Egy hirhedett kalandor a tizenhetedik századból - 17

  selypített s a p betűt nem mondta m-nek, a miből azt a meggyőződést
  merítettem, hogy fogai még vannak.
  A templomból nagy muzsikaszóval távoztunk el, én karöltve vezettem a
  menyasszonyomat a barlang előtt álló kocsiig. Az egy nagy nehéz szekér
  volt, akkora, hogy tizenhárman elfértünk rajta s volt eléje fogva hat –
  szarvasbogár.
  – De már, hogy a pokolba vihetné el ezt a nehéz társzekeret ez a hat
  bogár? kiálték én boszúsan. Hiszen hat ló sem tudja azt kimozdítani.
  – Nem ám, suttogá Lilith, mert nincs megkenve a tengelye. De fogd csak e
  kenőcsöt, s kend meg vele, majd könnyebb lesz.
  Én szót fogadtam, s a kezembe adott fekete achattégelyből megkentem a
  szekér kerekeit és tengelyét. Akkor aztán az egész násznép hirtelen
  felkapott a szekérbe; teleülték annak az oldalait, fehérczeit, nekem
  maradt a menyasszonyommal együtt a kocsisülés. Lilith azt mondta, hogy ő
  maga akarja hajtani a lovakat (a hat szarvasbogarat). Hát a mint azok
  szárnyra kaptak, az egész terhes szekér az összes násznéppel csak úgy
  repült tova, mint a szélkergette ördögtövis a mezőn. Én kaptam az
  alkalmon, hogy a menyasszonyom arczát megpillanthassam, s míg ő két
  kézzel fogta a gyeplőt, föllebbentettem az arczáról a fátyolt.
  Majd megdermedtem rémületemben. Ez tulajdon az a boszorkány volt, a ki
  engemet a kempeni tőzegtörésben meg akart nyergelni. Huh, be förtelmes
  egy pofa! Ha ez Lilith, úgy bizonyosan az Ádám apánk Lilithje, mert
  ennek az arczán minden ráncz egy századot képvisel s arra, hogy az a
  finom baraczkhamv, a mi a női ajkakat oly csókolni valóvá teszi, ekkora
  bajuszszá megnőjön, csakugyan kell hatezer esztendő.
  – Én kiugrom a szekérből! kiálték ijedten.
  – Dehogy ugrol! Inkább átölelsz! szólt nevetve a rettenetes mátka s én
  ekkor vettem észre, hogy ötszáz lábnyi magasan repülünk a föld fölött. S
  hogy beváltsa a szavát, úgy irányozta a szekerünk röpülését, hogy neki
  mentünk a kölni templom toronykeresztjének, a saroglyánk beleütődött az
  egyik ágába, az leszakadt, ott is maradt; most is ott lóg, nem tudják
  levenni; én azonban a zökkenéstől meghibbanva, csakugyan önkénytelenül
  átkaroltam a Lilith derekát, a min aztán az egész társaság féktelenül
  nevetett. Magamban azt tervezgettem, hogy hiszen, mikor kenyértörésre
  kerül a dolog, itt van az én vérczimborám, a Beherik, majd annak mondom,
  cseréljünk alakot, tessék most a helyemet elfoglalnod.
  «Hopp hirével» megérkeztünk a «Kranendonk»-ra. Itt tartják a
  boszorkányok a bucsújukat. Itt leszálltunk s üdvözöltettünk a
  mindenünnen előrepülő atyafiságtól, a kik lóczákon, székeken, seprün,
  pemetén lovagolva süvöltöttek a levegőn keresztül; minden asszony
  magával hozta a szive választottját.
  (– Te! Én ebből az egész bolond beszédből egy szót sem hiszek! vágott
  közbe a nagyherczeg.
  – De pedig ez mind úgy van! bizonyítá a soltész. Johannes de Kembach
  épen így írta le hitelesen a boszorkányok utazásmódját a nagybucsúra, s
  a nagy tudós Majolus a «repülő szekérről» is bizonyságot teszen, melyet
  a béreslegény, tévedésből a kulimász helyett a boszorkányirral talált
  megkenni. Ugyanily dolgot ír le Torquemadius az ő Hexameronjában, a ki
  pedig elismert auctoritás.)
  A vádlott folytatá tovább:
  Az asszonyok és szeretőik a levegőn át érkezének a Kranendonkra, az
  ördögök és kisérőik ellenben a földből bújtak elő.
  Ott volt szerencsém megismerhetni több rendbeli celebritásait az előkelő
  úri társaságnak, a kik a keresztapjaik voltak a neveiket viselő
  Bak-lovagoknak.
  A Szemiázáz az egész társaság mulattatója; ő a zeneszerző, s mikor ő
  muzsikálni kezd, akkor minden ember tánczolni kénytelen, a ki azt
  meghallja. Az orra klarinét s annak a billentyűjét a két fülével
  billegteti, a két kezével e mellett egy tehéncsontváznak az oldalbordáin
  hárfázik, s a farkával egy kétfenekű dobot ver.
  A Beherik, az én vérczimborám keresztapja, egy ormótlan nagy test, a
  kinek elefántorrmánya van. Ezzel szokta a nevét aláirni, a miért is az
  ördög aláirásánál (méltóztassanak jól ráügyelni) a végbetük soha sem
  «mp» (manu propria), hanem csak «np» (nasu propria.) A mellett a Beherik
  igen elegans gavallér, a farkát a vállára vetve hordja, s az azon levő
  nagy lobonczczal szokta magát legyezni, mikor nagy melege van.
  Valamennyi ördög úrnak denevérszárnyai voltak, csupán az én druszám és
  præsumtiv keresztapám Belfegor különbözött e tekintetben a többitől.
  Neki tollakból voltak a szárnyai. Valahány toll volt a világon, a mi
  valamely átkozott tett megirásával érdemessé tette magát, hogy a pokolra
  jusson, az mind az ő szárnyába volt összeszedve. Az a toll, a mivel
  Pilátus aláirta Jézus Krisztus felfeszítését s Barabás szabadon
  bocsátását, – az a toll, a mivel Aretin megirta a verseit, De Sade az
  elbeszéléseit, – az a toll, a mivel Erzsébet aláirta Stuart Mária
  halálitéletét, – az a toll, a mivel Medicis Katalin elrendelte a
  Bertalanéj borzalmait, – az a toll, a mivel X. Leo pápa megirta a
  pénzért adott indulgentiás leveleket, s a mivel Incze pápa felirta e
  szókat: «sint ut sunt, aut non sint», s a mivel egy primás megirta e
  kétértelmű választ: «reginam occidere nolite timere bonum est», – az a
  toll, a mivel Shylok megiratta a «font húsra» kötött szerződést, – az a
  toll, melylyel Foscari halálos ellensége beirta a könyvébe, hogy «la
  pagata», – az a toll, a mivel Fülöp király aláirta fia Don Carlos
  halálitéletét, – az a toll, a mivel Tetzel a Luther elleni pamphleteket
  firkantotta, és mindazok a tollak, a mik árulásra, hamisításra, csalfa
  szerelmi esküre lettek felhasználva, ott voltak a Belfegor szárnyában.
  Óriási két szárny volt ez, nagyobb mint a Roch madáré. S valahányszor a
  Beheriknek szüksége volt irótollra, mindig a Belfegor szárnyából
  szakított ki egy épen ahhoz a czélhoz illőt.
  A mint az egész boszorkány-társaság együtt volt, a legvénebbek, a
  legcsúfabbak összegyűlének s valaminthogy más ünnepélyeket szokás kegyes
  imádkozással, a lakodalmakat alamizsnaosztással kezdeni, úgy ők is a
  megkezdendő dáridó bevezetéseül egy végbeviendő gonosz tett
  elhatározását tűzték ki.
  Az én menyasszonyom volt az indítványozó, ma ő volt az ünnep hősnője.
  – Van a Kempen vidéken egy vendégfogadó, mondá. Annak a vendéglőse
  szövetségben áll a bilseni comthurral. A comthur hamis pénzveréssel
  foglalkozik és kereskedők kirablásával. A hamis pénzeket ez a korcsmáros
  szokta a nála megszálló karavánok útján értékesíteni s így hozza az
  országban forgalomba. Most ezt a korcsmárost megszállta a bűnbánat. Jóvá
  akarja tenni az eddigi bűneit. Megírta levélben a kormányzónak az egész
  bűnös csalfaságot s fölfedezte a bilseni comthur pénzverő műhelyét. Én
  ezt a levelet a kormányzó helyett a bilseni comthur kezébe játszottam.
  Ma éjjel a comthur lovagjai meglátogatják a kempeni országúton levő
  csárdát. Mit gondoltok? hány embert küldenek a pokolra?
  – Valamennyit! sivalkodának a boszorkányok. No ma jól mulathatunk hát!
  Jöhet közénk Lucifer!
  Most nagy földrengés, csattogás, dörgés hallatszott, s a megnyilt
  földből kiemelkedett pokolbeli méltóságában a gonoszok fejedelme,
  Lucifer, a ki előtt a többiek mind térdre – azaz hogy csülökre –
  borultak.
  (– Milyen volt? kérdé a nagyherczeg kiváncsian.)
  Erre az egyre nem tudok megfelelni. A pokolbeli fejedelemnek van olyan
  varázshatalma, hogy mikor megjelenik is a halandók között, azok őt ne
  nézzék. S miből áll az a varázslata? Könnyű lesz megérteni, ha elmondom.
  Az ő megjelenésére egyszerre elkezdtek a boszorkányok levetkőzni; az én
  Lilithem is.
  (– No csak nem a bőrükig!)
  – De még azon is túl. Még a bőrüket is levetették, s a mint a rút,
  ránczos, tarjagos bőr lehullt róluk, a leggyönyörűbb tündéralakok álltak
  előttünk egyszerre. Az én Lilithem szebb lett, mint a minőnek valaha
  istennő képét festve láttam, maga a gyönyör és bűbáj megtestesülve. Soha
  ilyen ragyogó szemek, ily édesen mosolygó ajkak nem világlottak felém.
  Már most érthetik kegyelmességtek, miért nem tudom én Lucifer alakját
  leírni. Hát láttam én még mást, mint Lilith tündéralakját magam előtt?
  S még ez alak, a szépség nem volt minden, a mi elkábított, de az az
  észvesztő csintalan jókedv, az a dévaj csapongás minden érzékemet
  megittasítá. Nem voltam a fejemnek ura többé, arra csavarhatta, a merre
  akarta. Kész voltam egy csókjáért a lelkemet is odaadni.
  Ezt az állapotot várta a jó Beherik. Tudniillik a keresztapa, az igazi
  ördög. Előhúzta a hátulsó táskájából azt a bizonyos fekete könyvet s
  legelőször is a keresztfiát, az én vérczimborámat vette elő, hogy
  engedje magát stigmatizáltatni.
  Ez pedig úgy ment, hogy az ördög kirántott egy tollat a Belfegor
  szárnyából s azzal a czimborám karjára apró pontokat szurkált, a mikből
  betűk alakultak. Valahányat szúrt a bőrbe, a toll hegyén maradt
  vércseppel ugyanannyit szúrt a feketekönyvnek egy lapjára, s annak a
  szúrásnak a helye meg olyan fénylő lett, mint a szikra. A kar fehér
  bőrén aztán ott maradt veres betűkkel felírva a Beherik név, s ugyanaz a
  fekete lapon fénylett tűzbetűkkel.
  Mikor az megtörtént, Beherik egy tallért adott keresztapai ajándékul a
  keresztfiának.
  Akkor azután hozzám fordult a két ördög, s nógatott, hogy én is vegyem
  fel a magas beavatást a pokol választottai közé. Én is kapok majd egy
  tallért.
  A tallérért nem tettem volna meg, hanem a szép Lilithnek egy csókjáért
  igen. Ennek a mosolygásnak ember nem állhatott ellen.
  Megigértem, hogy felveszem a pokoli stigmát.
  Hanem a mint már a kezemet kinyujtottam, odalép hozzám a vérczimborám s
  azt mondja:
  – Bajtárs! Látod ezt a tallért, a miért én a lelkemet eladtam? Ezt én
  teneked ajándékozom. Te pedig nekem adod, a hogy a vérczimborákhoz
  illik, a te menyasszonyodat.
  Vérczimboráknak nem szabad semmi kérésre azt mondaniok: «nem adom.» A
  tallért eldugtam a zsebembe, a Lilith kezét pedig odatettem a czimborám
  kezébe s az vitte azt magával a tánczba. A bűbájos hölgyek karéjba
  fogózva tánczoltak a kedveseikkel, sebesen, hogy a ránéző szeme
  elkáprázott bele.
  A két koma azonban rángatta a galléromat két felől, hogy no hát, a hogy
  megigértem, vegyem föl a beavatási stigmát.
  De most már én nekem semmi kedvem sem volt hozzá, hogy a Lilithet
  elvitték tőlem s kerestem, hogy miféle kifogásokkal tudnék kimenekülni
  az igéretem alól.
  – Az ördögbe is! kiálték, haragot szinlelve. Soha az öreg apám sem írt
  alá contractust áldomás nélkül. Én előbb enni meg inni akarok, majd
  azután parolázzunk.
  Mindjárt ott volt előttem a terített asztal, válogatott drága ételekkel
  és italokkal; a násznépem körülülte azt a szép tündéralakokkal együtt, a
  Lilith is visszakerült hozzám s odaült az ölembe. De én már haragudtam
  rá, mert a czimborámmal láttam tánczolni. Azután még jobban mérgelődtem
  azon, hogy akármi ételt-italt bevettem, annak nem volt de semmi ize.
  Nyakalhattam én akár fenékig ki a kancsót, csak olyan volt az, mintha
  semmi se ment volna le a torkomon, a pecsenyék pedig mind só nélkül
  voltak elkészítve.
  Elkezdtem a komákkal veszekedni.
  – Ezt én így meg nem eszem. Ha én sótalanul eszem a disznóhúst, attól én
  mindjárt csömört kapok. Nekem adjatok sótartót az asztalra.
  – De honnan a pokolból vegyük mi a sót? mondának a koma urak. Hát nem
  tudod, hogy a pokolban nincsen só? Hisz ott nincsen tenger, hogy sót
  főzhetnénk belőle.
  – Nekem pedig, ördögteremtettét, sót teremtsetek, ha Lóth feleségét
  veszitek is elő, vagy különben a fejetekhez vágom ezt az egész
  vetreczét!
  – No ne zsörtölődj! incselkedett velem a Lilith, megrángatva a
  bajuszomat. Itt az én ajkaim, izleld azokat.
  – Ejh, nekem nem méz kell, hanem só! Ördög, mennykő, lánczos lobogós
  teremtette, most mindjárt kifordítom a Lucifert a bőréből, ha sót nem
  kapok.
  Ennek aztán volt sikere. Az ördögök előtt a káromkodás az imádság.
  Nosza futott a hány ördögsuhancz volt, haza a Lucifer palotájába,
  elhozni az egyetlen egy sótartót, a mi csak a pokolfejedelem magán
  használatára tartatik otthon.
  Ez a sótartó pedig egy nagy csigateknő, melyet «keresztelő medenczének»
  neveznek. És ez olyan sóval van megtöltve, melyet elkövetett bűnök
  feletti késő bánat könyeiből gyüjtenek össze.
  Két ördögfiú czepelte elém a sótartót, míg a szép Lilith kés, villa
  helyett a saját fényes fogaival harapdálta fel apró falatokra az elém
  tett sültet (a mi a Gadarenusok malaczainak husából készült, mikbe urunk
  az ördöngös legióját bele számüzte), hogy annál nagyobb kedvem legyen
  hozzá.
  – No, hála Istennek! csakhogy itt van már a só! kiálték fel.
  S arra a szóra egyszerre nagy ropogással összeomlott körülöttem minden,
  az ördögök ordítva sülyedtek alá a földbe, a varázsnők sikoltva repültek
  szét a levegőben, s én leestem a földre, s mikor széttekinték, ott
  találtam magamat a Kempen közepett, az elhagyott tőzegbányákban a moha
  között, az ismeretes száraz fáktól körülvéve, százhúsz mérföldnyi
  távolban a Feketeerdőtől, a melyben az este a Bak-lovagokkal együtt
  ültem a menyekzőmet.
  (– Bolond vagy bizony te, vagy álmodtad mindezt! fejezé be a vallomást a
  nagyherczeg. Nem hiszek én ebből semmit, egy szót sem.)
  (– No már pedig ez az egy igaz, mondá a soltész, a sok hazugság között,
  a mikkel bennünket a gazficzkó hetek óta traktál, ez az egy authentikus
  dolog. Mert hasonló esetekről értesítenek bennünket Majolus és
  Ghirlandinus, nemkülönben a világhírű Boccaccio, kiknek állításait
  kétségbevonni nem lehet. Most az egyszer a bűnös szigorúan a való dolgok
  előadása mellett maradt vala.
  – Minthogy azonban az ördöggel való szövetséget re ipsa, és de facto alá
  nem irta, annálfogva a pactum implicitum diabolicum neki mégis be nem
  számíttathatik, és így ezen vádpont, ha csak következményei nem lesznek,
  önnön magától elesik, mondá ki a nagyherczeg.)
  
  
  TIZENKETTEDIK RÉSZ. A SZÉGYEN GYALÁZAT KENYERÉN.
  
  1. A GYEREHAZA-TALLÉR.
  Másnap folytatá a vádlott.
  Mindennél nagyobb bizonyítéka volt annak, hogy ezek valósággal
  megtörténtek velem, hogy a tarsolyomban most is ott volt az a tallér, a
  mit a vérczimborámtól kaptam ajándékba, a mit ő viszont a pokolkomájától
  kapott búcsufia gyanánt. Az ott maradt nálam. Eszembe jutott, hogy mit
  hallottam a boszorkányoktól, minő veszély fenyegeti az útféli
  vendéglőst, s bár egyszer már épen így jártam pórul azzal, hogy valami
  jó tettet akartam elkövetni, ujra ráadtam a fejemet, hogy elmegyek,
  figyelmeztetem a vendéglőst az ellene készülő nagy bajra.
  Késő éjszaka volt s én ez úttal már tudtam azt az útat, a melyen egyszer
  erről a helyről kikeczmelegtem. Másodszor is neki indulék. Nagy hamar
  elértem az országútat, ott megtaláltam azt a vendégfogadót, a melyikben
  a multkor a karavánnal találkoztam. Még fönn voltak mind, valami lakzi
  volt a háznál, a vendéglős akkor házasodott ujra, ez volt az ötödik
  felesége.
  A mint beléptem a víg társaságba, egyszerre rám ismert a gazda. De nem
  hogy nagy örömmel fogadott volna, hanem még inkább majd megvert, s ki
  akart dobni.
  – Hiszen ez az a minapi ficzkó, a kit az ördög akkor hozott ide, a mikor
  a herzogenbuschi karaván itt járt! Aztán elmondta, hogy mit beszéltek
  előtte a kempeni boszorkányok? S egy szóig beteljesedett minden. Dejsz
  ennek nem szabad a házamba belépui! Tán megint hallottál valamit a
  kempeni boszorkányoktól, s most azért jöttél ide, hogy azt elmondd s
  aztán az is beteljesüljön! Dejsz el ne próbáld mondani a rossz
  profécziádat, te vészmadár!
  Erre az egész lakodalmas nép székeket, botokat kapott fel ellenem s
  minden ember azzal fenyegetett, hogy ha profécziát akarok mondani, hát
  agyoncsapnak.
  – Csendesen emberkék! mondám nekik hideg vérrel. Ha szivesen fogadtatok
  volna, meglehet, hogy beszéltem volna valamit, a mit nem ártott volna
  megtudnotok; de miután előre így rám förmedtek, inkább elhallgatok. Nem
  kérek én itten egyebet, mint egy darab kenyeret meg sajtot, meg egy kupa
  sört; aztán meg egy kis szalma vaczkot, valami zugban, a hová
  lefekhetem.
  – De hát van-e pénzed ennyi mindenért megfizetni? Kérdé a gazda.
  – Hogy ne volna? mondék, s elővettem a tarsolyomból a tallért, és
  odaadtam neki.
  – Ohó, ficzkó! Ez hamis tallér! kiálta a vendéglős, a kőasztalra ledobva
  a talléromat; pedig az úgy pengett, hogy lehetetlen volt igazi ezüstnek
  föl nem ismerni.
  De már ez a szemtelenség dühbe hozott.
  – Hallja kend! kiálték, én nem az az ember vagyok, a ki hamis pénzt
  szokott forgalomba hozni.
  – Micsoda? kiálta fel a gazda; hát én talán olyan ember vagyok? Már most
  azért is lefoglalom a tallérodat, s holnap beviszem a városba, bemutatom
  a fémjelző hivatalnak; magadat pedig az ideig becsukatlak a
  tyúkketreczbe, hogy el ne szökhessél.
  Azzal nekem esett az egész társaság, nyakonfogtak, betaszigáltak a
  tyúkólba, annak rám zárták az ajtaját, a hol olyan szűk helyem volt,
  hogy se felállnom, se lefeküdnöm nem lehetett. Ott ülhettem azon módon
  éhen meg szomjan, a hogy a boszorkány-lakziból elszabadultam.
  Csak az boszantott, hogy minek adtam oda már a talléromat.
  Abba már egészen belenyugodtam, hogy a miért jót akartam tenni, jól
  elpáholtak. Ez már az én hivatásom.
  Hanem egyszer csak úgy hajnal felé megszólal ám a trombita a ház előtt;
  sűrű lódobaj közelít, puska ropog, káromkodás hangzik, megérkeztek a
  bilseni comthur lovasai. Egy pillanat alatt be volt törve minden ajtó, a
  meglepett lakodalmas nép rémületében gondolni sem tudott a védelemre.
  Azok pedig halomra öltek mindent: férfit, asszonyt, leányt, öreget, kis
  gyermeket. Én a tyúkketreczből néztem a kegyetlen mészárlást, a mit
  leirni nem akarok, mert még most is borsódzik tőle a hátam, ha
  visszagondolok rá. Nem hagytak azok az egész házban még csak egy élő
  kutyát sem.
  Mikor már mindent leöltek, valamelyik ficzkónak eszébe jutott a
  tyúkólban is kutatni. A szekerczéjével betörte az ajtót s rám találva,
  előhúzott a hajamnál fogva.
  – Ne bánts, pajtás, mondék neki; én magam is csak olyan szegény katona
  vagyok, mint te. Ezek idebenn elvették a pénzemet s magamat idecsuktak:
  láthatod, hogy nem tartozom a házhoz, csak erre utaztam.
  – Hát semmi pénzt nem hagytak nálad? kérdé a lovas.
  Egy tallérom volt, azt is ott fogták, azt mondták, hogy hamis pénz.
  – Lássuk csak, szólt, a ficzkó s elkezdett megmotozni. A mint a táskámba
  nyult, diadalmasan kiáltott fel:
  – Ehun van ni! Hát e nem pénz? (A tallérom ott volt a tarsolyomban.) Ej
  te gézengúz, még el akartad tagadni előlem!
  Azzal jól megütögetett a fejszefokkal s a tallérom eldugta az övébe.
  Arra oda jött egy másik czimbora s azt mondta neki, hogy ne üssön agyon.
  Az ilyen erős ficzkót, mint én, el lehet adni a franczia toborzóknak tíz
  Albertus-tallérért. Aztán hátha még több pénz is van nálam?
  Én esküdtem, hogy egy fillérnek sem vagyok ura.
  De nem hitte el, addig keresgélt, míg egyszer övem alá nyúlva,
  kifirtatta az oda menekült tallért.
  Az is jól eldöngetett, a miért el akartam azt tőle titkolni.
  Jött a harmadik, az is a pénzt kereste nálam. «Nincs, barátom!» – «De
  hogy nincs! Húzd le a csizmádat!» Hát akkor meg a csizmámból pottyant ki
  a tallér. Az is egy pár ütleget jövedelmezett nekem.
  Az utána következőknek már aztán arra a kérdésükre, hogy van-e pénzem?
  csak azt feleltem, hogy «van barátom, de nem tudom hol? csak keresd
  nálam, bizonyosan megtalálod!» Meg is találta valamennyi. Ott volt az
  mindenféle rejtekében az öltözetemnek. A hajtókám belsejében, a kalapom
  karimájában, a nyakravalóm csokrában, hátul az irhámban, elől a
  térdfoltomban. Mindenünnen előkerült a tallér.
  Hanem aztán, mikor hazamenet elő akarták szedegetni a lovas urak a
  tallérjaikat, akkor lett közöttük nagy verekedés; mert egynek a zsebében
  sem volt semmi, s mindenik a másikra fogta, hogy az lopta el a
  tallérját.
  De már akkor engem átadtak tíz tallér felpénzért a franczia titkos
  toborzóknak, Tongern városában.
  Azok aztán levetkőztettek minden ruhámból; természetesen azért, hogy a
  maguk mundurját adják rám. Azok is kikerestek minden ránczot, de biz a
  közt már nem volt semmi pénzféle. Akkor aztán leültettek, hogy lenyirják
  a hosszú hajamat, hogy arról majd rám ismerjenek, hogy pénzen vett
  katona vagyok. Hát egyszer csak a lehulló csimbókjaim közül kigördül a
  tallér.
  A franczia sergeant nagyot ugrott örömében: egy tallér profit! no ezt
  mindjárt megiszszuk!
  Azonnal hozatta a sört kancsó számra a csárdással, a kinél a város végén
  rejtőzve volt az egész titkos toborzó kompánia s megtraktálta az egész
  czimboraságot.
  Aztán hozzám is leereszkedett, mikor a mondurt felszedtem.
  – Hát te ficzkó, nem vagy-e szomjas? No ha az vagy, hát eredj ki az
  udvarra strázsálni; tartsd fel a fejedet, tátsd el a szádat, most épen
  jó eső esik!
  Nekem az alatt ki kellett mennem, őrt állni, a míg ők a csárdában
  mulattak.
  Egy kis idő múlva aztán nagy lárma támadt az ivószobában; a csárdásné
  azt állította, hogy ő tőle a tallért, a mit az imént kapott, a míg
  került-fordult, ellopták.
  – Melyik lopta el? szitkozódék a seregeant.
  Egyik se akart kötélnek állni. Akkor aztán lehuzatta valamennyit s
  mogyoróhájjal mindegyikre hatot kent fel. A tallér még sem került elő,
  mert egyiknél sem volt. Akkor aztán a muskétások (öten voltak) lehúzták
  a padra a sergeant-t s akkor meg ők hegedülték el rajta, a mit tőle
  kaptak summásan: ötször hat = harmincz! de biz a tallér attól sem került
  elő.
  Jó fegyelmet tartanak itt! gondolám magamban; először a káplár veri el a
  legényeket, azután a legények a káplárt: jó lesz itt szolgálni nagyon!
  Nagy bő puffogós pulider volt rajtam, a milyent a franczia muskétások
  hordanak; a mint belenyulok a zsebébe, hát mi akad a markomba? A
  veszedelmes tallér. Nem jutott senkinek eszébe, hogy nálam keresse.
  (– De hát hogyan történhetett az meg? kérdé a nagyherczeg.
  – Oh az igen rendes dolog, jött a magyarázattal a soltész; ez egy
  varázstallér volt, egy «gyerehaza tallér», a mit mi «Heckthaller»-nek
  nevezünk. Ennek a tulajdonsága, hogy a ki ennek birtokába jutott, akár
  vásárol vele valamit, akár ellopják, elrabolják tőle, a gazdájához
  megint visszatér: csak akkor marad el tőle, ha az önként elajándékozza
  valakinek.)
  – Jaj, kegyelmes uram! Mért nem súgta meg nekem ezt a titkot hamarább!
  sohajta fel a vádlott. Ha én ezt tudtam volna annak idejében.
  
  2. A MÁS FELESÉGE FÉRJE.
  Hanem hát a varázstallér csak nem segített azért én rajtam semmit ez új
  keserves állapotomban; mert olyan helyre jutottam vele, a hol nem volt
  rajta mit vásárolni.
  Elvittek bennünket a franczia táborba, mely Lille várát ostromolta, s
  ott engem bedugtak a tüzérek közé, miután megvallottam, hogy a
  pattantyússághoz értek valami keveset.
  Hanem hát az kutya egy állapot volt. Éjjel-nappal a sánczok között
  kussadni: ásni a futóárkot, lesni a ránk röpített granátokat. Ez még
  mind hagyján lett volna. De koplalni. A franczia vezérnek az a taktikája
  volt, hogy az ütegek közé nem szabad a markotányosnékat odaereszteni, se
  borral, se sörrel, se pálinkával, hogy a pattantyúsok józanok
  maradjanak. Annálfogva enni is nagyon keveset adott nekik, hogy nagyon
  szomjasak ne legyenek. Ha meg egy sapeurt beküldtem a kantinba, hogy
  lopva hozzon a számomra egy korsó duplasert, az mindig azzal jött
  vissza, hogy az úton elvesztette a talléromat. El ám, mert a míg ő a
  kantinig somfordált, azalatt a gyerehazatallér már visszakerült a
  zsebembe. Nagyon is jól volt kitanítva.
  Így aztán éhezhettem és szomjazhattam, a mennyi csak belém fért.
  Hanem a tiszt urak, azok annál jobban mulattak. Az ő sátoraikban volt
  dinom-dánom elég.
  Hogy a hadseregnél minden fegyvernem képviselve legyen, minden tiszt úr
  mellett volt egy kaczkiás menyecske is, a kiknek a száma egész
  szabadcsapatot képezett. S mondhatom, hogy ezek a táborbeli hölgyek
  egyenkint képesek voltak annyit végezni, mint száz katona: már úgymint,
  hogy száz katonának a lénungját meg tudta egy ilyen dáma egymaga enni és
  inni.
  A tiszt urak a katonáknak fél portiót adtak a pumpernikkelből, hanem
  aztán a «fráj»-oknak dupla portiót a marczifánkból. Tiszta munkát
  csináltak.
  A kapitányomnak is volt egy ilyen hölgye, a ki pedig sem húga, sem
  leánya, sem öreganyja nem volt neki, de mindamellett felesége sem volt.
  Ez együtt lovagolt vele, hosszú selyem ruhában, nagy tollas baréttal a
  fején, mikor a kapitány néha meglátogatta ütegünket. Csinos darab bőr
  volt.
  Egyszer azonban a fővezér megsokallta a tiszti gazdálkodást, s kiadta a
  napiparancsot, hogy valahány oly asszonyféle lakozik a táborban, a kinek
  valóságos esküdt férje nincsen ottan helyben, az egy huszonnégy óra
  alatt mind eltakarodjék onnan.
  Ezen a napon a kapitány uram odajött hozzám az üteghez. Úgy tett, mintha
  valami dolga volna ottan. Ott aztán belém kötött.
  – Te legény! Nekem úgy tetszik, mintha te jobb sorshoz volnál szokva,
  mint ágyút tölteni s a földön hálni.
  – És pumpernikkelt rágni! egészítém én ki a kegyes véleményt.
  – Nekem kedvem volna hozzá, hogy tégedet megtegyelek hadsegédemnek.
  – Nekem pedig nem volna az ellenemre.
  – Hanem hát egy kis szivességre kellene magadat elhatároznod.
  – Képesnek érzem magam mindenféle szivességre.
  – Hát például arra, hogy magad tarts konyhát s ott főzess minden jót és
  drágát, s aztán engemet híjj meg az asztalodhoz ebédre és vacsorára.
  Megfizetem, a mibe kerül.
  – No ez még nem valami kellemetlen feladat.
  – Hanem hát, hogy olyan gavallért, mint én vagyok, képes légy illően
  elfogadni, szükséges, hogy asszony legyen a háznál, a ki a honneurs-t
  végezni tudja.
  – De már azt hol vegyem?
  – Adok én azt is. Vedd feleségül azt a kiséretemben levő hölgyet, a ki
  az én tiszteletemet régóta bírja.
  Már itt aztán elkezdtem vakarni a fejemet.
  – De hát mért nem veszi el kapitány úr maga, ha olyan nagyon bírja a
  tiszteletét?
  – Ostoba! Mert már nekem van otthon másik.
  Csunyául éreztem magamat. Kezdtem a vállaimat vonogatni s szíttam a
  fogamat, mintha az fájna.
  – Lássa, kapitány uram, sok mindenféle komisz kenyeret ettem már
  életemben; csaltam, loptam, raboltam; de még ilyen alávaló conditióban
  nem voltam, mint a milyent nekem most méltóztatik fölajánlani.
  – Gondold meg jól. Pompásan enni, inni, semmit sem csinálni: ez az első
  választás; a másik pedig: lemenni a tűzaknaásók közé s a föld alatt
  vágni a sziklát, száraz kenyér és víz mellett. Van fél órád az
  elhatározásra. Ha nem tetszik, keresek helyetted mást.
  Hosszú félóra volt! Elgondoltam magamban, hogy mit vesztegetek el? A
  becsületemet? Hol van már az? Elöltem, elpazaroltam azt már
  százféleképen. De ha elöltem, elpazaroltam a becsületemet, tettem azt
  eddig karddal, puskával a kezemben; tettem úgy, hogy szidtak, átkoztak,
  üldöztek utána; hát most megpróbáljam, hogyan lehet a becsületemet
  megenni késsel, kanállal? meginni pohárral? s legyek olyan gazember, a
  kit kinevetnek, leköpnek?
  Ezt is megpróbáltam. Fél óra mulva azt mondtam a kapitánynak, hogy
  «beállok! itt a kezem!»
  Aztán félig én nyujtottam eléje a kezemet, félig ő én elém a magáét; –
  fele úton mind a ketten meggondoltuk a dolgot, s visszahúztuk a
  kezeinket. Mindegyikünk azt hitte tán, hogy a másiké még piszkosabb.
  Hanem azért a donnát csak elvettem; a tábori pap még az nap
  összeesketett vele ünnepélyesen. A sok nevem közül egyet átengedtem neki
  s úgy hiszem, hogy nem én csaltam meg őt jobban.
  Annyi igaz, hogy azontúl aztán a testemnek jó dolga volt, s a gyomorban
  szerencsére nem lakik lelkiismeret. A has biz azt mondja, hogy száz
  katona lénungját megenni jó. Rangom is volt, hadsegédnek hittak, s a ki
  kimondta a titulámat, mind nevetett hozzá. A feleségemet persze csak
  akkor láttam, ha asztalhoz ültünk. Hogy czifrán szeretett öltözni, az
  nem az én hibám volt. Száz katona hiányzó mondurjából az is csak
  kitelik. Néha egy kis zsákmány is akadt, mikor a kapitányom a környéket
  kalandozta, olyankor új köntös, nyakláncz, kösöntyű bőven került az
  asszony számára. A kapitány mindig hozott haza valami meglepetést.
  Egyszer aztán azzal a meglepetéssel jött haza a kapitány, hogy elhagyta
  valahol a fejét.
  Közel talált menni olyan helyhez, a hol ágyuval lövöldöztek s
  összecsapta a fejét egy bolond vas galacsinnal, s az okosabb engedett.
  Úgy hozták haza szegényt halva.