Egy magyar nábob (1. rész) - 11

  Mikor egy gulyához két bika kerül, vagy pedig egy ifjabb borjuból
  felnövekszik, télen át csak el vannak csendesen, legfeljebb, ha
  összetalálkoznak is, nagy morogva összevetik homlokaikat, s úgy
  elforognak egymás körül, s ha a bojtár közükbe hajítja botját,
  szétszaladnak; de a mint a tavasz kinyílik s a fűszeresebb virágok
  merészebbé tesznek minden fűevő állatot, midőn a vér forrni kezd,
  mindkettő magasan kezdi hordani szarvát, már messziről bömbölnek, ha
  egymást meglátják s a gulyásoknak ugyan ügyelni kell, hogy ne
  találkozhassanak. Ha azután egy meleg nyári napon, mikor a pásztorok
  gubáik alatt alusznak, megkeríti egymást a két ellenséges főnök, eldöntő
  viadal kezdődik közöttük, mely rendesen az egyik elestével, vagy
  futásával végződik. Ilyenkor már hiába iparkodnak őket a pásztorok
  szétválasztani, a neki bőszült állat nem lát és nem érez, minden erejét
  megfeszíti, hogy ellenét letörje. Gyakran órákig eltart a viadal egy
  szérűnyi téren, melyen úgy felkapálják a fűvet, mintha szántva volna. A
  melyik azután végtére hanyatlani kezd, érzi, hogy társa erősebb, iszonyú
  bömbölés közt elkezd futni a gulya közül, belevadul a pusztába, véres
  nyelvvel, véres szemekkel kóborol keresztül-kasul mezőkön, vetéseken,
  gyakran visszatér oda, a hol meggyaláztatott, de a gulyához nem vegyül
  többé s jaj minden élő állatnak, a mit előtalál; azt, a mily messziről
  meglátta, elkezdi üldözni, van rá eset, hogy a fára felfutott utast
  napokig előrizte a fa alatt, míg oda vetődő csikósok el nem terelték
  onnan, sőt újabb időkben a Szolnok felé járó vaskocsit is megtámadta egy
  ily bőszült állat, a szemközt jövő gőzmozdonyra rohanva előre tartott
  szarvaival, s az összeütközésnél agyonzúzatott.
  A gulyások utasítása szerint könnyű volt rátalálni a bika tanyájára, a
  magas nád között két külön út volt kivehető, melyeket maga előtt gázolt;
  a két legény egymástól különválva, a két külön úton indult el a bőszült
  vadat keresni. A nézőbe jött lovasok ez alatt a magas gátra vonultak
  fel, honnan a füzest egészen be lehetett látni.
  Alig haladt Márton mintegy száz lépésnyire a sás között, midőn meghallá
  a bika mormogását. Egy perczig gondolkozott, ha ne kiáltson-e a más úton
  járó legénynek? de utóbb győzött benne a büszkeség: egyedül küzdhetni le
  az állatot s kibontva dróttal fonott végű karikását, karjára öltve az
  összeszedett pányvát, merészen neki indult egyedül azon helynek, honnan
  a dörmögést hallotta jönni.
  Ott feküdt a termetes vad a sás közepén, térdig beleásta magát a
  mocsárba, köröskörül nagy területben legázolva maga körül a tért,
  bőszültségből vagy elővigyázatból.
  A mint meghallá a közeledő csörtetését, felnyújtá fejét, egyik szarva
  korábbi tülekedésben meghajolva, előre állt, a másik hegyesen fölfelé.
  Kormos fekete homloka tele volt tüskés ragadó vizi bojtorjánynyal, orrán
  egy nagy hasítás be nem hegedt sebe látszék.
  Meglátva a közeledő lovast, rögtön két első lábára emelkedett, s hosszú,
  ismételt vad bőgést hallata.
  Márton ki akarta csalni a síkra az állatot, hol könnyebben bánhatott
  vele, mint itt ez ismeretlen süppedékben, s mintegy kihívó jelül nagyot
  pattantott karikás ostorával.
  E bosszantó hangra dühödten szökött fel helyéből a szilaj állat, s a
  lovag felé rohant.
  Ez rögtön megfordítá paripáját s futott ki az ingoványból, maga után
  csalva a bőszült bikát.
  A mint kiért a vadállat a mezőre, s körültekintve meglátta a gáton álló
  sokaságot, mintha sejtené, hogy mit akarnak vele, egyszerre megfordult,
  s morogva, bosszúsan lefeküdt az ingovány szélében.
  Márton erre ismét visszafordult reá, s ostorával pattantott felé.
  A bika elbődült rá, de meg sem moczczant helyéből, sőt inkább az orrát
  is beledugta a sásba, s azután kongathatott tőle eleget a csikós, nem is
  felelt rá, csak a farkával csapkodott a légbe.
  Mártont bosszantá e makacsság, s közelebb léptetve a szilaj bikához,
  rávágott egyet karikás ostorával. A horgos aczélsodrony, mely az ostor
  végébe volt fonva, egész csíkot hasított fel a vad állat bőrén; de az
  meg sem mozdult. Egy második vágás a nyakát érte, hegyes pattanással
  csípve ki egy folt bőrt: a bika csak nyögött, de fel nem állt, s fejét
  úgy eldugta a sás közé, hogy a pányvát nem lehetett belevetni.
  Most már a vadász kezdett dühbe jönni, egyre vágta, ütötte a magát
  megbikacsoló vadat, a nélkül, hogy azt megbirná indítani; már többen a
  lovasok közül oda kezdettek hozzá seregleni, kiket boszantott a bika
  gyávasága, s lármájokkal igyekeztek azt felriasztani.
  Ekkor egy ostorcsapás hirtelen a szemét találta a bikának. Villámgyorsan
  ugrott az egyszerre talpra, fejét megrázva, ádáz dühvel rohant a
  lovagra, s mielőtt annak ideje lett volna előle menekülhetni, oldalt
  kapta és iszonyú lökéssel föltaszítá a porba lovastul, keresztül gázolva
  rajta. A többiek rémülten futottak szerte. A legázolt paripa vergődve
  iparkodott ismét talpra állni; hasztalan! a fenevad szarva keresztül
  járta vékonyát, a nemes állat nem fog többé versenyt futni a mezőn,
  véresen hull ismét vissza, maga alá szorítva lovagját, ki lábával a
  kengyelbe keveredve, nem bir alóla kiszabadulni.
  A felzaklatott vad irtóztató bömböléssel állt meg a síkon, lábait
  megvetve a földön, kivágott szeméből csorgott alá fekete szügyén a vér.
  Nem üldözé a futókat, hanem ismét visszafordult s meglátva a földön
  fetrengő lovat és lovagot, bakkecskeszerű szökéssel kezdett feléje
  rohanni, szarvával itt-amott felhányva a földet.
  Isten legyen irgalmas kegyelmes a szegény legénynek.
  Végre sikerült Mártonnak lova alól kiszabadulhatni. A mint a bika
  meglátta, hogy ellenfele talpra állt, veszett dühvel nyargalt reá
  egyenesen. Egyetlen rémkiáltás tölté be a levegőt, többen elfordíták
  arczaikat, most mindjárt vége lesz!
  Ebben a pillanatban, a mint alig egy szökésnyire volt már áldozatához a
  vad, hirtelen megállt és nyakát hátra kapta. Egy ügyesen vetett pányva
  hurkolása szorította azt össze, melynek vége az idegen lovag kezében
  volt, ki most törtetett elő a sás közől. Meghallva a hajszolás zaját,
  sietett arrafelé, s épen jókor érkezék. Egy percz mulva versenytársa
  össze lett volna tiporva.
  A meglepett fenevad a fojtó hurkot nyakán érezve, hirtelen új ellenének
  fordult; de már akkor ez is megfordította a kantár szárát, s a
  pányvakötelet vállára kapva, elkezdett futtatni a síkon keresztül.
  Ez volt a futtatás! A nehéz vadállat versenyt száguldott a leggyorsabb
  paripával, a kötél megfeszült nyakán, hanyatt homlok rohant előre
  egyenes irányban, nem látott már semmit, futni fog, míg meg nem szakad
  bele.
  A legény egyenesen a versenytér felé nyargalt vele, s egyszerre félre
  ugratott előle lovával; a bika elfutott mellette, s ekkor a lovas maradt
  hátul, a vad futott elől. Azt sem vette már észre.
  A lovag ekkor elővoná karikás ostorát s elkezdte vágni hátulról a bikát,
  az mindig sebesebben rohant, a lódobogás, ostorpattogatás, a nép
  ujjongatása elvevék eszméletét, csak futott, orrán, száján megeredt a
  vér, egész teste tajtéktól habzott, nyelve kicsüggött szájából, végre a
  versenytérre ért, az összegyült népség ordító tömege közé, erős lábai
  megcsuklottak alatta, de nem birta már magát megtartani, egy árokban
  elbotlott s messze előre rohanva, orrával túrta a földet, azután végig
  nyúlt a pázsiton és megszünt élni.
  A népség ujjongva, vivátozva kisérte végig az utczákon az új pünkösdi
  királyt, kinek e közben minden tanácsbeli és a főbiró háza előtt meg
  kellett állapodni, s ott egy pohár bort kiinni annak egészségére, mely
  szokás azt bizonyítja, hogy a pünkösdi királynak nemcsak jó futónak,
  hanem jó ivónak is kellett lenni; mely tulajdonság még szükségesebbé
  vált azon körülmény által, hogy mind ezeket elvégezve, utoljára Kárpáthi
  János úr kastélyába kellett mind az esküdtekkel egyetemben betérnie.
  Fentartjuk magunknak az alkalmat e kastélyról s annak saját vigalmairól
  annak idejében beszélhetni, s hogy történetünk egyik újabb
  szerepvivőjének tért nyithassunk, magát a többiekkel egyenlő érdekűvé
  nőhetni ki, ezuttal a mellékes tárgyakról csak futólag fogunk emlékezni.
  Különben is a következő vigalom nem tartozik azon érdekesebb látványok
  közé, miket a Kárpáthi-kastély egy-egy János fővétele napján szokott
  mutatni, a midőn összesereglik a gazdag nábob névnapjára a vidék
  nemessége és czigánysága s a midőn szinészek ütik fel a szin alatt
  ponyvaberkeiket, poéták jönnek versenyezni őrült dythirambokkal, s
  hirhedett szónokok mondanak kacskaringós toasztokat, a midőn tüzijátékok
  lövetnek el, s csűrök égnek le, s az égés lángjai közt ott húzzák a
  barna zenészek tánczra kerekítő nótáikat, s az urak tánczolnak paraszt
  menyecskékkel.
  Mind ezek helyett most csak az örök pohár vad mulatságát fogjuk látni,
  mely abból áll, hogy egy nagy üres teremben körbe ülnek az eredeti
  ficzkók egy nagy gömbölyű asztal körül; az egész teremben semmi
  összetörhető bútor nincsen, csupán kicsiny, kartalan, gömbölyű székek
  lábak nélkül, melyeket nem lehet megfogni s egymás fejéhez vagdalni.
  Ekkor kézbe adatik egy gömbölyű talpatlan pohár, melyet nem lehet
  letenni az asztalra, hanem a mint a hajdú, ki minden ember háta mögött
  áll, tele töltötte, ki kell inni menten és a szomszédnak átadni,
  ilyenformán szüntelen körüljár a pohár, s valahányszor egy vendég
  kiiszsza, a többinek ezt a nótát kell dalolni:
  Valahányszor az oláh mondja: «szinyetátye» stb.
  Az eredménye e jeles mulatságnak az szokott lenni, hogy majd egyike,
  majd másika a vendégeknek kidűl a sorból, azt azután a hajdúk felfogják
  s lefektetik a fal mellé egy gyékényre; ott alhatik másnap délig, a
  többi iszik tovább. E kétségtelenül igen kedélyes mulatság mind addig
  tart, a míg csak egy ember marad utoljára az asztalnál, a ki rendesen
  Kutyfalvi Bandi szokott lenni.
  A feltett borból előre meg lehet mindig jósolni, milyen kimenetele lesz
  az esti mulatságnak? a mint azt a borok különböző szelleme hozza
  magával.
  Mikor neszmélyire jár az örök pohár, akkor a közönség lármás, beszédes
  lesz, egyik pajkos anecdota a másikat éri s kaczagnak rajta eleget; a
  kik kidűlnek, alusznak csendesen horkolva, s ki utól marad, sorba
  csókolja jó kedvében az őt vezető hajdúkat.
  De mikor villányira megy a verseny, akkor már a tizedik fordulónál hajba
  kapott a közönség, mérges, haragos mindenki, törököt akar ölni s egymást
  nézi annak, a földön heverők ordítanak és nyögnek, az utolsó hős
  birkózásnak ered a házi úr fogdmegeivel, s úgy kell lekötözni az ágyba.
  Egyszer valami külföldi bort próbáltak ilyképen, akkor meg az egész
  társaság azt képzelte, hogy szélvészektől hányatott hajón van, s hogy
  megkönnyebbítse a hajót, kihányt az ablakon minden széket és asztalt, a
  földön fekvők tengeri betegségről ordítoztak, s Kutyfalvi Bandi mind ki
  akarta őket is hányatni a tengerbe.
  Hogy azonban kettős czél legyen összekötve, míg a pohár egyet fordul,
  kivált népes társaság közt, unaloműzés végett előveszik a kártyákat. –
  Csak kicsiben fognak játszani, mondják, egy huszasba. Egy óra mulva
  aztán már ezerek állnak egy lapon, s nem egy bölcs, előrelátó férfiu jár
  úgy, hogy felteszi magában, miszerint nem iszsza le magát s kicsinyben
  fog játszani s eldűl tele fővel és üres erszénynyel.
  Mint a magyarázatból látjuk, e szellemdús mulatság nem sok
  változatosságot igér, s arra, hogy az ember gyönyörűségét találhassa
  abban, mint hány a poéta czigánykereket közkivánatra, s hogy mond
  viszont verseket a czigány, minő dictiókat tart a helybeli kántor, s
  hogy énekli el viszont a délesti dicséretet a komolyképű Horhi Miska?
  szükségképen oly állapotban kellene lennünk, mint ők, már pedig olyankor
  olvasni nem szoktunk.
  A mint az esküdtek felvezették Jancsi úrhoz az új pünkösdi királyt, a
  nagy úr meghagyá, hogy mindenki takarodjék a szobából, csak ők
  maradjanak egymással egyedül.
  Jancsi úr lábait egy nagy kád vízben tartva s egy pár keserű mandulát
  rágogatva, ült karszékében. Mindez arravaló volt, hogy a ma esteli
  ivásnál jó előkészülettel lehessen.
  – Kinek hínak, öcsém? kérdé a pünkösdi királytól.
  – Kis Mihálynak, szolgálatjára, nagyságos uram.
  – No te Kis Miska, te derék fiu vagy. Te nekem megtetszettél. Már most
  te esztendeig pünkösdi király fogsz lenni, ugy-e? Hát mit mívelsz ez
  alatt az esztendő alatt?
  A legény felpödörte pörge bajszát, s felnézett a plafondra.
  – Magam sem tudom én. Annyit tudok, hogy nagyobb úr leszek, mint eddig.
  – Hátha esztendő mulva levetnek?
  – Akkor megint visszamegyek csikósnak Nádudvarra, a honnan jöttem.
  – Nincs sem apád, sem anyád?
  – Egy szikra sincs nekem. Soha sem láttam egyiket is.
  – Hát megállj te, Miska. Mit szólnál hozzá, ha én téged még nagyobb úrrá
  tennélek, mint a mekkorának képzeled magadat, beültetnélek ide az úri
  compánia közé, adnék pénzt, a mennyi kell, hogy igyál és kártyázzál
  velök, mint nemes Kis Mihály úr, nádudvari földesúr.
  – Én nem bánom; de nem tudom ám én, hogyan kell magamat viselnem, hogy
  úrnak nézzenek.
  – Légy mentül nagyobb betyár, annál nagyobb úrnak fognak tartani, csak a
  szemérmetesség az, a miről a parasztra rá lehet ismerni.
  – Ha csak az kell, én kész vagyok rá.
  – Mindenüve eljársz velem, iszol, kártyázol, garázdálkodol, verekedel,
  megvered a férfit s elcsábítod a leányt, a ki hagyja magát. Egy esztendő
  mulva aztán vége a pünkösdi királyságnak, leveted az úri gúnyát, s
  beállva hozzám hajdúk hadnagyának, fölveszed a piros mentét, s szolgálod
  azokat az urakat, a kikkel együtt ittál és kártyáztál egész esztendeig,
  s segíted hintóba ülni a kisasszonyokat, kik együtt farsangoltak veled.
  Én ezt igen jó tréfának találom, nem tudom, te is annak találod-e? hogy
  fognak káromkodni az úrfiak, s pironkodni a dámák, ha megtudják, hogy ki
  voltál.
  A legény egy kicsinyt gondolkozott, azután megbiczczenté fejét:
  – Nem bánom.
  Jancsi úr megnézé az óráját:
  – Most háromnegyed négyre. Rá emlékezzél. Mához esztendőre háromnegyed
  négyre kitelik az uraságod és nemességed, addig oly úr vagy mint a
  többi, minden hónapra kapsz tőlem elprédálni való pénzt ezer forintot,
  az első ezer itt van a bugyilárisban. Most eredj, a hajdúim majd
  felöltöztetnek, ha készen léssz, gyere le az ivóterembe. Goromba légy a
  cselédekkel, különben észreveszik, hogy paraszt vagy, s az urakat csak a
  kölyök neveiken szólítsd, per Miska, Bandi, Laczi, Friczi, Lenczi. Engem
  úgyis tudod, hogy Jancsinak hínak.
  Félóra alatt fel volt Miska öltöztetve urnak.
  Az ivóteremben már ekkor nála nélkül is vigan voltak, mert itt az a
  szokás, hogy mindenkit szívesen látnak, de senkire sem várnak. A háziúr
  bemutatta az érkezőt vendégeinek, mint nemes Kis Mihály nádudvari
  földesurat, ki, mint «eredeti ficzkó», csikósnak öltözve jött a pünkösdi
  királyságért versenyezni s ott oly derekasan viselte magát.
  Ezt mindenki eredeti tréfának találta. Látszik a szeméből is, hogy úr és
  nem paraszt! Minden mozdulata, a hogy székre leül, a hogy lekönyököl az
  asztalra, a hogy a kalapját a szegletbe vágja, azok a betyáros tempók,
  világosan mutatják, hogy a jobb körökben növekedett; holmi valódi betyár
  fel sem merné itt ütni a fejét, míg ez az egész világgal csak úgy
  komázva bánik. Most már mindenki emlékezett rá, hogy a legelső látásnál
  felismerte benne az urat, sőt némelyek még azt is bizonyosan tudták,
  hogy itt-ott a főispáni ebédeken, a statutiókon találkoztak vele. Miska
  természetesen szintén mindazokra jól emlékezett, s egy percz alatt
  pajtásságot ivott az egész társasággal s oly ismerős lett velök, mintha
  mindig köztük lett volna, s szinte maga is elcsodálkozott rajta, hogy
  milyen könnyű az úri magaviseletet elsajátítani.
  Az örök pohár e közben elkezdte vándorpályáját.
  Miska új, eddigelé nem ismert bordalt kezdett el, a társaság azonnal
  felkapta azt és sokkal szebbnek találta az eddiginél.
  Kalotai Friczi nagy érzékenységében odarohant hozzá s összeölelgette.
  – El ne lopd valamimet a nagy ölelgetésben, hej! monda neki Miska, mely
  mondás, minthogy nagyon helyén volt Friczi irányában, az egész társaság
  által hatalmas elménczségül fogadtatott, ámbár eredetileg nem volt egyéb
  csárdai impromptunál.
  Egy óra alatt tökéletes hőse lett Miska az úri társaságnak, ivásban
  senki sem haladta túl, a poharat mindig körömpróbáig hajtotta fel,
  elkezdtek kártyázni, ő mindjárt telemarokkal rakta a pénzt, nyert
  egyremásra, mint a bomlott óra s még csak egy arczvonással sem mutatott
  rajta legkisebb örömet is, oly hidegvérrel nyúlt a pénzhez, mintha
  otthon zsákkal állana nála, s még kölcsön is adott Kalotai Friczinek, a
  mi világos megvetése a pénznek, mert az sohasem szokta visszafizetni.
  A többség feje már lógott a borversenyben, mindenki túl volt azon a
  határon, a hol a bor jó kedve végződik s kezdődik a mámor, mikor már az
  ember nem érzi a bor izét, csak a szédelgő ingert, mely csábítja a még
  többet ivásra. Kutyfalvi Bandi ilyenkor szokta elővenni régi tudományát,
  mely abból állott, hogy feltartott nyakkal egy egész pohár bort ki
  tudott inni, a nélkül, hogy egyet nyelne a közben, vagy hogy
  műkifejezést használjunk: a nélkül, hogy egyet kortyantana. Ehez, mint
  tudva van, igen jó öblös és gyakorlott torok kivántatik, s Bandin kívül
  alig volt még egy-kettő a társaságban, a ki azt utána tudta csinálni.
  – Ez mind semmi, szólt Kis Miska, legkisebb erőtetés nélkül teljesítve a
  feladatot; de csináljátok meg azt, a mit én: próbáljon valaki, úgy
  miként én, dalolva kiüríteni egy poharat, a nélkül, hogy a dalolást
  félbeszakasztaná.
  Ez akkoriban még új tudomány volt és igen nehéz, miután kivitelére
  nemcsak az szükséges, hogy a bornak a torkon keresztül patakzása alatt a
  gégefő, az ádámalmacsutája, meg ne mozduljon, hanem még e felett az is,
  hogy ugyanakkor félbeszakítatlan hangot kell adni.
  E mutatványt közbámulatra remek ügyességgel teljesíté Kis Miska s átadá
  a poharat, hogy csinálja utána más.
  Természetesen mind bele buktak. Minden pohár bor egy-egy újabb
  kudarcznak lett okozója, az ivók egymáson nevettek, mert az éneket
  mindegyik kénytelen volt félbeszakasztani az ivás alatt.
  Kis Miska még egyszer megmutatta, hogy hogyan kell?
  – Ide azt a poharat! kiálta végre Bandi, s hozzáfogott ő is a
  kisérlethez; egy darabig csak ment is az ének, de akkor a czigány-útra
  talált szaladni egy csepp ital, s egyszerre visszacsapódva az elfojtott
  lélekzet, mint a tengerből felmerülő czethal, vagy mint a szökőkutakra
  faragott tengeri isten lövellte szét egyszerre, fejének minden nyilásán
  a torkán akadt italt.
  E jelenetet óvatosabb körülirással nem birjuk részletezni.
  Igen jó mulatságnak tartják ezt s szoktak vele dicsekedni.
  Az egész asztal felugrált, a társaság majd megpukkadt a kaczagás miatt,
  míg Bandi fuldoklott a köhögéstől, ha egyszer-egyszer csendesült
  tüdejének rohama, ököllel mutatva Miskára és kiáltva: megöllek!
  megöllek! S midőn el tudott végre csendesülni, felgyűré ingujjait
  vastag, húsos karjain, rekedten ordítva:
  – Készülj, mert megöllek. Megölöm az egész compániát!
  E szóra kiki menekült az ajtók felé; ismerték már a szokását, jó volt
  ilyenkor előle futni vagy lefeküdni, mert a medvék természetével birt,
  hogy a földönfekvőt nem bántotta. A hajdúk hirtelen kezdték kifelé
  czepelni Jancsi urat is. A ki kevesebbé tudott lábaival parancsolni,
  meghúzta magát az asztal alatt.
  Csak Kis Miska nem mozdult meg a helyéből.
  Kutyfalvi nagy brutális erejű ember volt, három vékás zsákot a fogaival
  keresztülhajított a fején, a tallért ketté tudta harapni, s lefogta
  egyes egyedül a szilaj lovat, mely tulajdonságok oly tekintélyt
  szerzének számára, miszerint igen nagy foka az ittasságnak volt arra
  szükséges, hogy ismerősei közül valaki kikössön vele, s az ily merénylet
  rendesen azzal végződött, hogy az éktelen Brontes könnyebb testalkatú
  ellenfelét tökéletesen kimángorolta.
  Jaj te neked Kis Miska! sóhajta minden lélek, a ki látta, hogy ő
  egyesegyedül teszi ki magát e gygás dühének, ki fel volt bőszülve a
  rosszul sikerült bornyelési kisérlet miatt s feldöntve az előtte álló
  székeket, kinyújtott karokkal rohant reá, hogy egyszeribe szétmorzsolja.
  De a csikósból váltott gavallér szokva volt már az ilyen viadalokhoz, s
  a mint ellenfele közel jutott hozzá, hirtelen karjai alá ugrott s
  megmutatta ő is, hogy mi a csikós-tempó?
  Egy kézzel megragadni az ellenfél nyakravalóját, s egyet csavarintani
  rajta, hogy a lélekzete elálljon, ugyanakkor gáncsot vetni neki lábbal s
  a másik kézzel keresztülvetni a térdén. Ez a csikós-tempó, mely a
  legóriásabb erejű verekedők ellenében is rendesen sikerül, csak az ember
  ne resteljen egy pár ütleget kiállani a fejére, mire nézve gyakorta
  szoktak a csikósok födetlen fővel járni a napon, hogy koponyájok
  megvastagodjék, úgy hogy a fokos se törje be.
  Az ajtókból visszatekintő czimborák csak egy nagy zuhanást hallottak, a
  mint Kutyfalvi Bandi roppant termetével megüté a földet, s látták, mint
  terül el a nagy erejű ember mozdulatlan, rátérdelő ellenfele alatt, s
  engedi magát tarkótól talpig végigveretni, a hogy ő szokott tenni
  mással, a hogy ő verte meg nem egyszer egyik-másik czimboráját poharazás
  közben. Ah, jól esik ő kelmének! Minden ember örült rajta, hogy rájárt a
  rúd, s midőn végre Kis Miska elereszté a nyakravalóját s ott hagyta a
  földön végignyúlva, csaknem tenyerökre vevék a sok évi sérelem
  megbosszulóját, s ezután egész reggelig az ő egészségére ittak.
  Kutyfalvi pedig, kit a cselédek e kis tréfa után kivittek a teremből s
  szépen ágyba fektettek, délig aludván, azt álmodta, hogy egy magas
  hegytetőről egy mély kőbányába hengerült le, s a kiálló köveken
  össze-vissza zúzta minden porczikáját, s fölébredvén, nagyon
  csodálkozott rajta, hogy álma hatását még most is érezi.
  E naptól fogva Kis Miska kedvencze lett Jancsi úrnak, s a környékbeli
  minden hímcompániának.
  Hogy ez utóbb kiejtett szónak okát adjam, el kell mondanom, hogy az
  alföldön, és különösen a Bánságban, van egy neme a
  férfi-separatismusnak, mely nem elégszik be azzal, hogy a nők befolyását
  minden nyilvános téren nélkülözze, hanem ezt még társadalmi életébe,
  vigalmaiba is átviszi. Hol nők vannak jelen, ott ők nem tudnak mulatni,
  vagy rajta vannak, hogy minél előbb elszöktessék őket a társaságból; az
  ilyen compániák tagjai többnyire azon fajta emberek, kikre magán
  perczeikben sem vár nyájasabb, szelidebb lények boldogító közelléte, kik
  a parasztszolgálón s a városi olcsó szépségeken kívül minden egyéb női
  ismeretséget kerülnek: ha nősök, feleségeikkel úgy bánnak mint
  szolgálóikkal, és a szolgálóikkal mint feleségeikkel. Az ilyen
  társulatok a legjobb terjesztői minden barbarismusnak s
  betyár-seminariumok úri emberek számára. Ha poéta volnék, nevezhetném az
  ilyen hím-társaságokat erdőknek virág nélkül, és nem volna igazam, mert
  hiszen borvirág, mákvirág ott virágzik szépen.
  Az 1825-diki országgyűlés némi szakadást idézett elő ez erőteljes
  társulatokban; kit egy, kit más hivatás kiragadott a baráti körből, s
  bár a rokon lelkek egymást Pozsonyban is megtalálják, mégis az akkori
  időknek volt már valami szokatlan fordulata, a mely más ágakat oltott az
  elvadult kedélyek galagonya-tüskéibe: kezdtek politikáról beszélni. Még
  ez is elég vad mulatság, de legalább mozgásba hozza nemcsak a torkot és
  tüdőt, hanem az észt és szivet is, eszébe juttatja az embernek, hogy
  vannak érdekek, melyek a borozó asztalon túlterjednek; az a föld, melyet
  beszántunk, learatunk, melyet zálogba adunk, elvesztegetünk, nemcsak
  dominiumnak, hanem egyuttal hazának is neveztetik, s ennek a hazának
  követelései vannak irányunkban, melyek, a mióta kamatjaikat nem
  fizetjük, iszonyú összegre kezdenek terjedni.
  Szóval: a vadpohár helyét felválták a zöld-asztalok, a hím-társulatok
  helyett clubbok fogadták ismerőseinket, s nem egy elvadult kedély ismert
  e téren nemesebb hivatásaira.
  A Kárpáthi-család legidősebb tagját is Pozsonyba idézte a nemzeti
  alkotmányos foglalkozás; megvált, bármi nehezen esék, bohóczaitól,
  kutyáitól, czimboráitól, hajdúitól és parasztleányaitól. Csak Miskától
  nem birt megválni. Őt elvitte magával Pozsonyba. Lehet azonban, hogy ezt
  csak mulatságból tevé, miszerint a pseudonemessel ott még több főurat
  hozzon barátságba; ki tudja, még tán egy grófkisasszony is beleszerethet
  a fiuba, s milyen jó tréfa lesz akkor a vőlegényt skárlát monturban
  bemutatni, mint hajdút, ki a bakra szokott felugrani, mikor az uraság a
  hintóban ül.
  Kis Miska azonban a pozsonyi elegans társaságokban nyilt, vidám kedélye,
  s csinos, férfias alakjának ajánló levele mellett mindenütt kedvezően
  fogadtatott.
  A művelt köröknek saját szótára van, a durvaságot híják szelességnek, a
  rossz kifejezéseket eredetiségnek, a hevességet férfiasságnak és a
  figyelmetlenséget komolyságnak; ilyenformán Miska egy sereg szép
  tulajdonsághoz jutott, a nélkül, hogy egyéb változott volna rajta, mint
  hogy mente helyett attilát vett fel. Született úr volt. Mindenki
  bámulta, nem ugyan az eszét, mert azzal keveset bajlódott, hanem férfias
  előnyeit, piros arczát, karcsú termetét, villogó szemeit, fekete
  bajuszát, a mi mind többet ér minden tudománynál, s ha felült a lovára,
  és ha egy szót sem szólt is, különb ember volt száz tudósnál, ki
  iróasztalánál görbe hátúvá tudományozza magát, s bárha a közjogi és
  alkotmányos viták alatt szeretett is bölcsen hallgatni, de viszont
  tudott beszélni ott, hol ismét a haza atyjai hallgattak többet: a
  hölgyek körül s nem egy érzékeny kalandróli monda volt már
  közforgalomban egyik vagy másik delnőről, ki némi kitüntetésben
  részesíté a deli kalandort, kiről ugyan senki sem tudta, hogy jószágai
  hol fekszenek? hanem azt lehetett tapasztalni, hogy pénze mindig van
  elég.
  Jancsi úr csak titkon nevetett magában, mert piros pünkösd napja már
  közeledék, s Kis Miskával a fiatal főurak nagyrésze – pertu volt már s
  itt-ott lehetett hallani, mint kérdezősködnek gondos édes mamák a derék
  ifju körülményei felől, kik nem látták kedvetlenül annak leányaik körüli
  megjelenését, sőt titok fejében megsúgák meghittebb barátnéiknak a
  kitüntetéseket, melyek okot engedének azt gyanítani, hogy a derék ifju
  komolyabb czélokat táplál magában.
  Az ilyen titkok nagyon hamar el szoktak terjedni s az öreg Kárpáthinak
  furcsa rohamai kezdődtek: gyakran a legkomolyabb társaságokban elkezdett
  fenhangon hahotázni; ilyenkor az jutott eszébe, hogy néhány nap mulva ez
  az ünnepelt gavallér az ő hajdúja fog lenni; néha az ágyban felült
  kaczagni, sőt egy izben plena sessione, mikor legtöbb úri nép volt a
  karzaton, s épen a jegyzőkönyvet olvasták fel, a főúr észrevevé, hogy a
  karzaton ülő delnők lorgnetjei mint keresik a körülcsoportosult
  fiatalság között Miska deli alakját, e felett oly fékezhetlen kaczajban
  tört ki, hogy actiót kapott miatta; a miért rögtön le is fizette a
  birságiumát, még pedig egyuttal megduplázva, miután semmiképen sem birta
  magát visszatartóztatni a nevetés további folytatásától.
  Végre elkövetkezék a legmulatságosabb nap. Itt volt piros pünkösd napja.
  Kárpáthi nagy, költséges ozsonnát rendezett a dunántúli ligetben, melyre
  mindazokat meghívta, a kik Miskával valami ismeretségben voltak.
  Milyen derék mulatság lesz, az annyiszor diadalmas hőst mint inast
  mutatni be a társaság előtt. Jancsi úr nem adta volna e tréfát egy
  uradalomért.
  Épen három negyedet ütött négyre.
  Úgy volt kicsinálva, hogy már ekkor a pünkösdi király ott várakozzék az
  előszobában s Jancsi úrhoz csak akkor bocsáttassék be.
  – Hát ez micsoda új módi! kiálta Miska a mint beeresztették s levágta
  magát egy karszékbe; mióta várakoztatják a becsületes embert tíz perczig
  az előszobában?
  Jancsi úr szájában pipa volt, melyet épen akkor tömött meg dohánynyal.
  – Te fiam Miska, szólt nagy ravaszsággal, kelj fel csak onnan a székről,
  s gyújtsd meg a pipámat.
  – Ott a fidibus mellette, gyújtson rá maga; eléri.
  Jancsi úr rámeresztette a szemeit.
  A fiu bizonyosan maga is elfelejtette, hogy mi nap van ma? Annál
  érdekesebb lesz, ha még ő maga is meglepetik általa.
  – Hát szerelmetes öcsém, tudod-e, hogy ma van piros pünkösd napja?
  – Tudja a pap, meg a kalendáriomcsináló; hát mi gondom nekem arra?
  – Ej ej, gondolj csak rá, hogy háromnegyed négyre megszünt a te pünkösdi
  királyságod.
  – Hát aztán? kérdé Miska, legkisebb megütközés nélkül, attilája antik
  opálgombjait csiszolva selyemkendőjével.