Éjszaka - 2

Total number of words is 3999
Total number of unique words is 1972
35.6 of words are in the 2000 most common words
49.6 of words are in the 5000 most common words
55.8 of words are in the 8000 most common words
Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
kalappal, egy kis szózatos kedvvel, de a ház levegője, a cseléd morczos
képe azonnal kijózanította.
– Hogy van az asszony, aludt már? – kérdé szinte alázatosan.
Terka mérgesen csapta be utána a kaput és egyenesen rátámadt:
– Hát most kell hazajönni a tekintetes urnak? Hát nem tudja bevárni, a
mig magától behunyja szemeit. Csak erővel akarja befogni a tekintetes
úr. Már ha másért nem, azért, a mit jussol utána, lehetne hozzá több
jósággal…
Ettől fogva csakugyan több gyöngédséggel volt Zsoboki a beteg asszonyka
iránt. Mellé ült, meg-megsimogatta, egyszer-egyszer megcsókolta a haját.
Igérte neki, hogy elviszi fürdőre, csak felkelhessen az ágyból. Éjjel is
benézett hozzá, ha a nagy köhögési rohamban hallotta a fuldokló hangját:
– Gyurim, Gyurim, ne hagyj! Néha elég volt, ha kezét a beteg homlokára
tette és az mindjárt kevesebbet szenvedett. De végre is, dolgai voltak,
naponkint alig lehetett vele egy-két órát. Az asszony egyedül maradt
Terkával, hallgatta a meséket, a titokzatos beszédeket a különös és
tiszteletteljes halálról. Olykor beült hozzájuk egy-két szóra Bordás
Marcsó is, hozott egy kis gyümölcsöt, némi hirt a városból, a
parochiáról. Egyszer oszt’ közöttük termett Kati, egy szent életü nagy
paraszt leány, a ki tizenhat éve köhécselt már a szomszéd portán és
most, hogy baja rosszabbra fordult, eljött kérni egy kis kávét. A két
paraszt-asszony behivta a beteg-szobába, hadd beszéljen szent
történeteket.
Az utolsó hetek igy teltek el a fantasztikus társaságban, melyben
mindenki igen nagy véleménynyel volt a nagyon is különös halálról. Csak
az előleges kinokat szidta Dóka Teréz, a mire Kati megjegyezte:
– Ha szűz Mária úgy akarja, teljék benne ő szent kedve!
Zsoboki Klára bólintott rá a fejével és visszafojtotta jajait, különösen
éjszaka, a mikor a szomszédos szobában feküdt könnyű álmú ura.
Odafordult a cselédhez:
– Meg fog unni, ha aludni sem hagyom. Adjon valami csillapítót innom,
Dókam, maga az én anyám. Nincsen nekem, maga az enyém, csókoljon meg,
Dókám!
Az utolsó héten – gyümölcsérő szeptember volt – végkép belekapaszkodott
a kis parasztasszonyba. Nem tudott nélküle ellenni egy pillanatra sem.
Ott muszájt lenni akkor is, a mikor az orvos rábeszélésére végrendeletet
irt az ura javára. Komor arczczal fordult el, a mikor felolvasták a
testamentumot; csak akkor pillantott feléjük, a mikor a jegyző ahhoz a
részhez ért: Összes ruháimat hagyom Tóth Teréziának. Arcza egy kissé
földerült, megcsókolta asszonykája kezét és némi hálával nézett a férj
felé, a ki igazán szivéből könyezett e pillanatban.
Hát csókolja meg legalább! – sugta feléje a cseléd.
A férj elhalványodva hajolt le a feleségéhez és hirtelen csókot nyomott
ajkára. Az meg magához ölelte hosszan, perczekig, el sem akarta engedni
többé: de karjai lehanyatlottak, nem tudott ölelni már, még csak egy
napja volt hátra. Könnyen mult el az utolsó huszonnégy óra. Nappal aludt
Klárika, estefelé megkérte az urát, olvasson valamit, szereti hallani a
hangját. Éjfélkor, a mikor már mindenki elcsendesedett és csak Terka
dudolta a szentkúti énekeket, egyszerre enni kért. A cseléd kiment a
kamrába s a mikorra visszajött: asszonykája ott feküdt megmerevedve.
*
Tóth Terézia magára maradt a gazdájával. Szivesen maradt a portán, mert
a fizetését fölemelték egy forinttal, és apró jószágot is tarthatott.
Legelsőbb is nagy rendet csinált a házban. Kisurolt, kiégetett mindent,
a mihez az asszonyka valaha csak hozzáért. Egy pár hét mulva trakták
voltak az özvegy ember házában. Terka sütött, főzött, egészen vidám
volt. Csak este ne lett volna soha. Az eperfa olyan csunya árnyékot
vetett az udvaron. Bólongat, beszél, valamit mondani akar.
Bordás Marcsó is, Kati is úgy vélték. Marcsó mondá:
– Csak érteni kellene! – Kati folytatta:
– Talán az asszonykánk akar valamit mondani, Dóka!
A cseléd szemébe húzta keszkenőjét.
– Az bizony lehet. A mikor első délelőtt feküdt kiterítve, akkor is
szólott hozzám. – Öltöztessen föl Terkám! – mondotta. Felöltöztettem
nagy sebtibe, mindjárt vidám lett az orczája. Addig olyan kegyetlen
volt, egy fájdalom.
Beszaladt a konyhába, lekapta az ételt a rostról és kijövén, folytatá:
– Az a hunczfut ura, hát megforditotta egyszer is, a mig feküdt!
Hajnaltól estélig főzött, mosott az urának nagy szorgossággal, azonban
ha jött az estve, összeült barátnéival, beszélgettek az asszonykáról,
birálták az ura magaviseletét és ki-ki előadta éjszakai álmát. Minden
éjjelen legalább egyikőjök álmodott az asszonykáról: Kati leginkább azt,
hogy megjelent neki és kérte, imádkozzék érette, habár odafent egészen
jó a sora. A cselédhurczolóné leginkább csak futólag látta, két
lánygyerek aludt vele és azok mindjárt felköltötték, ha valami álma
akadt. De Tóth Teréziával valósággal vele volt szüntelenül. Nem hagyta
békén, mindig volt valami kivánsága, egyszer-egyszer nem is könnyen
teljesíthető. Az utolsó kivánsága csakugyan megzavarta az öreg cselédet.
Menten elhivatta Bordásékat és előadta nekik:
– Megint velem volt az asszonykám. Azt mondja: Dókám gyere utánam, rossz
itt magamban. Intett, hivott a kis ujjával. Aztán megint integetett,
hogy maradjak, hanem küldjem előbb a kis urát, az jöjjön hamarabb, de
most mindjárt!
Valamennyien megegyeztek abban, hogy kivánja maga után.
*
A tél elég csendesen telt el. Tóth Terézia járt a hajnali misékre és
azokon könyörgött, hogy a boldogságos szűz Mária teljesítené
megboldogult asszonykájának minden kivánságát. – Tisztára azért
imádkozott, hogy a gazdája elpusztuljon, utána menjen a Klárikának. És
egészen belefáradt a várakozásba, hogy az semmiképp sem akart ágynak
esni. Leste az arczát és reménykedett, ha egyszer-egyszer lankadtnak
látta.
Tavaszszal egészen megvigasztalódott, április elején a gazda egyszerre
leesett lábáról; az orvos úgy vélte, hogy az a baj támadta meg, a mi
feleségét elvitte: gégesorvadás. Csakhogy rövidebb lefolyásúnak látszott
az egész. Zsoboki nagyon is hamar megadta magát a pusztulásnak,
káromkodott, nyögött – félt.
Tóth Terézia ápolta őt is, virrasztott mellette, törülte róla az
izzadságot, és lázasan, türelmetlenül várta a végét. Egész boldog volt
abban a tudatban, hogy ő imádkozta le elmulását, hogy elküldheti
asszonykája után, a hol oszt’ mindétig együtt lesznek, a hová úgy
várják:
– Jön-e már! – izente neki az álmon keresztül; – várom! Megy, megy
asszonykám, várjad! – morogta a cseléd, de magában erősen töprenkedett,
hogy az özvegy olyan sokáig vivódott, egyre húzta, halasztotta a dolgot.
És oly gyáva volt, megrémült, valahányszor köhögési roham fogta el; mint
egy fuldokló gyerek, úgy kapaszkodott belé és kiáltotta: «Vizet, vizet,
Terkám!» Egy éjjelen hiába kiabált. A cseléd ott állott közel ágyához,
reszkető lábai a földbe gyökereztek, szemei villogtak a sötétben, a mint
rámeredt a fuldokló, könyörgő, kétségbeesett betegre. Hagyta, hadd
pusztuljon el, segedelem nélkül, menjen gyorsan… arra az ismeretlen
portára, a hol bizonynyal rozmaring-koszorúval a fején, fehér ruhában
várja az elhagyatott, halovány kis párja.
*
Tóth Terézia fekete keszkenőjét a szemébe húzva, ment a gazdája
koporsója után és sirt édesen, keservesen, – boldogan.


KÉT KATONATISZT.

Nem voltam meghíva karácsonyestére sehová. Csendesen, magányosan
megvacsoráltam, aztán siettem át a kávéházba.
Iszonyú ez az ünnepi csend. Zakatol a fejembe, mind azt zúgja: «te vagy
egyedül tűzhely nélkül, te vagy egyedül…» Dehogy, valami lépés kopogását
hallom messziről. Szinte megvigasztal a velem szembe jövő czilinderes
úr, a mig meglátom közelről, a gázlámpa fényénél. Gyászflór van a
kalapján. Aligha divatból cselekedte… Összenézünk, nem mint
ismeretlenek, hanem mint elhagyatottak, és megbarátkozunk egy pillanat
alatt, egy pillanatra. Megszólitanók egymást, de győz rajtunk a
konvenczió és ki-ki megy a maga útján.
Megyek a kávéházba. Rövid út, de valóságos kalvária ebben a nyomasztó
ünnepi hangulatban. Az utcza sötét némaságába az ablakokon át
karácsonyfák ragyognak ki. Mosolyt látok, örömet látok, meleg fényt és
ragyogó szeretetet – ablakon által. És mindez nem az enyém, mindez a
másé. De legalább többen volnánk, a kik elhagyatottak!
Benyitok a kávéházba. Senki, egy szomorú pinczéren kivül, a ki megütődve
néz rám. Átmegyek a kisebb terembe, ott mégis van két fiatal, kicsipett,
vidám katonatiszt.
Ott üldögéltünk egymással szemben egy jó óráig. Néztük az ujságokat,
néztük egymást. Katonáék igen keveset beszéltek egymással, de annál
többet ásítottak.
– Gyerünk haza! – mondá az egyik.
– Gyerünk! – mondá a másik. De azért maradtak.
– Nem fogunk snapszot inni? – jegyezte meg az egyik. A másik
megerősítette:
– Nem.
De mégis csak ráfanyalodtak egy pohár cognacra. Aztán hozatták a
pálinkát egyre-másra, egészen belejöttek. Csaptak maguknak egy kis
ünnepet és az asztalon keresztül kezdettek barátságosak lenni irántam.
Az egyik például konstatálta, hogy czivil is lehet becsületes ember. A
másik erre tudott példákat is. Szólt egy zsidó katona-szabóról, a ki
becsületszóra és kamat nélkül adott neki kölcsön.
Ez a példálódzás kétségkivül nekem szólott; arra az esetre, ha:
mesterember lennék, avagy ha zsidó volnék.
Világos, hogy invitáltak magukhoz. Nem is sokat tépelődtem, átmentem
hozzájuk és bemutattam magamat.
Hárman ünnepeltünk ezentul. Igaz, hogy az ünnep dolgában ők előnyben
voltak fölöttem, a mennyiben hamarább kezdték. Az egyiknek, a
hadnagynak, éjfél felé már is nehezen forgott a nyelve, a másiknak meg –
bizonyosan szokása ellenére – ugyancsak kerepelt. Elővigyázatos volt
mégis és mielőtt expektorált volna előttem, megkérdezte ötször is, hogy
nem voltam-e szekerész-tiszt, mert ha igen, sajnálattal bár, kénytelen
visszavonni a köztünk kötött örök barátságot. A mikor végre
megnyugodott, hogy soha sem voltam és soha sem leszek furvézer,
legintimebb dolgairól kezdett beszélni, rövid, szaggatott és nem mindig
érthető mondatokban.
A fiatal tiszt minduntalan bólongatott a fejével: «igaz, úgy van,
Gusztáv egy helyes gyerek!»
Csakugyan helyes gyerek volt a Gusztáv, a mint beszédéből kivehettem.
Tiszta, őszinte, meleg szivű fiú, a ki a háborúban bizonyára hős lett
volna, de igy békében legfőbb foglalkozása a szerelem volt.
Szeretett egy leányt, a kinek nem volt kaucziója, hát nem vehette el. És
mert nem vehette el, nem járhatott többé a házhoz sem. A leány ajánlotta
neki, hogy vesse le az egyenruhát, legyen polgár, szeretni fogja akkor
is.
A Gusztáv ebben kételkedett egy kissé. Soha – azaz kilencz éves kora óta
– nem volt polgári ruhában. Kérdezősködött is tőlem:
– Milyen lehet az? Igen kényelmetlen lehet.
Megborzongott a gondolattól is és egy pohár rumot ivott rá. Az ital egy
kissé megbékítette a polgári ruhával, de megint más skrupulusa támadt.
Miből lehetne ilyen embernek, mint ő megélnie?
– Legyek postatiszt? – mondta magának iszonyú keserűen. – Legyek
postatiszt? – kérdé tőlem és bajtársától.
– Soha, inkább meghalni! – mondá a másik.
De a tiszt nem akart tudni a halálról semmit, ellenkezőleg, meg akart
házasodni mindenképpen. Megdöbbentő őszintességgel tárta fel előttem
családi körülményeit és vagyoni viszonyait.
– Apám őrmester Jaromeásban. Az én birtokom ez!
Himzett pénztárczájából kivett egy lejárt sorsjegyet. Abból fidibuszt
csinált és rágyújtott nagy ünnepélyességgel egy verzsinára. Lassan
szivarozott, úgy mint a szegény ember, a mikor tudja, hogy ez az utolsó
ma, többet már nem szabad, többre már nem telik. Nagyon fegyelmezve
lehetett ez a derék fiú, hogy ebben az állapotban is úgy tudott mértéket
tartani, ha öntudatlanul is.
Úgy vettem észre, hogy egy párszor készakarva kihagyta aludni a
szivarját és nézte, forgatta, mintha attól kérne tanácsot.
– Most már minden borbély megöli magát. A revolvert a grájzlerájokban
árulják.
A bajtárs nevetett ezen a mondáson, maga Gusztáv is nevetett, én is
nevettem, valahogy olyan hangulatba jöttünk, hogy a polgárembereket
kezdtük becsmérelni, a miért mindjárt-mindjárt a pisztolyokhoz nyulnak.
Egészen fölvidultunk ezen, a mig Gusztáv egyszerre, hirtelen elborult.
Ujra azt emlegette, hogy nem lesz postatiszt, sem tanító, sem irnok.
– Hát mit fogsz csinálni? – kérdi a a másik.
– Elmegyek a császárhoz.
Mindketten elcsendesedtek. Körülnéztek a kávéházban és a mennyire
állapotuk engedte, gyanakodva néztek rám. A nehezebb nyelvü bajtárs
suttogva kérdé:
– És mit mondasz ő Felsége előtt!
Gusztáv mereven, – engedelmet a szóért – szinte bután nézett a levegőbe.
Alaktalan fogalmak zsonghattak a fejében, valami olyas, hogy a mit
hivatása parancsol reá, az több a zsarnokságnál, az kegyetlenség. A
mióta a kadétiskolából kikerült, talán csak most lázadt fel először a
szubordináczió gondolata ellen. Úgy lehet, azzal is foglalkozott, hogy
mi az igazság és mi az igazságtalanság? Talán a filozófiának némi köde
is párologni kezdett agyában. Egyszerre nagyon kipirult, izgatott lett
és egészen hangosan mondá:
– Hát azt mondanám, hogy én is ember vagyok, Felség! Ember vagyok!
A kisebbik katona csitította. A pinczér is messziről veszekedésnek
tartván a hangos beszélgetést, megszólalt:
– Uraságok, engedelmet, zárunk!
Hirtelenében megittuk a testut, aztán elmentünk más helyiséget keresni.
A budai oldalon nem találtunk egyetlen egyre sem, a mely nyitva lett
volna. Átmentűnk Pestre. Karonfogózva ballagtunk az elhagyott utczákon.
Gusztáv most hallgatott, annál többet beszélt a kisebbik tiszt. Ez is
megtisztelt azzal, hogy beszélt a bajairól. Nagyon tetszett neki a
katonai pálya, de két nagy hibáját látta. Legelsőbb is: nem aludhatja ki
magát az ember soha. Aztán: nem mehet végig az utczán az édes anyjával!
– Egy kis kávémérése van, polgári kantinja. – Nem akar kalapot venni,
nagykendőben jár, egy kissé kövér, a ruha nem áll rajta, de nagyon jó
asszony… És a tisztek nem veszik jó néven, ha kollegájuk az utczán
ilyenekkel jár. Sőt a reglement meg is tiltja.
Odafordult a hallgatag Gusztávhoz:
– Mit, Gusztáv? Igazat mondok, vagy nem?
Bizony el voltak ázva már egy kissé. Ott az utcza közepén erre a
kérdésre megszorították egymás kezét és megcsókolták egymást. Pedig már
reggeledett, az ujságkihordó asszonyok itt is, ott is előbukkantak a
nagy nyaláb karácsonyi számokkal.
A katonatisztek átadták névjegyeiket.
– Ha valaha szükségben lesz!
Aztán elváltunk. Gusztáv erősen megmarkolta a kezemet és a fülembe
sugta:
– Ember vagyok! Ember vagyok! Az akarok lenni.
Miért sugta ezt nekem? Mit akart vele mondani? Éppen csak hogy
beszéljen, mint mikor a gyerek dadogni kezd és tetszik neki a szó, a
maga hangja. Gyönyörködik az értelmetlen mondásokban, addig is, a mig az
lassankint értelmet nyer. A mig esze megnyil, lát és itél a józan és
józantalan emberi dolgok felett.


SZINHÁZ UTÁN.

Mindjárt az első felvonás alatt – Mignont adták – Mignon egy sajátságos
arczot vett észre a nézőtér utolsó másodemeleti páholyában.
«Ki ez?» kérdezte magától szerepének szünete alatt s mig a férfiak rajta
legelésző szemei lágyan simogatták ideges kis testét: az ismeretlen
emberarcz ismerős tekintetére egyszerre megborzongott.
«Ki ez, mit akar, miért néz rám olyan mereven?» szólt magához, mig
odaállt a sugó elé, hogy a románczot elénekelje.
Az opera közönsége tapsolt, Mignon meghajolt és félszemmel felnézett a
másodemeleti páholy felé.
Az alak mozdulatlanul ült ott, egy kissé hátrahúzva székét: félarcza
vörös árnyékban, csak szemei körül és homlokán ragyogott világosság.
Homlokán, mely kopasz volt és szemein, melyeknek fénye olyan intenziven
szóródott rá, mint a reflektor világa valamely tükörre.
«Ismerem, bizonyos, de ki, de mit akar?» kérdezte magától s ideges
félelmében fogai összekocczantak, úgy, hogy a legnagyobb megerőltetésébe
került a szokott módra mosolyognia.
És egyszerre ez a mosoly is eltünt messziről még mindig olyan szépnek
tetsző ajakáról. Az ismeretlen oldalt kissé előre hajolt és álláról
eltünt az árnyék.
Most már azonnal megismerte. A férje volt, az, kinek nevét viselte még
most is, de a kit nem látott már tizennyolcz éve.

I.
Mégis, mintha megkönnyebbült volna egy kissé. Az ismeretlentől való
félelme eltünt s az ismerttől nem rettegett valami különösképpen.
Kétségkivül izgatott, de mintha hizelegne neki, hogy ez a férfi – végre
is férfi – még mindig úgy néz rá, még mindig szerelmes belé. Nem igaz
hát, hogy megöregedett, hazugság hajában az ősz, chimera a negyven
esztendeje. Az anyakönyv… Miért ne tévedhetne a pap?
Frissnek érezte magát, életkedvet lehelt bőrének minden porusa,
bizonynyal alig hagyott rajta nyomot az a tizennyolcz év… Tizennyolcz
évesnek érezte magát ma is, annyinak, mint a mennyi akkor volt, midőn
először találkozott e férfival. Kis felvidéki mezővárosban, kocsiszinbe
épített szinház gyalulatlan deszkáján.
Az opera téli nagy közönsége, azok, a kik a bájos kis Mignon kék
atlasz-nadrágját bámulták egyetemben azokkal, kik magukat bámultatni
jöttek ide; vén grófok, öreg diplomaták, Horkay gróf, ki most látta
négyszázadszor a Thomas még mindig üde operáját; az arisztokráczia
elzárt és zárkozott szépségei, a milliomos kereskedőnék: egy pillanatra
eltüntek szemei elől s mint valami szinpadi diszlet, hirtelen előtérbe
tolódott: a kocsiszinbeli teátrum közönsége. A vörös nyakkendős
segédjegyző, az első habitué; a patikárus, levelezője több fővárosi
lapnak, a mint szorgossággal és szigorral jegyezget az előadás alatt. A
teleképű földbirtokos, ki egyszer az előadás alatt fel akart nyúlni a
szinpadra. Az a bizonyos kisasszony, ki olvasmányai folytán elhatározta,
hogy beleszeret egy szinészbe és mint valami szuggerált, úgy ül ott az
első padban. És a többi, azok a megszokott tipusok, szinte megkövült
alakok.
Mignon megdöbbent: félt, hogy elveszíti szerepe fonalát, annyira
előtérbe tolódott ez a régen lomtárba került diszlet, melyről csak
álmodni szokott, látni ébren, gondolni rá: nem igen volt ideje. És most
szerepe pihenő részeiben mindenféle apró részlet az eszébe jutott. Látta
magát, régi alakja hirtelen megvillant lelkében. A mikor télen is
mosó-karton ruhában járt, egy piros pettyesben… Nagy, szőke haját –
milyen nagy volt akkor – leeresztve hordta és kék pántlikával kötötte
meg.
Képek ötlöttek fel eszében és mintha fantáziája bátrabb lett volna:
kibontakozott előtte egy-két esemény is. Legelőször is az a nap, mikor
ez a férfi megkérte. Miért is örült annak oly nagyon? Igen, az tenorista
volt, ő pedig csak drámai szende. Ó, azok a gaz, kontár igazgatók!
Drámai szende, azzal a hanggal! Hitte, hogy mint tenoristánénak joga
lesz énekes szerepekhez is. Aztán a tenorista, bár népszinműi szerelmes,
nem volt részeges ember. Övé volt a szinlapok jövedelmének fele, bár
csak a főbb úri házakhoz hordta ki maga és folyton gyöngyházszinű
keztyűkben járt, tiszta keztyűkben, most is érzi a benzines szagát.
A primadonna vékony orrocskájának czimpái idegesen mozogtak; «milyen
mimika!» szólt egy úr a nézőtéren egy másik úrhoz – Mignon pedig nevetni
szeretett volna, olyan élénken emlékezett a benzin illatára. De szerepe
most bánatos, csüggeteg karaktert követelt, hát szomorúan lehajtotta a
fejét és mig százszor eljátszott szerepéből nem ejtett el egy árnyalatot
sem: kicsiny esze előtt egyre a húsz év előtti dolgok mozgolódtak; az
esküvő, a nászutazás – a szalmásszekér tetején, – a mézeshetek, melyeket
egy vén komikus benső családi körében – a familiával egy szobában –
töltött el. Aztán tovább, tovább: a boldog napok, a szomorú napok, –
izzó szerelem és ebédre juhturó, – a féltékeny férj első rohama, az
izgatott s komikus udvarlók fejei: olyan világosan állottak, tánczoltak
előtte, mint a hogy ragyogott körülötte a szinpad, a nézőtér. Vörös,
meleg világosság imbolygott környeskörül és érezte, hogy az a melegség,
mely most elönti, szinte fényessé teszi arczát.
Nem félt többé egy cseppet sem: bátran, büszkén vetette föl tekintetét a
férjre, kinek nagy, csontos feje ismét árnyékba borult, csak két szeme
ragyogott felé, mereven, komolyan.

II.
A második felvonás kezdődött. A primadonna férje a páholy leghátsóbb
ülésére ült.
Ez a felvonás, melyben felesége olyan édes másnak és az egész
közönségnek: éppen olyan hatást tett rá, mint a tizennyolcz év előtt
szinielőadások odalenn Miskolczon, Egerben, Losonczon. Ölni, gyilkolni,
meghalni szeretett volna, midőn feleségét – csak szinleg, játékból is –
más karjai között látta. És a mint akkor nem tudott ellene küzdeni, most
is erőt vett rajta az érzés, annyi erővel és mélységgel kelt fel benne,
mintha azok az esztendők el se multak volna. És akármilyen
kinszenvedéseket állott is ki: újra a szinpadra kellett néznie. Úgy
szenvedett, hogy reszketett belé. Egy pillanatban kinozta, a másikban
pedig kéjes gyönyörrel járta át ez a gondolat: «és az enyém volt!»
Mégis megkönnyebbült, a mikor Mignon elhagyta a szinpadot, mintha valami
veszély, különös katasztrófa függesztődnék fel feje fölött.
Fellélegzett, ujra behunyta szemeit és egész érzésével a multra vetette
magát. Emlékezete önként és nagy készséggel idézte vissza azt a
pillanatot, a mikor végleg megvált a dicsőségtől, szabad akaratából
otthagyta a szinpadot, mert nem tudta tűrni, hogy feleségét annyian
nézzék, annyinak tessék és megölelhesse akármelyik pityókos komédiás –
ha szerepe úgy kivánja.
Most szive hirtelen összeszorult. Zavartan, félve és reménykedve, ilyen
érzéssel nyitott be a püspök csupa szőnyeg szobájába.
«Énekes szinészek vagyunk, ez itt a feleségem, mind a ketten római
katholikusok… Megutáltuk a szinpadot, szivünk el akar fordulni a
hiuságtól: templomi énekesek szeretnénk lenni, két hely van a
székesegyházi karban!»
A püspök perczekig hagyta őket állni a puha szobában némán, zavartan.
Rájuk se nézett s tudomást se vett róluk. Perczek multak, mig ezt az egy
szót kinyögte: «bene!»
Azt hitte, minden elveszett, és egy hét mulva benn énekeltek a karban,
az orgona árnyában, ott, hol feleségéből a közönség csak kis fekete
kalapját, szőke frou-froujának egy-két tincsét látta.
Milyen boldogság volt ott! Együtt énekelték a gyönyörü szép miséket, két
öreg bariton, rokkant templomi énekesek reszketős hangja kisérte csak
őket. És nagynéha egy műkedvelő asszony, a leányiskola egy komoly
zongoramestere, a kinek transzkripcziói énekhangra úgy tetszettek az
asszonykának.
… Mignon újra a szinpadra lépett, majd egészen magára maradva,
belekezdett legszebb énekébe.
És talán sok volt, talán nem volt semmi közös hang ez ária és ama mise
között, melyet _utoljára_ énekeltek együtt, a férj és feleség, mintha a
régi évekre gondoltak volna: szemük összevillant, ugyanaz emlék kelt fel
bennük.
A primadonna nem énekelt többé, leült egy karosszékbe, a hol fázást
kellett szinlelnie. De ime, nemcsak szinleg fázott, egyszerre hideg
borzongás futott át rajta: arra az éjszakára emlékezett, a mikor a
kitünő transzkriptor-zongoramesterrel megszökött.
Éjjel volt, a férj aludt, esős idő – úgy megáztak.
Élne-e vajjon még, ha akkor ez az ember utóléri őket?!

III.
«Ha akkor utólérem, nem él többé!» erre gondolt a férfi és levette róla
tekintetét, kiment a lépcsőházba.
Sokkal izgatottabb volt, mint a hogy akarta, sokkalta jobban át volt
hatva mindenféle szenzácziókkal, mint a hogy előre elvárta. Majdnem két
évtizede gyülemlett benne a gyülölet ez asszony ellen, de szerelme sem
lett azóta kisebb.
A kis püspöki város csendjében, élete java idejét templomokban, orgonák
árnyában és temetéseken töltve el: mint a gyümölcs, a melyhez levegő nem
ér: konzerválódott minden érzése. Egyedüli mulatsága: bőséges, de komor
papi ebédek, finom borok, melyeknek mámora nem feledést, de a régi
mámorra való emlékezést hoz.
«Ha akkor utólérem, nem él többé!» ez a gondolat mindennap felvillant
fejében: templomban és temetésen, vendégségben és otthon, a hóstyai-ház
bolthajtásos szobáiban, holott tizennyolcz éve változatlanul maradt
minden. Asszonyruhák, rizsporos doboz az álló tükrön, egy vállfűző,
melyet a nagy sietségben nem volt érkezése felvenni a szökevény
asszonynak.
Minden a régi volt, csak az asszony, az asszonya volt másoké.
A templomi énekes regens-chorivá lett, ujságokat is járathatott.
Gyászra-gyászt olvasott ki e kegyetlen papirosokból, melyek a szökött,
hitszegő asszony dicsőségét hozták hirül neki. Úgyszólván mindennap ott
szerepelt neve, melyet az viselt, a ki lehetett mindenki másé, csak azé
nem, a kié volt – az övé. Királyok kitüntették, diákok megkoszoruzták,
hires férfiak fogták be magukat dicsősége szekerébe és rohantak vele
előre, fel, mind feljebb. És az őrült vágtatásban kitárta magát, lelkét,
mindenét – mindenkinek.
Két világi tanár is volt a czisztercziek iskolájában, a hol reá bizták a
zene és énektanitást. Ezek a nyári szünidőt a fővárosban töltötték és
hirt hoztak neki a feleségéről. – Látták négylovas fogatán, de a lovak
nem párosával, de egymásután voltak befogva s mellette a bakon nem az
inas ült, hanem egy magyar ur, nábob, a mikor az énekesnővel
megismerkedett és egyszerűen csak gazdag ember most, ismeretségük
második évében. Szabadon, minden tekintet nélkül beszélték el a férjnek
mindama pletykákat, melyeket az egész Budapest, az egész ország szabadon
terjesztett. Az úgylátszott, nem törődött többé csak hangjegyeivel, el
is feledte, hogy szinésznő férje volt valaha.
«Ha akkor utólérem, nem él többé!» Ez járt a regens-chori fejében, mig a
pletykákat hallgatta. «Ha elém kerülne, ha meglátnám újra – nem élne
többé!» igy folytatódott tovább és vágyott meglátni és igyekezte
kerülni.
Tizennyolcz évig nem látta. Ennyi ideig gyülemlett benne emésztő
szerelem, elfojtott boszúvágy. Eddig tudta megakadályozni, hogy
gyülölete ki ne törjék.

IV.
Még csak egy pár jelenet s az operának vége.
«A diva siet, nem akar ismételni, tán bálba megy, az udvar…» szólt a
nézőtéren az az úr, a ki mindig előre jelzi az énekszámokat: «most ez
jön…»
Mindenki látta, hogy Mignon elnagyolja a dolgot. Mintha valami történt
volna vele. Figyelmetlen, a páholyokat nézi.
Hirtelen szokatlan mozgás kelt a földszintes páholyokban, a
támlás-székek első sorain. Egy elsőemeleti páholyban csak most
pillantották meg Mignon szeretőjét.
Egy hölgygyel ült. Egy magas, csontos bécsi lánynyal, a kivel nyilvános
helyen együtt lenni minden asszonynyal való nyilvános szakítást
jelentett.
– Szakítás! szólt a zeneértő ur.
– Szakítás! szóltak a mindentudó első széksorban.
Fent az első emeleti páholyban a bécsi hölgy mosolygott s a fiatal
gentleman is mosolyogva fogadta Mignon megvető, tüzes és gyülöletteljes,
szinte kihivó tekinteteit.
– Skandalum lesz! mondá szomszédjának a zeneértő és szive
összefacsarodott a gyönyörűségtől.
A regens-chori páholyában egészen hátrahúzódva még egyszer elszámolt
magában:
«Igy nem lehet élni, nem tudok élni és másképp nem lehet, meg kell
halnunk!»

V.
Az előadás véget ért, még egy pár perczig zajongott a közönség a
foyerben, a buffet vidám szatirjait, mámoros nympháit még nézegette
egy-egy csoport; sokan lassan, álmélkodva haladtak lefelé a márványos,
aranyozott lépcsőházban, a zenétől mámorosan, a melegtől megszépült
teint-nel, kipirulva és melancholikusan, hogy «ennek is vége van!»
A külső csarnok feljáróin fel- s lerobogtak a magánfogatok, a számozott
hintók, s a mint nagy sebességgel, sorjában végigvágtattak az
Andrássy-úton: lámpájuk fénye az utczai légszeszszel egyetemben, a
tegnap hullott hó fényével együtt megvilágította a nagy, pompás utat,
annak este tiz óra utáni közönségét. A prémes asszonydókák, szinházi
csipkekendők közűl – messziről látva is – fel-felvillant a sok finom női
arcz, legtöbbnyire élveteg asszonyfejek, egyforma tipusuak, a város
északi részéből valók.
És a mig az utcza zajongott, ragyogott: az opera csendes lett és sötét.
A «szinház után» sajátságos szomorúsága ereszkedett le rá, még égett egy
pár gázkandeláber és az egész tarka, szobros, sphinxes háztömb olyan
You have read 1 text from Hungarian literature.
Next - Éjszaka - 3
  • Parts
  • Éjszaka - 1
    Total number of words is 3975
    Total number of unique words is 1948
    33.7 of words are in the 2000 most common words
    46.3 of words are in the 5000 most common words
    52.2 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Éjszaka - 2
    Total number of words is 3999
    Total number of unique words is 1972
    35.6 of words are in the 2000 most common words
    49.6 of words are in the 5000 most common words
    55.8 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Éjszaka - 3
    Total number of words is 4027
    Total number of unique words is 1913
    35.4 of words are in the 2000 most common words
    48.1 of words are in the 5000 most common words
    54.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Éjszaka - 4
    Total number of words is 4070
    Total number of unique words is 1966
    35.1 of words are in the 2000 most common words
    49.3 of words are in the 5000 most common words
    55.6 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.
  • Éjszaka - 5
    Total number of words is 2920
    Total number of unique words is 1552
    36.5 of words are in the 2000 most common words
    48.4 of words are in the 5000 most common words
    54.1 of words are in the 8000 most common words
    Each bar represents the percentage of words per 1000 most common words.