Egy év történelem: Jegyzetek 1914 tavaszától 1915 nyaráig - 8

történelmi materialista szemével nézem George Washingtont, s azt mondom
szent ember volt. S a történelmi materialista szemével nézem mister
Bryant, s azt mondom – de nem mondok semmit, mert a cenzura ugyis
kihagyná.
A helyzet az, hogy az entente belátta, hogy nem bir velünk, s gyerekek
voltunk, ha azt hittük, hogy erre abbahagyja a játékot. Ó, sokkal többet
tett fel a kockájára. És sokkal többet fektetett bele. Ott tart, hogy
ebben a tourban már csak nyernie szabad. Mit mondott az egyszeri alsós,
akit rajtakaptak, hogy csal? _Anders war die Partie nicht zu gewinnen_.
Az entente nem tud másképp győzni, mint ha az egész emberiséget
belekeveri a viaskodásba. Csak úgy nem ég le ő maga külön, ha felgyujtja
a világot mind a négy sarkánál. Ezért nem várok jót vagy józanságot a
most következő szakaszoktól. Kalandorvállalkozást indítottak meg
kalandorok. Mentül rosszabbul fordul kalandjuk, annál elszántabbak és
fék nélkül valóbbak. Nem nyugszanak, mig a földtekét föl nem borították.
S nem nyugszanak bele, ahol egyszer nem sikerült. Belefognak ujra,
nekikerülnek ujra, s amig van foguk, amivel marni tudnak, s van körmük,
amivel tépni tudnak, s van nyelvük, amivel hazudni tudnak, s van pénzük,
amivel lefizetni tudnak, addig mindennap mindenütt minden ujra kezdődik.
Nem én kérdem, Bukarestben kérdezték: mit kapott Take Jonescu? Nem én
kérdem, Milanóban kérdezték: Mit kapott Gabriele D’Annunzio? S nem én
kérdem, mert nem kérdés, hogy hogy dolgozzák meg Hollandiát és Amerikát,
Görögországot és Portugáliát s a folyamok partőreitől fogva a
kancelláriák ajtónállóáig a hadba nem kevert országok embereit,
deákjait, kiadóit, szószátyárait, félbolond felkentjeit és egészen okos
minden hájjal megkentjeit az entente ügynökei, az entente kémei, az
entente nagykövetei, kiskövetei, fő- és alkonzulai, irnokai,
dragománjai, nagyvilági irói és félvilági asszonyai. A játék nem megy
babra. Ezt nem lehet abbahagyni, itt megállás nincs.
Ezt tudva kell nézni mindent, ami történik. Erre számba véve kell
kiszámítani, amit várni lehet. Erre gondolva kell tisztában lenni azzal,
mi a helyzetünk s honnan mi fog hozzájárulni. Itt a május: az az
időhatár, amit az angolok kitüztek, hogy ekkor fog a háboru igazán
megkezdődni. Az ochrana erkölcseivel szövetkezett, a tatár khánok
politikájával frigyre lépett angolok. A görög király beteg s Portugallia
még betegebb s Olaszország lázban vonaglik.
_Cognosco stilum_: ez az entente kezejárása. Igy csinál világpolitikát
Grey, Delcassé és Izvolszki. Így csinálnak világpolitikát a rablók, a
kalandorok s az orgyilkosok.


JEGYZETEK
1915. julius 18.
_Hős_. I want a hero – tizenegyedik hónapja keresek valakit, ellenséget,
kit szivembe zárjak. Az emberben benne van ez a vágy – talán egészséges
ellensulyául a sok fájó haragnak s égő gyülöletnek, mit a világverekedés
lelke legaljáról fölvet – talán már előre verődő hidul a békességbe,
mikor majd megint szabadon szerethetjük egymást. Eleinte Joffre volt,
kit erre mintegy előjegyeztem. Amennyire távolálló tudhatja s hozzá nem
értő megértheti: igen imponált nekem, ahogy a németek hatalmas belgiumi
száguldása után ő nem vesztette el, s egyedül ő nem, Franciaországban a
fejét, s a nem ilyesmire nevelt s nem ilyesmire hajló s nem ilyesmire
született francia népsereget egy lökésre bele tudta lökni s egy rántásra
benne tudta tartani a szivós türelem taktikájába. S ennél még jobban
imponált, hogy ezt némán cselekedte, nem kérkedett, nem fenyegetődzött,
nem szavalt, nem diadalmaskodott. De azóta beszélt, azóta fenyegetődzött
olyasmivel, amit beváltani nem tudott, azóta kérkedett olyasmivel, amit
állani nem tudott – egyszóval: nem tökéletes hős. Igaz: sosem igérte,
hogy az lesz, de az ember nem a felebarátja igéreteiben való
megcsalatkozását nem tudja megbocsátani, hanem az abban valót, amit ő
maga igért magának felebarátja felől… Bernard Shawban sok az arravaló
tehetség, hogy megbecsüljék, talán meg is szeressék. Szebb a szépnél:
tisztességes és férfias, ahogy szokott különvéleményével ma is első
sorban áll ott és olyankor, ahol s amikor különvéleménnyel igazán nem
bátorságos elül állani. De egyrészt Angliában még mindig bátorságosabb,
mint egyebütt – az angol szabadság még a háboruban is komoly kiváltsága
az angol polgárnak, – dühösek ugyan rá, ha igazat szól, de fejét nem
törik be – hiszen az, hogy _lehet_ Angliában véleményüket elmondani,
legyen bár az kellemetlen a hatalmasoknak, egyuttal azt is jelenti, hogy
nem életveszedelem elmondani. Aztán meg: Shawnak, mondom, mestersége és
írói képe az, hogy külön véleménye legyen – annyira szabad
társadalomban, mint az angol, a kérlelhetetlen moralista s a lármás
szatirikus mindig gyanus egy kicsit – ahol annyira szabad az embereknek,
szabad a felséges népnek, szabad a még felségesebb uraknak s
hatalmasoknak pofájukba vágni az igazságot, ott az, aki ezt szinte
sportból, szinte mesterségből s kenyérkeresetből cselekszi, a nézőnek
akarata ellen abba a gyanuba kerül szemében, hogy tulajdonképp épp oly
hizelgője a népnek, az uraknak s a közvéleménynek, mint az egyenes
hizelgők, csak éppen e közvetett formájából él a hizelgésnek, mint a
régi királyok udvari bolondjai, kik megmondták ugyan a királynak, hogy:
szamár vagy vagy lókötő vagy, ó felség, s a felség röhögött is ezen a
gorombaságon, de a gorombaság s a röhögés együttvéve mégis csak úgy jött
ki, mint mikor az udvaronc azt mondja: felség, te vagy a világ
legdicsőbb és legnemesebb embere, s a felség azt mondja: köszönöm…
Szeretném én azt az angol embert látni, aki komolyan felteszi Bernard
Shawról, hogy nem az angol embert tartja a világ legelső emberének!…
Bothára is gondoltam egy darabig, a burok főemberére, kiről most akarják
az angolok Dél-Afrikát elnevezni Bothalandnak s ki most tizenöt év
multán koronázza be fényes okossággal, mit tizenöt év előtt megkezdett:
a bur nemzetnek az angol világbirodalom ölén való bátorságos, boldog, s
teljes szabadságu és egyéniségü elhelyezését. De ha valaki ezért
szeretnivaló s kivált annyira szeretnivaló, hogy még az ellenség is,
kinek kárára van az ő érdeme, szeretni tudja érte: az a Botha s az
afrikanderek esetében talán nem is maga Botha, hanem inkább a régi angol
politikai bölcsesség, mely sok nagy nemzedéken át oly nagygyá fejlődött,
hogy még a mostani epigon ivadék sem tudja lecsökkenteni. Nem akarok
most, a vérközösség s az egymásra találás mézes heteiben még
visszamenően sem fájót mondani osztrák testvéreinknek, de annyit talán
meg lehet mondani, hogy jóval nehezebb volt Deák Ferencnek az osztrákkal
szemben lennie Deák Ferencnek, mint Botha generálisnak az angolokkal
szemben lennie Bothának. Amily fájdalmas tapasztalás volt számunkra,
meglátnunk a háboru elején, hogy Dél-Afrika komolyan nem fog fegyvert az
angol elnyomó ellen, annyira jóleső jelenség volt ez a saját érdekén túl
is gondolkozó politikus számára – fényes bizonyság amellett, hogy
úgynevezett nemzetiségi politika csak egy lehetséges a mai világban: a
méltányos és igazságos, s hogy ennek áldozata és gyengédsége megtérül a
hatalmasnak, ki nem sajnálja a gyengétől. Botha generális bizonyára
nagystílű ember, mint ahogy nagy a stílus az angol birodalmi politikában
– de szeretni mégis csakis a szabadságot, a bölcseséget s az igazságot
lehet s nem Bothát s nem az angol államférfiakat… S bizonyára nem a
francia államférfiakat sem. Sem a parancsolókat, sem az ellenkezőket.
Legkivált nem az öreg Clémenceaut, a világ legrosszabb emberét, ki még a
jót is rosszaságból cselekszi. Ellenben, s nem magától fogva, kezdem
megszeretni Hervét. Mire a háborunak vége lesz, talán ő lesz az, kiről
az ellenség is elmondhatja: egy percre sem volt a mi emberünk, egy
pillanatra sem a mi igazunkat védte, egy rezzenetre sem ingott meg
fajtája iránt való elfogultságában s önfeláldozásában, de oly
önfeláldozó volt s elfogultságában oly becsületes, bátor és őszinte,
hogy lehetetlen ezért nem tisztelni, nem szeretni, lehetetlen azt nem
kivánni, hogy bár volna minden tisztes ügy számára oly tisztes bajvivó
végig az emberiség jövendő történetén, mint volt az entente silány ügye
számára ez az igaz ember. Legjobban azért tisztelem Hervét, mert
hiányzik belőle a hiuság s mert mert ma mást mondani, mint amit tegnap
mondott, – tudja a világtörténelem korrekturája után bőrét éppúgy
vásárra vinni a megkorrigálódott igazságért, mint vitte volt a
korrigálatlanért, tudja korholni azt, amit szeret, tudja szeretni azt,
amit korhol és semmi egyebet nem akar országának szerencsétlensége
közepett, mint valami formában hasznosnak lenni országa számára és
minden lehetséges formában hasznosnak lenni. A kivülálló könnyen
megláthatja, hogy ma épp oly tulzó az ő sovinizmusában, mint tegnap volt
az ő antimilitarizmusában, de épp oly becsületes és elszánt ebben, mint
amily becsületes és elszánt volt abban, – hogy a köznek s testvéreinek
forró szeretete hajtja minden tulzásba, téríti viszont meglepő
józanságra s szerez neki olyan erkölcsi tekintélyt, mely még a francia
hadirabság közepett is szabadságot és lehetőséget biztosít neki, hogy a
cenzura cenzora lehessen, a despoták ellenőre s a mindenhatók körmére
nézője. S szeretem benne, hogy bár szónoki természet, most nem szaval –
viszont a keserü guny s az elmés szatira játékait sem űzi ily keserüen
komoly időkben. Mégegyszer mondom: még ha francia volnék, sem osztanám
minden nézeteit s nem értenék egyet mai politikájával, de közel állok
hozzá, hogy igen megszeressem még tévedéseiért is, s ha majd egyszer
csak vége lesz ennek a keserves háborunak, a sok silányság között, mit
az ő részükön felvetett, úgy ne nézzek vissza alakjára, mint aki tiszta
s meleg ragyogásban válik ki sötétjükből.
*
_Hogy éppen világtörténelemről van szó_: ha volna pénzem, nem sajnálnám,
hogy éppen most, legjava világtörténelem közepett, dijat irjak ki egy,
mondjuk, két kötetes, negyven ives népszerüen s világosan megirt
világtörténelemre. Napok óta turkálok ilyesmi után könyvesboltokban, de
nem találok, ami csak messziről is hasonlítana ahhoz, aminek e könyvnek
lennie kellene. Nem éppen olyan gazdasági világnézetű történeti
felfogást gondolok, amire még majd csak rá kell nevelődniök az
embereknek, – Mehring próbált ilyesmit német történelemben, de bizonyos,
hogy elébb így kell kidolgozva lennie a világtörténelem minden
területének s jelenségének, hogy az egészet aztán egy kis kézikönyv
ilyen felfogás szerint foglalhassa össze. Tehát nem forradalmat kivánok
az uj kézikönyvtől, de legalább annyit, hogy tudomása legyen s tudomást
adjon arról, mit írója, mit minden mai műveltebb történész valóban tud
az egész világnak történetéből. Ahány kis világtörténetet olvas az
ember, még mindig olyan képet festenek az emberiség történetéről, mintha
csak rómaiak, görögök és, az író nemzetisége szerint, németek, angolok s
franciák lettek volna a világon, s az utóbbi háromezer év alatt és
Európában aránytalanul, sőt elsöprően több történt volna, mint
annakelőtte vagy huszezer esztendőn át s a földtekének minden többi
pontján. Az ember már kikászolódott az egocentrikusságból, már a
csillagászat is letett arról, hogy a földet vegye a világ közepének, de
a történeti felfogás még mindig a mi saját kis történeteinkben látja a
világtörténelmet. Ez nem volt csoda száz évvel ezelőtt, mikor a görög
előtti időkről alig tudtunk valamit s az Európán kivüli népekre már
azért sem fordult figyelmünk, mert kevés közük volt itteni életünkhöz.
Ám azóta annyi régi kulturáról oly sokat tudtunk meg, köveknek s
koponyáknak úgy megjött a szavuk s oly sokat mondanak el, – ami ma van,
úgy rávall arra, ami régen és messze volt s ami nélkül ő sem lett volna,
– tengeren túli népek úgy bele kezdenek szólani tengeren inneni
sorsunkba, s antropologia, archeologia, kulturtörténelem és nyelvészet
annyira világtörténelemmé olvad össze, hogy lehetetlen elzárkózni az
elől, hogy _ez_ a világtörténelem, – hogy a világtörténelem nem lehet
egyéb, mint az emberi nem e földtekén végbement történetének foglalata s
ha csak fogyatékos és tapogatódzó ismeretünk is van egyelőre róla, de
annyi van, hogy eszerint kerülhessünk neki, ennek megcsinálásával
próbálkozzunk meg s ne irjunk történelmet azon a nevetségesen
tudománytalan módon, hogy nem vesszük tudomásul, amit tudunk. Ha egy
derék német gimnáziumi vagy für höhere Töchter tanító számára az egész
világegyetem a Hohenstaufenek körül forog, azt nem lehet tőle rossz
néven venni. De a mi számunkra is e körül forog, s ezzel nevetségeseknek
kell lennünk már a magunk szemében is. Nevetségesek vagyunk, mikor egyik
eszünkkel tudjuk, mily roppant kulturák voltak már az előttünk ismert
kulturák előtt is a világon, – hogy a hozzánk idegen mai maradékok minő
óriás kulturáknak csökevény fogyatékai, – sőt tudjuk azt is már, hogy a
kinai s az indus műveltség csak más, de nem alábbvaló, mint a mienk, – s
tudjuk, hogy nincs egy szavunk, egy szokásunk, egy hitünk, egy
felfogásunk, melynek százfelé százféle őse ne volna százféle időkben: de
a másik eszünk még mindig nem tud egyebet a világ történetéből, mint
Pompejuszt és Cézárt s a harmincéves háborut és Napoleont. Amennyire
ismerem és utána járhattam: az angol, a francia s az olasz kis
világtörténelmek sem különbek ebben a németnél, legfeljebb, hogy náluk a
világ nem éppen a Hohenstaufenek körül forog, hanem a Bourbonok vagy a
Plantagenetek körül.
Nem is érdekes így a világ története, sőt még ismereteink sincsenek
benne feldolgozva. Ajánlanám egy művelt és sokat olvasott írónak, ki
hajlik történelem, gazdaság, archeológia, antropológia és filológia
felé, hogy a háboru kényszerü szünete alatt, mikor egyebet úgy sem
tudhat csinálni, próbáljon fölébe emelkedni az emberi nem mai őrületének
azzal, hogy megkisérli vázolni egész bolondságának eredetét és
történetét.


EGY ÉV HALÁL
1915. julius 25.
Mire e sorok után egy hét elmult, tul leszünk az éven, mióta a halál
benne él életünkben. Az életben semmi sincs, ami a halálra
emlékeztessen, legkivált saját életünkben. Freud irja egy hozzája
méltóan mély minapi tanulmányában, hogy a háboruhoz való
beállitottságunkat kettő határozza meg: a lelkünk mélyén lappangó
gyilkos hajlandóság minden felebarátunkkal szemben s a saját magunk
halálának teljes elképzelhetetlen volta. Az teszi lehetségessé, hogy
gyilkoljunk, s ez, hogy hősök legyünk, mert ha _igazán_ el tudnánk
hinni, hogy magunk is meghalhatunk, nem tudnánk nekimenni a halálnak…
Ezt mondja Freud s én azt hiszem, igaza van s hogy ez a sajátság nyilván
_kifejlődött_ az emberben s minden élőben, mint a fog, mint a köröm,
mint a gyomor, mint ami nélkül nem lehet élni… Bizonyos, hogy az életben
ugy járunk-kelünk, mint a nagy óceáni hajókon, – ha százszor magyarázzuk
is magunknak, hogy talpunk alatt egy pár karnyujtásnyira halál
leselkedhetik ránk, nem tudjuk elhinni, hogy ez lehetséges, s szinte
nagyobb biztosság érzésével járkálunk nyugodt padlóikon, mint például az
utcán, hol a sarkokon mégis át kell szaladni a villamos elől. A
Titanicnak s a Lusitániának megmenekült utasai mind azt vallják, hogy
rettenetes idegmunka volt számukra a hajó fájáról, mely még sülyedésében
is biztosságnak, támasznak, megkapaszkodhatásnak érzését tartotta
bennük, beugraniak a vizbe, halálvicsorgató és tajtékzó örvényébe. Így
járkálunk, mondom, az életben, s így járkálunk, mondom, a békében. A két
balkáni háboru már ugyan szelét mutatta annak, hogy lehet a világon
vihar, – akik az utóbbi három évben Hollandiában s Belgiumban jártak,
mint valami időbeli szeizmográfon, úgy látták eljönni az emberek
szorongásán s az országok fegyverkezésén a jövő földrengés lehetőségét,
– világirodalma van, s már számos évek óta, ennek a most folyó
világháborunak, s mindezeken fölül voltunk sokan, kik már hetekkel,
mindenesetre napokkal elébb egészen világosan láttuk, hogy most értünk
el hozzá s most ért el bennünket. Mindazonáltal még most is, egy
esztendei szakadatlan dühöngése után sem tudjuk egészen elhinni, hogy
itt van, egyre azt érezzük, amivel pedig csak fenyegetjük és ijesztjük
egymást, hogy tulajdonképp még meg se kezdődött s az egész eddigi
esztendő csak bevezetés volt. Mi hátul állók mintha egyre a világháborut
várnók, akik pedig benne vannak, akik vérzenek benne, akik megsebesültek
benne, akik kezüket, lábukat hagyták benne, azok sem a világháborut
látják, azok is csak a saját bajukat látják s az, hogy valósággal mégis
csak háboru, sőt világháboru van, csak annyiban változtat érzésükön,
hogy valahogy a mának mámorában történik, az átmenetnek, az egyszer csak
vége lesz-nek érzésében s nem hagyja felkelni bennük azt a
nyomasztóságot, hogy aki ma ezerkilencszáztizenötben s huszéves korában
félkaru vagy féllábu, az az lesz ezerkilencszázharmincötben is,
ötvenéves korában is s e harminc évnek minden pillanatában… Egy éve,
hogy a halál itt lakik nálunk, de úgy vagyunk vele, mint a
bekvártélyozással: nem tudjuk elhinni, hogy véglegességet jelent.
Bizonyára: a politika s a történelem is emberek dolga s emberi dolog.
Emberekről van szó a háboru körül: hogy milyen legyen sorsuk, mekkora
legyen gazdagságuk, minőkül alakuljanak boldogulásuk utjai s
lehetőségei. Ez a világháboru az angol emberek, a francia emberek, a
német emberek, az osztrák emberek, a magyar emberek, nem utolsó sorban a
török s a balkáni emberek számára maguknak s késői ivadékaiknak az élete
alakítója. De ezenfelül az emberiségnek is, s az egyes embernek nemcsak
mint egy bizonyos népcsalád tagjának, hanem mint emberi állatnak is, ki
e földtekén kisarjadzott a többi teremtett állatok között, a fák között,
a páfrányok között, a tengeri csigák között, az ég madarai, a föld
vadjai között. Az emberi nemből egy nemzedék esett ki ebben az
esztendőben. Ezt meg fogja érezni egész fajtája, talán hosszu századokon
át, mint ahogy még a mult században is éreztük a harmincéves háboru
kaszálását, mint ahogy a francia most is abba veszi el háboruját, hogy
Napoleon alatt elveszítette embereit, mint ahogy egy csomó betegség,
mint ahogy egy csomó készség, tudás és nyavalya azóta része az emberi
állatnak, mióta a germán Európának renegát félvadjai fölkerekedtek, hogy
keresztes háboruban tanítsák meg a keletet arra az istenre, akire a
kelet tanította meg őket. Kevesebb lesz az ember – ugyanakkor, mikor még
több ember kell, mint amennyi volt, – mikor e háborunak emberfeletti
munkairama s erőkifejtése lesz, a legmagasabb erőkifejtés rend gyanánt
való megmaradásának törvénye szerint, az emberi nem számára rendes rend…
Mert ezzel legyünk tisztában: minden haladás, minden ügyesség, minden
véletlen nagyszerüség, melyhez az emberiség vagy akár csak egy ember is
valahogy, akár kinjában is, eljutott: azontul kötelességgé válik az
emberiség számára. A tudás kötelez. Ami lehet, az muszáj is. Nem lehet
elmondani, hogy ez az egy végzetes esztendő a végzettől nemünkből
kicsalt csodáival mily végzetes kötelességeket szorít ezentulra ránk.
Ugy vagyunk vele, mint ha hirtelen az egész emberiség számára
kötelességé válnék, hogy ezentul minden teremtett ember, akárha soha más
szekérre nem tette lábát, mint omnibuszra, úgy bukfencezzék a levegőben,
mint Garros és Pégaud. Gondoljunk meg, hogy ez az egy év már első
hónapjaiban kicsinyességben s jelentéktelenségben marasztalt mindent,
mit addig a percig óriásnak s netovábbnak tekintettünk. Mi a katalaunumi
sokaság e háborunak csak egy frontjához képest is, mik a napoleoni
hadseregek, mikor csak maga Magyarország többet állít ki egy lipcsei
csatánál? Mi a porosz-francia háboru, mi Sedan ahhoz képest, hogy
magánál Tannenbergnél vagy a Mazuri-tavaknál csak fogságba nem kevesebb
ember került, mint amennyi Sedánnál körül volt kerítve? Termopilé az ő
háromszáz emberével kezd naggyá és sokká nőni, mert három millió kezd
ugyanily kevés lenni. Egy kis országtól négy-öt millió katonát lehet
követelni, közben megkivánni, hogy ugyanazon idő alatt s mialatt
fegyverfoghatói tüzben állanak, az ország dolgozni tudjon magáért
csakúgy, mintha nem is volna háboru, s dolgozni tudjon a háboru számára,
mintha egyéb sem volna, mint háboru, – hogy keresni tudjon a háboru
óránkint egy millióba kerülő pazarlása számára, s amellett ellássa magát
úgy, mintha ömlenék hozzá az a pénz, ami elmegy tőle. A számokról való
fogalmaink változtak meg ez év alatt, emberben a millió, pénzben a
milliárd nem több ma, mint egy év előtt a tizezer vagy a millió. S a
stilusnak e nagyvonaluságához hozzá kell majd stilusodnia az életnek, a
munkának, az erőkifejtésnek, a keresetnek. Hogy hogyan? Úgy, ahogy ebben
a háborában. Hogy honnan? Ahonnan e háboruban. Ki végezze? Aki e
háboruban végezte. Ki adja? Aki ebben a háboruban adta. Az ember. Az
emberek. Emberek.
Az ember tud levegőben járni, ma háromezer méter magasan, holnap ötezer
méter magasan. Az ember tud tenger mélységében petroleumot lélekzeni s
így utazni Cuxhaventől Konstantinápolyig. Az alföldi ember tud megmászni
három kilométeres hegyeket, a husevő ember tud káposztatorzsán élni, a
házlakó ember tud barlanglakó lenni, az ember tud nyolc napig nem enni,
kilenc napig nem aludni, az ember tud negyvenkettes mozsarak bőgésében
ember lenni, a bádogos tud srapnelt gyártani, pénztelen országok
számlálatlan tudják a milliárdokat kiteremteni s még hitelük sem romlik
bele jobban, mint békeidőben. Az ember mindent tud s az ember mindenre
köteles lesz – rémítő és keserves megpróbáltatásának halálos kinjában s
a halálfélelem leleményében vakmerően nagy lehetőségek szorultak ki
belőle, mint, mondom, az olyanból, ki kinjában s leestétől való
félelmében megmászta a lomnici csucsot, s ezentul az lesz a kötelessége,
hogy mindennap úgy felmásszon oda, mint ahogy ezelőtt kiment a
hetivásárra… Valami olyan rengeteg életnek kell következnie e rengeteg
háboru után, amihez képest vidéki falusiasságban marad az egész eddigi
történelem, az egész eddigi élet. S ezt megfogyatkozott emberi nemnek
kell megcselekednie, mely jó néhány öltőjében érezni fogja e
megfogyatkozás következéseit.
Csak egyre nem lesz köteles háboru után az ember: hogy ma előre lássa,
mi lesz holnap. Sőt szabad sem lesz vele, sőt nevetséges lesz vele, ha
jósolgatni próbál, annyira nevetséges volt mindennel, amit e háborura, e
háboruból, e háboru közben jósolt. A háboru elején még azt hittük, hogy
egyben-másban Conan Doyle s meglepő sokban Frobenius előre látta s jól
meglátta, ami most így el is következett. Hol vagyunk azóta ezektől a
jóslatoktól! Még amit meg is mondtak, az sem _úgy_ következett el – s
mily kevés s mily _más_ az, amit előre megmondtak! Hitünk s reményünk
lehet arról, hogy’ fog ez a háboru tovább folyni, hogy’ fog végződni s
mi következik utána – de tudnunk már e mostani órában a következő órát
sem lehet úgy, hogy képünkbe ne nevessen s mi magunk is ki ne nevessük
magunkat s ne az legyen köztünk a legokosabb ember, ki őszintén kineveti
magát, kineveti felebarátját s ugyanakkor, mikor az emberi nem
történetében páratlan csodavégzések sorozatában látja tündökölni
fajtáját: egyszer s mindenkorra leszokik arról, hogy akár magától, akár
mástól csodát várjon. Azzal a csodával, hogy egy évig benne tudtunk élni
ebbe a háboruban s meg vagyunk s meg akarunk maradni: megváltottuk
minden csodának adóját, mit magunkra mérhetünk. Egy éve, hogy a halál
itt lakik közöttünk – s mi az életre gondolunk, az életnek dolgozunk s
az életnek élünk. Hiszünk az életben s e hitünket öngyilkossággal sem
tudjuk magunkban megrendíteni.