágy és divány alatt nem akart söpörni soha. A két szobás lakásnak nem
volt előszobája, a konyhán át, ételszagon keresztül kellett bejönni. Két
éve, a mióta férjhez ment, sürgette férjét egy függönyért, mely
kettéválasztja a konyhát, hogy tisztességes emberek is betehessék
hozzájuk a lábukat; – nem lehetett venni. Nem lehetett tisztaságot
tartani, nem lehetett becsületesen kitisztogatni sem.
A távirdásznak éjjeli szolgálata volt és még aludt a diványon, abban a
szobában, a hol porolt. Pedig tiz órára járt már, a piaczra kellett
küldeni.
Hermelinné hátranézett, hogy hova tette a napi pénzt férje, a mikor
hazajött. Ott volt – mint rendesen – egy piszkos, gyürött forintos az
ágy előtti asztalon, a melyen fésülködniök, enniök, inniok kellett. A
rendes keserüséggel és szokása szerint hangosan osztotta fel a forintot:
|Czukor, kávé, kifli, pótkávé, tej|14|kr.|
|Főzelék|6|„|
|Hus|36|„|
|Liszt|7|„|
|Füszer só|5|„|
|Zsir|8|„|
|Fa|5|„|
|Hat tojás, vacsorára|14|„|
|Esetleg a kéményseprőnek|20|„|
|Egy üveg szóda|4|„|
| |119|kr.|
Kenyér és zöldség szerencsére volt még tegnapról. Haragosan rázta ki a
törlőrongyot. Hermelin fölnyitotta szemeit egy pillanatra, de
találkozván az asszony tekintetével, csaknem ijedten csukta le ismét. Ő
meg szinte gyülölettel nézett szét az otthonban, mely hijján volt minden
disznek. Mindenütt csak a legszükségesebb, sehol egy szőnyeg, egy kép. A
sárga és szürke tárgyak között sárga és szürke volt a férje is. Csak ő
volt diszes, ragyogó, fehér. Sohse viselt más ruhát, mint fehér alaput,
fekete vagy szines babbal, avagy kis virágokkal. Szinte átlátszó volt,
mint egy optikai látomás. Az alakja is sugár, mintha testéhez tartozott
volna a fehér dessinü ruha. És a haja se olyan, mint más asszonyé;
olyan, mint valami csodálatos fű, egy ismeretlen sötétebb válfaja az
árvalányhajnak.
Meglátta magát a tükörben és tetszett magának a tiszta fehér asszony,
világos-szürke szemeivel, kristályként áttetsző arczával. Egy kissé
megvigasztalódott, egy kissé elmosolyodott. Eszébe jutott a postai
titkár, akinek négyszer annyi fizetése volt, mint férjének és a
jövedelméből egy krajczárt se kellett adósságra fizetnie. Sőt legény
létére megtakaritott pénze is volt. És ez az ember a leghatározottabban
kurizált neki. Olyan szerelmes volt belé, hogy ő szinte utálta. De
méltósága azt parancsolta neki, hogy észre se vegye. Kitért előle,
elutasitotta hidegen, a föltétlenül becsületes asszony megőrjitő
fölényével.
A mig a siffon czirádáiból tökéletesen kitörülte a port, elhatározta,
hogy férjhez megy a postai titkárhoz. Egészen fölvidámodott, hogy
elképzelte magát egy elő- és fürdőszobás lakásban.
Férje még aludt. Lábujjhegyen ment ki a konyhába és azonnal elküldte a
cselédet édes anyjáért. A mig az megérkezett Budáról, elkészitette
férjének a kávét.
*
Jött az asszonyság nagy kalapban, olyan kalaptollakkal, a milyeneket
csak öreg számtisztnék viselnek. Fekete czekkerrel és fekete parazollal,
a mely ipartárgyakat csak a budaiak számára gyártanak már. Roppant
megijedt, a mint leánya – a mig egy csésze kávét öntött neki –
elbeszélte, mit akar.
– De miért, de miért? – kérdezte suttogva.
– Miért? Mama még kérdheti? Hát nem látja, hogy ma holnap fölvetnek itt
a férgek, a svábok, a piszok! És ez nem lesz jobb, rosszabbodik mindig.
Azt akarja a mama, hogy vele együtt haljak a szeméten! Hogy én keressek
rá? Mert az lenne a vége. Az, hogy nemsokára át fog küldeni, hogy hozzak
neki a krajzlertől sajtot vacsorára, hitelbe.
A nagy, szines tollak alatt a kis fonnyadt arcz hirtelen még jobban
megaszalódott.
– Szerencse, hogy nincs gyerek!
– Még az kéne! Igy legalább nem köt hozzá semmi.
Az asszonyság a kávéscsésze mögül bámulva nézett leányára. Olyas valami
járhatott az eszében, hogy ez még sincs egész rendben. De a mire a
második früstököt bevégezte: rendben talált mindent. A cseléd elől
kimentek a folyosóra.
– Haza fogsz jönni. De mit teszel aztán? – kérdezte az öregasszony.
– Férjhez fogok menni ujra! – szólt Hermelinné határozottan.
A kapuból még utána kiabált anyjának:
– Ha valami rétest csinálsz, küldjél. Nekünk nincs ma tésztánk.
Pedig vasárnap volt. Arra azonban kellett pénznek jutnia, hogy délután
elmehessenek a budai kioszkba. Mindenki jeges kávét evett, de
Hermelinnének be kellett érnie egyszerü meleg kávéval. Megjelent a
posta-titkár is, fagylaltot evett pohárból, tejszinhabbal,
belemártogatott vagy tiz ostyát és nagyon dicsérte, kellette az
asszonynak. Az majdnem sirva fakadt a megaláztatástól, de
kristály-arczán nem látszott meg semmiféle meghatottság. A távirótiszt
rosszúl érezte magát és elment billiárdozni egy biztos emberrel. Magukra
hagyta őket, valami elkényszeredett sületlen viczczet mondván.
Hermelinné azonnal hozzáfogott az ügye elintézéséhez.
– Ha becsül egy kissé – mondá egyszerüen – nem mutatkozik többé nálunk.
– Miért?
– Én tisztességes asszony vagyok és az is fogok maradni. Ha előbb
találkoztam volna önnel, nem mondom, hogy meg nem hallgattam volna. De
igy, ha tovább is üldöz, meg kell vallanom férjemnek mindent.
A titkár egy kissé megrettent. Habozott, hebegett, de az elefántcsont
tisztaságu kéz tartotta erősen:
– Az gyalázatosság, el akarni rontani egy szegény asszony életét,
exisztencziáját, jövőjét. A jövőjét. Mondjuk, ha én esetleg azzal az
érzéssel volnék magához…
Oly hüvösen mondta, de olyan forrón lüktetett a vér a férfi agyában. Egy
édes, tiszta szerelem igéretét hallotta ki e szavakból.
– És ha én uj, kegyedhez méltó jövendőt biztositanék… – mondá reszketve,
és önfeledten az asszony keze után nyult.
Rendben volt minden. Egy hét mulván, a mikor a távirótiszt elment
nagy-szolgálatra, összepakolta a mi az övé és hazaszállittatta. Az
asztalon hagyta ezt a pár sort: «_Nem türhetem ezt a gazdálkodást, igy a
szeméten veszünk el. Ilyen élhetetlen emberrel nem élek tovább egy
pillanatig sem. Isten vele! – szül. Vrabély Ida._»
Hermelin Béla sirt, káromkodott, futkosott, kérő levelekre, hordárra
elköltött egy vagyont. Az ujságokat is molesztálta, hogy járjanak közbe
a feleségénél, mert ez nem privát, hanem szocziális kérdés. Adósságba
verte magát, hogy fiakkeron járhasson azon a tájon, a hol felesége
láthatja. Hadd higyje: van már pénz!
Hiába volt minden. A törvény végképpen elvette tőle és ő látta, a mint
az ő felesége egészen fehér ruhában megesküdött a titkárral. Mint egy
férfi oly hangosan mondta az «igen»-t.
A nagy kalapu, szines tollu asszonyság és egy szőke haju, de roppant
öreg ur, bámulva nézték ezt a narancsvirág-királynét, a ki – szinte
hihetetlen – az ő lányuknak mondta magát.
*
Elhagyták a budai kioszkot. Pesten jártak a legdiszesebb
etablissementokba, a dunaparti kis kioszkba is. Nemcsak vasárnapon, de
hétköznap is, vacsora után. Ez esti séták alatt uj, ismeretlen
gyönyörüség országa nyilott meg a titkárné előtt: boldog volt, hogy
bámultathatta magát azokkal a férfiakkal, a kiknek még nagyobb lakásuk,
több cselédjük volt, mint most neki. Az éjszakában villogó bágyadt
férfiszemek figyelme, hizelgése volt az ő napja, a melytől gyarapodott,
szépült, nőtt, talán még a haja is. De nyugodt, tiszta és hideg maradt,
nem szennyezték be a vágyakozások. Álmodozott mégis. A mikor
karonfogvást hazamentek a Kálvin-térre, minduntalan azzal faggatta az
urát: ki milyen gazdag? Igaz-e, hogy husz szobája van? Külön lépcsője,
melyen nem szabad senkinek másnak följárni…
Erről álmodozott és nagyon elmerülve ment férje mellett. Lassan azt is
rászoktatta a hallgatásra. Anélkül is kevés mondanivalójuk akadt. A
miről beszélhettek volna, az első férjről, arról hallgattak. Csak
egyetlenegyszer jött szóba, a mikor fenyegető levelet irt elvált
feleségének. A titkár átadta a levelet a rendőrségnek és Hermelint
elcsapták az uj hivatalából, elzüllött már akkor, konduktor volt egy
omnibusz-vállalatnál. Hova lett aztán? Hallották, hogy elzüllött
végképpen. Kérdezték maguktól. Sehol semmi nyoma. Maga az asszony
keveset gondolt rá, elhatározta, hogy kiveri a fejéből, és kiverte.
Mégis meg-megrezzent, a mint a nyári éjszakán egy-egy sötét alak kisérte
az ő világos és szinte világositó alakját. Utálta a gondolatot is, hogy
találkozzék vele. És megérezte, hogy bármi történjék is, ma látni fogja.
Jó volna valami kocsiba ülni! gondolta magában éppen és abban a
pillanatban meglátta.
Egy kávéház előtt mentek el, a melyet renováltak éppen. Nyitva volt, de
setét, egy lélek se benne. Előtte, a garádics kövén, arczra feküdve
aludt egy rongyos ember. Talán a kávéház őrzője. A titkár megsajnálta;
meg nem állhatta, hogy meg ne piszkálja a botjával: menjen haza szegény.
A rongyos ember hátára fordult, de nem nyitotta ki szemeit, álmában
nyöszörgött valamit.
Mindaketten megismerték Hermelint azonnal és lélekzetüket visszafojtva,
elsiettek. De alig mentek egy pár lépést, a postához beosztott titkárnak
lelkifurdalásai támadtak:
– Adni kellett volna neki valamit.
– Hát adjon.
– Maga adjon. Oda meri neki adni?
Az asszony vállat vont, menni akart előre. De aztán mintha eszébe jutott
volna valami, elvette a pénzt, és megindult férjével a rongyos ember
felé. Elejbe állott, alig két lépésnyire tőle, nem félt, érezte, hogy
ezt az elkényszeredett, élő feketeséget leveri az ő nyugodt ragyogása.
Egészen bátran állott elébe, sőt némi titkos diadalérzettel is, hogy
megmutathatja az elérhetetlen szépségét annak, a ki oly sokáig hiába
bitorolta.
A titkár megrázta a rongyos ember vállait:
– Béla, menjen haza, itt aludni?
Nagynehezen ébredt föl, megtörülte a szemeit, káromkodott egyet és
megismerte az asszonyt. Álmodott még, de abban a pillanatban felugrott.
Az asszony hátralépett egyet és ugy nyujtotta feléje az ötforintost:
– Itt van, magának!
Letette a kőre, aztán minden izgatottság nélkül azt mondta:
– Menjünk!
Karonfogták egymást férj és feleség és mentek lassan előre. A fekete
ember mozdulatlanul ült a kövön, maga is egy darab kő. Tekintetével
kisérte a fehérruhás asszonyt, mint egy tovalebbenő csillagot. Végre
eltüntek egymás látóhatárából. A főváros éjszakája elnyelte
mindkettőjüket.
Körülöttük javában folyt Budapest éjszakai élete. Az aszfalt pillangói
egy darabon csaknem elfogták az utat a házaspár előtt. Keringtek,
forogtak a tarka alakok, a mig egy-egy közülök észrevette a fehér
asszonyt és irigységgel, csudálattal, talán tisztelettel nézett utána.
Az meg összefogta ruháját, arczán az undor kifejezésével suhant el
közöttük.
Föllélekzett, a mikor illatos, tiszta otthonába tért. Lefeküdt a
diványra, behunyta szemeit:
– Engem bepiszkol az, hogy valaha azé az emberé voltam!
A férj vigasztalta:
– Mit bánod te, ha én nem törődöm vele?
Kinyitotta, rávetette soha semmit sem mondó világos, nagy szemeit. Mit
is mondott ez az ember? Hát lehet itt másról szó, mint ő róla, magáról,
az ő lelkéről és a mi ehhez tartozik: a fehér dessinü-ruhákról, ragyogó
fehérségü testéről, nagy hajáról, mely olyan, mint egy ritka fű? Hát
másra is valók a férfiak, mint arra, hogy őt kitartsák, tiszteljék,
lábait csókolják?
Egészen naivul kerekedett föl benne ez az önimádat. Hagyta, hogy férje
csókolja piros, de hideg ajkait, melyek sohse vágytak csókra.
Átöleltette magát és arra gondolt, hogy mily boldogok lehetnek azok az
asszonyok, a kiknek igazi nagy ur a férjük… Az a sok cselédség,
borotvált arczu inasok… a butoroknak illata van a tisztaságtól.


BESZÉLGETÉS A HŰTLENSÉGRŐL.

Tegnap éjjel Deméndi Istvánnéval találkoztam. A belváros egy szűk
mellékutczáján, fiakkerben ült; szemben vele a szobaleánya, mosolygó,
piros, boldog orczával. Kalandon, találkán, vagy valamely merénylet
utján jártak, nevezem, a hogy tetszik. Az urasszony fekete csipkekendőbe
volt burkolva, mint egy velenczei leány, de a fekete szeme kivillogott a
kendőből, arczának egy része pedig világosságot szórt a hintó homályába,
mint sötét szobában a tükör. Megismert, hátrahúzódott az ülésen, de itt
is megismertem a nagy fekete kutyáról és elhatároztam, hogy ezuttal nem
leszek gyengéd: megszólitom.
Sokszor láttam már igy találkán, a szeretőjére várva, fiakkerben.
Sokszor határoztam el magamban, hogy szólok neki barátsággal: Ugyan
vigyázzon, meglátja igy mindenki, megtudja az egész világ, még az ura
is! – de mindig az jutott eszembe, hogy mit bánom én, pusztulj el
szegény vacsoravesztő, oktalan szép asszony. Csak csináld tovább a
regényeket: kell az nekünk! Csak égesd el szárnyaidat sebesen; úgy sem
lehet az másképp!
Részvét is, kiváncsiság is, gonoszsság is kényszeritett, hogy
megszólítsam:
– Kezét csókolom. Az éjszaka hüvös.
– Menjen el! – mondá és a dühtől, meg az izgatottságtól reszkettek a
karjai, mint egy idegbetegnek. Oly csunya lett egyszerre, hogy
megbűvölt. Szemei szint változtattak: világos, vörös tűzkarikák sötét
éjszakában. Sokáig várhatott már itt a találkán. Ugy beszélték, hogy ez
a második kedvese épp annyira megkinozta, mint a hogy ő sanyargatta az
elsőt. Az főbe lőtte magát érette, ez szökdösik előle. Iszonyatos kéj
lehetett neki ez a durva megaláztatás; az arcza egészen át volt
szellemülve, gyötörte testi láz és mig kezeivel intett, hogy menjek el,
egyszerre csak könyek áradatja tört ki szemeiből, megfogta a kezemet és
mondá:
– Mily nyomorult vagyok, ha tudná; mily nyomorult vagyok!
Láttam, hogy az. Egész világosan állott előttem szerencsétlensége. Kár,
hogy e szerencsétlenséget általjában máskép nevezik a világon. Elitélem,
szó sincs róla, de szánom is Medea sorsáért. Iszonyu, hogy űzi ki
szenvedélye tisztes hitvesi ágyából, körülte mindenki nyugszik, csak őt
készti egy őrűlt tűz éjszakai barangolásra. És mennyire érzi
nyomorúságát maga is, reszket, mint egy falevél, melyre valami gonosz
szél rákapott, rángatja, fujja, nem nyugszik addig, mig le nem szakitja.
Az éjszaka most lett teljes körülöttünk. A részeg emberek bizonytalan
lépésekkel és nagy életkedvvel botorkáltak hazafelé. Egy fiatal ur
leskelődött ránk az utcza másik oldaláról.
– Nagysága, jó lesz hazamenni! mondá a szobaleány.
Deméndiné felsóhajtott, aztán kérőleg és hálásan nézett reám szelid,
gyermekes szemével. Alighanem arra gondolt, hogy megkerestesse velem a
késlekedő udvarlót. Nem törődött azzal, hogy én mindent megtudok róla,
csudálatos naivitás lakott benne mindig: kész volt az egész világot
beavatni hütlensége titkaiba.
Mégis meggondolta magát, nem szólt, kivette kis aranyóráját,
hallgatózott egy kissé. Aztán bekötötte fejét, szólt minden géne nélkül,
már sokkal nyugodtabban.
– Nem látta ma?
– Nem.
– Talán beteg.
Előttem akarta magát igazolni, hogy kedvese nem jött el.
– Várjunk még egy kissé! – mondá. – Üljön le a kocsi fölhágójára.
Mintha mulattatta volna az, hogy egy másik férfi vár vele együtt, az ő
férfiára. Egy kissé hálásnak mutatkozott irántam, beszélgetni kezdett:
– Nagyon rosszat beszélnek rólam?
– Meglehetősen.
– Mit?
Nem feleltem. Francziául mondta: «beszélhet a leány előtt bátran».
Valami morális düh fogott el, azt hittem, hogy jogom van gorombáskodni
vele:
– Azt mondják, hogy megbolondult.
– Lehet! – Ajkai pityergőre állottak, mint egy gyerekéi. Elhalgatott.
Majd minden apropos nélkül kérdé:
– Mikor házasodik meg?
– Nem tudom. – Mit csinál a kis fia?
– Alszik az édes.
– És ha felébred most, ha számon kéri az anyját?
A szellemes arcz egyszerre buta kifejezést öltött, ugy meredt reám. Majd
izgatott, kedvetlen lett megint.
– Ne kinozzon! – mondá.
A szobaleány is haragosan nézett reám:
– Nem megyünk? – kérdé az asszonyától.
– Nem tudok hazamenni, nem tudok! – mondá és kezeit tördelte.
– Tessék sétálni egy kicsit a Dunánál, mint máskor! – szólt a
szobaleány, a barátné, a tanácsadó.
Ráállt rögtön, sőt föl is vidámodott erre a tervre. Leeresztette arczán
a fátyolt, hogy felismerhetetlen legyen, még egyet sóhajtott és kiszállt
a fiakkerből. Hazaküldte a szobaleánynyal, a ki végül azt az utasitást
adta neki, hogy négyre legyen otthon, mert az öt órai vonattal megjön a
nagyágos ur.
– Igen, persze! – mondá szórakozottan és megindult a Duna felé. Nagyon
természetesnek találta, hogy elkisérjem. Ugy látszott, mulattatom is
már, pedig aligha volt rajtam valami a nagy rizsevő állat komikumából.
Kiujhodott bennem valamely régi szentimentálizmus? A fehéredni kezdő
éjjel titokzatossága hatott meg? Eszembe se jutott mérlegelni az én
helyzetemnek a nevetséges és veszedelmes voltát; kóborlok éjjel az egyik
barátom feleségével, a másik barátom szeretőjével, czél nélkül, izgalom
nélkül és ha egy rossz gondolat át is villan agyamon: azonnal elnyomom,
eloltom, kiölöm.
Sohse hittem volna, hogy ilyen jó kis moralista vagyok és szinte
hihetetlen, hogy milyen ostoba kérdéseket intéztem hozzá!
– Mit gondol, nem volna jó itt beleugrania a Dunába!?
– Fuj, utálom, nem tenném soha. Halászok kifognák a holttestemet,
orvosok fölbonczolnák, látnának. Iszonyu rut egy holttest.
– De meghalni csak kell!
Hallgatott, nem hitte el. Legfőképpen pedig nem akart erről a thémáról
beszélni, semmiről, a mi kellemetlen. Az uráról diskurált, természetesen
a legjobb ember volt az a világon, mint minden rossz asszony férje.
Halálra dicsérte, egészen fölboszantott vele.
– Maguk nem tudják ki az, mennyit ér, csak én tudom!
– És mégis –
Szóval nem mondtam, de az arczomon nyilván láthatta a kérdést: «És mégis
megcsalja!?»
Nem tért ki e kérdés elől, a szentimentálizmus se vett rajta erőt, mint
a hogy ilyenkor az ő fajtáján szokott. Még csak a hazugsághoz sem
folyamodott, mint a hogy ők szoktak, ha tetten kapja őket valaki:
mereven, élesen, kihivóan tagadnak, a mikor minden nyilvánvaló. Búsan
lehajtotta a fejét, őszinte, de kaczér alázatossággal pillantott rám
fátyola mögül. Vigasztalást, mentséget csikart ki tőlem.
– Értem én ezeket, nincs ellene szavam. A hiba csak ott van, hogy maga
nem született férfinak; rendben volna akkor minden. Sőt igy is, a
temperamentumot nem lehet lebirni, a szenvedélynek nem lehet
parancsolni. Nem tud, hát nem tud. Nem ebben a hütlenségben van a
vérforraló csalás, hanem –
Égő kiváncsisággal nézett reám:
– Abban, hogy nem mond meg mindent a férjének és nem megy el tőle:
Megint olyan szituáczió elé jutottunk, a mely előtt ő szokott
könnyelmüséggel rendesen kitért. De most kényszeritettem rá, hogy
megálljon előtte:
– Miért nem mond meg neki mindent?
– Nem tudná elviselni.
– Hiszen az elsőt már tudta.
– Hónapokig volt beléje beteg. Csak ugy gyógyult meg, hogy a mit
bizonyosan tudott, azt «kibeszéltem» neki.
Valami uj vonás, egy kis kajánság jelent meg a természettől szelid és
jóságos arczon. Eh, nem lehet ezzel az asszonynyal beszélni: megcsalja
az urát, mert nagyon szereti; hütlen lesz hozzá, mert tökéletes
férfiunak tartja! De ilyen logikája volt már lánykorában: halálosan
szerelmes volt egy lengyel főhadnagyba és férjhez ment egy
nagykereskedőhöz, az urához. Az átmenetet nem látta senki, a szülői se
értették a dolgot, magam pedig, a ki mindig a más dolgain évődöm, sokat
gondolkoztam ezen a talányon, de mind hiába. Emlékeztettem most rá, némi
gunynyal.
Egyszerre gőgös lett és fagyos.
– Hihet rólam a mit tetszik, de a leánykoromról ne beszéljen igy!
Ugy mondta ezt, hogy _leánykorom_, mintha egy más, idegen személyről
szólott volna. Majd elérzékenyedve, sőt pietással védelmezte leányságát:
– Sohse volt egy rossz gondolatom se, meghaltam volna ha valaki elmondja
nekem, a mi történt azóta… Azt tudja meg kedves mesefaragó ur, hogy a
legrosszabb erkölcsü leány is a legszigorubb programmal megy a
házasságba. Csak később tér el az, a ki eltér, lassan, lassan, mindennap
egy hajszálnyit, végre…
– Egy derékszöget.
Jóizün fölkaczagott. Megint csak vidám lett, kiváncsian nézett szét maga
körül a fehér a néma, a fáradt fővárosi reggelben. Egészen uj világ volt
ez neki, erőtlen nap világit a hideg égen, minden bizonytalan: fény és
árnyék, sehol semmi intenzivitás. Aztán az a fáradtság, az a levertség,
a mivel az emberek másznak az utczán, nyitják a hagymás, a fazekas, az
edényes boltokat, a mészárszékeket. A kék ruhás svábasszonyok nyögnek a
nehéz puttonyok alatt, emberi formájukból kiment kofák várják, a mig a
kávémérés nyilik. Férfi alig mutatkozott egy-kettő. Urak, a kik az
elmult este elegánsan ültek le valahol és most olyanok, mint egy kalap,
melyre ráült valaki. Összegyürve, leforrázva, kiábrándulva: mily
csunyák.
Deméndiné fázósan huzta be fejét vállai közé. – Lassan leverte ez a
környezet, nem értette és most talán azon gondolkodott el oly nagyon,
hogy ime milyen különös, pállott, fáradt az egész világ, kihült minden
és csak ő ég.
– Egy kissé hideg van! – mondá a mikor nagyvártatva megszólalt. – Hány
óra?
– Négy elmult.
– Nemsokára öt lesz! – szólt, csak hogy mondjon valamit. De hirtelen
megörült valaminek, egészen kiszinesedett az arcza.
– Ötkor jön az uram: tudja mit, kimegyek elébe, roppant meg fog örülni.
Ő maga csaknem tapsolt ez ötlet örömére.
– Ki fog kisérni, vált nekem jegyet a váróterembe, aztán eltünik.
Kikisértem, beültettem a várószobába, elbúcsuzkodtam tőle, és ott
maradtam a tömeg között. Látnom kell ezt a találkozást.
Mily nehezen mulnak itt a perczek, nekem még hagyján, de látom, milyen
kinosan neki.
Minduntalan kilép a perronra, jön-e már a vonat? Végre! Alig győzi
bevárni, mig berobog az üvegtető alá.
Elejbe megy, a férj kinéz a kupé ablakából, most megpillantják egymást.
Igaz öröm tükröződik mindkettőjük arczán.
A férj kilép, megcsókolják egymást, a férfi gyengéden, az asszony mohón.
Most – látom – beszélgetnek valamit egymással, meg is tudnám, hogy mit,
ha kiválaszthatnám hangjukat az általános zsongásból. Igy csak
mozdulataikat látom.
A férj megsimogatja asszonyának haját, gyengéden, hálásan, érzékenyen.
Úgy lehet, hálálkodik neki, a miért kijött ilyen korán. És mit felel az
asszony? Hazudik, könnyen, jóhiszemüen, ártatlanúl, zavartalanúl.
Ejh, ha egy kissé becsületesebb, vagy egy kissé becstelenebb ember
volnék, most odakiáltanám közibük…
Dehogy! Mily szépen, karonfogvást mennek a fiakkerig. Beülnek, és az
asszony még ott sem ereszti el férje karját. Csupa édesség, csupa
szerelem!
Mily kedves, a mint kissé összehúzott szemekkel néz férjére, úgy, a hogy
elérzékenyedett asszonyok szoktak nézni azokra a férfiakra, a kikkel
szemben gyengék, a kikben örömük telik… És semmi perfidia, semmi
tettetés nincs rajta, oly őszinte mindez, szegény asszony, ez mégis csak
szereti az urát.
Ha nincs más. Vajjon úgy van-e? vagy az okoz neki örömet, az teszi oly
olvadékonynyá, mert határozatlanul bár, de úgy érzi, hogy most is csal.
Megcsalja a kedvesét – a férjével!


TÜNDÉREK KORSZAKA.

Szeretem az éjjelt. A nappal elbizakodott, mint egy pozitivista
bölcselő, a ki mindent a maga igazi lényében akar bemutatni. Mintha
lehetne! Az éjjel, az szerény és csudálatos: szeretem. Mindig várom,
hogy jöjjön már és mindig meglep, ha már itt van és a mig homálya lassan
rám borúl, elgondolom: ez a világ még sem olyan egyszerű dolog, mint a
milyennek látszik! Ime, jön az este, barna szárnyával befödi az egész
Budapestet. Elébb a keleti részt: a Rákostól a szigetig, odaát Budán még
szinte nappal van, a mig a Gellért mögött, mint egy óriási sülyesztőbe,
lebukik a nap, a Mátyás-templom harangja megszólal: este van, este van,
jön az éjjel.
Bocsánatot kérek azoktól, a kik a nappalt nagyra becsülik, de én az
éjjelt jobban szeretem. A mikor az igazi életkedv kibontja szárnyát az
igazi nagy városban, a mikor a ránk kényszeritett munka elül, nyugosznak
a küzdők és az életet nem kiséri a rendes, kiállhatatlan lárma. Pedig a
mi az életben lényeg, a mi az emberben az igazi élethivatás, a
legbiztosabb czél, a legvalódibb illuzió: az most éled, most szállong.
De ne tudja meg senki, a levegőég oly lágyan, gondosan terül a
külvilágra, és nem szól egy hangot, sohaját is elfogja a szerelmes éj.
Azelőtt régen Kayzer Gyulával együtt: kultuszt űztünk az éjszakából.
Akkor volt, a mikor mindketten lenéztünk minden gallért, ha nem volt
lehajtós. Fölfelé fésültük a bozontos hajunkat és két rossz czigaróval,
két kapupénzzel indultunk neki az éjszakai barangolásoknak.
Végső czélunk, legigazibb szerelmünk a Duna volt. Ez az éj az éjben,
melyet mi ezerféle alakban láttunk, de soha sem úgy, mint egy nagy
szürke folyamot. Télen, a mikor befagyott, teméntelen földalatti
kristálypalota volt a mi képzeletünkben. Tavaszszal, a mikor árja lábunk
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Éjszaka - 4
  • Parts
  • Éjszaka - 1
    Total number of words is 3975
    Total number of unique words is 1948
    33.7 of words are in the 2000 most common words
    46.3 of words are in the 5000 most common words
    52.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Éjszaka - 2
    Total number of words is 3999
    Total number of unique words is 1972
    35.6 of words are in the 2000 most common words
    49.6 of words are in the 5000 most common words
    55.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Éjszaka - 3
    Total number of words is 4027
    Total number of unique words is 1913
    35.4 of words are in the 2000 most common words
    48.1 of words are in the 5000 most common words
    54.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Éjszaka - 4
    Total number of words is 4070
    Total number of unique words is 1966
    35.1 of words are in the 2000 most common words
    49.3 of words are in the 5000 most common words
    55.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Éjszaka - 5
    Total number of words is 2920
    Total number of unique words is 1552
    36.5 of words are in the 2000 most common words
    48.4 of words are in the 5000 most common words
    54.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.