Egy év történelem: Jegyzetek 1914 tavaszától 1915 nyaráig - 7

szindikalizmust – nem mintha alábecsülném a munkásmozgalomnak ezt az új
vagy mondjuk pontosabban: egy tegnapelőttiből holnaputánivá ifjított
formáját, hanem mert inkább igen komoly jelenségnek tartom, de
olyanfajta ellenzéknek, melyben mi akarva sem vehetnénk részt, még ha
forradalmiak volnánk is. Mert a szindikalizmusnak lényege az, hogy a
munkásság türelmetlenül és elzárkózóan rázzon le magáról minden
társaságot, minden szövetséget, minden összefüggést, minden tekintetet,
sőt minden intézményt is, kivéve saját szervezetét, melyet
alkalomról-alkalomra s az ugrásra mindig készenállva szegezzen neki
mindenestől az egész társadalomnak. Ez a felfogás óriási erőt tesz fel a
munkásságról, mikor így és ennyire életre-halálra szembeállítja minden
egyébbel, ami emberi, tehát egy mindenesetre óriási erővel és
hatalommal. S egyúttal roppant rizikót vet a munkásságra, ha számítása
nem válnék be s állandóan és mindenkorra túlerővel találná magát
szemben. A szociáldemokrácia minden eddigi formája és árnyalata, bármily
ellentétbe helyezkedjék a polgári társadalommal, mégis valahogy úgy
képzeli a dolgot, hogy legalább egy darabig s egyfelől a munkásság
megerősödéseig, másfelől a polgári társadalom megrothadásáig: a
munkásság próbálja felhasználni a polgári társadalom intézményeit is,
próbáljon ezekbe is bejutni, próbáljon ezekben is hatalmat jelenteni s
így ellensúlyozni fokról-fokra a túlerőt, melyben az egész többi
társadalom állna a munkássággal szemben, ha a munkásság hadizenően
helyezkednék szembe az egész társadalommal. A mi számunkra, kik érezzük
az osztályok egymással való összefüggését s azt érezzük, hogy ennek
segítségével tudunk a magunkén kivül helyezkedni s valamennyi javára
cselekedni és dolgozni: a mi számunkra ez az, ami elképzelhetőbb és
elfogadhatóbb volna még akkor is, ha volna választásunk és úgy volna
lehetséges szindikalistáknak lennünk, mint ahogy nem lehetünk azok, mert
a szindikalizmusnak lényegébe tartozik, hogy ne kérjenek belőlünk az ő
vidékein…
Ha tehát meggyőződésből, de kényszerüségből, hogy úgy mondjam:
odapofozottságból a magunk számára olyan politikát választunk, mely
összefüggésben látja az egész társadalmat s tennivalóit is ez
összefüggésből származtatja s ehhez igazítja hozzá: akkor bármily
hajlandóságuak voltunk eddig, nagyon el kell gondolkoznunk azon s le
kell vonnunk további magunktartására nézve annak a jelenségnek
következéseit, hogy ebben a háboruban a szociáldemokrácia világszerte:
hűtelen ugyan nem lett elveihez, ellene ugyan nem cselekedett
meggyőződéseinek, sőt legigazabb hitem és itéletem szerint a háborukban
való becsületes helytállásával mindenütt magáért és létjogosultságáért
állt helyt, – de világos, hogy, antimilitalizmusról nem is szólva, mikor
ennyire döntő, életbevágó s a mai társadalmi renden belül folyó akcióban
az uralkodó társadalommal egyetértve vesz részt: teljesen szakít a merev
tagadásnak, szakít a társadalom felbomlását váró forradalmiságnak,
szakít a fölötte s vele szemben álló rendektől vagy osztályoktól való
kérlelhetetlen elkülönböződésnek taktikájával (és, mivel a taktika
politika, politikájával), s ilyen mód tulajdonkép revizionista politikát
folytat. Kéntelen folytatni, – s amint az élet valamely politikát
kéntelennek, szükségszerünek, elkerülhetetlennek bizonyít, akkor
egyúttal ezt a politikát igazolja is s az ezzel ellenkező politikát
tévességben marasztalja.
Egészen bizonyos, hogy a szocialisták e háboruban nem csupán olyan
kénytelenségből vesznek részt, aminővel a közigazgatás és az állami
hatalom, ha nem megy máskép, a tisztek revolverével kergeti rohamra a
népfölkelőt. Vanderveldét nem revolverrel kényszerítették a miniszteri
székbe s ha Vanderveldére rá lehet mondani (én nem mondom), hogy rhétor
és stréber: Jules Guesdere, a marxistára nem lehet ezt mondani, pedig
most ő is miniszter. S Frankot, az igaz, hogy revizionistát: szintén nem
kellett bottal kergetni, sőt önként állt katonának s halt hősi halált a
gazdasági irigyektől és hatalmi versenytársaktól ostromlott német
nemzetért és birodalomért. Az is igaz ugyan, hogy Bernstein, a
revizionizmus apja, épp minap fejtette ki, hogy ha tudták volna a német
szociáldemokraták, hogy a németek háboruja főképp a demokrata
Franciaország és Anglia ellen folyik s nem főképp a rabszolgatartó
Oroszország ellen, bizony másképp viselkedtek volna. De én nem hiszem,
hogy máskép viselkedtek volna, – nem viselkedhettek volna máskép s
kivált a demokrata Angliával szemben nem. A demokrata Anglia a német
nemzet és birodalom közén át minden német embert, tehát német munkást is
másodrendüségbe, tehát kisebb keresetbe, rosszabb ellátottságba,
kevesebb biztosságba akar leszorítani. Ez az, amit ösztönszerüen megérez
a legkisebb, a legtudatlanabb vagy a legtudósabb s legforradalmibb
érzésü német ember is, s ez az, aminek tűzzel, vassal, foggal, ököllel,
és körömmel való visszautasítása nem ellenkezhetik semminő olyan elvvel,
amely minél több ember számára miné nagyobb boldogságnak követeléséből
származik. A revizionizmus mit mond? Azt mondja, ugyebár, hogy a
munkásságnak fokról-fokra kell haladnia hatalmi és gazdasági
térfoglalásban, s minthogy e fokokon minduntalan találkozik polgári
osztályokkal s térfoglalásának tere a mai társadalom s a mai gazdasági
rend: azzal a mozgalom lehetősége, a szerzemény és annak megtartása
kedvéért hol itt, hol ott ideiglenesen meg kell békülnie, azokkal együtt
kell operálnia. A háboru s benne a munkásság sokhelyt tüntető részvétele
ezt szembetünően igazolja. Mert érthetetlen volna, ostobaság volna,
öngyilkosság volna, egyszóval olyasmi volna, amibe egyes ember
belekeveredhetik, de amire egész osztályok vagy csoportok sohasem
vetemednek – érthetetlen volna, mondom, a munkásság e foganatos
fáradozása, hogy tulajdonképp a mai világrendet megmentse, ha abba neki
magának is számos érdeke nem kapcsolódnék bele. Ez nem azt jelenti, hogy
e mai rend jó, hogy fenn kell tartani. De jelenti azt, hogy például a
mai német munkás is életlehetőségért és munkalehetőségért küzd, mikor a
mai német birodalomért harcol. A munkásnak érdeke, hogy a mai rend
megváltozzék, de az is érdeke, hogy fel ne boruljon. Nem ideális
eltartója, rajta kell lennie, hogy gyökeresen megváltozzék, de mégis
csak eltartója s ma benne gyökeredzik. A mai gazdasági és társadalmi
rend, amily elnyomó és kizsákmányoló (mert az!) olyan támaszték és
tápláló is. Mindenkinek van benne veszíteni valója, s nem csupán láncok,
mint a kommunista manifesztum hitte. Ebből nem az következik, hogy
fentartsák, de igenis, hogy ezt kell megváltoztatni, s mindenkinek, aki
változtatni akar rajta, egyben annyi érdeke füződik mindenkori fokához,
hogy csak fokról-fokra lehet megváltoztatni. Ez ismét nem jelenti azt,
hogy a forradalmak ilyenformán örökre kizártak vagy sohasem jogosak –
fokokért is lehetséges forradalom és lehetséges olyan forradalom is,
mely nem éget el maga mögött minden hidat. De ha ez így van, akkor a
revizionizmus jó és gyökeres szociáldemokrácia abban is, hogy gyakran
együtt taktikáz polgári pártokkal polgári alapon, abban is, hogy előtte
a mozgalom vagyis a fokról-fokra való fejlődés a fő, a végcéllal nem
fontoskodik. Olyan nagy jelenség, mint ez a világháboru,
elvitathatatlanul olyasvalami, amit természeti jelenségnek szoktunk
nevezni. S így mozzanatainak és adalékainak, tényeinek és valóságainak
épp oly döntően bizonyító az erejük, mint, mondjuk, a fizikai
törvénymegállapításokra a fizikai jelenségeknek. Minthogy nem lehet
véletlen, minthogy nem lehet meggondolatlanságból elkövetett hiba,
minthogy emberi hatalomtól meg nem állíthatóan szükségszerű volt, hogy a
munkásság e háboruban a polgári rendekkel együtt küzdjön tulajdonképp a
_mai_ gazdasági rendért: e szükségszerüségben döntő bizonyítékunk van
amellett a munkáspolitika mellett, az olyan felfogásu vagy taktikáju
szociáldemokrácia mellett, mellyel ez az eljárás megfér, melyre ez a
jelenség nem cáfol rá. S minthogy az sem lehet véletlen, hogy a háboruba
sodródott nemzetek munkásai közül és szociáldemokrata táborából kivált a
németek azok, kik minden fentartás nélkül, szinte tüntetően szálltak le
a lövészárkokba, vagyis annak a birodalomnak proletárjai, mely állami
hatalommal mérsékeli a proletárizmust és sokban feudális alkotmányán
belül emberi sort biztosít minden dolgozó fiának: ebben is
szükségszerünek, jogosnak, helyesnek, a valóságtól diktáltnak bizonyosul
az a szociáldemokrata taktika, mely a mozgalomra veti a fősúlyt s nem
sokat vesződik a végcéllal – vagyis megint csak a revizionizmus.
A háboru próbája, s ezzel a kisérlet souverain döntése állapítja így
meg, hogy a revizionizmus nem holmi polgári s a veleszaladó polgári
elemektől belevitt métely a szociáldemokráciában, hanem a munkásság
legsajátabb helyzetéből és érdekéből a munkásság számára kötelezően
következő taktika. A szociáldemokrácia megalapítói geniálisan meglátták,
hogy a polgári társadalomnak végzete, hogy maga alatt vágja a fát. A
revizionizmus módot ad arra, hogy e fát polgárság és munkásság együtt
vághassák, összefogásban megsokasodott s nem ellenkezésben megcsökkent
erővel. A dolog úgy áll, hogy ahol a munkásosztály hatalma és
ellátottsága csekély, ott bátran megengedheti magának a polgári tábor
balszárnyával való szoros szövetkezést, mert számos olyan polgári jót
víhatnak ki együtt, mely az ő számára is hasznos. Ahol pedig a
munkásosztály már ellátott és hatalmas, ott számos olyan, jövő
törekvéseivel nem ellenkező, mai polgári érdeke is van, melynek
megvédésére természetes és erkölcsös szövetségbe állhat a polgári
radikalizmussal. Egyszóval: a revizionizmus nem polgári métely a
szociáldemokráciában, hanem – talán még a saját teoretikusai előtt is
öntudatlan – honorálása annak a sok ideig számba nem vett valóságnak,
mely tulajdonkép összevág a természetnek abbeli ismert tulajdonságával,
hogy benne ugrás nincsen, éles válaszok nincsenek s a szigoru
megkülönböztetések is inkább a mi elménk kényelmében gyökereznek, mint a
valóságban… honorálása, mondom, annak a valóságnak, hogy ugyanakkor sok
a közös érdekük is, s a munkásságnak, melynek távolabb életérdeke
mindenesetre az, hogy a mai polgári világrend gyökerestől megváltozzék,
sok közeli s a távolival nem ellenkező érdeke gyökeredzik a mai
világrendben.
Ami ebben látszólag ellentét, azt a revizionizmus természetesen s
életképesen oldja meg, ezzel bizonyítván, hogy az ellentét csak
látszólagos. E mostani háboru során revideálnunk kell a
forradalmárságról s az idealista politikáról vallott nézeteinket s
átlátnunk, hogy még a forradalmi, még az idealista, még a végletes
politika is, ha egyáltalában számot tart a politika névre, csak józan,
csak megfontolt, csak a valósággal hüvösen számoló lehet. Eddig gunyból
vagy ugratásból mondták, hogy az kezd kiderülni, hogy a
szociáldemokrácia nem egyéb, mint formula arra, hogy a munkásság egy
felső rétege kispolgári ellátottságba jusson. Nincs okunk kitérni ez
ugratás elől, vegyük kitüntetésnek e gúnyt és mondjuk, hogy ez nem is
olyan nagy baj, talán nem is esik messze attól, amit akarunk, nem messze
attól, ami lehetséges, s kezdő jelenségül szépen egybevág a távolabbi s
a legmesszibb törekvés abbeli tartalmával, hogy a társadalom alsóbb
rétegei egyre emelkedjenek hatalomban, jólétben, a többivel való
egyformaságban, még végre valamennyien egyforma magasra érnek szerves
homogénségben s egyik sem nyög a másik alatt.
Ha visszaemlékszem arra a szociáldemokráciára, amellyel még én
ismerkedtem meg s amely pedig a tudomány világtörténetében korszakot
tevő lépés volt, mint szerzői jól mondták, az utópiától a tudományig:
azt kell mondanom, hogy a mostani világháboru körül történtek betü
szerint véres cáfolata volnának az osztályellentéteken épülő
szociáldemokráciának, ha ennek taktikája a revizionizmusban meg nem
újult volna. Mert világos, hogy amennyire megfér minden, ami most
történik, a revizionizmussal, annyira ellenkezik az orthodoxia betűjével
s a betühöz ragaszkodó orthodoxiával. Már pedig az olyan politika,
melyet épp olyankor kell megtagadniok a vallóinak, mikor döntő
alkalmazásáról volna szó: lehet igen szép, de nem lehet helyes politika.
Vannak ugyan, akik azt vélik, hogy bizonyos szent elvek érintetlen
megőrzésére kell mindig valami ellenzéki testőrség. Én ezt a hitet nem
osztom. Azt hiszem, hogy az olyan testőrség, melynek éppen akkor kell
eldugnia kardját, mikor a szent elveket támadják, csak kompromittálja
ezeket az elveket, – hogy talán nem is szentek, vagy ha azok,
semmiesetre sem e világból valók az olyan elvek, melyek maguk jönnek
zavarba, mikor alkalmaztatniok kellene. Jules Guesde, mint szocialista,
mint szociáldemokrata is, nyugodtan vállalhatott most miniszterséget, de
mint orthodox szociáldemokrata tulajdonképp nem. Az orthodoxia s a
revizionizmus közt olyasmi a különbség, mint volt nálunk a Bach
abszolutizmusának bukása s a Schmerling félangolos alkotmánykisérlete
kezdetén a felirati s a határozati párt közt való. Mindkettő nemzeti és
negyvennyolcas ellenzék volt s csak abban különböztek, hogy Deákék, a
feliratiak, tudomásul vették, hogy Magyarországnak valóságos ura nem V.
Ferdinánd, nem is Ferenc Károly, hanem Ferenc József, a határozatiak
pedig, s igen helytálló elvi okokból, nem vették tudomásul. Az okok
helytállóak voltak, de az emberek, kik helytállottak mellettük,
megkockáztatták volna, hogy a tudomásul nem vett valóság a valóság
hatalmával ellenük és hazájuk ellen fordul s ezért, mint jó hazafiak, a
képviselőház ülése előtt maguk távoztatták el néhány képviselőjüket,
nehogy többségbe jussanak. Sőt lehet, hogy a fényes tehetségü Teleky
László, ki a pártnak vezére volt s az ülés előtt való éjszaka főbelőtte
magát, egyebek közt e lelki válság miatt is végzett magával.
Mindenesetre örökre tanulságos szimbolumot írt vérével minden jövendő
elvi politika számára, azt tanítván, hogy nem lehet politika az olyan
politika, melynek főbe kell lőnie magát, nehogy megvalósuljon… A
felirati s a határozati párt között valójában nemcsak magában a
formaságban s a valóság értékelésében volt a különbség, – nem csakis
abban, hogy Deákék a császárhoz akartak felírni, mert tudomásul vették,
hogy van, míg a határozatiak csak házhatározattal akartak a trónbeszédre
vagy leiratra reagálni, mert nem akarták tudomásul vétellel szentesíteni
a koronázatlan uralkodó uralkodó voltát. Nem – abban, hogy a felirati
párt reálisabb volt a reálitás iránt, mint a határozati, öntudatlanul is
annak megérzése vezette, hogy bármily szöges ellentétben áll is
Magyarország Ausztriával s a magyarság a dinasztiával, nagyon sok a
közös érdekük is, s a magyar politikának meg kell találnia a módot, hogy
küzdjön is ellenük, de együtt is dolgozzék velük. Ez is egy fajtája volt
a revizionizmusnak, s bármily keservesen, de igazolódott az utóbbi
félszázadban. Mindenesetre inkább, mint… de erre a multra igazán vessünk
fátyolt.
Itt megszakítom elmélkedésemet. Nem tudom, éppúgy meggyőztem-e önöket
arról, hogy csakis a valóság adalékaival nemcsak számító, de sokban
megalkuvó politika lehetséges, foganatos, s így egyedül követendő, mint
ahogy engem most kivált ez a háboru ujra meggyőzött erről. De annyit
merek mondani, azzal zárva szavaimat, amivel kezdtem, hogy ilyen józan
és megfontolt politika semmikép nem ellenkezik az ifjuságból következő
vagy az ifjuságra állítólag köteles idealizmussal. Most tapasztalhatják,
mennyi hév, önmegtagadás, önzetlenség és lendület lehetséges az ilyen
politikában, kell az ilyen politikához. Nem félek, hogy mikor erre
beszélem rá önöket, eltéríteném önöket ifjúi rendeltetésüktől. Igazság
csak egy van, úgy a fiatal hév, mint az érett megfontolás számára, s
fiatalnak, öregnek egyaránt végig elgondolt politikát kell ifjúi
lendülettel elébbrevinnie.


A HÁBORU, MINT TERMÉSZETI TÖRVÉNY
1915. április 25.
Ha azt mondom, hogy a háboru elkerülhetetlen volt, azzal éppen és csakis
annyit mondtam, hogy mi, sajnos, nem tudtuk elkerülni, – nem volt benne
módunk még áldozatokkal sem, sőt ezek az áldozatok, mentül nagyobbak és
lemondóbbak lettek volna, annál inkább olyan összeveszéseket okoztak
volna másfelé, melyeknek fegyveres elrendezésére a mi országunkat
választották volna szintérül. Egy év ide vagy oda lehetett volna a
haladék s az is csak talán. A háboru tehát és talán elkerülhetetlen
volt, de ez sem azt nem jelenti, hogy örvendetes, sem azt, hogy ami
vitákat eldöntsön, azoknak más, mint véres eldöntése lehetetlen volna.
Erre még rátérek, – itt csak annyit, hogy aki azt mondja, hogy a háborus
döntést nekünk elkerülnünk nem lehetett, mert ellenfeleink _ezt_
szorították ránk s egyéb döntést elzártak előlünk: ezzel nem azt mondta,
hogy _ez_ a döntés a legjobb vagy egyedül jó vagy éppen a kivánatosabb.
Hasonlóképp: ha azt mondom, hogy e háboru során csudálatos erényekben
mutatkoztak meg az emberek, csudálatos fejlettségben mutatkozott meg az
emberiség, nevetségben maradtak az elfajulásról szóló sopánkodások és
kiderültek a szolidaritás nagyszerűségei: ezzel nem azt mondtam, hogy
mindehhez háboru kell, hogy háboru nélkül az emberek önzőek volnának, az
emberiség elmaradna, a műveltség elposhadna. Inkább: ami erényeket a
háboru megmutat, azokat a béke termette. S ha azt mondom, hogy a ránk
szakadt háboruban ki kell tartanunk minden erényünkkel és erőnkkel,
azzal sem azt mondtam, hogy ezt az erényt s ezt az erényt a háborunak
köszönhetjük. Egyszóval: a háborus állapot minden következésének
levonásában, a becsületes készségben és önfeláldozásban, melylyel, ha
ránk szakad, elviseljük: semmiféle helyeslése nem foglaltatik a
háborunak, mint intézménynek.
De különösen nem foglaltatik benne meghajlás az előtt a biztatás vagy
vigasztalás előtt – nem tudom, minek szánják – hogy a háboru természeti
törvény. Mióta a háboru megindult, itt is, ott is találni cikkeket és
tanulmányokat, melyek úgy kezdődnek, hogy: »ha kimegyünk az erdőbe«…
vagy: »ha kimegyünk a mezőre«… vagy: ha két virágot ültetek egy
cserépbe«… és így tovább… s a vége az, hogy erdőn, mezőn, cserépben és
üvegházban, lombikban s föld alatt és föld felett az ember arról
győződik meg, hogy a természetnek örök törvénye a háboru, tehát…
Ez a tehát az, ami semmit sem bizonyít. Mindenekelőtt kimehetek nemcsak
az erdőbe s a mezőre, hanem a szántóföldre, a kertbe s az istállóba is.
Elmehetek a gyermekmenhelyre, ellátogathatok a kórházba, benézhetek az
iskolába s kimehetek a hangárhoz. S mindenütt azt látom, hogy a
természet mond valamit s az ember is tud rámondani valamit. Hogy a
természet akar valamit, de az ember is akarhat valamit. Hogy amit a
természet halálra rendelt, azt az ember megmentheti az életnek. Hogy
akikkel a természet egymást eteti, azokat az ember békén állíthatja
egymás mellé. Hogy mikor a természet egyik törvénye azt parancsolja,
hogy a vas leessék a levegőből a földre, az ember ellene szegezi a
természet más törvényeit, melyek a levegő rugalmasságáról szólnak, a
rugalmas levegő feszítő és emelő erejéről s egyéb effélékről – s ezzel
megcsinálja a repülőgépet. A természetnek igen sok törvénye s igen sok
lehetősége van – egyebek közt olyan is, hogy az ember e törvényeket és
lehetőségeket a saját esze, a saját kényelme, a saját céljai szerint, a
saját megmaradása javára, a saját elbukása ellen kombinálhassa és
ellensulyozhassa. A természet mindenhatóságából minden porcikájában van
egy rész s e részek mindenhatóságát ellene lehet vetni az egésznek. Ez
is természeti törvény. Lehet, hogy a háboru természeti törvény. De ebből
nem következik, hogy háborunak kell lennie s az embereknek az ő vitáik
elintézésére háborut kell választaniok.
Mit jelent az, hogy természeti törvény? Azt jelenti, hogy
megkerülhetetlen. Hogy kihagyhatatlan és kijátszhatatlan. Hogy nem
kellek hozzá én, hogy uralkodjék, sőt ellene vethetem magamat
kézzel-lábbal, mégis uralkodik. Hogy, ha kidobom az ajtón, bejön az
ablakon, hogy, mint a római mondta, kergethetem vasvillával, mégis
visszaszalad. A természeti törvénnyel úgy vagyok, mint a gyorsvonattal,
ha benne ülök. Nem szorul arra, hogy belülről lökdössem – megy magától
is. S ha belülről ellene vetem magam, azért nem áll meg. Ha a háboru
természeti törvény, akkor nem szorul rá, hogy csináljam. Akkor
csinálódik, ha el is kerültem. Akkor háboru van ott is, ahol azt hiszem,
hogy béke van.
És így is van. A háboru csakugyan természeti törvény. A létért csakugyan
küzdenek. Egyesek is, fajok is, nemzetek is. Mindezek állandóan
háboruban állnak – az egész világ, az egész emberiség állandóan
háboruskodik. Akkor is, mikor ezt nem ágyuval és puskával csinálja, –
mikor nem ás sáncokat s nem huz eléjük drótsövényeket. Ha kimegyek a
mezőre, vagy ha kimegyek az erdőbe, vagy lemerülök a tenger mélyébe vagy
felmászom a hegy tetejére: ott sem ágyuval és puskával, sáncárokkal és
drótsövénnyel folyik a háboru. Ugy látszik: éppen mert természeti
törvény, számtalan formája van. Úgy látszik: _minden_ ő neki a formája.
Szűkkeblü tolakodás egy formára akarni korlátozni. A természeti
törvények százféle átirásban, áttételben, elvegyülésben és
beépítettségben uralkodnak. Uralkodnak a fundamentumban s uralkodnak az
emeleten, fel a torony zászlójáig, a villámhárító hegyéig. Uralkodnak
egyszerüen s uralkodnak összetetten. Uralkodnak szemmelláthatóan s
uralkodnak észrevehetetlen. Uralkodnak nyiltan s uralkodnak rejtetten.
Uralkodnak durván és nyersen s uralkodnak megnemesedve, kifinomodva,
megmagasztosodva.
A háboru, ami most – legyünk vele tisztában: főképp német s angolok közt
– folyik, nem folyik mától fogva. Nem is mióta, kilenc hónap előtt,
egymással hadba álltak. Folyik éppen ötven esztendeje, mióta
Poroszország szervezetbe fogta s életre keltette a németségben szunnyadó
erőket. Folyik az egyetemeken, hol a németek tudást színak magukba,
folyik a műhelyekben, hol felkészülnek a piacokra. Folyik a piacokon,
honnan kiszorítják a rég ottülőket. Folyik a tengereken, miket hajóik
átszelnek, folyik a hivatalokban, hol emberi ellátottságot adnak annak,
ki a német munkában részes. Folyik a mezőn, hol a paraszt kétannyi
élelmet hoz ki, mint más országok parasztja, folyik a takarékban, hova
kétannyit rak, folyik a vállalatokban, mikbe tizannyit fektetnek. Folyik
a lemondásban, mellyel a német ember kétszer annyit dolgozik, folyik a
követelésben, mellyel a német helyet kiván magának, mint Bülow kancellár
mondta: a napon. Ez német-angol háboru volt, még mielőtt a német tudta s
az angol észrevette. S e háborában már rég győzött a német, mire az
angol ráeszmélt, hogy győzni talál. Az a bestiális, az alávaló, az első
percre annyira felháborító, hogy később az ember már ma is szégyelli,
ami indulatra az ezen való elképedés elragadta: az az ocsmány az angolok
e mostani háboruján, hogy a munkának, az elmének, a legnagyszerübb
emberi iparkodásnak és emberi erényeknek azt a háboruját, melyben a
németek ugyan megszolgáltak minden talpalatot, amihez hozzájutottak:
hogy ezt a győzelmet akarják az angolok visszacsinálni testi háboruval,
vérrel, vassal, vagyis a háborunak legocsmányabb, legdurvább, művelt
emberhez legméltatlanabb formájával. Mintha a teológia boxpárbajra hivná
ki Darwint.
S nem igaz, hogy kellett ez a háboru. Nem igaz, hogy ilyen háború
kellett. Nem igaz, hogy az angolok nem tudnak másat. Az angolok csak a
német versenytárssal s hadakozó féllel szemben vesztették el szokott
okos hidegvérüket, úgy, mint ahogy csak testvérek szokták, vagy,
mondjuk, egy elkényeztetett s nagyvilági fölényessége alján asszonyosan
hiu nagybátya egy heves, becsvágyó és geniálisan tapintatlan unokaöccsel
szemben. Nem ahogy a németek az angolokkal versenyeztek, hanem ahogy
Edward király az unokaöccsére féltékeny volt: az döntötte el, hogy a
német-angol háborunak szublimált és emberhez méltó formájából vissza
kelljen sülyednie a ragadozói fokra, – hogy a nagy osztozkodásnak, mely
a végén végbe szokott menni egymásban emberükre akadt versenytársak
közt: az angolok s a németek közt bunkóval s fejbeveréssel kelljen
megtörténnie. Tud az angol másképp is. Az orosztól, az orosz fegyveres
hatalomtól csak nem kell jobban félni, mint a némettől: mégis – okosan,
bölcsen és felsőségesen – kitért a vele való fegyveres leszámolás elől,
belenyugszik a megváltozhatatlanba s osztozik vele békességben és
megfelelő nagy stilusban, kicsiségekkel nem bibelődve s nagy
ajándékokkal tartva fenn a nagy barátságot. Ezt megtehette volna a
némettel is, s hogy ezt nem tette, amiért pedig a német szintén minden
nagy áldozatot meghozott volna: ezért gyülöli a német oly feneketlen s
ezért száll a háborun való minden felháborodás és a véren való minden
elszörnyedés és fájdalom a mi vidékünkről is olyan gyülölet formájában
Anglia ellen, amit az angol, ki gyülölni nem tud, megérteni sem tud. A
gyűlölet nem is méltó az emberhez, de nem méltó hozzá a háboru sem – s
az angol méltó minden gyülöletre, amért az emberiséget ebbe a
méltatlanságba lökte le és sülyesztette le. Válogatása lett volna, hogy
a háboru természeti törvényének legnemesebb formáját keresse ki s tegye
az ő páratlan tekintélyével és tagadhatatlanul óriás hatalmával
általánosan kötelezővé, – s ő ehelyett vademberekkel vademberekhez való
formát választott s szerzett ennek létjogosultságot.
Háboru mindig volt és mindig lesz, de épp ezért nem szorul arra, hogy
csinálják. Nekünk kerülnünk kell, nekünk föléje kell emelkednünk, nekünk
embereknek épp ugy ki kell irtanunk életünkből, mint a betegséget s az
emberölést. Segitsen magán, ahogy tud, s ha természeti törvény:
érvényesüljön hozzájárulásunk nélkül.


COGNOSCO STILUM
1915. május 29.
Tehát a görög király jobban van? Hála istennek – csak vissza ne essen. S
az olasz király hogy van? Ő még nem beteg?
Ezt szabad kérdezni. Olyan helyzetekben, mikor nemzetek
életéről-haláláról van szó, fontos azoknak az élete és egészsége,
kiknek, koronás vagy koronázatlan személyeknek, e sorsba született vagy
megszolgált beleszólásuk van. S mivel mióta e háboru kitört, sőt már
mióta előzményei megindultak, csodálatos végzet nehezedik s pontosan a
döntő percekben azokra a férfiakra, kik dönthetnek vagy dönteniök kell:
nem tulzott a figyelem, ha az ember most, éppen most, megkérdi: nincs
mellhártyagyuladása Viktor Emánuelnek? S Giolittit nem kerülgeti
tüdőguta, mint Wittét? Vagy nem most esik öregkórba, mint Hohenzollern
Károly?
Ezek, mondom, nem megokolatlan kérdések. Ha az ember a Tanin minapi
leleplezései után meggondolja, mily kis hija volt, hogy Mohamed szultán
ma nem néhai, hogy Talaat bégnek s Enver pasának turbánlepedője ma már
nem egész testi ruha, a mohamedán embernek másvilági uniformisa, – s ha
az ember számba veszi, hogy bizonyára nem lord Kitchener tehet róla s
nem Venizelosz ur, hogy nem így történt: akkor csodálja az öreg
Giolittit, hogy a háboru ellen ki merte nyitni száját és bámulja Viktor
Emánuel királyt, hogy még nem irt proklamációt népeihez. Liszabonban
megfizetett ágyuk dörögnek s rálőnek a miniszterelnöknekre, s Rómában
megfizetett torkok ordítanak. Két világrészben ujságok cserélnek gazdát,
nagykövetek cserélnek állást, leégnek malmok s megfulladnak
meggyőződések. Romlik a közegészség s romlik a közbiztonság, fel,
egészen a trónokig. A harctéren folyik a háboru s a harctér mögött
folyik a politika. Az entente csinál világtörténelmet.
*
Ki hiszi el, hogy Hartwig előre nem tudott a Ferenc Ferdinánd
meggyilkoltatásáról? Ki teszi fel, hogy Izvolszkinak nem voit része a
Jaurès láb alól való eltételében? Ki oly naiv, hogy azt gondolja, hogy
Witte Szergej természetes halállal halt meg?
Rablószövetkezet állt itt össze rablóvállalatra. Rablócélokkal és
rablóeszközökkel. Az alapokok s az alapmozgatók lehetnek tudományosan
kikutatható személytelenül gazdaságiak s világpolitikaiak. De az emberek
is lehetnek csirkefogók. Örök és változhatatlan törvények voltak,
amelyek kardot nyomtak az Obrenovics Milos kezébe és gyilkot a
Karagyorgyevics Péter kezébe. Azért mégis: Obrenovics Milos
szabadsághős, Karagyorgyevics Péter pedig orgyilkos. Ennyi különbséget
meghagynak a történelem örök törvényei s a választást is meghagyják az
embereknek, hogy ez örök törvényeket lovagi karddal vagy kapcabetyári
bicskával hajtsák-e végre. S a Grey, az Izvolszki s a Delcassé
világpolitikája apachei stilusában szolgálja a világalakulást. A Borgiák
stilusában. A tatár khánok stilusában. Az orosz hivatalok stilusában, a
londoni Whitechapel stilusában, a párisi fortifikációk stilusában. A