Egy év történelem: Jegyzetek 1914 tavaszától 1915 nyaráig - 6

háború évek óta főljön, készüljön és most kirobbanjon. Annál kevésbbé a
magyar progresszió, ha mégoly kötelességtudó is s ha mégúgy abban látná
az elvhűséget, hogy lehunyja szemét a valóság előtt. Én a magam részéről
abban látom, hogy a progressziót benne lássam nagy összefüggéseiben és
sok mindennel való relativ összetartozandóságában, amivel külömben
abszolute szemben áll. Nekünk nem volt szabad hagynunk ezt az országot,
most pedig meg kell tartanunk. Ha ez sikerül, rajta kell lennünk, hogy
olyan legyen, aminőnek mi szeretnénk látni. Ehhez a végsőig menő
önfeláldozáson kivül még csak eggyel járulhatunk hozzá: ha a végsőn is
tulmenő áldozatkészséggel mentjük át _aztánra_ intézményeinket,
eszközeinket és – embereinket.


JEGYZETEK
1914. december 13.
_Szabadságharc_… Nekem hatkor kell kelnem és szaladnom munkára, mikor te
még két órát alszod ki pont éjféltől fogva boldog nyolc órádat. Lehajtom
hig kávémat s nyelem hozzá a száraz zsemlét – te napjában ötször eszel
húst s reggel halat, sajtot, szalonnát, gyümölcsöt. Én töröm magam a
vevőm után, lesem, hogy mi a gusztusa s szászor át meg át kalkulálom s
kikalkulálom zsebemből a fele hasznot, csakhogy én szolgálhassam ki s
meg tudjam tartani. Te azalatt gőgösen ülsz párnázott irodádban, várod,
hogy a vevő felkeressen s ha nem tetszik neki, amit nálad talál, hát
akassza fel magát. Én tanulok, kieszelek, töröm magam, – bejárok,
kijárok, bujom a könyveket, hogy mit vihetnék át belőlük munkámba, lesem
az uj gondolatokat, hogy mit fejhessek masinára és köcsögbe. Te
folytatod, ahol apád elhagyta s mialatt én éjet nappallá teszek, te
estebéd után feketében ülsz kandallód mellett, s külön töltöd a bort a
hat embernek való után, amit hasadba temettél. A te házad a te kastélyod
– falba épített szekrényekkel, tágas ablakokkal, hideg-meleg viznek
falból ömlő bőségével. Az én szállásom két szoba, konyha, mit feleségem
rak tele gyámoltalan kézimunkával s lyányom mázol be aranyfestékkel. A
feleségem… a lyányom: legfeljebb ha egyszer egy héten takarító asszony
jár kezükre, hogy tönkre ne menjen a sikálásban, a mosásban, az egész
házra való főzésben, varrásban. Te ezalatt uri módban szolgáltatod ki
magad, szombat déltől hétfő délig vidéken nyujtózkodol, kertben alszol,
csónakon hintálsz, halászol, vadászol, úgy élsz, mint a nagy urak.
Két-három hónap egész familiástól utazás, a legfinomabb fogadókban, a
legszebb helyeken, a pénzed négyszer annyit ér, mint az enyém, s
amellett négyszer annyid van belőle. Miért? mi jusson? miért vagy úr,
míg én csak szolga vagyok? miért parancsolsz ott, ahol én csak
befurakodhatom? miért vagy isten, ahol én ember is alig lehetek?…
Ez ugyebár úgy hangzik, mintha forradalomból kiáltana ki. Mintha munkás
kiáltaná a gazdag tőzsér felé, szegény ember az úr felé. Pedig nem. Ez
annak a háborunak veleje, mely most Flandriában két ároksorba ássa
szembe a németet az angollal. Egy Heyking nevü német iró füzetecskéjéről
írnak a német ujságok, – ez a füzetecske arról szól, hogy milyenek
valójában az angolok, s ha nem is azokkal a szavakkal panaszolja fel,
mint ahogy én érzékletessé próbálom tenni, de mégis az a tétele
fejtegetéseinek, hogy mi jogon él az angol polgár kevesebb munka után
hasonlíthatatlanul jobban, mint a világ egyéb polgársága?! A kérdés jól
van feltéve s jól van beállítva az is, hogy a rávaló felelet sehol sem
közömbös az emberiségre nézve. Mert, most látni éppen letagadhatatlan
példán: ahhoz, hogy az angol polgár ezt a kényelmét és jobb módját
megtarthassa, időről-időre háboruba kell kevernie a világot, vérben kell
megfürösztenie a konkurrenciát, sőt most már szines félvadakat kell
rászabadítania fehér testvéreire. Szinte mellékes ehhez képest, hogy a
boldogok e szigetén is a tagadhatatlan haladó demokrácia nem, mint
másutt, abban áll, hogy legalulról is mind följebb emelkedjenek az
emberek emberi életvitel felé, hanem csakis abban, hogy szélesebbre
terjedjen a kiváltságosok köre, kik a többi angolságot éppúgy
kiszipolyozzák, mint az egész angolság a tengerentuli félvadakat. A fő
az – s e frappáns és sokunknak eddig szemet nem szúrt példával különösen
igazolódik abbeli tételem, hogy e mostani háború ugyanúgy szabadságharc,
mint volt a polgárság harca a királyság, a papság s a nemesség ellen – a
fő az, hogy az angol polgárság rendjében egy kiméletlen kiváltságolt és
kizsákmányoló osztály ül a világ nyakán, melynek, hogy hatalmát s
kiváltságait megtarthassa, időről-időre világháborukra van szüksége,
akár csak az orosz autokráciának. Ez, a demokrata s az autokrata
kivaltságnak e rokonsága magyarázza meg, mint tud a szabad angol
szövetségben állani a rab oroszszal, s ebből alakul, ugyanolyan
demokrata és szociális szükség gyanánt, mint amely miatt most százhusz
éve imádkozni kellett, hogy a nagy forradalom nemzete ne bukjék el: a
jövőnek az a képe, hogy a kontinens országai Európai Egyesült Államok
szövetségébe fogódzanak össze, keletre az orosz autokrácia, nyugatra az
angol demokrácia ellen.
*
_Emberanyag_. Azt mondja a Manchester Guardian, hogy ez a háború egy
nagy vezéri geniet revelált a rendes katonai képzettségen fölül, mely
mind a seregekben igen magas foku: Hindenburgot. Ez bizonyára így is
van, – a német Hindenburg az a napoleoni temperamentumu katonai
lelemény, ki e háboruban a csodákat produkálja. De az okos angol ujság
mintha méltatlan volna egy másik katonai nagysággal szemben, kit
ugyancsak ez a háboru revelált: Joffreal szemben. Igaz, hogy Joffre nem
genie, de, ha lehet így mondani: a genialitás nélkül valóságnak genieje.
Éppen annak a rendes és szakszerü katonai tudásnak, melyet, ha
konstatálja is e háboruban jelentkező magas fokát, az angol ujság mintha
mögéje tenné a Hindenburg originalitásának. Azt hiszem nincs igaza. Az a
német alaposság, melyet elég furcsán itt a francia fővezér képvisel a
németek mostani latinos ötletességével szemben, a francia harctéren a
francia emberanyaggal ugyanolyan csodát mivelt, mint Hindenburg az
orosz-lengyel harctéren a német emberanyaggal. Röviden: a Joffre vaskeze
és hideg esze a heves, a dühösen támadó, de hamar elkedvetlenedő, a
páratlanul hős, de páratlanul szeszélyes francia emberanyagot olyan
vasfegyelembe törte, olyan agyagos szívósságba nevelte bele, amilyet
Napoleon se tudott volna ebből az emberanyagból kiváltani. Ezekben a
franciákban, ezekben a földbe ásva heteken, sőt hónapokon át egy helyben
kuksoló franciákban a saját édes anyáik sem ismernének fiaikra. Ennek a
háborúnak Joffre a Moltkéja… de, mondom, Hindenburg a Napoleonja. S mind
a kettő abban remekel, hogy olyasmit vált ki emberanyagából, mit az maga
sem ismert magában, olyasmit követel tőle, amit senkisem tehetett fel
róla. Ha csoda, ahogy Joffre egyhelyben ületi a franciákat, még nagyobb
csoda, ahogy Hindenburg ide-oda vágtattatja, szaladgáltatja,
masiroztatja, utaztatja, száguldtatja a németeket. Belgiumtól a
Mazuri-tavakig három sinpáron D-vonatokon: a német császár így szolgálja
ki katonával az ő nagy marsallját, ha az erősítést kér tőle. S
Belgiumtól Boroszlóig, Krakótól Lodzig, Varsótól Posenig: Hindeburg úgy
dobál ide-oda egész hadseregeket, mintha lapdázna velük. Ő a genieje
annak, aminek már Napoleon is genieje volt: hogy hisz az emberi gépezet
korlátlan lehetőségeiben. Ha szüksége van arra, hogy az emberek
repüljenek, vizen száraz lábbal menjenek át, golyó ne fogja őket, ne
kelljen enniök, sötétben lássanak s egyenkint százszor annyit érjenek,
mint amennyit érnek: akkor egyszerűen felteszi, hogy az embernek szárnya
van, hogy az ember tündér, hogy az ember angyal, hogy az ember elefánt,
hogy az ember tigris – és kitűnik, hogy neki van igaza: az ember minden
tud lenni, aminek lennie kell, az ember mindent meg tud tenni, amit
tennie kell. Az ember az a masina, amelyik mindent bír s akitől mindent
lehet kivánni. Ha egyébre nem, arra megtanított bennünket ez a háború,
hogy higyjünk nemünknek nemcsak lelki, de testi genialitásában is. Mind,
ami jóslás az embert illető bizalmatlanságon épült: ostoba
fontoskodásnak bizonyul. Amit arról fecsegek, hogy a mai elpuhult és
túlkultivált ember nem birhatja a testi hányattatásokat, annak éppen
megfordítottja igaz – csakúgy, mint ahogy éppen most is tapasztalhatjuk
a sokszor megfigyelt igazságot, hogy nem az északi népek bírják
legjobban a hideget. Azt mondják, hogy a nyápic városiakkal nem lehet
vízben, sárban, rossz koszton élni és harcolni – s kitünt, hogy a nyápic
városiak, a polgári élet, a hivatalok rezervistái vezetnek úgy a német,
mint a magyar s az osztrák hadisorokban. Azt mondták, hogy a degenerált
francia egy hétnél tovább nem bírja a háborút: nos, a degenerált francia
olyan szivós benne, azaz hogy sokkal szivósabb, mint a lomha muzsik. S
azt mondták, hogy a mi ideges nemzedékünk nem birhatja a háború idegbeli
gyötrelmeit – s csakugyan, ha az ember elgondolja, amit semmi háborus
nemzedéke az eddigi emberiségnek nem ismert: a mai csatának rémületes
zaját s a különböző robbantó szerektől dögleletes füstjét és levegőjét,
nem tudja megérteni, hogy ezt ember hogy állhatja. És mégis állja s a
mai ember az, aki állja. Ha nem jókedvéből teszi, annál becsületesebb,
hogy megteszi. Ha kényszerüség számára: annál nagyobb és hősebb, hogy
akármit érez vagy gondol, de a helyén megáll.
*
_Magánélet_. Az ember tolakodásnak érzi, ha ilyenkor a maga bajával áll
elő vagy titokban is gondolni mer rá… mikor olyan nagy dolgokról van
szó. Ezeknek a nagy dolgoknak joguk van leszorítaniok minden saját
dolgunkat, mivel épp azért nagyok, mert kinek-kinek minden saját dolgát,
dolgának lehetőségét magukba zárják. Nincs jogom magánéletre, nem
siránkozhatom, hogy jövedelmem megcsappant, mikor amiatt a birkózás
miatt csappant meg, mely arról dönt, lehet-e ezen a darab földön
akárkinek is munkája, keresete, jövedelme… És így tovább… ez így van… az
altruizmus köteles és szivesen vállalt idei ezek, az altruizmusé, mely,
mint a tudomány megállapítja, csak szublimált egoizmus. De azért tudja
isten, nevessen-e, sirjon-e az ember, mikor a villamoson lábbadozó
sebesültek beszélgetnek egymással, egy csinos fiatal parasztmenyecske
hallgatja őket s egyszerre csak bátortalan s pirulva szól az egyik
vitézhez: hát az én uramat nem látta-e, lelkem? szép, magos barna ember,
pirosképű, kis fekete bajsza van!… A vitézek nevetnek, a menyecske még
jobban elvörösödik – megérti szegényke, hogy milyen kicsi és senki ebben
a világfelfordulásban az ő ura, ha még oly szép magas ember is s ha néki
mindene is… És mindnyájan úgy vagyunk ezzel a nagy megpróbáltatással,
hogy nem illik benne sem magunkra, sem valaki kedves emberünkre, sem
valami kedves dolgunkra gondolnunk, de mégsem tudunk egyébre gondolni s
lelkünk titkában az egész minden együnk számára ilyesmi körül is forog.
Édes istenem, ezt még az isten sem veszi rossz néven, ő is számol azzal,
hogy minden embernek csak egy élete van s mind csak egyszer él a világon
s ha bárkinek is, de az egyesnek mégsem egészen mindegy, hogy mi
történik vele, mi marad el tőle s ennek mindennek hamarabb vagy később
van-e vége. Amily furcsa, hogy az emberek ilyenkor is magukkal
törődhetnek, annyira kegyetlenség megzavarni őket primitivségénél fogva
szent egocentrikusságukban. Én legalább sose felejtem el, most is rossz
tőle a lelkiismeretem, annak az öreg zsidónak a tekintetét, kinek egész
kiépült s boldog biztosságban megállapodott lelkivilágát megrendítettem
azzal a szemtelen kérdéssel, hogy: mondja csak Schön úr, maga csakugyan
azt hiszi, hogy a mindenható uristennek, a világ urának, minden
teremtett lélek parancsolójának nincs egyéb gondja, mint éjjel-nappal
lesben állani, hogy Kecskeméten a Lakatos-utcában a Schön úr, isten
ments, nem eszik-e disznóhust?! Berény Róbert barátomnak van egy
gyönyörü kis angora macskája, Puki nevezetű, mely szentül meg van
győződve, hogy a világon minden, ami történik, neki van és ő miatta
történik, s mikor gazdája a vászon előtt áll s buzgón járatja az
ecsetet, ő még buzgóbban ugrik minden ecsetemelés után, mert erről is
azt hiszi, hogy ezt vele játsszák. S valljuk meg: mindnyájan ilyen Pukik
vagyunk, s nézzük el egymásnak kölcsönösen még a világháboruban is.
Elvégre csakugyan nekünk játsszák.


REVIZIÓ ÉS REVIZIONIZMUS
1914. december 16.
Elmondatott a Demokrata Ifjak Március Körében.
Kedves fiatal barátaim, mikor megtisztelő kivánságuk szerint ideülök a
vallatószékbe, hogy beszámoljak önöknek politikai nézeteimről, talán az
is érdekli önöket, mint fiatal politikusokat, hogy egy barátjuk
politikai fiatalsága minő hatások alatt alakult.
De elébb meg kell mondanom kettőt.
Az egyik az, hogy amily tisztesség számomra, hogy nézeteim iránt
érdeklődnek, csakis a magam nézeteit mondom el s ezekre annyira nem
tartom kötelezőknek a mások nézeteit, még – ugyebár nem veszik
kicsinylésnek – az önök nézeteit sem. Ebből az is következik, hogy sem
maga a tény, hogy szives felszólításuknak szivesen megfeleltem, sem
bármi, amit mondani készülök, nem tüntetés senki és semmi ellen. Épp oly
kevéssé, mint nem tüntetésből teszem, mikor egyéb társaságban vagy
iskolában elmondom egyről és másról való nézeteimet fiatal barátaimnak,
kik azokra kiváncsiak. A mostani nagy szabadságharcok idején nem kell
külön meglobogtatnom a vélemény szabadságának zászlaját, s mint ahogy
idestova negyedszázados politizálgatás közben mindig csak a magam
véleményét tartottam magamra nézve kötelezőnek, viszont senkitől sem
kivánom, hogy az én véleményeimtől bármiben is megköttesse magát. Ha
tehát akár önöknek, akár másoknak valami politikát javallok, az mindig
csak baráti tanács, de épp oly kevéssé tolakodás az önök meggyőződésével
szemben, mint ahogy nem tüntetés mások meggyőződése ellen.
A másik, mit az uj politikai nemzedék pártkülönbség nélkül való
érettsége előtt nem kell sok szóval magyaráznom, az, hogy mint ahogy a
multban fiatal fővel sem fogadtam el, most s a jövőben vénebb fővel sem
fogom – reméllem – soha elfogadni a közhelyet, mely kivált a politikában
ellentétbe állítja az ifjúi hevet az érett kor megfontoltságával, s
mikor ilyenformán úgy tesz, mintha menedéklevelet állítana ki az
ifjúságnak, voltaképp kiváltsági levelet ír az öregségnek. Én, ha fiatal
volnék, felháborodva tiltakoznám az ellen, hogy bármi eljárásomat azzal
mentsék, hogy fiatal vagyok. Visszautasítanám e kedvezményt, mert
érezném, hogy e látszólagos joggal jogaimtól akarnak megfosztani, s e
réven a nagykoruság s a dolgokba való belebeszélhetés jogait mind
átjátszani az idősebb nemzedékre. S ezzel szemben, annak fejében, hogy
nem kötnek meg sértő kiváltságokkal, vállalnék minden kötelességet, mely
nyomja annak vállát, ki a közügyekbe beleszól, tehát vállalnám a teljes
informáltság, a józan és gyökeres megfontolás kötelességét is. Azt
mondanám, hogy az ifjuságnak, melynek számára inkább készül a mindenkori
világ, mint a vénebbek számára, kik a jövőt már nem érik meg: az
ifjuságnak joga van belebeszélni abba, hogy milyen legyen ez a világ, de
– ekkor viszont éppúgy kötelessége a ridegségig s magát egy szavával sem
csalva vagy részegítve realistának lennie, mint mondjuk a
mozdonyvezetőnek, akár húsz éves, akár hatvan. Azt mondanám azoknak, kik
vállamat veregetik, hogy a csacsiság lehet talán kedvesebb, mint a
szamárság, de éppoly veszedelmes. Sőt mivel éppen nem áll, hogy az
idősebbek tapasztalata többet ér, mint a fiatalok fogékonysága, sőt
mivel a fiatalok fogékonysága tulajdonképp jobb, mert frissebb
értesültség, míg az öregeknek tapasztaltság kifogása és álruhája mögé
húzódó azon való mérgelődése, hogy változtatniok kell kedves
megszokásaikon vagy le kell vonulniok kényelmes pozicióikról: mivel e
gyanusan követelőző tapasztaltság tulajdonképp kitérés a tapasztalás
elől s valójában keserves struccpolitika, amely tehát nem politika, –
mivel egyszóval a fiatalságnak nagyjában és többnyire igaza van: emiatt
aztán a fiataloknak kétszeres kötelességük a lelkiismeretesség s az
alaposság, s nekik, a fiataloknak, sincs joguk a maguk kényelmével,
melyben szintén a lustaság bújnék az ifjúi hév és meggondolatlanság
kifogása mögé, kompromittálniok az igazságot, mely tehetségükre,
akaratukra és meggyőződésükre van bízva.
Ezt nem oktatásul vagy figyelmeztetésül mondom, – inkább magyarázatául
annak a jóleső megfigyelésemnek, hogy a politikában nem kell félni az
úgynevezett fiatal öregektől, hogy szent isten mi lesz belőlük később,
ha már ifjan ily megfontoltak. Én azt tapasztaltam, hogy férfiak lesznek
belőlük, kik megőrzik megöregedett tapasztalatuk számára a fiatalság
hevét és lendületét. S ezért merem majd mai beszélgetésünk során önöket
rábeszélni, hogy merjenek politikai meggyőződéseikben egészen
gyakorlatiak és józanok lenni, nem keresvén az ifjúságra kötelező
idealizmust szándékos naivságban, mely voltaképp épp oly elzárkózás az
igazság elől, mint a szándékos bátortalanság.
De elébb hadd mondom el önöknek, hogy az én politikai nevelkedésem
sokkal fogyatékosabb volt, mint az önöké, mert az én nemzedékem attól a,
nem tudok rá más szót, dilettantizmustól körülvéve nevelkedett, mely
kevéssel ezelőttig a magyar belpolitikában úgy gruppirozta a
gondolattalanságot, hogy mélységnek lássék. A gondolattalan kurucságnak,
amiben évtizedeken át kimerült nálunk az ellenzéki politika, mely maga
sem vette magát komolyan, a jobboldalon gondolattalan labanckodás felelt
meg, mely még leleplezni is alig tartotta érdemesnek, hogy
alkotmányosságunkban és saját többségi hatalmában csak formulát lát
arra, hogy saját akaratunknak tessék, amit Bécsből ránkparancsolnak.
Mégis: városi fiúknak, amilyen fejlődésem legfogékonyabb esztendeiben
voltam, e labancságban több tetszett kultúrértéknek, tehát nemzeti
értéknek is, mint a szűk szótárú kurucságban, mely mögött egyáltalában
nem volt semmi. A labancpolitikának valami kevéssel merkantilisabb,
iparibb s fináncpolitikaibb Einschlagja többnek, tartalmasabbnak,
modernebbnek látszott előttem, mint az ellenzéki szavalgatás, mely
zavarba esett volna, ha az események szaván találják fogni. Arról nem
volt itéletem, hogy ezt az országot mily fogyatékosan kormányozzák. De
épp ezért aztán azok, kik de facto mégis kormányozták, tehát de facto
mégis csináltak valamit, jobban imponáltak a helyes ösztönnel a
politikát a cselekvésben kereső ifjúnak, mint nagy ellenzéki szónokok,
kik közül egyről egy nagyszerű beszédje után még nagyszerűbben írta volt
meg akkor Kozma Andor, hogy gyönyörű volt, elragadó volt, mindenkit
meggyőzött, az egész házban csak egy embernek a képére volt ráírva, hogy
nem hisz az egészből egy szót sem – s ez az egy ember maga a szónok
volt… Amellett tudatlan voltam: merem mondani: tudatlanok voltunk a
végletekig – pontosabban szólva: abba az egyoldaluan esztéta,
belletrista, bécsi feuilletonista műveltségben elfogultak és kimerülőek,
melynek sajnos most is kedvez nálunk a humanistának nevezett
betürágásban veszteglő középiskola. Már jogász voltam, sőt már
alapvizsgáztam nemzetgazdaságtanból, mikor még sejtelmem sem volt
gazdasági vagy éppen pénzügyi dolgokról – s erre még büszke is voltam.
Radikalizmusból, liberalizmusból elég volt számomra az a légies
antiklerikalizmus, mely előfuvallata volt a közeledő egyházpolitikának,
– egyszóval ugyanakkor, mikor egyetemi társaim szinte barrikádra mentek
az ellenzéki véderőpolitikáért, én, – ma már furcsa, de hiába tagadnám –
fiatal fővel szabadelvűpárti voltam. Ugyanúgy, mint többen azok közül,
kik ma egy haladottabb nemzeti politika munkásai. S nyilván ugyanazon
érzésből: mert érezvén, hogy a fiatal ember számára kétszeresen
kötelesség a komolyság s a pozitivság, egyben környezetünknél, a
miliőnél fogva, melyben felnőttünk, több komolyságot s pozitivumot
láttunk az akkori guvernementális politikában, mint az akkori
ellenzékiben.
Ebbe a tudatlanságomba világított bele a szociáldemokráciával való,
szinte véletlen megismerkedésem.
Megint csak jellemző, hogy tíz filléres röpiratokból, mintegy kuriozum
gyanánt került elém, tehát megint csak esztéta és belletrista formában a
tudomány. Hosszú volna önöknek elmondanom, de talán magam előtt sem
tudok róla pontosan számot adni, mint változtatta meg e megismerkedés
egész gondolkodásomat s hajtott ezzel a politikában szinte napok alatt a
legszélsőbb ellenzékiségbe, melynek számára csakugyan minden, ami ez
országban előtte elterült, egy reakciós masszának tetszett. Ma már
látom, hogy ebben is könnyebb végét fogtam meg a dolognak, – sokkal
kényelmesebb volt ez a mindennek mindenestől való tagadása, mint lett
volna a válogatás s az osztályozgatás, s a végletesség számára, mely
mindig a legkényelmesebb, sokkal egyszerűbb volt a nagyszerű
elfogulatlanság, mellyel polgári származásomnak s mivoltomnak föléje
emelkedve, egyszerűen fejmunkásnak deklaráltam magamat s e szent
alacsonyság gőgös magaslatáról néztem le a bugrisokat (azt hiszem, a
népi és irodalmi nyelvben addig szűkebb körre értett szót én alkalmaztam
először a bourgeoisie kifejezésére) mondom: kényelmesebb volt így
műproletárnak s forradalmi marxistának lennem, mint például észrevennem,
hogy Magyarországon a polgárság számára sincsenek francia vagy angol
állapotok, s törnöm fejemet ez ugyancsak kisemmizettek számára való
politikán… Magánkörülményeim, melyek hamar rászorítottak a
kenyérkeresetre és pedig a politikai ujságírásból való megélésre, sok
ideig meg tudtak tartani ez elméletiség enclavejában. Minthogy a
politikai ujságírónak, ha kenyerét minduntalan elveszíteni nem akarja,
amivel azonban egy idő mulva már nem igen szabad, mert az a kenyér
nemcsak az ő kenyere, – minthogy ujságírónak minálunk, a kiadók, gyakran
a kiadói érdekek váltakozása szerint hol ezt, hol azt a politikát kell
szolgálnia, nekem csakhamar bele kellett nyugodnom abba a megalkuvásba,
hogy a nem nevem vagy írói jegyem alatt, hanem névtelen folytatott
ujságírást úgy fogjam fel és úgy gyakoroljam, mint például a politikai
államtitkáron alul rangozott tisztviselő a maga munkáját, melyhez csak
kötelességének van köze, nem meggyőződésének, s e kötelességének azzal
felel meg s meggyőződése ellen nem követ el vétket, ha legjobb képessége
szerint megfogalmazza azt, amivel főnöke megbizta. Emellett azonban
megmarad a neve vagy jegye alatt való írás, saját egyéniségének, saját
legbelsőbb hitének kifejtése, – s minthogy a gyakorlattal végeztem a
robotban s egyúttal az ettől megkövetelt önmegtagadásnál fogva ez
mindenestől gyülöletessé vált előttem: természetes, hogy mikor magamnak
s a magam nevében írtam, menekültem mindenestől a valóság elől s
gyönyörködve pihentem és andalogtam a mindentagadás szivárványhidján.
Jellemző viszonyainkra s politikánknak, hogy úgy mondjam,
tárgytalanságára, hogy hosszú éveken át zavartalan – úgy értem, hogy
saját kritikámtól vagy föleszmélésemtől meg nem zavartatva – élhettem e
bolog elméletiségben. S ugyancsak jellemző, hogy mikor e
tündérszigetemre elhatottak a revizionizmus első hangjai s elolvastam
Bernstein kritikai és polemikus irásait: erős logikája ugyan megkapta
bennem az esztétát, de különben úgy bosszantott és zavart az egész, mint
a protestantizmus első vitairatai zavarhatták a katholikum nagy
kristályrendszerében már elhelyezkedettet. S míg elméletben és úgy is
hittem: nálamnál senki nem érzékenyebb a gondolat s a birálat szabadsága
iránt: valójában eretnek tolakodásnak éreztem e mozgalmat, –
türelmetlenségnek, mely nem tudja bevárni a nagy megérést s elméletet
keres, hogy tudománynak hitesse el gyakorlati megalkuvását. Nagy belső
küzdelmek, lelki válságok s nem is maguknak a revizionistáknak munkái –
s nem, ami, úgy látom most utólag, csak idegeim alján hatott rám: a
David agrárszocializmusa – inkább az angol munkásmozgalmak, az
ausztráliai munkásállamok s a német államszocializmus elémtárulása s
gyökeresebb tanulmányozása voltak az és volt az, ami először ejtett
gondolkodóba: politika-e az elzárkózás, a maga képére alakíthatja-e a
társadalmat valamely osztály, ha csakugyan nincs köze a társadalomhoz és
csakugyan nem függ össze azokkal, kiknek fölébe kerekedjen? Sok ideig
tartott, míg abban a, ha úgy tetszik opportunistább politikában
állapodtam meg, melyet barátaim gyakran vesznek tőlem rossz néven. Nem
szándék dolga vagy eltökélésé az ilyesmi, hanem a kiforrásé és
meggyőződésé. Én hasznosabbnak tartom e politikát s magamat is e
politikával, mint boldog szigetidőmet. Bár szabadjon hinnem, hogy
teljesen haszontalan nem volt ott való időzésem sem. A magyar polgári
sajtóban, az erősen belletrista revue-ujságírásban, egy csöppet a magyar
politikában is én voltam időrendre egyik első, ki komolyan vette a
szocializmust, érezni kezdte a munkáskérdés fontosságát s figyelmeztetni
kezdett úgy a guvernementális, mint az ellenzéki usance-politikának még
a mi fejletlenebb viszonyainkhoz képest is feltünő elmaradtságára s
tartalmatlanságára. Velem együtt már olyan nemzedék került a magyar
ujságírásba, melyet nem ért annyira tanácstalan, fölszereletlen és
értetlen például a mult századvégi erős agrármozgalom s ezzel egyaránt
az ipari munkásság jelentkezése és követelődzése, mint érte ugyanakkor a
nálunk egy emberöltővel idősebb s fiaiknál egyebekben talán
tehetségesebb, ragyogóbb, tekintélyesebb s bizonyos dolgokban műveltebb
és tapasztaltabb publicistákat. Sőt tán abban is van része hatásomnak,
ha most az önök személyében olyan fiatalság előtt ülök, hogy ismételjem
a szót, a vallatószékben, mely a nálánál idestova egy emberöltővel
idősebb publicistától igen komolyan számon kéri szociális meggyőződését.
Azt szeretném, ha a mostani történelmi idő tisztázó és revideáló hatalma
nem mulnék el fölülünk anélkül, hogy e főfontosságu dologban meg ne
értettük legyen egymást. Nekem az az érzésem, hogy az események, melyek
most mindenütt a világon szoros, még pedig belső összekivánkozástól
összeterelt egységben mutatnak munkás és polgári társadalmat: a
történelmi parancs erejével igazolnak olyan politikát, aminő például
azok előtt lebegett, kik közül nekem fáj legjobban, hogy a magyar
demokráciának és radikalizmusnak egy kalap alá való terelésre, legalább
egyelőre, nem sikerült. S ehhez, a polgári radikalizmusnak s a szociális
előretörésnek összeállásához a világesemények megujult alap gyanánt
igazolják és dolgozzák ki – hatalmasabban, mint minden teoretikusa tudta
– a szocializmusnak, a szociáldemokráciának is azt a variánsát, melyet
német terminologiáju országokban revizionizmusnak szokás nevezni s
melyről az orthodoxia azt szokta állítani, hogy polgári métely a
munkásszocializmuson. Hogy mételyről van-e itt szó, vagy inkább a
valóság kiütközéséről, azt a továbbiakban kéne megállapítanom. De elébb
ismétlem, hogy a világháboru próbája sokkal szorosabb rokonságát mutatja
a munkásszocializmusnak s a polgári radikalizmusnak, mint háboru előtt a
jobbszemüek is észrevették vagy elfogadták. A háboru tanuságain
megerősödve még jobb lelkiismerettel vagyok revizionista, ha úgy tetszik
opportunista, mint voltam, – annyira, hogy nem érzem magamat politikai
liliomtiprónak, mikor még önöket fiatalokat is ugyanilyesmire merem
rábeszélni.
A revizionizmus, tudvalevő, nem polgári politika. Ha jobbszárnya is a
szocializmusnak, a szociáldemokráciának, épp oly tiszta vizű
szociáldemokrácia, mint az orthodox marxizmus. A társadalom s a gazdaság
mai rendjével szemben éppoly tagadásban áll, elemeit és mozgatóit
ugyanazokban látja s a jövőt, ha szükségesnek tartja elképzelni,
nagyjában ugyanúgy képzeli. Csak mivel a társadalom s a gazdaság
fejlődése sokban nem úgy következett el, mint a szociáldemokrácia
tudományos és politikai megalapítói várták és megjósolták, s mivel
viszont politikájuk taktikáját ezekre a várakozásokra építették: azért
kivánja taktikáját megváltoztatni a szociáldemokráciának, de ezt aztán
olyan forradalmi módon nem forradalmivá tenni s mégis az egész
szociáldemokrata mozgalomban a fősúlyt nem is a végső célra, hanem
magára a mozgalomra, tehát tulajdonkép magára a taktikára vetni, hogy a
gyakorlatban minduntalan s a polgári pártoknál nem ritkábban
szembekerülne az orthodox szociáldemokrata taktikával, ha ez az
orthodoxia is gyakran ki nem térne a napi állásfoglalások elől vagy meg
nem nyugodnék olyan megoldásokban és formulákban, melyek tulajdonkép
szintén nem orthodoxok, tehát tulajdonkép szintén revizionisták… Merek
önök előtt e dolgokról csak ilyen nagy általánosságban, nehány odadobott
műszóval és célzással beszélni, mert tudom, hogy mindezeket legalább is
oly jól tudják, mint én. S merem gondolatmenetemből egészen kizárni a